(zseb) Álltam 2011-ben a sümegi vár tövében, barna bőrkabátom belső zsebében volt a magnóm, azt akartam elővenni, amikor Orbán Viktor – zsebre dugott kézzel – kilépett a lovardából, hogy – tessék megkapaszkodni! – válaszoljon az újságírók kérdéseire. Nyúltam a zsebem felé, három méterre álltunk egymástól, szerbusz, mondtam kedvesen, merthogy azelőtt tegező viszonyban voltunk, ő meg csak bólintott, s valószínűleg azt kérdezte magában, ki ez a majom, aki a zsebe felé nyúlkál. A fogdmegjei alig észrevehetően megmarkolták a vállamat, és azt súgták a fülembe, hogy ne matassak bizonytalan területen fölöslegesen. Nehogy más is legyen a zsebemben a magnó mellett. Mentünk aztán tovább, arra már nem emlékszem, kérdeztem-e valamit, valószínű, hogy nem. Csak arra emlékszem határozottan, hogy a kezét egy pillanatra sem vette ki a zsebéből. Akkor láttam először azt a szemében (kétharmados parlamenti többséggel a háta mögött), hogy korlátlan úrként tekint körbe a pusztaságon.
(Puci) 1993-ban, még a székházbotrány előtt látogatott Zalaegerszegre (itt mondta Németh Zsolt ’90-ben, később Kövérnek és Orbánnak tulajdonították, hogy képletesen szólva az agyagba kell döngölni a kommunistákat), Szalai Annamária fideszes jelölt hívta meg, aki aztán később a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság és a Médiatanács elnöke lett (2013-ban elhunyt). Orbán arról beszélt hosszan a Szakszervezetek Házában, hogy a népi-urbánus viták tarthatatlanok, kikezdik a közéletet, amint kormányra jutnak, ennek végét vetik. De ’94-ben még Horn Gyula következett, Orbán csak ’98-ban jutott kormányrúdhoz Torgyán támogatásával. Ám ekkor már nem küzdött a népi-urbánus viták ellen, megszimatolta azok lehetőségeit, és aztán pályája hátralévő szakaszában tendenciózusan alkalmazta a város és a vidék szembeállítását. Ekkor és emiatt kezdtem igazából utálni. Szélkakasnak tartottam, eszes és hatalommániás pszichopatának. Aki a kampányaiban lopott jelszavakkal operált, mások máshol bevált puffancsait építette tovább itthoni boldogulására (három, gyerek, három szoba, négy kerék; jobban éltünk ekkor meg akkor; stb.). 2007-ben kezdtem írni Puci titkos naplója címmel burleszkelemekkel tűzdelt szappanoperámat, a Népszabadság Online oldalain nagyhenceg nicknéven tettem közzé a folytatásokat, a blogbejegyzések tele voltak video- és képbetétekkel. Élveztem az új közlésmódot, nagyon bíztam a blogban, lehetőség nyílott arra, hogy kifigurázzam a Fideszben felbukkanó Orbán-klónokat. Már akkor a hatalmi maghoz tartozott Szógyártó (Szijjártó), Narancsics (Navracsics) vagy éppen a határon túli szavazatok ötletével előálló Doktor Bebeton, azaz Mikola István későbbi egészségügyi miniszter. A blogoperában a Fidesz bukását 2009-re datáltam, ami természetesen nem jött be. Huszonhét évvel túléltek. Közben szisztematikusan kiraboltak egy országot. A Pucit, melyet nem sikerült olyan állapotba hoznom, hogy nyomtatásban is meg tudjon jelenni, a Népszabi leradírozása után hátrahagytam (miként a múltat, az online kiadást is végképp eltörölték), de a metaforát, hogy a főhős bicskával eszi a vattacukrot, tovább hizlaltam, akkor is, amikor már egy másik orgánumban a minielnökkel kapcsolatos szürreális történeteket adtam közre. Én szorgalmasan írtam, Orbán meg négyévenként választásokat nyert. Eléggé egyoldalúvá kezdett válni ez a leosztás. Magam is a tipikus magyar választó álláspontjára helyezkedtem, amelyet így foglalnék össze: a cél Orbánt bukni látni. Így, négy elvesztett választással a hátam mögött vágtam neki az ötödiknek. És április 11-én este összerezzentem, amikor jelentette kampányzáróján, hogy akkora győzelmet fognak aratni, ami még őket is meglepi.
„A legnagyobb fideszes városokat Magyarország határain kívül kell keresni” – ez a keserű viccnek szánt poén kering mostanában. Amennyi aggodalom volt a határon túli szavazatokkal kapcsolatban, annyi igazolódott vissza. Az átláthatatlan választási rendszer tényleg és teljesen átláthatatlanul működött. A szavazólapok úgy keringtek, mint a szélfútta hópelyhek. Szavazólapot regisztrál és nem regisztrál kettő magyar állampolgár, élő és már rég halott egyaránt – bárki, aki szavazni akart, és az is, aki nem. Ha valakihez nem jutott el időben, a helyi polgármesterek könnyen előhúztak egyet a zsebükből. A Fideszhez hű kisebbségi érdekvédelmi szervezetek (ideje, hogy ezt a szókapcsolatot idézőjelbe tegyük) aktivistái járták a házakat, szavazásra buzdítottak, sőt segítettek kitölteni a szavazólapokat, azt is megmondták – ha igény volt rá –, hogy hova kell tenni az x-et. A dokumentumokat cekkerben, hátizsákban, ki mivel érte, szorgalmasan szállították a választási központokba. Lezárt urnáknak, szavazóbiztosoknak, a demokratikus választást legalább az imitálás szintjén jelző formaságoknak nyoma sem volt.
„Az országnak vannak határai, a nemzetnek nincsenek” – valahogy így hangzott Orbán legutolsó „nemzetpolitikai bonmot-ja”. Ha a magyar jogállamiságra és demokratikus intézményrendszerre alkalmazzuk ezt a logikát, akkor azt kell mondanunk: a szavazati jog kiterjesztésével a demokráciát nem terjesztették ki Magyarország határain túl. Vagy, másképpen: a szavazati jog és a választási csalás kiterjesztése egyazon törvényhozói gesztussal történt. Két sajnálatos következménye van ennek. Az egyik, hogy a magyarországi demokráciát a jövőben is meg lehet torpedózni a határon túlról – ez a probléma nem szűnt meg, sőt! Az idei választással az nyert bizonyosságot, hogy akkor sem lehet gátat vetni a visszaéléseknek, ha egyébként Magyarországon elsöprő erejű a magyar demokratikus ellenállás.
A másik következménye, hogy az antidemokratikus rendszer billoga rajta marad a határon túli közösségeken. A határon túliak lesznek a kollaboránsok, a demokrácia kerékkötői, a megvesztegethetőek, a notórius választási csalók. Nem azért, mert „nemzetkarakterológiailag” erre lennének predesztinálva. A határon túli magyar közösségek lehetnének a magyar demokrácia biztosítékai is, ugyanúgy, ahogy most a sokszor elmarasztalt magyar vidék lett az autokrácia elleni lázadás frontvonala. Ehhez azonban új szemléletre, új magyar–magyar viszonyokra lenne szükség. Mindenekfelett és mindenekelőtt rengeteg energiára és jóindulatra. Egyikből sincs sok sem a mai Magyarországon, sem Magyarország határain túl. Rendszer, sőt rezsimváltás van, a forradalmi eufória azonban megáll a határnál, a határon túl pedig ott gomolyog a baljós, sötét rosszkedv.
(elhappolja) Abban az évben, 2024-ben a március 15. péntekre esett. Ha az ember Spanyolországban él, de Magyarországra dolgozik, akkor ugyanúgy ünnepnap, mint otthon: indult a hosszú hétvége, de mi a számítógép előtt ültünk, abban a sajátos, egyszerre felfokozott és mégis kilátás nélküli hangulatban, amely azokat a heteket jellemezte. Akkor már egy hónappal túl voltunk a rendszer alapjaiból a második sarokkövet kiütő Partizán-interjún (az elsőt, vagy inkább az első sort, maga a kegyelmi ügy ütötte ki), és annyira a levegőben volt, hogy valami történni fog, hogy még a távoli Benalmadenában is lehetett érezni. Egyszóval ott kuporogtunk a gépnél, és figyeltük a hazulról érkező híreket. És délután be is futott, amire vártunk: hogy mennyien voltak az egyik és mennyien a másik demonstráción. A számok nem hazudnak – vannak néhányan a terepen dolgozó kollégák közül, akiknek a létszámbecslése nagyságrendekkel pontosabb, mint az ellenoldalon bármilyen számítás –, a képek még kevésbé. Tiszta emlék, mert akkor kimondtuk egymás közt, és azóta is tartottuk magunkat hozzá: aki az első kísérletre simán elhappolja Orbán elől az utcát, az ünnepet, a forradalmat, az két év múlva a választást is ugyanilyen könnyedséggel fogja megnyerni.
(átültetés) Június 9., EP-választás. Vártunk a sorunkra a malagai magyar konzulátus részéről az autómúzeumhoz kiszervezett szavazókör előtt, keményen sütött az andalúziai nap, és beszélgettünk – ismerős meg ismeretlen magyarokkal – arról, hogy mi történik éppen velünk meg körülöttünk. Nyilván nem kérdeztünk meg mindenkit, de valahogy mégis az maradt meg, hogy abban a hosszú sorban mindenki a változásra szavazott. A NER elől Spanyolországba menekült honfitárs (ez a populáció adja a Costa del Sol magyarjainak zömét) egy sajátos emberfajta: azzal együtt, hogy a világ egyik legvidámabb helyére jött egy alapvetően depresszív közegből, nem az óhazával van baja, csak a rezsimmel, és ha tökéletesen sikerült az átültetés – ami azért inkább a kivétel, nem a szabály –, a szíve egyik fele akkor is odahaza dobog. (Utólag megnéztük a külföldön élő magyarok szervezete által a mostani választás kapcsán világszerte elvégzett Magyar Vándor exit pollban, és a valóság még látványosabb, mint amit feltételeztünk: minél rövidebb ideje él kint valaki, annál kisebb valószínűséggel voksol a Fideszre – a bukott kormánypártnak csak azok körében van mérhető támogatottsága, akik több mint húsz éve lépték át a határt.)
(éhség) Ehhez a ponthoz nem lesz dátum, mert úgyszólván bármelyik péntek lehetne. A történet a belpolitikai földindulás nyomán megváltozó médiafogyasztási szokásokról szól (hírfüggő újságírók médiafogyasztási szokásait megváltoztatni eleve komoly teljesítmény); arról, hogy péntekenként, ha az ember este lecsukta a laptopot, és futni vagy sétálni indult, hogy nekivágjon a hétvégének, a fülében mindig ott szólt a Háromharmad, meg sorban a hét politikai podkaszttermésének színe-java, mert ha a híreket ismertük is, az események olyan tempóban érkeztek, hogy egy idő múlva hiányozni kezdett hozzájuk a narratív, értelmező segítség meg a közös végiggondolás lehetősége. Abban, hogy kintről is úgy érezhettük, mintha a történések középpontjában lennénk, kulcsszerepe volt – többek között – a Vétónak (és külön Ruff Bálintnak), a Fülkének, Benyó Ritának, a Választási földrajznak, Lakner Zoltánnak és a Jelennek, a VálaszOnline csapatának meg a közéletimédia-éhség hullámára sorra felülő kisebbeknek (a Népszavának is): olyan mennyiségű és minőségű magyar politikai tartalom lepte el szinte egyik pillanatról a másikra az internetet, ami – hogy valami nagyon történelmietlen állítást tegyünk, hiszen az összefüggés éppen a fordítottja volt – talán a Tisza nélkül is elhozta volna a rendszerváltást.
(buktaszag) 2024, téli szünet: csak azzal a közhellyel írható le, hogy egy másik országba jöttünk haza. Nyoma sem volt annak a mindenre rátelepedő súlyos apátiának, ami az előző parlamenti választás után alakult ki: fekete öves fideszes ismerősök mondogatták – olyanok, akikhez képest Bayer Zsolt vegán kaliforniai genderaktivista –, hogy a levegőnek buktaszaga van. Már megvolt az országjárás első köre, amelynek során döbbenettel vegyes bizakodással néztük háromezer kilométeres távolságból az ismeretlen falvakban a nemzeti színűre festett Ford Transit köré sereglő (relatív) tömegeket, és megvoltak az első tapasztalatok is arról, hogy a jelölt képes tanulni, elmozdulni a kezdeti álláspontjaitól – kifejezetten ígéretesnek tűnt a kép messziről nézve is, de amit otthon tapasztaltunk, az győzött meg igazán arról, hogy a NER napjai meg vannak számlálva.
A dramaturgia már-már a hihetőség határát súrolja, a karakterek kissé túlszaturáltak. Igazából ennek a Magyar Péternek is rég gyanús lehetett volna a beszélő neve: a családnév a nemzeti elköteleződést, az utónév a keresztény neveltetést sugallja. Amúgy pedig mindenben ellentéte a miniszterelnöknek: az sötét hajú (volt), ez szőke, az alacsonyabb az átlagnál, emez valamivel magasabb, az kövér, emez természetesen vékony. Az faluból jött, ez a fővárosból. Igazán megfelelő ellenpont, mondhatnánk túlzónak is.
Aztán előlép a többi főszereplő. Az első pont olyan, mint egy bűnügyi filmben az intelligens, minden ügyet megoldó civil ruhás nyomozó. Lezser elegancia, higgadt beszéd, gondosan nyírt szakáll, őszinte kék szem. A Direkt 36-ban olvasom először a szinopszist, már az is lebilincselő, mi lesz még, ha szétírják jelenetekre, ha megkomponálják a dialógusokat! Regény vagy inkább sorozat? Majd megjelenik a hozzá tartozó figura Szabó Bence százados személyében. Micsoda név! Egy közülünk – sugallja a leggyakoribb vezeték- és keresztnév. Mondja a monológját, enyhe zsaruzsargonnal, jól idézhető, szállóigegyanús mondatokkal, úgy mint „olyan nem fordulhat elő, hogy a törvény előtt nem mindenki egyenlő”, „nem helyezhetem a saját érdekem több millió ember érdeke elé”, vagy „arra tettem esküt, hogy a hazámat szolgálom, nem egy kisebb érdekcsoportot”. Folyamatosan, akadozás nélkül beszél, alig kell közbekérdezni, igen, akár még monodrámának is elképzelhető lenne.
Pálinkás Szilveszter is filmbe illő karakter, ahogy a nyilvánosság elé áll (ül) tokától bokáig terepszínű egyenruhában, ami majd szétreped az izmain. A rendőr után egy katona, akkora, mint egy kétajtós szekrény, kissé zárt szájjal beszél, ez komor színezetet kölcsönöz a szavainak, neve ellenben hatalmas év végi bulit idéz. Nemcsak honvéd, a toborzás propagandaarca, a legjobban képzettek egyike. És amit mond, kellően fenyegető: csak azért nem szerelt még le az állomány kilencven százaléka, mert a háborús vészhelyzet nem engedi.
Jászi Oszkár és a polgári radikalizmus Magyarországon (1900–1919)
„Jászi Oszkár már évek hosszatán / Külömb, mintsem kezem saruját oldja. / Hitvallásom és hős őrületem / Az ő diktáló, tiszta lelkétől függ. / Ez is asszonyosság, de szívvel állom: / A jásziság én akart ideálom” – írta Ady Endre a Mikor Margita visszajött című 1912-es versében, ez a vallásos áhítat egy férfi iránt pedig zavarba ejtő egy olyan költőtől, kinek neve az önimádat szinonimájává vált, és legkedvesebb témája saját maga volt. A polgári radikális tudós, publicista és politikus azonban olyan hatással volt Adyra, mint talán egy múzsája se. A Nyugatban pedig úgy méltatta A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés című 1912-es könyv szerzőjét: „…micsoda nagy érzés kezet szorítani olyan emberrel, kiről tudjuk, hogy szobrot fog kapni”.[1] A vátesz azonban tévedett: Jászi Oszkárnak (1875–1957) nincs és egy darabig biztos nem is lesz szobra Magyarországon, nem mintha emlékműre vagy éppen cserélgetett utcanévtáblákra lenne szüksége annak, akihez Ady Endre írt verset. Ki volt Jászi Oszkár, akit barátai imádtak, ellenfelei pedig úgy gyűlöltek, hogy lecsúszott örököseik 2020-ban az ő szellemét vélték fölfedezni az új Nemzeti alaptantervet ért szakmai kritikákban is?
Nem kell Jászi Oszkárt „hitvallásunknak és hős őrületünknek” tartanunk, ahogy Ady tette – országostorozó versei értelmezhetetlenek a „jásziság” nélkül –, de tagadhatatlan, hogy Jászi a kevés tiszta jellemű 20. századi magyar politikai szereplő egyike volt. A „második reformnemzedék”[2] vezéralakja hitt a liberalizmus és a szocializmus, a nacionalizmus és internacionalizmus összeegyeztethetőségében, és hogy a politikának „alkalmazott etikává” kell válnia: hogy a hatalom célja ne a hatalom legyen, hanem a közjó. Mivel az idealistákat gyűlölik meg legkönnyebben a politikában, nem meglepő, hogy Jászit jobbról és balról is rengeteget támadták. Egyszerre tették felelőssé az 1919-es proletárdiktatúráért – ahogy ezt megtette Szekfű Gyula, Herczeg Ferenc és Tormay Cécile[3] –, ugyanakkor a kora Kádár-rendszerben meg az 1956-os forradalom szellemi előkészítésével vádolták meg a „jobboldali elhajló” Jászit, mint Fukász György az 1960-as Jászi-könyvében.[4]
Jászi egyszerűen kényelmetlen gondolkodónak számít, pont a középutassága, a besorolhatatlansága miatt, hiszen képes volt arra, hogy ízig-vérig urbánusként a népiek mellé álljon a vitájukban. Kíméletlenül bírálta a dualizmus kori Magyarországot (majd 1919 után a „Horthy-Magyarországot”), de demokrataként következetesen elítélte a bolsevizmust is, és a Galilei Kör folyóiratában, a Szabadgondolatban közölt Proletárdiktatúra című, 1918. decemberi írásában leszögezte: „A társadalomnak egyetlen egyéne és egyetlen osztálya sem jogosult, hogy diktatúrát gyakoroljon a többi felett […] a proletariátus diktatúrája […] nem jelenti az osztályállam megszüntetését, hanem csupán az osztályuralom megfordítását”.[5] Nem meglepő, hogy a pártállamban sokáig váratott magára Jászi „rehabilitálása”. Az újraértékelés főleg korábbi ötvenhatos értelmiségieknek köszönhető – mindenekelőtt Litván György és Hanák Péter történészeknek, az emigrációban pedig Kende Péternek –, akiknek a magyar „progresszió” történetével foglalkozva alkalmuk adódott baloldali demokratikus üzenetek közzétételére. Megérintő, amit Hanák Péter írt Jásziról, a „racionális prófétáról” a Jászi Oszkár dunai patriotizmusa című 1985-ös könyvében: „Jászi sokat tévedett a Duna-gondolat részleteit, időszerűségét és népszerűségét illetően. De a legnagyobb tévedése néki, a tudomány és a politika közti kölcsönhatás hirdetőjének, az etikus politika követelményéhez ragaszkodó homo moralisnak alighanem az volt, hogy köznapi reálpolitikát akart folytatni. […] Mert hiszen minden politikai ambíciója ellenére nem volt […] reálpolitikus, sokoldalú képzettsége és egyetemi tanársága ellenére sem volt szaktudós. Az »izgága Jézusok« fajtájából való volt, s legközelebb alkatilag is a felvilágosult prófétához állott.”[6]
Jászi rehabilitálása a késő Kádár-rendszerben azonban felemásra sikeredett: eleve csak a Károlyi-kultusszal egy csomagban történhetett, és bár 1982-ben megjelent egy válogatás Jászi publicisztikáiból Litván György és Varga F. János szerkesztésében,[7] szovjetellenes művei – köztük kéziratban maradt „Anti-Marx”-könyve – csak a rendszerváltás idején kaphattak magyarországi nyilvánosságot A kommunizmus kilátástalansága és a szocializmus reformációja című 1989-es Századvég-kötetben, Gyurgyák Jánosnak köszönhetően.[8] Jászi Oszkár leveleiből is készen állt egy válogatás már az 1980-as évek elején, a korábbi állambiztonsági tiszt, Kardos György igazgató azonban elfektette a kötetet a Magvető Kiadónál, így az csak 1991-ben jelent meg.[9]
A harmincas évei közepére tudományterülete csúcsára ért, 2020-ban mégis visszavonta a Magyar Tudományos Akadémia elnöki posztjára leadott pályázatát. Kémiai anyagokból igyekszik élő szervezetet alkotni, de a mesterséges intelligenciát övező lelkesedést szkeptikusan szemléli. Szathmáry Eörs világhírű evolúcióbiológussal a tudományos-fantasztikus irodalom, különösen a Stanisław Lem iránti rajongásáról is beszélgettünk.
– Alig volt 36 éves, amikor 1995-ben egy csapásra világhírű lett annak köszönhetően, hogy a 20. századi evolúcióbiológia és populációgenetika vitathatatlanul egyik legnagyobb sztárja, az akkor 75 éves brit John Maynard Smith önnel írta meg Az evolúció nagy lépései című paradigmaváltó kötetet. Miért épp önt választotta szerzőtársául?
– Ravasz kérdés, és olyan szempontból igen jó találat, hogy én magam is ezt tartom a legnagyobb elismerésnek az életemben. Johnnal ismertük egymást azokból az évekből, amikor Magyarországon még kommunizmus volt. PhD-hallgatóként a napnál is világosabb volt, hogy ha csak egyetlen lehetőségem lenne külföldre menni, akkor az írásai alapján hozzá kell kimennem. Hatalmas szerencsémre egyszer csak megjelentek Magyarországon a Soros György által finanszírozott ösztöndíjak. Ezzel sokan, például Orbán Viktor is mehetett Nagy-Britanniába. Csakhogy ő Oxfordba ment, én pedig a Sussexi Egyetemre, mert itt volt John Maynard Smith intézete. 1987. október 1-jétől fél évet töltöttem Nagy-Britanniában, majd sok mindent csináltam Magyarországon, míg 1991-ben vissza nem tudtam menni. Akkor Londonba, az egyik nagy kutatóintézet matematikai biológia laboratóriumába mentem, de írtam Johnnak, hogy szívesen meglátogatnám. Több napon át nagyon izgalmas tudományos kérdésekről beszélgettünk, de a tantusz csak utólag esett le nekem: végig olyasmiről kérdezgetett, ami utóbb a könyvbe is bekerült. Magyarán: tesztelt engem, hogy mit gondolok az általa felvetett kérdésekről. Több héttel később várt a londoni íróasztalomon egy levél, amelyben John lényegében vázolta a könyv tervét. Ebben a levélben szerepelt az a mondat, hogy a téma kiterjedtsége miatt egy ilyen könyvet senki nem tudna egyedül megírni, és rám gondolt, mint szerzőtársra. Ha belegondolok, ez még most is egészen elképesztőnek tűnik, tekintve, hogy a fél világ tele volt olyan tanítványaival, akik nálam lényegesen idősebb, befutottabb kutatók voltak már akkor. Máig azt gondolom, hogy ez volt életem legnagyobb elismerése. Ezzel megválaszoltam a kérdést?
– Igen is, meg nem is, főleg, hogy Orbán Viktor neve is felmerült. A könyv megjelenésekor tehát 36 éves volt ugyan, de amikor a világ öt legismertebb evolúcióbiológusa között számontartott John Maynard Smith felkérte, alig múlt 28. Nem száll az ember fejébe a büszkesége az ilyesmitől, ennyire fiatalon?
– Nekem inkább a munka szállt a fejembe, mert a könyvünk borzasztó nagy vállalkozás volt. Rengeteget tanultunk belőle, nemhogy én, de még ő is. Utólag is szerénytelenség nélkül lehet mondani, hogy kivételes dologra vállalkoztunk. Máshogy mondom: nemcsak én, de még John is azt mondta, nagyon büszke arra, amit a könyvvel elértünk. Neki végképp nem szállhatott a fejébe semmi, de azt azért láttuk, hogy mit értünk el. Ma is meg lehet nézni, hányan és hányféle szakmában hivatkozták azóta, messze a biológián túl is. Nem szeretnék öntömjénezésbe átcsapni, de hát a kérdés erre vonatkozott, és álszerénységgel sem szeretném elütni.
(térerő) – Mi nyomja a lelkedet annyira, fiam? – kérdezte az úr Ádámot, mert azt látta, hogy bármit csinál teremtő szándékkal, a paradicsomi fickó egykedvűen veszi tudomásul. Nem örült túlságosan a madaraknak, a barmoknak, a zamatos gyümölcsöknek, csak hessegette unalmában a feje fölött röpködő legyeket. – Bármit alkotok, azért teszem, hogy neked jó legyen. Mégis azt látom, hogy elégedetlen vagy, még a végén nekem itt depressziós leszel. Mi hiányzik, jóember? – Semmi, semmi – legyintett Ádám egykedvűen –, ne is törődj vele, majd megoldódik. Csak üzenni akartam Évának… – Üzenni? Mit? – Hogy húzzon el azonnal a tudás fája alól, felejtse el az egészet. Látom, hogy eszi érte a fene. – És mi kellene ahhoz, fiam, hogy tudtára add, ezt az egyet szigorúan megtiltottam? – Térerő, Uramatyám, térerő. Ha azt akarod, hogy hosszú életű legyek a Földön, légy szíves, ne feledkezz meg róla…
(1011) Az első mobilt, sorsunk nagy átalakítóját a Motorola mutatta be 1983-ban, a tömeggyártású „bunkofon” a Nokia jóvoltából 1992. november 10-én került forgalomba. Közel félkilós volt, a 900-as megahertzes frekvencián működött. Az első hazai mobilhívást Bod Péter Ákos közlekedési és ipari miniszter kezdeményezte, Dan Quayle-t, az Egyesült Államok alelnökét hívta. Az első iPhone-t – a telefonba épített számítógépet – 2006-ban dobták piacra Amerikában. Akkor még nem gondolta senki, hogy egyszer majd lezuhannak a mélybe a turisták, amikor épp szelfit készítenek magukról a szakadék szélén. Vagy elütnek valakit a zebrán, mert átkelés közben is nyomkodja a telóját. Áldás és átok lett életünkben a mobiltelefon. Ádám ma már könnyedén üzenget SMS-ben, Messengeren és Gmailen, Viberen, bármin, ami tetszik neki. Küldözgeti magáról a jeleket ész nélkül, ha akarja, ha nem. Amikor buszon, villamoson utazom, azt látom, hogy az utasok nyomkodják a telefonjukat. Nem akarnak egyedül lenni. Van, aki kihangosítja a telefonját, lehet hallani a szomszéd ülésről, hogy majoránnát, lisztet és őrölt szegfűszeget kell a boltban venni. A mobilszámlák arról árulkodnak, hogy egy-egy felhasználó átlagban napi három-négy órát (!) tölt telefonja fölé hajolva. Hogy ne legyen egyedül. Játszik, üzen, kommentel ahelyett, hogy a párját vagy a gyerekeit simogatná. Arra hajt, hogy hosszú életű legyen a földön.
(a pokol kapuja) Meglehet, ma Rodin a gondolkodó helyett a telefonját nyomkodó emberről készítene szobrot. Bár ez sem olyan egyszerű. Rodin A gondolkodó szobrát eredetileg A Pokol kapuja című nagyszabású művének részeként tervezte, amely Dante alakját ábrázolta volna, amint a pokol felett elmélkedik. A mű a modern szobrászat egyik legismertebb alkotása lett. Tanulmányötletek kortárs szobrászoknak: a telefonnyomkodás furcsa testtartást feltételez, a fej ugyanis kicsit előrebillen. A változat: a végtagok közül (jobbkezesek esetén) a balban pihen a teló, a jobb kéz az aktív. Az ujjbegy a középső ujj végén egészen kifinomult, azzal szoktunk görgetni. B változat: a jobb tenyérben heverő készüléken a görgetést a jobb kéz hüvelykujja végzi, fel és le, fel és le. A fiatalok szerintem ezt preferálják, így lehet a legjobban puskázni a pad alatt, hogy ne lássa a tanár. Kezükbe veszik sorsuk irányítását. Újabb szoborötlet: a puskázó ember…
(ez a harc lesz a végső) Jókat derültem Orbán Viktor digitális harcosokat toborzó üzenetein. Hogy képzeli ez a jóember az online purgatóriumba taszított modern ember hétköznapjait? Manci néni, a fideszes békeharc újdonsült digitális harcosa most majd nem karfiolért ugrik le szerda reggel a vásárcsarnokba, hanem előkapja a mobilját, és főzés közben számolatlanul dobálja a lájkot? Kárörömöm akkor hágott a csúcsfokára, amikor a Facebook bejelentette: nem lehet politikai kampányt folytatni a felületen. Mi lesz így szegény digitális harcosokkal? Máshová – a TikTokra, a SnapChatre – nemigen van bejárásuk, mert azokat az unokák már kisajátították. Gyorsan meg is jelentek a friss adatok: a 200 ezres napi látogatottság a „harcos” csoportokban 5-6 ezresre csökkent. Párbeszédet kezdeményeztem a mesterséges intelligenciával, hogy tisztán lássak. Idézem a teljes „beszélgetést”.
„Csupa paradicsom az élet, csak ehetetlen” – írta naplójába 1998-ban Király Erzsébet, a szomorú sorsú munkásnő, Grexa Izabella könyvének főszereplője. Elio Petri olasz rendező 1971-ben készítette a következő évben Magyarországon is bemutatott, A munkásosztály a paradicsomba megy című filmjét. A több mint 50 éves film nem ismerete nem róható fel, hiszen témája ugyan érdekes (kicsit fellengzősen, a munkásosztály helyzete Olaszországban), de nem tekinthető kiemelkedő alkotásnak; leginkább a címe maradandó, és a főszereplő Gian Maria Volonté alakítása emlékezetes. Grexa Izabella, aki műve címéül az említett naplóból idézett mondat első felét választotta (Csupa paradicsom az élet) nem említi az összecsengést. Mindenesetre feltűnő, hogy Király Erzsébet ugyanúgy a paradicsom fanyar metaforájával jellemzi sorsát, ahogy teszi ezt, egyértelmű iróniával az olasz film, a Lulu Massa nevezetű munkás történetével.
Grexa Izabella könyve egy páratlan forrás, Király Erzsébet naplónak nevezett szövege feldolgozása. Erzsébet 1993-ban, 51 évesen kezdte a naplót írni – mint megjegyzéseiből kitűnik, ez a többedik kísérlete, hogy állandó nyugtalansága kényszerében rögzítse vergődése részleteit. 1997 májusáig korábbi életét idézte fel, ekkortól írt 2001 nyaráig naplószerű bejegyzéseket. A szöveget Grexa Izabella tíz évvel ezelőtt, a Király Erzsébet hagyatékában fellelt fényképek és eredeti dokumentumok másolatával, Kedves naplóm. Egy munkásasszony emlékei címmel tette közzé (Corvina, Budapest, 2015).
Erzsébet, az 1942-ben, az akkori szóhasználat szerint törvénytelenül született, árva lány fiatalon szövőnő lett, majd betanított munkás, ezt követően a vendéglátóiparban dolgozott, egy idő után – mondjuk így – alkoholproblémákkal küzdött. A rendszerváltás után vécés néniként, takarítónőként munkanélküli-segélyből, majd minimális nyugdíjból próbált boldogulni. Ahogy a szerző fogalmaz, „a társadalom margóján bukdácsoló, öregen kukázó, kutyájával magányosan élő, de talán szépre is vágyó belvárosi öregasszony” alakja villan fel a szövegből.
„Nem vagy elég erdélyi” – magyarázza a Fidesz megbízott kampányembere a Tisza még meg nem bízott kampányemberének. Jelöltállítási verseny folyik november végén a kormányváltásra készülő (még alig) pártnál. A Fidesz minden lehetséges eszközzel torpedózza a folyamatot. Az Erdély-kérdés megannyi más mellett természetesen most is előkerül, mint mindig, ha a Fidesz kommunikációs támadást indít. Az Erdély-ügy az „aranytartalék”, amit bizton a magáénak érez Orbán Viktor és gondosan felépített propaganda-hadserege. Most nem igazán érthető, miért kezdték el vizslatni a jelöltek „határon túli hátterét”, miért kérték számon, hogy hogy nyilatkoznak erdélyiségükről, vajdasági-felvidéki kapcsolataikról. Hiszen a jelöltválasztási folyamat jóformán alig kezdődött el. Valódi, hajánál fogva előrángatott probléma, hogy a kormány propagandistái azt méregetik, ki mennyit és hogy beszél a határon túli származásáról. A jelöltek – szórja tele az üzenettel a propaganda – „szégyellik a gyökereiket”. Lehet, hogy van ilyen furcsa ember, mindenféle csodabogár szaladgál. De azért, ha van is ilyen, inkább kivételnek számít.
Nem is ez a lényeg, hogy ki mit vállal, nem vállal – magánügy, hogy a személyes történetéből mit oszt meg. A lényeg a vád és a vádló. Mit is lehetne mondani, ha valakit így gyanúsítanak meg? A propaganda azért van, hogy zavarba hozzon, megszégyenítsen. Például azzal, hogy „háborúpárti vagy”. Vagy azzal, hogy az „LMBTQ-propagandát” népszerűsíted. Hogy a nagybátyád Soros-ösztöndíjas volt. Ezek is abszurd, de elvont vádak. Igazán komolyan az sem gondolja, aki vádol, pláne az nem, akit vádolnak. Az viszont, hogy a jelöltek nem vállalják az Erdélyben vagy a Vajdaságban maradt családot, „szégyellik”, az nagyon is konkrét állítás. A lehető legkonkrétabb embereknek okoz nagyon valóságos és nagyon nehezen kezelhető fájdalmat, gyanakvást. Az elmúlt évtizedekben sok mindent kipróbált a magyar szélsőjobb: volt antiszemita korszaka, cigányozott. Volt példa az erdélyizésre is – pozitív és negatív kontextusban egyaránt. De ez minden eddiginél eltérő visszaélés azzal, hogyan használják politikai fegyverként az emberek származását.
Két héttel a Hamász iszonyatos terrorakciója után cikket írtam a Hvg.hu-ra Nincs most tiszta lelkiismeret címmel. Természetesen október 7. hatása alatt. Harel Chorevnek, a Tel-avivi Egyetem palesztin ügyekben járatos professzorának a véleményéből indultam ki. Ő három dolgot állított. Egy: Izrael nem távozhat Gázából, amíg meg nem semmisíti a Hamászt. Kettő: a kőkemény diktatúrát képviselő Hamászt Gáza lakosságának nagy többsége nem támogatja. Három: a Hamász elpusztítása Gázában hatalmas áldozatokkal jár majd, és jelentős részben azok a fegyvertelenek, civilek, gyerekek fogják elveszteni életüket, otthonukat, mindenüket, akik nem a Hamász hívei és cinkosai. Ha elvárjuk is, mint ahogy elvárjuk, az izraeli hadseregtől, hogy mindent tegyen meg a civilek, ártatlanok életének megóvása érdekében, akkor is tudjuk, hogy ez a minden nagyon kevés lesz, hiszen a Hamász elhelyezkedése, az élőpajzs alkalmazása ezt garantálja.
Összeszorult torokkal írtam le: olyan katonai akcióval kell egyetértenem, amelybe ártatlanok tömegei pusztulnak bele, és így kell fenntartanom azt az egyedül lehetséges humanista álláspontot, hogy nem lehet különbséget tenni ártatlan életek értéke, elvesztésük súlya között származási vagy vallási alapon. Izrael Hamász elleni háborúját lehet észérvekkel helyeselni, de tiszta lelkiismerettel nem. Ezért írtam, hogy nincs most tiszta lelkiismeret.
Azóta történt egy és más. Kiderült, hogy a Hamász megsemmisítése elérhetetlen cél, amelyet irtózatos pusztítás és minden pesszimizmusunkat felülmúló mértékű tömeghalál ellenére sem sikerülhetett megközelíteni. Az is kiderült, hogy az izraeli hadsereg nem tett meg mindent sem az ártatlan áldozatok számának, sem az élők szenvedéseinek, nélkülözésének enyhítése érdekében.
A visszacsapás legkésőbb a januári tűzszünet felborítása után már végképp aránytalanná vált, és a túszok kiszabadítását is késleltette.
Mindezek után még sokkal nehezebb volt a lelkiismereti teher, amelyet már a háború kezdetén is sokan azzal vetettek le magukról, hogy „Nincsenek »szerencsétlen palesztinok«, civilek, kizárólag Hamász-hívő terroristák vannak”. Már akkor is sok ilyen szöveget olvashattunk a Facebookon, és aztán egyre többet. Ha nincs ártatlan moszlim, akkor mindenki megérdemelte a halált és a szenvedést Gázában, és nyilván megérdemelné másutt is.
Az izraeli kormány politikáját támogatók körében egyre erősödött, bővült, hangosodott az a véleményközösség, amely az ellenségképét kiterjesztette az iszlám egészére, a világ lakosságának negyedére.
Ők ugyanazzal az érvelési technikával élnek, mint bármely más vallási közösség, a keresztények vagy a zsidók ellenségei: idézik azokat a gyilkossági kötelezettségekre vonatkozó passzusokat a Koránból, amelyeket az antiszemiták/antijudaisták az Ószövetségből és a Talmudból, a kereszténység ellenségei pedig az Új Testamentumból. (Idéztem ilyeneket minden oldalról a cáfolatokkal együtt az Élet és Irodalom 2024. december 13-i számában.[1])
Fleck Zoltánnal, Ligeti Miklóssal és Martin József Péterrel beszélget Vicsek Ferenc[1]
Vicsek Ferenc Köszöntök mindenkit a Progress Alapítvány és az újságíró-szövetség közös rendezvényén. Az autoriter rendszertől a demokráciáig, ez a mai est címe. Én fölkaptam a tollamat, amikor megláttam, na mondom, ezek is elrontottak valamit, mert nyilván a demokráciától az autoriter rendszerig akarták írni. Aztán elolvastam, hogy mire gondolnak, és kiderült, hogy ők már előrébb tartanak, mint én. Már ott tartanak, hogy akkor ennek az autoriter rendszernek ezek szerint vége lesz, és akkor hogyan lesz belőle újra demokrácia. A Progress Alapítvány kutatást indított, egy sorozatot, a kutatók publikációiból kötetet szerkesztenek, de előtte elvállalták azt, hogy egy-egy esten, egy-egy témakörben a társadalom válságának fontosabb fejezeteiről külön beszélnek. Mai vendégeink: Fleck Zoltán, Ligeti Miklós és Martin József Péter. Csalók és csalódások Fleck Zoltán könyvének címe. Végre támogatást kap az ember azokhoz az érzéseihez, amelyek már felgyűlnek benne. Hogyan lehet tudományosan is erről a mérhetetlen mennyiségű morális aljasságról beszélni, amiben élünk? Ami okozza a fuldokló érzésünket. Ha lehetne, úgy folytatnám a címet, hogy Csalók és csalódások: aljasságok, sunyiságok, gátlástalanságok. Meg is kérem Fleck Zoltánt, hogy pár szóval egészítse ki mindezt.
Fleck Zoltán A Progress Alapítvány régóta azt állítja, a legutóbbi néhány alkalommal ilyen könyveket adtunk ki, amelyekben az a kiindulópont, hogy az Orbán-rendszer már megbukott, csak még nem tudnak róla, vagy nem érzik mindenhol. Ezek a felbomlás forgatókönyvei, de az én könyvemet is a Progress támogatta. E több tucatnyi könyv elkészítésének módja unikális a mai könyvkiadásban és Ágh Attilának köszönhető. A most készülő kötet kifejezetten abból indul ki, hogy fontos a diagnózis, mert anélkül nem tudjuk, hogy mi fog következni. A diagnózis azért jelentős, mert meghatározza, hogy mi az, ami előttünk áll feladatként, és milyen alternatívák vannak. Én részben erről szeretnék beszélni, de igazából szerintem mindenki, aki érdeklődik a közélet iránt, az elmúlt években sok ilyen diagnosztikus kísérletnek volt a tanúja. Tehát a diagnózis közismert lehet. De szeretnénk egy lépéssel továbbmenni, és azt mondani, hogy arról kell beszélni, hogy milyen alternatívák merülhetnek fel a közeli jövőben. Nem ígérek derűs perceket az olvasóinknak. De szerintem ezt senki nem várja tőlünk. Ami mégis derűre ad okot, az a kiindulópontunk, hogy szerintünk akármi is történik a következő tavaszi választásokon, az Orbán-rendszer megbukott. Az, hogy hogyan lesz ennek vége, nem tudjuk pontosan, de láthatólag súlyos válságban van. Jogilag, gazdaságilag, morálisan, mindenhogyan. E könyvben reményeink szerint szó lesz felsőoktatásról, sajtóról, szólásszabadságról, korrupcióról, gazdaságról, jogállamról, demokráciáról. Átfogó képet rajzolunk, de még mindig nem lesz teljes a kép, mert még ezer dologról lehetne beszélni.
Vicsek Lényegében három előadásra készülünk. Fleck Zoltán előadásának az a címe, hogy Az összeomlás természetrajza, az Orbán-rendszer végjátéka. Az a vicc, hogy én azt képzelem, hogy ezt mindennap újra kell írni, tehát, mondjuk, a mai nap már egyszer full lement egy végjáték a pedofilbotrány kapcsán, és te nyilván nem erről fogsz beszélni, de az ember azt érzi, minden nap új végjáték zajlik a szemünk előtt.
Vicsek Ferenc
Fleck Azt ígérem a többiek nevében is, hogy rövidek leszünk, mert inkább beszélgessünk vagy vitatkozzunk a dolgokról. Jól érzed egyébként, mert az én mondanivalóm az lesz az elején ennek a tanulmánynak, mennyire nehéz előre látni, hogy mi fog történni, tehát ebben különbözik a demokrácia a nem demokráciától, a jogállam a nem jogállamtól, hogy ebben az autokratikus állapotban, aminek a végét kívánjuk, és látjuk a jeleit a bomlásnak, nem tudjuk pontosan, hogy hogyan fog megszűnni. Tehát olyan forgatókönyveket próbálnék felvázolni, amelyek közül néhány a választásokkal kapcsolatos, tehát ezek szerint a választásokon történik valami, határozottan az az érzésünk, hogy fog történni valami a választásokon. Legalább négy dolog történhet: vagy kis többséggel nyer a Fidesz vagy nagy többséggel, illetve vagy kis többséggel, vagy nagy többséggel veszíti el a választásokat.
VicsekBocsánat, de vannak olyan hangok is, hogy nem lesznek választások.
Fleck Hát igen.De az a B pontban következne nálam. Én azt mondtam, hogy az egyik verzió az, amikor a választásokat megrendezik, a másik az, amikor nem. Az ezzel foglalkozó politológusok figyelmeztettek, hogy egy kormányzati tényező, amelyik hatalmon van, nem tudja megnyerni a választásokat, legfeljebb elveszíteni tudja. Akkor most pontosítsuk ezt a négy forgatókönyvet, más-más dolog következik ezekből. Azt gondolom, hogy jelentős különbség van abban, hogy mekkora lesz a mandátumkülönbség a demokratikus ellenzék és a Fidesz között, és ebből következik egy csomó lehetséges veszély. Amikor ezt az ominózus mondatomat mondtam ott a Tisza-szigeten, pont arról volt szó, hogy egy olyan helyzet állhat elő, amikor az éppen a hatalmát elveszteni látszó konglomerátum nem nagyon akarja elengedni a hatalmat, és ebből is sok olyan dolog következik, amire érdemes felkészülni. Én ott csak a közjogi felkészülésre gondoltam. Érdemes lesz valahogyan szembenézni azzal, hogy itt a jogi szabályok és a közjogi intézményi megoldások nem biztos, hogy megoldást jelentenek ahhoz, hogy kivezessenek a válságból, politikai eszközöket is kell használni. Ez volt a mondanivalóm lényege. Minden másképp zajlik, ha egy nagyobb arányú autokratikus bukás következik be, ekkor a demokratikus politikai erők nagyobb mandátumszámot tudnak felmutatni. Én egyszerűen csak azt akarom megírni ebben a tanulmányban, hogy szociológiai, politológiai, politikai szociológiai, pszichológiai és egyéb tényezők vannak a jogon túl, amelyeket számításba kell vennünk. Tehát az alkotmánybírák vagy a köztársasági elnök és a legfőbb ügyész esetében egyáltalán nem mindegy, hogy milyen társadalmi támogatottságot lát a következő kormányzat mögött, mert ha azt látja, hogy ez egy masszív rendszerváltó akarat, akkor azért nagyobb valószínűsége van annak, hogy nem fogják eljátszani, hogy ők lojálisak a régi úrhoz.
VicsekA korábbi hűségesküjüket beteszik a vitrinbe.
Fleck Abból indultam ki, hogy ezeket a kádereket nem feltétlenül tiszta meritokratikus elvek alapján választották ki ‒ ez eufemizmus volt ‒, de nem egyszerűen csak a lojalitás szempontja működött, hanem volt valami szakmai oka annak, hogy a helyükre kerültek. Ha diplomával rendelkeznek ahhoz a pozícióhoz, akkor van valamilyen szakmai kötődésük valamilyen szakmához, és én egyébként ebben a tekintetben a legfőbb ügyészt érdekes esetnek látom. Aki bíró volt, aztán ügyész lett, és az egész élete, a karrierje az igazságszolgáltatásban telt, annak előbb-utóbb szembe kell néznie bírókkal, ügyész kollégákkal, ügyvédekkel és másokkal, és nagyobb az esélye annak, hogy valaki visszatér a szakmája elvárásaihoz. Persze ehhez politikai erő kell. Annak az esélynek kell elvesznie, hogy a Fidesz-uralom az elvesztett választások után gyorsan visszatérjen, mert könnyen vissza tud térni. Viszonylag sok olyan csapda van a rendszerben, amelyek segítségével gyorsan vissza tudják szerezni a hatalmat, mert elég könnyen elő tudják idézni a következő kormányzat bukását. Ehhez minden eszközük megvan. Annak idején Bárándy Péterrel, Vörös Imrével és más jeles kollégákkal megírtuk azt a száz-akárhány oldalnyi szöveget arról, hogy milyen típusú feszültségekkel és csapdákkal kell szembenézni, és hogyan kell ezeket eliminálni. Ezek a helyzetek most is állnak, tehát ez most is létező probléma. Visszatérve a B ponthoz, tehát amikor nincs választás, vagy a választások előtt vagy után történik valami. Amikor azt mondom, hogy az Orbán-rendszer szerintem haldoklik, akkor azt is mondom, hogy még ha megnyeri a választást, akkor is haldoklik. Tehát kap valami legitimitást, de olyan súlyos bajok veszik körül, amelyek közül most te említettél véletlenszerűen egy ügyet, de hát föl tudnánk sorolni, csak a morálisan is jelentős ügyek közül egy sorozatot, amelyek ráégtek a kormányzatra és előbb-utóbb ezek összeérnek. Nem működnek a nagy rendszerek, az egészségügy, az oktatásügy, az egyetemi autonómia, kezdi elveszíteni a türelmét egy csomó szakma és társadalmi csoport. Már nem lehet visszadugni a Tiszát a palackba. A Tisza árad, igen, de határozottan azt gondolom, hogy a választás ugyan nagyon fontos, de nem biztos, hogy a döntő tényező vagy a döntő időszak lesz az átmenetben, mert előfordulhat még az is, hogy az Orbán-rendszer rájön arra, hogy veszélyes neki választásokat rendezni, és akkor nem rendezi meg. Szerintem ez halálosan veszedelmes lenne, mert a feszültségek akkor is megvannak, csak éppen nincs az a pici szelep, amit választásoknak nevezünk.
Vicsek Martin József Péter a későbbiekben az uniós konfliktusok a jogállamisági kérdésekben témakörben tart előadást. Azért hozom ezt itt szóba, mert uniós tagállam vagyunk, és az unión belül nem olyan egyszerű nem rendezni választást. De van valami, amit iderángatnék. Az elmúlt napokban az volt az egyik kulcskérdés, az egyik interjúban mondta Magyar Péter, hogy nincs az első tíz, aztán bővítette, az első ötven győztes választás után kezelendő probléma között a választási rendszer átalakítása. Ennek az az értelme és üzenete számunkra, hogy mi már egyszer, mondhatom nagyvonalúan, ’22-ben belefutottunk abba, hogy szintén a választások előtt elmagyaráztuk, hogy akkor mit hogyan kéne csinálni, és így ezek az elméleti fejtegetések a választással és a végeredménnyel kapcsolatban inkább csak, ha nem is depressziót, de sok-sok csalódottságot vetítettek előre. És volt az a konklúzió, hogy most már az értelmiség maradjon nyugton, hagyja a dilemmáit másra. Most is az a kérdés, hogy akkor mit kezdjünk ezzel a dilemmával. Az én dilemmám az, hogy a sopánkodásunkkal kiket ábrándítunk ki, vagy egyszerűen csak hagyjuk felosztani a tájékoztatási szférát két nagy felületre. Az országjárók mondják azt, hogy ott mi a probléma, amit ott hallani akarnak, hogy mivel kapcsolatban várnak megoldásokat és egy szűkebb körben mi, értelmiségiek meg törjük a fejünket azon, hogy egyébként majd mit kell csinálni azoknak, akik közelebb vannak a tűzhöz. Tehát két részre osztható-e úgy, ahogy én most osztottam a tájékoztatást és a gondolkodást erről az egészről, vagy nem, törődjek bele abba, hogy a dilemmákat meg kell osztani a szélekkel is.
Fleck Zoltán
Fleck Nem akarom eljátszani, hogy értenék a politikatudományhoz, de azt megértem, hogy ilyen helyzetben egy demokratikus tömböt vezető, tehát egy rendszerváltást akaró politikai vezető nem érvel nagyon erősen a jogállami értékek mellett, mert az nem különösebben népszerű. Az elmúlt tizenöt év nagyon erősen megcincálta ennek a fogalomnak a jelentéstartományát, és valóban olyan, mintha értelmiségi játékszer lenne. Azonban ebben van egy veszély, amiről elég gyakran lehet olvasni és hallani. A veszély az, hogy ugyanaz a típusú, csak legfeljebb egy kicsit más színű populista, jobboldali kormányzás lesz, amely szintén nem tekinti majd fontosnak a kormányzat korlátait, és lehet, hogy Európa-barátabb lesz, de nem lesz igazán jogállami konstrukció. Én ebben nem hiszek, optimistább vagyok. Valószínűleg csak arról a politikai stratégiáról van szó, hogy sokkal fontosabb dolgokról kell beszélni…
Vicsek Előbb meg kell nyerni a választást, utána majd kiderül.
Fleck A személyes tapasztalatomat hadd mondjam el. Amikor ez a legutóbbi botrány előfordult velem, utána három hétig azzal foglalkoztam, hogy a demokratikus sajtó rendelkezésére álltam. Ez pont augusztusban, nyaralás közben nem volt annyira kellemes, de nagyon fontos volt. És azt tapasztaltam, hogy emberek, akik megismertek az utcán és megszólítottak, ismerősek és ismeretlenek, azt mondták, hogy érdemes ezzel foglalkozni. Nekem mint választópolgárnak fel kell készülnöm mindenre. Nem csak arra, hogy kire szavazok, hanem arra is, hogy mire számíthatok az utcán, a sajtóban, egyáltalán a közéletben, hogy bizonyos forgatókönyvekkel tisztában kell lennem, köztük olyan kérdésekkel is, amelyet a szakmai elitek próbálnak a saját kezükben tartani. Amikor nem unalmas demokráciáról van szó, hanem arról, hogy autokráciából lehet-e demokráciát csinálni békés eszközökkel, lehetőleg békés eszközökkel, akkor ilyen kérdésekkel néha az utcán is kell foglalkozni. Nem is beszélve az én nünükémről, hogy előbb-utóbb új alkotmányt kell alkotni, inkább előbb. Az ilyen helyzetben ezekkel a kérdésekkel muszáj foglalkozniuk azoknak is, akik nem jogászok, nem ezzel foglalkoznak, egyszerűen csak felelős állampolgárok. Azt tapasztaltam, hogy az emberek igénylik, hogy ezekről a dolgokról beszéljünk. Értem Magyar Pétert, hogy nem beszél választási rendszerről, ugyanakkor szerintem ennek megvannak a veszélyei.
Vicsek Hadd kérjem fel Ligeti Miklóst, hogy a jogállamiság felszámolása és helyreállítása cím mögé tekintsünk be közösen.
Az Orbán-kormány Oroszország-politikája igazán kirívóvá és visszatetszővé azok után vált, hogy Moszkva nyílt háborút kezdett Ukrajna ellen. Az az érthetetlen szívélyesség és megértés, ami a magyar hivatalos magatartást még ma is, az immár negyedik éve tartó háború körülményei között is jellemzi, nem előzmény nélküli és éles ellentétben áll a Fidesz ellenzéki éveiben, illetve az első Orbán-kormány idején képviselt Oroszország-politikájával. A korábbi kritikus hangnem 2009 őszén – az első Orbán–Putyin-találkozót követően – egy csapásra megváltozott. Hogy mi volt az oka ennek a változásnak, egyelőre teljes bizonyossággal nem tudható. Lehet, hogy ennek hátterében Orbánnak az a meggyőződése áll, hogy a liberális demokrácián alapuló világrendszer válságba jutott, átlépett hanyatló korszakába, végre eljött a Nyugat Oswald Spengler által megjósolt alkonya, miközben más, korábban alárendelt szerepben lévő államok felemelkedőben vannak. Ha így látta ezt az új világot, akkor abban Oroszországot az utóbbi kategóriába sorolta, annak ellenére, hogy 2010-es kormányalakításakor az orosz gazdaság már túl volt a gyors növekedés időszakán, sőt 2012-től már az is világossá vált, hogy a korábban hatékonynak tűnő gazdasági modell kimerítette tartalékait.
Orbánt azonban mindez nem aggasztotta, mert azzal számolt, hogy a gazdaság és kereskedelem által uralt kornak vége, és olyan új világ van kialakulóban, amiben a geopolitikának, a katonai erőnek, a befolyási övezetek megszerzésének ideje jön el, és ebben a jelentős katonai erőt képviselő Oroszországnak újra fontos szerepe lesz. De az is lehet, hogy nem efféle előrelátás alakította Orbán Oroszország-politikáját, hanem az a fajta gazdasági megfontolás, ami a relatíve olcsó orosz energiahordozókban látta a magyar gazdaság javuló teljesítményének forrását. Ha volt is ilyen elképzelése, az legfeljebb csak részben igazolódott. Ez a politika, még ha egyes időszakokban biztosított is a magyar gazdaságnak némi árelőnyt, azzal a negatív következménnyel is járt, hogy elaltatta az egyoldalú energiafüggés felszámolására irányuló késztetést. Olyannyira, hogy ez még az Ukrajnát ért orosz agresszió után sem vált fontos politikai céllá, holott a háború kezdetétől nyilvánvaló volt, hogy az orosz energiahordozókhoz való ragaszkodás nem erősíti Magyarország energiabiztonságát és súlyosan megterheli szövetségeseinkhez való viszonyunkat.
Sz. Bíró Zoltán
Állhattak persze az éles politikai fordulat hátterében ideológiai okok is. Orbán egy idő után azt érzékelhette, hogy a Kreml értékválasztásai – Nyugat-, liberalizmus- és migránsellenessége, felfokozott szuverenizmusa, az úgynevezett hagyományos értékek tisztelete – nagyon közel állnak mindahhoz, amit maga is képvisel. Végül, de nem utolsósorban személyes körülmények is magyarázhatják hirtelen bekövetkező politikai fordulatát. Ebben az esetben is kétféle oka lehet annak, hogy Orbán máig látványosan kitart Putyin mellett. Egyfelől továbbra sem zárható ki, hogy a magyar miniszterelnököt valamilyen őt kompromittáló, Moszkva kezében lévő dokumentum fosztja meg attól, hogy szakítson oroszbarát politikájával. Másfelől az is lehet, hogy nem erről van szó, hanem a magyar miniszterelnök elszabadult hübriszéről, arról az önhittségről, ami képtelenné teszi saját politikai súlyának és szerepének pontos megítélésére. Orbán annak következtében, hogy 2010-es beiktatását követően nagyon korán több kérdésben is éles konfliktusba került az Európai Unió vezetőivel, úgy gondolhatta, hogy Putyinhoz való közelsége növelheti politikai súlyát és jelentőségét. Egy idő után talán még azt is gondolhatta, az orosz elnökkel való szoros kapcsolata segíthet abban, hogy az európai szélsőjobboldali pártok elfogadják őt első számú vezetőjükként. Vagyis nem a magyar politikai közösség, hanem saját érdekében igyekezett kihasználni a Putyinnal kialakított szoros kapcsolatait. Ennek a némiképp jóhiszemű magyarázatnak azonban a Bucsában történtek után nehéz hitelt adni, hacsak nem feltételezzük, hogy immár minden erkölcsi érzék hiányzik a magyar miniszterelnökből. Ha nem is 2009-es fordulatában, de abban, hogy az Ukrajna ellen indított háború idején is kitartott Moszkva mellett, szerepet játszhatott az is, hogy Orbán komoly esélyt látott arra, hogy Trump újra elnök lehet, és ha ez megtörténik, akkor vele az Egyesült Államok egészen másfajta, a magyar kormányhoz közeli Oroszország-politikát folytat majd. Az utóbbi ugyan bejött, de Trump kaotikus béketeremtési kísérletei – a hangzatos ígéretek ellenére – nyolc hónap elteltével teljes kudarcot vallottak. A béke semmivel nincs közelebb, mint az excentrikus elnök beiktatása előtt volt.
Orbán és pártja Oroszországgal kapcsolatos politikai fordulata elsőként és a leglátványosabban az energetikai kapcsolatok felülvizsgálatában mutatkozott meg. A Fidesz politikusai lépésről lépésre adták fel ellenzéki korszakukban képviselt álláspontjukat. A Déli Áramlat kontra Nabucco vita idején a szociálliberális kormányt még arra próbálták rábírni, hogy hagyjon fel az orosz–olasz együttműködésben megépíteni tervezett gázvezeték támogatásával, és lépjen ki a projektből. Ám hatalomra kerülve a Fidesz éles fordulatot vett, és ami az ellenzéki években még „népellenes puccsnak” számított, az kormányra kerülve – Magyarország „egyoldalú gázellátási helyzetére” hivatkozva – egyszeriben támogatandóvá vált. Ebben a Fidesz politikusait az sem zavarta, hogy ellenzékben megállás nélkül az orosz „energetikai mumus” rémképével riogatták a magyar társadalmat. Tették ezt akkor, amikor Moszkva még igyekezett kiterjedt politikai és gazdasági kapcsolatokat fenntartani a nyugati világgal, a nemzetközi politika játékszabályait is betartotta, és még egyetlen szomszédját sem próbálta lerohanni.
A magyar fajvédők viszonylag későn, hat évvel náci példaképeik után, akkor is habozva, óvatosan kezdtek el a zsidók és nem zsidók hálószobáiban kaparászni. Magyarországon az 1935-ös nürnbergi fajvédelmi törvényt nem másolták, csak követték. Nálunk, ellentétben Németországgal, nem tiltották meg például a házasságkötést és/vagy „fajgyalázást” a cigányokkal (a „négerek és ezek korcsai” szóba sem kerültek), hiába javasolta ezt többek között dr. Orsós Ferenc, az Orvosi Kamara elnöke a Felsőházban. Hitler annak idején utasítást adott, hogy a „fajgyalázó” zsidó és árja nőket ne vonják felelősségre, ne zárják koncentrációs táborba. Reinhard Heydrich, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt – RSHA) nagy hatalmú ura ebbe nem nyugodott bele, titkos utasítást adott, melynek értelmében az ilyen esetekben a „fajgyalázó” zsidó nőt „hamis tanúzás” címén kellett lecsukni. Hitler helyettese, Rudolf Hess – lehet, hogy a Führer személyes utasítására – ezt megváltoztatta, és csak a zsidó-, illetve árja férfiakat zárták fajgyalázásért koncentrációs táborba. A magyar fajvédők még óvatosabbak voltak, csak azt a zsidó férfit állították bíróság elé, aki a fajvédelmi törvény hatálybalépése után nem zsidó, tisztességes nővel szexuális kapcsolatra lépett, vagy hosszú évek óta tartó ilyen viszonyát tovább folytatta. A magyar „árja” férfiak nyugodtan létesíthettek, ha tudtak, zsidó nőkkel (is) szexuális kapcsolatot.
A magyar fajvédelmi törvény csak „vétségnek” minősítette a fajgyalázást. A vétség a korszakban az enyhe-közepes súlyú bűncselekményeket jelentette. Ennek megfelelően ezekben az esetekben a büntetés felső határát „alapesetben” három évben állapították meg. 1941. július 25-én szavazták meg a törvényt, és augusztus 8-án hirdették ki. A „fajgyalázási” paragrafus október 10-én lépett életbe, adtak tehát jóval több, mint két hónapnyi időt az ilyen „vegyes” pároknak az elválásra, szétválásra, különköltözésre. Budapest Főváros Levéltárában (továbbiakban: BFL) a Büntető Törvényszék irataiban (VII-5-c) 1942-ben összesen 41 698 bűnügy iratai találhatók. Ezek között 1331 olyan volt, ahol a vádlott – vagy a vádlottak közül legalább egy – izraelita volt. Ebben az évben 155 zsidó férfit állítottak fajgyalázás vádjával bíróság elé a fővárosban, 1943-ban 15 100 bűnügyet tárgyaltak Budapesten, 919 zsidó vádlott volt, közülük 113 volt „fajgyalázó”, és 1944-ben 40 701 bűnügyből 133-ban volt legalább egy zsidó vádlott, és ezek között 26 „fajgyalázó” zsidó férfi peranyaga található. Ez összesen 294 zsidó férfit jelent.
2025 tavaszáig 192 „fajgyalázó” peranyagát tudtam áttanulmányozni a BFL-ben. Ezek a zsidó férfiak többféle okból bukhattak le. A Bűnügyi Osztály (figyelem: nem az Erkölcsrendészeti Osztály!) detektívjei rendszeresen razziáztak a VII. és VIII. kerületi olcsó penziókban, garniszállókban (Balaton Szálló, Siófok Szálló, Róma Szálló, New York Szálló, Pátria Fogadó stb.), ahol akár egy-két órára is lehetett szobát kivenni, és ha ott zsidó férfit találtak egy nem zsidó nővel, az illetőt letartóztatták, kihallgatták (természetesen partnerét is), majd az esetek túlnyomó többségében az ügyészség vádat emelt ellene, és bíróság elé állították. Eddig 124 olyan peranyagot találtam, amelyben a „fajgyalázókat” ismerőseik, kollégáik, szomszédaik vagy ismeretlenek személyesen a rendőrségen, esetleg telefonon vagy levélben feljelentették. Sajnos az átnézett peranyagok egy része rendkívül hiányos, így okkal feltételezhető, hogy a végül bíróság elé került „fajgyalázó” zsidó férfiak közül 124-nél jóval többen „köszönhették” lebukásukat feljelentőiknek. Kutatási hipotézisként megkockáztatható, hogy ha 192 fajgyalázásért letartóztatott és bíróság elé állított zsidó férfi közül 124-et biztosan feljelentők buktattak le, akkor a 292 perben legalább 170-200 feljelentőt találunk.
Karsai László
Nehéz összehasonlításokat tenni, de 1944-ben tíz- és tízezrek írtak feljelentőleveleket Magyarországon például sárga csillag nem viselése, zsidó vagyon elrejtése, zsidók iránti barátság, rokonszenv feltűnő kimutatása stb. „témakörökben”.[2] Ehhez képest az alig 200 feljelentőlevél három év alatt nagyon kevésnek tekinthető.
A feljelentőleveleket megírásuk dátumának sorrendjében közöljük, amelyek nem minden esetben követik a perek kronológiai rendjét. A feljelentőleveleket betűhíven tesszük közzé, a legdurvább helyesírási hibákat sem jelezzük (sic!)-kel, mert némelyik levél olyan sokat tartalmaz, hogy ez nagyon megnehezítené az elolvasásukat.
Kb. 1941. október 20.
Feljelentés Kun József kereskedő ellen
Rendőr Fökapitányságnak
Buda Pest
Vagyok bátor a fökapitányságnak szíves figyelmét fel hívni. Kón József aki nagyváradi lakos volt és most jelenlegi lakás Budapesten V kerületben a Bisztol[3] Szálodában lakik. és szintén Geráj margit Nagyváradi születésű 23 éves aki a kon jozsefnél volt háztartási alkalmaztatás ban és a lejánynak már nagyváradon tet szerelmi ajánlatot és elhalmoszta némi és külön féle ruhadarabokal és pénszel. mos Szeptember havában fel hoszta Magának budapestre ahol aleján vele a biztolban[4] lakot nem sokáig mert nem éreszte magát aleján jol ahon afényes hejen és meg fosztota a lányt amunka könyvétől aszal asz ürügyel hogy aszövögyárban és már 2 3alejánt egy Irányi urcsaladban fogja elhejezni Renenszon Panzijoba lakik ahol akon fiszeti az elátását és elhol mosza sok külön félet ágyakal.
Kézzel, tintával írott feljelentés. Kun Józsefet első fokon 1943. február 26-án egy év fegyházra ítélték, majd másodfokon 1943. szeptember 16-án a vitéz dr. Ottrubay Dezső vezette tanács felmentette.
Kézzel, tintával postai levelezőlapra írt feljelentés, minden bizonnyal maga a „sértett”, Kis Lajos élettársa, Lencse Anna 29 éves vásári kereskedő írta. A vádlottat első fokon 1942. május 6-án egy év két hónap fogházra ítélték, másodfokon 1942. október 29-én felmentették.
Kb. 1941. október 25–26.
Feljelentés Kozma György iparművész ellen
Kérem Tisztelettel!!
A rendöri hatossági felügyelőséget hogy VIII ker Práter u 66 földszint lakik Balog Éva rk vallasu nö mint föberlö és közös háztartásban él egy zsidó vallásu Kozma Györgyel kérném szépen a Hatoságot hogyha lene szives intézkedni Minnél elöb hogy egy családos anya jutna inkáb föbérleti lakáshoz mint az olyan nö aki aszt sem tudja igazolni hogy miböl él és hogy miböl fizeti a föbérletet. Kérem a hatoságot hogy Három tagbol áló családomat csak egy fél konyhát bérelhettem lakáshiány miat és az is egészségtelen és vizes ugyhogy a gyermekem ki van téve mindenféle betegségnek ugy hogy nem gyözök orvoshoz járni a gyermekemel.
Nagyon szépen kérem
Rendör hatósági felügyelöséget hogy minél elöb sziveskedjenek intézkedni és hogy a családommal együt lakáshoz juthassak és hogy menedéket találjon egy családos anya aki a szép Magyar hazánk vedermére gyermeket nevel aki meg vedi a szép magyar hazát és örömel megy mindenkor haza vedelemre
maradok méj tisztelettel egy hajlékot váro családos Anya
BFL-VII-5-c-8682/1942-Kozma György-5-7.
Kézzel, tintával írott, dátum nélküli levél, amely 1941. október 28-án érkezett meg a Budapesti Rendőrfőkapitányság VIII. kerületi osztályára. A nyomozás során kiderült, hogy írója Fodor Lajosné sz. Kovács Anna (VIII., Práter u. 66. fszt. 22.), aki kikérdezése során elmondta, hogy férjével és három hónapos gyermekével egy nedves konyhában él, miközben Balog Éva ugyanabban a házban, a földszint 17. sz. lakásban egy zsidóval él. Kozma Györgyöt nem sikerült bíróság elé állítani, valószínű, hogy bevonultatták munkaszolgálatosnak, ahonnan megszökött.
1941. október 31.
Feljelentés Schwarcz József utazó ügynök ellen
Tekintetes Erkölcsrendészeti Osztály!
Alulírott tisztelettel feljelentést teszek Schwarcz /:álneve Sárai:/ József Budapest VII. Bethlen Gábor u. 5. III. em. zsidó faju és vallásu lakós ellen a fajvédelmi törvény megszegéséért, mert nevezett László Erzsébet keresztény fajú és vallásu nővel a fenti cimen közös háztartásban él évek óta. Állításom igazolására kérem a házfelügyelő kihallgatását is mert a ház lakói zsidók és azok egyhúron pendülnek. Állításom igazolásául még a nevemet is aláirom, de kérem a nevem titokban tartását.
Maradok tisztelettel
Pulay Miklós
Budapest VII. Bethlen utca 5. III. 11.
VII-5-c-6228/1942-Schwarcz József-22-23.
Kézzel, tintával írott levél, az eredetiben fekete ceruzával aláhúzott szavakat egy vonallal, a feljelentő által s. k. aláhúzottat két vonallal húztuk alá. A feljelentőlevelet 1059 sz. alatt 1941. november 4-én iktatták a M. Kir. rendőrség Budapesti Főkapitánysága Erkölcsrendészeti Osztályán, és másnap továbbküldték a Bűnügyi Osztálynak, ahol november 10-én rendelték el a nyomozást. A feljelentett férfit első fokon egy év hat hónap fogházra ítélték 1942. június 22-én. Két hónappal később 5000 pengő óvadék lefizetése után szabadlábra helyezték. Végül a Kúria 1943. október 7-én egy hónap és 18 nap fogházra ítélte, és azonnal szabadlábra helyezte, mert addig már ennyit letartóztatásban töltött.
Kb. 1941. november 10.
Feljelentés Kurmann Dezső pincér ellen
T[e]k[intetes] Magyar Királyi Álami rendőrség Zrinyi út Kihágási osztály[6] Budapest
Kérném utána nézni hogy a tőrvény megszegési ügyben Kurman Dező aki lakik Ó uca 29 szám alatt I. emeleten egy Keresztény növel él vadházaságban amasik meg Herskovics[7] akinek a Rozsa utca és Király uca sarkán gyümölcsös standján min hadi özvegy címen és él vad házaságban egy keresztény nővel és kérném a Lovrana kávéházban és 10 után nevezet munkanélküliek kártyázni eldugot helyen elsötétités melet és eből élnek sok zsidok. Gibic[8] mondta. ez valo ígazság még ha tagadják is.
BFL-VII-5-c-6229/1942-Kurmann Dezső-20-21.
Kézzel, tintával írott levél. Kurmann Dezsőt első fokon 1942. augusztus 17-én egy év egy hónap fogházra ítélték, majd szeptember 9-én szabadlábra helyezték. Másodfokon ítéletét 1942. november 30-án két hónapra mérsékelték 23 nap előzetes letartóztatásban töltött idő beszámításával.
Szelényi Iván beszélget Melegh Attilával és Mihályi Péterrel[1]
Szelényi Iván bevezetője
Orbán Viktor 2014 júliusában Tusnádfürdőn, tehát Erdélyben, az ország határain kívül jól érzékelhető, nemzetközi visszhangot kiváltó nyilvános előadásban egyértelműen megfogalmazta, hogy Magyarországon illiberális rendszert akar kiépíteni.[2] Ezt követően Orbán még számos fórumot felhasznált arra, hogy ezt a gondolatot újra meg újra kifejtse, bővítse. Kiindulópontja a liberalizmus kritikája. A liberalizmus – mondta Orbán – az egyének jogát látja csak, és nem képviseli a nemzet, a közösség érdekét és jogait. Szerinte a nemzetépítés egyik fő feladata nemzeti intézmények – s ezek között új nemzeti burzsoázia – kialakítása. A nemzet kormányának a nemzeti szuverenitást kell védeni a globalizmussal, a nemzeti kultúrát és etnikumot fenyegető tömeges migrációval, a nemzetközi tőke és a globális piac a nemzet szuverenitását sértő működésével szemben. A keresztény nemzeti kultúra is védelemre szorul a nemzetközi liberalizmus, az LMBTQ-mozgalmak által képviselt értékekkel szemben – például a nem heteroszexuális viselkedés elfogadása miatt.
2014 óta Mihályi Péterrel közösen írt számos tanulmányukban kísérletet tettünk az illiberális rendszerek s főként a magyar illiberalizmus Orbán által képviselt működési mechanizmusainak a lehető legértéksemlegesebb leírására. Ezzel foglalkozik két angolul írt könyvünk, a Rent-seekers, Profits, Wages and Inequality[3] és a Varieties of Post-communist Capitalism[4], amelyek oroszul is megjelentek, valamint hat magyar nyelvű közös publikációnk a Mozgó Világban.[5]Ezekben az írásokban már felvetettük az orbáni illiberalizmus néhány megválaszolatlan kérdését. Ha a nemzeti érdeket a liberális értelmiségiek nem látják, akkor kik látják? Van-e illiberális, fideszes értelmiség? A liberális értelmiség egyáltalán a nemzet része-e, vagy a Fidesz értelmiségellenes? Ha a nemzeti érdekeket látó kormányzat beavatkozik a piac működésébe, nem hoz-e létre a szabad piaci versenynél magasabb jövedelmeket, járadékokat, nem válik-e általános gyakorlattá a járadékvadászat? Ha a keresztény-nemzeti kultúra védelme miatt bizonyos vélemények kinyilvánítására tilalmat vezetnek be, tiltják és büntetik az állami médiától független, állami támogatást nem vagy alig kapó sajtó külföldi támogatását, netán a kormányzat a nemzet érdekei ellen felszólaló többes állampolgársággal bíró egyéneket is állampolgárságuk esetleges felfüggesztésével riogatják, nem sértik-e mindezzel a szólásszabadságot?
*
Mihályi Péter Egyetértetek-e velem abban, hogy Szelényi Iván életművének legjelentősebb gondolata az „értelmiségkönyv”, azaz a Konrád Györggyel 1973–74-ben közösen írt, 212 oldalas szociológiai tanulmány?[6]
Szelényi Iván Az biztos, hogy ez a könyvem az, amelyik a legtöbb figyelmet kapta annak idején Magyarországon, sőt Németországban és Amerikában is. Másutt kevesebbet. Magyarországon is csak egy ideig kapott figyelmet, mert ma már tulajdonképpen erről a könyvről itthon senki nem beszél, nincs számottevő befolyása a szellemi életre. Én erről önkritikát is gyakoroltam, sőt az önkritika kritikáját is megírtam.
Az is igaz, hogy a könyvet, ami szerkezetét, stílusát tekintve valójában esszé, azaz egy fajta szépirodalmi alkotás is, félre lehetett érteni. Hogy mi pontosan akkor hogy gondoltuk, arra nehéz lenne utólag egyértelmű bizonyítékokat felsorolni. Csak arról beszélhetek, amit erről ma gondolok. Úgy is lehetett a könyvet olvasni, mintha azt mondtuk volna, hogy az értelmiség uralkodó osztállyá kezdett válni a kései államszocializmusban. Szerintem ezt soha nem írtuk, és nem is így gondoltuk. Az elképzelésünk az volt, hogy az értelmiség egy részének volt osztályambíciója. Ez pedig összefüggött azzal, hogy Kádár János 1963-ban hármas engedménysorozatot tett, hogy valamit jóvátegyen azokból a rémségekből, amiket 1957 és 1963 között elkövetett, s amelyek között Nagy Imre kivégzése volt a legsúlyosabb még Kádár számára is. A legelső koncessziót a parasztságnak tette, jórészt a magyar parasztpolgárság kialakulásában reménykedő Erdei Ferenc hatására. Miközben irgalmat nem ismerve téeszesített, a termelőszövetkezeteket innovatív módon szervezte, s ezzel a parasztság viszonylag jól járt. Tény, hogy bekényszerítették őket téeszbe, elvették a lovaikat, elvették a gépeiket, de hagytak nekik mintegy egyholdnyi földterületet, amelyen úgy gazdálkodhattak, ahogy akartak. Arra nem vonatkoztak a téeszek döntései, hogy mit vethessenek és hogyan adhassák el a terményeiket. Sőt, a téesz még szerepet is vállalt abban, hogy fölvásárolta a termékeket, és elvitte a piacra. Ezzel a parasztságnak számottevő jövedelme kezdett kialakulni. Az egész ország számára nagyon jó volt. Egyik napról a másikra megteltek a piacok élelmiszerekkel, olyanokkal, amelyeket addig nem lehetett kapni, és a környező országokban sem lehetett látni. Volt gyümölcs, tojás és hús. Amit el lehet képzelni, mindent megtermeltek. Először csak egy holdon, aztán megengedték, hogy béreljenek még egy másik holdat, de olyan is volt, aki négy-öt holdon gazdálkodott. Nagyon intenzív munkát végeztek, de az intenzív munkából számottevő jövedelemhez lehetett jutni. Ez volt tehát az első kompromisszum. Ennek nyomán Kádárék rájöttek, működik, ha hagyják az embereket, hogy a saját földjükön, mintegy kis pici magánvállalkozásban dolgozzanak. Ez nekik is jó, mert akkor még a téeszben is dolgoznak, és az országnak is jó, mert nő a mezőgazdasági termelés. Sokat kellett dolgozni, de a magyar parasztok történelmünk során soha nem éltek olyan jól, mint az 1963 utáni Kádár-rendszerben.
Kádárék azután rájöttek hogy a háztájira emlékeztető piaci elemeket s főleg a piacon elérhető jövedelmeket az iparban is lehet alkalmazni. Ilyenek voltak a vállalati munkaközösségek. Ha valaki ledolgozta a nyolc órát, az állami vállalatban utána még maradhatott, hogy a vállalat gépeivel, de magánmunkában, piaci jövedelemért teljesítse a napi normát. Kialakultak az úgynevezett gebines vállalkozások is. Ezek formálisan az állami vállalatok alvállalkozásai voltak, de azok irányítása a gebinesek kezében volt s ott piaci jövedelmeket szereztek.
1962 után a Kádár tett egy kompromisszumot az értelmiség számára is. Ezt magam is közvetlenül megéltem. A következő huszonöt évben egyre nagyobb lett a publikálási szabadság. Voltak folyóiratok – köztük a Valóság –, amelyek meglehetősen kritikus cikkeket is publikáltak. Megengedték, hogy legyen szociológia, ami addig burzsoá áltudomány volt: egyszer csak Szociológiai Intézetet alapítottak. Megengedték az értelmiségieknek, hogy külföldre mehessenek tanulmányútra. Akár Amerikába is. Én 1964-ben mentem el egy évre Ford-ösztöndíjjal. Ez óriási hatást gyakorolt későbbi karrieremre, döntő jelentőségűnek bizonyult az az egy év, amit részben a Columbia Egyetemen, részben a Berkeley-n töltöttem. Úgyhogy az értelmiség úgy érezte, hogy lényegesen megnőtt a szabadságfoka, és elkezdett kritikai hangvételű tanulmányokat publikálni. Mi is írtunk több kritikus cikket Konrád Györggyel (1933–2019), de korai munkáinkban nagyon óvatosan jártunk el. Én a legelső tanulmányomban még egy kicsit marxizáltam is. Ez 1962-ben jelent meg a Demográfiában A szabadidő vizsgálata a polgári szociológiában címmel.[7] Az, hogy odatettem a „polgári” jelzőt a szociológia elé, gesztus volt a hivatalos marxista irány felé. Azonkívül tartalmilag is Marxszal szimpatizáló cikk volt, mert azt mondtam, az a baj a modern társadalmakban, hogy az ember élete nem a munkában teljesedik ki. Marx valahogy úgy gondolta, hogy akkor teljesül ki az ember személyisége, hogyha a munkában azt csinál, amit akar. Ha csak a szabad idejével rendelkezik, az nem elegendő. Lényeges lenne, hogy a munkás a munkában is ki tudja fejezni magát. A mából visszatekintve ez egy teljesen értelmetlen irány volt – a lényeg az, hogy engedtek minket publikálni. Írtunk néhány nagyon kemény kritikai cikket Konráddal – például a lakáselosztás kérdéséről.[8] Annak idején hívogattak marxista–leninista esti egyetemekre is. Emlékszem, hogy egyszer vidéken, talán Szombathelyen, elmondtam, hogy mit találtunk a lakáshelyzetben rossznak. Azt, hogy hátrányos helyzetben voltak a munkások. Ez az 1960-as években igaz volt. A 70-es, 80-as években megváltozott. Amikor elkezdték a tömeges házgyári lakások építését, a munkások is kezdtek lakásokhoz jutni. De a korai lakótelepeken lényegileg csak a párthoz vagy a kormányhoz közel állók és többnyire jól képzett szakemberek kaptak lakást, és azért, hogy jutalmazzák őket a munkájukért. A fizetésük alacsony volt, és hogy ezt kompenzálják, hozzájuthattak új, bár nem nagyon jó minőségű lakásokhoz. Tehát ez egy olyan előadás volt, amiben azt mondtuk, milyen érdekes, hogy egy magát proletárdiktatúrának nevező társadalom nem a proletároknak kedvez, hanem éppen a jobb szakértelemmel és szaktudással rendelkező értelmiségeknek. A hallgatóság hümmögött, mire mi – szerzőtársammal, Konráddal – azt mondtuk, hogy ennek nem örülünk, de hát ezek a tények. Azért engedjék, hogy legyen szociológia, mert vannak tények, amelyek nem felelnek meg az ideológiának. Ez az értelmiség számára nagyon fontos fejlemény volt.
Konráddal a 70-es évek elején kezdtünk el egyre szemtelenebb cikkeket írni, s kezdtük sejteni, hogy ebből előbb-utóbb baj is lesz. Az első ilyen 1971-ben jelent meg: A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai címmel jelent meg.[9] Érdekes, hogy a Valóság szerkesztői már akkor tudták, hogy ez ciki lesz, mert itt már elkezdtünk írni a tervezők klubjáról, hogy a tervezők összeesküdtek, és olyan dolgokat csinálnak, mint az országos településhálózat-fejlesztési terv. Úgyhogy ezután meg is támadtak. A Valóság szerkesztői is tudták, hogy baj van, ezért megkérték Berend T. Ivánt, aki a szerkesztőbizottság tagja volt, hogy ugyanabban a számban közöljön egy cikket, amiben azt írta, hogy nem fejlődtek kellőképpen a városok az államszocializmus alatt. A mi cikkünk azt mondta, hogy a városfejlődés késleltetett volt. Nem volt egyébként butaság a mi cikkünk se. De igaz, hogy a városok nem kielégítő fejlődése nem annyira városellenes, inkább infrastruktúra-ellenes politika következménye volt. Na, ez már elfogadhatatlan volt, és utána valami pártfolyóirat egy egész különszámban foglalkozott a cikkünkkel. Több jó barátom is megtámadott minket.
Szelényi Iván
A Konrád-Szelényi-könyvvel kapcsolatban tehát csak annyit tudok mondani, valójában szó sem volt arról, hogy az értelmiség uralkodó osztállyá vált volna, de az kétségtelen, hogy az értelmiség felé is gesztusokat tett a Kádár-rendszer 1963 után. Az értelmiségiek közül nem kevesen úgy érezték, hogy ilyen körülmények között tudnak élni, és végül is jóformán mindent meg lehet írni. Az olyanokat is, mint a késleltetett városfejlődésről szóló cikk. Az értelmiségkönyv viszont már túlment a megjelentethetőség határain. De ezen a határon belül szinte mindent meg lehetett írni, ha elég higgadtan írtuk. Ezért állt elő az a furcsa helyzet, hogy amikor 1988–1989-ben azt mondták, most már mindent ki lehet szabadon adni, akkor azt vártuk, hogy most majd előhúzzák a fiókokból a társadalomtudományi remekműveket, amelyeket a szerzők évekkel korábban írtak, és olvashatjuk akár Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvre hasonlító könyvek sorozatát. Ilyenek azonban nem voltak! Azok, akik tudtak írni, tudták, hogy egy kicsit óvatosabban kell írni, nem kell marxizálni. Ezért amit megírtak, az nagyon kevés kivétellel meg is jelent. És akkor még mindig nyitva állt a külföldi megjelentetés vagy a szamizdat lehetősége. A 80-as években már el lehetett határolódni a marxizmustól. Nem lehetett senki nyíltan antimarxista, de nem kellett a marxizmusra hivatkozni. Szóval, az értelmiségkönyvben szerintem az az alapgondolat, hogy az értelmiség számára az 1963 után tett kádári gesztus vonzó volt. Emiatt hajlamosak voltak az emberek arra, hogy érdeklődjenek olyan pozíciók iránt is, amelyekben még az ország politikáját befolyásoló döntéseket is tudnak hozni. Ha nem is ők hozzák a döntéseket, a pártállami vezetők meg fogják hallgatni az értelmiségi szakembereket, és nem marad hatás nélkül a tevékenységük, odafigyelnek rájuk. Szerintem utólag visszatekintve ez volt Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz lényege. Ezért volt benne az „útja” szó: nincs osztályhatalomban, de fontolgatja, hogy el lehetne képzelni olyan szocializmust is, amelyben az értelmiségnek, elsősorban a technokrata értelmiségnek még osztályhatalma is lenne.
Bizonyos szempontból ez harmadikutas gondolat volt. Ma már nem hiszek a harmadik útban, de amikor ezt a könyvet írtuk, még hittem benne. Nem tudom, hogy Konrád erről pontosan hogy gondolkodott, szerintem az ő elképzelései megváltoztak azután, hogy ő itt maradt. Egy kicsit az én gondolkodásom is megváltozott, amikor elmentem. Csak mi éppen ellenkező irányba mentünk. Én inkább baloldalibb lettem, Gyuri pedig inkább eltávolodott, sőt, az élete vége felé inkább baloldalellenes lett. Mihályi Péterre is hatottak a harmadikutas elképzelések, mint azt egy 1983-ban Németországban megjelent tanulmánya is dokumentálja.[10]
Az első önkritikában azt mondtam, még abban is tévedtünk, hogy a kádári gesztus az értelmiség felé azt jelenti, hogy az értelmiségnek valóban hatása lesz a döntésekre. A kádári bürokrácia nagyon korán, már 1973 után megpróbált szembefordulni ezzel a politikával, és a bürokrácia hatalmát erősítette. Sok értelmiséginek csalódnia kellett, mert sokan abból indultak ki – egyébként a liberális értelmiség jelesei is –, hogy változtatni a párton belül kell. Kis János úgy képzelte, hogy a párton belül és a marxizmuson belül kell változtatni. A Bence–Kis–Márkus-féle könyv[11] tulajdonképpen ennek a szellemében született. Másféle marxizmust kell művelni, Marxot az eredeti formájában kell olvasni, nem a szovjet marxizmust kell interpretálni. Én meg inkább harmadikutas módon képzeltem el a kívánatos jövőt, amitől csak jóval később határoltam el magamat, de bizonyos értelemben még 1989–90-ben is harmadikutas voltam. Számos ponton különbözött a gondolkodásunk Mihályi Péterrel 1989-ben és a 90-es évek elején. Míg ő addigra kifejezetten a kapitalizmus mellett volt, én azt gondoltam, hogy ki lehet alakítani a harmadikutas változatot, amelyben a kapitalizmusnak emberarcú formája alakulna ki – ez lett volna a harmadik út képzete.
Melegh Attila Volna néhány kérdésem mindehhez. Az egyik az, hogy Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyv óriási hatással volt mindannyiunkra. Nem tudok olyan emberről, aki nem úgy kelt föl a könyv olvasásából, hogy valami nagyon fontos munkát tartott a kezében. Ezt én mind a mai napig így gondolom, s megjegyzem, még az egyetemi kurzusaimon is szoktam ajánlani a könyvet. Az egyik nóvum a könyvben Polányi Károly (1886–1964) elméletének applikálása volt a szocializmus viszonyaira. Honnan jött Polányi, hogyan találkoztatok vele? A másik kérdés az, hogy a 60-as évek elejétől a Kádár-rendszer elmozdult az inkább vegyes gazdasági forma irányába, tehát intézményi elvek alapján a pluralizmus irányába, amivel Polányi nagymértékben egyetértett volna. Hogy látod, mennyiben lehetett ez a kritikája annak, hogy a szocializmust egyfajta monolit redisztribúciós rendszerként írtátok le? A következő kérdés, amire később térjünk vissza, hogy az értelmiségnek nem volt-e még egy nagy kísérlete a rendszerváltás idején. Mert szerintem az értelmiség akkor jutott hozzá a tulajdon fölötti rendelkezéshez is.
Szelényi Polányinak a nevét se ismertem. A Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen ezt a nevet, hogy Polányi, ki se ejtették. Amikor 1964-ben a Columbia Egyetemre kerültem, akkori és ottani mentorom volt Terence K. Hopkins (1928–1997). Egyszer azt mondta, tudom-e, hogy itt tanított Polányi. Ő mesélt nekem arról, hogy ki is ez a Polányi Károly, és miket csinált. Akkor hallottam először a redisztribúciós gazdálkodás fogalmáról, ami nagyon megérintett. Érdekes módon a mentorom Immanuel Wallerstein (1930–2019) közeli munkatársa volt. De Wallerstein valahogy Polányi redisztribúció fogalmára nem bizonyult fogékonynak. Nem ismerte el, hogy tulajdonképpen a világrendszer-fogalmat, ami viszont nagyon fontos Wallersteinnél, már Polányi is kezdte feszegetni. Vagyis Wallerstein nem nagyon hivatkozik Polányira a könyveiben,[12] ami engem mindig is bántott.
Melegh De azért Wallerstein pár helyen használta Polányit! Ezt – közös cikkünkben – magunk is így leírtuk.[13]
Szelényi Igen, igen. Én akkor kezdtem használni a redisztribúció fogalmát, miután hazajöttem Amerikából 1965-ben. Sokan nem értették, miért írok a redisztribúciós gazdálkodásról, és miért nem a bevett tervgazdálkodás elnevezést használom. Hát azért – válaszoltam –, mert a szocializmusban nem tervgazdálkodás folyik. Hollandiában van tervgazdálkodás. Nálunk nincs, hanem az történik, amit a bürokrácia éppen elhatároz. Ez tehát nem tervezés.[14] Ausztráliában az első tanulmányom éppenséggel az államszocialista redisztributív gazdálkodás egyenlőtlenségeiről szólt. Érdekes módon a magyarokhoz hasonlóan az angol nyelvű olvasóim sem értették, hogy mit beszélek. Úgy képzelték, hogy a redisztribúció az, amit a jóléti állam csinál. Tehát hogy mondhatom azt, hogy a redisztribúciós gazdálkodás egyenlőtlenségeket hoz létre, amikor éppenséggel csökkenti az egyenlőtlenségeket. Jó tíz évig senki nem hivatkozott a tanulmányomra. Míg egyszer csak egy kínai származású amerikai barátom és kollégám, Victor Nee hivatkozott a redisztribúciós gazdálkodást taglaló cikkemre, amikor saját cikkeiben elkezdte alkalmazni a redisztribúciós gazdálkodás fogalmát a kínai gazdasággal kapcsolatosan.[15]
Mihályi Ma hogy látjátok, az értelmiségkönyv gondolatmenete csak a kádári rendszerre vonatkozott, vagy általában a szocialista rendszerekre? A második kérdés az elsőből következik. Mindenféle szocializmusok voltak és vannak. De nyilvánvalóan voltak és vannak olyan országok, amelyekre nem volt jellemző, hogy kesztyűs kézzel bántak volna az értelmiséggel. Gondolok itt elsősorban Kínára, Kambodzsára, Kazahsztánra vagy Észak-Koreára is. Tehát azokra a rendszerekre, amelyeknek nem lehet elvitatni a szocialista jellegét, de egyáltalán nem úgy működnek, mint a Kádár-rendszer.
Nem tudhatom, ki hogy van vele, én szeretem a National Geographic állatfilmjeit. Botcsinálta érdeklődőként bepillantást kapok abba a világba is, valahova oda, amikor az emberiség vadászó-gyűjtögető életmódja kialakult. Az oroszlánok, ha a vadászterületük elégtelennek bizonyul, területük határát kiterjesztik, vagy új vadászterület után néznek. És ha ott már vannak oroszlánok, akkor valamelyik megöli a másikat. Persze, a másik el is menekülhet, de akkor vagy ő győzi le egy másik terület birtokosát, vagy éhen hal. Az emberek – szemben a vadállatokkal – rájöttek arra, hogy ha normáik vannak, akkor sokkal hatékonyabban tudnak életben maradni és jobban élni. Az emberi viselkedést, így a konfliktusok kezelését szabályozó normák a civilizáció kialakulásában elengedhetetlenül fontos szerepet játszanak. Ezek a civilizációs szabályok – a törvények, a jog – az emberiség életét kiszámíthatóbbá, biztonságosabbá teszik.
Amikor nemzetközi jogról beszélünk, valójában nem a szó klasszikus értelmében beszélünk jogról, hiszen a nemzetközi jogban előírt kötelezettségek és jogosultságok kikényszerítésére nem megy ki a végrehajtó, hogy valamely bíróság ítéletét végrehajtsa. A nemzetközi jog érvényesülését az erősebb pozícióban lévő felek politikája biztosítja. Ha egy ország nemzetközi jogot sért, akkor politikai – kiemelkedő fontosságú esetekben katonai – következményekkel kell számolnia.
A II. világháborút megelőző időszakban Európa történelmének nem csekély hányadát a háborúk tették ki. A II. világháború azonban nem csupán egész Európában és Délkelet-Ázsiában okozott sokmilliós áldozatot és mérhetetlen szenvedést, hanem a világ leghatalmasabb államának, az USA-nak is mind emberéletben, mind anyagiakban óriási terhet okozott. Ezért a II. világháború után az USA arra a következtetésre jutott, hogy könnyebb és olcsóbb a háborúkat megelőzni, mint megnyerni. Létrehozta a NATO-t, amelynek legfontosabb és roppant sikeresen teljesített feladata az volt, hogy a terjeszkedésre, hódításra mindig hajlamos Szovjetuniót elrettentse további birodalmi ambícióitól. A II. világháborút követő világot így többé-kevésbé, de az atlanti (Észak-Amerika és Európa) térséget túlnyomóan a nemzetközi jog uralta.
A II. világháború egyik nagy tanulsága az volt, hogy a hódítót a lehető leggyorsabban kell elrettenteni a háborúzástól. Ha Putyin terjeszkedési törekvéseit a II. világháború tanulságaival vetjük össze, a kihívás hasonlatos Chamberlain és Daladier 1938-as müncheni dilemmájához. Nézzük el Hitlernek a Szudéta-vidék elfoglalását? Ha van esély arra, hogy Hitler megkapja a Szudéta-vidéket, ezzel kielégítődnek hódító ambíciói? Ugyanígy: nézzük el Putyinnak Ukrajna lerohanását, higgyük el neki is, amit a háború okairól mond, ezért bízzunk abban, hogy Putyin csupán Ukrajnát akarja, és semmi többet? Mint tudjuk, Chamberlain és Daladier elhitték Hitlernek a Münchenben mondott szövegeit. Elhitték, mert el akarták hinni, hiszen mindössze húsz évvel voltunk az első nagy világégés után, érthetően mindketten meg akarták kímélni nemzetüket az új pusztító háborútól. Egy évvel később, 1939. szeptember 1-jén már ők is tudták, hogy óriásit tévedtek. Azt persze utólag lehetetlen megállapítani, hogy „mi lett volna, ha…”, azaz Hitlert meg tudták volna-e állítani korábban. Bár köztudomású, hogy amikor Hitler az első sikerét elérte, nevezetesen, amikor katonáival 1935. március 1-jén bevonult a Népszövetség igazgatása alatt álló Saar-vidékre, azzal a paranccsal küldte őket, hogy ha katonai ellenállást tapasztalnak, azonnal vonuljanak vissza. Mindez, ha többet nem is, de annyit valószínűsít, hogy ekkor még leállítható lett volna Hitler. Ma is sokan ugyanazt gondolják Putyinról, mint amit Chamberlain és Daladier gondolt Hitlerről.
Az USA azonban más következtetésre jutott. Arra, hogy a háborúzni óhajtó országoknak a lehető leghamarabb határozottan ellen kell állni, és a háború megelőzése érdekében ehhez az ellenálláshoz rendkívül erős hadsereget kell fenntartani. A „Si vis pacem, para bellum”, azaz a „Ha békét akarsz, készülj a háborúra” igen bölcs gondolatot meglehetős erővel ültették át a gyakorlatba. Nehéz lenne vitatni, hogy ez a politika sikerre is vezetett. Bár a hidegháborúban is akadt néhány igazán forró pillanat, a háborút sikerült megelőzni. Európa soha korábban nem látott békében tudott élni évtizedeken keresztül. Ennek, valamint az USA erejének és eltökéltségének következtében a mai idősek – köztük e sorok szerzője – az első generációk hosszú sorában, akik saját szemükkel nem láttak háborút, és főképp nem szenvedték el annak minden szörnyűségét.
Legutóbbi írásomban[1] Szergej Gurijev és Daniel Treisman meghatározását[2] alapul véve amellett érveltem, hogy az Orbán-rezsim egyfajta információs autokrácia, amely kifinomult hatalomtechnikai és kommunikációs eszköztárral tartja magát kormányon, miközben demokráciának mutatja magát, és ennek része ugyan az erőszakkal való fenyegetést is magában foglaló politikai bosszú, de az nem mondható, hogy maga a rendszer bosszúra és erőszakra épülne. Mi történik azonban akkor, amikor a hatalmon lévők tömegeket befolyásoló képessége meggyengül, ha a hatalomtechnika és az információs eszköztár már nem elég? Egyes hasonló politikai rendszerek példáját követve rákényszerülhet-e arra az Orbán-rezsim, hogy visszanyúljon az autokratikus hatalomgyakorlás hagyományosabb formájához, amely leginkább politikai erőszakon alapul, és ha igen, akkor melyek a lehetséges előkészítő lépések és feltételek? Az alábbiakban ezt vizsgálom.
„Vége van, kicsi”?
Magyarországon 2024-ben kétségtelenül véget ért valami, amit összefoglalóan a Fidesz minden más aktort maga alá gyűrő politikai dominanciájának nevezhetnénk. Az elmúlt másfél évtizedben ugyanis a kormánypárt kétharmados parlamenti többségével visszaélve nem pusztán korlátlanná tette a hatalmát, hanem a politika intézményes világán túli tereket is leuralta. A Fidesz döntötte el, hogy a hazai politika színpadán ki milyen szerepet játszhat, miről beszélhet és miről nem, de még azt is, hogy kiről mit gondoljon a közönség. A kegyelmi botrány kirobbanása után, tavaly februártól ez változott meg: ettől kezdve az egyre elégedetlenebb közönség váratlanul nagy része nem fogadta el a fideszes szereposztást, Magyar Péter személyében pajzsra emelt egy mellékszereplőt, aki kilépett a rá kiosztott szerepből, és többé nem a hatalom által írt forgatókönyvet követte. A kormánypárt dominanciája ezzel megtört. Nem tudhatjuk, hogy Magyar Péter képes lesz-e leváltani a hatalomból Orbán Viktort, de az már a 2024-es választások eredménye által is igazolt tény, hogy a Fidesz támogatottsága szignifikánsan csökkent, míg a semmiből megjelent Tisza Párt hirtelen kihívóvá vált, mindenki mást elsöpörve. A magyar viszonyok között szokatlanul gyors felemelkedést produkáló új ellenzéki vezető átvette a kezdeményező szerepet a Fidesztől, amely az év nagy részében defenzívába szorult, és csak reagálni volt képes.
A hatalom reakciói sokszor erőszakkal való fenyegetésnek tűntek. Ennek lett a legemblematikusabb példája Menczer Tamás Magyar Péter ellen végrehajtott provokatív politikai akciója,[3] amelynek során a Fidesz kommunikációs igazgatója tőle szokatlanul agresszív fellépéssel igyekezett megakadályozni, hogy a Tisza vezetője bejusson egy állami gyermekotthonba. A jól láthatóan megtervezett akció nem a kocsmai stílusa miatt volt kivételes, az újdonsága abban állt, hogy a Fidesz eddig provokátoroknak, propagandistáknak vagy például fociultráknak szervezte ki a hasonló akciókat, most viszont a kormánypárt kommunikációs vezetője volt a végrehajtó. Menczer fellépését ráadásul Orbán Viktor a legmagasabb szintre emelve helyeselte, mondván: „aki kardot ránt, az kard által vész el”.[4] A miniszterelnök kifejtette, hogy szerinte Magyar Péter választott fegyvernemet, kihívóként ő volt agresszív, ezért a Fidesz szóvivője a saját fegyverével „leállította” őt. Miközben persze Orbán Viktor is pontosan tudhatta, hogy Magyart ezzel aligha sikerül leállítani, de a lényeg nem is ez volt, hanem a bibliai idézetbe csomagolt üzenet, miszerint a hatalom által erőszakosnak bélyegzett politikai ellenféllel szemben megengedett az erőszak. Innen nézve érthető meg igazán, miért volt tavaly a Magyar Péter és a Tisza ellen folytatott lejárató kampányoknak egyik állandó eleme az erőszakosnak bélyegzés, illetve Magyar azon személyiségjegyeinek hangsúlyozása, amelyek ezt a megítélést alátámaszthatják.
Ahogy Magyari Pétertől[5] Stefano Bottoniig[6] sokan rámutattak, az erőszakkal fenyegetés hivatalos szintre emelésével a Menczer-féle akció fordulópont lehet az Orbán-rezsimben. A saját erejében és stabilitásában elbizonytalanodott kormánypárt ugyanis félelmében könnyen úgy érezheti, hogy a politikai erőszak eszközéhez kell nyúlnia a hatalom megtartása érdekében.
Ez a félelem nem valamiféle homályos érzeten alapul, hanem tapasztalatokon. Benedek Istvántól, a Magyar Péter váratlan felbukkanását „megjósoló” tanulmány[7] szerzőjétől tudhatjuk, hogy bár az összes autokráciák csupán tíz százaléka dől meg alkotmányos keretek között választásokon, külső gazdasági-politikai nyomás megléte, illetve az ellenzék széttöredezettségének megszűnése esetén ez az arány a sokszorosára, a korábbi tapasztalatok alapján[8] a versengő autokráciák körében akár 70 százalékra emelkedhet. Márpedig Magyarországon 2022 ősze óta fokozódó társadalmi elégedetlenséggel járó gazdasági válság van, miközben Magyar Péter és Tisza Párt felemelkedésével, illetve a többi ellenzéki párt eljelentéktelenedésével megszületett az egy erős vezető által irányított egységes ellenzéki kihívó. Ebben a helyzetben talán nem meglepő, sőt jelzésértékű, hogy Orbán Viktor tavaly októberben elsőként állt ki a grúz választásnak az Európai Unió által is vitatott eredménye mellett. Az EU soros elnökségét is betöltő magyar miniszterelnök azonnal a kaukázusi országba utazott, hogy kiálljon a Fideszéhez erősen hasonló politikai rendszert építő grúz kormánypárt mellett, miközben az épp a vélhetően elcsalt választási eredmény ellen tiltakozó tüntetéseket verette szét a hatóságokkal.
2023 őszén a Klebelsberg Kunó Ösztöndíjtanácstól kapott két hónapos ösztöndíjjal módom volt a címben jelzett levéltárban kutatni.[1] Ferenc pápa 2020. március 1-jével megnyitotta a vatikáni levéltárakat, ettől kezdve lehet a XII. Piusz pápasága (1939–1958) idején keletkezett dokumentumokat is tanulmányozni. A rendelkezésemre álló viszonylag rövid idő alatt nem volt módom a névváltoztatáson is átesett másik nagy vatikáni levéltárban, az Archivio Apostolico Vaticano (előző nevén: Archivio Segreto Vaticano) fondjaiban is kutatni. Komoly meglepetésemre az Államtitkárság Történeti Levéltárában sem iktatókönyv, sem mutatókönyv nincs, a több százezernyi, meglehetősen nagy sietséggel és kevés szakértelemmel szkennelt dokumentumokat csak a viszonylag kicsi, levegőtlen, ablaktalan kutatóteremben lehet a levéltár számítógépein és kizárólag reggel 9-től délután 1-ig (hétfőtől péntekig) tanulmányozni. A dokumentumokról meg sem próbáltam másolatokat kérni, olyan horribilis volt az áruk. Kizárólag olyan dokumentumokat gépeltem le betűről betűre, amelyeket nem közöltek az Actes et documents du Saint Sièges…[2] Vol. I–XI. egyik kötetében sem, és ennek a dokumentumsorozatnak a szövegközlési elveit és gyakorlatát híven követő Somorjai Ádám sem publikált.[3]
Úgy vélem, a dokumentumok önmagukért beszélnek. Szapáry grófnő szemtanúja volt az 1941-es kőrösmezei deportálások borzalmainak, éppen úgy, mint Angelo Rotta budapesti pápai nuncius az 1944. őszi halálmeneteknek. Az, hogy a pápa és közvetlen tanácsadói sokszor nagyon gyenge és meglehetősen antiszemita érvekkel próbálták talán maguknak is megmagyarázni, miért nem lépnek föl az üldözöttek érdekében, jól látható az 1944. nyári dokumentumokból is.
Az alábbiakban olvasható dokumentumok lelőhelye:
Archivio Storico della Segretaria di Stato-Fondo Congregazione degli Affari Ecclesiastici Periodo V. Pontificato di Pio XII (1939–1958) Parte Prima (1939–1948) Ungheria – Pos. N. 100. Razzismo (továbbiakban: AA.EE.SS. P. V. Pos. 100.)
I.
1941. október
Szapáry Erzsébet grófnő beszámolója a kőrösmezei deportálásokról[4]
A magyar kormány rendelete alapján a magyar hatóságok 1941. július 15. és augusztus 15. között több mint 17 ezer embert deportáltak Galíciába és Ukrajnába, a szövetséges csapatok által nemrég meghódított területekre. E terület igazgatását ezután a magyar katonai hatóságokra bízták. A deportálások akkor szűntek meg, amikor augusztus 15-e körül a közigazgatást a német katonai hatóságok vették át. A deportáltak izraelita vallásúak, de van közöttük bizonyos számú áttért is.
A fent említett intézkedéseket a kereszténység alapelveivel ellentétes eszmék ihlették, olyan elvek, amelyeket a Szemináriumok és Egyetemek Szent Kongregációja[5] 1938. április 13-án, S. E. Baudrillart[6] bíborosnak címzett levelében[7] elítélt.
A magyar kormány rendeletének célja a lengyel és orosz nemzetiségű zsidók kitelepítése volt. Az intézkedések végrehajtásáért felelős helyi hatóságok sietségének és túlbuzgóságának köszönhetően azonban a deportáltak jóval több mint egyharmada magyar állampolgár volt. Deportáltak időseket, betegeket és rokkantakat, tekintet nélkül egészségi állapotukra vagy orvosaik véleményére. A terhes nőket és a szüleiktől elválasztott kisgyermekeket is deportálták; gyakran lehetetlen volt, hogy egy család tagjait az indulás előtt újra egyesítsék.
A Galíciába és Ukrajnába deportáltaktól érkező hírek ugyanarról az elkeserítő helyzetről szólnak. Számos levélben, ezek közül néhány „Zsidótanácstól”[8] származik és különböző helyekről érkeztek, gyászos eseményekről számolnak be és segítséget kérnek; mivel ezt a területet már egy kegyetlen háború most végig pusztította, a lakosságot kifosztották, és még azok is, akik esetleg jóindulatot mutatnának az ideérkezettek iránt, ők sem tudnak segíteni, mivel ők is éheznek, nincs ruhájuk, gyógyszerük stb. Az érvényben lévő rendelkezések értelmében lehetetlen bármilyen anyagi segítséget nyújtani Magyarországról.
Egyre újabb borzalmas hírek érkeznek. Számtalan kegyetlenséget követnek el a deportált, vagy a helybéli zsidókkal szemben: kíméletlenül mészárolják le őket, vagy ezrével lövik agyon őket, másokat felgyújtott házakba zárva őket elevenen égetnek el. Más levelekben arról számolnak be, hogy egyetlen napon több mint száz holttestet fogtak ki a Dnyeszterből, köztük mindenféle életkorú ember volt; mások a deportált nők és fiatal lányok szörnyű sorsáról számolnak be stb.
Amikor a deportáltaknak el kellett hagyniuk Magyarországot, csak néhány kiló holmit és személyenként 30 pengőt vihettek magukkal. Említeni sem kell, hogy ma már nincs sem pénzük, sem holmijuk. Megbízhatónak tűnő információk szerint többségüknek már nincs se ruhájuk, se kabátjuk, se cipőjük. Tény, hogy az a néhány közülük, akinek sikerült Magyarországra visszajutni, szinte ruhátlan, kiéhezett és teljesen kimerült.
A friss információk szerint a német hatóságok megvizsgálják a deportáltak személyi okmányait, és ha ezek az iratok azt bizonyítják, hogy az illetők magyar állampolgárok, visszairányítják őket Magyarország felé, ellátva őket egy „kilépési engedéllyel”.[9] A fent említett „kilépési engedéllyel” rendelkező személyek jelenleg nagy számban Galíciában, a magyar határ közelében gyűltek össze. A németek nem engedik őket beljebb; a magyarok nem engedik őket belépni. Így ez a tömeg a hidegtől és az éhségtől szenved, pusztul egy úgynevezett „semleges” zónában a két ország között. Nemrég történt, hogy egy haldoklót hoztak hordágyon; amint megérkezett a magyar határra, az illetékes hatóságok megparancsolták, hogy azonnal vigyék vissza, és azokat, akik megpróbáltak a haldokló segítségére sietni, internálták.[10]
E semleges, „senkiföldjén”[11] eddig már sokan meghaltak. Az erdőben mindenfelé holttestek hevernek – senki sem temeti el őket. Pár napja egy nő átjutott a magyar határon. Két kisgyereke útközben meghalt. Saját kezével kapart egy gödröt, hogy el tudja temetni őket.
Mindezek az emberek halálra ítéltek, ha nem segítenek rajtuk azonnal.
Eddig lehetetlen volt közvetlen kapcsolatba lépni a deportáltakkal. Senki sem kapott engedélyt, hogy a helyszínen tájékozódjon és hogy anyagi és erkölcsi segítséget nyújtson a szerencsétleneknek.
A legutóbbi határváltozások és főleg az antiszemita rendeletek következtében a Magyarországon élő zsidók jelentős számát megfosztották állampolgárságától. Számukat 50-60 ezerre lehet becsülni. Ezek a szerencsétlenek, akiknek a családjai már az esetek többségében generációk óta Magyarországon él, és akik magukat hagyományosan és érzelmileg is magyarnak tekintik, most hontalanokká váltak, és ki vannak téve annak, hogy semmiféle nemzeti vagy nemzetközi törvény sem védi meg őket.
Abszolút szükséges lenne, hogy ennek a problémának a kezelése megváltozzon, de amíg ez bekövetkezik, addig is elengedhetetlen humanitárius segítséget nyújtani, hogy megkönnyítsük ezeknek az embereknek a fájdalmas sorsát. Talán lehetséges lenne a Nemzetközi Vöröskereszt és a Magyar Vöröskereszt közötti együttműködést megszervezni. Talán nem lenne lehetetlen elérni, hogy a magyar püspöki kar nevében a hercegprímás a magyar kormányhoz forduljon, hogy elérje: azokat a deportáltakat, akiket a német katonai hatóságok visszaküldenek Magyarország felé beengedjék, és azokat a magyar állampolgárokat, akik még Galíciában és Ukrajnában vannak, felkutassák és hazatelepítsék. Ahogy a magyar Püspöki Kar 1939 őszén bizottságot szervezett a konvertiták érdekeinek védelmére gróf Zichy J. [Gyula] kalocsai érsek elnöklete alatt,[12] ezt a szervezetet fel kell hatalmazni, hogy megismerje a helyzetet és pontosan tudja tájékoztatni úgy Magyarország hercegprímását, mint a Szentszéket.
Ami a belső helyzetet illeti: a zsidókat, köztük nagy számban konvertitákat, nap mint nap internálnak, minden javuktól megfosztják őket, úgy, hogy számosan közülük a legnagyobb nyomorban élnek. Az [hatóságok által] eltűrt antiszemita propaganda súlyosbítja a helyzetet, ami robbanáshoz vezethet.[13]
AA.EE.SS. P. V. Pos. 100. ff. 340-342. [8217/41]
Géppel írott, aláírás nélküli, francia nyelvű jelentés. Valószínűleg csak magyar betűket tartalmazó írógéppel írták, mivel egyes, viszonylag ritkább francia betűket: à, â, ç, è, ê, î, û, ù – utólag, kézzel, tintával javították, átírták. Serédi Jusztinián hercegprímás 1941. november 24-én Luigi Maglione vatikáni államtitkárhoz írott olasz nyelvű levelét az Actes Vol. 8. Doc. N. 208. közli, és nyomában Somorjai is (II. k. Dok. N. 62.), anélkül, hogy utalna az itt olvasható jelentésre.
Az 1919. augusztusi szekszárdi „népítélet” és utóélete
Szelíd pannon táj ölelte, korán fekvő, korán kelő kisváros, a gyengéd, párás, kék dunántúli dombok között szorgos bortermelő gazdákkal, csenevész kisiparral és a nyugodt felszín alatt robbanásig feszült társadalmi viszonyokkal.[1] „Vulkán”, ahogy negyven évvel később a regényes emlékezet feltámasztotta.[2] A Tanácsköztársaság már megbukott, a románok bevonultak Budapestre, sőt már a Dunántúl nagyobbik – keleti és északi részét is – megszállták. Ám nem az egészet. Szekszárdot sem. Itt a hatalom augusztus 4-én esett ki a kommün gyűlölt helyi irányítóinak a kezéből, akik este már a törvényszéki fogdában ültek. Augusztus 9-én este érkeztek meg a Szegeden megszervezett Nemzeti Hadsereg első egységei. Pontosabban a Prónay-század egyik kisebb egysége. Gömbös János főhadnagy vezette őket, Gömbös Gyula vezérkari századosnak, a későbbi miniszterelnöknek a testvéröccse, akinek alig három hónappal korábban volt itt az esküvője.[3] Szegedről indultak augusztus 4-én hajnalban, de két nappal a Dunán való átkelésük után már könyékig véres volt a kezük. A Szekszárdra érkezésüket megelőző napon – augusztus 8-án délután fél hatkor – Faddon megfogtak egy fiatal szabólegényt, volt forradalmi vádbiztost, egy lovaskocsi után kötötték, és végigvágtattak vele a település utcáin, majd a falu szélén agyonlőtték. Derék munkát végezhettek, a helybéli plébános büszkén írta meg a plébánia eseményeit megörökítő Historia Domusba, hogy a „szerencsétlen itt fekszik a faddi temető oldalában, ahová hozzátartozói lopva temették el, mivel az egyházi temetést megtagadtam”.[4]
A tisztek aztán Szekszárdon is egyből munkához láttak. Első útjuk a törvényszék épületében található fogházba vezetett, félholtra verték a foglyokat, majd miután kifáradtak, kiadósat mulattak a vörösbor városában. Másnap, augusztus 10-én pedig a vasárnap délelőtti szentmise után „népítéletet” rendeztek. A fogházban az igazságügyi hatóságok tiltakozása a készülő akció ellen eredménytelen volt, a segítségül hívott katonai karhatalom – a feloszlásban lévő volt vörösezred – már nem jelentkezett, a kisszámú fogházőrség pedig megtagadta a fegyveres ellenállást a fenyegető magabiztossággal fellépő különítményesekkel szemben, akik az államügyészt, sőt Pesthy Pál törvényszéki elnököt – Tolna megye tekintélyes birtokosát, a Bethlen-kormány későbbi igazságügy-miniszterét – is megfenyegették, nehogy az ügyészség ellenálljon a „népítéletnek”.[5] Az előzőleg megvert, megkínzott foglyokat a fél szemén fekete kötést viselő Vértessy Károly tartalékos huszárfőhadnagy vezetésével kivitték a templom előtti térre, egyenként hordóra állították őket, majd miután a nép „döntött” a sorsukról, mint a kutyákat, pórázon kivitték a vásártérre. Szám szerint tizenhetet. Közülük nyolcat a Gömbös-különítménnyel érkezett Bibó Dénes hadnagy, okleveles gépészmérnök – egyébként a budapesti sportéletben közismert motorkerékpáros versenyző – a gemenci út melletti eperfákra, rengeteg ember jelenlétében akasztotta fel. A háborút végigverekedő aranysarkantyús vitéz – aki a Tanácsköztársaság időszakában Szántó Béla hadügyi népbiztos sofőrjeként is szolgált – biztos kézzel fonta a fehér ruhaszárító köteleket a már se élő, se holt elítéltek nyakára. Akiket előtte a város fényképészével is megörökíttettek, a híres-hírhedt fotográfia azóta a fehérterror legismertebb vizuális jelképévé nőtt. Az viszont kevésbé ismert, hogy a törékeny egészségű öreg katolikus apátplébános, Fent Ferenc háromszor szólt a jelenlevőkhöz, hogy mennyire helytelen a szenvedélyekre és bosszúvágyra hallgatva népítélet alapján dönteni. Hiába könyörgött, végül őt is megfenyegették, a kivégzéseket pedig végrehajtották.[6] Az eseményekről másnap a kivégzőosztag tisztjei – magukat kissé hányaveti módon a Magyar Nemzeti Hadsereg Szegedi különítményeként azonosítva – lakonikusan rövid jegyzőkönyvet készítettek: „A magyar hüm. [Hadügyminisztérium] VI. osztályának parancsa alapján a mai napon a következő egyéneket a nép egyhangú akarata és ítélete alapján kivégeztük Aranyos, Tánczos, Mauthner, Soós, Ocskó és Bertók »elvtársakat«. Vádjaik írásban az ügyészségnél.”[7] Ami a bumfordi megfogalmazás ellenére is világosan dokumentálta, hogy a „népítélet” spontaneitása ügyes rendezői fogás volt. A polgárháború káosza, a kommunizmus ámokfutása igazából ragyogó ürügyként szolgált arra, hogy a háború végén szerep nélkül maradt, anyagilag lerongyolódott s most Horthy Miklós körül csoportosuló tisztikar a történelem sebesen forgó színpadán megvethesse a lábát. Véres csizmaszárral, lúdtollal ékesített Bocskai-sapkában, sűrűn csapkodó lovaglóostorral a kezében. Szekszárdon egyébként a vörösterrornak egyetlen, kiegyenesített kaszával a kezében elesett, földműves áldozata volt, akit utcai harcban lőttek le a júniusi ellenforradalom napjaiban.[8]
Akárhogy kotorászom emlékeim alján, képtelen vagyok felvödrözni az első kortyot a feneketlen kútból, azt a szót, amellyel rátaláltam a beszélgetés ízére. Gondolom, az lehetett, hogy papa-mama, hiszen az ember azonosítani akarja környezetének azokat a szereplőit, akiktől életének minden pillanata függ. Utána pedig az a fogalom képződhetett meg bennem, hogy nem, és ebben már az értelem is fölsejlik: a saját akarat pislákoló felismerése.
Mint a Bibliát lelki szántóvetőként forgató földmíves, tudni vélem az Írás alapján, hogy mi volt az első kijelentés, ami végigsuhant a fekete vizek és a sötétlő gomolygás süketnéma csendjében: „…mondta Isten: legyen világosság!” Ez héberül így hangzik: „Jöhi ór!” Vajon milyen nyelven mondta ezt a Teremtő, és kihez szólt? Van olyan felekezet, amely abból a vitából nőtt ki, amit az adott egyházon belül agyas atyafiak folytattak. Némelyikük saját nemzeti nyelvére esküdött, mások egy, csak a teremtésre használt isteni ősnyelvre tippeltek, és voltak olyanok, akik a hébert feltételezték. Mivel nem tudtak megegyezni, és mindegyikük csalhatatlannak érezte magát ebben részletkérdésben, elváltak útjaik. De beszélgettek, ahogy (legalábbis az istenhívő nyelvforgató így képzeli és vallja) az Örökkévaló megtanította ezt nekünk. Mert mindent tőle tudunk, énekelni és hallgatni, háborúzni és szeretni, rombolni és építeni, születni, élni, meghalni, és legfőképpen szüntelenül vitatkozni vagy legalábbis beszélgetni.
Lelkész apám könyvtárában volt egy Gustave Doré metszeteivel illusztrált Biblia, melyet hosszan tanulmányoztam, és boldogan elidőztem Ádám és Éva – főképp az utóbbi – külleménél, meg általában az özönvíz által megítélt bűnös világ jelenetein, mert hisz az emberek ott is úgy mutatták magukat, ahogy Isten megteremtette őket, s tudvalevő, hogy az öltözködést az Úr csak később vezette be. Ha már „szólott” Isten, jöjjön az ellenség is! A kertben megjelent a kígyó, és beszédbe elegyedett Évával. A rövid interjúnak az volt a lényege, hogy a Mindenható csakugyan megtiltotta-e az embernek, hogy a fák gyümölcseit fogyassza. Az együgyű válasz után azzal folytatta, hogy Isten egy bizonyos fa kerülését azért rendelte el, mert az arról szakítható édesség az elmét különösen is fényezi, és a végtelenségig szélesíti az ember látókörét. Este persze jött az Úr az örökre levegőben rezgő kérdéssel: Ádám (ami embert jelent), hol vagy?
Nem idézem tovább a disputát, csak azt akarom érzékeltetni, hogy arról ugyan nem tudok számot adni, mi volt az én első szavam, pláne, hogy miképp kezdtem beszélgetni másokkal, de a világmindenségben elsőként elhangzott diskurzus, íme, visszaolvasható. Innentől kezdve, a krónikás könyvektől a zsoltárokon át az evangéliumokig, minden arról szól, hogy mit kérdezünk vagy válaszolunk a Láthatatlannal való találkozásainkban, az önmagunkkal folytatott vitáinkban és az összes többi ádámmal folytatott eszmecserében.
Beszélni minden bizonnyal pedagógus édesanyámtól tanultam, ahogy ő volt az is, aki az írás alaki és tartalmi értékeire rávezetett. Azt hiszem, a beszélgetés is vele jött össze először. Apám inkább befelé forduló, hallgatag ember volt. Nagyon komoly, már-már komor szolgája az Úrnak, aki ritkán nevetett, tréfált. Sosem fecsegett, és megtartotta a rábízott titkokat, a sajátjait is. Születésében vallástalan zsidóságot örökölt, az évtizedekkel ezelőtti kibeszélhetetlen szörnyűségről sokáig nem tudott beszélni. Pedig később előkerültek a történetek ilyesmikről, mint például, hogy nagyapám barátja, az akkori városparancsnok miként adta oda neki személyes pecsétjét, kipiszkálandó a papírtömődéseket a betűk mélyedéseiből. Ez szülte meg a nagy kamaszban a gondolatot, hogy az immár kipucolt stemplit ki kellene próbálni néhány üres lapon. Később ezek fölé kicsi házi guminyomdájával (melynek töredékét máig őrzöm) úgynevezett „nyílt parancsot” lehetett szövegezni. Ezzel egy nagyobb kör számára sikerült kenyeret vételezni vagy bizonyos ügyekben eljárni abban az időben, amikor a közigazgatás már alig-alig működött. A pecsét feletti olvashatatlan ákombákom aláírás nagy hatalmú főhivatalnokot sejtetett. Soha senki nem kételkedett. Némi bűnbánattal mondta azt is, hogy a fasori (mert abba a gimnáziumba járt) evangélikus parókiáról a családjukba is bejáratos hitoktató lelkész barátságát felhasználva mi módon emelt el több száz lepecsételt keresztelési űrlapot, és azokat miként osztogatták szét bajba jutott ismerőseik között. Magam inkább büszke voltam erre, és a „bűnt” nem az efféle kétségbeesett, életrevaló tettekben, hanem a feje tetejére állt gonosz világ működésében láttam. Vele szorongtam, hallván, mi történt, amikor rajtuk ütöttek a nyilasok valami házbeli besúgás alapján, mert nem volt elég a maguk baja, katonaszökevényeket és zsidókat bújtattak a földszinti, rejtélyesen megtarthatott lakásuk alatti gépműhelyben. Apámra maradt a feladat, hogy szóval tartsa a géppisztolyos gazembereket, míg a főbejárattal szomszédos cselédajtón az éppen fürdés miatt fenn tartózkodó bujkálók csendben kiosonhattak. Nagyba néztem, hogy milyen előrelátó volt, vagyis inkább hogy mi mindent előre megérzett. Például e rajtaütés előtt megbeszélte az egyik unatkozó befogadottal, hogy olajozzák meg az ajtók zsanérját. És idejekorán egyeztessék, hogy mit válaszolnak a kérdésre, ha netán a nyilasok idegeneket találnak a lakásban.
Kinek mi jut az eszébe, ha meglát egy könyvet, amelyik azt ígéri (alcímével), hogy a Kádár-korszak Balatonjáról szól? Nyilván felidéződnek a személyes emlékek, ha vannak ilyenek. Az egykori életérzés, amely mondjuk a Bereményi Géza szövegét megéneklő Cseh Tamás – Másik János-dalban, A hatvanas években jelenik meg, a „régi, égi Balaton”, amikor a tó is „Táguló gyűrűkben / konszolidációt / hullámzott […]”, amikor „Fellazult tételben / fogalmazódott meg a világ”, tetőzött az ifjúsági probléma. Feltehetően van, akinek a Kádár-kori Balatonról az jut eszébe: csak jóval később ismerte fel, hogy gyermekévei balatoni emlékeit milyen társadalmi kavalkád vette körül, ahol az „őslakosok” mellett az 1945 előtti középosztályok maradványai és az új betelepülők, valamint az üdülők beutaltjai nyaraltak együtt vagy egymás mellett. Másoktól részben vagy teljesen eltérő jellegűek az emlékeik, asszociációk azoknak, akik valamelyik tó melletti településről származtak el, vagy ma is itt laknak (az utóbbiak száma a több mint 40 hivatalosan balatoninak tekintett településen közel 140 ezer, és nem számítják közéjük a Balaton-felvidéket vagy a déli part közelében fekvő településeket, egyebek közt olyan falvakat sem, amelyek nevükben is utalnak a Balatonra).
Azoknak, akik a sokféle, szerteágazó Kádár-kori régi, égi és nagyon is földi Balatonról várnának átfogó képet Rehák Géza könyvétől, lehet, hogy csalódniuk kell, ugyanis a szerző ennek csak egy részével foglalkozik érdemben, döntően a turisztikai célú központi állami és helyi fejlesztési elképzelések és megvalósításuk bemutatását tekinti feladatának. Indokolatlan lenne bírálni a téma ilyen szűkítését, legfeljebb észrevételezhető, hogy a mű címe, ajánlása némileg mást ígér.
A testvéremet húszéves korában, Brailán ölték meg, 1989-ben, gondoljátok meg, mit tesztek! – egyetlen mondat volt ez a komment a hosszú-hosszú hozzászólásfolyamban, amit az emberek egy antifasiszta tüntetés híre alá írtak, mégis megállt az idő, amikor olvastam. Antifasiszta tüntetések söpörnek végig Románián – néhány nappal ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna. Az embereknek meg sem fordult a fejében, hogy felbukkanhat a fasizmus a közvetlen közelükben. Ha mégis szembeötlővé vált egy-egy erre utaló jel, egy-egy jelkép, elszabadult nyilatkozat az elmúlt hónapokban – senki sem gondolta, hogy mégis dolga lenne vele.
Románia az unió keleti határvidékén a kiszámítható félperiféria volt 2024 végéig, egymást gyakran váltogató kormányokkal, de stabil európai és észak-atlanti elkötelezettséggel, szociáldemokrata-liberális kormányzattal, konstruktív ellenzékként működő kisebbségi érdekképviselettel és egy 15 százalék körüli szélsőjobboldallal. Nem kell pánikba esni, máshol is van 10-15 százalékos szélsőjobb, ez ma a valóság világszerte, ennél nagyobbra nem növik ki magukat – ez volt az általános meggyőződés. Ezzel a tudattal készült Románia az elnökválasztásra is, amolyan elhanyagolt, kései gyermekeként az európai közösségnek. Nincs túl sok baj vele, betartja a szabályokat, igyekszik együttműködni, lezavarja hamar a választásokat Trump triumfálása után.
Ferondo port nyel, amitől halottnak nézik és eltemetik. Az apát összeszűri a levet a feleségével, őt magát kicsempészi a sírjából, és tömlöcbe dugja, de Ferondo azt hiszi, hogy a purgatóriumban van. Végül feltámad, és sajátjaként neveli fel azt a gyereket, akit az apát úr a feleségével nemzett.
(…)
Volt tehát Toszkánában, és megvan még ma is egy Isten háta mögötti apátság, amilyenből ismerni jó párat. Az apátja földre szállt angyal volt, épp csak a nőknek nem tudott ellenállni. Ám olyan ügyesen intézte a dolgait, hogy senki még csak nem is sejtette, miket művel, és a lehető legszentebb életű, igaz ember hírében állt. Összeismerkedett vele mármost egy jómódú gazda. Ferondónak hívták, és igazi faragatlan tuskó volt, de az apát úr szívesen látta, mert szerette a bolondját járatni vele. Egy szép napon felfigyelt rá, milyen gyönyörű szép felesége van ennek a Ferondónak, és úgy belezúgott, hogy se éjjele, se nappala nem lett miatta. A tetejébe azt hallotta, hogy akármilyen együgyű alak is gazduram, egyvalamihez sajnos nagyon ért: ahhoz ugyanis, hogy úgy vigyázzon a feleségére, mint a szeme fényére. És kesergett is ezen egy sort az apát úr, de aztán kieszelte hamar, hogy mi legyen, és úgy intézte, hogy Ferondo néhányszor a feleségét is vigye el hozzá. Ilyenkor az apátság kertjében látta őket vendégül, és ott szépszerén addig-addig traktálta őket az örök élettel meg ilyen-olyan elhunyt urak és hölgyek kegyes cselekedeteivel, míg kedve nem támadt az asszonynak, hogy meggyónjon nála, s engedélyt kérjen és kapjon is erre Ferondótól.
Örült az apát nagyon, amikor a nő csakugyan beállított hozzá, és a lábához kuporodott.
– Tudja, atyám – vágott is bele mindjárt az asszony –, ha Isten engem vagy egy igazi férjjel szerencséltet, vagy épp semmilyennel, akkor talán nem volna nehéz arra az útra lépnem, amelyik atyám szerint az örök élet felé vezet. De Ferondo olyan ember, akkora nagy marha, hogy őmellette akár özvegynek is mondhatnám magamat. Csak hát van férjem, és amíg ez él, addig én máshoz nem is mehetek. Ráadásul minden ok nélkül olyan rettentő féltékeny is a hülyéje, hogy pokol vele az életem. Mielőtt tovább gyónnék, nagyon szépen kérem a tisztelendő urat, hogy szíveskedjék tanácsolni valamit, mert hiába gyónok én meg, hiába buzgólkodom, amíg ezen valahogy túl nem tettem magamat.
Az apát urat mintha hájjal kenegették volna. Lám csak, gondolta, kezére játszik a szerencse, teljesülhet, amire úgy vágyik.
A 18. század óta az emberiség alapkérdése a racionalitás ereje a világban. Van ennek a kérdésnek egy olyan eleme, amely azok figyelméből is kiesik, amely iránt azok is érdektelennek mutatkoznak, akik egyébként elkötelezett hívei az emberi társadalmak racionális működésének.
A kurvának sok szinonimája van a magyar nyelvben. De mindegyik alatt nőt értünk. Kit sértettek már meg úgy, hogy „a kurva apád!”? Aki úgy akar megtanulni magyarul, hogy a nyelv gazdagságát élvezze, annak sok szót kell az agyába vésnie, hogy változatosan tudja kifejezni magát ebben a témakörben, és felismerje olvasmányaiban a kurva szinonimáit.
További szavakat kell az agyába vésnie, ha a kurva hímnemű párját is meg akarja nevezni. Tudnia kell azt is, hogy a rokonértelmű szavak melyikéhez lehet a férfit jelölő elemet illeszteni. Hímringyó van, de hímkurva nincs. De a ringyót is csak a hímmel lehet összetenni. Aki férfi ringyót mondana, azt megmosolyognánk, és elkönyvelnénk, hogy ő csak egy tébláboló idegen a magyar nyelvben. Vagy új szavakat tanulhat az idegen: selyemfiú, dzsigoló. Ha az utóbbit ismeri másik nyelvből, akkor is meg kell jegyeznie, hogy a magyarban is van, de még arról is tudnia kell, hogy ezt a szót a magyar anyanyelvűeknek csak egy része ismeri. Tisztában kell lennie vele, hogy nagyjából milyen közegben számíthat a szó ismeretére. Mert ennek a közegnek a jellege, mérete nem ugyanolyan a különböző nyelvekben. Arról ne is beszéljünk, hogy ez a szó parkett-táncost is jelenthet, aki nem nyújt szexuális szolgáltatásokat. A kurva szóval két teljesen különböző helyzetben lévő nőt jelölhetünk meg. Azt, aki pénzért nyújt szexuális szolgáltatásokat, és többnyire nem élvezi a dolgot. De kurvának mondják azt is, aki saját örömére vagy legalábbis nem anyagi okokból fekszik le a szokásosnál gyakrabban, az átlagosnál több partnerrel. Ha a hivatásost egyértelműen meg akarja nevezni az idegen, újabb szavakat kell megtanulnia: prostituált, örömlány stb. De ettől még a kurva jelentésének bizonytalansága nem tűnik el.
A helyzetet bonyolítja a kurva szó sokféle alkalmazási lehetősége olyasmire, aminek semmi köze a szexualitáshoz. Lehet vele átkozódni, nyomatékosítani, lehet negatív és pozitív értelemben használni. Amikor Gyurcsány Ferenc arról beszélt hírhedt őszödi szónoklatában, hogy a baloldalnak nem kell lehajtania a fejét „ebben a kurva országban”, azt politikai ellenfelei úgy interpretálták, hogy a miniszterelnök legyalázta, meggyalázta a saját hazáját és annak népét. Hívei pedig éppen az ország és népe iránti elkötelezettséget, valamiféle vagány kedveskedést hallottak ki abból a kurvából.
A kurvára alak gyakorta csupán a nagyon szinonimája vagy fokozása. Mint például ennek az írásnak a címében. Ezt a címet, ha csodálkozik is rajta, mindenki érti, aki a magyar nyelvbe beleszületett, vagy régóta benne él. De mekkora része érti – mennyi tanulás után – azoknak, akik idegen nyelvként tanulják a magyart, mint mi más nyelveket? Melyik nyelvtanár vezeti be tanítványait a magyar kurva rejtelmeibe akár egy felsőfokú nyelvtanfolyamon? Minden etnikus nyelv tele van ilyen kurvákkal.
Az idősebbek emlékeznek még Brachfeld Siegfried német anyanyelvű, Berlinben született humoristára, konferansziéra, akinek Magyarországról származott el az apja, akit ide sodort fiatalemberként a kegyetlen történelem, magyarul konferált, már évtizedek óta ebben a nyelvi közegben élt, amikor a nyelvvel kapcsolatos problémáit ezzel a példával érzékeltette: Neki azt mondták, hogy a húz és a von ugyanazt jelenti. Szinonimák, amelyek gazdagítják a nyelvet. De ha gazdagítják, akkor miért nem mondhat dugóvonót és hegedűhúzót? Is. Miért nem szabad ebben az esetben szinonimákkal gazdagítani a nyelvet? Ő nem tette, de mi tegyük hozzá, hogy ezt nem lehet azzal magyarázni, hogy a húzás mégsem egészen ugyanaz, mint a vonás, hiszen a hegedűvonóval nem elvonják valakinek a nótáját, hanem elhúzzák. Ha elvonják valakitől a nótáját, az egészen mást jelent, miközben annak is megvan a külön elsajátítandó idiomatikus jelentése, ha elhúzzák valakinek a nótáját. Amivel nem éppen a mulatságát szolgálják.
A 2024-es olimpiai játékok magyarországi médiareprezentációjának sorsa valójában már 2017-ben eldőlt. Látszólag akkor, amikor a Momentum 254 ezer támogató aláírást gyűjtött össze annak érdekében, hogy mielőtt Magyarország véglegesítené jelentkezését a 2024-es olimpia megrendezésére, legyen népszavazás a kérdésről. A 254 ezer összegyűjtött aláírás pedig azt jelentette, hogy kötelező kiírni a népszavazást, ami azonban nem sok jót ígért a játékok megrendezésének jövőjét illetően. Mint utóbb megtudtuk, a kormánynak alapvetően nem is a sikeres NOlimpia kampány miatt szállt inába a bátorsága, hanem, ahogyan azt illetékes államtitkár elmondta: az olimpiai játékokra aspiráló országok lakossága körében „a Nemzetközi Olimpiai Bizottság munkatársai nem hivatalosan felmérik, hogy hány olyan ember van, aki támogatná azt, hogy legyen Budapesten olimpia, és hány olyan, aki nem, és annak nagyon rossz eredménye lett”. Ez pedig lényegében egyet jelentett a magyarországi pályázat bukásával, hiszen a NOB nyilván nem fogja egy olyan országnak ítélni a játékok megrendezésének lehetőségét, amelynek lakossága ellenzi azt. Így a Momentumnak akár még hálásak is lehettek volna az olimpiai álmokat szövögetők, hogy megkímélte őket egy látványos hazai és nemzetközi kudarctól, ám mint tudjuk, a mi kormányunkat nem olyan fából faragták, amelyet a józan megfontolás vezérel.
A NOB közvélemény-kutatásának és a NOlimpia mozgalom hasonló irányba mutató népszavazási kezdeményezésének eredménye láttán Orbán Viktor nemcsak a magyar lakosságra, hanem a pályázat nyertesére is jóvátehetetlenül megsértődött.
Rajtunk, magyarokon úgy állt bosszút, hogy a többség olimpiát ellenző véleménye ellenére 2024-re csaknem az összes, az olimpia rendezéséhez szükséges sportlétesítményt megépíttette közpénzen, a párizsiakon pedig úgy, hogy a teljes hazai hivatalos nyilvánosság a párizsi olimpia lejáratására kaphatott megbízást.
Hit (és vallás) dolgában a gyerekeim teljes lelkiismereti szabadságot kaptak. Iskolát azonban már mi választottunk nekik, természetesen megbeszélve és egyeztetve velük. Nem nehéz azonosulnom tehát (utólag is) azokkal a szülőkkel, akik a rendszerváltozás új távlatokat nyitó évtizedfordulóján annak tudatában kezdtek szervezkedni a Magyar Zsidó Kulturális Egyesületben, hogy „szükség van egy nem vallási alapon szerveződő zsidó iskolára”. Arra is, mert felekezeti volt már: például az Anna Frank (ma Scheiber Sándor) Gimnázium vagy a Maszoret Avot Nevelési-Oktatási Intézmény. Mint a korabeli sajtópublikációkból rekonstruálható, a kezdeményezés hamarosan sikerre vezetett. A Közoktatásfejlesztési Alap pályázatán nyertek egy komolyabb összeget (nem konkretizálom, mert a szám ma már nevetségesnek hangzik), ideiglenes otthonukként az állam rendelkezésükre bocsátotta a Lendvay utcai volt Munkásőrség épületét, az ilyen intézményeket szerte a világban működtető Roland S. Lauder Alapítvány pedig annyi pénzzel támogatta az akciót, hogy hozzá lehetett fogni a beruházás előkészítéséhez. Így épült meg 1996-ban a Budakeszi úton a magyar felmenőkkel is rendelkező alapító, illetve egy tudós központjáról nevezetes római kori zsidó kisváros nevét viselő Lauder Javne iskola, amelyhez óvoda is tartozik, s amely nemrégiben jelentős bővítésen esett át. Ez az utóbbi esemény szolgáltatja az alkalmat, hogy körülnézzünk benne és beszámoljak róla.
Meglepő kép fogadja a János-hegy felé látványosan emelkedő úton a házba érkező látogatót. Egyik oldalon szabadon álló tízemeletes toronyházak katonás sora; Iványi László elképzelése szerint mintha csak lecövekelték volna őket a buszmegállótól jobbra elterülő völgyben. Volt is nagy kalamajka annak idején, azaz a hatvanas-hetvenes évtized fordulóján, hogy tönkreteszik a budai hegyvidék panorámáját. Holott semmit nem takarnak, éppenséggel hangsúlyozzák a környező táj szépségét. Úgy állnak ott egy csoportban, mint a hegyekben élő mesebeli óriások – vélekedett róluk Román András, a magyar műemlékvédelem egyik legaggályosabb szakembere. A hazai modernizmus e Kádár-kori szimbólumaival átellenben, az út másik, dombos oldalán viszont az intézmény nevét hirdető beton támfal mögött keletiesen félgömb kupola koronázza a két ferde pülon, holmi V betű által közrefogott központi fogadócsarnokot, amelyhez mindkét irányban egy-egy téglavörös épületszárny csatlakozik. Ez már merőben más idők – a rendszerváltás – egészen más világa: a posztmodern majdhogynem festőien szemkápráztató produkciója a kilencvenes évek derekáról. A meglepő csak az, hogy ezt a játékosnak is tekinthető kavalkádot Virág Csaba személyében egy olyan építész jegyzi, akit a magyarországi high-tech egyik vezető alakjaként, Bojár Iván szerint a prófétájaként ismerünk. Az utóbbi időben különösen sokszor került elő a neve, mert ő tervezte 1972-ben (történetesen a pontházak átadásával egy időben) a budai Várban a neogótikus Levéltár mellé a villamos teherelosztó-központ vérbően huszadik századi épületét, amelyet illetlen stílusidegenségére hivatkozva bontottak el tavaly a szakma heves tiltakozásával mit sem törődve.
Virág Csaba 2015-ben halt meg, munkáival azonban már életében is nemegyszer váltott ki heves vitát, olykor éppenséggel elutasítást. Majdhogynem folyamatos polémia kísérte tevékenységét. A Balaton és a víz szerelmeseként e megkérdőjelezett épületek közül a maga számára legkedvesebb műve az OMFB (Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság) balatonfüredi vitorlás- (ma Yacht) klubja volt. A minden konvencióra fittyet hányó, a közvélemény által ezért értékelhetetlen kis épületet elhanyagolták, és pár éve sajnos szintén elbontották. Kilencvenes évekbeli művei közül a naphegyi MTI-székház és a Hegyalja úti Buda-Center szerencsére továbbra is változatlan minőségben szemlélteti mind alkotójának a technikai lehetőségek iránti eredendő vonzalmát, mind az alkalmazásuk révén virtuóz formaképzésben megnyilvánuló tehetségét. Utolsó megvalósult munkáját, a Kálvin Centert azonban a közvélemény és a szakma egyaránt kezdettől fogva heves ellenállással fogadta. Egyik sem találta szerencsésnek a múzeum és a templom közé szánt ormótlan hiperüveg épületkolosszust. Tovább rontott a megítélésén, hogy a kivitelezés során előre nem látható okokból, talán csak gondatlanság miatt, a szomszédos épület megóvandó homlokzata leomlott s azt újra kellett építeni. Holott, mint sok esetben, alighanem itt is az volt az alapvető baj, amire Boros Géza hívta fel a figyelmünket, hogy tudniillik nem a tervező eredeti, a makettben még invenciózusnak látszó elképzelése öltött benne testet.
A családi musical kifejezés nem azt jelenti, hogy a vezető alkotó – jellemzően a rendező – hozza a rokonait munkatársnak, szereplőnek, tervezőnek vagy bármi másnak. (Bár akadnak olyan színházi bemutatók is, ahol pont ez történik.) Hanem hívószó, amellyel a színház azt üzeni, hogy bár alapvetően a gyereknéző a célközönség, de anyuka elhozhatja a férjét is. A színház, ha már gyerekelőadást visz színre, a műfaji-korosztályi bővítéssel szaporítani kívánja látogatói számát: ne egy-két belépőt vegyen a jegyvásárló, hanem inkább hármat-négyet.
A családi musical az a színházi műfaj, amelyben talán a legtöbb új, kortárs darab születik, tehát gyakoriak az ősbemutatók. A cselekmény általában klasszikuson alapul – hosszan sorolhatnánk a példákat az Óz, a csodák csodájától A Pál utcai fiúkon át a Misi mókusig –, máskor filmes ihletésűek, mint a nagyszerű Valahol Európában. Vagy a Mézga családnak az a rettentő verziója, amely öt évvel ezelőtt végigturnézta az ország színpadait. A családi musical ugyanis kiváló üzleti terep a gagyi számára is. Amikor azonban komoly az alkotók művészi szándéka és befektetése, akkor az innováció általában a feldolgozás módjában és a megzenésítésben nyilvánul meg. Az utóbbi mindig igyekszik megfelelni a kor zenei kívánalmainak: ma már egy egyszerű zenés mesejátékból sem hiányozhat például a rap. Egy családi musical változatos muzsikával szolgál és követi a trendeket. Felvonultat az érzelmes, nagy ívű musicalszólók mellett (amelyekre talán van megfelelő zenei szakszó, csak nem ismerem, így nem tudok más jelzőt használni, mint a „nyálas”-t) dinamikus, kórust foglalkoztató, táncosabb, keményebb, akár rockos számokat is.
Mivel a musical meglehetősen kötött műfaj, ezért az előadás minőségét még a szokottnál is döntőbben határozza meg az alapmű minősége. Márpedig a Pannon Várszínház Pablo és Picasso című bemutatójának szerzői egyfelől a Kovács Ikrek – Dominik és Viktor; fiatal írópáros, egyikük képességesebb, mint a másik, de szabad szemmel meg sem lehet különböztetni őket egymástól –, másfelől Hrutka Róbert, valamint koreográfusként a Horváth Csaba-tanítvány Widder Kristóf. (Oda)száguldó nézői szempontból nem tűnt kockázatosnak a színre vivő személye sem, hiszen Vándorfi László tapasztalt, szakavatott rendező. Kilenc évig igazgatta a veszprémi Petőfi Színházat, majd miután mást neveztek ki a helyére, alapított egy másik veszprémi színházat, amelyet lassan negyedszázada eredményesen működtet prózai és tánctagozattal. A Pannon Várszínház veszprémi előadásait sok éve a Hangvillában tartja, szinte a szomszédságában a Petőfi Színháznak, s független színházként – a központi költségvetés áldásaitól immár megfosztva is – állni látszik a versenyt az állami intézménnyel. Ehhez igazodik természetesen a repertoár, amely nagyobbrészt könnyű darabokból, zenésekből, vígjátékokból áll, bár nem kizárólag – láttam ott már hangjegyek nélküli Hamletet is. (A Petőfi Színház jelenleg a Brémai muzsikusok mesejátékkal és a Csoportterápia című zenés Szente Vajk-darabbal készül nyitni új évadát.) A Pannon Várszínháznak az idők során ének- és tánctudással felfegyverzett, gyakorlott fiatal színész-, sőt gyerekszereplő-gárdája alakult ki. A Dés–Geszti-féle A Pál utcai fiúk-előadásuk kurrens darabja az ország nyári színházainak. (Jómagam egy pici vízi színpadon láttam a Dunakanyarban, de helytáll 1500 néző előtt is Veresegyházon, a Mézesvölgy Fesztivál nagyszínpadán.)
Valuch Tibor a Jelenkori magyar társadalom című (az Osiris Kiadónál) 2015-ben megjelent műve átdolgozott változatát tartjuk a kezünkben. Az előző kiadás értelemszerűen bővült a 2010 utáni, a szerző kifejezésével, illiberális hatalmi rendszer hatásainak elemzésével. További különbség, hogy az új munkából kimaradt a mindennapi élet változásaival foglalkozó rész (mint olvashatjuk, a megfelelő alapkutatások hiányában), viszont a tematika kelet-közép-európai kitekintéssel, részleges országonkénti összehasonlítással bővült.
A könyv az 1980-as évek utolsó harmadától a 2020-as évekig tartó korszak magyar társadalmát három szakaszt megkülönböztetve vizsgálja. Az első, a rendszerváltás, beleértve az 1989–90-ig létezett rendszer utolsó éveit is, mondván, miközben az évtizedfordulótól új gazdasági és politikai rendszer épült, társadalomtörténeti szempontból nem éles a határvonal. Hasonlóan puha a választóvonal a rendszerváltás és a következő korszak között is – az utóbbit a szerző posztkommunista átmenetnek nevezi és ide számítja a piacgazdaság és a parlamentáris demokrácia 2010 előtti, relatíve konszolidáltabb időszakát is. A harmadik szakaszt, a 2010-zel kezdődő időszakot viszont határozottabb választóvonal különíti el a korábbi évektől, hiszen a műben olykor állampártnak nevezett (fokozatosan azzá váló) Fidesz, illetve a kormányzat vállaltan szakítva az addigi liberális demokráciával, új, illiberális rendszert épített, amelyet Valuch következetesen autokráciának nevez. E differenciálással együtt is, a szerző, miközben a korszakok jellegzetes különbségeit is szem előtt tartja, nem szakaszonként elkülönülten vizsgálja a társadalmi változásokat, hanem különböző szempontok alapján a teljes időszakot átívelő folyamatokat szándékozik feltárni.
A könyv a társadalom állapotáról, a vizsgált közel negyven év változásairól egyrészt jellemző adatokat, tényeket közöl, másrészt értelmezi ezeket, ugyanakkor az adatokkal kevésbé „megfogható” társadalmi mechanizmusokat is az olvasó elé tárja. Nyilvánvaló, hogy a demográfiai változások, a születésszám, a halálozási adatok, a korösszetétel, de még a társadalom rétegződése, iskolázottsága, a foglalkoztatás, a jövedelmi viszonyok is adatokkal, kemény számokkal jellemezhetők. Hasonló a helyzet a társadalom térbeli mozgásának, illetve elhelyezkedésének bemutatásával is. Ugyanakkor a mindezeket közvetlenül vagy áttételeken keresztül befolyásoló tényezők, az egészségügyi rendszer, a családpolitika, a nyugdíjrendszer, a településpolitika, a be- és kivándorláspolitika, általában a gazdaságpolitika, ezen belül is a privatizáció, a külföldi tőke szerepe, az agrárelképzelések, az adórendszer, a társadalombiztosítás, a közpénzek felhasználásának értékelése, bizonyos tényeken túl a szerző álláspontját tükrözi. Hasonló a helyzet a társadalmi mechanizmusok, az adatokkal kevésbé jellemezhető tényezők elemzésével is. Az utóbbi tematikát Valuch, részben már az álláspontját is jelezve így összegzi: „[…] milyen tényezők befolyásolták meghatározó módon az átalakulás folyamatában és az azt követő évtizedek során az egyes emberek, csoportok társadalmi pozícióját, helyzetének alakulását? Milyen szerepe volt ebben a folyamatban az államszocialista korszakból áthúzódó, gyakran csak részlegesen megújuló szocializációs mechanizmusoknak, az autonómiahiányos mentalitásnak, a közgondolkodásnak és a társadalmi magatartásformáknak? Miként változott meg a társadalmi integráció a kapitalizmusba történő átmenet (visszatérés) folyamán? Integráltabbá vagy dezintegráltabbá vált-e a magyar társadalom az átmenet során/következtében? Milyen hasonlóságok és eltérések figyelhetők meg a magyar, a lengyel, a cseh és a szlovák társadalmi átalakulásban? A piacgazdasági átmenet vártnál nagyobb ára hogyan befolyásolta a társadalmi magatartást? Mi a társadalmi háttere és következménye annak, hogy a régió egyes országaiban megnőtt a populizmus szerepe, befolyása, ami elsősorban Magyarországon tartós, már rendszerszintű politikai, gazdasági és társadalmi változásokat okozott?”
Aranyba öltözött férfi bukkan fel minden falon, plakáton. Bármerre utazik az ember Romániában, elnökválasztási kampány van, tele az ország a szélsőjobbos George Simion portréival. Nagyon olcsó lakást, román „felemelkedést” ígér, Romániát – ha nyer – „a románoknak” adja vissza. A szokásos, unos-untig ismert szélsőjobboldali lózungok, jelszavak. Semmi sem változik 2000 (amikor majdnem elnökválasztást nyert a rettegett Vadim Tudor), 1990 (amikor a rendszerváltás minden reményét elmosta a szélsőjobb feltámadása és az így generált etnikai zavargások) vagy a harmincas-negyvenes évek óta (amikor a Vasgárda tartotta rettegésben az épphogy megszületett országot). Ugyanazzal a retorikával, ugyanazokkal a gesztusokkal ugyanolyan hatást ér el a régi-új vezérjelölt.
Egyetlen különbség van: a technika. Remek minőségben, kitűnően vágott, meghökkentő perspektívákból forgatott videók, profi fotósok által készített képek teszik mégis újszerűvé Simion egyébként bamba, ósdi üzeneteit. Egész forgatókönyvíró csapat, népes stáb szaladgál körülötte, hogy spontánnak tűnő kis filmetűdökben lehessen ő a nemzetmentő betyár, aki betör a románok életét tönkretevő nagytőkések, háttérhatalmak rezidenciájára, üzletébe, fogadójába, hogy ott élő (Facebookon, YouTube-on közvetített) videókkal leplezze le őket. Naponta sok tucat portré, dokumentum és zsánerfotó készül a pártvezérről, ha akarjuk, ha nem, ömlenek ránk ezek, együtt élünk vele, ismerősünkké válik. Valljuk be, egy idő után hiányozni kezd. Követjük, kissé szégyenlősen, mint egy könnyen fogyasztható sorozat epizódjaiban a karaktert, amelyik a bőrünk alá mászott. És elfeledkezünk róla, hogy a film, amit nézünk, nem a szórakoztatásunkra készül, sokkal inkább a tömeg választófülkébe tereléséhez.
A kampánytechnológia, amit a román szélsőjobb rengeteg pénzért megvásárolt magának, hatékony, hatásos, új, szerteágazó. És egyébként semmi, de semmi köze az antiszemita, magyarellenes, összeesküvés-elméletekből és gyűlöletkeltésből élő politikához, ami Bukaresttől Nagyváradig és Iaşi-tól Temesvárig használja, most épp a román elnökválasztás letarolásához. Ez egy általános technológia és egy jól összerakott üzleti modell, bárki befizethet rá. Ha a kliensnek van elég pénze (sok pénze!), megkap mindent ahhoz, hogy rengeteg embert el lehessen érni, és befolyásolni lehessen. Kap kampányanyag-gyártó szaktudást, eszközöket, közösségimédia-elérési stratégiát, az úgynevezett „mainstream” média ingerküszöbét is simán átütő tartalmakat. De legfőképpen megkapja azt a politikai karaktert, személyiséget, megjelenést, amelyet könnyen, gyorsan és nagy hatásfokkal fel lehet használni. Leemelhet magának bármikor a politikai marketing gardróbjából egy olyan figurát, amit bármikor magára ölthet, ha mandátumot, népszerűséget, pozíciót akar.
Ezért válik egyre hasonlóvá világszerte minden politikus, függetlenül a saját meggyőződésétől, programjától.
Három prózakötet, amelyek közül egyik sem fikciós természetű: a Márai házaspár könyve naplószemelvényeket tartalmaz, Száz Pálé útijegyzeteket, Szűcs Terié pedig fő szólama szerint betegségtörténet, demencianapló.
Márai köztudomásul nagy naplóíró volt, a magyar irodalomban e minőségében az egyik legnagyobb: A teljes napló terjedelme tizennyolc kötetre rúg. Ráadásul vezetett – és legkésőbb élete végén bizonyára megsemmisített – egy másik naplót is: ebben azokat a személyes jellegű feljegyzéseit rögzítette, amelyek hiánya a nagyközönségnek szánt kötetekben alighanem minden olvasónak feltűnik. Erről a „házi naplóról” egyébként a felesége feljegyzéseiből értesülhetünk. Márai Sándorné (Matzner Ilona, Lola) ugyanis maga is írt naplót: szövegének mintegy a fele két évvel ezelőtt, összesen csaknem ezerhétszáz nagy alakú oldalon Betűbe zárva címmel jelent meg Nagy Zselyke válogatásában és szerkesztésében, Ötvös Anna szöveggondozói munkája eredményeként, a kassai Márai-kutató által írt utószóval és bőséges jegyzetekkel is ellátva.
Takáts Andrea színésznő a házaspárnak ebből a tengernyi naplójegyzetéből merített kötete anyagát, Máraiék kettősére állítva a fejgépet. A színpadi metafora itt arra utal, hogy a könyv voltaképpen annak az ötrészes felolvasószínházi előadásnak a szövegkönyve, amely Takáts Andrea és Hegedűs D. Géza előadásában került színpadra. Mindketten előszót is írtak a kötethez, Takátsé abból a szempontból nélkülözhetetlen, hogy a szerkesztés szempontjait is bemutatja, Hegedűsé, éppen a maga esszéisztikusságában, már felesleges.
A könyv alapötlete éppoly kitűnő, mint amilyen kézenfekvő: egymás mellé állítani a házaspárnak a közös életükre vonatkozó külön-külön feljegyzéseit. Ugyanezzel a módszerrel futólag Száz Pál is él, amikor a Radnóti házaspár párizsi tartózkodását felidézve összeolvassa a költő és Gyarmati Fanni megfelelő naplójegyzeteit.
Ha az ember Andalúziában van, nem szabad kihagynia a közeli Portugáliát sem. Azt, hogy mennyire közeli, spanyol léptékkel mérjük: alig 400 kilométer, tehát ott van a szomszédban. Az ember beül reggel az autóba, és délre már Faróban van. Vagy Perában, ha rátesz még egy fél órát. Armação de Pêrában nem a Földközi- (és pláne nem az Alborán-) tenger hullámzik, mint Malagában: túl vagyunk Gibraltáron, ez bizony már az Atlanti-óceán. Más az illata, az íze, más a homok, a szél, a nap – tömény egzotikum, akkor is, ha két éve egyfolytában a tengerparton vagyunk. Armação de Pêra egy halászfalu, amelyet épp ezekben az években kezd elfoglalni és a maga képére formálni a tömegturizmus. A parton megállni már csak a kijelölt parkolóban lehet, de a parkolás még ingyenes. A halászok a parton sütik a frissen fogott halat, de van Lidl is az otthoni étkekre vágyó külföldieknek. Lehet napernyőt meg napozóágyat bérelni – bár egyelőre nem sok helyen –, de sokkal jellemzőbb látvány az egyszerűen a homokban hagyott, ponyvával letakart halászfelszerelés meg az oldalára fordított bárka árnyékában hűsölő fürdővendég. Lehet supozni, de némi apróért a halászok is kivisznek a nyílt vízre színes csónakjaikon.
Csak egy estét és egy éjszakát töltöttünk Pêrában, de ezek voltak a nyár legszebb órái. Nehéz pontosan meghatározni, hogy miért; minden bizonnyal a hely meg a hangulat miatt. Amikor érzed, hogy jó helyen vagy: van ilyen, csak egyre ritkább.
Másnap reggel elindultunk Lisszabonba, ami egy újabb közel 300 kilométeres út észak felé. Két jellemző látnivaló adódik közben. Az egyik az agyag: már Huelvánál elkezdődik amúgy, ami még bőven Spanyolország, és eltart Lisszabonig, meg bizonyára tovább is. Vörös agyag, rajta fekete törzsű fák több száz kilométeren át. A másik jellegzetesség ugyanis a paratölgy – származására nézve inkább bükk –, a térség legfontosabb gazdasági növénye. Paratölgyültetvények az út mentén több száz kilométeren át: ez Dél-Portugália. A vidék nem látszik gazdagnak, sőt, inkább szegénynek tűnik. Ember sehol, települések alig, paratölgyfák mindenhol. Meg gólyák. Soha sehol nem láttunk annyi gólyát, még a Fertő osztrák oldalán sem. Gólyafészkek a fákon, a templomtornyokon, a távvezetékeken. Egy-egy vezetéktartó oszlopon akár 20-30 fészek. Eleinte nem értettük, hogy kerülnek erre a száraznak és forrónak tűnő vidékre a gólyák. Mivel táplálkoznak vajon? Aztán kiderült, hogy ha gólyát látunk valahol, akkor hamarosan vizet is fogunk látni. Mediterrán éghajlat, kis óceáni beütéssel, és sokkal több csapadékkal, mint amihez mi hozzá vagyunk szokva. Portugáliában vannak folyók – mármint olyan folyóvölgyek, amelyekben nyáron is folyik a víz –, tavak, sőt rizsföldek is. És a gólyák minden térképnél pontosabban jelzik, hogy víz van a közelben.
Érdemes lenne nyomon követni, hogy az audiovizuális médiában, a filmekben, tévésorozatokban, újabban a streamingszolgáltatások által mutatott tartalmakban az azonos nemhez tartozó szerelmesek hogyan nyertek egyre inkább polgárjogot. A témában felettébb járatos Oscar Wilde szerint a magát „megnevezni sem merő” szerelem a kezdetekben csak az érintettek számára érthető sejtetésekben, homályos utalásokban mutatkozott meg a filmekben, amire a sok kínálkozó példa közül a legjobb talán Hitchcock Idegenek a vonaton címmel 1951-ben bemutatott mesterműve. A Patricia Highsmith regénye alapján készült filmben két fiatal férfi, Bruno és Guy első látásra összebarátkoznak egy vonaton, ami csak akkor érthető, ha kitaláljuk, hogy vonzzák egymást. Bruno vállalja, hogy megöli Guy feleségét, amiért cserébe Guy megöli Bruno apját.
Később a filmek egyre nyíltabbá váltak, s komoly szerepük lett a homoszexualitást övező tabuk és stigmák feloldásban. Az elméletben igen, de a gyakorlatban egyáltalán nem homofób hollywoodi filmvilágban az áttörést Schlesinger filmje, az 1969-ben bemutatott Éjféli cowboy hozta. A film három Oscar-díjat besepert, talán azért, mert látszólag megerősítette a homoszexualitást az alvilágba utaló sztereotípiákat, miközben két férfi plátói kapcsolatát mutatta be, eléggé szentimentális módon. Feledhetetlen Ettore Scola 1977-ben készült alkotása, melyben a kor heteroszexuális idolja, Marcello Mastroianni, az állásából homoszexualitása miatt kirúgott rádióbemondó Gabriele szerepében életében először érez vágyat egy nő, a Sophia Loren által alakított Antonietta iránt.
Magyarországon 1982-ben Makk Károly készített Galgóczi Erzsébet regényéből tabutörő filmet két nő tragédiába torkolló szerelmi kapcsolatáról (Egymásra nézve). Pár éve láthattuk a Szupernóva című filmben Colin Firth és Stanley Tucci párosát, akiket hosszú együttélés után búcsúra kényszerít az egyik fél végzetes betegsége.
Matolcsy György tizenkét éve a Magyar Nemzeti Bank élén
Jövő márciusban lejár Matolcsy György mandátuma. Ha kitölti, azzal büszkélkedhet, hogy két ciklusban elnökölte a Magyar Nemzeti Bankot. Márpedig a jelek szerint kitölti. Ha miniszteri ténykedését is hozzávesszük, összességében cirka tizenhét éven át volt a magyar gazdaság- és pénzügypolitika egyik fő, olykor legfőbb irányítója. Működése nem múlik el nyomtalanul.
Négy és fél évtizedet meghaladó pályáját megannyi fordulat jellemezte. A rendszerváltás előtt dolgozott a Pénzügyminisztériumban, majd annak Pénzügykutatási Intézetében, tagja volt az MSZMP-nek, és reformközgazdászként Antal László, Bokros Lajos, Csillag István és Lengyel László társaságában egyik szerzője az alternatív gazdaságpolitikát, pluralizmust szorgalmazó Fordulat és reform című programnak. A többpártrendszer hajnalán szembekerült kutatótársával, a zsenikategóriába sorolt Antal Lászlóval, és a Magyar Demokrata Fórum csapatába fészkelte be magát. A szabad választások után Antall József kormányában a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára lett – egyúttal Rabár Ferenc pénzügyminiszter riválisa és intrikus kritikusa. Miután Rabár 1990 decemberében megelégelte, hogy Matolcsy állandóan keresztbe tesz, lemondott. Antall pedig megvált Matolcsytól is.
Matolcsy a kormányzati kaland után különböző elnevezésű, általa gründolt, súlytalan kutatóintézeteket vezetett, mindeközben három éven át képviselte a magyar kormányt a londoni székhelyű Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banknál. A Horn-kormány működése idején élből elutasította a Bokros Lajos pénzügyminiszter és Surányi György jegybankelnök nevével fémjelzett 1995-ös gazdasági stabilizációt, amelynek következtében 1996 és 2001 között lendületesen nőtt a gazdaság, lefékeződött az infláció és nagy csökkenés után kezelhető szinten stabilizálódott az államadósság. Időközben Matolcsy a Fideszhez csapódott, az 1998-as választások előtt évi hétszázalékos gazdasági növekedés ígéretével hitegette Orbán Viktort és a közvéleményt. Az első Orbán-kormány gazdasági minisztereként 2000-től beindította a klientúraépítésre kiválóan alkalmas Széchenyi-tervet, majd bőséges állami támogatással a költségvetésnek már középtávon is súlyos terhet jelentő lakáshitel-támogatási rendszert. Ekkor kezdődött az addig fegyelmezett költségvetési politika fellazítása, amire miniszterelnökként Medgyessy Péter rátett egy lapáttal.
A Medgyessy-, a Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány működése alatt az ellenzéki Fidesz fő gazdasági teoretikusaként és programírójaként ténykedett, ő jegyzi a Fidesz–KDNP mindmáig utolsó, 2010-es választási programjának gazdaságpolitikai fejezetét. Orbán Viktor 2010-ben nemzetgazdasági miniszternek nevezte ki. Tárcája átvette a Pénzügyminisztérium szerepét is, ezzel ő lett a gazdaságpolitika legfőbb irányítója. Nevéhez fűződik a magánnyugdíjpénztári vagyon államosítása, az ágazati különadók bevezetése, a nyugdíjkorhatár megkeményítése, a rokkantnyugdíjasok felülvizsgálata, járandóságuk átsorolása és megvonása, a minimálbér adómentességének felszámolása, az áttérés az egykulcsos személyi jövedelemadóra, a Nemzetközi Valutaalappal egy éven át folytatott pávatánc, és ő pendítette meg először a keleti nyitás politikáját is. Az általa várt gyors növekedés helyett azonban 2012-ben recesszió következett be – részben az általa büszkén vállalt unortodox eszközök miatt, amelyeket az üzleti élet és a pénzvilág meghatározó körei elutasítottak. A 2008–2009-es globális pénzügyi válság után az uniós tagállamok körében a magyarországi stabilizáció tartott a legtovább, a gazdaság teljesítménye csak 2014-ben érte el a krízis előtti szintet. Matolcsy Széll Kálmán-terve is legfeljebb félsikert hozott: a beígért négy-öt esztendőre ütemezett gyors adósságcsökkentés helyett lassú, fokozatos adósságleépítés kezdődött, amely 2020-ban a pandémia alatt a visszájára fordult.
Orbán Viktor 2013 márciusában nevezte ki a Matolcsyt a Magyar Nemzeti Bank élére. Politikája itt is sokat változott, a szokatlan jegybanki megoldásoktól az ortodox tézisek újrafelfedezéséig, a miniszterelnöki szándékok feltétlen kiszolgálásától a kormánnyal folytatott verbális csatákig, a jegybank nyereségével való büszkélkedéstől a veszteség és tőkehiány mentegetéséig ívelt. Ezt a tizenkét éves periódust tekintjük át kétrészes sorozatunkban, három metszetben. Az első rész azt vizsgája meg, miképp veszítette el közpénzjellegét sok száz milliárd forint. A második részben először azt foglaljuk össze, mi vezetett oda, hogy az Európai Unión belül Magyarországon volt a legnagyobb az infláció és a legmagasabb az irányadó kamat, majd pedig azt, hogyan lett a Magyar Nemzeti Bank nyereségéből két esztendő alatt akkora veszteség, hogy saját tőkéjét teljesen elvesztette, sőt mínuszba vitte. Amit egyszer majd közpénzekből kell megtéríteni.
Elkopott metafora: szálára szedni. Mégsem találtam használhatóbb közhelyet, ha a feladat ezúttal Anna Margit monumentálisra sikeredett életmű-kiállításának bemutatása. A gombolyag első szálát az arra érdemesített munkatársak a Nemzeti Galéria térfüzérébe rendezett kiállításból és a kiállításhoz mellékelt katalógus látványából motringolták. A második szál a főszereplő életművének változó minőségéből fonódott, abból a nehezen datálható és lokalizálható elegyes anyagból, amely maga is legalább három „cérna” összegubancolásából keletkezett. Végül – és ez a harmadik problémaszál a döntő, mert ez tartotta össze, hálózta be, értelmezte mindenestül magát az egész vállalkozást – az pedig a művészt és közönségét egybecsomózó külső világ, a magyar valóság ma már egyre nehezebben átélhető – kicsit mába érő – tegnapja.
Első szál
A katalógus nehéz. Túl nehéz, már a szó eredeti értelmében. Az Anna Margit Nemzeti Galéria-beli kiállításához készült könyv a mérleg tanúsága szerint három és fél kiló. Súlyosabb, mint a Mányokiról, a Szinyeiről vagy a Rippl-Rónairól készült életmű-katalógusok. Ekkora terhet eddig műkereskedelmi létesítmények szoktak bevállalni, közülük is nálunk leginkább Kieselbach Tamás, aki hetykén űz sportot kisbútorként is jól funkcionáló kiadványaiból. (Nemrégiben jelentette meg a háromkötetes Szőnyi-életműről szóló monográfiát, ajándékba megkaptam, és ahogy illik, nagyon meg is köszöntem. Más kérdés, hogy birtokomba csak úgy kerülhetett, hogy egy segéderő a nem messzi lakásomhoz odacipelte, én ugyanis nem bírtam volna.) De, ami jó píárfogás és a magángaléria stílusosan extravagáns gesztusa a Falk Miksa utcában, az aránytévesztett kivagyiság a közpénzből dotált vári állami intézmény büdzséjéből finanszírozva.
Főképpen akkor, ha a kötet fizikai formája és szellemi tartalma között a viszony korántsem megnyugtató. Most nem érdemes firtatni, ki mekkora terjedelmet, hány kilót, mennyi forintot érdemel, inkább azt, hogy az egyébként dicséretes gyűjtőmunkáról tanúskodó és valóban hasznos ötvenoldalnyi oeuvre-katalóguson kívül a könyvben szereplő tucatnál több tanulmány megéri-e a cipelést, és hogy a majd négyszáz kiállított mű jól próbálja-e szálára szedni a címszereplő életművében rejlő problémahalmazt. (Nagyon megéri a cipelést Sedlmayr Krisztina muzeológus folklórelemzései, Markója Csilla bábuanalízisei és Turay Hedvig tanulmánya Anna Margit helyének meghatározásáról. A többiről annyit, amennyit udvarias vendég mond a megdicsért néhány fogás után a többi ételről faggató háziaknak: asszonyom/uram, szóltam én a levesnél?)
A kérdést azért kell feltenni, mert a kiállítás kurátora és a katalógus szerkesztője – egy és ugyanaz a személy – évtizedekre befolyásolhatja későbbi évtizedek Anna Margit-képét. Csakhogy Kolozsváry Mariannának, a spiritus rectornak a szellemi felelőssége ezúttal tetten érhetetlen, úgy látszik, csak a döntési jogkörhöz ragaszkodott. (Négy szerző két írással is belefért az esszék közé, neki eggyel sem sikerült észrevétetnie magát a nevével jelzett vállalkozás csapatában.)
Távolmaradása azért is feltűnő, mert az elmúlt évtizedekben sem a csúcsmúzeumokban, sem a csúcs műkereskedelmi galériákban (értsd a Nemzeti Galériát és a Kieselbachot) az ő közreműködése nélkül aligha jöhetett létre olyan monografikus tárlat, amely lemondott volna a magyar modernizmus egyik legfontosabb kölcsönzőhelyéről, a Kolozsváry-gyűjteményről. Igen – nincs félreértés vagy véletlen névazonosság – a kurátor édesapjának páratlan kincséről, azaz saját tulajdonáról van szó. Következésképpen Bálint Endrétől Ország Liliig, Korniss Dezsőtől Szőnyi Istvánig a kulturális centralizmus szép példájaként Mariannának csak „a testén keresztül” lehetett monografikus tárlatot és katalógust gründolni.
Most azon se rágódjunk, hogy a muzeológusi, a műkereskedelmi és a tulajdonosi szerepvállalás egybeesése nem veti-e föl az összeférhetetlenség etikai problémáját, mert a gond ezúttal inkább mulasztásainak mínuszaiban, semmint szerepvállalásából fakadó pluszokban mutatkozik meg. A túlsúlyos albumból hiányzik ugyanis 1. a látható kiállításon szerepeltetett művek tételes listája, 2. a bemutatandó anyag fejezetekre bontott artikulálása, 3. a legidegesítőbben pedig az, hogy hiányzik a képek listájával együtt a szöveges oldalakba tördelt illusztrációk beszámozása is. (Időmilliomosok kikalkulálhatják, hogy az azonos festmények kétszer-háromszor történt publikálásával mennyi papírt és olvasás esetén a lapozgatás elkerülésével hány percet lehetett volna megspórolni.)
Rövidebben: a Nemzeti Galéria valóságos kiállítása az írott anyag nyomán egyszerűen rekonstruálhatatlan. Hogy a szerkesztő-kurátor valójában mit is gondolt felvállalt témájáról, az csupán a tárlaton kifüggesztett plakáthosszúságú és házidolgozat-mélységű szöveges táblákból derül ki. Ha egyáltalán. Az eredményt talán illusztrálja a nyitóterem első tacepaójának idézésre méltó első mondata: „Anna Margit a 20. századi magyar képzőművészet kiemelkedő alakja. Annak a gárdának a tagja, amely – bár a hivatalos kommunista kultúrpolitika alatt ellehetetlenítve alkotott – ma meghatározza a második világháborút követő évtizedek hazai festészetét.”
Az antiszemiták és filoszemiták többnyire megegyeznek abban, hogy a zsidóknak jobban megy. Már amikor nem irtják, nem üldözik őket túlságosan, hanem hagyják, hogy a dolgok menjenek a maguk útján.
A filoszemiták szerint a zsidóknak azért megy jobban, mert jobbak. Mert megérdemlik. Jobban tudják, amit csinálnak. Több köztük az okos, a zseni, a jó üzletember. Az antiszemiták szerint azért megy nekik jobban, mert a saját képükre alakítják a világot, a kapitalizmus is, a szocializmus is az ő képüket viseli, elszívják a levegőt a többiek elől, kizsákmányolják őket, uralkodnak rajtuk, már ha a többiek nem tesznek valamit ez ellen, hanem hagyják, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. Ettől még az antiszemiták is gondolhatják, hogy a zsidók okosabbak, ügyesebbek, jobb üzletemberek és alkalmazkodóképesebbek. Jelentős részük gondolja is. Csak azt gondolják hozzá, hogy annál rosszabb. Annál kevésbé érdemlik meg, amijük van, és a helyet, amit a világban elfoglalnak.
Az antiszemita és a filoszemita egymás tükörképe. Az antiakármi és a filoakármi egymást legitimálja. Ha lehet egy származási alapon meghatározott kollektívumot a többinél jobbnak gondolni, akkor lehet rosszabbnak is, és viszont.
Elég széles körű meggyőződés, hogy az ember köteles az identitásának megfelelő nép filójának lenni, és az azzal ütköző, azzal érdekellentétben, konfliktusban, pláne háborúban álló nép antijának lenni. Ez lenne a nemzetteljesítmény – nálunk a magyarságteljesítmény – minimuma.
Aki nem ilyen, az nemzetidegen, gyökértelen, hazátlan bitang. Esetleg önmegtagadó, öngyűlölő zsidó.
Kérdés, mit kezdjen a zsidók – antiszemiták és filoszemiták által egybehangzóan vélelmezett – jobban menésével az, aki az antiságot és a filoságot is elutasítja, szemitában is, másban is.
Mindenekelőtt le kell mondania arról, hogy a jobban menést valamilyen kollektív minőségnek tudja be. Hiszen ha van ilyen kollektív minőség, akkor van jobb nép és rosszabb nép, szeretetre méltóbb, megvetésre méltóbb, és akkor jogosult az anti is, a filo is. Az anti és a filo elutasítása éppen a kollektív minőség tételezésének elutasítását jelenti.
Ha ezt elutasítjuk, akkor nem marad más lehetőség, mint a személytelen (a kollektívum szintjén személytelen) történelmi-szociológiai tényezőkben, sajátosságokban keresni a magyarázatot.
Kezünkben van egy könyv, amely nagyon határozottan nem filo- és nem anti-, és a jobban menés árnyalásában és értelmezésében, valamint a magyarázó elméletek kritikai megközelítésében nagyon jól teljesít, de az új magyarázó tézis tekintetében nem annyira meggyőző. (Bolgár Dániel: Miért éppen a zsidók? A zsidó siker és kudarc feltalálása Magyarországon, Corvina, Budapest, 2024, 544 o.)
A zsidókról, pontosabban a zsidónak tartottakról való tárgyszerű beszéd esélyei nőnek, legalábbis Európában. A holokauszt távolodik, tettesei, nagykorú túlélői gyakorlatilag már kihaltak. Európában zsidók már sehol nincsenek jelen olyan számban és helyzetben, hogy a társadalom állapotára való erőteljes hatásuk széles körben elhitethető legyen. Igaz, hogy az antiszemitizmushoz nem kell zsidó, de ahhoz azért mégiscsak kell, hogy az antiszemitizmus a társadalomban jelentős mozgósító erő legyen. A világi zsidópártiság, zsidóellenesség ma már nem egy európai társadalmon belüli viszonyokról szól, hanem általában kapitalizmusról (imperializmusról), kommunizmusról, globalizmusról, és mindenekelőtt a Közel-Keletről.
Arról tehát, hogy a mítoszokon túl egy ország, jelesül Magyarország életében milyen szerepet játszottak a zsidók, amikor még mennyiségileg is, minőségileg is számottevő mértékben voltak jelen – a magyarországi vészkorszak előtt –, egyre jobb eséllyel lehet tárgyszerűen beszélni.
Egyre többen vannak abban a lélektani és társadalmi helyzetben, hogy ezt megtehetik. Zsidók és nemzsidók, se-nem-zsidók-se-nem-nemzsidók, zsidók-is-nemzsidók-is egyaránt. Bolgár Dániel könyvének első értéke, hogy ezt a „se nem, se nem”, „is-is” állapotot a bevezetésben megjeleníti, amikor először leírja, hogy tekintse őt az olvasó zsidónak, majd azt, hogy ne tekintse őt annak, és hogy „végül is teljesen mindegy”.
A szerző idézi Isaac Deutscher szavait arról, hogy miként zsidó ő, miközben nem is hívő, nem is világi zsidó nacionalista, és nem is tekinti a zsidót vérségileg meghatározott fajnak: „Zsidó vagyok azonban annak erejénél fogva, hogy feltétlenül szolidáris vagyok az üldözöttekkel és elpusztítottakkal. Zsidó vagyok, mert a zsidó tragédiát a magam tragédiájának érzem.”
Én még ebben a deutscheri értelemben vagyok zsidó, a nálam nagyjából két évtizeddel fiatalabb szerző azonban erről már azt írja: „Ha azonban az én nemzedékem hivatkozik a zsidó szenvedésekre önmeghatározásakor, olyasmit használ arra, hogy regényes identitást nyerjen, ami nem történt és nem is történhetett volna meg vele. Azt hiszem, nekünk ez alapján zsidónak lenni inkább felfuvalkodottság, öntetszelgés lenne, mintsem együttérzés. Nem érzem magam a zsidó szenvedések letéteményesének.”
Bizony valamelyest találva éreztem magam, amikor ezt olvastam. Deutscherrel ellentétben velem sem történhetett volna meg az, ami a holokauszt zsidóságával megtörtént, viszont én legalább átérezhetem, hogy a létezésem egy nő ugyancsak valószínűtlen túlélésének köszönhető, s már születésem előtt elpusztíthattak volna. 1981-ben azonban, amikor Bolgár Dániel született, már nem nagyon voltak a túlélők között termékeny korban lévő nők, és ez a másodfokú érintettség is elhalványodott már. Neki már csak azért kell írnia arról, hogy éppenséggel zsidónak is lehet őt nézni, nehogy az a látszat keletkezzék, hogy valamit titkolni akar.
Nem véletlen, hogy az öntudatos zsidók ma Magyarországon vagy visszakapaszkodnak a hitbe, vagy legalábbis a felekezetbe, vagy/és Izrael távoli nacionalistái. Mi, deutscheri zsidók egyre kevesebben vagyunk. Ami nem is baj.
Mindenesetre Bolgár esetében ez a felemás érintettség éppen megfelelő mérték az érdekeltséghez is, az elfogulatlansághoz is.
Bolgár Dániel ugyan kimutatja, hogy a zsidóknak összességében nem ment annyival jobban, mint ahogy azt a nemzsidók és a történészek jelentős része gondolja (pár évvel ezelőtt vitába is keveredett e tárgyban Ungváry Krisztiánnal), de azt nem vitatja, hogy jobban ment nekik, és éppen ennek az okát kutatja. Arra az eredményre jut, hogy a zsidó sikerek oka „a róluk folytatott képzelgésben rejlett”. Azt képzelegték a zsidókról, hogy Weöres kisfiújának szóhasználatával a seggükben is fejük van, észben erősebbek, testben viszont gyengébbek a nem zsidóknál. Ez az előítélet jelent meg az értékelésükben az iskolában, a munkaerőpiacon, ebből keletkezett az előnyük azokon a pályákon, amelyeken a fejüket használják az emberek, és így juttatta a többség, az erősebb fél előnyhöz önmaga rovására a gyengébbet, a megvetettet, a zsidót.
Még visszatérünk rá, miként és milyen eredménnyel igazolja a szerző a tézisét, előbb azonban nézzük meg a könyv példáival, miként alakult a zsidókról alkotott kép.
Az idén létrejött Szuverenitásvédelmi Hivatal első két kiszemeltje az Átlátszó és a Transparency International lettek. A hivatal és az azt létrehozó törvény már a látszatra sem ad: azt, hogy vegytiszta belpolitikai céllal jött létre, és nincs köze valódi, szuverenitással kapcsolatos aggályokhoz, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Kocsis Máté még a tervezet elkészültekor azt mondta: borsot akarnak törni a külföldről finanszírozott újságírók, álcivilek és „dollárpolitikusok” orra alá. S bár a hivatalnak nincs szankcionálási jogköre, fordulhat állami szervekhez, ha törvénytelenséget észlel. Martin József, a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója azt mondja: a törvény nemcsak hogy nem szolgálja a szuverenitásvédelmet, de meg is sérti. A lehetséges célokról, Magyarország kilátásairól és korrupcióról is beszélgettünk.
Az ember vagy az életet szereti, vagy Kertész Imrét. A kettőt együtt nem lehet. Ezt Kertész elementáris életgyűlölete kizárja.
Persze Kertész írói alkotásait, kivált a Sorstalanságot ettől még lehet szeretni, vagy inkább csodálni, mert a szeretet talán nem jó szó egy ilyen fölkavaró és az agyra, szívre ilyen nagy terhet rakó mű esetében. Magánemberként nyilván Kertész Imrét is lehetett szeretni, nyilván ő is szerethette magánhasználatra az életet. Viszont az elmélkedő, elméleteket alkotó Kertészt biztosan nem szeretheti, aki az élet- és embergyűlöletével nem azonosul.
Sajnos előbb ismertük meg a hírnevének magasra emelkedésével nem éppen előnyére megváltozott, idős Kertész naplójegyzeteit, mint azokat, amelyeket sokkal jobb szellemi – és sokkal rosszabb egzisztenciális – állapotában írt a Sorstalanság elkészültét megelőző másfél évtizedben. (Leszámítva a Gályanaplónak abból az időszakból való részeit.)
Most már azonban kezünkben van az a két kötet, amely teljes egészében tartalmazza a Sorstalanság elkészülte előtti másfél évtized feljegyzéseit. (Kertész Imre: Vázlatok. Feljegyzések, tématervek 1958–1963., Kertész Imre Intézet, Budapest, 2023, 216 o.; Kertész Imre: Lét és írás. Feljegyzések 1959–1973., Kertész Imre Intézet, Budapest, 2024, 444 o.)
„És Hans Castorpot is külső erőszakos változás vezeti vissza a világba, mint énnálam. […] Maradunk tehát a Varázshegynél mint legfőbb paradigmánál.” „Nem félek attól, hogy a Varázshegy ugyanezt a témát dolgozza fel a maga hermetikus módszerével… nem félek tehát a gondolat, az alap-probléma teljes átvételétől, mert olyan alap-probléma ez, amit… az életben való jelenlétünk vet fel.” (Vázlatok) Ezt jegyezte föl magának Kertész 1960-ban, amikor lemondott az Én, a hóhér című regénykezdeményének folytatásáról, amelynek öt év alatt egyetlen fejezete készült el, és elhatározta, hogy megírja, amit a következő tizenhárom évben megírt, amit Sorstalanság címmel ismerünk.
Megjárni a koncentrációs tábort deportáltként és megjárni az előkelő svájci szanatóriumot fizető vendégként – ennek tehát ugyanaz lenne a lényege. Davos = Auschwitz, Auschwitz = Davos. De hiszen: „New York = Auschwitz” (2001-es bejegyzés, Mentés másként).
Ha New York is Auschwitz, akkor mi nem? Semmi sem nem, hiszen éppen ez ennek az egyenlőségjelnek a kontextusa a Mentés máskéntban: „Auschwitz folytatódik, mindenütt, mindenben. New York = Auschwitz. Ki nem látja?” Nyilván sokan nem látjuk, de kik vagyunk mi, akik nem látjuk?
A holokauszt egyedülálló voltát Kertésznél radikálisabban nem tagadja senki.
Nincs ebben semmi különös. Ez következik a remekmű, a „legmagasabb rendű objektiváció” létrehozásának igényéből. Olyan mű megalkotásának az igényéből, amelyben az egész világ műegésszé válik. Intenzív totalitás. Ahogy azt Lukács György értette. Aki a legkevésbé sem marxista Kertész számára is fontos igazodási pont volt.
Kertész, noha idős korában duzzogott, hogy anélkül beszélnek „mostanában” a holokausztról, hogy nem hivatkoznak rá, mintha „sohasem írtam volna e tárgyról” (Mentés másként), a legkevésbé sem kívánt holokausztregényt írni, nem óhajtott a holokausztirodalom része lenni. A holokauszt számára csupán a kézre álló életanyag.
A Sorstalanság írása idején született feljegyzések egyik kulcsszava a struktúra. Az életanyag másodlagos. Elsődleges a struktúra, amely egyetemes. Az életanyag mindig partikuláris. Esetleges, hogy mi áll az író kezére, mihez kötik élményei, ismeretei, az élete, mit fogad be a Struktúra tükrözésére alkalmas stílus. A stílus „maga a tartalom. Hiszen a tartalom különben teljesen szabadon választható, s hogy mit választok, azt csakis a stílusom határozza meg.” Akkor lesz az életanyag remekmű anyaga, ha egyetemes érvényű struktúrába építik bele. „Az elbeszélést a Struktúra totalitása diktálja […] a strukturális regény a Struktúrát, pontosabban a társadalmi struktúrát tükrözi.” Ami pedig a stílust illeti: „azért írom-e vajon a Muzulmánt egy gyermek szemszögéből, mert egy gyermeklélek finomságai érdekelnek? Nem, s az infantilizmus stílusa a kor stílusa, vagyis a regény tartalma.” (Lét és írás)
A remekmű igazsága a remekművön kívül az élet sokrétű igazságának csak egy rétegében érvényes feltétlenül. A legabsztraktabban, amelyet a legtöbb dolog közös eleme határoz meg. „Valahol” tényleg Auschwitz az egész világ, de a „valaholon” kívül már nem. Az értő érti, miért egyenlő Auschwitz és Davos, de az értő azért tudja, melyiket válassza a kettő közül, ha választhat. Nem túlságosan nehéz a választás, mivel a „valahol” egyenlőket óriási különbségek választják el egymástól. Kertésznél azonban ezek a különbségek a művén kívül is el-eltűnnek.
Bevallom, nincs személyes viszonyom az állatokhoz. Olykor megsimogatok egy kutyát vagy cicát, messziről tisztelem a bölcs elefántot vagy az arisztokratikus párducot, rámosolygok a vicces majomra, nyitott ablaknál jólesően kiszűröm a külső zajokból a madárcsicsergést, de ezeknél a szabványreakcióknál ritkán jutok tovább. Most azonban némi késéssel eljutott hozzám és megragadott egy állatvilághoz kapcsolódó hír, miszerint elhunyt a berlini Zoo legöregebb lakója, a 75 éves Ingó nevű rózsás flamingó. Rendkívülisége már korán feltűnhetett, hiszen a Zoo 77 flamingója közül egyedül ő kapott nevet – ez a privilégium madaraknak nem, hanem csakis emlősöknek és főemlősöknek, így Bao Bao pandának vagy Knut jegesmedvének jutott osztályrészül születési jogon.
Ingónak azonban nemcsak egyediségét igazoló neve, hanem életrajza is van, jóllehet töredékes. Lábgyűrűje szerint 1948. június 23-án született Kairóban s onnan került 1955-ben az akkor megnyílt kelet-berlini Állatkertbe (Tierpark). Itt, feltehetően az ellátási nehézségek miatt, hamar túladtak rajta, s mivel akkor még nem volt Fal, átszállították a nyugat-berlini Zooba, amelynek azután élethosszig lakója lett. Fajtatársai közül leginkább matuzsálemi korával tűnt ki – a flamingók átlagos élethossza a természetben 20, maximálisan 30 év. Rács mögött, igaz, szegett szárnyon, de ellenségek nélkül és napi gondozás mellett akár 50 évig elélhetnek. Ingónak ennél is többre telt. A szerencse is hozzászegődött: 66 évesen, mondhatni, már nyugdíjasként túlélte a 2017 októberében pusztító Xavier ciklont, amelynek a Zooban 18 flamingó esett áldozatául. Most, hogy békésen elhalálozott, kitömött teteme hamarosan visszatér a város keleti részébe, beköltözik a Természettudományi Múzeumba, Bao Bao panda és Knut jegesmedve szomszédságába.
Kellenek a valódi hősök, hogy egyáltalán legyen kultúránk, ki kell állni a hazugság ellen, miközben szinte minden területen a hatalom előrenyomulását látjuk. Milyen lehetősége, esélye van egy színésznek, ha elfoglalják a színházát, és milyen lehetősége van a művésznek a színpadon kívül? Vérmérséklet függvénye, ki mennyire vállalja fel a véleményét, de bizonyos ügyekért muszáj kiállni, mondja Fullajtár Andrea, a Katona József Színház színésze.
– Ha végiggondoljuk, hogy klasszikusan kik számítanak erős nőnek, akkor általában Zrínyi Ilona, Báthory Erzsébet meg Antigoné jut eszünkbe. De a 21. században ez talán egy kicsit megváltozott. Ki számít ma erős nőnek? – Miért változott volna meg?
– Például azért, mert Anna Politkovszkaja egy ötvenkilós újságíró volt, mégis olyan ügyeket vitt végig, amit nem gondolna az ember (Anna Politkovszkaja a Nova Gazeta riportereként kiemelt figyelmet fordított a csecsen háború eseményeire és Vlagyimir Putyin erőszakos hatalomgyakorlására. Hamar a rendszer ellensége lett, 2006-ban annak a háznak a liftjében, ahol élt, agyonlőtték. A Katona József Színház Pelsőczy Réka rendezésében és Fullajtár Andrea szereplésével mutatta be Stefano Massini monodrámáját Az átnevelhetetlen címmel.) – De pont ez a példa mutatja, hogy nagyon is abba a kategóriába tartozik ő is, akit hősként tudunk látni vagy kezelni. Ha végignézzük a történelemben azokat a nőalakokat, akik valamilyen ügyet vittek, akár számos, rendkívül nagy hatalommal bíró férfi ellenében is, akkor ilyen értelemben Politkovszkaja élettörténete ugyanezt mutatja, hiszen Ramzan Kadirov és Vlagyimir Putyin nagy kritikusáról beszélünk, aki tulajdonképpen megnyitotta azoknak az újságíróknak a sorát, akiket aztán később a rendszer kivégeztetett ilyen-olyan formában. Úgyhogy szerintem ebben nincs különbség. Amiben van különbség, hogy az oknyomozó újságírás 20. századi, 21. századi műfaj, és abban ő úttörő volt minden értelemben. Ahol komolyan újságírást tanítanak, ott az ő alakja felmerül.
– Amikor olvastam a naplót, a brutalitását tekintve is erős volt, ugyanakkor húsz év távlatából olvasva ezt a szöveget, lényegében a neveket kicserélve, akár a mi környezetünknek is megfelel. Jó, mondjuk nálunk még nem gyilkoltak meg senkit a nyílt utcán. De ez egészen döbbenetes. – Az előadás kicsit más, mint a napló, de abszolút így van. Amikor elkezdtem az Orosz naplót olvasni, a századik oldalnál le kellett tennem, mert szinte pánikrohamot kaptam attól, ami le van írva. Jóval korábbi sztori, több ponton passzolt az ottani, akkori forgatókönyvhöz képest az itthoni, mostani helyzethez, hogy kellett pár nap, hogy tudjam folytatni. Az, hogy itt Magyarországon ez a színház bevállalta és játssza a darabot, és bemutatja Politkovszkaja munkásságát, szerintem nagyon fontos. Putyin utasítása szerint oroszul őt nem adhatják ki. Ezzel együtt nagyon sok helyen, Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban fogalom lett a neve. Magyarországon gyakorlatilag nem tudják, hogy ki volt. Ez a darab ilyen értelemben misszió is, beszélni kell róla. Nagyon pontosan látta az összefüggéseket, és fel tudta térképezni a hatalom mozgatórugóit. Mindig a kényes pontokra tapintott, mindig pont arról kérdezett, ami nem volt ildomos, pont azokra a helyekre ment el, ahova más nem, pont azokat az embereket kérdezte, akiket nem lett volna szabad, vagy akiket a rendszer mindenképpen el akart hallgattatni. Elhallgattatták őt is. Aztán a későbbi, az elmúlt húsz évben kiépült putyini rendszernek gyakorlatilag ez lett a direktívája, azóta is ezt lehet látni. Alekszej Navalnij példáját látva talán már az átlag magyar olvasó is tudta mérni, mennyire fontos volt minden rendszerkritikust valamilyen nagyon kemény, erőszakos módszerrel elhallgattatni. (Amikor Navalnij halálhíre bejárta a sajtót, a február 20-i előadás végén kivetítették a politikus arcképét, minden szék alá egy mécsest tettek, amit a nézők hazavihettek, hogy otthon is emlékezzenek ezekre az emberekre és áldozatukra. – F. Sz. E.)
– Ugyanakkor pont az ő, illetve Navalnij példája vetheti fel, hogy van-e ennek értelme. Mindketten meghaltak, a nyomorult rendszer pedig sértetlenül virul tovább. – A hétköznapi élet szempontjából nincs értelme. Ismerőseimnek, akik nem voltak tisztában Politkovszkaja életével, elmeséltem, hogy miről készítünk előadást, ez volt az első kérdésük és reakciójuk. Hogy két gyerek anyja ne csináljon ilyet, illetve miért csinál ilyet?
– Mert újságíró. – Mindkét gyereke a mai napig azt gondolja, sőt, a lánya meg is jelentetett róla egy könyvet, hogy iszonyú fontos volt, amit csinált. De persze a hétköznapi élet perspektívájából úgy tűnik, nincs értelme az ilyen tetteknek, áldozatoknak. Ugyanakkor ha történelmileg nézzük, az életfilozófia, a bátorság felől közelítünk hozzá, azt látjuk, hogy ha nincsenek ilyen típusú példaképek, akkor nincs kultúránk sem. Nem lehet hazugságban élni, és azt várni mindenkitől, hogy a hazugságot táplálja az életében. Kellenek olyan emberek, akik kimondják az igazságot még akkor is, ha tudják, hogy mi az ára. Ez azt is jelenti, hogy azt a kérdést, volt-e az áldozatnak értelme, pusztán ebben a formában nem szabad föltenni. Az lenne a jó, ha minél többen lennénk ilyenek, vagy lehetnénk ilyenek, nem pedig az, hogy még ők se legyenek.
– A Katonában futó két darabjában is központi szerepet kap a család, a rosszul működő család. Tolsztoj óta tudjuk, hogy milyenek a boldogtalan családok, de ezekben a darabokban, az Isten, haza, családban vagy a Tíz eszkimóban elképesztő a frusztráció a családon belül. Ez a családnak mint magnak a szétesését jelenti? Vagy csak egy drámai terep? – Két nagyon eltérő előadásról van szó. Két teljesen más típusú problémát nagyítottunk fel. Az Isten, haza, család három ókori görög szerző művei alapján íródott, arról szól, hogy generációk hogyan örökítenek tovább egy alaptraumát, ami sok esetben nem is úgy történt, nem is úgy igaz, és a leszármazottak egyfajta átokként hagyományozzák tovább. Én az egyik legfontosabb előadásnak tartom a Katonában, méghozzá azért, mert olyan sok ezer éves problémáról beszél, amit a mai napig kerülget a pszichológia. Megpróbálja megérinteni, megpróbál beleharapni, valamit csinálni vele, de érdemi válasz még nem született arra, hogy a génjeinkkel együtt hogyan, miért örökítjük tovább, s miért nem tudjuk letenni azokat a viselkedési hibákat vagy azokat a kudarcokat, amelyekkel egyikünk sem szeretne együtt élni, mégis bátran és tulajdonképpen teljesen vakon örökítjük tovább a következő nemzedéknek. Akárhányszor beszélek olyanokkal, akik az Isten, haza, családot megnézték, szinte mindenki azzal az érzéssel távozik az előadás után, hogy valami ilyesfajta előadás utáni belső munka az, ami sok mindenre rámutat a saját családjával kapcsolatban.
– A traumák átörökítése, átokként kezelése nem áll meg a családnál. Hiszen előszeretettel emlegetünk néplelket, hogy a magyar/orosz/német az milyen ember, milyen típus. Ez legalább ilyen súlyos béklyó. Más családot és környezet mutat meg a Tíz eszkimó. És könnyedebb hangnemben. – A Tíz eszkimó tök más sztori. Arról szól, hogy a mai magyar közélet hogyan rohasztja szét a belső viszonyokat, hogy a családokat hogyan választja szét pusztán az, hogy melyik pártoldalhoz tartoznak, hogy ugyanarról a problémáról lehet két teljesen más állítást megfogalmazni, csak azért, mert az egyik baloldali, a másik jobboldali gondolkodású. Ott nem maga a család van a fókuszban, hanem a közélet hatása és az, hogy hogyan romlik meg ettől a legszemélyesebb szintig a viszony az emberek között.
Populista hullám vonul végig a világon, ami akár a társadalmak széthullásához is vezethet. Válságban van a sajtó, ami egyszerre tünet és ok, és ebben a válságban túlélése érdekében a jövőjén is el kell gondolkodnia. Bajomi-Lázár Péter, a Médiakutató szerkesztője szerint a populista vezetők felemelkedéséhez szükség van elégedetlenségre és arra, hogy a társadalom az elitet tegye felelőssé a fennálló bajokért.
– Egy elmélet szerint sorra jelennek meg a politikai vezetésben a béna frizurájú figurák, akik mind valahogy egy irányba húznak: Boris Johnson, Donald Trump, az olyan politikai ámokfutók, mint Nigel Farage, de Orbán Viktor vagy a Kaczyńskik is ide tartozhatnak. Tényleg így van?
– Frizuraügyben nem vagyok kompetens, de azt tudjuk, hogy éppen száz évvel ezelőtt is végigvonult egy populista hullám az egész világon. Japántól Magyarországon keresztül Portugáliáig. Most megint van egy hasonló, nagyjából a 2010-es évek óta. Az előző populista hullám oka az általános krízis lehetett: az első világháború, a spanyolnátha, a nagy gazdasági válság. Vagyis a populista vezetők felemelkedéséhez szükség van valamiféle elégedetlenségre. A populizmus mindig elitellenességet is jelent, és az elitellenességgel együtt megjelenik ilyenkor a társadalom polarizálódása is, mert a populista politikus az eliteket teszi felelőssé a társadalom állapotáért. Az emberek pedig ugyancsak azt gondolják, hogy azért fordultak rosszra a dolgok, mert az elitek nem tették a dolgukat, nem gondoskodtak a társadalomról.
– A 2008-as pénzügyi válság, minél többet megtudunk a hátteréről, igazolhatja is ezt.
– Szerintem ez jóval korábban kezdődött. Az Egyesült Államokban 1996 óta mérnek növekvő polarizációt. Akkor azonban ezt még nem nagyon lehetett észrevenni, csak 2016-ra kristályosodott ki az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban is Trump megválasztásával és a Brexittel. Manuel Castells azt írja Törés – a liberális demokrácia válsága című új könyvében, hogy a 90-es években felgyorsult a gazdasági globalizáció. Decentralizálták a termelést, elvitték a gyárakat azokba az országokba, ahol a munkaerő jóval olcsóbb. A hazai munkásosztályok így elgyökértelenedtek, elvesztették a munkájukat, az identitásukat, az egzisztenciális biztonságukat. Ez a folyamat egyébként a 80-as évekig vezethető vissza, amikor megjelent a neoliberális gazdaságpolitika, és számos országban – például az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban – leépítették a jóléti állam számos intézményét. Sokan úgy érezték, hogy az elitek elárulták őket – ami tulajdonképpen igaz is, mert azért vitték külföldre a termelést, hogy csökkentsék a kiadásokat, növeljék a profitot, de nem számított, hogy otthon ez mivel jár. Ugyanakkor a növekvő migrációt is sokan fenyegetésként élték meg. Aztán jöttek a populista politikusok, akiknek az volt a nagy innovációjuk, hogy az ellenséget nem az ország határain kívül, hanem azokon belül találták meg. Ez persze abszurd, hiszen ezek a politikusok is ugyanezeknek az eliteknek a tagjai.
– Donald Trump, aki maga is milliárdos.
– Így van. Klasszikus példa. Az emberek pedig azt érezték, hogy nemcsak a gazdasági elit árulta el őket, hanem a kulturális elit, a médiaelit is. Az újságírók arról írtak, mennyire fontos a politikai korrektség meg a #metoo mozgalom, amelyekről tudjuk ugyan, hogy valóban jelentős problémák, de az átlagos olvasót sokkal jobban érdekli, miként alakult az infláció, lesz-e munkája jövőre is, hogyan lehet kezelni a migráció okozta kulturális konfliktusokat. Úgy érezték az emberek, hogy a kulturális elit nem az ő hétköznapi problémáikra reflektál, hanem egy másik, absztrakt univerzumban él.
Bajomi-Lázár Péter
– Ez Magyarországon is így van. Onnan írunk, ahol még jár a villamos, tudjuk, hogy sok a szegény gyerek, néha elmegyünk sajnálni őket, és akkor egy kicsit megnyugtatjuk a lelkünket. De miért alakult így?
– A média világában nagy változások történtek a nyolcvanas években, amikor megjelentek a műholdas televíziók, aztán megjelent az internet, 1994-ben pedig az első online hírlapok. Hirtelen nagyon sok médium lett, amit elősegített a médiapolitikában megvalósított dereguláció. A média elmozdult – legalábbis az angolszász országokban – a domináns objektivitásdoktrína felől az ügyek vagy pártok mellett elkötelezett újságírás felé. Korábban az újságírók igyekeztek valamiféle közérdeket a szemük előtt tartani, és a közérdek szempontjából fontos témákra reflektálni. A polarizáció azt jelenti, hogy egyre gyakrabban tartották napirenden a pártpolitikai megfontolásokból fontos témákat. Nem azt, ami valóban befolyásolja az életünket, hanem ideológiai kérdéseket. Ez az egyik magyarázat. A másik az, hogy a sajtó fősodra mindig is liberális volt, hiszen az újságírás liberális elképzelés, a XVII., a XVIII. század polgári forradalmai alatt és után alakult ki. Az emberek gyakran nem érzik magukénak ezt a liberális ágendát: úgy érzékelik, hogy a sajtó nem az ő valós problémáikkal foglalkozik. Az oxfordi Reuters Institute for the Study of Journalism minden évben kiadja a Digital News Reportot. Ebben évek óta azt dokumentálják, hogy csökken a médiába vetett bizalom.
– Ezzel párhuzamosan a politikusokba vetett bizalom hogyan alakul? A kikben bíznak legjobban a magyarok listán mindig a tűzoltó nyer, a politikus meg alul van, és megfigyelhető, hogy az újságíró meg a politikus együtt mozog.
– Az, hogy a sajtóba vetett bizalom és általában a politikai intézményekbe vetett bizalom csökken, összefügg. A liberális demokráciába mint politikai berendezkedésbe vetett bizalom is csökken. Kelet-Európában, így Magyarországon is a rendszerváltás után hirtelen piacgazdaság épült. Bezárták a gyárakat és a hozzájuk tartozó orvosi rendelőket, szakszervezeti üdülőket, művelődési házakat is. Ugyanaz a deklasszálódás ment végbe, mint az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban, csak részben más okokból, és ez hozzájárult az általános egzisztenciális bizonytalansághoz. És amikor egzisztenciális bizonytalanság van, akkor az emberek erőskezű vezető után kiáltanak, és ilyenek mindig akadnak. Magyarországon a médiába vetett bizalom rögtön a rendszerváltás után kezdett csökkenni, ezt annak idején Závecz Tibor mérte. Amikor ’90 októbere körül kirobbant a médiaháború, a média hirtelen átpolitizálttá vált, és ez táplálta a bizalmatlanságot. A társadalom jelentős része ma nem ismer magára a sajtóban. Ezt jelzi az is, hogy a közönség nagy része áttért a hagyományos hírmédiumokról a közösségi platformokra. A nyugati médiában megszűnt az az újságírói konszenzus, ami nagyjából százötven évig élt, és arról szólt, hogy úgy kell újságot írni, hogy minél több embert szólítsunk meg. Ehhez pedig az kell, hogy minél semlegesebb legyen a hangvételünk, senkit ne riasszunk el markáns vélemények közlésével. Aztán a technológiai fejlődésnek köszönhetően egyre több médium versengett ugyanazért a közönség- és hirdetési piacért, és a média egy része egyre szélsőségesebb hangokon szólalt meg, hogy kiemelkedjen a versenyben. A nyolcvanas évektől ezt a trendet még olyan sajtóalapokkal igyekeztek ellensúlyozni, amelyek arra szolgáltak, hogy a mértékadó sajtót támogassák, mondván, gazdasági függetlenség nélkül nincs politikai függetlenség. Ha csökkennek a kereskedelmi bevételek, akkor azokat állami támogatással kell növelni. Ezeket első körben akkor hozták létre Nyugat-Európában, amikor a kereskedelmi televíziók megjelentek. Kiderült ugyanis, hogy a kereskedelmi tévé elhalássza a bevételek és a közönség nagy részét, de jellemzően nem csinál újságírást. A közt szolgáló tartalmakat nyújtó sajtót ezért valahogyan támogatni kell. Az elmúlt években erre máshol is rájöttek. Még az Egyesült Államokban is, ahol Michael Schudson, a neves médiakutató kezdte sürgetni, hogy legyen egy sajtóalap.
– A New York Timeshoz vagy a Washington Posthoz képest az Egyesült Államokban a kisebb szerkesztőségek messze nincsenek jó állapotban.
F. Szabó Emese
– A Pew Research Center adatai szerint az elmúlt tizenöt évben az amerikai hírszerkesztőségekben dolgozók száma harmincezerrel csökkent. Ez húsz százalék feletti arányt jelent. Itt ördögi körről, lefelé tartó spirálról van szó: egyre kevesebb a pénz, egyre több embert kell elbocsátani, így kevesebben állítanak elő tartalmat, ami egyre rosszabb lesz. Ma nemcsak a kereskedelmi tévé, hanem a Facebook és a Google is elviszi a hirdetéseket, nagyjából az összes hirdetési bevétel harmada-negyede náluk landol, miközben ők semmilyen szerkesztői tartalmat nem nyújtanak. Sőt a Facebook 2022 óta kifejezetten megnehezíti a politikai tartalmakhoz való hozzáférést. Ausztriában elkezdték megadóztatni ezeket a tech óriásokat. Az állami bevételekből támogatják a rádiós, a tévés, a digitális és a nyomtatott újságírást különböző sajtóalapokon keresztül, tartalomsemleges módon. A tartalmi kritérium csak az, hogy az valódi újságírás legyen, ne bulvár- vagy heccújságírás. Ahhoz, hogy a társadalmi béke helyreálljon, az is kell, hogy legyen olyan újságírás, ami középre pozicionálja magát, azon dolgozik, hogy a polarizáció miatt meggyengült társadalmi kohézió újra létrejöjjön. Mert ha nincsenek a közös értékeket megjelenítő újságok és médiumok, akkor nincs közös tudás, nincsenek közös élmények, nincs kultúra a szó empirikus értelmében. És akkor ezek a társadalmak szétesnek. A polarizáció veszélyes dolog, szélsőséges esetben akár fegyveres konfliktusba is torkollhat. Láttunk már ilyet az Egyesült Államokban: Észak és Dél háborúja az extrém polarizációból alakult ki. Most megint megosztott az amerikai társadalom, a Capitolium 2020-as ostroma jól mutatja ezt. A polarizáció és az újságírás történetileg szorosan összefügg egymással. Amióta van újságírás, az Egyesült Államokban a sajtó válságos időkben elkezdett pártosodni, és amikor békésebb korszakok köszöntöttek be, a sajtó is középre igazolt, távolságtartó, semleges hangú újságírást produkált. Persze nagyon nehéz szétszálazni, hogy mi mitől függ. Nyilvánvalóan a sajtó üzleti vállalkozás, és pénzt akar csinálni. Ha azt érzékeli, hogy a közélet megosztott, akkor elkezd állást foglalni, pártosodik, és elkötelezett újságírást művel. De azért nyilvánvalóan a sajtónak is van valamekkora hatása a közvéleményre. A sajtó egyszerre követi és formálja a közvéleményt. A politikai polarizáció legfontosabb oka ugyanakkor nem a média, nem a zavarosban halászni kívánó politikus, hanem a gazdasági különbségek növekedése. Ha a különböző társadalmi osztályok között megnövekednek a gazdasági különbségek, akkor az érdekkülönbségek is megnövekednek. Nyugaton a középosztály megosztottá vált, egy része lecsúszott, másik része fölemelkedett. Kelet-Európában a felemás modernizáció miatt egyébként is csak részben megszületett középosztály egy része tönkrement. A privatizációs időszak végére a társadalmi összhang, a kohézió megszűnt.
Millió oka van annak, hogy a magyar társadalom miért nem fogékony alkotmányossági kérdésekre. Évtizedes döntések, a szabályozás gyenge pontjai, az általános érdektelenség egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy 2010 után lehetővé vált a mai illiberális rendszer kiépülése. Megdönteni is rendkívül nehéz lesz, de a valódi kihívás a helyreállítás. Ez volt Halmai Gábor alkotmányjogász véleménye.
– Amikor a mostani beszélgetés témáját körvonalaztuk, még volt az országnak köztársasági elnöke, most már nincs. Az ügy részleteire ki nem térve nem csak annyi történt, hogy új köztársasági elnököt kell választani, hiszen az Alaptörvény is módosul, ami durván beavatkozik az elnöki hatáskörökbe. Vagy ez már voltaképp mindegy?
– Természetesen az alkotmányozó egy alkotmányos demokráciában is módosíthatja a köztársasági elnök hatáskörét, de nem így, mint itt, amikor az egyetlen motiváció az éppen aktuális közhangulatnak való megfelelés, fittyet hányva a szabályozás konzisztenciájára. Az elnök ezentúl nem adhat majd kegyelmet kiskorúak sérelmére elkövetett bűncselekmények elkövetőinek (egyébként szerintem K. Endre esete nem ilyen), de továbbra is adhat terroristáknak (adott is ugyanabban a menetben). Ez színtiszta populizmus, annak is az autokratikus változata. Merthogy az eset kiváló igazolása az alkotmányos működés teljes hiányának: a köztársasági elnök döntését nem is tagadott módon egy püspök befolyásolta, akár egy teokráciában, lemondásra pedig szintén nem nagyon leplezett módon a pártelnök-miniszterelnök szólította fel, mint egy egypártrendszerű diktatúrában.
–Tizennégy évvel ezelőtt, amikor az alaptörvény parlamenti vitája zajlott, azt mondta, a magyar embereket nem nagyon érdeklik az alkotmányos kérdések, problémák. Ezzel ma már biztosan egyet lehet érteni. Miért alakulhatott ez így?
– Magyarországon soha nem volt igazán komoly alkotmányos kultúra, mint ahogy demokratikus kultúra is csak a magyar történelem nagyon rövid időszakaiban működött. Ezek az időszakok azután általában autokráciába fordultak. Tulajdonképpen nem meglepő, hogy 2011-ben, az Alaptörvény elfogadásakor az alkotmány később illiberálisnak nevezett jellegét nem vette észre a közvélemény. Még azt is hozzátenném, hogy a szakmai közvélemény egy része sem vette észre. Emlékszem, 2010 júniusában írtam egy cikket az Élet és Irodalomba azzal a címmel, hogy Búcsú a jogállamtól, és nagyon sok kritikát kaptam nemcsak Fidesz-közeli, hanem az én felfogásomat inkább elfogadó szakemberektől is, mondván, én itt csak huhogok, és túl korai még búcsúztatni a jogállamot.[1] A közvélemény bizonyára nem vette észre azt sem, hogy elsinkófálták a köztársaságot is. Nemcsak az alkotmány címéből és az állam nevéből, valójában is. Ennyiben az Alaptörvény tükrözi a helyzetet: ez nem egy köztársasági alkotmány, és Magyarország nem köztársaság. Még ha egyébként az Alaptörvényben annyi benn maradt, hogy az államforma továbbra is köztársaság. Ám ez mindössze annyit jelent, hogy nem vagyunk monarchia, nem hívták vissza a Habsburgokat. A köztársaságnak sokféle definíciója, meghatározása van, de az bizonyos, hogy az valami értékközösség, lehetőleg minél több emberé az állampolgárok közösségén belül, akik aktív politika részvétellel – akár az alkotmány megalkotásában is – megpróbálnak a sokféle felfogásuk ellenére valamiféle konszenzust teremteni. Ennek a konszenzusnak az alapja a szabadság és a demokrácia. És ha olyan történelmi előzményeket nézünk, mint mondjuk az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, majd Kossuth 1851-es alkotmánytervezete vagy az 1946. évi I. törvény a köztársaság kikiáltásáról, akkor látjuk, hogy ezek nem pusztán a nevükben viselték azt az ambíciót, hogy köztársaság legyen. Azoknak a szövegeknek, törvényeknek volt tartalmuk. Tartalom, amiről az előbb beszéltem. Hogy az egyenlő és aktív polgárok jogai korlátozzák az állam hatalmát. És ezt megegyezéssel, ha úgy tetszik, valamiféle szerződéses alapon alakítják ki. Ebben az értelemben Magyarország ma nem köztársaság. Nemcsak egyetértés nincs ezekben a kérdésekben, de a többségi hatalom, kimondva-kimondatlanul, nem kíván demokráciát. Függetlenül attól, hogy mit gondolnak a polgárok erről. Mert a felmérések szerint ők továbbra is azt gondolják, hogy demokráciában élnek. Ám amikor a hatalom illiberális demokráciáról beszél, az valójában oximoron, mert ha valami illiberális, akkor nem lehet demokrácia. A demokrácia feltételezi a liberalizmust, vagyis nemcsak a közösségi, hanem az egyéni szabadságokat is. Ezek az egyéni szabadságok nincsenek garantálva a mai alkotmányban. Nem garantálja őket az Alaptörvény intézményi rendszere, mondjuk egy független Alkotmánybíróság, bíróságok, ügyészség vagy média. Ebben az értelemben mondom, hogy Magyarország nem demokrácia. Nem érdemes a politikatudományi vitákba belemenni, hogy vajon az autokrácia még tekinthető-e versengőnek, vagy már nem.
–Kik között lehetne versengés?
– A nagy, minősítő intézmények, mint például a Freedom House, amelyek az országokat megpróbálják beskatulyázni valamelyik kormányzási formába, általában azt mondják, hogy mondjuk Lengyelország még a tavaly októberi választások előtt is versengő autokrácia volt. Nem volt demokrácia, mert illiberális volt, de versengőnek volt tekinthető, mert lám, októberben a korábbi kormánypárt szabad választáson veszítette el a hatalmát. Nem volt biztos a választások kimenetele. Ebben az értelemben Magyarországon a 2014-es, 2018-as és a 2022-es választás a feltételek alapján tulajdonképpen egyesélyes választás volt. Az ellenzéknek nem volt reális lehetősége nyerni. Ez nem felmentés az ellenzék részére, mert természetesen sok hibát követtek el, és sokkal jobb eredményt érhettek volna el, de a választójogi törvények folyamatos átírása, a média teljes ellehetetlenítése győzelmi esélyeiket intézményes módon megszüntette. Ezért mondom, hogy Magyarország ma még csak nem is versengő autokrácia. Nyilván nem is diktatúra, elsősorban azért, mert a kormánypárt (egyelőre) nem alkalmaz közvetlen erőszakot hatalma megtartására. De a demokrácia hiánya – mint mondtam – azt is jelenti, hogy nem élünk köztársaságban, akkor sem, ha formálisan az Alaptörvény ezt mondja.
–Mi csúszott el? Azt, hogy sosem volt igazán tartós demokrácia, a többi volt szocialista ország is elmondhatja magáról. De fél Szlovákia ki tudott menni egy tüntetésre, vagy fél Lengyelország. Mi történt másképp?
Halmai Gábor
– Hadd kezdjem olyasmivel, amiről lehet azt mondani, hogy másutt is jelen volt, de kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy ebből a ’89–90-es rendszerváltási eufóriából egyszer csak átmentünk abba, ami ma van. Az biztos, és ez nem magyar sajátosság, hogy a polgárok fontosnak tartották, hogy az ország demokratikus legyen, és még a mai felmérések is azt mutatják, hogy ezt értéknek tartják. Az más kérdés, hogy mit értenek demokrácián. De ennél fontosabb igény és elvárás volt az, hogy a rendszerváltás valósítson meg életminőség-váltást, változzon meg a gazdasági helyzet, legyen mondjuk Ausztriáéhoz hasonló, vagy legalábbis ahhoz közelítő életszínvonal Magyarországon. És ez kicsit háttérbe szorította azt, hogy egyébként milyen intézményi átalakítás szolgálja a demokrácia és a jogállamiság kiépítését. Ez nem ördögtől való, ilyen egy gazdasági rendszerváltás. Sokan bizonyosan azt gondolták, hogy ha átalakul a tervgazdálkodási rendszer piaci mechanizmussá, az magával hozza a demokráciát, mint ahogy a legtöbb nyugati országban így történt. Hogy ez nálunk máshogy volt, az magyarázható a demokratikus hagyományok hiányával is. A magyar történelemben nemigen volt példa hosszabb ideig tartó demokratikus átalakulásra. Ez megint mindenkire igaz, talán Csehország kivételével. Ha azt keressük, ami sajátos Magyarországon a többi, egykori táborbeli országhoz képest, akkor lehet találni jogi, alkotmányjogi okokat. Volt egy sajnálatos módon átörökített rendszer az alkotmány nagyon egyszerű módosítására. Még a Kádár-rendszerből átvett sajátosság, hogy kétharmadot kitevő szavazattal meg lehet változtatni az alkotmányt, még ha ennek 1989 előtt nem is volt jelentősége. A másik rendszerváltó hiba az volt, hogy rendkívül aránytalan választási rendszer jött létre. Ez pedig a könnyű, kétharmados alkotmányalkotással együtt végzetes volt. Ez először 1994-ben az MSZP-nek, aztán 2010-ben a Fidesznek tette lehetővé, hogy – az előbbi valódi koalícióban az SZDSZ-szel, a második, pedig kvázi koalícióban egy nem mérhető népszerűségű másik párttal együtt – a szavazatok mindössze 52-53 százalékával megszerezte a mandátumok kétharmados többségét. Ez egyben alkotmányozó többséget jelentett.
–Akkor valahol az egész rendszernek a gyengesége arra is visszavezethető, hogy téves volt az a kiindulás, hogy a kétharmadot valószínűleg úgyis nagyon nehéz lesz megszerezni és korlátlanul kihasználni?
– Nem csak azt nem gondolta senki, hogy egy párt vagy pártkoalíció megszerezheti a kétharmadot ebben az aránytalanságban – önmagában az aránytalanság nem példa nélküli, vannak Európában ennél aránytalanabb rendszerek is, csak ez sehol sem eredményez alkotmányozó többséget –, hanem azt sem gondolták volna, hogy ha valaki meg is szerezné a kétharmadot, akkor azzal visszaél, és majd egyoldalú alkotmányozásba fog. Emlékezzünk vissza, hogy ’94-ben, amikor az MSZP–SZDSZ-koalíció megszerezte a kétharmadot, az akkori kormány nagyon óvatosan fogott alkotmányozásba. Be akarták váltani azt az ígéretet, hogy végleges alkotmány szülessen, ugyanakkor érzékelték, hogy egy kormányzó koalíció az ellenzék nélkül nem alkotmányozhat, mert egy alkotmánynak azért mégiscsak az a lényege, hogy az minimálisan a parlamenti politikai erők valamiféle konszenzusára épül az állam működésének alapjait és a polgárok jogait illetően. Erre találta ki az akkori ’94-es kormánytöbbség, hogy legyen egy négyötödös szabály, ami az alkotmány-előkészítés módjában megkövetelte a kormánypártok mandátumarányát meghaladó konszenzust. Ezt 2010-ben a Fidesz egyszerűen kihúzta az Alkotmányból. Arra megint csak nem nagyon lehetett számítani, hogy az egykori demokratikus erő, a demokratikus átalakulás egyik vezető ereje, a Fidesz egyszer csak szembefordul mindennel, amit a ’89-es alkotmány feltételezett, vagyis hogy az új alkotmány liberális, demokratikus alkotmány lesz, ami hatékonyan próbálja korlátozni a kormány hatalmát, még akkor is, ha ez a kormány kétharmados többséggel rendelkezik.
–Saját magát kellett volna korlátoznia.
– Igen.
F. Szabó Emese
–Ami korábban sem volt olyan nagy divat. Gondolok itt olyanokra, hogy ha az volt az érdek, akkor a monetáris tanács létszámát felduzzasztották, ha az volt az érdek, akkor nem sikerült alkotmánybírákat választani, ha pedig az volt az érdek, akkor meg hirtelen sikerült. A korábbi kormányoknál is érzékelhető volt, hogy a rendelkezésre álló téren túl akart terjeszkedni mind a kormány, mind a pártpolitika.
– A kormány vagy a végrehajtó hatalom, akár egy köztársasági elnök, mindig megpróbálja a saját hatalmának határait kijjebb tolni, és megpróbál elmenni a falig. De attól alkotmányos egy rendszer, hogy beleütközik ezekbe a falakba, beleütközik az Alkotmánybíróságba, a Legfelsőbb Bíróságba, beleütközik minden más intézménybe, ami arra van, hogy ellenőrizze a kormány hatalmát, és megakadályozza azt, hogy az korlátlan legyen. Emberileg érthető, hogy mindenki próbál minél több hatalmat megszerezni, ettől még nem lesz valaki autokrata, csak ha ennek érdekében áthágja az egyetemes alkotmányos elveket, vagy ha módja van ezekkel ellentétes alkotmányt alkotni.
–Hogy mennyire tisztelem a szabályokat, és mennyire várom el saját magamtól is azt, hogy betartsam, az eltérő. Nyilván másoktól mindig könnyebb elvárni.
– Tudnék sorolni számos, ma demokratikus szempontból abszolút feddhetetlennek tartott végrehajtó hatalmi vezetőt, aki beleesett ebbe a hibába. Roosevelt elnöknek, amikor úgy nézett ki, hogy a Legfelsőbb Bíróság megakadályozza a New Deal bevezetését, az első ötlete az volt, hogy felemeli a Legfelsőbb Bíróság tagjainak létszámát, kinevez új bírókat, akik majd támogatják terveit. Ez önmagában nem ördögtől való, feltéve, hogy a rendszer megakadályozza az ilyen törekvéseket. Sajnos ’89 után ezek az intézményi hibák, tehát a nagyon aránytalan választási rendszer és a könnyű alkotmányozás segített abban, hogy autokratikus hajlamú vezetők ezzel visszaéljenek. Ugyanezzel nem autokratikus hajlamú vezetők nem éltek vissza.
–Mit lehetett volna másképp kommunikálni vagy másképp csinálni, mondani, mondjuk 1989 után vagy 2010 és 2014 között? Visszatekintve már tudjuk, hogy minden akkor kezdődött, mégis valahogy nagyon elvont értelmiségi problémának tűnt, jaj, hát az alkotmánnyal mi lett?
– Kétségtelen, hogy az alkotmány és az alkotmánybíráskodás az első években, összehasonlítva más országokkal is, rendkívül aktivista módon próbálta az 1989-es alkotmánymódosítás korlátait orvosolni. Hiszen egy alkotmánymódosítás, nem lévén új alkotmány, nem tudott mindent elintézni. Az úgynevezett láthatatlan alkotmány koncepciója próbálta a hiányokat pótolni. Akkor, mivel még nem volt alkotmányos tradíció, nem volt alkotmányos kultúra, az Alkotmánybíróság magára vállalta azt a feladatot, hogy kialakítja ezt egyfajta elitista aktivizmussal. Mint Sólyom László tanácsadója, akkor magam is egyetértettem ezzel.[2]
– Ehhez a folyamathoz normál esetben kellett volna kétszáz év?
– Valahogy így. Az ambíció az volt, hogy ez talán gyorsabban is megtörténhet. Sólyom László, amikor 2010-ben már látta, hogy az Alaptörvény nem az, amit – az Alkotmánybíróság addigi gyakorlata alapján – ő egy alkotmányos berendezkedésről gondolt, még optimista volt. Azt mondta, hogy az Alkotmánybíróság kialakította az alkotmányos kultúrát, és ez majd meg fogja védeni az alkotmányosságot. Szerintem ez naivitás volt, mert az alkotmányos kultúra nem tudott kialakulni két évtized alatt. Nem az Alkotmánybíróság miatt, hanem mert más dolgok fontosabbak voltak az elején. És ha valaki, mint a Fidesz 2010 után szisztematikusan elkezd dolgozni az alkotmányos kultúra ellen egy nem liberál-demokratikus alkotmányosságot hirdető kultúrát propagálva, büszkén vallva, hogy illiberális alkotmányt alkot, vagyis nem garantálja az egyének jogait, a hatalom megosztását és a jogállamiságot, akkor az hozzájárul ahhoz, hogy ez a kultúra ne is tudjon kialakulni. Egy írásomban tovább is mentem ennél, és azzal is összefüggésbe hoztam az alkotmányos kultúra kialakulásának nehézségeit, hogy vajon az első Alkotmánybíróság, a magam szerepét sem kisebbítve, és olykor a parlament, nem akart-e túlságosan gyorsan haladni bizonyos liberális értékek érvényesítésében, vagy olyan döntések meghozatalában, ami nem élvezte a lakosság többségének támogatását.
–Milyen liberális értékekről beszélünk? Ezt csak azért kérdezem, mert az utóbbi években a liberális és a liberalizmus kifejezések egészen más színezetet vettek. Ha ma azt mondom magamról, hogy liberális vagyok, akkor rögtön a szexualitásomat kezdik firtatni.
– Liberális az, aki kiáll egy korlátozott államhatalom és az egyéni jogokat biztosító alkotmányos rendszer mellett. Hogy példát mondjak a talán túl gyorsan erőltetett liberalizmusra, ilyen volt a halálbüntetés eltörlése, aminek én mint elnöki tanácsadó nagy támogatója voltam, és ma is az vagyok. Csak nem biztos, hogy az Alkotmánybíróságnak ilyen gyorsan kellett ezt a döntést meghoznia akkor, amikor 60-70 százalékos támogatottsága volt a halálbüntetésnek. A többség egyébként még ma is inkább halálbüntetés-párti.
–Ha nem lett volna eltörölve a halálbüntetés, akkor azt érezte volna a lakosság, hogy az az ő döntése? Így viszont épp az ellenkezője történt?
A történelem mindig valaminek és valakiknek a történelme, egy családé, egy falué, egy városé, egy nemzeté – egy köztársaságé. Közösségeké, amelyek éppen olyan elképzeltek, mint amilyen valóságosnak tűnnek a múltról alkotott elbeszélésekben. Éppen ezért történetírás és emlékezet viszonyában úgy tűnik, az emlékezeté az elsőbbség. Emlékezet – és persze a felejtés – formálja a történeti tudatot. Az emlékezetünknek pedig a jelen gondjai, vágyai és indulatai legalább annyira alkotórészei, mint a múltról szóló – szükségszerűen mindig töredékes – tudásunk. És bizony ritkán mentes a jelenünk a zaklatottságtól és indulatoktól. „Historikusi nyugalmunkat és tárgyilagos pártatlanságunkat földúlja a szenvedés, széttépi a szenvedély” – írta bécsi emigrációjában az októbrista nagypolgár Hatvany Lajos, Ignotus Pál szeretetteli kifejezésével a „republikánus báró”, aki a polgári gerincet hiányolta a Bethlen-kurzussal alkut kötő otthon maradt nagypolgároktól.[1] (Aztán hazament ő is Horthy király nélküli királyságába, s Horthy bírósága előtt megtagadta forradalmi szenvedélyeit, „csendes ember leszek” – ígérte meg bíráinak. A honvágy, a „magyar akácok illata” hívta haza, ami erősebb volt a polgári gerincnél is.)
A köztársasági hagyományra való emlékezést ma is a jelen aktuális gondjai vezérlik: a demokratikus politikai közösség újjáteremtésének kívánalma. Kevéssé tudatosítjuk azt a tapasztalatot, hogy a történelem meghalad minket. A történelmi szereplők szándékai és megvalósulása között szinte mindig szakadék keletkezik. Az események árja máshová torkollik, mint ahová eredetileg tervezték. Megszületnek a forradalmi tettek a maguk váratlanságában, és aztán egy élet kevés arra, hogy a történelem „csinálói” ennek értelmet adjanak. Ám ha megnézzük, hogy hogyan történt, ami történt, ha lebontjuk a nosztalgiát és a fantáziát a mítoszt szülő visszaemlékezésekről, akkor döbbenten vesszük észre, hogy minden másképp volt. A főhősök futnak az események és romba dőlt terveik után, rögtönöznek. A nagybetűs Köztársaság magyar mítosza például csak azután született meg, hogy az 1918. november 16-án sietősen proklamált első magyar „népköztársaság” alig néhány hónap alatt elbukott. Ha nem így lett volna, akkor 1918. október végén két olyan republikánus szocialista, mint Jászi Oszkár és Garami Ernő, nem utazott volna ki sietősen egy autón Gödöllőre, ahová Károly király hívatta őket, hogy megmentsék királyságát, hogy aztán három hét múlva mindketten a köztársaság kikiáltási ünnepségének szónokai legyenek. Ha nem így lett volna, akkor ugyanezen alkalommal a miniszterelnöki kinevezésében reménykedő Károlyi nem ígérte volna meg könnyek között Zita királynénak, hogy megmenti férje trónját.
A republikanizmus Magyarországon évszázados, a 18. század végi magyar jakobinus mozgalomig érő hagyományra tekinthetett vissza, de a magyar közvéleményben soha nem élvezett nagy támogatottságot. Petőfi forradalmi versei ugyan meghirdették a respublikát, és az 1849-es debreceni trónfosztás után Kossuth kormányzatát „respublikai irányúnak” hívta, ám a kormányzó-elnök nem merte proklamálni a köztársaságot, hiszen akkor a Görgey vezette honvédő hadsereg rögtön ellene fordult volna. Az időről időre magányos értelmiségiek és marginális politikai csoportok által felvetett köztársasági gondolatnak tartalma egyébként innen, a 49-es radikális függetlenségi hagyományból veszi genezisét, és hét évtizeden keresztül ki is merült a hagyományos Habsburg-ellenességben és a Kossuth-kultusz ápolásában. A kiegyezés Magyarországának 1867 utáni politikai életét hiába határozta meg a közjogi harc, az uralkodó „Ferencjóska” tisztelete békésen megfért a nagy száműzött „Kossuth apánk” kultuszával. Akik a köztársaságban látták a nemzet jövőjét, a partvonalról kiabáltak be. Nagy György fiatal székely ügyvéd és függetlenségi országgyűlési képviselő 1910-es évek elején kibontott köztársasági mozgalma nem volt több egy látványos one man show-nál. Egyszemélyes színház, amely a Viharsarok és a Székelyföld egyes területeire korlátozódó protestáns gazdarétege kivételével nem mozgatott meg számottevő választói csoportokat. A Nagy által alapított Magyar Köztársasági Párt és vérvörös fedelű folyóirata, a már 1911-ben indított Magyar Köztársaság – mai szemmel legalábbis – nem az eredeti politikai gondolatoknak, inkább az eredetieskedésnek volt a terepe. Lapjain „thurzó szittyák és székely szittyák” küzdöttek a halszagú finnugorság gondolata ellen, s minden skrupulus nélkül, plebejusan voltak soviniszták és kurucok. Nagy György az 1868-as Eötvös József-féle nemzetiségi törvényt szerencsétlen, oktalan nagylelkűségnek tartotta, amelyet rég el kellett volna törölni, s úgy gondolta, a magyar jövő útja az „imperiális uralmon nyugvó köztársaság” lehet. (Amin nincs is mit csodálni, a magyar birodalmiság csalóka délibábjait először egyébként is tőrőlmetszett liberális gondolkodók rajzolták fel a magyar politika szemhatárára, mint Beksics Gusztáv és Rákosi Jenő.) 1913-ban pártját betiltották, de ez sem vert különösebb hullámokat. A szociáldemokraták és Nagy György sem voltak szövetségesek. Amikor a Függetlenségi Párt vezére, Justh Gyula meghalt, temetésén Nagy György azért szólalt fel a szociáldemokrata pártvezér Kunfi Zsigmond után, hogy ne csak nemzetközieskedő szocialista pártvezérek parentálják el Kossuth küzdelmeinek utolsó mohikánját. Hasonló ellenérzés kísérte a köztársasági mozgalmat a magyar progresszívek másik jelentékeny csoportosulása, a polgári radikálisok részéről. Bár Ady kiállt mellette, Jászi Oszkár Nagy Györgyöt és a köztársasági pártot lenézően „kis csomó lateiner” mozgalmának titulálta, s az államforma kérdését másodrendű közjogi kérdésnek. Sőt amikor 1913-ban a polgári radikálisok párttá szerveződését vitatták meg a Martinovics-páholyban, Jászi attól tartott, hogy a nacionalizmus „a réginél veszedelmesebb közjogi ideológiába, a köztársaságiba csap át”. 1918-at megelőzően a köztársaság nem volt olyan vonzó ideológiai gondolat, hogy azzal akár a függetlenségi-nacionalista ellenzék vagy a magyar progresszívek „szabad szocializmusa” – mert Jászi szocialistának tudta magát 1920 előtt – komolyan számolt volna.
Hatos Pál (forrás: index.hu)
Aztán jött a háború, s négy év háború után az összeomlás, a dualizmus politikai rendszerének hirtelen, néhány nap alatt bekövetkező, de annál teljesebb összeomlása. A Tisza István nyomasztó többségével farkasszemet néző, szűk ellenzéki padsorokból érkező Károlyi Mihály és jórészt az addigi parlamenten kívüli erőkből alakított kormánya 1918. október 31-én még felesküdött a királynak, de a Várból már úgy tértek vissza, hogy az utca a köztársasági követelésektől harsogott. Ez a fordulat váratlanul érte a politikai élet terhét magára vállaló Nemzeti Tanács vezetését, amelynek hosszú vajúdás után megalkotott programja nem érintette az államformát, csupán az ország függetlenségét és demokratizálását követelte. Sem Jászi, sem Garami Ernő, sem Károlyi nem tudott republikánus hangulatról, így nem is képviselték azt, a Garamitól balra álló Kunfi Zsigmond is csak igen óvatosan említette az október közepi szocdem kongresszuson az államforma kérdését. Jászi Oszkár a forradalom előtt pár héttel a „Monarchia jövőjéről” adott ki könyvet, amelyben az alkotmányos királyságot az általa elképzelt „keleti Svájc” demokratikus föderalizmusának garanciájaként írta le. Nem, még az uralkodók proklamálta rettenetes háború sem tette republikánussá a „magyar október” legfontosabb elméleti-politikai gondolkodóját. Az általa felvázolt Dunai Egyesült Államok garanciáját az „államközösség örökletes dinasztikus szerkezetében látta”, amelynek sorsa évszázadok óta összeforrt az állam fejlődésével, és a köztársasági berendezkedésben lévő veszélyekre figyelmeztetett: „A polgári köztársaság még nemzetileg homogén államokban is […] nem egyszer olyan cézarisztikus tendenciákra vezet, aminőket például az angol monarchia nem ismer.”[2]
Mindenesetre október 31-én este Károlyi már azt jelentette ki, hogy a „túlizgatott” hangulatra tekintettel a perszonáluniót már nem lehet a kormányprogramba foglalni, de „Őfelsége nekünk királyunk, s kijelentjük, hogy nincs kifogásunk az ellen, hogy rajtunk kívül más országoknak is uralkodója legyen, de Magyarország teljes függetlenségének sérelme nélkül.”[3] November 1-jén egész nap ülésezett a kormány, s tagjai arról tanakodtak, hogy megbízatásukat visszaadják. Végül a király, elsősorban arisztokrata minisztereinek, gróf Károlyinak és gróf Batthyánynak a könyörgésére felmentette minisztereit a neki tett hűségesküjük alól, miután délután a Tisza Kálmán térre (ez lesz később, a szocializmusban a Köztársaság tér), majd onnan a Conti (ma: Tolnai Lajos) utcába, a Népszava szerkesztősége elé vonuló csepeli és újpesti munkástömegek már a Nemzeti Tanács felborításával fenyegetőztek. Amiről, úgy tűnik, Kunfi Zsigmond nem is tudott, ő ugyanis nem látta elementáris erejűnek a közvéleményt, s azt mondta, csupán a Nemzeti Tanács „hisztériás rohamáról” van szó.[4] Kunfinak akár igaza is lehetett volna. Az elementáris erejű közvélemény Pesten valójában néhány ezer ember hangja volt. Négyezer munkás – akik szó szerint leordították a Népszava szerkesztőségi ablakából őket lecsendesíteni kívánó Garbai Sándort – elegendőnek bizonyult arra, hogy az államforma kérdése eldőljön a kormányülésen.
„…nem hiszem, hogy Magyarországon totális hatalomátvétel történne. Nem ettől, »csak« egy féltotális hatalom kiépítésétől félek.” (Vitányi Iván)
Politikai elemzőnek kifejezetten zsenge voltam. Pályám első szakaszában nem is lett volna hely, ahol előállhattam volna jövendöléseimmel, egészen a dicsőséges 1989-es esztendő eljöveteléig. A hatalommegosztó tárgyalások kezdetétől egyre gyakrabban foglalkoztatott a Magyar Televízió, előbb Horvát János hívott, majd mind gyakrabban Baló György (R.I.P.) az esti Napzártába műsort vezetni. A legtöbbször Sárdi Panni (R.I.P.) szerkesztő bízott rám vitaműsorokat, akit azzal ugrattak, kiterjedt kapcsolati hálóját méltatva vagy tán irigyelve is, hogy könnyű neki, hiszen egykor ő volt valamennyi új párt KISZ-titkára. A Napzárta műsorfolyam nyíltan vállalta, hogy bemutatja a nyilvánosság előtt az akkor formálódó politikai szerveződések vezetőit, összeülteti őket a hatalom távozóban lévő szereplőivel. Akik ettől nem zárkóztak el.
Új arcok, nyílt beszéd, érdemi diskurzus. Mintha már akkor is értettük volna, hogy a demokratikus választások elemi előfeltétele az esélyegyenlőség. Annak híján a választás formálisan tiszta lehet ugyan – feltéve, hogy tényleg nem csalja el senki a szavazatokat, nem formálja a maga előnyére a szabályokat –, de nem lehet tisztességes, sem demokratikus. Ilyen egyszerű. Akkor is ez volt, a jelenből visszatekintve is az.
Mozgalmi múltam abban merült ki, hogy az Antal László (R.I.P.), Bokros Lajos, Csillag István, Lengyel László és Matolcsy György fémjelezte Fordulat és reform című alternatív gazdaságpolitikai program lelkes támogatója és önkéntes propagandistája voltam. Erre a szerepre szükség is volt, hiszen az írás félig illegalitásban terjedt, csupán a megkurtított változatát jelentethette meg a Közgazdasági Szemlében[2] a főszerkesztő Szabó Katalin (R.I.P.) és a felelős szerkesztő Petschnig Mária Zita, akiknek az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Közgazdasági Munkaközösség lényegében elhatárolódó álláspontját is közölniük kellett. A hónapokig tiltott, később is kritizált műbe annak idején a Hagelmayer István (R.I.P.) vezette Pénzügykutatási Intézet fiatal gárdájának legtöbb munkatársa bedolgozott. Miután a gazdasági program élénk szakmai – s azon túli – érdeklődést keltett, a főszervező Lengyel László meghívott, hogy kapcsolódjam be a második körös programírásba, tegyünk javaslatokat társadalmi reformokra is. Néhány elszánt kollégámmal a plurális nyilvánosság alapvető vonásait rakosgattuk össze, a végső változatot Gálik Mihály, Halmai Gábor, Hirschler Richárd és Lázár Guy (R.I.P.) készítette el.[3] Reményeinket vagy illúzióinkat ez a mondat jelképezheti: „A sajtószabadságot jogellenesen korlátozó minden magatartást bűncselekménnyé kell nyilvánítani és súlyos büntetéssel kell fenyegetni.”
Ahhoz a reformközgazdász brancshoz tartoztam tehát – ha egyáltalán –, amely a tervgazdaságot egyre több piaci reformmal képzelte élhetőbb tenni, és az idő múlásával óvatosan ugyan, de azt is felvetette, hogy ha Magyarország nem akar még jobban leszakadni, plurális társadalomra s annak megfelelő nyilvánosságra van szükség. Amely nem írta volna le – én sem mondtam volna rádiós műsoraimban, nem is tehettem volna –, hogy „Kádárnak mennie kell”, amit a szamizdat Beszélő megfigyelt, üldözött, házkutatást, rendőri előállítást elszenvedő munkatársai a Fordulat és reformmal nagyjából egy időben elkészült Társadalmi Szerződésben már brutális nyíltsággal közöltek.[4] Respekt.
A Beszélő-kör tagjaival a Napzárta stúdiójában találkoztam először. Élő adásban. Más nyelven beszéltek, tisztán fogalmaztak, megszólalásaikban nyoma sem volt annak a maszatolásnak, ami miatt az első nyilvánosság annak idején merésznek tekinthető írásai, elemzései ma már szinte olvashatatlanok.
Sárdi Panni ültetett össze az egyik Napzártában Kis Jánossal is, aki szokása szerint részletes helyzetértékelést adott. Az adás utolsó perceiben ügyefogyott módon arra utaltam, hogy ugye, a szabad választások után az MSZMP reformszárnya és az akkori liberális ellenzék összefog, együtt kormányoznak majd. Nekem ez evidencia volt; az első nyilvánosságból kitiltott Bauer Tamás és egykori szobatársa a Közgazdaságtudományi Intézetben, Soós Károly Attila, a Pénzügykutatási Intézet megszüntetése után megalakult Pénzügykutató Rt.-t vezető Tardos Márton, a Beszélőben Rikardó Dávid álnéven publikáló Bokros Lajos, a kint is, bent is állapotot lelkileg megsínylő Antal László, az agrárközgazdász Juhász Pál, a Fordulat és reformból a Világbanknál töltött konzulensi év miatt kimaradt Surányi György, a pénzügyminisztériumi adóreformer Kupa Mihály, az állami nagyvállalatok szétdarabolásán ügyködő Csillag István és e manőverekben hűséges társa, a reformközgazdász társaitól gyorsan levált és a későbbi miniszterelnök, Antall József (R.I.P.) csapatához csatlakozott Matolcsy György az én szememben akkor még egy csapat volt. Bár hajszálrepedések felsejlettek köztük, de akkor is. Úgy véltem, közelebb állnak egymáshoz, mint a kert-Magyarországot visszaálmodó, nosztalgiázó, a Horthy-rendszer bűvöletében élő vagy az antikommunizmust antikapitalizmussal elegyítő új szereplők.
Na nem – hűtötte le a lelkesedésemet Kis János, akitől elnézést kérek, hogy emlékeimre hagyatkozva idézem fel a mondatait –, ez képtelenség. A szocialista párt nem lehet benne az új kormányban. Mert ha benne lenne, az emberek nem érzékelnék, hogy rendszerváltás történt. A szocialistáknak meg kell tapasztalniuk, milyen az, ha ellenzékben vannak. Jót fog nekik tenni.
„Bal sors akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt (…)”
Kölcsey Ferenc: Himnusz
1. Harmincöt éve tart az Orbán-korszak. A Fiatal Demokraták Szövetségének megalakulására 1988. március 30-án került sor a Bibó kollégium Ménesi úti épületének alagsorában. Az alapítók különböző főiskolákról, egyetemekről érkező fiatalok voltak, de a társaság központi magját a „bibósok” alkották. Hamarosan ők vették át a vezető szerepet. Elnöki poszt éveken át nem volt. A pártvezetői teendőket egy hattagú szóvivői testület látta el. Öt éven át így volt, s ez elég volt ahhoz, hogy a hazai és nemzetközi közvélemény a bázisdemokráciát komolyan vevő, őszinte és szerethető formációnak ismerje el a Fideszt. 1990-ben azonban bekerültek a parlamentbe, Orbán lett a frakcióvezető, és így a párt első embere akkor is, ha nem volt pártelnök. 1993 áprilisában az újonnan létrehozott elnöki pozícióba a harmincéves Orbán Viktort választotta a párt V. kongresszusa. Ez a Fidesz transzparens működésének és gazdálkodásának megőrzését szorgalmazó liberális szárny kiszorulásának kezdetét jelentette.
Idézzük emlékezetünkbe azt is, hogy ezekben a hónapokban került napvilágra a Fidesz és az MDF vezérkarának titkos egyezsége az ún. székházcsere ügyében, valamint az, hogy a Fidesz-vezetők szembefordultak az SZDSZ-szel, és elkezdték előkészíteni az MDF-vel való együttműködést. Pár hónappal később, novemberben Fodor Gábor, Molnár Péter és Ungár Klára ki is lépett a Fideszből, az 1994. májusi választás után pedig ugyanezt tette Hegedüs István és Szelényi Zsuzsa. A kilépőket a tagságból több mint kétszázan követték a következő hónapokban. Már ekkor is látható volt, hogy ezen a ponton a Fidesz megszűnt demokratikus pártként funkcionálni. Innentől kezdve hosszú, egyenes út vezetett odáig, hogy a 2011-ben elfogadott Alaptörvényben az ország neve többé nem Magyar Köztársaság, „csak” Magyarország, s ma már ott tartunk, hogy a Huxit (az EU-ból való kilépés gondolata) sem puszta riogatás, hanem lehetséges realitás.
A 90-es évek második felétől kezdve sejthető volt, hogy – akár kormányon lesz, akár ellenzékben – Orbán Viktor sem pártján belül, sem kormányában soha többé nem fogja tűrni, hogy céljaival és akaratával szemben valódi fékek és ellensúlyok létezzenek. Neki nem fog diktálni az EU és az IMF sem.[1] Ám ha még távolabb megyünk vissza az időben, akkor 2024-ből visszatekintve csak csodálni lehet Tamás Gáspár Miklós hetedik érzékét, amivel már 1991 elején (!) észrevette és a Népszabadságban le is írta, hogy Orbán Viktor pálfordulásra készül. „A Fidesz vezetőinek fiatal, éhes konkvisztádorokból álló vasfegyelmű kis csapata az antidemokratikus közhangulatra épít, és azt az új populizmust képviseli, melynek eredete a szélsőbal- és szélsőjobboldali romantikus kultúrkritika történeti ködébe vész”.[2] A mából visszatekintve az is egyértelmű, hogy kivételes karizmatikus adottságainak köszönhetően Orbán tényleg számottevő befolyást tudott gyakorolni a közvéleményre – akkor is, amikor a Fidesz ellenzékben volt.
Szálasi Ferenc (Kassa, 1897. január 6. – Budapest, 1946. március 12.) még fényes, biztos karrier előtt álló hivatásos katonatiszt volt, amikor 1933 májusában, egyébként még mindig „Szálasy”-nak írva nevét, kiadta A magyar állam felépítésének terve című brosúráját.[1] Írásműve egyik hűséges híve, dr. Kőfaragó-Gyelnik Vilmos szerint „már a nemzet ébredésének első csakazértis mozdulása volt”.[2] Szálasi abból indult ki, hogy az „új világban” az államhatalmat összefogó politikus „megmondja, mit és hogyan akar megvalósítani”, a nép pedig a terv elfogadásával erre neki „felhatalmazást” ad. Az ő államában a „vezetőpolitikus” lett volna a tervező, a nép pedig a „szentesítő”.[3] Hatalomra kerülése után két-három éven belül felszámolta volna az önkormányzatokat, vármegyéket, kezdve a főispáni poszttal. Az államfőnek havi 10 ezer pengőt, valamint „udvartartása” céljaira, utólagos elszámolás kötelességével évi 200 ezer pengő „reprezentációs átalányt” biztosított volna. A miniszterelnök havi 1200, a képviselők 500 pengőt kaptak volna. Az ő államában a „vezetőpolitikus” a tervező, a törvényhozó testület a szentesítő és egyben a végrehajtó, az alkotmánybíróság pedig az ellenőrző szerepet játszotta volna. A nép ellenőrző és „szentesítő” szerepét a népszavazásokon és a választásokon gyakorolhatta volna. A titkos választójogot a 24 éven felüli, adófizető férfiaknak és a nők egyes kategóriáinak (önálló keresettel rendelkezők, vagy azok az anyák, akiknek gyermekei „az állam védelme szempontjából tekintetbe jöhetnek”) akarta Szálasi megadni. Az új alkotmányt népszavazás „szentesítette” volna, és ugyancsak népszavazást akart rendezni az államfő és a vezetőpolitikus személyéről is.[4]
Első pártját elnevezte a Nemzet Akarata Pártjának (NAP). A NAP 2. sz. körlevelében 1936 februárjában Szálasi ismét kifejtette, hogy hatalomra jutásuk eszköze a titkos szavazással végrehajtott népszavazás, „amelynek el kell döntenie, hogy a Nemzet Akarata szentesíti-e Életszövetségünk országépítő és országmentő alaptervét”. A népszavazást a Helyi Nemzeti Szervezetek „nemzetapostoli munkája” készítette volna elő. Arra nem tér ki a 2. sz. körlevél, hogy a kormány miért is írna ki népszavazást a politikai életben jószerint ismeretlen, alig néhány tucat taggal rendelkező NAP országmentő alaptervének szentesítéséről. Szálasi e körlevél tanúsága szerint már ekkor az államhatalom közeli átvételéről fantáziált, nyilván önmagát nevezte-gondolta annak a Zászlós Úrnak, aki a Tízek Tanácsa élén dönt majd minden fontos kérdésben.[5]
A magyar nemzeti dicsekvésnek létezik egy különös formája, nevezetesen az, hogy merőben negatív jelenségek kapcsán nem győzzük hangsúlyozni: ebben vagy abban a kérdésben mi állunk legrosszabbul. Mi vagyunk a legszerencsétlenebbek, hozzánk képest állítólag Romániában, sőt Bulgáriában is remekül mennek a dolgok. Így például már-már pártok fölötti egyetértés uralkodik arról, hogy nincs a világon még egy ilyen ramaty egészségügy, mint a miénk, sehol sincsenek ekkora várólisták, ilyen gyatra szolgáltatások, ilyen bonyolult elérhetőségek. Nos, nem akarok illúziókat rombolni, de kénytelen vagyok kijelenteni, hogy van ország, amelyik legalábbis eséllyel versenyzik velünk, éspedig a Német Szövetségi Köztársaság, amelynek egészségügyi helyzetéhez adófizetőként és páciensként egyaránt közöm van.
Január elején esedékessé vált, hogy jelentkezzem háziorvosomnál, Frau Könignél egyfelől fogyatkozó gyógyszereim pótlásáért, másfelől pedig azért, mert hosszabb ideje részt veszek egy általa javasolt egészségvizsgálati programban, s ehhez időről időre vérvétel tartozik. Udvariasságból előbb drótpostán, majd telefonon próbáltam bejelentkezni. Az e-mailre nem jött válasz. Távbeszélőn az asszisztensnő helyett magnóhang jelzett vissza, bemondva a rendelési időpontokat. Ismertem én már ezt a hangot. Sebaj, gondoltam, szerencsére a praxis macskaugrásnyira van tőlem, odamegyek, becsöngetek és bemegyek. Már nyomtam volna a kapucsengőt, amikor felfigyeltem egy kézzel írott üzenetre. Ezen értésemre adták, hogy a rendelő „átmenetileg zárva tart”, és sürgős esetben a megadott ügyeleti telefonszámon ajánlatos jelentkezni. Hogy meddig tart az átmenetiség, azt nem kötötték az orromra. Úgy terveztem, hétvége után visszajövök. Hétfő reggel egy újabb kézírt cédulán az állt, hogy a rendelő továbbra is zárva tart, és szükség esetén a beteg a megadott telefonszámon kérjen időpontot a közeli háziorvostól, aki Frau König ordinációjától tízpercnyire rendel. Ez a hívás sem jött be, így odasétáltam. Különösebb várakozás nélkül megkaptam a receptet. Arra a kérdésemre azonban, hogy akkor most átmenetileg hozzájuk tartozom-e, azt felelték: nem, náluk sajnos nincs kapacitás új páciensekre. Megint elmúlt egy hét, és immár szinte kalandvágyból kerestem fel Frau Königet. A cédula a régi volt, de szerencsére épp akkor lépett bele a házba egy lakó, és én ügyesen utánanyomultam. A rendelő ajtaja előtt álltam, és már majdnem becsengettem, amikor újabb cédulán akadt meg a pillantásom: „Frau König volt rendelője”. Más szóval – nincs többé háziorvosom.
Ettől a sehová-sem-tartozástól furcsa, ismerős érzés fogott el. Mikor érezhettem hasonlót, kutattam emlékeim között. Hát persze, böktem a homlokomra, jó harminc évvel ezelőtt. 1990-ben egy konferenciára utaztam a formálisan még létező NDK-ba. A helyszín a Weimarhoz közeli ettersbergi kastély lett volna. Weimarban leszálltam a vonatról. A pályaudvar előtti téren felfedeztem egy bódét rajta az „Információ” táblával. Közelebb lépve megláttam egy kisebb kartonlapot, rajta a „Felvilágosítás nincs” felirattal. Ennek ellenére az ablak mögött ott ült egy idősebb hölgy. Megkérdeztem tőle, hogy jutok el Ettersbergbe. Mire a hölgy barátságos mosollyal közölte: „Nem vagyok idevalósi.”
Majdnem két héttel első kísérletem után ismét elzarándokoltam a kapualjhoz, ahol az előzőekhez képest merőben más üzenet fogadott: hamarosan megnyílik „Herr Dr. Mehmed K.” rendelője. Hurrá, van háziorvosom! Néhány nappal később a régi asszisztensnő Frau König utáni érdeklődésemre óvatosan kitérő választ adott: „Sie ist nicht mehr da” (ő már nincs itt), viszont azonnal bejelentett az utódnál. A barátságos Dr. Mehmed K. vérnyomásmérés közben elmondta, hogy egyetlen szót tud magyarul: „gyönyörű”, mire én barátságosan megjegyeztem, hogy milyen dallamos nyelv az arab, gyakran hallom, valahányszor Izraelben járok. Herr Dr. Mehmed K. kissé csodálkozva pillantott rám, és helyesbített: „Nem Izrael, Palesztina.” És nyomatékul hozzátette: „Gázai palesztin vagyok.”
Február 1. a második Magyar Köztársaság születésének, az 1946. évi I. törvény kihirdetésének évfordulója, 2005 óta hivatalosan a köztársaság napja. Már amikor ezt az emléknapot kitalálták, jogszabállyal megteremtették, akkor is az volt a helyzet, ami az elmúlt közel húsz évben még nyilvánvalóbbá vált: jobb, pontosabb, ha ilyenkor szerényen megemlékezésről és nem a köztársaság ünnepéről beszélünk. Nincs ok csinnadrattára, ha az 1946-os második köztársaságot idézzük fel, és akkor sincs ok ünneplésre, ha az 1989–90-ben született harmadikat nézzük, vagy a köztársasági eszmére, a respublika ideájára tekintünk. Van miért és mire szerénynek, visszafogottnak lenni e napon. Sőt, felmerül, hogy egyáltalán nem vált-e idejétmúlttá mindaz, amit ehhez a naphoz lehet kötni, életre kelthető-e a respublika, a köztársaság eszménye, használható-e politikai értelemben, amikor szemmel láthatóan távol van a világban vagy akár a Magyarországon látható bajoktól, a rájuk adható válaszoktól?
Kicsit iskolásan érdemes felidézni, hogy már Montesquieu is igyekezett az államokat tartalmi és formai kritériumok alapján kategorizálni, megkülönböztetve köztársaságot, monarchikus és despotikus berendezkedéseket, a köztársaságokon belül az arisztokratikus és demokratikus rendszereket. Bár a köztársaság napja az államforma kihirdetésének évfordulójához kapcsolódik, szándéka szerint nem pusztán, sőt nem is elsősorban erre kíván emlékeztetni, hanem a köztársasági eszmére, a republikánus ideára is. Az államforma Európában ugyanis már jó ideje formaságnak tetszik, hiszen kinek jutna eszébe azt mondani, hogy attól más, pláne jobb ma Európa egyik országa, mint egy másik, mert az egyik köztársaság, a másik királyság?
Nádas Rémtörténetek című legutóbbi könyvének 2022. májusi megjelenése óta szerintem a Minél kevesebb karácsonyt a legemlékezetesebb kortárs magyar prózakötet. A négy verseskönyve révén eladdig költőnek ismert Bognár Péter Hajózni kell, élni nem kell című, 2022 januárjában megjelent első regényével prózaíróként is bemutatkozott, az új könyv pedig a legjobb kortárs írók társaságában biztosít helyet szerzőjének. (Ennek az írásnak a címe a regény cselekményének idejére, a karácsonyra utal: a Noel keresztnevet eredetileg az ezen a napon, Jézus születésnapján – dies natalis: ebből naal, nael, majd noel – világra jött fiúknak adták.)
Múlt vasárnap a benalmadenai templomban Izraelért, Gázáért, Ukrajnáért és Oroszországért imádkozott a pap. Az iskolában csütörtökön a palesztinokért sztrájkoltak, a jövő héten pedig Izraelért fognak sztrájkolni. Ez amolyan szolidaritási sztrájk: aki egyetért vele, aznap nem megy iskolába. Félig-meddig Afrikában vagyunk, sok itt a Marokkóból meg Algériából érkezett bevándorló, ők lélekben inkább a palesztinokkal vannak. Másrészt pedig itt él Spanyolország (Madrid és Barcelona után) harmadik legnagyobb zsidó közössége.
Ha valakikre áll a Marxnak tulajdonított mondás – „nem tudják, de teszik” –, akkor a népirtók azok. A népirtásokhoz népek kellenek, elkövetők és áldozatok. Történhetett volna másképp is, hiszen az emberiség egy és azonos genetikai örökséget nemzedékről nemzedékre továbbadó faj, melyen belül a különbségek biológiailag jelentéktelenek. Ha hihetünk a Bibliának, a baj akkor történt, amikor az eredetileg egy nyelven beszélő emberek elhatározták, hogy tornyot építenek, hogy a tetejére érve elérhessék a teremtőjüket. Az Úr azonban, mint tudjuk, megakadályozta ezt a vállalkozást, összezavarta a torony építőinek nyelvét, s ami még fontosabb, megfosztotta őket attól, hogy nevet szerezzenek, melynek hiányában sokféle néven neveztetve a földön szétszéledve idegenként estek egymásnak.
P. Szűcs Julianna Úgy gondoltuk, hogy a legizgalmasabb esemény – a lengyel választás –Közép-Európához kapcsolódik. Nem tévedtünk, de közben a helyzet fokozódott, és felmerült egy általános biztonságpolitikai kérdőjel. Ezért van körünkben az a heterogén társaság, amelyben lengyel, közép-európai és általános biztonságpolitikai szakértő egyaránt szerepel. Köszöntöm a megjelenteket, Domány Andrást, Gyarmati Istvánt, Mitrovits Miklóst és Végel Lászlót. Átadom a szót állandó moderátorunknak.
P. Szűcs Julianna
Herskovits Eszter Ahhoz, hogy el tudjuk kezdeni, el kell helyeznünk a a politikai térképen Magyarországon. A lengyel–magyar kapcsolatokba eddig is belekavart az Oroszországhoz fűződő viszony. Mondjuk ki nyíltan, Orbán Viktor Putyinhoz való dörgölőzése többeknek szemet szúrt. Ugyanez érvényes a cseh kormányra is, és hasonló a helyzet a szerb kormánnyal is, amelyik már nem sokáig irányít, mert megint előrehozott választások lesznek. Elemezzük, hogy egy-egy országban hogyan alakul a Magyarországhoz fűződő viszony az események tükrében.
Végel László Az énfeladatom a legkönnyebb. Szerbia és Magyarország viszonya nemcsak a propaganda szerint tetőzik. Soha nem volt még ilyen jó, mondják a politikusok, aminek megvan a maga története, és szerintem ez nem új. A rendszerváltás után a mindenkori magyar kormányok igyekeztek Szerbiával jó viszonyt kialakítani, függetlenül attól, hogy melyik párt volt hatalmon. Úgyhogy ennek megvan a hagyománya. Eddig mindenki, az MSZP- és kezdetben a Fidesz-kormány is a jószomszédsági viszonyt helyezte előtérbe, amelyben fontos szerepe volt a magyar kisebbségnek. Az utóbbi három-négy évben mindez új színnel gazdagodott, sőt, ez az ideológiai szín lett a domináns. Az illiberális rendszer, a vezérelvű vezetés és egyező Brüsszel- és Amerika-kritika jellemzi, a társadalomban pedig mindkét országban erőteljes a populista mozgás. Ez annyira felerősödött, hogy most már a kisebbségvédelem nem is olyan fontos, a két ország politikusai már nem is beszélnek róla. Azt szokták megállapítani, hogy nagyon jó a vajdasági kisebbség helyzete, soha ilyen jó nem volt, Szerbia példát mutat az Európai Unióban. Szerbia mint pozitív példa szerepel a magyar politikai elit megszólalásaiban. Szlovákiában nagyjából ugyanez játszódik le.
Mitrovics Miklós Ha jól értem, itt az a kérdés, hogy Magyarországnak milyen a viszonya a régió többi országához vagy a régió többi országa hogyan tekint Magyarországra. Kérdés persze, hogy mit nevezünk köznyelven Közép-Európának. Bár én történész vagyok, de az az érzésem, hogy át kell értékelnünk az elgondolásainkat. Ha a mindenkori Németország és Oroszország közötti területet vesszük, a térséget köztes Európának, újabban pedig háromtenger-területnek is szokták nevezni az Adria, a Balti- és a Fekete-tenger között elterülő vidéket. Az a gyanúm, hogy ez a rendkívül heterogén, sokszínű, apró nemzetállamokra bontott, multietnikus területekkel megáldott régió nem tud közös célokat megfogalmazni. Mondhatnám, hogy nem a lét határozza meg a tudatot, hanem inkább a partikuláris érdekek. Nem is feltétlenül az játszik szerepet, most már be kell látnunk, hogy milyen színezetű kormányok vannak az egyik-másik országban. Sokáig az volt a helyzet, hogy akkor jó, mondjuk, a lengyel–magyar kapcsolat, ha azonosak a kormányok. Most kiderül, hogy igazából nem. Szlovák–magyar relációban sem érvényes ez a megállapítás, ennél sokkal magasabb rendű érdekek írják felül a kapcsolatokat. Ha felteszem a kérdést, hogy lehetne-e jó kapcsolat egy Donald Tusk vezette lengyel kormány és az Orbán Viktor vezette magyar kormány között, azt kell mondanom, hogy éppen lehetne, hiszen mindketten a konzervatív térből jönnek, jó ideig még az Európai Néppártban is együtt politizáltak, generációsan, érdeklődési kör tekintetében is sok minden összeköti őket. Mégis valószínűsíthetjük, hogy nehéz lesz ez a kapcsolat, miközben mondjuk Robert Fico kormánya vagy pártja baloldalról jön, az Európai Parlamentben is a baloldalon ült, igaz, hogy fölfüggesztették a SMER tagságát, de ebből a szempontból ez lényegtelen. Tudjuk, hogy az előző Fico-kormány alatt magyarellenes cselekedetekre is sor került Szlovákiában. Mégis úgy tűnik, hogy ez a kapcsolat jobb lesz, mint a lengyel. Hát akkor nem mondhatjuk, hogy a politikai ideológia meghatározza azt, hogy jó vagy rossz egy kapcsolat, más szempontok befolyásolják azt, hogy hová tartozunk, melyik kormány mit gondol. És itt jön be a képbe az Oroszországhoz és most nem Németországhoz szűken véve, hanem az EU-hoz való viszony. Újabban leginkább ez határozza meg a barátságokat és az ellentéteket a régióban. Robert Ficóval feltehetően azért lesz jobb a viszony – Vučićtyal is azért jó a kapcsolat –, mert hasonló a külpolitikai orientáció, a geopolitikai világkép. Mateusz Morawiecki ultrakonzervatív kormánya és a liberálisabb cseh kormány között is milyen jó kapcsolat volt az elmúlt időszakban. Azt mondták, soha nem volt ilyen jó a cseh–lengyel kapcsolat, mint most. A Donald Tusk vezette leendő lengyel kormány is jó kapcsolatot fog ápolni a cseh kormánnyal, függetlenül attól, hogy más ideológiai színezetű. Arra szeretném tehát fölhívni a figyelmet, hogy itt már nem világnézeti kérdések állnak a középpontban, az a döntő, hogy hova tartozunk.
Domány András
Domány András A jelszót már ki is adta Varga Judit, a jövendő EP-frakció listavezetője, aki szerint az ágyúkat mostantól ránk fogják irányítani Brüsszelből, mert a lengyeleket nem fogják bántani, ha új kormány lesz. Mondjuk ez a militáris hasonlat engem kissé zavar, de azért értjük. Van itt egy nem részletezendő történelmi, részben legendákra, részben közös uralkodókra épített elképzelés a nagy magyar–lengyel barátságról. Tény, hogy ha Oroszország nem támadta volna meg Ukrajnát, akkor ez a nagy szellemi és érzelmi egység töretlen maradt volna a két illiberális erő között. Orbánék szerintem nem értették meg és nem mérték fel, hogy mit jelent a háború Lengyelországnak. Lech Kaczyński ugyanazt folytatta, amit előtte Aleksander Kvaśniewski. Mindketten tudták, hogy a lengyel és az ukrán népnek is vannak fájdalmas történelmi foltjai a közös múltban, és számukra, a független Ukrajna mint ütköző Lengyelország és Oroszország között, mindennél fontosabb. Természetes, hogy ez más, mint a magyar irányultság. A magyar és a lengyel kormányok között eddig nagy volt az egység az EU-eljárásokkal szembeni fellépésben. Nos, ez a jövőben változni fog, Orbán még jobban magára marad. Kissé bonyolult különben a lengyel kormányalakítás, mert Andrzej Duda köztársasági elnök nyíltan megfenyegette a majdani új kormányt – megjegyzés, ő sem gondolja komolyan, hogy Morawiecki kormányt alakíthat –, nem tűri el az elnöki, államfői hatáskör semmiféle korlátozását, megkerülését, mindent meg fog vétózni, amit meg kell vétózni. És még egy gondolat, ami fontos. A Morawiecki-kormány elképesztő mértékű fegyverkezésbe fogott. Az amerikaiak azt követelték, hogy fordítsák a GDP két százalékát fegyverkezésre. De már a három százaléknál tartanak. Háromszázezer fős hadsereget vizionálnak…
Mitrovics Tegyük hozzá, hogy a lengyel GDP messze a legnagyobb a régióban, több mint 600 milliárd dollár, közelít a 700-hoz…
Domány Figyelemre méltó, hogy a kormányra készülő ellenzék új koalíciós szerződése hangsúlyozza, hogy a védelmi programot folytatják, a védelmi költségvetés marad, tehát ezt nem akarják felrúgni. A 300 ezres létszám megvalósíthatóságában ugyan kételkednek, de a fegyverkezési programhoz nem nyúlnak.
Heves, ám kérészéletű botrányok között tengődünk – szavatosságuk három és tíz nap között ingadozik. Teszem azt, a parlament elnöke kijelenti: „Jézus gyilkosainak eszmei utódai, akik a történelem során luciferistáknak, illuminátusoknak, jakobinusoknak, bolsevikoknak, globalistáknak vagy mint éppen napjainkban, »transzhumanistáknak« nevezik magukat, azonban ki akarják ölni az emberekből az Isten utáni vágyat, a hitet.” Elsöprő felháborodás a neten, tiltakozás a zsidó hitközség részéről, kormánytényezői hallgatás – öt nap, és annyi. Más: Kőszeg Feri egy erőszakos riporter kérdéseire válaszol fáradtan, rosszkedvűen és esetlenül kényes szexuális témában, mire pártsemleges össztűz zúdul rá, és nincs az az ember, aki lemossa róla a pedofília támogatásának hamis vádját. Egyhetes haddelhadd. Megint más: megjelenik egy orosz történelemtankönyv 16-17 éves iskolások számára, amelyben az 1956-os szovjet beavatkozást az állítólagos magyarországi fasiszta veszéllyel indokolják. Jóllehet rendszerünk a forradalom örökösének tekinti magát, nem akad hivatalos személy, aki legalább homlokát ráncolná. Sebaj – nyolc nap, és spongyát rá!
Vagy: honvédelmi miniszterünk a Petőfi laktanyát ünnepélyesen Mária Terézia laktanyává kereszteli át. Beindul a hazafias pfujolás, miközben mérsékeltebb hangok is hallatszanak: úgymond, azért a császárnőnek is voltak érdemei a szarvasmarha-tenyésztés terén – slusszpassz. Később: egy soroksári iskola tanulóit óra közben értesítik arról, hogy az épületet elárverezték, s ezért azonnal el kell hagyniuk az alma matert. Na és? Valahogy majd csak szétosztják őket. Maximum háromnapos szenzáció. Gyorsan halnak a hírek.
Miért van ez így? Gyanítom, azért, mert 2010 óta érában élünk, olyan fázisban, amely állandóságot szuggerál, és saját klímája van. Szomorú biológiai jellemzője, hogy eltűnőben van az idősebb nemzedék, szellemével és régebbi korokra visszatekintő tapasztalati anyagával. Ezt a folyamatot Magyarországon a múlt évtizedben súlyos személyes veszteségek jelezték. Olyan írók, gondolkodó és cselekvő szellemek hagytak el bennünket, mint Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Heller Ágnes és ifj. Rajk László, akik demokratikus, európai értékeket és magatartásmintákat közvetítettek. S hogy meddig fog tartani ez a konzervált jelenidő? A kormányfő arról biztosít bennünket, hogy agendája 2034-ig terjed, vagyis uralmának időtartama kb. a Horthy-érával vetekedne. Ha hihetünk neki, addigra szétesik ez a kotnyeles Európa, és hazánk gazdag és tiszteletre méltó ország lesz. Persze, azt is lehetségesnek tartja, hogy a sikerre tekintettel egészen 2040-ig marad a Karmelita kolostorban, s ez esetben már-már Kádár rekordját döntögetné. Ilyen messzire csak zsenik láthatnak, mint anno Gogol hőse, Popriscsin, akitől ezt olvassuk az Egy őrült naplójában: „2000-ben, április 43-án. A mai nap nagy, nagy ünnep! Spanyolországnak van már királya. Megtalálták. Ez a király én vagyok.”
Azokat a történelemtankönyveket, amelyek közül az egyik, a 11. osztályosoknak szánt, Magyarországon is botrányt keltett, augusztus 7-én mutatták be az orosz állami hírügynökség, a TASZSZ székházában. Egyszerre négy könyvet prezentált a sajtótájékoztatón megjelent három státuszférfi: Vlagyimir Megyinszkij, a korábbi kulturális miniszter, ma az elnök emlékezetpolitikai ügyekben illetékes tanácsadója, Anatolij Torkunov, a moszkvai diplomataképző egyetem, az MGIMO rektora és a közoktatásért felelős művelődési miniszter, Szergej Kravcov. Ennek azért van jelentősége, mert mind a tankönyvek tartama – kiváltképp érvényes ez a II. világháború utáni szovjet, illetve orosz történelmet feldolgozó tizenegyedik osztályos kötet kapcsán –, mind az azok bemutatásának feltűnően magas politikai szintje egyértelműen arra utal, hogy a hatalom kitüntetett jelentőséget tulajdonít a felnövekvő nemzedék indoktrinálásának.
Ezt bizonyítja az is, hogy idén szeptembertől már csak egyetlen tankönyvsorozatból lehet őket oktatni. Korábban nem ez volt a helyzet. Hosszú időn át több mint egy tucat történelemtankönyv közül választhattak a tanárok. Néhány éve azonban ezek körét háromra szűkítették, hogy az idei tanévtől már csak egyetlen könyvből lehessen tanítani. Ám nemcsak ez az egyetlen újdonsága a most bemutatott könyveknek (két kötet a 20–21. századi orosz történelemmel, míg kettő az időszak egyetemes történelmével foglalkozik), de az is, hogy azok nem egyszerűen az állam által jóváhagyott kötetek, vagyis nem csupán „állami tankönyvek” (a korábbiak is azok voltak), hanem – ahogyan ezt a könyvet bemutató státuszférfiak többször is kiemelték – „szuverén állami tankönyvek”. Vagyis azokat olyan történészek írták – a tankönyv borítóján szerzőként Megyinszkij és Torkunov neve van feltüntetve –, akik nem azért tudnak a történelemmel foglalkozni és tankönyvet írni, mert külföldi alapítványok ösztöndíjaihoz jutottak, hanem mert igaz hazafiak, akiket a külföldi megrendelők semmilyen módon nem tudnak befolyásolni.
Könyvünkben hat tudományos kutató vizsgálja a Fidesz 2010 és 2021 közötti választási sikereinek rendszerszintű következményeit. A kutatók különböző területekről érkeznek, és a folyamatot a politikai gazdaságtan, a közgazdaságtan és a szociológia szempontjából elemzik. Fókuszuk azonban közös: a Fidesz algoritmusának nyomon követése. A szerzők empirikusan kívánták feltárni egy társadalmi rendszer kialakulásának dinamikáját és strukturális jellemzőit, az újraelosztás tulajdonságait és hatásukat a társadalmi integrációra és rétegződésre, a közbeszerzéseken keresztül történő újraelosztás politikai szelekcióját, valamint a politikai szelekció következményeit a kormány tagjaival leginkább összefonódottak korlátlan gazdagodására.
Csanádi Mária
A könyv általam írott első részének címe magyarul: A politikai foglyul ejtés és az intézményesített korrupció alakulása Magyarországon 2010 és 2021 között („Paths to Political Capture and Institutionalized Corruption in Hungary 2010–2021”). Ebben a részben empirikusan követem a politikai foglyul ejtés dinamikáját és annak központilag irányított hálózatként való elterjedését. Több mint 700, 2010 és 2021 közötti döntést és eseményt gyűjtöttem össze, hogy bemutassam a politikai foglyul ejtés és diffúziójának folyamatát. Az illusztrációk segítenek empirikusan követni a Fidesz rendszerszintű terjeszkedését először a politikai alszférában, majd a fékek és ellensúlyok intézményei felé kinyúlva és azokat elfoglalva, és tovább haladva a helyi és alulról szerveződő autonómiák irányába, mígnem a hatalom a társadalom összes alszférájába, annak hajszálereiig betüremkedik. Az első rész arról is szól, hogy a politikai térhódítás diffúziója hogyan alakítja és strukturálja a gazdasági és társadalmi alszférákat. Leírom továbbá ennek az ellenőrzés nélküli terjeszkedésnek a gazdasági, környezeti és a közszféra területén jelentkező romboló következményeit, és rámutatok a rendszerstabilizáló tényezőkre, a romboló előretörés dacára.
Az itt közölt fejezetben annak a folyamatnak az első fázisáról írok, amelyben a Fidesz mint politikai párt központosított autoriter rendszerré alakul. Ebben a fázisban a politikai kétharmad lehetővé teszi az országos autonómiák politikai foglyul ejtését s ezen szervezetek gyakorlati alárendelését a végrehajtó hatalomnak. (Csanádi Mária)
Az itt olvasható leveleket Sárközi Márta, Molnár Ferenc és Vészi Margit lánya írta az Amerikában élő szüleinek 1945/46-ban. A leveleket az igen jó hírű belgyógyász, Lax Henrik (1894–1990), a zsidó kórház nagy magánpraxissal is rendelkező főorvosa, illetve a családja őrizte meg. Lax Henrik betege volt többek között Vészi József és népes családja a felnőtt korú unokákig bezárva, aztán Babits Mihály, Molnár Ferenc, Márai Sándor, a Korda fivérek, akik nemegyszer a repülőjegyét is fizették, hogy Londonba kivitessék konzultációra, mert csak benne bíztak. Lax Henrik és szintén orvos felesége, Kornfeld Klára, valamint két fiuk, Lax János és Lax Péter az utolsó, Európából emigránsokat szállító hajóval hagyták el a kontinenst. Emigránsként indultak, ellenségként érkeztek, mert az út ideje alatt Magyarország hadat üzent az USA-nak. Megmenekülésüket az tette lehetővé, hogy az amerikai követségi ügyvivő is a betege volt. Lax Henrik New Yorkban igen hamar dolgozni kezdett, kiterjedt pacientúrájába tartozott többek között Bartók Béla, Szigeti József, a hegedűművész, Igor Stravinsky, Greta Garbo, Molnár Ferenc, Márai Sándor, Lesznai Anna, de ő volt a Kennedy család nőtagjainak orvosa is. Fia, a világhírű Lax Péter (1926) Wolf- és Abel-díjas matematikus. A harmadik nemzedéket képviselő James Lax, Lax Péter fia, nagyapja nyomdokát követve szintén orvos lett. Ő vette elő a család által megőrzött több száz levelet, s ebből a gazdag anyagból készül most angol nyelvű kötet a New York-i és oxfordi székhelyű Berghahn Books kiadásában. (Tervezzük a levélegyüttes magyar megjelentetését is.)
1945-ben és az utána következő években nagy volt az információhiány, az itthonról érkezett levelek nagy értéket jelentettek. Ezek voltak az első beszámolók a tragikus veszteségekről és a szerencsés menekülésekről, az itthoni helyzetről. A levelekben közöltek körbefutottak az amerikai magyar emigránsok között, Vészi Margit a lánya, Sárközi Márta leveleit is körözte, s azokat – szerencsénkre – a Lax család meg is őrizte. A levelek és a magyarázó lábjegyzetek egy rendkívüli módon tehetséges nagy család tagjait és kapcsolatrendszerét is bemutatják, s mindenekfelett újabb ízelítőt kapunk Sárközi Márta hihetetlen írói kvalitásaiból is.
Köszönjük a Lax család és a Vészi–Molnár-leszármazottak szíves hozzájárulását a közléshez. A nagy levélegyüttes első katalogizálója a nagyszerű Dora O’Neill, aki a Columbia Universityn tanult, s őt választotta a Lax család kinti segítőnek.
csak röviden írok, mert hosszan és részletesen nem lehet leírni, ami az elmúlt évek alatt történt. Leveledből látom, hogy kb. július 1.-ig informálva vagy felőlünk. Napokkal később elutaztam Anna [ez a cselédje, aki régen mamánál volt konyhalány – V. Margit beszúrása] papírjaival és Balkányiék[2] Rózájával Lellére, ott éltem februárig mint Pataki Anna műstoppolásból. Eszter[3] a Schlachta Margit[4] rendház zugligeti penziójában volt végig szobalány, saját nevén, de hamisított ősökkel. Ádám[5] Csepel-szigeten volt Erdei Ferenc[6] barátunknál (aki akkor még paraszt és üldözött baloldali író volt, azóta belügyminiszter lett), szintén saját nevén. Matyit[7] egy balatonkiliti család bújtatta, akiktől ezelőtt húst, kolbászt szoktunk vásárolni. Decemberben az oroszok közeledtére elhoztam Matyit magamhoz; napok múlva be is jöttek az oroszok. Februárban sikerült útnak indulni és Matyival szánkón, gyalog, szekéren, vonaton, bombázások és géppuskatámadások közepette Szegedre jutni, ahol Erdeiék jóvoltából azonnal kaptam lakást, bútort, élelmet és iparengedélyt. Amint Pest felszabadult, fölutaztam és gyalogoltam és elhoztam Esztert, Ádámot és Márkus Gabit[8] Szegedre. Egy második fordulóval lehoztam Mucit[9] üdülni és Bäck Ágneskát[10] (Ernőt és Katát, a szüleit, deportálták, utóbbi állítólag megvan valahol Németországban). Mindezidáig úgy tudtuk, hogy Gyuri[11] csodálatosképpen él és megvan, valahol Sopron mellett, munkatáborban. Májusban aztán megjött Vécsei Gyuri ugyanabból a táborból és hozta a hírt, hogy Gyuri és mindkét barátja, Halász Gábor[12] és Szerb Antal[13] meghaltak április elején, flekktífuszban és furunkulózisban.
A Nyúl utcai ház több bombát is kapott, de részben lakható. Anna és a férje, Gyula, megvannak benne.[14] Most az a helyzet, hogy Eszter Pesten van, ott lakik és Annáék látják el; iskolába jár és érettségire készül. Én megvárom Szegeden, amíg a fiúk iskolája végződik, azután felköltözöm és valahol a Belvárosban nyitok üzletet (műstoppolót), ami állati munka, de sokat lehet vele keresni.
Azt megírták neked, azt hiszem, hogy nagymama szegény nagyon beteg lett és meghalt.[15]
Nemigen tudok mit referálni különben; aki nem élte végig ezt az évet itt, úgyse sokat érthet az eseményekből. Minden családból hiányzik a fele, mindenkinek mindenkijét agyonverték, deportálták, lebombázták. Kis ízelítő: Farkas Pistát[16] pl. deportálták, Etit is, – Idát[17] megölték a nyilasok.
Isten áldjon, és látogass el hozzánk, ha mód lesz rá és romhalmazt akarsz látni.
Ölel
Márta
[Vészi Margit kiegészítése a levél alján:]
Ugyan Feri valószínűleg megmutatta nektek a mellékelt levelet (a fentit), mégis küldök nektek egy másolatot. Nem szörnyű, amin átmentek? És szegény Eti deportálva, Kohner Ida megölve… Borzasztó, borzasztó minden. De nekem valóságos csoda, hogy Márta kezeírását láthattam, mert attól féltem hetek óta, hogy csak kifogás, hogy Szegeden van és talán ők is elpusztultak. Még egy jó van a levélben: a cím c/o Márkus Andor, Szalai-u. 2.[18] Tehát az ő lakásuk is megmaradt. Angliában azt a hírt kapták, hogy Balkányiék háza elpusztult! Nem írták, honnan kapták és hogyan történt.
Heinikém, nézz utána, hogy Molnár küldjön megint pénzt Mártának, ha Webstertől[19] hír jön arról, hogy az első money-ordert megkapta. Az a levél, amit Webster Molnárnak írt és amit adjatok vissza neki, nagyon furcsa és primitív, nem is értem ezt a betűkihagyást és az interpunkcióhiányt, ami majdnem paralitikus benyomást tesz, és ami sokkal rosszabb formát mutat, mint az előző levelei. De azért mégiscsak ez az ember az egyetlen biztos kapcsolatunk a pestiekkel és így őt kell használnunk, ha segíteni akarunk.
A Mozgó Világ májusi számában van egy érdekes beszélgetés Hajdu Szabolcs, Mélyi József és Radnóti Sándor között arról, hogy van-e saját kultúrája vagy akár csak saját kánonja a Fidesznek. A pódiumbeszélgetés résztvevői lényegében különösebb vita nélkül mindkét kérdésre nemleges választ adtak. Ez bennünket különösen érdekelt, mert egy éve dolgozunk egy hasonlóló témájú cikken. A kérdésünk az, ami jelen esszé címe („Van-e értelmisége a Fidesznek?”), de a kérdés elválaszthatatlan attól a kérdéstől, hogy van-e a Fidesznek saját ideológiája – ti. abban az értelemben, ahogy a létező szocializmus évtizedeiben ez az ideológia a kommunista ideológia volt, és a pártállam mindent megtett annak érdekében, hogy csak olyanok kerülhessenek értelmiségi pozícióba, akik ezt az ideológiát elfogadták. A kérdéseink tehát nem azonosak, de a válaszaink hasonlóak. Egyelőre nincs egyértelműen azonosítható Fidesz-értelmiség, de az is igaz, hogy az egymást követő Orbán-kormányok már eddig is százmilliárdokban mérhető közpénzt költöttek el arra, hogy legyen. Lehet, hogy 2010 óta nem telt el elég idő?
Először egy bíráló megjegyzést tennénk a Mozgó Világ-beszélgetésben megfogalmazott pozitív állításra. Az aligha kétséges, hogy a Fidesz kevésbe vevő a „magaskultúrára”, mint a szórakoztató kultúrára, de a nyilvánvaló igazság az, hogy a két kultúrának a megkülönböztetése önmagában is igencsak problematikus. A Fidesz szellemi holdudvarának számos ismert figurája vitathatatlanul „népies”, de ettől ez a kultúra nem feltétlenül alacsonyabb rendű. Johann Strauss sem volt Richard Wagner, de ettől még művészi teljesítménye elvitathatatlan. A magaskultúra gyanús koncepció, ráadásul a magaskultúra legkiválóbb alkotói között voltak és vannak jobboldali, nép-nemzeti radikálisok is. Itt van mindjárt Wagner zenei életműve és súlyosan problematikus politikai nézetei.
Az eddig felsorolt kérdésekre legalább négyféle válasz forog közkézen. Tanulmányunkban ezeket járjuk körül.
2012 nyarán Gyekiczki András alkotótársával, Rajk Lászlóval remek, formabontó, nagyon érdekes és fontos kiállítást rendezett. A romos pápai zsinagógában az 1944 júliusában a városi gyűjtőtáborból deportált mintegy háromezer zsidó emlékét örökítették meg. Gyekiczki, Pápa szülötte 2010-ben 52 éves volt, amikor hirtelen, bár nem is olyan váratlanul nagyon sok szabad ideje lett. 2011-ben kezdte el szisztematikusan gyűjteni a pápai zsidókkal kapcsolatos információkat, adatokat, dokumentumokat, újságcikkeket és fényképeket. A 2012-es kiállítás egyik ihletője egy 2006-os varsói holokausztkiállítás volt. Emberi sorsokat, történeteket, arcokat mutattak meg nekünk, megrendült látogatóknak. A hajdani pápai zsidó szomszédok alakjai a zsinagógában kifeszített köteleken vásznakra nyomtatva lebegtek a földtől alig egy méterre. Tömör, tárgyszerű szövegek mutatták be őket nekünk, nem pápai látogatóknak.
A pápai kiállítást 2012 októberében bezárták, ami logikus, természetes lépés volt: a fűthetetlen, ablaktalan zsinagógában a vásznak tönkrementek volna, a látogatók csak perceket tudtak volna a kiállítótérben tölteni. A kiállításból vándorkiállítás lett, a látogatókat hosszabb-rövidebb ideig a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, majd Los Angelesben, Washington D. C.-ben, végül Újpesten a Rendezvény-térben is lenyűgözhette. 2012-ben az akkor még létező Népszabadságban Molnár Judit kollégámmal írtunk lelkes bírálatot a kiállításról. A rovat szerkesztője cikkünkből egy kérdést emelt ki, és a figyelemfelkeltés miatt kövér betűvel szedette: „Pápa híres, gazdag és/vagy befolyásos szülöttei, zsidók és nem zsidók vagy mások hajlandók lennének-e ma hozzájárulni a zsinagóga felújításához?” Jó egy évtizeddel később a kérdésünkre már tudjuk a választ: nem. A zsinagóga ma még romosabb állapotban van, mint egykor. De a Gyekiczki–Rajk-féle kiállítás most új életre kelt, a pápai zsidók története könyv alakban megjelent.
A könyvet 2022 decemberében a gyönyörűen felújított Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában mutatták be. Most, hogy az akkori kiállítás nyersanyagát példamutató gondossággal Gyekiczki özvegye, Volosin Hédi Fülöp Csaba és Pető Iván segítségével könyvvé tudta formálni, le kell szögezni, hogy ez a mű saját címének ékes és meggyőző cáfolata. Hogy lennének, hogyan lehetnének „elfeledett szomszédaink” azok, akiknek arcát, alakját, sokszor családjuk igen részletes történetét ilyen adatgazdag könyv őrzi? Értem természetesen, hogy egy kiállításnak, egy könyvnek kell a reklám, ezért figyelemfelkeltésre alkalmas a cím. Eredetileg recenzióm címének a Szomszédokat akartam adni, de ez a holokauszt-szak- és -szépirodalomban már „foglalt”. A 2000-es évek elején Lengyelországban valóságos sokkot okozott J. T. Gross lengyel-amerikai történész Szomszédok című művének megjelenése. Ebben azt tárta fel, hogy egy kis kelet-lengyelországi faluban, Jedwabnéban 1941 júliusában a helyi lakosok hogyan mészárolták le zsidó szomszédaikat. Az egykorú és a környéken tömeggyilkoló német „illetékesektől” fennmaradt dokumentumokban Jedwabne neve nem fordul elő. Ez is arra mutat, hogy ennek a pogromnak a megszervezésében a németek nem játszottak szerepet. A Szomszédok alapján készült színdarabot hosszú évekig játszották Budapesten a Katona József színházban.
Kinn vagyunk az idei év legvaskosabb Mozgó Világával, megjelent a nyári dupla számunk, melynek évtizedes hagyományai vannak. A 256 oldal hallatlanul izgalmas szövegeket tartalmaz, bőséggel talál a kedves olvasó érdekességeket a folyóiratban.
Tartjuk magunkat ahhoz a szokásunkhoz, hogy eredeti dokumentumokkal jelentkezünk. Itt most a teljesség igénye nélkül hívjuk fel a figyelmet jónéhány olyan dolgozatra, melyeknek számításaink szerint igen nagy lesz a hullámverésük.
Szelényi Iván és Mihályi Péter azt a témánkat viszi tovább hallatlanul eredeti formában, melyről korábbi pódiumbeszélgetésünkön volt szó. Az összeszokott szerzőpáros azt kérdi: Van-e a Fidesznek értelmisége?
Fleck Zoltán elmélyült esszét közöl a despota tragikus magányáról.
Csanádi Mária több kutató munkáját egybefogva számol be a Fidesz-évtizedről, a téma a foglyul ejtett ország.
Széchenyi Ágnes dokumentum-összeállításában Sárközi Márta leveleit adja közre, mely irodalomtörténeti kuriózumnak tekinthető.
Iványi Gábor a százéves Hazay Lujzával beszélgetett, az első részt júniusi számunkban közöltük, itt olvasható a folytatás.
Közreadjuk Spiró György vadonatúj regényének izgalmas részletét.
Pódiumbeszélgetésünk a szittya harcmodorról, komolyabban szólva katonai kérdésekről szól. Azoknak ajánljuk, akik érteni szeretnék, hogy mi történik körülöttünk a harctéren és a kulisszák mögött.
Állandó naplóíróink és kritikusaink mellett – akiknek sorában megtaláljuk Parászka Borókát, Pető Ivánt, Révész Sándort, Benda Lászlót, Majtényi Lászlót és másokat, felhívjuk még a figyelmet három igen érdekes olvasmányra. Pótó János Erzsébet királynő szobor-utóéletét vette górcső alá, a kolozsvári doktorandusz, Magyari Nándor László az erdélyi magyarok szorult helyzetéről írt briliáns esszét, Szegő Iván Miklós pedig igen oldott stílusban beszél arról, hogy miért okosabbak nálunk a finnek. A versekkel és novellákkal további olvasnivalót kínálunk. A számot Botos Péter üvegszobrainak exkluzív minőségű képeslapjaival színesítjük.
A Mozgó Világ a művelt, okos és kíváncsi ember folyóirata. Prémium tartalmaink azoknak szólnak, akik kétségekkel fogadják a körülöttünk zajló eseményeket. Abban a reményben adjuk most át a nyári duplát, hogy olvasóink ezúttal sem fognak csalódni bennünk.
A Mozgó Világ megvásárolható a Relay üzleteiben és a Libri hálózatában Budapesten, vidéken pedig a komolyabb könyvesboltokban, újságosoknál. A legjobban azok járnak, akik előfizetnek ránk. Tartalmaink előfizetéses formában, PDF-ben elérhetők a laptapir.hu oldalán, ahol mellettünk számos más újságot és folyóiratot is el lehet érni.
Jó olvasást, kellemes kikapcsolódást kívánunk minden kedves olvasónknak. Kérjük, támogassanak bennünket, hogy munkánkat folytathassuk!
Ahogy öltözködésben, ruhadivatban vannak örök és elnyűhetetlen darabok, úgy a színházban is. A florentin kalap. Vagy A fösvény például. Egy Molière-komédia bemutatása ritkán hívja ki azt az egyébként joggal felteendő kérdést, hogy miért ezt és miért most játssza a színház. De előfordul, hogy már a kérdés előtt világos a válasz. Ez az eset ilyen. A Szolnoki Szigligeti Színház A fösvény-premierjének indítéka és célja: Mucsi Zoltán come backje a frissen felújított Tisza-parti színházban.
Mucsi Zoltán – az ország Kapája – a szolnoki színházban segédszínészként kezdte pályáját 1979-ben, és az ott töltött bő másfél évtizede alatt eljutott a Tartuffe címszerepéig. (Ámbár meglehet, hogy az az alakítása pont nem férne bele a best of Mucsiba.) Távozása után két évvel alapító tagja lett a Bárka Színháznak. Első alkalommal ott dolgozott Szabó Máté rendezővel, majd a Nézőművészeti Kft. keretében kisebb sorozat kerekedett ki a közös munkáikból (egyebek közt A gondnok vagy A lány, aki hozott lélekből dolgozott). Kézenfekvőnek tetszik, hogy Mucsi Zoltán Szabó Máté rendező társaságában tért vissza a szolnoki színházba, sőt dramaturgként hozták magukkal Gyulay Esztert, a Nézőművészeti Kft. dramaturg-vezetőjét is. Szabó Máté szintén nem járatlan ebben a teátrumban, ő meg 2005 és 2007 között, Szikora János igazgatása alatt tartozott a társulathoz. Együtt jöttek tehát. (Kedves öntudatossággal „idegenbe szakadt házi színész”-nek titulálja Mucsi Zoltánt a helyi lap.)
Hogy éppen A fösvény lett a munkaanyag, ezt magyarázhatja, hogy Barabás Botond igazgató – aki a korábbi, Balázs Péter fémjelezte szolnoki korszakhoz képest mindenképpen nyitottabb és művészileg ambiciózusabb irányba indult a társulattal – éppúgy szívesen fogadja klasszikus szerző művét, mint bármely vidéki direktor. De az is tény, hogy Szabó Máté modernre szabta a darabot. A színlapon fordító nem szerepel, különös módon mégsem franciául játsszák A fösvényt, hanem magyarul. Egyes publikus források szerint ez a mostani Molière-adaptáció Rosanna Clarteda O avarenzo (A sóher) című munkájának felhasználásával készült, amiből a hosszú emlékezetű néző arra következtet, hogy a textus cakumpakk a rendező számítógépéből került ki. Kétségkívül sok energiát, időt, közhelyet, hellyel-közzel pedig leleményességet és szellemességet is feccölt a magyar szövegbe Szabó Máté. Hogy az utóbbira hozzak egy-két példát: Mars ki, te aljadék bűnöző, te halálsor élére való kardélhányadék! – kel ki magából Harpagon. Vagy a házasságközvetítő asszony szavai: Bárkit összeadok, szerintem ha benne vagyok a flow-ban, akkor még a két Koreát is újraegyesíteném. Nemcsak a fiatalok beszélnek fiatalosan (keni-vágja, mit szívózol?, féknyúz, full kivagyok, lúzerek, game over és hasonlók, érintőlegesen még ársapkát és kordont is említenek), de a tiszteletre méltó, idős, gazdag Anselme úr (itt: Angelus úr), vagyis Karczag Ferenc is így fordul Harpagonhoz a végkifejlet közepén: Tolj egy jófej beleegyezést, meglátod, nagyon bejön. Mondanom sem kell talán, hogy a mai magyar szleng jegyében – hiszen ezúttal nem is Párizsban játszódik a cselekmény, hanem a Párizsi utcában, és a díszletben az Eiffel-torony mintha egy kinagyított kulcstartószuvenír lenne – valósággal röpködnek a lófaszok, bazmegek és édesfaszomok. (Engem személy szerint mindig szíven üt, hogy milyen bőséges, hangzatos örömforrás ez a közönség számára.) Igaz, nem egynemű a szöveg, hanem legalább kettő, amennyiben Mucsi-Harpagon szájában elférnek a trágárságok mellett az irodalmias kifejezések is. Lásd: Ki az édes jó faszomat érdekel, hogy te ki vagy, sehonnai bitang lator. (Kedvenc: Nehogy már az érdekeljen, hogy ki az a Don Diridongo, meg kivel fut a retyerutya?)
Hétezer forint sok pénz. Főleg taxira. Ennyiért az ember a nyolcvanas években ráverhette Rupaul lábára.
Mégis mindennap kell valami pozitív visszajelzés. Ami háromnegyed órára (készülődés, taxi, baszás) kiveszi az embert a napi nyűgből. Valaki pont ezért az érzésért a nyolcvanas években ráverte Rupaul lábára.
A lépcsőn felfelé már tudja az ember, mi várja – egy gazdaságilag egyenlőtlen kapcsolat. Eat Pray Love, Buddha, semmi Tiziano-karcolat.
Szétkurált képek, befizetett wellness-hétvégék, hangoskönyv-transzcendes mindfulness, minden, ami belefér 48 négyzetméterbe – a szociokulturális struktúrákból kitörő romanticizmus a népszerű téveszme.
A depravitás hegeliánus kapcsolatban ült ott Buddhával, Sívával és a füstölőkkel. Tézis, antitézis, szintézis. Ez a minimális értelme.
Mégiscsak kell valami gondolat, hogy van több. Hogy ez nem csak időtöltés, nem csak egy ember-petang a Vérmezőn. Az okosabbak olyat írnának, hogy ez a férfiasság konstrukciójának veszélytelen élvezete.
A kishalál lakkfekete épülete, a Szodómia ismételt esztendeje, őszi délután, egy elhagyott szerető képzelete.
Az élet nagyon hosszú
Valami általában kitűnik, és az agyban rézkarcként megmarad.
Diana hercegnő képe egy fekete képkeretben áll a kredencen. Karkötők vagy órák, elrendezve. Filctollal ír a tükörre önmagának üzeneteket. Lila és piros fények, laminált repjegyek, memorabilia-egyveleg.
A hűtőn ajándékba kapott kedvességek, Párizs, mágnessel. Esetleg növények. Esetleg gyertya, néha valami stilizált poszter, betűméret, angol szavak. Önsegítő könyvek, önbántó tükörfelületek.
Olykor bele lehet gondolni: a lakás tulajdonosa kiválasztott, kinyomtatott, majd bekeretezett egy képet a brit királyi család egy érdemtelenül híres tagjáról. Jelezni akart valamit.
Olykor bele lehet gondolni: T. S. Eliot azt mondta, az élet nagyon hosszú.
Az a sok köztes idő, ahol várakozni sem tudunk. Az a sok kitöltetlen űr, ahol sekélyes képekben elveszünk, végletes üres üveges élekben, fehér hangok, geometrikus formák, zümmögő géphenger.
A végeláthatatlan tervezés, az epekedés előtti vágyakozás, visszaszámolunk, aztán újrakezdjük, ameddig talán vége lesz.
Nem. Biztosan vége lesz. Az élet nagyon hosszú, de végérvényesen végletes.
(Megjelent a Mozgó Világ 2023 júniusi számában, nyitókép: Botos Péter üvegszobra)
Az ember agya evolúciósan úgy van huzalozva, hogy a veszélyt jelző ingerekre azonnal riasztja a testet. Mire az ember társadalmi lénnyé vált, a természettől megmaradt vészre érzékenység ingereinek köre jelentősen kiszélesedett. Az evolúció lefegyverezte az embert, megfosztotta genetikailag meghatározott ösztöneitől, melyek az állatok számára veszélyek és életlehetőségek tekintetében átlátható környezetet teremtettek. Az ember társadalmilag hozza létre az együttélést szolgáló és fenyegető cselekményeket erénynek vagy bűnnek minősítő kulturális környezetet, mely az erényest jutalmazni, a bűnöst büntetni rendelte. A bűnök fő forrása az emberi testet életre galvanizáló két nagy erő, a szexualitás és az agresszió volt, melyek megnyilvánulásai az egyes kultúrákban más és más szempontok alapján minősültek bűnnek, de abban nem volt változás, hogy a bűn és elkövetője a közfigyelem fókuszába került.
Ma sincs másképp. A közérdeklődésre szánt közlések szerzői jól tudják, hogy a bűnhöz képest az erény kevésbé érdekes. Dante tudósításait a pokolról és a purgatóriumról jóval szívesebben olvassuk, mint a paradicsomi beszámolót, mely untat és elaltat. Yvan Attal A vád címmel futó filmje is a bűn iránt sosem lankadó figyelemre épít, melyet fokoz, hogy a történet a bűn ősforrásaiból, a szexualitásból és az erőszakból merít. Az éberség és a felfokozott érdeklődés azonban nem megismerés. Vannak bűnök, amelyek felderíthetőek, elkövetőik azonosíthatók és megbüntethetők. Hercule Poirot-on iskolázott agyunk addig nem nyugszik, amíg meg nem találja a bűnöst, legyen az Oidipusz, aki maga nyomozza ki saját bűnét, vagy a napóleoni álmokat kergető Raszkolnyikov, akit Porfirij Petrovics csíp nyakon. Más bűnök rejtőznek, és nehéz, ha éppen nem lehetetlen elkövetésük körülményeinek kiderítése, de az sem világos, hogy ki volt az elkövető, nem is beszélve arról, miért tette azt, amit tett.
Száll a repülő az égen, az ablakokon túl ragyogóan süt a nap. Mint tudjuk, a felhők fölött mindig, de az Ibériai-félsziget fölött már egy jó ideje nincsenek felhők. Pontosan emlékszem, mert januárban nem jellemző a villámlás, márpedig akkor dörgött, villámlott, majd eleredt az eső; esett egész nap, egész éjjel, és még a következő napon is. Azóta viszont egy csepp sem – illetve, ha jobban utánagondolok, ez így nem teljesen igaz, mert valamikor május elején esett néhány csepp; észre sem vettem volna, ha nem annyira poros a szélvédő, így viszont be kellett indítani az ablaktörlőt. Öt hónap alatt azért ez nem annyira sok csapadék. Idén eddig a szokásos mennyiség 25 százaléka hullott, márpedig Andalúziában a szokásos mennyiség sem túl jelentős. Májusban 20 milliméter az átlagosan lehulló mennyiség, szemben az errefelé a legcsapadékosabb hónapnak számító november 110 milliméterével. A víztározók 20 százalékon állnak, ami jelentős vízhiányt vetít előre. Itt úgy működik a vízgazdálkodás, hogy az ősszel, azaz novembertől márciusig (általában) érkező csapadékot a nagy folyók völgyzáró gátas tározóiban felfogják, aztán az év hátralévő részében fokozatosan felhasználják. Hát most nem nagyon van/lesz mit felhasználni. A mangóültetvények már sorvadoznak, és akik értenek hozzá, azt mondják, hogy a narancstermés is soványnak ígérkezik. Eperből egyelőre van elég. (Hogy hol és hogyan termesztik, az talány, mert az eper vízigényes növény; igaz, nemrég olvastuk valahol, hogy a világon Izrael után Spanyolországban a legmagasabb a megtisztított és öntözésre használt szennyvíz aránya. Ebbe nem is kell mélyebben belegondolni, mert ha az ember sokat töpreng, a végén eszébe jut, hogy egyes kelet-európai országokban a nem megtisztított szennyvizet, a hígtrágyát és a szennyvíziszapot is kiszórják az eperföldekre.) Az ára is lefelé megy, De ha minden így marad, a többi gyümölcs valószínűleg drága lesz az idén.
Putyin elnök balján és jobbján a moszkvai Vörös téren egy-egy aggastyán feszít, mellén az összes lehetséges kitüntetéssel. Legalábbis jelképesen ők ketten lehetnek az utolsó még élő háborús veteránok. Ha meggondoljuk, hogy a szovjet férfiakra tizenhetedik betöltött életévüktől terjedt ki a hadkötelezettség, akkor még az 1945-ben bevonultaknak is 1927–28-ban kellett születniük, vagyis ha ma élnek, közelebb járnak a száz esztendőhöz, mint a kilencvenhez. Mindent összevéve az Oroszországi Föderációban mintegy hatvanezerre tehető azoknak a száma, akiknek még közvetlen katonai tapasztalatuk van a Nagy Honvédő Háborúról, gyerekkori emlékképeket pedig néhány százezren őrizhetnek, zömmel a hosszabb várható élettartamú nők. Miáltal a Velikaja Otyecsetvennaja Vojna, közkeletű rövidítéssel VOV, végérvényesen historikummá vált, akárcsak a Batu kán hordái vagy a napóleoni Grande Armée elleni dicsőségteljes védekező hadviselés.
Moszkvai diákéveimben megtanultam, hogy az ország két fő ünnepe május 1-jéhez és november 7-hez fűződik, s ezek az évfordulók többnyire háromnapos népünnepélybe, úgynevezett „narodnoje guljanyijébe” torkolltak – vásári rendezvényekkel, hangversenyekkel, tűzijátékkal és persze sok-sok tortával, pezsgővel, vodkával, s ilyenkor az élelmiszerboltok is megteltek áruval. Ha az állami ünnep pénteki napra esett, akkor az amúgy sem legendás munkafegyelem már csütörtökön alábbhagyott, hiszen a piros betűs napokra be is kellett vásárolni, ha viszont vasárnap tartották az esedékes katonai parádét vagy felvonulást, akkor a hétfőre mint munkanapra lehetett legyinteni. Volt aztán egy különleges esztendő, 1965, amikor a szombatra eső május elsejét, a nemzetközi munkásosztály harci napját egy hét választotta el május 9-től, annak a napnak a huszadik évfordulójától, amikor szovjet katonák kitűzték a Reichstag ormára a sarló-kalapácsos vörös zászlót. Világos volt, hogy ez a két ünnep menthetetlenül egybefolyik.
Huszonegy éves voltam akkor, s enyhén szólva naivan gondolkodtam, de annyit megértettem, hogy a laza hangulattal a pártvezetés üzen a társadalomnak: úgymond legyetek nyugodtak, semmi sem fog változni. S valóban: a párt- és állami vezetők – Brezsnyev, Koszigin, Mikojan, Gromiko, Szuszlov –, akik az előző év októberében államcsínnyel buktatták meg Hruscsovot, változatlanul ott ültek a mauzóleum mellvédjén, s hatalmas fotóikkal kitapétázták a Vörös térre vezető házak falát. Csak a kerek képű, kopasz pártfőtitkár nem mosolygott többé a népre. És mert Hruscsov neve a személyi kultuszt elítélő XX. pártkongresszussal forrott össze, nyilvánosan soha meg nem indokolt leváltását sokan némi túlzással Sztálin rehabilitálásának kezdeteként értelmezték: a városszerte teljes díszben parádézó veteránok némelyike úgy viselte a bátorságért kapott érdemrendet, hogy azon a generalisszimusz képe legyen látható. Éppen a győzelem napján ebbe nehezen lehetett belekötni. Ami pedig az ígéretet illeti, miszerint „semmi sem fog változni”, azt Hruscsov utódai maradéktalanul beváltották. Épp a változatlanság lett a programjuk, amely azután valósággal szétrohasztotta a rendszert idült hiánygazdaságával és évről évre kiüresedő győzelemkultuszával együtt. Az a rettenetesen megszenvedett május 9. azóta annyi május 9-re hullott szét, ahány alkotóelem vált le az egykori Szovjetunióról. Oroszország háborúját, amelyet Oroszországban nevén nevezni is Btk.-ba ütköző cselekménynek számít, hiszen a hivatalos szóhasználat még mindig „különleges hadműveletként” bagatellizálja, a mostani orosz vezetés védekező háborúnak, mintegy a VOV folytatásának igyekszik beállítani. Kijevben május 9-ét Európa-nappá nyilvánították, a balti köztársaságokban ignorálják, éppen csak nem gyásznapként emlékeznek meg róla, Moldovában hol a győzelem napjának, hol pedig Európa-napnak titulálják. A moszkvai ünnepségen az egykori szovjetköztársaságok közül az Orosz Föderációtól gazdaságilag függő közép-ázsiai és kaukázusi utódállamokból meg a talán egyedül őszintén oroszbarát Belaruszból jött küldöttség vett részt.
Dalos György
Igen, háború folyik, nálunk ezt a szót ki szabad mondani, történészként akár örökösödési háborúként is jellemezhetnénk, hiszen egy volt birodalom tagállamai keveredtek véres harcba egymással. S mégis: az a bizonyos 1945. május 9. nem kevesebbet jelentett, mint hogy eljött a béke első napja, és Európa megszabadult Hitlertől. És erre akkor is érdemes visszaemlékezni, ha majdnem hatvan év múltán túl sok üröm vegyül az örömbe. * Jeruzsálemi kirándulásom (Mozgó Világ, 2023/5.) utolsó napjait megkeserítette egy a jobb hüvelykujjamon támadt parányi seb, amely eleinte csak viszketett, de végül begyulladt és gennyes lett. A hazaérkezésünket követő szombat reggelen mindenesetre bementem a Charité ügyeletére, hogy nézzék meg és lássák el a fura sérülést. Csakhogy úgy jártam, mint Hans Castorp Davosban: ott marasztaltak. Milyen nagyszerű találmány az okostelefon! – ez a szimpla igazság ötlött eszembe a drákói döntés hallatán. Így legalább legott értesíthettem A.-t, nem kis ijedelmet okozva neki. Még aznap megműtötték az ujjamat, folyamatos infúziós antibiotikumra fogtak, és egészen a következő szombat reggelig benntartottak. Nyilvánvalóan a szepszist akarták elkerülni.
Fekvőbetegként az ember egyfajta mesterséges gyermekkorba pottyan. Fekszik a hófehér ágyikóban, és várja a soron következő vizitet, vérvételt, kötözést, reggelit, ebédet és vacsorát. A személyzet, mondhatni, igen kedves volt és nemzetközi: az egyik nap üzbég nővérke tette rám a könyökömig érő sínt, másnap palesztin ápoló szorgoskodott a tűnek nehezen engedelmeskedő vénám körül, harmadnap egy szociális dolgozó érdeklődött a hogylétem felől. Az orvosok többnyire akcentus nélküli beszéltek – Németországban az orvosoknak csak tíz százaléka külföldi. Hogy ne nyomasszon a tétlenség, A. behozta a laptopomat, majd Ráth-Végh István megunhatatlan könyvét, Az emberi butaság történetét. Napközben írtam és olvastam tehát, esténként az internetes tévéműsorban az ukrajnai háború szörnyűséges képein hüledeztem. S noha épségemet egy pillanatig sem fenyegette veszély, mintegy túlélésre rendezkedtem be, unos-untalan arra az alkalomra gondoltam, amelyen, akárcsak rövid időre, kitörhetek ebből a tömény gyámoltalanságból.
Ez az alkalom, mégpedig nem is akármilyen, keddre, március 28-ra esett. Ekkorra volt kitűzve a Művészeti Akadémián az idén nekem megítélt Heinrich Mann-díj átvételi ünnepsége, hogy úgy mondjam, ez volt számomra az irodalmi győzelem napja. Január óta készültem az eseményre, barátoknak és kollégáknak szétküldtem a személyes meghívókat, felfrissítettem a névadóval kapcsolatos ismereteimet, hiszen utoljára gimnazista koromban olvastam tőle a „Ronda tanár urat”, tanórán, pad alatt, Kosztolányi Dezső fordításában. Időben megírtam a laudációt és a díjátadást követő köszönő beszédemet. A. egy jelmeztervező gondosságával szemelte ki ünnepi öltözékemet, benne a fehér inggel és a borszínű csokornyakkendővel, amelyet nagyjából tízévenként háromszor szoktam viselni. Mindez szép rendesen el volt tervezve, ám a hüvelykujjam egyszeriben kérdésessé tette az egészet. Jóllehet már a felvételkor megpendítettem az esedékes fellépést, a Charité urai ragaszkodtak hozzá, hogy csak a gyulladás leszorítása után hagyhatom el a kórház épületét. Ezt a kedvező eredményt a napi három kötözés dacára sem sikerült elérni, úgyhogy kedd reggel megismételték az operációt. A teljes érzéstelenítésből felocsúdva még mindig nem tudhattam, hogy kiengednek-e az ünnepségre, amelynek helyszíne a Művészeti Akadémia épülete, valaha Konrád Gyuri barátom birodalma, karnyújtásnyira van a Charitétól. A kedvező döntést délután háromkor hozták meg: két kötözés között saját felelősségemre elhagyhattam fekvőhelyemet. Annyi időm maradt, hogy A. kocsival épp hazavihetett, megfürödtem, borotválkoztam és átöltöztem. Ez utóbbi műveleteket jócskán megnehezítette a jobb kezemet könyökig lefedő és sínnel kitámasztott gézrengeteg. Bal kézzel ettem néhány otthoni falatot, majd uzsgyi, be a taxiba, és irány az Akadémia. Hűha, gondoltam tényellenesen, még jó, hogy nem az irodalmi Nobelt kaptam meg, akkor ugyanis Stockholmba kellene odaérni este hétre. Végül is szerencsésen abszolváltam a rendkívüli estét, a koncertet, a beszédeket és a fogadást, amelyen a helyzetből adódóan senkivel sem rázhattam kezet, és az alkalomra előkészített könyveimet sem szignálhattam. Fél tíz tájban kötelességtudóan, angolosan távoztam dicsőségem színhelyéről, este tízre már hálóruhában, ágyam szélén ülve vártam az esedékes esti infúziót és átkötözést. Abban a pillanatban úgy éreztem: kiérdemeltem a Heinrich Mann-díjat, ha másért nem, ezért a maratonért. * Ha már önfényezés, legyen teljes. Pesten megjelent Három Berlin című könyvem, afféle önéletrajzba illesztett várostörténet. Megvallom, hogy bár kis híján német szerző lettem, magyar megjelenéseim még mindig nagyobb izgalmat váltanak ki belőlem, mint az itteni sikerek. A kórházból hazatérve megkértem kiadómat, hogy egy tiszteletpéldányt juttasson el unokámhoz, az áprilisban tizenhatodik esztendejét betöltő Julcsihoz. Néhány nappal később Julcsi köszönettel nyugtázta a könyv átvételét, bár tapintatosan jelezte, hogy nem fog hozzá azonnal, mert előbb végig kell olvasnia Hermann Hesse Narziss és Goldmund című remekét. Most aztán izgulhatok. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 júniusi számában – Nyitókép: magyarnemzet.hu – a szerk.)
A tél fehér billentyűin ugrándozó cinkék, ők emlékeznek csak a kertek elvérzett hangjegyeire Bari Károly: Másnap
Fel kell tennünk a kérdést: mit jelent a kortárs kulturális és politikai kontextusban a roma művész és roma művészet fogalma? Stílust, azaz egy zárt festői és formai eszközkészletet, mely megújítható ugyan, mégis alapvetően köti a hagyomány? Származást és az identitás egységét? Attitűdöt, amellyel az alkotó a roma kultúra felé fordul? A felsorolt elemekből többet is, esetleg mindegyiket? Még további feltételeket is meg lehet megfogalmazni, például ha rákérdezünk a roma művészet és a magyar művészet viszonyára? Talán nem is lehetséges a válasz, amikor a kérdésekben sem vagyunk teljesen biztosak. Erre utal Oláh Norbert kiáltványa is, A cigány művész szorongása, ami nem csak végigveszi a fent felsorolt problémákat, de végül kitér az általános válasz lehetősége alól: Bár az alkotóról vagy művészről egyes szám harmadik személyben beszéltem, az esetek jó részében saját magamat, saját dilemmáimat mutattam be, melyek az elmúlt tíz évben, azóta gyötörnek, hogy felvételt nyertem a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész szakára. A rövid gondolatsorhoz ez a tízévnyi önellentmondásos gyötrődés vezetett, és még mindig nem látom a megoldást.
Gárdonyi László
Kövessük példáját, és az általános helyett helyezzük az egyedit a középpontba. A kiáltvány a 2021-ben, a 3. Off-Biennálé során megvalósult eseményhez kapcsolódik, ahol Oláh a Tavaszmező utcában, a volt Roma Parlament épülete előtt szimbolikusan, a saját maga által épített, a romapolitikára utaló fogalmakat tartalmazó téglafalat bontott le. A mű politikai aktualitásra irányultságát jelzi, hogy az alkotó a megváltozott helyzetben újragondolta művét, 2023-ban új szavak kerültek a falra, amely már nem tapintható tégla, hanem festett vászon.
A politikai hang és állásfoglalás más művekben is megjelenik, de sokkal visszahúzódóbban. A 2016-os Bádogosokon is megfigyelhető a szociografikus attitűd, de táblakép formája és megformáltsága eltávolítja a közvetlen aktivizmustól, és inkább a kortárs művészet szcénájába emeli. Hasonló módszerrel él a 2018-as Héhalom sorozat, a nógrádi falu képein a hangsúlyozottan megjelenő légvezetékek keltenek önmagukon túlmutató szorongató hangulatot, eltávolítva a szemlélőt a vidéki idilltől.
A Józsefváros című sorozat hideg budapesti város- és utcaképeket mutat be. Hátsó udvarokat, tűzfalakat, néptelen utcákat. A textúrák és a színek erőteljes hangsúlyozása, a formák egyszerűsítése és a kompozíciós szigor az absztrakt erényeket hangsúlyozzák. Roma művészet? Magyar művészet? A kettő együtt, vagy a kettő elképzelhetetlen egymás nélkül, ezért már a kérdés is értelmetlen? A válaszok (ha vannak) biztos nem teoretikusak, hanem nagyon is gyakorlatiak: művek és emberek párbeszéde során fogalmazódhatnak meg. (Roma művészet, magyar művészet, művészet – megjelent a Mozgó Világ 2023 júniusi számában – Nyitókép: Oláh Norbert: Békamesék)
Több mint tizenöt tonnát nyom, a talapzat több mint hatméteres, a rajta álló szarvas pedig öt méter magas. A szarvas agancsa polírozott bronzöntvényből készült, teste több ezer bronzból hajlított aranyszőr lemezből áll. Mellesleg a programhoz tartozó „aranyvonat” is, hivatalos címén a Robogás, tizenhárom tonnás, az is a Pénzmúzeumhoz tartozik, valamint a Széll Kálmán téri átjáró dísze is Szőke Gábor Miklós alkotása. A hétezer, futurisztikusan elcsúsztatott aranyrudat imitáló kompozícióhoz ikonográfiailag szervesen hozzátartozik a szarvas, a 2022-es év legfigyelemreméltóbb hazai botrány-emlékműve, de erről lejjebb.
Az Aranyszarvas – hogy képzavarral éljünk – már jelenünkben sem „magányos farkas”. További képzavar: az ingerküszöböt átütő „első fecske”, az úgynevezett Fradi-sas krómacél szoborkompozíció volt (2016), megtámogatva egy világhírt bizonyító megrendeléssel, az atlantai stadion mellé került gigászi madárral, minden idők legnagyobb szárnyfesztávolságát átívelő sólyomszoborral (2018). A szintlépés következő állomása (sok más részecskéből összeszerelt köztéri szobor mellett) a vadászati világkiállítás úgynevezett „agancs-kapuja” (2021, szintén csodaszarvast imitálva, később a keszthelyi kastély parkjába felállítva), ráadásként az expó körpavilonját ékesítő – több Sz. G. M.-állatszobor mellett –, a Zrínyire emlékező véres vadkan. Innen csak egy ugrás a jelenbe, sőt a jövőbe, és címadó szobrunk az invazív fajokra jellemző szaporulattal véteti magát észre. Mint azt a Telex cikkírója némi iróniával megjegyezte, a szarvas utánra tervezett és már felavatott művek következtében a „MOM felé, a Krisztina körúton az Alkotás út–Csörsz utca sarkán álló Hillsdale irodaházig haladva… (ez a „méhecskés” szobor – P. Sz. J.) valóságos Szőke Gábor Miklós tanösvényt lehet majd létesíteni”. A felvázolt életműállomásokon túl a művésszel foglalkozó bulvárirodalom sajdítóan részletezi e presztízsberuházások forintosított költségvetését, a csepeli vasmű loftjában létesített „Factory”-nak, a warholi életműből ellesett szerelőműhely-imitáció döbbenetes arányainak a méltatását, az általános szakmai irigység légkörének érzékeltetését, továbbá nem győzi hangsúlyozni a művész személyes politikai kötődéseit államtitkárokhoz, miniszterekhez és egyáltalán, a hivatalos szférához. Mélyi József és György Péter írásain kívül a vele való foglalkozás jóformán ki is merül a kézzelfogható és számszerűsíthető dolgok ismertetésében. És mindegy is, hogy a mérleg pozitív vagy negatív minősítésű. Szobrászatának érdemi részét általában kerülik.
Új szolgáltatást vezetünk be. Egy év elmúltával közreadjuk a folyóirat korábbi számainak teljes változatát PDF formátumban. Így azok is hozzájuthatnak prémium tartalmainkhoz, akik korábban nem tudták megvásárolni a lapot. A teljes változat ezzel a világ minden tájáról elérhetővé válik.
Hasonlóképpen járunk el a színes képmellékletekkel és az adott szám külső és belső borítóival is. Ezzel tervezzük bővíteni azt a lelkes rajongói kört, amely arra biztat bennünket, hogy tegyünk bátrabb lépéseket az online térben. Igyekszünk.
A 2019 januári szám teljes szövegváltozata itt érhető el.
Jó olvasást mindenkinek! (A szerk. – Nyitóképünkön Kádár Emese Száradás c. képe látható )
A Mozgó Világ legfrissebb számai a Relay-üzletekben, Budapesten a Láng Téka könyvesboltban a Libriben, vidéken az igényes árusoknál megvásárolható.
