Száll a repülő az égen, az ablakokon túl ragyogóan süt a nap. Mint tudjuk, a felhők fölött mindig, de az Ibériai-félsziget fölött már egy jó ideje nincsenek felhők. Pontosan emlékszem, mert januárban nem jellemző a villámlás, márpedig akkor dörgött, villámlott, majd eleredt az eső; esett egész nap, egész éjjel, és még a következő napon is. Azóta viszont egy csepp sem – illetve, ha jobban utánagondolok, ez így nem teljesen igaz, mert valamikor május elején esett néhány csepp; észre sem vettem volna, ha nem annyira poros a szélvédő, így viszont be kellett indítani az ablaktörlőt. Öt hónap alatt azért ez nem annyira sok csapadék. Idén eddig a szokásos mennyiség 25 százaléka hullott, márpedig Andalúziában a szokásos mennyiség sem túl jelentős. Májusban 20 milliméter az átlagosan lehulló mennyiség, szemben az errefelé a legcsapadékosabb hónapnak számító november 110 milliméterével. A víztározók 20 százalékon állnak, ami jelentős vízhiányt vetít előre. Itt úgy működik a vízgazdálkodás, hogy az ősszel, azaz novembertől márciusig (általában) érkező csapadékot a nagy folyók völgyzáró gátas tározóiban felfogják, aztán az év hátralévő részében fokozatosan felhasználják. Hát most nem nagyon van/lesz mit felhasználni. A mangóültetvények már sorvadoznak, és akik értenek hozzá, azt mondják, hogy a narancstermés is soványnak ígérkezik. Eperből egyelőre van elég. (Hogy hol és hogyan termesztik, az talány, mert az eper vízigényes növény; igaz, nemrég olvastuk valahol, hogy a világon Izrael után Spanyolországban a legmagasabb a megtisztított és öntözésre használt szennyvíz aránya. Ebbe nem is kell mélyebben belegondolni, mert ha az ember sokat töpreng, a végén eszébe jut, hogy egyes kelet-európai országokban a nem megtisztított szennyvizet, a hígtrágyát és a szennyvíziszapot is kiszórják az eperföldekre.) Az ára is lefelé megy, De ha minden így marad, a többi gyümölcs valószínűleg drága lesz az idén.
Megy a repülő a rögös égi országúton. Turbulenciák vannak, talán a lenti forróság és a felszálló légáramlatok miatt; az út nagy részén bekapcsolt biztonsági övvel utazunk. Odalenn a táj semmiben nem különbözik attól, amit első ideérkezésünkkor, tavaly augusztusban tapasztaltunk: a fű kiégett, az olajfák és a fenyők szigetei tompán zöldellnek a szárazra sült gyep okkersárga óceánjában.
Magyarországról jövünk, családi ügyekben voltunk távol. Most visszafelé igyekszünk: haladunk az esős, bujazöld, párás otthon felől a félsivatag rekkenő szárazsága felé, ahol nappal minden élő árnyékot keres, hogy elbújhasson az átható fény elől, és éjszakánként a tikkadt gekkók tátott szájjal, lihegve kapkodják a levegőt az átforrósodott házfalakon. Kaptunk négynapnyi magyar tavaszt a nyolc hónapig tartó spanyol nyárban, és most visszük magunkkal a színét, az illatait, a hangját, a hangulatát.
Hogy milyen az élet – nagyrészt – víz nélkül, azt majd ezután tudjuk meg. A fák már tudják – ha máshonnan nem, hát a génjeikből: voltak itt száraz periódusok korábban is. Kevesebb virág, kevesebb hajtás, kevesebb levél, rövid távon ez a túlélés receptje. A madarak is kevesebb tojást raknak.
A tavalyi év is aszályosabb volt az átlagosnál. Alighanem írtam már, de talán érdemes megismételni: Dél-Spanyolország jelene nagyon hasonlít Európa jövőjére, ha klímaszempontból vizsgáljuk. Tíz-húsz év múlva ez lesz otthon is, vagy valami ilyesmi. A fák… Az őshonosak közül nagyon sok kiszárad és eltűnik. De lesz néhány jövevény, ami megtalálja a számítását, és a többiek rovására látványosan elterjed. A növényvilágban egy adott fajösszetétel mindig egy adott éghajlatvariáns lenyomata (hiszen arra a környezeti feltételrendszerre lett optimalizálva), ha változik az éghajlat, a növényzetnek is törvényszerűen változnia kell. Ami az egyiknek hátrány, az a másiknak – a tágabb tűrésűnek vagy az aszályt könnyebben elviselőnek – evolúciós előny. Az egyik elszárad, vagy csak lassabban nő, nehezebben ereszt gyökeret, a másik pedig kihasználja az üresen maradt niche-t, és vígan él, terjeszkedik, hódít. Nálunk talán az akác lesz a nyerő, az eperfa meg a bálványfa. Spanyolországban jelen állás szerint az eukaliptusz a győztes, de még itt sem hirdettek végeredményt, otthon is korai lenne.
Aztán a folyók. A többségük kiszárad, vagy időszakossá válik. Az utóbbit úgy kell érteni, hogy évekig semmi sem folyik bennük, néha meg kiáradnak, féktelenül, mintha a régi nagy árvizekre emlékeznének.
És persze az állatok: a flóra után a fauna is átalakul. A budapesti Tűzoltó utca gekkói (ez nem valami városi legenda, hanem tudományosan feltárt valóság) egyre nagyobb területeket foglalnak el a városban. Pécsett, Szegeden megjelennek a papagájok. Nem kell sok nekik: csak néhány fokot emelkedjen az átlaghőmérséklet, és már át tudnak telelni; nemhogy Brüsszelben, de számos német nagyvárosban is megoldották már. Egyszóval lesznek papagájaink. A rossz hír, hogy a ma ismert technikai civilizáció a globális átlaghőmérséklet körülbelül három Celsius-fokos növekedésénél összeomlik. Ez egy ilyen játék: ahol vannak nyertesek, ott lesznek vesztesek is, de az még odébb van. Előbb a pókok jönnek, meg a keselyűk. A keselyű szereti a klímaváltozást, ahogy a háborút is. Nekünk veszély, neki lehetőség.
A gép száll, már valahol Albacete környékén járunk. Még fél óra, aztán ereszkedni kezd, kikanyarodik a tenger fölé, és az orrával célba veszi Malagát. Késő este van, mire földet érünk, a reptér úgyszólván üres. Az agglomerációs vonaton is szellősek a széksorok: húsvétkor három szerelvényt is el kellett engedni, mire a negyedikre nagy nehezen felfértünk, de most nincs körmenet, csak a munkából hazafelé tartókkal meg néhány előszezoni vendéggel osztozunk a helyeken.
A torrequebradai állomás is néptelen. Lassan sétálunk a mediterrán szürkületben, a fejünk fölött választási „elefántfüleket” himbál az esti szél. „Szavazz a PP-re!” – ennyi az üzenet, és voltaképp ennyi az összes találkozásunk a spanyol politikával 2022 augusztusa óta. Hogy mi az a PP, azt nem tudjuk. A szomszédaink sem, akiktől megkérdeztük – mentségükre szóljon, hogy eredetileg brazilok, de már sok éve itt élnek, a gyerekeik itteni iskolákba járnak, a társasház garázsában egy piros kabrió és két lila sup várja őket, vagyis rendelkeznek mindennel, ami a tartós ittléthez nélkülözhetetlen. A pártok vagy a lokális politikai viszonyok akár csak felületes ismerete nem tartozik a szükséges dolgok közé. A városban, ahol élünk, rend van, a közbiztonságra nincs panasz, a munkanélküliség (ha a novembertől márciusig tartó holtszezontól eltekintünk) alacsony, a korrupció legalábbis nem látványos. Ezen az sem változtat, ha marad a mostani garnitúra, meg az sem, ha megy. A tét kicsi, az izgalom mérsékelt – még csak az sem világos, hogy települési vagy „autonóm közösségi” (tartományi) választás közeleg. A napját ismerjük, május 28-án lesz, de szavazni nem tervezünk: bár lenne rá jogunk, mert átmenetileg itt lakunk, és az adó nagyobbik részét is itt fizetjük. De így sem éreznénk méltányosnak, hogy beleszóljunk a benalmadénaiak/malagaiak/andalúzok négy (?) évre szóló döntésébe. Valószínűleg soha nem fog kiderülni – számunkra –, hogy ki győzött, és szinte bizonyos, hogy ha tudnánk, az sem változtatna semmin. Az alapvető kérdésekben konszenzus van. Ilyen alapvető kérdés az EU-tagság (pozitív) megítélése, Ukrajna katonai támogatása, a fiatalok munkához juttatása. Hogy miről szoktak vitatkozni, az szintén rejtély előttünk, és itt a tengerparton nem is sokat számít. Az számít, hogy Észak- és Nyugat-Európában ne mélyüljön el a recesszió, mert különben nem jön majd elegendő vendég; folytatódjon az üzemanyagárak csökkenése; ne legyen újabb Covid-hullám – hetek óta nem volt új megbetegedés, immár a tömegközlekedésen sem kötelező a maszk, csak az egészségügyi intézményekben kell viselni –, és hogy essen végre az eső.
Éjszaka megfordul a szél, és szórványos felhőket hoz északnyugat felől, abból az irányból, ahonnan olykor a csapadék is érkezik. Bár késő van, az erkélyeken emberek állnak, nyújtogatják a nyakukat, kitartják a kezüket a szélbe, és reménykednek. Átszólnak egymáshoz, mosolyogva az égre mutatnak, és optimistán leszedik a száradni kiakasztott ruhát. Ha nem értesz egy szót sem abból, amit mondanak, akkor is érzed, hogy valami fontos dolog készül.
Hajnalra vastag felhőtakaró érkezik. Az emberek még mindig vagy már megint kint vannak az erkélyeken. A levegőben esőszag száll – vagy csak odaképzeljük, mert eső nem esik. Reggel sem. Délben sem. Este sem. Semmikor. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 júniusi számában – Nyitókép: malaga.com)
