Vannak dolgok, amelyeknek a hiánya is, a megléte is fáj. A sajtószabadság is ilyen.

A Népszabadság kinyírása után a felfüggesztett, majd megszüntetett lap munkatársai lehetőséget kaptak rá, hogy az ELTE média szakos hallgatóinak szemináriumot tartsanak Sajtószabadság a gyakorlatban címmel. Úgy gondoltam, hogy a nekem jutó másfél órában a sajtószabadság által okozott fájdalmakról fogok beszélni. Nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert a hiány fájdalma az aktuális fájdalom. Érdemesebb arról beszélni, ami nem aktuális, mert arról mindig sokkal kevesebbet beszélnek és gondolkodnak. Biztos vagyok benne, hogy hosszú ideig fognak sajtószabadságban élni a szemináriumunk ifjú hallgatói, ennek a dolgozatnak az olvasói meg még tán az indokoltnál is optimistább szerzője. Készüljünk föl rá, hogy a sajtószabadság fájni fog a jövőben is, miként fájt a múltban is.

Az Arcanum keresője szerint a sajtószabadság szó a Népszabadságban és elődjében, a Szabad Népben 1945 és 1988 között 373-szor fordult elő. Évente átlagosan nyolc és félszer. 1989 és 2015 (a Népszabadság utolsó teljes éve) között 1856-szor. Évente átlagosan hatvankilencszer. A különbség nyolcszoros. Az a kevés említés a rendszerváltás előtt többet mond a sajtószabadság fájdalmáról, mint az a sok a rendszerváltás után. Érthető. Az állampárt központi lapjának a diktatúra évtizedeiben azt kellett érvekkel alátámasztania, hogy sajtószabadság ott van, ahol nincs (emitt), és ott nincs, ahol van (amott). Ezért a sajtószabadság fájdalmainak kihangsúlyozásával tagadták a sajtószabadság létét az ellenséges világban. Ebből sokat tanulhatunk. Magyarországon is sokan tagadták a sajtószabadság létét akkor (nemrég), amikor leginkább volt. Azzal, ami benne fájt. Gondolván, hogy ami fáj, az nem lehet szabadság. Pedig dehogynem.

 

 

A szabadság nem a szabadsággal kezdődik

 

Szabad országban szabadság alatt közszabadságot értünk. Olyat, amellyel kivételes esetektől eltekintve minden felnőtt polgár rendelkezik. De szabadság ott is létezik (létezett), ahol közszabadság nem. Különböző települések, népcsoportok, társadalmi rétegek, intézmények, egyetemek, felekezetek, rendek, egyes szakmák művelői, politikai, hatalmi tényezők és egyes kiemelt személyek különböző szabadságokkal rendelkeztek. Nem látszólagos, hanem nagyon is valóságos szabadsággal, amelyek meghatározták a létezésüket. Nagyon különböző mértékű és jellegű szabadságok voltak ezek, de szabadságok voltak. Kevesebbet is, többet is érhettek a közszabadságnál. Érhettek kevesebbet, amennyiben elveszíthető kegyhez és nem független intézmények által őrzött jogi garanciákhoz kötődtek, érhettek többet, amennyiben kiváltságot jelentettek, fölényt és előnyt biztosítottak az adott szabadsággal nem rendelkezőkkel szemben. Amivel mindenki rendelkezik, kevesebbet ér.

Azok a politikai erők, amelyek a közszabadság ellen lépnek föl, ezt saját szabadságuk növelése érdekében teszik. Egy diktátor tevékenységi szabadsága – amíg diktátor – sokkal nagyobb, mint az első számú politikai vezetőé parlamentáris demokráciában. A fékek és ellensúlyok a végrehajtó hatalom szabadságát csökkentik. Azok a gazdasági tényezők, amelyek a maguk területén a vállalkozás közszabadsága ellen lépnek föl, ezt a saját szabadságuk – és profitjuk – növelése végett teszik, mert minél inkább monopolhelyzetben vannak, annál szabadabban érvényesíthetik az érdekeiket. És így tovább.

A mások szabadsága a mi szabadságunk korlátja. A párválasztás szabadsága azt jelenti, hogy csak olyan párt választhatok, aki szabadon választ engem. Nem áll módomban például egy családfő parancsával magamhoz kényszeríteni azt, aki nem hajlik hozzám, mert a családfő is elvesztette immár a családirányítás szabadságát családtagjai szabadságfokának megemelkedésével.

És hasonlóképpen van ez, mint majd alább taglaljuk, a nyilvánosság és a sajtó szabadságával is. A kommunista újságírók jelentős része a fordulat éve, a diktatórikus rendszer kiépülése után – annak ellenére, hogy a munkáját sokkal erőteljesebben meghatározták – szabadabbnak érezte magát, mert nem kellett folyvást ellenérvekkel, ellenvéleményekkel hadakoznia a nyilvánosságban.

Sokak számára a sajtószabadság kitörése a rendszerváltás idején szörnyű sokk volt. Akik védettek és (nyilvánosan) támadhatatlanok voltak, hirtelen támadhatók és védtelenek lettek. Aczél György például képtelen volt feldolgozni az ellene irányuló, évtizedeken át lefojtott kritikák és indulatok megjelenését a sajtóban. A sajtószabadságot a vadállati sajtóterror elszabadulásaként élte meg. „Ez a sajtószabadság?! Ahol engem bárki mocskolhat, rágalmazhat, bárminek elmondhat, de én nem védekezhetek, és engem nem véd meg senki?!” Így panaszolkodott, miközben bárki szabadon kiállhatott mellette, sokan ki is álltak, és neki is módjában állott volna szabadon írni és nyilatkozni, de felkészületlen volt az egyenlő felek között zajló szabad vitára, hiszen ez teljességgel hiányzott az életgyakorlatából, ráadásul a rendelkezésére álló tények sem feleltek meg annak az önképnek, amelyet a nyilvánosság előtt szeretett volna megjeleníteni. És ezzel nagyon sokan voltak így.

Van olyan kollégám, aki a lapunk eltaposása után ki is fejtette, mennyivel szabadabbnak érezte az újságírói létét a diktatúra központi napilapjában, mint a rendszerváltás után.

Szögezzük le tehát: szabad országban mindig lesznek – nem kevesen – olyanok, akik a több szabadságot kevesebbnek érzik, vélik és – mivel sajtószabadság van – hirdetik.

 

 

A sajtószabadság formális

 

A jelenkor demokráciája formális demokrácia. A demokrácia jobb- és baloldali ellenségei szerint a formális demokrácia egyet jelent a látszólagos, nem valóságos, hamisított demokráciával. Holott éppen ellenkezőleg. A modern demokráciák formális jellegüknek köszönhetik tartósságukat. Ezt fejtegeti Heller Ágnes a Past, Present and Future of Democracy című könyvében.

A formális demokráciában a tartalomtól független jogi formulákban rögzítik a polgárok jogait. A különböző jogok és szabadságok egészen kivételes esetektől eltekintve mindenkit megilletnek, függetlenül attól, hogy milyen tartalmat (eszmét, véleményt, világnézetet, érdeket) kívánnak a jogaikkal élve szolgálni. A formális demokrácia ellenségei az esszenciális, a tartalomtól függő demokráciát pártolják, azt tartják valóságosnak. Ebben az értelmezésben a szabadság annak és azoknak jár, ami és akik az emberek legfőbb javát szolgálják, légyen az Isten országa, a nemzet nagysága, a kommunista világrend vagy bármi más. Így gondolkodik mindenki, aki úgy véli, a szabadság ellenségeinek nem jár a szabadság. A formális demokrácia híveinek is van elképzelésük a köz javáról, de nem igénylik a maguk nézetei számára a szabadság monopóliumát.

Nincs sajtószabadság – ezzel a címmel találkoztak a Szabad Nép olvasói 1945. augusztus 14-én lapjuk harmadik oldalán. A címben indított mondatnak persze folytatása is volt: „»Nincs sajtószabadság a demokrácia ellenségeinek« – mondotta tegnap Szakasits elvtárs az újságírók közgyűlésén. Soha nem volt időszerűbb ez a bátor és egyértelmű kijelentés, mint most, amikor Simonffy Tóth Ernő őrnagy meggondolatlan – vagy nagyon is meggondolt – vezércikke a további megjelenés lehetőségétől fosztotta meg egy időre a kisgazdapárt debreceni lapját. (…) A nemzet ellenségei nem érdemlik meg a szabadságot, a sajtószabadságot sem.”

Ez a (sajtó)szabadság esszenciális felfogásának lényege. Simonffy Tóth Ernő meghurcolásának történetét ismerjük Simonffy András könyvéből, a Kompország katonáiból. Tudjuk azt is, hogy Szakasits Árpádot 1950-ben a demokrácia megátalkodott ellenségeként életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték azok, akik idézett szavait ünnepelték. Simonffy őrnagy jobban járt nála, őt csupán nyugdíj nélkül nyugdíjazták. De a Szakasits Árpád által sokakkal együtt képviselt (sajtó)szabadságfelfogást nem intézhetjük el annak fölidézésével, hogy miként éltek vissza vele, és miként fordították hirdetői – és bárki – ellen. Hiszen nem csupán diszkreditálódott, bukott diktatúrák szálláscsinálói és képviselői tételezik föl, hogy a szabadságnak vannak ellenségei. Valamennyien gondolunk valamit arról, hogy kik a szabadság ellenségei, valamennyiünknek véleményt kell alkotnunk a szabadság ellenségeinek szabadságáról. Egyáltalán nem tűnt el a diktatúrával együtt az a felfogás, hogy a szabadság ellenségei számára nincs szabadság, ezzel ma is találkozunk lépten-nyomon, és a parlamentáris demokrácia liberális híveinek egy része is így vélekedik.

A diktatúra sajtója évtizedeken át azt a tévhitet terjesztette, hogy a rendszer ellenségei számára semmilyen rendszerben nincs sajtószabadság.

  1. augusztus 3-án a Szabad Nép közli Howard Fast amerikai író nyílt levelét az amerikai néphez. Ebben többek között ez áll: „Hónapok óta úgyszólván minden amerikai lap, folyóirat és a rádió kapui bezárultak előttem. Megrágalmazni valakit, azután lehetetlenné tenni számára, hogy válaszolhasson és védekezhessék: ez napjaink Amerikájában a »sajtószabadság«.”
    A nyílt levélhez fűzött szerkesztőségi jegyzet szerint „a haladó amerikai baloldali írót, Howard Fastot börtönre ítélték, amiért szembeszállt az Amerika-Ellenes Bizottsággal. Vele együtt még tíz antifasiszta férfit és nőt küldtek börtönbe.” A Szabad Nép nem közli a forrást. A nyílt levél hónapokkal korábban jelent meg a Daily Worker 1948. június 21-i számában. Fast az amerikai kommunista párt tagja volt, a párt legálisan megjelenő lapjának, a Daily Workernek a munkatársa. Akkor is, később is. A nyílt levélhez a Daily Worker szerkesztősége felhívást csatolt, melyben buzdítják olvasóikat és híveiket, hogy táviratozzanak vagy írjanak sürgősen Truman elnöknek, hogy helyezze hatályon kívül a Fast és társai ellen hozott börtönbüntetést. Fast és társai ekkor nem is kerültek börtönbe. 1950-ben kapott az író három hónapos börtönbüntetést a kongresszus „semmibe vétele” miatt, mert nem volt hajlandó feltárni az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt, hogy kik adományoztak annak az alapítványnak, amely a spanyol polgárháború amerikai veteránjainak, illetve árváiknak létesített otthont. Ezt a büntetést pénzzel váltotta meg. Fast írásait ebben az időben jelentősebb lapok valóban nem közölték, a kiadók bojkottálták őt. A műveit magánkiadásban adta ki, közülük a Spartacusnak és a belőle készült híres filmnek óriási sikere lett.

Magyarországon ekkor választották meg az ország elnökének Szakasits Árpádot, pár hónappal később küldik börtönbe az antifasiszta Mindszenty Józsefet. Országszerte az ő letartóztatását követelő petíciókat íratnak alá, és az aláírás megtagadóit retorziók érik. Állásvesztés például.

A szabadságjogok sérelme és hiánya nem ugyanaz. A sajtószabadság jogi lehetőség, semmilyen társadalmi, politikai és anyagi lehetőséget nem garantál. Az amerikai rendszer ellenségének, Howard Fastnak a jogait a hidegháborús boszorkányüldözés éveiben megsértették, a mainstream lapok elzárkóztak tőle, de az általa idézőjelbe tett sajtószabadság számára is létezett, élt vele, és élt belőle.

 

A Nemzetközi Újságíró-szövetség végrehajtó bizottsága 1948 novemberében Budapesten ülésezett. Az ülést a Szabad Nép november 16-án vezércikkben üdvözölte: „ugyanakkor, amikor az amerikai újságok és hetilapok tízmilliós példányszámban jelennek meg, az amerikai nép nagy többsége teljesen tájékozatlan: nem ismeri a valóságos helyzetet sem országának határain belül, sem országának határain kívül. Újság indításához és fenntartásához szükséges anyagi eszközök a monopoltőke birtokában vannak: ma már 5-6 millió dollár szükséges egy lapvállalat megindításához, s ilyen körülmények között a sajtószabadságról szóló amerikai frázisok szánalmasan átlátszókká válnak. Az amerikai sajtó politikai, gazdasági és kulturális téren a dollármilliárdosok maroknyi csoportjának érdekeit fejezi ki és világnézetét képviseli. (…) A sajtó csak ott szabad, ahol a nép is szabad. Sajtószabadság csak ott létezhet, ahol nem a finánc- oligarchia, hanem a nép uralkodik. S ha az imperialistáik a sajtószabadságot tőlünk kérik számon, Lenin szavaival felelhetünk nekik: »A (…) sajtószabadság az egész világon, ahol kapitalisták vannak, azt a szabadságot jelenti, hogy megvásárolhatnak újságokat, megvásárolhatnak írókat (…) közvéleményt gyárthatnak a burzsoázia javára. (…) Valójában azonban ez nem sajtószabadság, hanem szabadság arra, hogy a gazdagok, a burzsoázia becsaphassa a nép elnyomott és kizsákmányolt tömegeit«.”

Aki ezeket az érveket stilisztikai alapon vagy a Szabad Nép gazdáinak gyakorlata alapján veti el, megkerüli az érdemi kérdést. Az érdemi kérdés pedig az, hogy pártoljuk-e a sajtószabadságot akkor is, ha a társadalomban az erőviszonyok fölöttébb egyenlőtlenek, a nyilvánosságban nincsenek egyenlő esélyek, az erősebbek érdekérvényesítési, félrevezetési, manipulációs lehetőségei sokkal jobbak.

 

 

A sajtószabadság hírnöke: Rákosi Mátyás

 

„A demokrácia elengedhetetlen feltétele, hogy a magyar nép minden rétege szabadon szólhasson, szabadon mondhassa ki véleményét. A minden cenzúrától és ügyészi, rendőri beavatkozástól mentes, teljesen szabad sajtó nélkül nincs demokrácia. De a szólásszabadság magában véve nem elég: mindenkinek meg kell adni azt a jogot, hogy szabadon gyűlésezzen, szabadon szervezkedjék s szabadon válassza meg azokat a vezetőit, akikre rá akarja bízni érdekeinek és nézeteinek képviseletét. Aki bármilyen ürüggyel ellenzi a szólás- és sajtószabadságot, korlátozni akarja a gyülekezés, a szervezkedés vagy választás szabadságát, az hiába erősíti, hogy ő demokrata: lényegében fenn akarja tartani a mostani rendszert…” Ez itt a tartalomtól független, minden társadalmi rétegre és nézetre – expressis verbis – érvényes sajtószabadság melletti hitvallás. Az ellentéte annak, amit 1945 augusztusában Szakasits Árpád képviselt és a Szabad Nép üdvözölt. Ezt a (sajtó)szabadság esszenciális (például lenini) felfogását élesen elvető álláspontot Rákosi Mátyás fogalmazta meg a magyar hadifoglyok között terjesztett Igaz Szóban 1943. december 7-én, és közreadta A magyar jövőért című kötetében is 1945 májusában Budapesten. Ez a szöveg nemcsak azzal állt szöges ellentétben, amit Rákosi Mátyás később tett, hanem azzal is, amit korábban. Rákosi azonosult a magyarországi Tanácsköztársaság és a Szovjetunió sajtóterrorjával is, nem tagadta meg sem ezt, sem azt. Ellenkezőleg.

Ez a példa is mutatja: nem vélelmezhetjük, hogy aki (sajtó)szabadságot követel, az a (sajtó)szabadság híve, és nem fordul ellene, amikor módjában és érdekében áll. Azt, hogy kitől mire számíthatunk a jövőben, csak a múltja és a múltjához való viszonya alapján mérhetjük föl. Már amennyire. A sajtó- és minden egyéb szabadság ellensége kerülhet olyan helyzetbe, hogy különböző szabadságok hiánya vagy korlátozottsága őt sújtja, korlátozza, az érdekeibe ütközik, és ebben az esetben ezen szabadságok alkalmi, szituatív híve lesz.

Ez természetesen nem vonatkozik mindenkire, akinek a sajtószabadsághoz való viszonya élete során alapvetően megváltozott. A jelen és a közelmúlt történelmében tömegével találunk olyan személyiségeket, akiknek a nézetei életük során alapvetően és valóságosan megváltoztak, egyszer vagy többször, ilyen vagy olyan irányban. E változások során nagyon sokan drámai módon kerültek szembe a múltjukkal. 1953 és 1956 között nem kevesen vérestollú sztálinista sajtómunkásokból lettek a sajtószabadság hősei és mártírjai.

A rendszerváltás után a damaszkuszi útra keveredett tömegből kevesen hasonlottak meg a diktatúra szolgálatában leélt múltjukkal, amelyet elhallgatások, hazugságok terheltek, továbbá segédkezés a jogtiprásban, az alternatív fórumok lerombolásában, a demokratikus ellenzék diffamálásában, elhallgattatásában. Ez nem valamiféle elégtétel, igazságtétel szempontjából érdekes, hanem a jövő szempontjából. A mindenkori jelenhez képest. Ebben a tekintetben nem lenne jelentősége semmilyen kizsarolt penitenciának, s a kizsarolás eszközei maguk is a szabadságot rombolják. A belső késztetés hiánya az érdekes. A rendszerváltás utáni médiaháborúban a pártállami sajtóból érkezett, a saját múltjukat mások múltjának befeketítésével takargató vitézek segédkeztek az első sorokban az Antall-kormány oldalán a demokratikus nyilvánosság normáinak fölszámolásában, s a velük szemben állók között is ott voltak a sajtószabadság Rákosi-mintájú, alkalmi hívei. Ma ez csak annyival van másképp, hogy eltelt egy emberöltő, és felnőtt egy új generáció.

A jelentősebb pártok viszonyulása a sajtószabadság normáihoz lényegesen különbözött a rendszerváltás utáni első két évtizedben kormányon és ellenzékben. Egyáltalán nem ugyanolyan mértékben, de a kisebb mérték esetében is lényegesen. Nehéz elképzelni, hogy a jelenlegi ellenzék exkormánypárti része ebben a tekintetben megközelítené az 1998 előtti MDF-et és az 1998 utáni Fideszt, de azt nagyon is könnyű elképzelni, hogy megpróbálkozna egynémely dologgal azok közül, amelyek ellen most tiltakozik.

Nemrég emlékeztettem rá egyik írásomban, hogy a helyi sajtó szabadságának következetes elpusztítása összpárti gyakorlat volt (és maradt): „Magyarországon valamennyi párt, mely több-kevesebb önkormányzati hatalomhoz jutott, sajtódiktatúrát gyakorolt. Magyarországon a 2010 előtti évtizedekben is volt sajtódiktatúra. Sok-sok helyi sajtódiktatúra. Számottevő párt ezek gyakorlásából ki nem maradt.” (Révész Sándor: A trójai nyaló, Hvg.hu, 2017. május 4.)

 

 

Főcenzor voltam

Némi megszakítással másfél évtizedig szerkesztettem a legtekintélyesebb országos napilap véleményrovatát. A szerkesztőségen kívül álló polgártársak leginkább rajtam keresztül tudtak bekerülni a lapba, ha tudtak. Mindig többen akartak, mint amennyien elfértek volna. A kétezres évek elején még többször annyian. Akkoriban főállású cikkelhárítónak érezhettem magam. Számos írás nem érdemelt helyet a lapban, és nem volt hely valamennyinek, amelyik megérdemelte volna. A visszautasított szerzők az esetek jelentős részében nem értettek egyet velem. Bizonyára előfordult, hogy nem is volt igazam. Bizonyára vannak az enyémnél nem rosszabb mércék, amelyek másképp mérnek. Ezek mind-mind maguktól értetődő dolgok, amelyek másképp nem nagyon mehetnek.

Jogilag sajtószabadság van, gyakorlatilag viszont nem tudom a szélesebb nyilvánosság elé tárni a véleményemet. Azt, ami feszít, dühít, amit fontosnak tartok. Ez tömeges élmény. Az emberek elenyésző töredékének áll módjában számottevő nyilvánosságot biztosító orgánumot működtetni. A többiek ki vannak szolgáltatva azoknak, akiknek ez módjukban áll.

Sokan kezeltek cenzorként, a pártállami sajtócsőszök utódaként, és sokan tekintették a sajtószabadság próbájának, hogy közlik-e az írásukat. Ez az azonosítás egyrészt életszerű, mert a szerző számára az eredmény ugyanaz. Másrészt éppen ellentétes a valósággal. Éppen a sajtószabadság tagadása. Hiszen a sajtószabadság érvényesülése esetén szabad döntés tárgya, hogy mit közöl egy lap, mit nem, és milyenek a szempontjai.

A kereskedés, a párválasztás, a foglalkoztatás-munkavállalás szabadsága és még sok egyéb szabadság két szabad fél egybeeső akarata esetén hoz eredményt. Ha egy házat nem akarnak nekem eladni, akkor nem vehetem meg, ha egy házat nem akarnak tőlem megvenni, akkor nem adhatom el. Hiába akarok egy adott munkahelyen dolgozni, ha ott nem kellek. Hiába kellek egy adott munkáltatónak, ha nem akarok nála dolgozni. És így tovább. A jogilag egyenlő felek a legritkább esetben egyenlők társadalmilag. Például a keresleti piacon az eladó erősebb, a kínálati piacon a vevő. Ha a szerkesztő gyötör kapós szerzőt kéziratért, akkor a szerző az erősebb fél, ha a szerző gyötri egy kapós lap szerkesztőjét, hogy közöljön már tőle valamit, akkor a szerkesztő az erősebb fél.

Gyakoriak és gyakran járnak erős fájdalommal, frusztrációval azok az esetek, amelyekben nem tudunk a szabadságunkkal élni, mert a másik szabad fél szabad akarata nem illeszkedik a miénkhez. Ez a frusztráció különböző szabadságok esetén különböző következtetésekre vezet. Kevesen következtetnek a párválasztás szabadságának hiányára abból, hogy valaki visszautasította a közeledésüket. Sokkal többen következtetnek a sajtószabadság hiányára abból, hogy visszautasították a kéziratukat.

Ennek jele a cenzúra fogalmának kiterjesztése. Nem akárki, hanem egy hétpróbás, kiváló szabadságharcos, Eörsi István írta: „A nyugati, polgári cenzúra ravaszabb a nálunk ismertnél. Az író olykor észre sem veszi. Csak egy kicsit derűsebbre kell formálnia valamely darab utolsó jelenetét, különben esetleg nem találnak intendánst vagy producert.” (Népszabadság, 1990. április 24.) Ilyen érvekkel a pártállami sajtó igyekezett tagadni a valóságosan létező alkotói szabadságot. Amiről itt Eörsi beszél, annak semmi köze a cenzúrához. A cenzúra hatósági aktus. Itt pedig piaci tranzakcióról van szó. Ha az író úgy formálja művét, hogy nagyobb legyen iránta a kereslet, akkor jó eséllyel el tudja adni, ha meg nem, akkor nem tudja jó eséllyel eladni. Ha a profitorientált piac előnyeit kívánja élvezni, akkor figyelembe veszi annak sajátosságait, ha ezeket nem kívánja figyelembe venni, akkor a nem profitorientált szektor támogatóira támaszkodik, ha tud. Mint például az egész komolyzenei ágazat. Az államnak ehhez csak annyi köze van, hogy közpénzből támogathatja a piacképtelen művészeteket, alternatívát kínálhat a profitorientált piaccal szemben, és ezzel megemelheti az alkotók szabadságfokát.

A sajtószabadságot természetesen a szerkesztők rovására is lehet gyakorolni. Sokak normáinak – én is e sokak közé tartozom – az felel meg, ha a tulajdonos nem dumál bele a szerkesztőség munkájába. De ha beledumál, akkor nem tagadja a sajtószabadságot, hanem gyakorolja a maga tulajdonosi szabadságát. Légrády Károly például a maga korában szokatlan módon tulajdonosként aprólékosan megszabta lapjának, a Pesti Hírlapnak a formáját és tartalmát. 1881-ben Légrády felszólalt a Fővárosi Törvényhatóságban, a lap másnapi számában pedig az ő felszólalásával ellentétes szellemű cikket akartak lehozni. Légrády a cikket kivette az újságból, erre az egész szerkesztőség felmondott. A Pesti Hírlapba új szerkesztőséget toboroztak, az új főszerkesztő egy kiváló, Légrádyval ellentétben mindig ellenzéki demokrata, Borostyáni Nándor lett, a kilépett szerkesztők pedig új lapot alapítottak Budapesti Hírlap néven.

Ebben a történetben sok minden van, amit jó okkal lehet helyteleníteni, de nincs semmi, ami a sajtószabadságot sértené.

 

 

A sajtószabadság: a kártékonyság szabadsága

 

Szabadon lehet a szabad sajtóban hazudni, történelmet hamisítani, rombolni nemzetet, erkölcsöt és ifjúságot. Az ártó szándékok számára (is) szabad a pálya.

A sajtószabadságnak ezt a fájdalmas következményét nem könnyű elfogadni, sokan nem is fogadják el. Ami evidens módon kártékony, azt evidens módon tiltani kell – ez eléggé elterjedt nézet. Tagadóit életidegen, szélsőséges liberálisoknak szokták tartani, akik nyakatekert érveléssel vonják kétségbe, ami nyilvánvaló. Holott éppen az vált nyilvánvalóvá, éppen azt igazolta az élet nálunk is, amit nyakatekert, dogmatikus érvelésnek minősítettek.

Azt minősítették annak, hogy a tiltás nem jár egyedül. Minden tiltásban benne rejlik a további tiltások lehetősége, mert a tiltás analógiásan kiterjeszthető és bárki ellen fordítható. A náci jelképek betiltásától a vörös csillag tiltásán keresztül eljutottunk a Heineken megzsarolásának kutyakomédiájáig. A holokauszt tagadásának tiltásától eljutottunk a kommunista bűnök, az emberiség elleni bűnök tagadásának, „jelentéktelen színben való föltüntetésének” tiltásáig, és mindezen tilalmak parttalan értelmezésének lehetőségéig. És nem kellett megjósolni, hogy el fogunk jutni idáig. Mert ezt pontosan tudni lehetett előre. Egy másik jelentős egykori szabadságharcos, Demszky Gábor például úgy pártolta a holokauszttagadás kriminalizálását 2009-ben, hogy eleve számolt a kriminalizálás kiterjesztésével. Így érvelt: „Nem véletlen, hogy az »Auschwitzlügét« tiltó törvények több mint tíz, a holokausztot megszenvedő európai országban hatályosak. Miután Magyarország kiemelten ilyen állam, itt él Közép-Európa legnagyobb lélekszámú zsidó közössége, és a holokauszttagadás, valamint a romák elleni (tömeg)gyilkosságra való felszólítás az utóbbi években széles körben és nyíltan jelent meg nálunk is, ezt most már célszerű volna nálunk is szankcionálni. Mivel pedig a Fidesz már jelezte, hogy »az önkényuralmi rendszerek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények nyilvános tagadásának, kétségbe vonásának, jelentéktelen színben való feltüntetésének« tiltását támogatná, itt kivételesen az alkotmánymódosítás sem jelentene veszélyes precedenst, hiszen a két ellentétes politikai oldal közösen módosíthatná az alkotmányt.” (Demszky Gábor: Amikor veszélyes fegyver…, Népszabadság, 2009. május 21.)

Demszky éppen azzal érvel a tiltás veszélytelensége mellett, ami a legnagyobb veszélyt jelenti. Hiszen a Fidesz azzal a feltétellel támogatta volna a holokauszttagadás tiltását, ha abból olyan parttalan tilalom lesz, amellyel aláaknázhatja a sajtószabadságot. Hiszen szinte bárkit bíróság elé lehet hurcolni azzal az ürüggyel, hogy valamely emberiség elleni cselekményt „jelentéktelen színben” tüntetett föl. Ezt a kiterjesztést Demszkyvel ellentétben még az MSZP sem tette magáévá, de a Fidesz egyoldalúan mégis törvénybe iktatta, amint hatalomra jutott.

Ugyanebben a szövegben mossa össze Demszky egy történelmi tény tagadását a bűncselekményre (a romák elleni tömeggyilkosságra) való uszítással, amely mindig is büntethető volt, s amelynek tilalmát soha senki nem vonta kétségbe (legfeljebb a Btk. vonatkozó 332. paragrafusának alkalmasságát).

A szabad sajtóban szabad sérteni a becsületünket, a méltóságunkat, a meggyőződésünket, a hazánkat, a fajtánkat, a rokonságunkat. Bármit. Ha nem szabadna, akkor Kertész Ákost (is) börtönbe kéne zárni. Akkor Bayer Zsoltról is feltételezni kellene, hogy van neki becsülete, méltósága és tiszteletre méltó meggyőződése. Holott nincs, és ahol ezt nem lehet büntetlenül kifejteni, ott sajtószabadság sincs. Minden törvénykezés, amely a becsületsértéssel, bárminek és bármi méltóságának sérelmével és ezekhez hasonló fogalmakkal operál, a hatósági és bírói önkénynek szolgáltatja ki a sajtót. A Fidesz is ilyesféle fogalmakkal igyekezett médiatörvényében megalapozni a sajtódiktatúrát, de ebben – legalábbis részben – megakadályozta Brüsszel és az Alkotmánybíróság.

Minden rendes tollforgató rendszeresen megvalósítja a Btk. 266. paragrafusában megfogalmazott tényállást, miszerint aki valakiről, más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ, alapesetben egy évig (minősített esetben két évig) terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A sajtószabadságnak abban a pillanatban lesz végleg vége, amikor ezt a paragrafust komolyan veszik.

A sajtószabadság hívének tehát szembe kell néznie azzal a fájdalmas ténnyel, hogy nem igényelhet hatósági, bírói védelmet azokkal szemben, akik az ő becsületét, meggyőződését stb. – akárha durván – sértik és gyalázzák.

 

 

A sajtószabadságban eltorzul a valóság

 

A szabad sajtó főárama a publikum érdeklődését követi, amely nem igazodik szorosan a valósághoz. Ezért a sajtó torz képet ad a valóságról akkor is, ha szabad, és az a része is, amelynek ez nem áll szándékában.

Ezt egy egyszerű példával illusztrálom. Nagyon kedves, istenfélő rokonom úgy véli, közel van már a végítélet napja, mert a világban annyira elharapódzott az erőszak. Nem hiszi el nekem, hogy mi a korábbiakhoz képest sokkal kevésbé erőszakos korban élünk. Hiába idézem neki Yuval Noah Harari Sapiens – Az emberiség rövid története című könyvéből az Egészségügyi Világszervezet adatait, amelyek szerint mostanában, a kétezres évek elején az egész világot tekintve csupán a halálesetek egy-két százalékát okozza erőszak (háború vagy erőszakos bűncselekmény), miközben a régebbi korokban ez az arány ennek többszöröse, olykor a sokszorosa volt. Kedves rokonomra, miként valamennyiünkre, az erőszakról, háborúról szóló – alkalmasint tényszerű – hírek dőlnek a tömegkommunikációból.

Hiába mondják az antropológusok, hogy az amazóniai őserdők mélyén élő törzsek férfiainak negyede-fele hal meg erőszakos konfliktusokban, a waoranik, az araweték, a yanomamók a legritkább esetben kerülnek a nézők szeme elé, viszont a hatvanas-nyolcvanas évek véres brazíliai diktatúrájáról két évtized alatt folyamatosan beszámoltak a hírműsorok és a világsajtó. A diktatúra több ezer áldozata az akkor nagyjából százmilliós ország lakosságának legfeljebb 0,01 százalékát tette ki.

A világ képét minden rossz szándék, etikai vagy szakmai vétség nélkül is magukhoz torzítják a tömegkommunikáció sajátosságai.

 

 

Lenin igazsága
A fentebb idézett Leninnek igaza van abban, hogy a sajtószabadság a kapitalizmusban azt jelenti, hogy a kapitalisták szabadon vásárolhatnak sajtót maguknak, és azzal a saját érdekeiket szolgálhatják. Ez így van. Ez is a sajtószabadsággal kapcsolatos fájdalmas igazságok egyike.

A sajtószabadságban érvényesülnek a gazdasági és társadalmi erőviszonyok. A sajtószabadság a liberális kapitalizmust erősíti. És azt is feltételezi. Senki nem látott még sajtószabadságot a liberális kapitalizmuson kívül. Senki nem látott még sajtószabadságot a magántőke szabadsága nélkül. Hiszen a tömegkommunikációhoz tőke kell, a szabad tömegkommunikációhoz meg szabad tőke kell. Az államhatalomtól szabad magántőkének nincs más alternatívája, mint az államhatalomtól függő közpénz vagy magánpénz. A szabad magántőke – sok forrás, az államhatalom – egy forrás.

Az igazságtalan és egyenlőtlen szabadságnak nincs más alternatívája, mint az igazságtalan és egyenlőtlen diktatúra.

A történelemben különböző mértékben és módokon igazságtalan rendszereket látunk, igazságosra példát nem tudunk. Ilyenek csak a képzeletünkben és a mítoszainkban léteznek. Az igazságtalanság mértéke befolyásolható, de meg nem szüntethető.

Akik úgy gondolják – mint e sorok írója is egykoron –, hogy a liberális kapitalizmusnál igazságosabb rendszer nem csupán elgondolható és a távoli jövőben tételezhető, de a jelenben is megvalósítható, azokat kiváltképp frusztrálja a sajtószabadság. Mely egyrészt módot ad rá, hogy nézeteiket szabadon képviseljék, másrészt tovább erősíti azt a rendszert, amely ellen küzdenek.

 

 

Az állam ront vagy javít vagy henyél

A sajtószabadságot leépítő állam arra törekszik, hogy az állami médiának és a közpénznek minél meghatározóbb szerepe legyen a nyilvánosságban, a magántőke minél kevésbé legyen szabad, minél erősebben kötődjön a politikai hatalomhoz. E kötés által válik a sajtószabadság gyakorlása a sajtószabadság pusztításává. Amikor egy magántulajdonos bármilyen okból fölszámol egy lapot, akkor a sajtószabadságból következő jogát gyakorolja. A 20. század elején Magyarországon sajtószabadság volt. A kérészéletű lapok kora volt ez. Tömérdek lapot indítottak és szüntettek meg rövid időn belül. Ha viszont a magántulajdonos a politikai hatalom függvénye, hűbérese, strómanja, és rajta keresztül a politikai hatalom számolja föl a lapot, akkor a sajtószabadság gyakorlása a sajtószabadság rombolásává válik.
A sajtószabadságot ápoló állam tehet ezt-azt a sajtószabadság fájdalmainak enyhítése végett. Csökkentheti politikailag vak, normatív támogatásokkal az esélyegyenlőtlenségeket, életben tarthatja a nyilvánosság piacon életképtelen részeit, pártatlan közmédiát tarthat fönn a politikai szereplők túlnyomó részét átfogó konszenzussal, a közoktatásban fölkészítheti polgárait a sajtószabadsággal való együttélésre, a vele járó fájdalmak és frusztrációk elviselésére, a torzítások fölismerésére.

Nyilván semmilyen kormányzó hatalom nem lesz érdekei ellenére stabilan a sajtószabadság barátja. Azok lesznek a sajtószabadság barátai, amelyek a liberális kapitalizmus rendszeréhez kötődő érdekeiket tekintik elsődlegesnek a közvetlen, rövid távú hatalmi érdekeikhez képest.