Könyvünkben hat tudományos kutató vizsgálja a Fidesz 2010 és 2021 közötti választási sikereinek rendszerszintű következményeit. A kutatók különböző területekről érkeznek, és a folyamatot a politikai gazdaságtan, a közgazdaságtan és a szociológia szempontjából elemzik. Fókuszuk azonban közös: a Fidesz algoritmusának nyomon követése. A szerzők empirikusan kívánták feltárni egy társadalmi rendszer kialakulásának dinamikáját és strukturális jellemzőit, az újraelosztás tulajdonságait és hatásukat a társadalmi integrációra és rétegződésre, a közbeszerzéseken keresztül történő újraelosztás politikai szelekcióját, valamint a politikai szelekció következményeit a kormány tagjaival leginkább összefonódottak korlátlan gazdagodására.
Csanádi Mária
A könyv általam írott első részének címe magyarul: A politikai foglyul ejtés és az intézményesített korrupció alakulása Magyarországon 2010 és 2021 között („Paths to Political Capture and Institutionalized Corruption in Hungary 2010–2021”). Ebben a részben empirikusan követem a politikai foglyul ejtés dinamikáját és annak központilag irányított hálózatként való elterjedését. Több mint 700, 2010 és 2021 közötti döntést és eseményt gyűjtöttem össze, hogy bemutassam a politikai foglyul ejtés és diffúziójának folyamatát. Az illusztrációk segítenek empirikusan követni a Fidesz rendszerszintű terjeszkedését először a politikai alszférában, majd a fékek és ellensúlyok intézményei felé kinyúlva és azokat elfoglalva, és tovább haladva a helyi és alulról szerveződő autonómiák irányába, mígnem a hatalom a társadalom összes alszférájába, annak hajszálereiig betüremkedik. Az első rész arról is szól, hogy a politikai térhódítás diffúziója hogyan alakítja és strukturálja a gazdasági és társadalmi alszférákat. Leírom továbbá ennek az ellenőrzés nélküli terjeszkedésnek a gazdasági, környezeti és a közszféra területén jelentkező romboló következményeit, és rámutatok a rendszerstabilizáló tényezőkre, a romboló előretörés dacára.
Az itt közölt fejezetben annak a folyamatnak az első fázisáról írok, amelyben a Fidesz mint politikai párt központosított autoriter rendszerré alakul. Ebben a fázisban a politikai kétharmad lehetővé teszi az országos autonómiák politikai foglyul ejtését s ezen szervezetek gyakorlati alárendelését a végrehajtó hatalomnak. (Csanádi Mária)
A Mozgó Világ májusi számában van egy érdekes beszélgetés Hajdu Szabolcs, Mélyi József és Radnóti Sándor között arról, hogy van-e saját kultúrája vagy akár csak saját kánonja a Fidesznek. A pódiumbeszélgetés résztvevői lényegében különösebb vita nélkül mindkét kérdésre nemleges választ adtak. Ez bennünket különösen érdekelt, mert egy éve dolgozunk egy hasonlóló témájú cikken. A kérdésünk az, ami jelen esszé címe („Van-e értelmisége a Fidesznek?”), de a kérdés elválaszthatatlan attól a kérdéstől, hogy van-e a Fidesznek saját ideológiája – ti. abban az értelemben, ahogy a létező szocializmus évtizedeiben ez az ideológia a kommunista ideológia volt, és a pártállam mindent megtett annak érdekében, hogy csak olyanok kerülhessenek értelmiségi pozícióba, akik ezt az ideológiát elfogadták. A kérdéseink tehát nem azonosak, de a válaszaink hasonlóak. Egyelőre nincs egyértelműen azonosítható Fidesz-értelmiség, de az is igaz, hogy az egymást követő Orbán-kormányok már eddig is százmilliárdokban mérhető közpénzt költöttek el arra, hogy legyen. Lehet, hogy 2010 óta nem telt el elég idő?
Először egy bíráló megjegyzést tennénk a Mozgó Világ-beszélgetésben megfogalmazott pozitív állításra. Az aligha kétséges, hogy a Fidesz kevésbe vevő a „magaskultúrára”, mint a szórakoztató kultúrára, de a nyilvánvaló igazság az, hogy a két kultúrának a megkülönböztetése önmagában is igencsak problematikus. A Fidesz szellemi holdudvarának számos ismert figurája vitathatatlanul „népies”, de ettől ez a kultúra nem feltétlenül alacsonyabb rendű. Johann Strauss sem volt Richard Wagner, de ettől még művészi teljesítménye elvitathatatlan. A magaskultúra gyanús koncepció, ráadásul a magaskultúra legkiválóbb alkotói között voltak és vannak jobboldali, nép-nemzeti radikálisok is. Itt van mindjárt Wagner zenei életműve és súlyosan problematikus politikai nézetei.
Az eddig felsorolt kérdésekre legalább négyféle válasz forog közkézen. Tanulmányunkban ezeket járjuk körül.
2012 nyarán Gyekiczki András alkotótársával, Rajk Lászlóval remek, formabontó, nagyon érdekes és fontos kiállítást rendezett. A romos pápai zsinagógában az 1944 júliusában a városi gyűjtőtáborból deportált mintegy háromezer zsidó emlékét örökítették meg. Gyekiczki, Pápa szülötte 2010-ben 52 éves volt, amikor hirtelen, bár nem is olyan váratlanul nagyon sok szabad ideje lett. 2011-ben kezdte el szisztematikusan gyűjteni a pápai zsidókkal kapcsolatos információkat, adatokat, dokumentumokat, újságcikkeket és fényképeket. A 2012-es kiállítás egyik ihletője egy 2006-os varsói holokausztkiállítás volt. Emberi sorsokat, történeteket, arcokat mutattak meg nekünk, megrendült látogatóknak. A hajdani pápai zsidó szomszédok alakjai a zsinagógában kifeszített köteleken vásznakra nyomtatva lebegtek a földtől alig egy méterre. Tömör, tárgyszerű szövegek mutatták be őket nekünk, nem pápai látogatóknak.
A pápai kiállítást 2012 októberében bezárták, ami logikus, természetes lépés volt: a fűthetetlen, ablaktalan zsinagógában a vásznak tönkrementek volna, a látogatók csak perceket tudtak volna a kiállítótérben tölteni. A kiállításból vándorkiállítás lett, a látogatókat hosszabb-rövidebb ideig a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában, majd Los Angelesben, Washington D. C.-ben, végül Újpesten a Rendezvény-térben is lenyűgözhette. 2012-ben az akkor még létező Népszabadságban Molnár Judit kollégámmal írtunk lelkes bírálatot a kiállításról. A rovat szerkesztője cikkünkből egy kérdést emelt ki, és a figyelemfelkeltés miatt kövér betűvel szedette: „Pápa híres, gazdag és/vagy befolyásos szülöttei, zsidók és nem zsidók vagy mások hajlandók lennének-e ma hozzájárulni a zsinagóga felújításához?” Jó egy évtizeddel később a kérdésünkre már tudjuk a választ: nem. A zsinagóga ma még romosabb állapotban van, mint egykor. De a Gyekiczki–Rajk-féle kiállítás most új életre kelt, a pápai zsidók története könyv alakban megjelent.
A könyvet 2022 decemberében a gyönyörűen felújított Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában mutatták be. Most, hogy az akkori kiállítás nyersanyagát példamutató gondossággal Gyekiczki özvegye, Volosin Hédi Fülöp Csaba és Pető Iván segítségével könyvvé tudta formálni, le kell szögezni, hogy ez a mű saját címének ékes és meggyőző cáfolata. Hogy lennének, hogyan lehetnének „elfeledett szomszédaink” azok, akiknek arcát, alakját, sokszor családjuk igen részletes történetét ilyen adatgazdag könyv őrzi? Értem természetesen, hogy egy kiállításnak, egy könyvnek kell a reklám, ezért figyelemfelkeltésre alkalmas a cím. Eredetileg recenzióm címének a Szomszédokat akartam adni, de ez a holokauszt-szak- és -szépirodalomban már „foglalt”. A 2000-es évek elején Lengyelországban valóságos sokkot okozott J. T. Gross lengyel-amerikai történész Szomszédok című művének megjelenése. Ebben azt tárta fel, hogy egy kis kelet-lengyelországi faluban, Jedwabnéban 1941 júliusában a helyi lakosok hogyan mészárolták le zsidó szomszédaikat. Az egykorú és a környéken tömeggyilkoló német „illetékesektől” fennmaradt dokumentumokban Jedwabne neve nem fordul elő. Ez is arra mutat, hogy ennek a pogromnak a megszervezésében a németek nem játszottak szerepet. A Szomszédok alapján készült színdarabot hosszú évekig játszották Budapesten a Katona József színházban.
Ahogy öltözködésben, ruhadivatban vannak örök és elnyűhetetlen darabok, úgy a színházban is. A florentin kalap. Vagy A fösvény például. Egy Molière-komédia bemutatása ritkán hívja ki azt az egyébként joggal felteendő kérdést, hogy miért ezt és miért most játssza a színház. De előfordul, hogy már a kérdés előtt világos a válasz. Ez az eset ilyen. A Szolnoki Szigligeti Színház A fösvény-premierjének indítéka és célja: Mucsi Zoltán come backje a frissen felújított Tisza-parti színházban.
Mucsi Zoltán – az ország Kapája – a szolnoki színházban segédszínészként kezdte pályáját 1979-ben, és az ott töltött bő másfél évtizede alatt eljutott a Tartuffe címszerepéig. (Ámbár meglehet, hogy az az alakítása pont nem férne bele a best of Mucsiba.) Távozása után két évvel alapító tagja lett a Bárka Színháznak. Első alkalommal ott dolgozott Szabó Máté rendezővel, majd a Nézőművészeti Kft. keretében kisebb sorozat kerekedett ki a közös munkáikból (egyebek közt A gondnok vagy A lány, aki hozott lélekből dolgozott). Kézenfekvőnek tetszik, hogy Mucsi Zoltán Szabó Máté rendező társaságában tért vissza a szolnoki színházba, sőt dramaturgként hozták magukkal Gyulay Esztert, a Nézőművészeti Kft. dramaturg-vezetőjét is. Szabó Máté szintén nem járatlan ebben a teátrumban, ő meg 2005 és 2007 között, Szikora János igazgatása alatt tartozott a társulathoz. Együtt jöttek tehát. (Kedves öntudatossággal „idegenbe szakadt házi színész”-nek titulálja Mucsi Zoltánt a helyi lap.)
Hogy éppen A fösvény lett a munkaanyag, ezt magyarázhatja, hogy Barabás Botond igazgató – aki a korábbi, Balázs Péter fémjelezte szolnoki korszakhoz képest mindenképpen nyitottabb és művészileg ambiciózusabb irányba indult a társulattal – éppúgy szívesen fogadja klasszikus szerző művét, mint bármely vidéki direktor. De az is tény, hogy Szabó Máté modernre szabta a darabot. A színlapon fordító nem szerepel, különös módon mégsem franciául játsszák A fösvényt, hanem magyarul. Egyes publikus források szerint ez a mostani Molière-adaptáció Rosanna Clarteda O avarenzo (A sóher) című munkájának felhasználásával készült, amiből a hosszú emlékezetű néző arra következtet, hogy a textus cakumpakk a rendező számítógépéből került ki. Kétségkívül sok energiát, időt, közhelyet, hellyel-közzel pedig leleményességet és szellemességet is feccölt a magyar szövegbe Szabó Máté. Hogy az utóbbira hozzak egy-két példát: Mars ki, te aljadék bűnöző, te halálsor élére való kardélhányadék! – kel ki magából Harpagon. Vagy a házasságközvetítő asszony szavai: Bárkit összeadok, szerintem ha benne vagyok a flow-ban, akkor még a két Koreát is újraegyesíteném. Nemcsak a fiatalok beszélnek fiatalosan (keni-vágja, mit szívózol?, féknyúz, full kivagyok, lúzerek, game over és hasonlók, érintőlegesen még ársapkát és kordont is említenek), de a tiszteletre méltó, idős, gazdag Anselme úr (itt: Angelus úr), vagyis Karczag Ferenc is így fordul Harpagonhoz a végkifejlet közepén: Tolj egy jófej beleegyezést, meglátod, nagyon bejön. Mondanom sem kell talán, hogy a mai magyar szleng jegyében – hiszen ezúttal nem is Párizsban játszódik a cselekmény, hanem a Párizsi utcában, és a díszletben az Eiffel-torony mintha egy kinagyított kulcstartószuvenír lenne – valósággal röpködnek a lófaszok, bazmegek és édesfaszomok. (Engem személy szerint mindig szíven üt, hogy milyen bőséges, hangzatos örömforrás ez a közönség számára.) Igaz, nem egynemű a szöveg, hanem legalább kettő, amennyiben Mucsi-Harpagon szájában elférnek a trágárságok mellett az irodalmias kifejezések is. Lásd: Ki az édes jó faszomat érdekel, hogy te ki vagy, sehonnai bitang lator. (Kedvenc: Nehogy már az érdekeljen, hogy ki az a Don Diridongo, meg kivel fut a retyerutya?)
Hétezer forint sok pénz. Főleg taxira. Ennyiért az ember a nyolcvanas években ráverhette Rupaul lábára.
Mégis mindennap kell valami pozitív visszajelzés. Ami háromnegyed órára (készülődés, taxi, baszás) kiveszi az embert a napi nyűgből. Valaki pont ezért az érzésért a nyolcvanas években ráverte Rupaul lábára.
A lépcsőn felfelé már tudja az ember, mi várja – egy gazdaságilag egyenlőtlen kapcsolat. Eat Pray Love, Buddha, semmi Tiziano-karcolat.
Szétkurált képek, befizetett wellness-hétvégék, hangoskönyv-transzcendes mindfulness, minden, ami belefér 48 négyzetméterbe – a szociokulturális struktúrákból kitörő romanticizmus a népszerű téveszme.
A depravitás hegeliánus kapcsolatban ült ott Buddhával, Sívával és a füstölőkkel. Tézis, antitézis, szintézis. Ez a minimális értelme.
Mégiscsak kell valami gondolat, hogy van több. Hogy ez nem csak időtöltés, nem csak egy ember-petang a Vérmezőn. Az okosabbak olyat írnának, hogy ez a férfiasság konstrukciójának veszélytelen élvezete.
A kishalál lakkfekete épülete, a Szodómia ismételt esztendeje, őszi délután, egy elhagyott szerető képzelete.
Az élet nagyon hosszú
Valami általában kitűnik, és az agyban rézkarcként megmarad.
Diana hercegnő képe egy fekete képkeretben áll a kredencen. Karkötők vagy órák, elrendezve. Filctollal ír a tükörre önmagának üzeneteket. Lila és piros fények, laminált repjegyek, memorabilia-egyveleg.
A hűtőn ajándékba kapott kedvességek, Párizs, mágnessel. Esetleg növények. Esetleg gyertya, néha valami stilizált poszter, betűméret, angol szavak. Önsegítő könyvek, önbántó tükörfelületek.
Olykor bele lehet gondolni: a lakás tulajdonosa kiválasztott, kinyomtatott, majd bekeretezett egy képet a brit királyi család egy érdemtelenül híres tagjáról. Jelezni akart valamit.
Olykor bele lehet gondolni: T. S. Eliot azt mondta, az élet nagyon hosszú.
Az a sok köztes idő, ahol várakozni sem tudunk. Az a sok kitöltetlen űr, ahol sekélyes képekben elveszünk, végletes üres üveges élekben, fehér hangok, geometrikus formák, zümmögő géphenger.
A végeláthatatlan tervezés, az epekedés előtti vágyakozás, visszaszámolunk, aztán újrakezdjük, ameddig talán vége lesz.
Nem. Biztosan vége lesz. Az élet nagyon hosszú, de végérvényesen végletes.
(Megjelent a Mozgó Világ 2023 júniusi számában, nyitókép: Botos Péter üvegszobra)
Az ember agya evolúciósan úgy van huzalozva, hogy a veszélyt jelző ingerekre azonnal riasztja a testet. Mire az ember társadalmi lénnyé vált, a természettől megmaradt vészre érzékenység ingereinek köre jelentősen kiszélesedett. Az evolúció lefegyverezte az embert, megfosztotta genetikailag meghatározott ösztöneitől, melyek az állatok számára veszélyek és életlehetőségek tekintetében átlátható környezetet teremtettek. Az ember társadalmilag hozza létre az együttélést szolgáló és fenyegető cselekményeket erénynek vagy bűnnek minősítő kulturális környezetet, mely az erényest jutalmazni, a bűnöst büntetni rendelte. A bűnök fő forrása az emberi testet életre galvanizáló két nagy erő, a szexualitás és az agresszió volt, melyek megnyilvánulásai az egyes kultúrákban más és más szempontok alapján minősültek bűnnek, de abban nem volt változás, hogy a bűn és elkövetője a közfigyelem fókuszába került.
Ma sincs másképp. A közérdeklődésre szánt közlések szerzői jól tudják, hogy a bűnhöz képest az erény kevésbé érdekes. Dante tudósításait a pokolról és a purgatóriumról jóval szívesebben olvassuk, mint a paradicsomi beszámolót, mely untat és elaltat. Yvan Attal A vád címmel futó filmje is a bűn iránt sosem lankadó figyelemre épít, melyet fokoz, hogy a történet a bűn ősforrásaiból, a szexualitásból és az erőszakból merít. Az éberség és a felfokozott érdeklődés azonban nem megismerés. Vannak bűnök, amelyek felderíthetőek, elkövetőik azonosíthatók és megbüntethetők. Hercule Poirot-on iskolázott agyunk addig nem nyugszik, amíg meg nem találja a bűnöst, legyen az Oidipusz, aki maga nyomozza ki saját bűnét, vagy a napóleoni álmokat kergető Raszkolnyikov, akit Porfirij Petrovics csíp nyakon. Más bűnök rejtőznek, és nehéz, ha éppen nem lehetetlen elkövetésük körülményeinek kiderítése, de az sem világos, hogy ki volt az elkövető, nem is beszélve arról, miért tette azt, amit tett.
A rendszerváltás előtt könnyebb volt Újvidékről Budapestre utazni, mint most. Négy járat közül az egyik éjszakai volt. Aztán kevesebb lett a járat. A kilencvenes években ez érthető volt, hiszen a két ország között fagyos volt a viszony, de abban bíztam, hogy idővel helyreáll a régi rend. Nem így történt! Ahogy erősödött a barátság, úgy csökkent a járatok száma. A jelenlegi barátság csúcspontján egy járat sincs, mert a kínaiak építik az új nagy sebességű vasutat, ezért megszüntették a járatokat. Azzal biztatnak, hogy pár év múlva nagy sebességű vasúton közlekedünk majd Belgrád és Budapest között, akkor két óra alatt tesszük meg az utat. A régi osztrák–magyar síneken a vicinális mindeddig legalább hat óra hosszat döcögött. Egyszer majd beköszöntenek a szép idők, és a kínaiaknak köszönve a magyar–szerb barátság nemcsak a szónoklatokban, hanem a tettekben is megnyilvánul azok számára, akiknek nincs autójuk. Még az is előfordulhat, hogy a szupergazdag autósok is rászánják magukat a nagy sebességű vasúton való utazásra, tehát megtörténhet, hogy az egyik fülkében rábukkanok valamelyik rangos szerbiai politikusra, aki megkérdezi tőlem: Hová utazik, Végel úr? A Katona József színházba, válaszolom. És Ön? Én a Karmelita kolostorba. Így repülünk majd együtt Budapestre.
Száll a repülő az égen, az ablakokon túl ragyogóan süt a nap. Mint tudjuk, a felhők fölött mindig, de az Ibériai-félsziget fölött már egy jó ideje nincsenek felhők. Pontosan emlékszem, mert januárban nem jellemző a villámlás, márpedig akkor dörgött, villámlott, majd eleredt az eső; esett egész nap, egész éjjel, és még a következő napon is. Azóta viszont egy csepp sem – illetve, ha jobban utánagondolok, ez így nem teljesen igaz, mert valamikor május elején esett néhány csepp; észre sem vettem volna, ha nem annyira poros a szélvédő, így viszont be kellett indítani az ablaktörlőt. Öt hónap alatt azért ez nem annyira sok csapadék. Idén eddig a szokásos mennyiség 25 százaléka hullott, márpedig Andalúziában a szokásos mennyiség sem túl jelentős. Májusban 20 milliméter az átlagosan lehulló mennyiség, szemben az errefelé a legcsapadékosabb hónapnak számító november 110 milliméterével. A víztározók 20 százalékon állnak, ami jelentős vízhiányt vetít előre. Itt úgy működik a vízgazdálkodás, hogy az ősszel, azaz novembertől márciusig (általában) érkező csapadékot a nagy folyók völgyzáró gátas tározóiban felfogják, aztán az év hátralévő részében fokozatosan felhasználják. Hát most nem nagyon van/lesz mit felhasználni. A mangóültetvények már sorvadoznak, és akik értenek hozzá, azt mondják, hogy a narancstermés is soványnak ígérkezik. Eperből egyelőre van elég. (Hogy hol és hogyan termesztik, az talány, mert az eper vízigényes növény; igaz, nemrég olvastuk valahol, hogy a világon Izrael után Spanyolországban a legmagasabb a megtisztított és öntözésre használt szennyvíz aránya. Ebbe nem is kell mélyebben belegondolni, mert ha az ember sokat töpreng, a végén eszébe jut, hogy egyes kelet-európai országokban a nem megtisztított szennyvizet, a hígtrágyát és a szennyvíziszapot is kiszórják az eperföldekre.) Az ára is lefelé megy, De ha minden így marad, a többi gyümölcs valószínűleg drága lesz az idén.
Putyin elnök balján és jobbján a moszkvai Vörös téren egy-egy aggastyán feszít, mellén az összes lehetséges kitüntetéssel. Legalábbis jelképesen ők ketten lehetnek az utolsó még élő háborús veteránok. Ha meggondoljuk, hogy a szovjet férfiakra tizenhetedik betöltött életévüktől terjedt ki a hadkötelezettség, akkor még az 1945-ben bevonultaknak is 1927–28-ban kellett születniük, vagyis ha ma élnek, közelebb járnak a száz esztendőhöz, mint a kilencvenhez. Mindent összevéve az Oroszországi Föderációban mintegy hatvanezerre tehető azoknak a száma, akiknek még közvetlen katonai tapasztalatuk van a Nagy Honvédő Háborúról, gyerekkori emlékképeket pedig néhány százezren őrizhetnek, zömmel a hosszabb várható élettartamú nők. Miáltal a Velikaja Otyecsetvennaja Vojna, közkeletű rövidítéssel VOV, végérvényesen historikummá vált, akárcsak a Batu kán hordái vagy a napóleoni Grande Armée elleni dicsőségteljes védekező hadviselés.
Moszkvai diákéveimben megtanultam, hogy az ország két fő ünnepe május 1-jéhez és november 7-hez fűződik, s ezek az évfordulók többnyire háromnapos népünnepélybe, úgynevezett „narodnoje guljanyijébe” torkolltak – vásári rendezvényekkel, hangversenyekkel, tűzijátékkal és persze sok-sok tortával, pezsgővel, vodkával, s ilyenkor az élelmiszerboltok is megteltek áruval. Ha az állami ünnep pénteki napra esett, akkor az amúgy sem legendás munkafegyelem már csütörtökön alábbhagyott, hiszen a piros betűs napokra be is kellett vásárolni, ha viszont vasárnap tartották az esedékes katonai parádét vagy felvonulást, akkor a hétfőre mint munkanapra lehetett legyinteni. Volt aztán egy különleges esztendő, 1965, amikor a szombatra eső május elsejét, a nemzetközi munkásosztály harci napját egy hét választotta el május 9-től, annak a napnak a huszadik évfordulójától, amikor szovjet katonák kitűzték a Reichstag ormára a sarló-kalapácsos vörös zászlót. Világos volt, hogy ez a két ünnep menthetetlenül egybefolyik.
Huszonegy éves voltam akkor, s enyhén szólva naivan gondolkodtam, de annyit megértettem, hogy a laza hangulattal a pártvezetés üzen a társadalomnak: úgymond legyetek nyugodtak, semmi sem fog változni. S valóban: a párt- és állami vezetők – Brezsnyev, Koszigin, Mikojan, Gromiko, Szuszlov –, akik az előző év októberében államcsínnyel buktatták meg Hruscsovot, változatlanul ott ültek a mauzóleum mellvédjén, s hatalmas fotóikkal kitapétázták a Vörös térre vezető házak falát. Csak a kerek képű, kopasz pártfőtitkár nem mosolygott többé a népre. És mert Hruscsov neve a személyi kultuszt elítélő XX. pártkongresszussal forrott össze, nyilvánosan soha meg nem indokolt leváltását sokan némi túlzással Sztálin rehabilitálásának kezdeteként értelmezték: a városszerte teljes díszben parádézó veteránok némelyike úgy viselte a bátorságért kapott érdemrendet, hogy azon a generalisszimusz képe legyen látható. Éppen a győzelem napján ebbe nehezen lehetett belekötni. Ami pedig az ígéretet illeti, miszerint „semmi sem fog változni”, azt Hruscsov utódai maradéktalanul beváltották. Épp a változatlanság lett a programjuk, amely azután valósággal szétrohasztotta a rendszert idült hiánygazdaságával és évről évre kiüresedő győzelemkultuszával együtt. Az a rettenetesen megszenvedett május 9. azóta annyi május 9-re hullott szét, ahány alkotóelem vált le az egykori Szovjetunióról. Oroszország háborúját, amelyet Oroszországban nevén nevezni is Btk.-ba ütköző cselekménynek számít, hiszen a hivatalos szóhasználat még mindig „különleges hadműveletként” bagatellizálja, a mostani orosz vezetés védekező háborúnak, mintegy a VOV folytatásának igyekszik beállítani. Kijevben május 9-ét Európa-nappá nyilvánították, a balti köztársaságokban ignorálják, éppen csak nem gyásznapként emlékeznek meg róla, Moldovában hol a győzelem napjának, hol pedig Európa-napnak titulálják. A moszkvai ünnepségen az egykori szovjetköztársaságok közül az Orosz Föderációtól gazdaságilag függő közép-ázsiai és kaukázusi utódállamokból meg a talán egyedül őszintén oroszbarát Belaruszból jött küldöttség vett részt.
Dalos György
Igen, háború folyik, nálunk ezt a szót ki szabad mondani, történészként akár örökösödési háborúként is jellemezhetnénk, hiszen egy volt birodalom tagállamai keveredtek véres harcba egymással. S mégis: az a bizonyos 1945. május 9. nem kevesebbet jelentett, mint hogy eljött a béke első napja, és Európa megszabadult Hitlertől. És erre akkor is érdemes visszaemlékezni, ha majdnem hatvan év múltán túl sok üröm vegyül az örömbe. * Jeruzsálemi kirándulásom (Mozgó Világ, 2023/5.) utolsó napjait megkeserítette egy a jobb hüvelykujjamon támadt parányi seb, amely eleinte csak viszketett, de végül begyulladt és gennyes lett. A hazaérkezésünket követő szombat reggelen mindenesetre bementem a Charité ügyeletére, hogy nézzék meg és lássák el a fura sérülést. Csakhogy úgy jártam, mint Hans Castorp Davosban: ott marasztaltak. Milyen nagyszerű találmány az okostelefon! – ez a szimpla igazság ötlött eszembe a drákói döntés hallatán. Így legalább legott értesíthettem A.-t, nem kis ijedelmet okozva neki. Még aznap megműtötték az ujjamat, folyamatos infúziós antibiotikumra fogtak, és egészen a következő szombat reggelig benntartottak. Nyilvánvalóan a szepszist akarták elkerülni.
Fekvőbetegként az ember egyfajta mesterséges gyermekkorba pottyan. Fekszik a hófehér ágyikóban, és várja a soron következő vizitet, vérvételt, kötözést, reggelit, ebédet és vacsorát. A személyzet, mondhatni, igen kedves volt és nemzetközi: az egyik nap üzbég nővérke tette rám a könyökömig érő sínt, másnap palesztin ápoló szorgoskodott a tűnek nehezen engedelmeskedő vénám körül, harmadnap egy szociális dolgozó érdeklődött a hogylétem felől. Az orvosok többnyire akcentus nélküli beszéltek – Németországban az orvosoknak csak tíz százaléka külföldi. Hogy ne nyomasszon a tétlenség, A. behozta a laptopomat, majd Ráth-Végh István megunhatatlan könyvét, Az emberi butaság történetét. Napközben írtam és olvastam tehát, esténként az internetes tévéműsorban az ukrajnai háború szörnyűséges képein hüledeztem. S noha épségemet egy pillanatig sem fenyegette veszély, mintegy túlélésre rendezkedtem be, unos-untalan arra az alkalomra gondoltam, amelyen, akárcsak rövid időre, kitörhetek ebből a tömény gyámoltalanságból.
Ez az alkalom, mégpedig nem is akármilyen, keddre, március 28-ra esett. Ekkorra volt kitűzve a Művészeti Akadémián az idén nekem megítélt Heinrich Mann-díj átvételi ünnepsége, hogy úgy mondjam, ez volt számomra az irodalmi győzelem napja. Január óta készültem az eseményre, barátoknak és kollégáknak szétküldtem a személyes meghívókat, felfrissítettem a névadóval kapcsolatos ismereteimet, hiszen utoljára gimnazista koromban olvastam tőle a „Ronda tanár urat”, tanórán, pad alatt, Kosztolányi Dezső fordításában. Időben megírtam a laudációt és a díjátadást követő köszönő beszédemet. A. egy jelmeztervező gondosságával szemelte ki ünnepi öltözékemet, benne a fehér inggel és a borszínű csokornyakkendővel, amelyet nagyjából tízévenként háromszor szoktam viselni. Mindez szép rendesen el volt tervezve, ám a hüvelykujjam egyszeriben kérdésessé tette az egészet. Jóllehet már a felvételkor megpendítettem az esedékes fellépést, a Charité urai ragaszkodtak hozzá, hogy csak a gyulladás leszorítása után hagyhatom el a kórház épületét. Ezt a kedvező eredményt a napi három kötözés dacára sem sikerült elérni, úgyhogy kedd reggel megismételték az operációt. A teljes érzéstelenítésből felocsúdva még mindig nem tudhattam, hogy kiengednek-e az ünnepségre, amelynek helyszíne a Művészeti Akadémia épülete, valaha Konrád Gyuri barátom birodalma, karnyújtásnyira van a Charitétól. A kedvező döntést délután háromkor hozták meg: két kötözés között saját felelősségemre elhagyhattam fekvőhelyemet. Annyi időm maradt, hogy A. kocsival épp hazavihetett, megfürödtem, borotválkoztam és átöltöztem. Ez utóbbi műveleteket jócskán megnehezítette a jobb kezemet könyökig lefedő és sínnel kitámasztott gézrengeteg. Bal kézzel ettem néhány otthoni falatot, majd uzsgyi, be a taxiba, és irány az Akadémia. Hűha, gondoltam tényellenesen, még jó, hogy nem az irodalmi Nobelt kaptam meg, akkor ugyanis Stockholmba kellene odaérni este hétre. Végül is szerencsésen abszolváltam a rendkívüli estét, a koncertet, a beszédeket és a fogadást, amelyen a helyzetből adódóan senkivel sem rázhattam kezet, és az alkalomra előkészített könyveimet sem szignálhattam. Fél tíz tájban kötelességtudóan, angolosan távoztam dicsőségem színhelyéről, este tízre már hálóruhában, ágyam szélén ülve vártam az esedékes esti infúziót és átkötözést. Abban a pillanatban úgy éreztem: kiérdemeltem a Heinrich Mann-díjat, ha másért nem, ezért a maratonért. * Ha már önfényezés, legyen teljes. Pesten megjelent Három Berlin című könyvem, afféle önéletrajzba illesztett várostörténet. Megvallom, hogy bár kis híján német szerző lettem, magyar megjelenéseim még mindig nagyobb izgalmat váltanak ki belőlem, mint az itteni sikerek. A kórházból hazatérve megkértem kiadómat, hogy egy tiszteletpéldányt juttasson el unokámhoz, az áprilisban tizenhatodik esztendejét betöltő Julcsihoz. Néhány nappal később Julcsi köszönettel nyugtázta a könyv átvételét, bár tapintatosan jelezte, hogy nem fog hozzá azonnal, mert előbb végig kell olvasnia Hermann Hesse Narziss és Goldmund című remekét. Most aztán izgulhatok. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 júniusi számában – Nyitókép: magyarnemzet.hu – a szerk.)
A tél fehér billentyűin ugrándozó cinkék, ők emlékeznek csak a kertek elvérzett hangjegyeire Bari Károly: Másnap
Fel kell tennünk a kérdést: mit jelent a kortárs kulturális és politikai kontextusban a roma művész és roma művészet fogalma? Stílust, azaz egy zárt festői és formai eszközkészletet, mely megújítható ugyan, mégis alapvetően köti a hagyomány? Származást és az identitás egységét? Attitűdöt, amellyel az alkotó a roma kultúra felé fordul? A felsorolt elemekből többet is, esetleg mindegyiket? Még további feltételeket is meg lehet megfogalmazni, például ha rákérdezünk a roma művészet és a magyar művészet viszonyára? Talán nem is lehetséges a válasz, amikor a kérdésekben sem vagyunk teljesen biztosak. Erre utal Oláh Norbert kiáltványa is, A cigány művész szorongása, ami nem csak végigveszi a fent felsorolt problémákat, de végül kitér az általános válasz lehetősége alól: Bár az alkotóról vagy művészről egyes szám harmadik személyben beszéltem, az esetek jó részében saját magamat, saját dilemmáimat mutattam be, melyek az elmúlt tíz évben, azóta gyötörnek, hogy felvételt nyertem a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész szakára. A rövid gondolatsorhoz ez a tízévnyi önellentmondásos gyötrődés vezetett, és még mindig nem látom a megoldást.
Gárdonyi László
Kövessük példáját, és az általános helyett helyezzük az egyedit a középpontba. A kiáltvány a 2021-ben, a 3. Off-Biennálé során megvalósult eseményhez kapcsolódik, ahol Oláh a Tavaszmező utcában, a volt Roma Parlament épülete előtt szimbolikusan, a saját maga által épített, a romapolitikára utaló fogalmakat tartalmazó téglafalat bontott le. A mű politikai aktualitásra irányultságát jelzi, hogy az alkotó a megváltozott helyzetben újragondolta művét, 2023-ban új szavak kerültek a falra, amely már nem tapintható tégla, hanem festett vászon.
A politikai hang és állásfoglalás más művekben is megjelenik, de sokkal visszahúzódóbban. A 2016-os Bádogosokon is megfigyelhető a szociografikus attitűd, de táblakép formája és megformáltsága eltávolítja a közvetlen aktivizmustól, és inkább a kortárs művészet szcénájába emeli. Hasonló módszerrel él a 2018-as Héhalom sorozat, a nógrádi falu képein a hangsúlyozottan megjelenő légvezetékek keltenek önmagukon túlmutató szorongató hangulatot, eltávolítva a szemlélőt a vidéki idilltől.
A Józsefváros című sorozat hideg budapesti város- és utcaképeket mutat be. Hátsó udvarokat, tűzfalakat, néptelen utcákat. A textúrák és a színek erőteljes hangsúlyozása, a formák egyszerűsítése és a kompozíciós szigor az absztrakt erényeket hangsúlyozzák. Roma művészet? Magyar művészet? A kettő együtt, vagy a kettő elképzelhetetlen egymás nélkül, ezért már a kérdés is értelmetlen? A válaszok (ha vannak) biztos nem teoretikusak, hanem nagyon is gyakorlatiak: művek és emberek párbeszéde során fogalmazódhatnak meg. (Roma művészet, magyar művészet, művészet – megjelent a Mozgó Világ 2023 júniusi számában – Nyitókép: Oláh Norbert: Békamesék)
Krízishelyzetben felbillennek a stabilnak hitt értékek, hitek, normák, még a törvényeket is könnyebb átírni, és az individuumok elvesztik kontúrjaikat. Lefoszlik a személyiség máza, alatta feltárul valami sokkal mélyebb, félelmetesebb.
