Nádas Rémtörténetek című legutóbbi könyvének 2022. májusi megjelenése óta szerintem a Minél kevesebb karácsonyt a legemlékezetesebb kortárs magyar prózakötet. A négy verseskönyve révén eladdig költőnek ismert Bognár Péter Hajózni kell, élni nem kell című, 2022 januárjában megjelent első regényével prózaíróként is bemutatkozott, az új könyv pedig a legjobb kortárs írók társaságában biztosít helyet szerzőjének. (Ennek az írásnak a címe a regény cselekményének idejére, a karácsonyra utal: a Noel keresztnevet eredetileg az ezen a napon, Jézus születésnapján – dies natalis: ebből naal, nael, majd noel – világra jött fiúknak adták.)
Ezeknek a hónapról hónapra megjelenő recenzióknak az olvasói olykor úgy érezhetik, hogy a kritikus tulajdonképpen helyettük olvasta el a könyvet, és nekik az adott művel már nem muszáj – annak minden méltánylandó erénye ellenére sem – személyesen megismerkedniük. Hadd tegyem rögtön egyértelművé: most nem ez a helyzet. A Minél kevesebb karácsonyt átgondolt, összetett, ihletett, ugyanakkor aprólékos gondossággal kivitelezett könyv, amelytől még az önfeledtség képzete sem idegen, ha nem is tematikus vagy tartalmi, hanem poétikai, vagyis művészetcsinálási értelemben. És még humoros is, ami ugyancsak nem egészen derűt jelent, bár nem is valamiféle fekete humort, igaz, ebben a könyvben valahogy mintha mindig sötét lenne, ami nem csoda, hiszen a cselekmény az év legsötétebb időszakában játszódik, akkor, amikor a legrövidebbek a nappalok.
Itt ülök, magam előtt a könyvvel, és zavarban vagyok. És ennek a zavarnak nem az az oka, ami Bognár korábbi kötetei, például különös verseskötetei – a titokzatos bűntényről szóló (Bulvár) vagy az „étertest-szubsztanciák”-ként azonosított, sajátos magyar lényeget rezgő hullámstruktúrákról írt (A rodológia rövid története), illetve egy kisiskolásnak tulajdonított, különös versgyűjtemény (A fényes rend) – olvastán könnyen elfoghatta az embert: hogy nem minden ízében érti a rafinált konstrukciót, vagy hogy nehezen tudja szavakba önteni, mi is hat rá a kétségtelennek tűnő kiválóság érzésével.
Zavarom abból származik, hogy legszívesebben csak részleteket ragadnék ki a könyvből, hogy lelkesen, helyenként szinte hitetlenkedve mutogassam: ez is lehetséges. Mert azt hiszem, Bognár könyvét – azzal az anglicizmussal szólva, amely mostanában az elhasználtságig divatos lett, de itt mégis találónak érzem – nem láttam jönni. Van Esterházynak egy fontos interjúja, idestova tizenöt éve beszélgetett egy dán íróval, Majse Aymo-Boottal. „Új egyszerűség” – ezzel a kifejezéssel írta le azt a tendenciát, amit tapasztalt, mondván: „ez (…) most divatos, nem is volna ellenemre.” Amiből kiérzett, hogy a maga részéről azért szívvel-lélekkel nem is helyesli. Közvetlenül ezután a művészi komplexitásról beszélt: „mostanában az a szó, hogy komplex, ijesztő. Azt a szót, hogy bonyolult, például nem szabad használni fülszövegben. Ha egy könyvről azt mondjuk, hogy bonyolult, nem veszi meg senki. Pedig szerintem a művészet per definitionem bonyolult, komplex. Mivel komplex módon beszél az életünkről (…). Bonyolult módon. Lehet egyszerűen is beszélni. A nagy művészetben ez is megvan. Hogy nemcsak bonyolult, hanem egyszerű is.”
Bognár új regénye, akárcsak az előző, egyfelől zökkenőmentesen olvasható krimiként is, amelynek elsődleges elbeszélője a Hajózni kell, élni nem kellben megismert polgárőr, akit a fejezetek élén található kis behúzó szövegek így neveznek: „Oktáv, a függetlenített magáneb”. A szöveg stílusa a főszereplő-elbeszélő személyének megfelelően egyszerű, helyenként egészen a parodisztikusságig hivatalos. A regény a cím nélküli bevezetőt és az Epilógust nem számítva negyvenhat, átlagosan négy-öt oldalas fejezetből áll, ezek közül a második például így kezdődik: „A fiúról mindezek után a következőket tartom szükségesnek előrebocsátani.” Egy kutyáról pedig, két oldallal feljebb ezt olvashatjuk: „fajtáját tekintve szamojédnak nevezett állat”.
Az összesen négy tagot számláló falusi polgárőrség vezetője emellett elmélkedésre is hajlamos, továbbá mindenre van egy jó kis idézete kedvenc – illetve az is lehet, hogy egyetlen – olvasmányából, Plutarkhosz szinte életvezetési kézikönyvként forgatott Párhuzamos életrajzaiból, olykor pedig az antik szerzőhöz hasonlóan maga is maximákban fejezi ki magát. Az eltűnt kutya előkerülésének esélyeit latolgatva például így biztatja az ebtulajdonost: „Semmi se állandó ezen a világon”, majd rögtön hozzáteszi: „így hát bizakodnunk kell (…), ha az is igaz, persze, hogy Nikiasz sohasem hagyta figyelmen kívül a jósok tudományát, míg Crassus semmibe se vette, mégis mindketten odavesztek.”
Ahogy azt Bognártól már megszokhattuk, a Minél kevesebb karácsonyt hangulatában is van valami bizonytalan rossz érzést keltő, unheimlich mozzanat. Ez Kafkával talán két szálon, Bodor Ádám novellisztikáján és Krasznahorkai korai regényein át is összeköti a könyvet, amely mindemellett használ a mágikus realizmusból ismerős eszközöket is, bár Bognár szemléletét inkább nevezném józan irrealizmusnak. A regény egy pontján például arról értesülünk, hogy „a közfoglalkoztatottak botokat ragadtak, és verni kezdték az ökröt meg a két bárányt meg a szamarat, és Máriát meg Józsefet meg a kisdedet felakasztották a hivatal hátsó udvarán a fára”. A morbid leírás azt takarja, hogy az egy év raktározás után ismét használatba vett betlehem figuráit a felállításuk előtt kiporolták.
Ebben a regényben is feltűnnek a faluban különös szerzetek, mindjárt ott van „Jamamoto Hakushi Ferenc úr”. A japán vezeték- és magyar keresztnevet viselő szereplő hátterét aztán logikusan megmagyarázza a származása: „Az idősebb Jamamoto annak idején állítólag az esztergomi Suzuki gyár magas beosztású alkalmazottja volt, mert a gumiabroncsok tervezését és gyártását felügyelte. Édesanyja szintén a gyárban dolgozott, ha csak számvitelesként is”. De az illető személye akkor is furcsa: a „tetoválásokkal telepingált, jobb fülében hat-nyolc ezüstkarikával magát felszerelni helyesnek érző” fiatalember védőnői állásra pályázik, és hiába ajánlanak fel neki egyéb, például közterület-rendezési vagy karbantartási feladatokat, a falu már csak más jelentkező híján is kénytelen alkalmazni.
És erre is van józan magyarázat: Jamamoto Hakushi Londonban épp szociális téren szerzett szakmai tapasztalatokat: „az angol főváros védőnői szolgálatánál ő nem csak »health visitor« volt, hanem »keynote speaker« is”. Úgyszólván tehát természetes, ha visszautasítja a képzettségétől idegen pontyőrzési feladatot is, bár az előző regényben oly várva várt hal felügyelete – a kapitális állat mintha Az ellenállás melankóliája bálnájának lenne nem annyira rendszertanilag, mint inkább az őt körülvevő sajátos aura révén közeli rokona – amúgy is az elbeszélő szívügye. És persze önmagában egy (mármint egy bizonyos) hal őrzése sem szürreális gondolat: egy-egy nagyobbra nőtt jószág eszmei értéke milliós is lehet. Megtörtént, hogy egy ilyen ponty kifogása után két különböző víz mellett is készítettek büszke horgászok fényképeket, és éppen az ezeken a képeken megfigyelhető sajátos pikkelyrajzolat-rendellenesség alapján mutatta ki a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal, hogy a példányt illegálisan telepítették át a Tisza-tóból egy bányatóba.
De az ilyesmi önmagában még marháskodás is lehetne. Bognár azonban biztos kézzel és valóságteremtő erővel illeszti egymás mellé az elbeszélés sokféle színű vagy sokszor csupán a szürke más-más árnyalataiban irizáló, intarziaszerű elemeit. A könyvben feltűnnek a falusi sufnik olyan Mad Maxei is, mint a „Gaszner nevű polgártárs”, aki egy hajnalom „a ház sarkára szerelt, mozgásérzékelővel ellátott reflektor” fényénél „nagy üggyel-bajjal kivonszolt a garázsból egy betonkeverőt (…), majd eltűnt a sufniban, és egy gázpalackkal tért vissza, amelyre disznópörzsölő pisztoly volt kötve, és aztán beindította a gépet, és meggyújtotta a pörzsölőt, és a lánggal hevíteni kezdte a dobot, mint aki rosszat álmodott, és attól, amit látott, eszét vesztette és meghibbant.”
Ennek is megvan a józan magyarázata: mint a presszóban kiderült, „Gaszner úr olvasásra adta fejét”, és újonnan szerzett tudását a gyakorlatba ültetve át „újabban megpörköli a szóját az állatnak, mert ilyen módon kíván javítani a takarmány emészthetőségén, és mert így kívánja csökkenteni azoknak az összetevőknek az arányát, amelyek gátolják a hasznos anyagok felszívódását”.
A regényben a karácsony nem kellemes ünnep, az ugrándozó „férfitagokat” vagy villogva maga alá csináló szamarat ábrázoló idétlen kerti dekorációk fényénél inkább csak még világosabban látszik az hétköznapi sivárság, amelynek szinte rohamszerű manifesztációja a főhős plázabeli vásárlási ámokfutása a rénszarvasnak öltözött bömbölő emberek és a „tetovált, vikingszerű és szakállas” kuncsaftokon dolgozó, ugyanolyan megjelenésű borbélyok őrült világában. Másrészt viszont az ünnep eredeti, szakrális jelentésével nyilván összefügg, hogy egy fiúval kapcsolatban a cselekmény egy pontján az elbeszélőben az ártatlan áldozat fogalma merül fel.
A precíz környezetrajz előterében a könyv cselekménye állatok megkínzása és megölése, pontosabban az ebben az ügyben folytatott polgárőrségi nyomozás körül bonyolódik, de akad a háttérben más rejtély is, és az elbeszélő családi életét, illetve ennek hiányát is megismerhetjük. A könyv elején megjelennek az előző regényből már ismerős kvadosok is, akik aztán eltűnnek a szemünk elől, de amikor az olvasónak már – a szálat elvarratlan érezve – épp hiányozni kezdenek, ismét találkozunk velük.
Érdekes, hogy a róluk szóló fejezet élén olvasható rövid, dőlt betűs összefoglalásban ez olvasható: „megismerjük a kvadosokat, és egy hal párzó mozdulatokkal ingerel egy szitakötőt”. Ezeket a mondatokat egyébként érdemes talán előszövegnek nevezni, mert nem igazán összefoglalásokról van szó, néhol egyenesen félrevezetőek – az előbb idézett inkább csak megtévesztő –, olykor pedig mellékes körülményeket emelnek ki. Egyes esetekben nem is regény fő cselekményéhez kapcsolódnak, hanem a könyv írásának elbeszélt körülményeit taglalják.
Ez annál is inkább lehetséges, mert az író avatarja, a Hajózni kell, élni nem kellhez hasonlóan ebben a könyvben is feltűnik. „Bognár úr” a cselekménynek most nem olyan tevékeny résztvevője, mint a korábbi könyvben volt, ezúttal viszont a családi kisvilág ábrázolásán túl fergeteges kultúrpolitikai szatírát kapunk. „Balog Minus bácsit”, a család barátját az író remek dramaturgiai érzékről téve tanúbizonyságot először nem az elbeszélésben, hanem csupán a tizenhatodik rész előszövegében hozza szóba (a fejezetben magában tehát nem szerepel), és csak később lép színre, amikor is megtudjuk, hogy a „Minus” a miniszter becézése, és hogy „a jóságos öreg (…) pastorsága (ref., lelki) mellett a második s a harmadik kormányokban emberi minusterségig vitte magát.” A figurában nem nehéz felismerni a reálisan létező Balog Zoltánt, de a valódi és regényfigurák tükröztetésének itt nincs vége. Feltűnik egy L. Simon nevű „fiatal componista tehetség” is, majd Minus bácsi „valami Békést” hoz oda pártfogoltjához – a polgárőr elbeszélő fölötti elbeszélőhöz, „Bognár úr”-hoz –, „Mártont vagy Lászlót, majd egy Lánczit meg egy három nevű Szabó Józsefet vagy Dávidot vagy Istvánt, s egy Schmidtet talán, Erzsébetet vagy Máriát”.
Minus bácsi szorgalmazza, hogy „Bognár úr” művészként lépjen kapcsolatba a kormányzati tényezőkkel: kérjen, és adatik neki. Az író látogatása az „Erő Központ”-ban aztán rendkívül érdekesen alakul. A könyv minden eddigi vad fantazmája nyers naturalizmusnak tűnik az ott játszódó jelenetek mellett. Egy „titkár leány (…) kicsiny platina targoncát tolt be, s azon egy gyufás skatulyánál nem nagyobb, de annál mívesebb, talán ródium, talán ruténium, talán irídium ötvözet szelencét, (…) és abból egy egészen aprócska férfiú ugrott elő, vékonyka golf ütővel a kezében”. Az lilliputi figura ekkor elkezdi szopni a fiatal titkárnő mellét, és erre biztatja a vendégét is: „kiengedte s -köpte egy pillanatra a bimbót, és öklöcskéivel megsorozta kettőször-háromszor, mint a box-labdát, hogy csak úgy csattogott ide-oda, és szólított, minden ceremonia s minden formaság nélkül, hogy ha akarok, s oda tudok nyomakodni melléje, szopjam csak meg »a másik dodit« nyugodtan, s egyek, amíg van, ne kéressem magam”. Vendéglátója Bognár urat a dodi után „valami alapítványi egyetemi felügyelői bizottsági (vagy milyen)” poszttal is megkínálja, de az író csak egy kis független nyugalmat kér a magas közjogi méltóságtól.
A függetlenséget árnyalja, hogy Minus bácsi később észrevételezi, hogy a regényben korábban feltűnő sirály, amelynek történetesen „zacskó akadt a lábára, és úgy lobogott a szürkületben, mint egy fehér zászló”, a közelebbi meghatározásra igazán nem szoruló, oly konokul követelt tűzszünetnek és békének nem igazán alkalmas szimbóluma, jobb volna mondjuk egy kerecsensólyom, és zacskó helyett a fehér zászlót is szimbolizálhatná valami megfelelőbb tárgy.
Nem tudom, ezekből a kiragadott idézetekből mennyire világos, de a Bognár által néhány oldalon felrajzolt politikai szatírához hasonlót utoljára szerintem Esterházy Kis Magyar Pornográfiájában lehetett olvasni, az ábrázolás átgondoltsága, szellemessége és iróniája pedig vetekszik A tanú című filmével. Ezeknek a betétszövegeknek egyébként már a nyelve is figyelemre méltó: a maga archaikus, parasztbarokk eszközeivel talán olyan stílust imitál, amely nemcsak egy felvilágosodás előtti, hanem a felvilágosodást tagadó kultúrának is anyanyelve lehetne.
Konrád A látogatójáról írt tanulmánya utolsó előtti bekezdését Bojtár Endre így zárta, az akkor tizenhatodik évében járó Kádár-rendszerre utalva: „A kérdés, ami az én oldalamat fúrja, így hangzik: ki röhögi ki mindezt.” Hét-nyolc évvel később, már Esterházy ismertében, a kiröhögés alapfeltételeit így definiálta: „ Kinevetni csak azt tudjuk, amit tökéletesen megértettünk, átláttuk szerkezetét, a magunkévá tettük oly módon, hogy nincs többé hatalma felettünk (…). Nagy tér kell hozzá. A világirodalom jelentékeny „humoros” könyvei – Gulliver, A kis herceg, Švejk – mind hatalmas távolságokban mozgatják hőseiket és az olvasót. A regényíró első számú feladata ezért olyan teret teremteni, melybe beleférnek szereplők, kitalált történetek, vagyis a hagyományos értelemben vett epikus fikció, de belefér mindaz a tudás, élettapasztalat is, amit az író a magáévá tett mint férj, apa, matematikus, labdarúgó, ember. Irodalmat és életet kell egybeilleszteni úgy, hogy a varratok tartsanak. A realista próza kánonjának felbomlása óta ez a regényírás alapkérdése.”
Az új egyszerűség realista prózakánonjának formálódása közepette Bognár Péter megteremtette ezt a teret, és érvényes választ adott a regényírásnak erre az alapkérdésére. A kötet szerkesztője halálpontosan ráérzett erre, amikor az első nagy európai regény, a Pantagruel világképére oly jellemző fogalommal kezdte a fülszöveget: „Karneváli forgatagban”.
Bognár Péter: Minél kevesebb karácsonyt. Budapest, 2023, Magvető. 280 oldal. 4499 forint. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 decemberi számában, nyitókép: klikkout.hu)
