Molnár Gál Péter, noha publikálási szándékkal megírta és beharangozta ezt a könyvet, végül is nem tette közzé. Talán érzékelte, hogy a gyors reagálású, rövid idő alatt megírt mű nem felel meg saját minőségi mércéjének. Vagy/és szembenézett azzal: miközben ügynökmúltja leleplezésekor nyegléskedve úgy nyilatkozott, csak önmagának tartozik elszámolással, többet erről nem kíván közölni, a Coming out ennek ellentmond, közvetlenül és közvetve magyarázat és bizony magyarázkodás is. Állhat az is, amit Lakos Anna ír előszavában: azzal, hogy lelepleződése után számítógépébe püfölte a szöveget, „kiírta magából a történetét”. De jól döntött az örököse, amikor közel tíz évvel Molnár Gál halála után megjelentette a művet, és persze nagyon jól tette a kiadó, hogy a Tények és Tanúk sorozatban, a két szerkesztő, szöveggondozó, Schmal Alexandra és Lakos Anna igen alapos jegyzeteivel – amelyekben a szerző pontatlanságait, tárgyi tévedéseit is jelzik – és annotált névmutatóval kiegészítve, kiadták a könyvet. Ez a sok tekintetben nem átgondolt, hevenyészett, flegmasággal takart indulatoktól fűtött szöveggyűjtemény, a felmerülő és egyértelmű válaszok nélkül maradó kérdésekkel is reálisabb, árnyaltabb képet nyújt az 1956 utáni Magyarországról, mint néhány jól fésült, gondosan mérlegelt memoár. A színháztörténeti adatok és adalékok jelentőségét nem alábecsülve, a mű köztörténeti szempontból a legérdekesebb, azzal, hogy felmutatja, a sematikus, fekete-fehér ábrázolással szemben mennyi sötét és világosabb szín érzékelteti csak hitelesen azt, ami itt volt – és van.
A kötet nem szisztematikus önéletírás, lineáris történet, hanem egymástól független vagy egymáshoz lazán kapcsolódó, cikkszerű szövegekből áll össze. A kibontakozó képből kivehető a nyilvánosan magabiztosan ítélkező, sokszor cinikusnak, flegmának mutatkozó, olykor nyegle Molnár Gál Péter (aki hírlapi írásai jelentős részét monogramjával jegyezte) és a rejtettebb, szorongó, bizonytalankodó énje is.
MGP már dramaturgi végzettsége megszerzése előtt, gyakorlatilag húszéves korától a Népszabadságnál, az állampárt hivatalos napilapjánál, pártonkívüli pártalkalmazottként újságíró, a Kádár-korszak színházat talán legjobban értő és szerető színikritikusa. Írásai és hallgatásai, mármint hogy miről, kiről nem ír, erősen elfogultak, demokráciában evidensen, de a kommunista rendszerben szokatlanul szubjektívek, miközben értékrendje jól körülhatárolható, egyrészt az adott műfajon belüli igényességgel – amibe az operett és a kommersz is belefér –, másrészt a színházi újítások melletti elkötelezettséggel.
Bár írásainak jelentős része a párt központi lapjában jelenik meg, a kultúra bennfentesei nem tekintik ezeket pártálláspontnak: nem politikai, hanem esztétikai, ízlésbeli szempontokat képviselnek. Ugyanakkor persze a helyi hatalmasságok és a lap „egyszerű” olvasói nem képesek differenciálni, számukra a Népszabadság a központ útmutatása, így MGP kritikáival szemben a bíráltak nemegyszer felsőbb pártfórumokhoz fordulnak védelemért. Mindenesetre vitathatatlan tekintélye mellett a színházi szakmában számos ellenséget szerez. A szovjet szatellitállamokban ilyen individuális hang, különösen országos napilapban, legfeljebb Lengyelországban létezett még. MGP a politikai tartalmú színházi előadásoknál, ahogy egy helyütt említi, inkább nem értette meg a darabot, tetette magát hülyének, mintsem értő írással hívja fel a figyelmet a rendszer számára nemkívánatos tartalomra.
Lefeketedés
1978-ban elkapják a Ferihegyi repülőtéren, egy barátja írását akarta külföldre csempészni. A kultúra ügyeiben járatos közönség tud politikai „lefeketedéséről”, már csak onnan is, hogy ekkortól nem jelennek meg írásai (öt éven át) a Népszabadságban. Ám mint a könyvből kitűnik, nem rúgták ki, munkaviszonyát (feltehetően felsőbb jóváhagyással, de ez a műben homályban marad, és talán MGP sem ismerte a hátteret) fenntartották, fizetést is kap, amit rovatvezetője – a sokak által a párt egyik kulturális ítélet-végrehajtójának, álláspontja megjelenítőjének tekintett – E. Fehér Pál kézbesít, látszólag konspirálva, cukroszacskóban. A lebukás viszont lezárja ügynöki tevékenységét. Ötévi dramaturgoskodás, színházi intézeti munka után 1983-tól újra a Népszabadság szerzője, rovatvezető, idővel főmunkatárs. Felmerül, miért tartott ki mellette a párt napilapja, amit MGP is felvet a könyvben, hiszen karaktere, figurája nagyon elütött a szabványtól. Magyarázata, hogy eredetileg fiatalítani akartak, lényegében megválaszolatlanul hagyja a kérdést.
2004-ben kerül nyilvánosságra ügynöksége, hogy Luzsnyánszky Róbert néven 1963-tól 1978-ig állambiztonsági informátorként adott jelentéseket. Ekkor ténylegesen is elbocsátják a Népszabadságtól, de 2009-től újra ott is publikál. Most részletesen beszámol arról, hogyan szervezték be zsarolással, fenyegetéssel, és felidézi egykori és utólagos reflexióit is. A könyv nagyobb része az egykori társadalmi miliő bemutatásával kívánja „helyre tenni” az ügyet.
MGP jó ízléssel nem foglalkozik érdemben leleplezése módjával, hiszen a jelentések, a titkos élet tényén ez mit sem változtatna. Ugyanakkor érdemes felidézni: 2001-ben Markó György, az állambiztonsági iratokat őrző Történeti Levéltár igazgatója, aki 2010 után a Schmidt Mária birodalmába tartozó Kommunizmuskutató Intézet igazgatójaként tevékenykedik, még MGP neve nélkül közzétette Luzsnyánszky jelentéseit a Madách Színház 1966-os külföldi útjairól. 2004-ben az állambiztonsági levéltárban őrzött összes jelentésének és a tartótisztek feljegyzéseinek publikálásával a kutatóként ismeretlennek tekinthető Fonyódi Péter leplezte le, akiről a nyilvános források legfontosabb közlendője többnyire az: korábban különböző popegyüttesek dobosa, pszichológiából és a kommunikációból doktorált, 1985 óta Esztergályos Cecília színésznő ötödik férje. A „vágatlan” Luzsnyánszky-dosszié alcímmel megjelent művet a szerény kiadói tevékenységet felmutató Magyar a Magyarért Alapítvány adta ki, a nem éppen veretes Kapu Könyvek gondozásában, ami nem változtat a színházi világon jóval túlterjedő felkavaró hatáson.
MGP a könyvben bőségesen idéz a leleplezése utáni reakciókból, melyek döntő része a jelentések ismerete nélkül hirdetett ítéletet, például Latinovits Zoltán öngyilkosságának előidézésével vádolva őt. Spiró György viszont a jelentések ismeretében közzétett írásában úgy vélte, a cinikusnak és fölényesnek mutatkozó MGP ügynökként nem kívánt ártani senkinek, de a magyar színházat akarta szürke eminenciásként ezzel az eszközzel is segíteni, bízva abban, hogy mondókája eljut magasabb körökhöz. MGP hálás Spirónak a jó szándékú olvasatért, de cáfolni igyekszik az interpretációt, mondván, 1968 után, a prágai tavasz leverése okán a rendszer működésével kapcsolatban már semmiféle illúziója nem maradt. Ügynöki taktikáját švejkinek nevezi, értve ezen, hogy úgy tett, mintha szó szerint venné a rendszer hivatalos önképét, és ennek megfelelően jelentett. Egy helyütt azt írja: „Tudtam, mi vagyok. Balek a horgon.” Talán utólag így látta, de ennek a könyvben sincs sok nyoma. Egyébként a cáfolat ellenére nem oszlatja el a feltételezést: – esetleg nem is tudatosan – nem volt idegen tőle egy modern Martinovics Ignác szerepe, besúgóként és nyilvánosan egyazon ügyért, a színházért dolgozni.
A nyilvános írásainál többnyire kevésbé éles hangú jelentések ismeretében felmerülhet: miért volt szüksége a politikai rendőrségnek arra, hogy a rendszerhez 1963-ban még lojális, 27 éves fiatalembert zsarolással, fenyegetéssel szervezze be, és másfél évtizeden keresztül tartsa? Persze minden információ használható valamire, ha másra nem, a gépezet működtetésére, a jelentő függő helyzetének biztosítására. Itt azonban azért ennél többről is szó van, a sokszor didaktikus, jobbító szándékú színházi szövegek mellett nincsenek ugyan politikai feljelentések, de a gondos rendőri adatgyűjtés számára a társasági pletykák, magánéleti félrelépések is emberek zsarolására, fenyegetésére használható adalékok.
A kötet írásainak egy része igen találó portrékkal a magyar sajtóviszonyokba enged betekintést.
Mondandója összefoglalható úgy, hogy a pártkáderek között is voltak emberarcúak, tisztelhető vonásokkal, köztük létezni nemcsak a körülmények, a rendszer kerete, hanem becsülhető értékek miatt sem volt megalázó. A szövegek más része közvetve relativizálni igyekszik az ügynöki tevékenység jelentőségét, felidézve például, hogy a jelentőről is jelentettek. Néven nevez olyanokat, akik valószínűleg soha nem voltak ügynökök, csak éppen fontosnak tartották, hogy a kényesnek gondolt kijelentésekről tájékoztassák a felsőbbséget. Ír arról is, hogy voltak, akik jó ügyük érdekében rendszerkonform nyilvános beszéddel vagy más, utólag nem szívesen emlegetett megalkuvásokkal alkalmazkodtak.
Jól hangzik, de nem egészen igaz
A könyv fontos vonulata a szerző homoszexualitásához kapcsolódik. Bár beszervezése, fenyegetése, zsarolása, ennek akkurátus rendőri megszervezése e tényre épült, a témánál nem a kiszolgáltatottságot állítja előtérbe, hanem mintha a zaftosabb történetek, kedélyes ismerkedési kalandok leírásával a polgárpukkasztás lenne a szándék. Az is kitetszik, hogy egyes feltételezésekkel szemben házassága Ronyecz Máriával nem holmi álca volt a melegség leplezésére, hanem valódi szerelem. A hosszú szenvedés után fiatalon elhunyt színésznő megidézése a könyv legszebb, legőszintébb lapjai közé tartozik.
A színházi témájú írások jelentős része akarva-akaratlan olyan, mintha bizonyítani szeretné: ügynök volt, de tudta, látta, hogy milyen a modern színház, közvetlenül és írásaival is segítette, támogatta a jó ügyet.
A könyv zárófejezetének címe név nélkül Medgyessy Péterre utal: Miniszterelnök lehet, színházi kritikus nem. Jól hangzik, de nem egészen igaz, hiszen bár lelepleződése után sokan kizárták volna a színházakból, azért ha megtépázottan is, de maradt a pályán. Itt tér ki arra, miért nem lépett a nyilvánosság elé titkos múltjával. Elvégezte a számadást, mondja, tudja, a közfelfogás szerint szégyenletes, megvetendő dolgot művelt, de a tartozik-követel számláját kiegyenlítettnek érzi, nem menti magát. Szégyellte – ahogy nevezi – informátori múltját, de előállni vele meddő hősiesség lett volna, már csak azért is, mert ragaszkodott a munkájához, egyetlen szenvedélyéhez, a színházhoz, miközben nyilvános tevékenysége hasznosságában korántsem volt biztos. Nem tagadja, bízott benne, hogy megússza, mondván, ebben a rendetlen országban miért éppen az ő aktái lennének rendesen iktatva. Azt is leírja azonban, amit kevesen tettek meg: mivel nem gondolja magát bátornak, hasonló helyzetben, rendőrállami zsarolásra ugyanúgy döntene, hagyná magát beszervezni. Igazi lelkiismereti problémája nem is az ügynökösködéssel volt – mondja –, hanem azzal, hogy a Népszabadság munkatársa, ami nem egészen harmonizál a könyv más helyein írottakkal. (Nyitókép: szinhaz.hu/fotó: Bali Sándor, 2009)
Molnár Gál Péter: Coming out. Sajtó alá rendezte Schmal Alexandra. Szakmai tanácsadó, az előszót írta és a jegyzetek írásában közreműködött Lakos Anna. Budapest, 2020, Magvető. 380 oldal, 4999 forint.
