Ha valakikre áll a Marxnak tulajdonított mondás – „nem tudják, de teszik” –, akkor a népirtók azok. A népirtásokhoz népek kellenek, elkövetők és áldozatok. Történhetett volna másképp is, hiszen az emberiség egy és azonos genetikai örökséget nemzedékről nemzedékre továbbadó faj, melyen belül a különbségek biológiailag jelentéktelenek. Ha hihetünk a Bibliának, a baj akkor történt, amikor az eredetileg egy nyelven beszélő emberek elhatározták, hogy tornyot építenek, hogy a tetejére érve elérhessék a teremtőjüket. Az Úr azonban, mint tudjuk, megakadályozta ezt a vállalkozást, összezavarta a torony építőinek nyelvét, s ami még fontosabb, megfosztotta őket attól, hogy nevet szerezzenek, melynek hiányában sokféle néven neveztetve a földön szétszéledve idegenként estek egymásnak.
A holokauszt előtt nem volt szó, mely ezt az emberek által ősidők óta űzött gyakorlatot jelölte volna. Raphael Larkin, az ambiciózus, Lengyelországban született zsidó jogász érte el szívós munkával, hogy az ENSZ 1948. december 9-én elfogadta a népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről szóló egyezményt, melyet ugyan a tagállamok készségesen elfogadtak, de az elfogadás után a népirtás éppoly zavartalanul folyt tovább, mint előtte.
A francia és az angol gyarmatosítók megérkezése előtt Észak-Amerikában sok nép élt, ezek mindegyikének külön neve, külön nyelve volt. Senki sem volt közülük, aki indiánnak nevezte volna magát, hiszen az „indián” nevet Kolumbusz Kristóf találta ki jelölésükre, aki a kontinens felfedezésekor tévesen azt hitte, hogy Indiába érkezik.
Nincsenek pontos adatok arra, hogy hányan éltek Észak-Amerikában a gyarmatosítók megérkezése előtt, de az bizonyosra vehető, hogy a gyarmati időkben az őslakosok száma jelentősen csökkent. A csökkenés első számú oka a gyarmatosítók földéhsége volt, de legalább akkora szerepet játszottak a létszám csökkenésében a gyarmatosítók által behurcolt járványok. Az első népszámlálás az Egyesült Államokban még 600 000 bennszülöttet talált. Ez a szám száz év múlva a felére zuhant. A maradék indiánok rezervátumokba szorultak, ahol mindmáig élnek.
Az idősebb olvasók talán még emlékeznek a „maszek” szóra, melyet a csodálatos konferansz, Kellér Dezső alkotott a mély szocializmus idején a „magán” és a “szektor” szavakból, elindítva ezzel a piaci erőknek teret engedő Új Gazdasági Mechanizmust.
Martin Scorsese megtörtént eseményeken alapuló filmje a múlt század 20-as éveiben, John Calvin Coolidge elnöksége idején játszódik, amikorra az amerikai indiánok ellen lezajlott nagyüzemi népirtás lényegében már lezárult, s helyette maradt a kisüzemi, maszek népirtás. A filmben látható, kizárólag az osage törzs tagjai ellen elkövetett gyilkosságok célpontjai ugyan mind indiánok, de a kiirtó igyekezet csak azok ellen irányult, akik földjei mélyén olaj rejlett. A törzs nincstelen tagjai nyugodtan alhattak. A New York olasz negyedében született veterán rendező, Martin Scorsese világszerte sikeres filmjében a gyilkosok kisipari módszerekkel gyilkolják áldozataikat, akik halálát előre megtervezett baleset, mérgezés, merénylet okozza.
A nem túl bonyolult történetet Scorsese három és fél órányi időtartamban adja elő, ami látszólag hosszú, de a rendező a két fő szerepet alakító színész kiválasztásával gondoskodott arról, hogy a néző figyelme egy percre se lankadjon. Miközben menetrendszerűen történnek a gyilkosságok, s közeleg az áhított perc, amikor az összes olajat rejtő föld egy kézbe kerül, Robert De Niro és Leonardo DiCaprio megunhatatlan magánszámait látjuk, melyek a történet kiszámíthatóságával ellentétben mindig képesek meglepetést okozni. A két színész arca a szótlan kommunikáció enciklopédiája. Fej- és testtartásuk, szemük villanásai, kényszerű mosolygásuk, gesztikulálásuk, de még a járásuk is kifejezi a két ember közötti eredendő különbséget, mely egyben kapcsolatuk garanciája is.
Robert De Niro a Király, a környék mindenható keresztapája, az ő terve a földek megszerzése a tulajdonos osage törzstagok kiirtása révén. Sokféle arca van. Ha kell, szeretetre méltó patrónusa a törzsnek, de ugyanő a kitervelője a kegyetlen sorozatgyilkosságoknak. Elképesztő magabiztosság árad belőle, hazudik, mint a vízfolyás, beszélgetőpartnerei hisznek neki. De csak azok, akik a belső körhöz tartoznak. Az FBI ügynökeire már nem hat csábereje.
Leonardo DiCaprio fiatal korában a fiúszépségre érzékeny nők és férfiak ideálja volt. A Titanic szívdöglesztő szépfiújából időközben nagy színész lett. De Niro partnereként a szemünk előtt válik lelki nyomorékká, aki alapjában véve nem romlott, de nem tud szabadulni a világháború borzalmainak emlékétől. Arcáról lerí a butaság és a Királynak való megfelelni akarás, amit utóbb fájdalomra vált át, amikor elválni kényszerül őszintén szeretett bennszülött feleségétől, aki földtulajdonosként szintén egyike a halálra ítélteknek.
Mivel a film megtörtént eseményekre alapoz, nem a hollywoodi recept íratta a forgatókönyvírókkal a film végét, melyben győz az igazság. Lily Gladstone játssza nagyszerűen Mollit, a gazdag, ám halálra szánt örökösnő szerepét, akit a Király mesterkedései folytán feleségül vesz a DiCaprio által alakított Ernest Burkhart. Molli veszi a bátorságot, és felmegy Washingtonba, találkozik Coolidge elnökkel, aki utasítja az FBI frissen kinevezett igazgatóját, John Edgar Hoovert, hogy göngyölítse fel az ügyet. Az ügynökök a filmben éppúgy sikerrel járnak, mint a valóságban. A Király megbukik, börtönbe kerül, csakúgy, mint hipnotizált bűnös spanja, Ernest. Győz az igazság, a maradék bennszülöttek birtokában marad a föld, a szimpatikus osage törzs prosperálni fog.
Nem véletlen, hogy az Amerikai Egyesült Államokban született meg az „igazságos világ” elmélete, mely szerint úgy vagyunk beállítva, hogy keressük a morálisan igazolt helyzeteket, higgyünk abban, hogy a jó elnyeri a maga jutalmát és a rossz a méltó büntetését. A film maximálisan kiszolgálja ezt a lelki igényt, népszerűségének a két ragyogó színész alakításán túl valószínűleg ez az oka. Mi, magyarok is azt állítjuk, hogy „ki mint vet, úgy arat”, s mondjuk, hogy „a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát”, de alapjában véve nem hiszünk abban, hogy a világ igazságos. Túl sok trauma, megpróbáltatás történt és történik velünk ahhoz, hogy higgyünk a Gondviselésben, mely a keresztény amerikai fehér középosztály központi hite volt egykor.
Szemmel látható, hogy ez a Coolidge korában szilárd hit mára megingott Amerikában. A legújabb kori történelmi események felébresztették az amerikaiakat az igazságos világ álmából. Nemrég láthattuk Christopher Nolan filmjét az atombomba létrehozásában kulcsszerepet betöltő Oppenheimerről, aki a két ledobott atombomba pusztítása által kiváltott sokkból soha nem tért magához. Az USA történelme a második világháborút követően telis-tele van az elemi igazságérzetet megcsúfoló eseményekkel, melyek sora a 21. században sem ért véget. A színes bőrű amerikai polgárokkal szemben megnyilvánuló rendőri igazságtalanságok okozta felháborodás szülte a Fekete Élet Számít mozgalmat, a hatalmi helyzetüket a filmiparban a nők sérelmére kihasználó férfiak megbüntetésére futótűzként terjed a Me Too kampány. Ma még nem tudni, hova vezet a múlt jelenben maradt igazságtalanságainak eltörlésére irányuló „cancel culture”, melyek jegyében betiltanak, átírnak irodalmi műveket, eltávolítanak szobrokat, megrendszabályozzák a nyilvános beszédet.
Scorsese csodálatos filmje azt bizonyítja, hogy a rendező-forgatókönyvíró jól megérezte, hogy ha az igazságos világ álma szét is foszlott, az amerikaiakban megmaradt a vágy, hogy a rossz a pokolra, a jó a mennybe jusson.
Megfojtott virágok. Amerikai dráma, 206 perc, 2023. Rendező: Martin Scorsese. Író: David Grann. Forgatókönyv: Martin Scorsese, Eric Roth. Operatőr: Rodrigo Prieto. Szerelők: Robert De Niro, Leonardo DiCaprio, Lily Gladstone. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 decemberi számában – a szerk. – nyitókép: 24.hu)
