Több mint tizenöt tonnát nyom, a talapzat több mint hatméteres, a rajta álló szarvas pedig öt méter magas. A szarvas agancsa polírozott bronzöntvényből készült, teste több ezer bronzból hajlított aranyszőr lemezből áll. Mellesleg a programhoz tartozó „aranyvonat” is, hivatalos címén a Robogás, tizenhárom tonnás, az is a Pénzmúzeumhoz tartozik, valamint a Széll Kálmán téri átjáró dísze is Szőke Gábor Miklós alkotása. A hétezer, futurisztikusan elcsúsztatott aranyrudat imitáló kompozícióhoz ikonográfiailag szervesen hozzátartozik a szarvas, a 2022-es év legfigyelemreméltóbb hazai botrány-emlékműve, de erről lejjebb.
Az Aranyszarvas – hogy képzavarral éljünk – már jelenünkben sem „magányos farkas”. További képzavar: az ingerküszöböt átütő „első fecske”, az úgynevezett Fradi-sas krómacél szoborkompozíció volt (2016), megtámogatva egy világhírt bizonyító megrendeléssel, az atlantai stadion mellé került gigászi madárral, minden idők legnagyobb szárnyfesztávolságát átívelő sólyomszoborral (2018). A szintlépés következő állomása (sok más részecskéből összeszerelt köztéri szobor mellett) a vadászati világkiállítás úgynevezett „agancs-kapuja” (2021, szintén csodaszarvast imitálva, később a keszthelyi kastély parkjába felállítva), ráadásként az expó körpavilonját ékesítő – több Sz. G. M.-állatszobor mellett –, a Zrínyire emlékező véres vadkan. Innen csak egy ugrás a jelenbe, sőt a jövőbe, és címadó szobrunk az invazív fajokra jellemző szaporulattal véteti magát észre. Mint azt a Telex cikkírója némi iróniával megjegyezte, a szarvas utánra tervezett és már felavatott művek következtében a „MOM felé, a Krisztina körúton az Alkotás út–Csörsz utca sarkán álló Hillsdale irodaházig haladva… (ez a „méhecskés” szobor – P. Sz. J.) valóságos Szőke Gábor Miklós tanösvényt lehet majd létesíteni”. A felvázolt életműállomásokon túl a művésszel foglalkozó bulvárirodalom sajdítóan részletezi e presztízsberuházások forintosított költségvetését, a csepeli vasmű loftjában létesített „Factory”-nak, a warholi életműből ellesett szerelőműhely-imitáció döbbenetes arányainak a méltatását, az általános szakmai irigység légkörének érzékeltetését, továbbá nem győzi hangsúlyozni a művész személyes politikai kötődéseit államtitkárokhoz, miniszterekhez és egyáltalán, a hivatalos szférához. Mélyi József és György Péter írásain kívül a vele való foglalkozás jóformán ki is merül a kézzelfogható és számszerűsíthető dolgok ismertetésében. És mindegy is, hogy a mérleg pozitív vagy negatív minősítésű. Szobrászatának érdemi részét általában kerülik.
Pedig a centiméterek és a dekák, a honoráriumi összegek és az önköltségek számadatai legföljebb fontos és kisbetűvel szedett lábjegyzetek lehetnének az üzenet lényegi tartalma mellett-alatt-után. Sz. G. M. ugyanis nemcsak méretben, súlyban, összegben lépett túl a jelenleg hazai köztéri szobrászaton, hanem felkínált látványával financiális szerencséjével együtt üstökön ragadta a rezsim legelfojtottabb titkos vágyait is. A hőn áhított stílus és kánon megvalósulását. Mert erősen megérintette a rendszer ízlését.
Terepszemle, azaz milyen volt a táj Sz. G. M. előtt?
Öt stiláris csoportba kívánkoznak a 2010, azaz a NER kiépülése és megszilárdulása utáni köztéri szobrászat zsákutcás alkotásai, lett légyenek azok akár ideologikus természetűek, akár csupán csak „hangulatjavító intézkedések”. (Bizonyára mások másféle csoportokkal kísérleteznek, kritikusi tapasztalatom terelt e megoldás irányába.)
Valamennyi rezsim eleinte abból főz, amit a kamrában talál.
Egy. Ötnegyed méretarányban készített történelmi figura deheroizáló, hétköznapias pózban, inkább plasztikai blikkfangokkal bővített realisztikus részletekkel bővítve, semmint klasszicizáló sémákkal bíbelődve. Ez a típus a pártállam „emberarcú” stigmáját hordozza, fő képviselőjének egykor Varga Imre számított (legtehetségesebb darabjának a mohácsi Lenin-emlékművet tartom), de – a példák hosszú csóváját vonva maga után – számtalan utánzója ma is dolgozik a közterek benépesítésén. Célcsoportja a történelmi emlékezet plasztikai frázisain felnevelt rendszerváltó, középkorúnál idősebb közönség. (Stremeny Géza Bethlen Istvánjától Majoros István Cseh Tamásáig ezernyi az analógia.)
Kettő. Négynegyed méretarányban készített zsánerszobor, panoptikumszerű naturalizmussal kivitelezve és a fotózkodó közönségre ellenállhatatlan csáberőt gyakorolva. A második típus nálunk meghonosodott archetípusát Marton László alkotta (Kiskirálylány a Dunakorzón), de utánpótlásokból azóta sincs hiány. Erre ösztönöz a populárisan urbánus világdivat, a tömegkultúra globális gusztusa, valamint a demokrácia félreértésén alapuló zsűrikontroll szánalmas leépülése. Fogyasztói az egyszerű járókelők, a bús városi nép, amely egy sznobmentes vidám pillanat kedvéért nem csak a múlt magasztos eszményeit, de az esztétikai komolyságot is boldogan beáldozza. (Fekete Géza Columbója és Kodelko Mihály Roskovics festő palettát tartó bronznippje jellemző esetek, de egy belvárosi vagy megyeszékhelyi séta után a lista tetszőlegesen bővíthető.)
Három. Inkoherens kompozíciójú „látomásos plasztika”, amely – festői, iparművészeti, sőt építészeti eszközöket is mozgósítva – agresszíven és díszletszerűen lakja be a rendelkezésére álló teret. Spiritus rectora Melocco Miklós volt, aki a pártállami deheroizáló emlékmű típusával szemben némi pop-artos csavarral visszacsempészte a fantáziát és a hősi attitűdöt (legerősebb emléke a gipszben maradt Ady-oltár még 1977-ből), de utódjaiból – és saját túlvariált későbbi műveiből – a mérték, az ízlés és főként a környezet empatikus tisztelete végképpen kiveszett. Párkányi-Raab Péter művei képviselik leginkább e műcsoportot (élén a joggal elhírhedett német megszállási emlékművel vagy a méltán agyonbírált ferencvárosi Malenkij robot-kompozícióval), de a kommunizmus áldozatait megörökítő Nagy Lajos Imre nyíregyházi emlékművétől az elhurcolt soroksári németeket ábrázoló Kligl Sándor-plasztikáig magas számú rokon példa bizonyítja e stílus rezsimbarát jelenlétét. Ők az átírt vagy átírásra váró történelem szobor-propagandistái. Célcsoportja a hivatalos sajtóorgánumok leadjeire fogékony kemény-mag szavazók.
Négy. A tömbösített, archaizáló szobor, amely egy vélelmezett ősi vizuális anyanyelvre, a „hungaro-plasztika” hagyományaira épít. Ideálja a „faji” és kevésbé a „népi” karakter kidomborítása. Eredete még a harmincas évek második és a negyvenes évek első felének „turáni” karakterű formaképzéséből vezethető le. (Talán Csorba Géza, Borbereki Kovács, esetleg Sidló Ferenc az ősforrás eredője, és megújítója a korán elhunyt Kő Pál mellett a Szabó Dezső óriásfejét megfaragó Szervátiusz Tibor.) Cser Károly–Mihály Gábor váci Attila-szobra vagy Koszti István László szóládi Koppánya is jelzi, hogy van még e manírban tartalék, bár a NER hivatalos nyelve elsősorban nem ezen a regiszteren szokott játszani. E szobrok a rendszereken átívelő „keleti nyitás” híveinek körében számíthatnak – vagy ha a dolgok még rosszabbra fordulnak – fognak majd igazi sikerre számítani.
Öt. Ennek előzményeit nem találtam a kamrában, ez a NER „alant állók” számára szorgalmazott és gyorsított eljárással kivitelezett szükség-szobrászata. Ők a változó arányrendszert alkalmazva, kőből, fából és különféle fémekből – esetleg mindháromból – összeszerelt pszeudo-kultusz plasztikák, amelyek a nonfiguratív alakzatoktól a heteronóm mitologémákig valamennyi eszközt és motívumot begyűjtenek, hogy a mindenkori koszorúzások, ünnepségek, esetleg tüntetések színhelyei számára ideális terep-tárgyakká válhassanak. Az ötödik típus megjelenítői a millecentenárium idején léptek a nyilvánosság elé. Nem is csak az országos Szent István-boomnak köszönhetően, hanem mert az Isten – Haza – Család absztrakt elvárásrendszere szükségképpen olyan új ötletek bevetésére ösztönzött, amely minden korábbi ízlés-norma alól fölmentette az emlékállítókat. Ők az alig-szobrok, és inkább szekularizáción átesett kegytárgyaknak, semmint autonóm műalkotásoknak minősülnek. Köztéri álereklyék, amelyek úgy rázták le magukról a szobortradíció minden konvencióját, hogy egyben megtagadhatták a modernitás legfélénkebb eszköztárát is. (Markáns példái a „tárgy-szobrokra” szakosodott Mihály Gábor „igazi” Szent Koronája Balatonfüreden vagy Farkaslaki Jakab György Trianon-emlékműve Lengyeltótiban, amelyben valódi harang és faragott Mária-kéz, térkép és márványhold közösen vesznek részt a rituális befogadásra számító kompozícióban. Nagy-Magyarország-idézetek és székely kapuk, kettős keresztek és kopjafák, mint beszédes szoborpótlék-jelek, országszerte azóta is hirdetik a negyedszerre kivívott kétharmados győzelmet.)
Mit tud a szarvas (és a többi Sz. G. M.-állat)?
Főként annak felismerését, hogy a méret a lényeg. Ha egy korábbról nem ismerős vizuális frázist sokszor és sokkoló erővel ismételnek, az akkor is legitimációra számíthat, ha a befogadó a sulykolt tartalmat kezdetben kitüntetett ellenszenvvel fogadja. Hátha még helyesli is. Minden politikai kampányszakember és valamennyi marketingstratéga ismeri e törvényszerűen működő hatást. Ez a tömegkommunikáció legelcsépeltebb közhelye. Az országutak mentén a felfújható gumikerekekből komponált Michelin-babáktól a piros-sárga Cola-bohócokig vagy a totális diktatúrák toronymagas „kedves vezér”-szobraitól a hatalmi monopóliumot szimbolizáló középületekre helyezett orbitális önkényuralmi jelképekig a példák szinte rendszersemlegesek. Mind nagy, mind uralkodni vágyik környezetén, mind tiporja nézőjét. (Írom ezt némi félelemmel, mert tisztában vagyok a piaci nyomulás humoros és az elnyomó apparátus agresszív volta között a fényévnyi távolsággal. Nem vérrokonok, csak az alaki hasonlóságuk teremt közöttük fura kapcsolatot.)
De mit tegyen szegény NER, ha a fentebb vázolt öt csoport, azaz a jelen létező közpénzből finanszírozott szobrászatának hatásfoka, meggyőző ereje, tetszési indexe messze elmarad akár a hivatalból vezérelt média, akár a törvénygyárrá egyszerűsödött parlamenti munka, akár a katonásan centralizált nagy ellátórendszerek átütő erejétől?
A NER és Sz. G. M. egymásra találása elsősorban nem a véletlen műve, nem a korrupt és pazarló presztízsberuházások terméke, és még csak nem is egy megalomán művészi ambíció lenyomata. (Noha azok sem kizárhatóak, de írt róluk a napisajtó eleget.) A szarvas sikere mögött két kultúrszociológiai és egy művészettörténeti eset megszívlelt tanulsága húzódik.
Első – rövid ideig tartó – munkahelyem idegenvezetőként a magyar országgyűlés épületéhez kötött. Itt figyeltem meg, hogy a látogatók mekkora közönnyel fogadták a historizáló épület dekorációs kellékeit, és milyen figyelemmel, sőt elragadtatott örömmel nézegették a társalgóban kiállított, sok ezer gyufaszálból összeszerelt Parlament-makettet. Később – mint fiatal anyuka – tapasztaltam, hogy gyerekeim számára a játékbolt legszenzációsabb látványának nem is a konkrét kisautók meg a gumi szuperemberkék számítottak, hanem az a gólem nagyságú Miki egér vagy Bambi borjú a bejáratnál, amelyet a szorgos alkalmazottak legókockák tömkelegéből hoztak létre. Még később mint műkritikus azon döbbentem le – történetesen a Bilbaói Guggenheim Múzeum mellett –, hogy a járókelőkre miféle hatást gyakorolt Jeff Koons amerikai szobrász behemót West Highland terrier szobra, melynek acéltestét apró virágok sokasága fedte el. E két művészeten kívüli és egy tudatos – communicate with the masses – artisztikus program jegyében alkotott késő pop-art mű ébresztett rá, hogy a kézügyességgel fabrikált részekből összeállított nagy egész illúziójának sikere felülmúlhatja akár egy gránitsziklából kifaragott monumentum, akár egy túlrészletezett homunculusbábu, akár egy precízen kimunkált kultikus hasznosítású térbeli díszlet karizmatikus erejét is. Mintha a nézői fejben lejátszódna: „Egy picinyke részlet önmagában még semmi. Egy összecsavarozott (összeragasztott, összenyomott) figura már teljesítmény. De ha a szerelvény végső állaga a szokásostól eltérő méretben és kockázatos statikával lép közönsége elé, az bízvást számíthat lenyűgözött befogadóra. Mire is, mire is, mire is hasonlít ez a technika?
Csak a mostani magyar világban vált aha-élménnyé: hiszen ez a módszer maga a Nemzeti Együttműködés Rendszerének testté vált szimbóluma! Egy új stílus vagy még annál is több, egy új kánon ígérete. Arról regél ugyanis, hogy az apró és amúgy külön-külön jelentéktelenül gyarló részlet, a „tömeg-egyed”, ha összeáll valami kolosszális akarattá, például egy sassá, egy medvévé, vagy esetünkben egy komolyan veendő – tehát nem vicces kutyuskát imitáló – szarvassá, és ha az a szarvas történetesen egy gravitációval incselkedő mímelt ugrással még a villamossínekre esés lehetőségét is eljátssza, akkor a néző alig tehetne mást, mint hogy tátott szájjal, zsibbadt végtagokkal figyelje és szurkolja végig a produkciót. Majd szavazzon. Az már csak ráadás, hogy a felület – rímelve az aranyvonatra – csillogjon, mint Salamon töke, és hogy a posztamens fémbőrét gazdagító zöld patina megejtően hasonlítson a karácsonyi vásárok királyára, a hóeséses üveggömbökre (a snow ballokra), a beléjük helyezett bóvli „természetek” faktúrájára. E részletkellékek ugyanis a tömegekkel való kommunikáció leghasznosabb, legsikeresebb és leglátványosabb bónuszaivá váltak a Vérmező és a Várlejtő találkozási pontján.
Sz. G. M. pontosan megérezte, hogy a deheroizált emberfigura kora lejárt, egy monumentális állattal messzebbre lehet vetődni. (Ennyit a poszt-Varga Imre-stílusról.) Azt is felismerte, hogy a túlzásba vitt naturalizmus a fenségesség rovására mehet, s hogy az ár-érték viszonylatban a megrendelő is hoppon maradhat. (A pszeudo Marton László-karakter is kiürülőfélben van tehát.) Rájöhetett arra is, hogy a konkrétumokkal operáló történelmi díszlet erősen megosztó, a kritikusok mindig dühösebbek, mint amekkora a helyeslők öröme. (A Melocco teremtette aura is kifutó modellé válhat.) Szerencse, hogy az „ősmagyarkodó” és a „ereklyéskedő” vonulat (tehát a negyedik és az ötödik szekció) korunkban eddig annyira jelentéktelen eredményeket mutatott föl, hogy legföljebb a bennük szunnyadó tematikai energiákat tudta kiszívni a tagadhatatlanul képességes, ámde kulturális skrupulusoktól nem terhelt mester. A csodaszarvasban – és a többi mitikus állatban, a kerecsensólyomban, a gyilkos vadkanban (talán egyszer majd a táltosban, a sárkányban, az alföldi szürke marhában) még benne van az a fantáziát mozgósító nemzeti büszkeség-elem, amely miatt a szobrászi másod-, harmadvonalnak a turáni típusplasztikákba és a műtotemekbe egyáltalán érdemes volt munkát fektetni, de már nincs benne az a karikatúra-Verecke és gagyi-Aranybulla, amelyet minden valamirevaló hivatalos kultuszfelelősnek ajánlatos elkerülnie.
Szőke Gábor Miklós ügyes szobrász. Ez azonban nem a dicséret helye. Összefoglalva a címadó mű „titkát”: mesterünk nem csak a rossz szobrászat hagyományain lépett túl, de túllépett magának a komolyan vehető szobrászatnak a lényegi hagyományain. Sőt, elhagyta a magaskultúra terepét is a „szavazatmaximálás” és a „tetszési index” emelésének kedvéért. Utolsó képzavarral élve: lement kutyába. Azaz a konkrétumnál maradva: felszökött szarvasba.
Szőke Gábor Miklós: Csodaszarvas. Köztéri plasztika a Pénzmúzeum körletében. 2022. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában.)
