Maradjunk a marslakónál és a bevált közhelynél.

Mert ha egy Magyarországot egyáltalán nem ismerő lény valamiért arra kérne, hogy olyan kortárs „regényt” ajánljak neki, amelyikben benne van ennek a töpörödött országnak a töpörödött jelene vagy közelmúltja, ez az édes, operettszagú kilátástalanság, akkor Murányi András könyvét, a megszüntetett Népszabadság utolsó főszerkesztőjének vallomását tolnám az orra elé. Persze könnyen lehet, hogy nem vezetne ez sehová. Hiszen miért is várnánk el egy idegentől, hogy jobban értse azt, amit még mi sem fogtunk fel teljes egészében? Arról nem is beszélve, hogy amit viszont értek ebből a történetből, azt bizony nem szívesen mutogatnám senkinek, és nem az országimázs féltése, hanem a puszta szégyen miatt. Mert igenis szégyen, hogy ez velünk, magyarokkal megtörténhetett.

A Népszabadság kivégzése, bár alig távolodik el a lap utolsó évének történetétől, sokkal inkább az ország históriája. És a hatalomé. Ha optimista vagyok, akkor pár évtized múlva az itt élők többsége is így fogja ezt gondolni (és nem azt, amit most: ez egy szűk csoport ügye, semmi több, mindenki haladjon tovább), és akkor már a történelem részévé válik, kutathatóvá, és leszűrhető tanulságokkal szolgál. Előre figyelmeztetem a leendő olvasót, hogy ennek az optimizmusnak a leghalványabb jelét sem találja majd a könyvben. A lapokon felismerhető ország talán még kicsinyesebb és bosszúállóbb, mint amilyet anno a Népszabadság tükrözött vissza a helikopterezéssel és Matolcsy túlfizetett szeretőjével. Talán csak azok fognak csalódni Murányi vallomásában, akik eddig valamilyen ki nem mondott, el nem mesélt szenzációra számítanak, amely sokkal jobban megvilágítja és megindokolja a legnagyobb példányszámú, ellenzéki napilap megszüntetését. Amely kissé nagyvonalúbbá, fantasztikusabbá emeli ezt a szinte már zavarba ejtő kicsinyességet. Nos, ők még mindig nem értik, hogy ez az ország nem Szerb Antalé, hanem Tar Sándoré. Vagy még mindig Mikszáth Kálmáné. És főként ne számítsunk hollywoodi filmbe illő fordulatokra: nem azért függesztették fel egyik napról másikra a megjelenést, mert az újságírók olyan információ birtokába jutottak, amely a kormány bukását eredményezte volna: az igazság egyszerűbb és fájóbb.

A vallomás azzal az értekezlettel kezd, amikor a kis Murányit (a bátyja miatt hívták így a szerkesztőségekben) „észreveszi” a Mediaworks vezetősége, amikor felvetődik, hogy a Nemzeti Sport főszerkesztő-helyettese akár elfoglalhatná a politikai napilap megüresedett vezetői helyét. A felkérés pikáns: Andrásnak a bátyja székébe kellene beleülnie, amelyet az a közlekedési balesete körül gyűrűző botrány miatt volt kénytelen elhagyni. (Pikáns, viszont logikus: András a régi, legendás Népszabadságban tanulta meg a szakmát, ott nevelkedett hosszú éveken keresztül, írt szinte minden műfajban, s vált a szerkesztőség egyik alapemberévé. Más kérdés, hogy a szerkesztőségből néhányan épp emiatt nem fogadják el.) És egészen odáig tart, amikor már minden remény elveszett arra, hogy valamilyen formában újraindulhat a lap. Szűk két év…

Tudom, hogy a legtöbb olvasót leginkább a felfüggesztéssel kezdődő kálvária érdekli, ám a könyv legerősebb és leginkább tanulságos része mégsem ennek az időszaknak a felelevenítése, hanem az odáig vezető út. Mert ez szinte teljes egészében megmagyarázza a hatalom reakcióit: a kis Murányinak ugyanis sikerül egy punnyadt, leginkább a rendszerváltás után megszerzett dicsőségéből élő, kompromisszumokkal teli lapból valódi újságot teremtenie. Akkor, amikor a Népszabadságot sokan már a haldokló dinók között látták. Paradoxon: ha András nem végzi el a rászabott, lelkiismeretes munkát (átszervezést, az új alapok megteremtését), akkor a Népszabadság ma is ott volna a standokon. Legfeljebb kicsivel még szürkébb lenne.

„Elhangzott az is, hogy »kemény« újságot kell csinálni; beleállni témákba, ügyekbe… Ez a kijelentés később sokszor és erősen visszhangzott a fejemben.”

Mindez a felkérés napján hangzik el. Vajon meddig gondolták komolyan a „kemény”, „beleállós” újságot Pecináék? Könnyen lehet, hogy akkoriban (a lehetséges vásárlóra várva) valóban találkozott az ambiciózus újságíró és a kalandor befektető szándéka: mindketten markánsabb és vonzóbb lapot akartak, ki ezért, ki azért. A könyvből viszont kiderül, hogy amint a keménység nem kívánt velejárói is megjelentek (egyre több kormányzati politikus érezhette úgy, hogy a körmére koppint a megerősödő lap), úgy párolgott el egyre inkább a kiadói szándék. S miközben a Népszabadság visszanyeri régi erejét, úgy növekszik a szerkesztőségen a nyomás, úgy jelenik meg egyre félreérthetőbben a cenzúra, baráti tanácsok és kívánságok formájában. Murányi András ugyanis komolyan veszi a felkérést. Előbb elvégzi a kért karcsúsítást – ennek esik áldozatul e sorok írója is, aki a lap felfüggesztésekor tízévnyi munkaviszony után már csupán külső munkatárs (a kirúgás történetét egyébként a könyv is lejegyzi) – majd elkezdi felrázni és fokról fokra újraépíteni a lagymatag szerkesztőséget, új, elszánt munkatársakat toboroz. És innen kiváló gyakorlati példatárként szolgál ahhoz a kötet, hogy miként is funkcionál „boldog békeidőben”, egy „érzékeny” hatalommal szemben a sajtószabadság (ennek elméleti hátterét, a vele járó fájdalmakat pontosan ecseteli e lapszám hasábjain Révész Sándor, egy másik volt népszabis). A „kemény” lap árát ugyanis meg kell fizetni a háttérben állandósuló alkuk, a húzd meg, ereszd meg révén. Jól mutatja a kialakuló feszültséget, a paranoiás légkört, hogy a főszerkesztő külön készüléket kap (ő ezt játéktelefonnak hívja), mert a vezetőség a lehallgatástól tartva ezen a titkos vonalon beszéli meg vele a szerkesztőség belső ügyeit. Azt, hogy éppen mit nem lehet vagy nem úgy megírni, ahogy a lap újságírói szeretnék. Egy idő után szinte izzik a telefon…

Az, hogy a folyamat végül felfüggesztésbe, majd a megszüntetésbe torkollik, a hidegfejű olvasónak akkor sem lenne meglepetés, ha amúgy nem ismerné a történetet (de van némi tapasztalata az autoriter hatalmakkal kapcsolatban). A mikéntje viszont… nos, az még most, több hónap elteltével is gyomorforgató. A könyv erénye, hogy ezeken az oldalakon is megőrzi higgadtságát, bár nem marad érzelemmentes. Ám így is világossá válik még a legérzéketlenebb olvasó számára is, hogy a „kivégzés” napjai (bár utólag jól látható, hogy igen sok jel utalt arra, hogy előbb vagy utóbb elfogy majd a türelem), miért okozott életre szóló sebeket a szerkesztőség tagjainak (mint ahogy életre szóló leckét adott az előfizetőknek, drukkereknek, demokratáknak).

Sokáig sem kiköpni, sem lenyelni nem tudta a lapot a hatalom, ezért kihúzta az étlapról.

Nem tudom, melyik része a legfájóbb pontja a könyvnek. Talán a sehová nem vezető tárgyalások a felfüggesztés után, a gyalogok kínlódása a sakktáblán, miközben a tisztek a hátuk mögött pusmognak vigyorogva. Talán a lassan apadó, amúgy világraszóló rokonszenv, amely végül közönybe fordul át. Talán azok a mondatok, amelyeket az utolsónak kijelentkező Murányi szegez a tutiba beülő Liszkaynak. Talán a magyar mágnások, akik közül bármelyik újraindíthatná a lapot, de jól felfogott félelme miatt inkább meghátrál. Nehéz eldönteni. Az viszont biztos, hogy a könyv utolsó lapjainál jobban kevés mai olvasmány mutatja fel érthetőbben az ország mai állapotát, azt a reménytelenséget és kiszolgáltatottságot, amely logikusan vezetett el a CEU ügyéhez, az állandó sorosozáshoz és megalkuvásokhoz. És ez nem Murányi írói erényéből fakad (bár ez sem mellékes), neki elég volt csupán annyi, hogy tanúja lehetett az eseményeknek. Csak egy gátőr, aki azért jó viszonyt ápol a szavakkal.

Az is fontos ugyanakkor, hogy miről nem beszél a könyv. Például tapintatosan hallgat arról, hogy az átvétel idején a Népszabadságban uralkodó állapotokról leginkább a Blikkből érkező báty tehetett. Az ő regnálása idején érte el ugyanis szakmai mélypontját a lap, akkor vesztette el tekintélyének jelentős hányadát. Egészen más miatt hallgathatja el viszont Murányi azon üzletemberek nevét, akiket felkeresett a lap megmentése érdekében. Nem azok az idők járnak, amikor nevesíteni lehet a lehetséges megmentőket, pedig ők végül is jól vizsgáztak a hatalom szemszögéből: a demokrácia érdekei helyett a saját érdekeiket választották. Ez pedig épp elég a jelenlegi helyzet fenntartásához.

Szomorú és emlékezetes olvasmány Murányi András vallomása. Gördülékeny (talán csak itt-ott fecseg a kelleténél többet), higgadt, és a lehetőségekhez mérten igen őszinte könyv. Kordokumentum. Az olvasó úgy teheti le, hogy a jelenlegi viszonyok között ennél többet már nem tudhat meg az eseményekről. Itt húzódik a kimondhatóság, az elbeszélhetőség határa. Ennél többhöz már fel kellene állni a kényelmes fotelből, és az utcán hümmögni tovább, egyre hangosabban. A Népszabadság kivégzése viszont arról is beszél, hogy ennek még nem jött el az ideje.

 

Murányi András: A Népszabadság kivégzése. Budapest, 2017, Corvina Kiadó. 264 oldal, 2990 forint.