Archívum

Kezdőlap Archívum

P. Szűcs Julianna: Szegény, csúf, szép hazáM

A végeredménnyel kezdem. Bukta Imre mára nagy művész lett, az egyik legérdekesebb, legtechnikásabb és gondolataiban a leggazdagabb magyar kortárs mesterré fejlődött. A szó jó értelmében sztár lett. Már amennyiben hazai körülmények között és a képzőművészet világában egyáltalán sztárrá válhat valaki. Korábban néha vergődött, olykor kallódott – bár 1998-ban monográfiát írt róla Bán András és Novotny Tihamér, de sokáig mégsem ütötte át a plafont. Az új időszámítás nagy műcsarnoki kiállításával kezdődött (2012), folytatódott a Kieselbach Galéria kitüntetett figyelmet keltett tárlatával (2019), valamint beteljesedett most, a Godot Galériában rendezett és zömében az utóbbi három év termését felvonultató születésnapi (70!) óriásbemutatóval. (Az említett elsőt és a harmadikat Gulyás Gábor kurálta, a mai kultúrpolitika kakukktojása, egy minőségi és jobboldali esztéta-muzeológus, akinek jó évtizeddel ezelőtt még a Műcsarnokból is sikerült emberarcú intézményt kreálnia. Meg is kapta érte a magáét. Ahogy megkapta Debrecenben is és Szentendrén is, de ez most mellékszál.)

            Amit Buktáról a legfontosabb tudni, hogy úgy járkál át performanszból installációba, fotóból akvarellbe, objektből tradicionális festménybe, mintha e határátlépések a világ és a szakirodalom legtermészetesebb mozgásformái volnának, és mintha ez máshol, máskor, másoknak nem okozott volna gyötrelmes töréseket, de legalább hasfájásokat. Így dolgozott régebben is, most is. Bár mostanában többet fest és kevesebbet installál, de lazán kezelt technikáján érződik, hogy a sorrend bármikor megfordulhat. Teheti, mert ezeket a kánonokat, noha jól ismeri, sosem vette egész komolyan. Igaz, nem is verték belé a Képzőművészeti Főiskolán, merthogy nem azt látogatta. (Ellenben hatással volt rá Erdély Miklós, a magyar nonkonform művészet megkerülhetetlen alakja, sőt Joseph Beuys, a nagy nemzetközi ős-mester is, annak minden ideológiai és életformát befolyásoló következményével együtt.) Van neki rendes világképe: nem mindegy, hogy azt milyen matériából mutatja fel? Bádogból, ocsúból, fából (ezt az anyagot tiszteli leginkább) vagy éppen papírra dobott akvarellből, szénből, színes ceruzából? Esetleg MDF-táblán kollázzsal, montázzsal, vésővel variált olajjal keni föl a kompozíciót, vagy csak fotót használ, néha videót? (Akrillal nem találkoztam. Az az anyag mintha Bukta számára túlságosan galériaízű és középosztálybarát volna.)

            Minden matériában otthonos, de nem érzi otthonosan magát minden közegben. Ha hinni lehet a mesterrel készített legjobb önéletrajzi interjúnak (Nagy József írta a 24.hu-nak, még 2019. március 15-én), világnézete plebejus és nem polgári, lokálpatrióta és nem globalista, inkább keleties, mint nyugatias. Teljesítményének „ideológiai üzenetei” tehát éppen annyira NER-kompatibiliseknek látszanak, mint a teremsorok sötétbokszaiban vetített és a műveket magyarázó videócelebek többségének szavai. Például Keserü Kataliné és Korniss Péteré, Sebestyén Mártáé és Krasznahorkai Lászlóé. Ők leginkább Bukta vidéki magyarság tudatáról és a szakralitáshoz kapcsolódó speciális viszonyáról értekeznek, meg hogy az itteni földön érdemi elmozdulás a mentalitásban, az anyagiakban, a „rendszerekben” soha nem történt. Sem a feudális, sem a kapitalista, sem a létező szocialista, sem az „illiberális” demokrácia korában. „Ez az a ház, ahol semmi se változik” – ahogy a nóta szólt hajdan, mert „aki szegény, az a legszegényebb” – ezt persze már egy másik nagyság írta még régebben. Mert minden így marad, mindörökké, ámen. Illetve van, ami múlik. Mert „a víz szalad, csak a kő marad”.  

            Bocsánat a Buktához stílusban nagyon illő blaszfémia miatt, de Bródy sorai éppen annyira feltolulnak itt, mint József Attiláé, és József Attila sem tünteti el a Wass Albert-féle klapancia kísértetét. Így együtt, ebben a heterokatyvaszban dagonyázik a tartalom felszíne, amely első pillantásra mintha rendszerkonform volna, és mintha a szavazóbázis legbelsejét, a Fidesz-tudatú nép tapasztalati élményét mutatná fel. Ez a szerzői intenció része. De az, hogy Bukta Imre ezt az Örök, Bús Romhalmazt mi módon fejezi ki, más lapra tartozik, abban már szofisztikált csavar van. „Hogyan”-ja maga a „realizmus diadala”, a „művészet csodája”, a „minőség forradalma”, mert a művek a fennálló viszonyokkal koránt sincsenek lojális viszonyban. (Persze függ a befogadótól, én így látom. Három jelző és egy birtokosrag segít a titokfejtésben.)

Szegény. A kiállítás első tételének címe Kertek alja, itt sejlik fel először a művész szülőhelye és újraválasztott telephelye, a mezőszemerei miliő. (Lehet ebben a településben valami karizmatikus kisugárzás, ha az őshonos Buktán kívül még az excentrikus Wahorn András is idejött lakni, ráadásul mindketten a túlkonszolidált Szentendréről vágytak ide, a Békés és Heves, Eger és a Tisza-tó között félútra vetett – amúgy nagy múltú – községbe.) „Liliomkoszorú szelíd illata száll” – hirdeti a vasból hegesztett betűkkel a hasonló módon szerkesztett kapu tetején a kiállítás nyitóműve. De liliom sehol, szelídség a holdban, illat pláne. Minden ócska rajta: a sárga festék, a durva varrat, a talált holmikból gányolt szerkezet. Pénzbe nem nagyon kerülhetett: guberált az anyag, fusi a munka, a mustrák meg éppen olyanok, mint a szomszédé, napsugarakat utánoznak, mert ennyi idillre szokta futni a legkisebb egzisztenciáknak. Illetve majdnem. A fémrudak közé Bukta beleforrasztotta azt a két dolgot, ami neki fontos, talán még a sugaraknál is fontosabb, ezért szimbólum gyanánt éppen itt, a bejáratnál mutatta őket föl. Az ételt hordó lábost, amelynek alja nincs, és a töviskoszorút, amelyből hiányzik a Krisztus-fej. Üres az edény, üres a szenvedés. A testtől és a lélektől egyaránt megfosztotta őket a szegénység, mert eltűnt a lényeg: valószínűleg kilopták. Csak az ínség maradt.

            És a kultúrhalál. A vaskapu mögött képciklus: mezőszemerei utcák, kertek, gyanúsan tetszetősre festve. A hideg színekkel különösen tud bánni Bukta, lazúrosan mozgatja ecsetjét, akár egy modern Veronese, amikor színjátszó selymet fest, és transzparensen fénylő kéket használ, mint Barnett Newman, amikor neoncsövekből szerkeszti szadisztikus kompozícióit. Ezek az angyali-pokoli azúr árnyalatok arra valók, hogy hűvös közönnyel felmutathassanak egy botrányt, amely éppen attól botrány, hogy olyan természetesnek hat. A belvíz szigetelésére, az asztal megtámasztására, a vetemények kijelölt helyére ugyanis nem téglát, homokzsákot, göngyöleget használtak az ottaniak – ezt a helyzetet ábrázolják a festmények –, hanem inkább nyomtatott, bekötött, vastag könyveket. A könyvek pedig minden kímélet, tekintélytisztelet vagy szégyenérzet nélkül kerültek patakpartra, földre, bútor alá, keretezik a pocsolyákat, mállanak a sárban, trágyázzák a zöldséget. Jobb, mintha elégetnék őket, mert fából vétettek, fává lesznek. Ezt diktálta a praktikus józan ész, és ezt ábrázolják a szép képek. A városban ide-oda tologatják, díszletnek használják, leárazzák a könyveket. Néha, ritkán, trezorba zárják, árverezik, ünneplik. Még nem mernek vele se fűteni, se hűteni. Mezőszemerét ennél őszintébb, jövőtudatosabb emberek lakják. Ezeket a könyveket a Kádár-korban méltányos áron, előfizetés útján, népművelők közreműködésével milliószám hintették szét vidéken, mert nem foszlott szét még a remény, hogy „ha majd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán”, akkor elviselhető lehet nem csak a szocializmus, de tán még Magyarország is. Most már az illúzió is elveszett.

            (Könyvügyben amúgy a mester véleménye talányos és lesújtó. Innen kimaradt, de aki látta, nem felejti a 2017-es objektjét, a Sátán a könyvtárban című munkáját. Sok apró polc minikötettel, az egész mintha „csupa báj babaház” lenne. De nem véletlenül trónol az utolsó előtti deszkán egy vörös heréjű istenfajzat, mert nyilván sejt valamit az egész tudásreprezentáció bűnös és talmi természetéről. Joggal írta Bukta eszközeiről az író-barát Borbély Szilárd, hogy „munkáiban a jelentésteremtésnek leginkább három költői alakzatával él: az ismétlés, az idézés és a kicsinyítés technikájával.” Ott, azon a babakönyvespolcon még minden együtt volt.)

            Idén a Bukta-könyvtárban már nincs miniatűr, nincs repetíció, nincs allúzió. Csak plein air van. A könyvhalál olyan befejezett ténnyé vált, amelyet egyszerre idézett elő a szellemi szegénység és az ipari gazdagodás (Belvíz a kertek alatt, Picasso az udvarban, A világirodalom remekei), és amelyet vagy levált a Gutenberg-galaxis felett diadalmaskodó gépi civilizáció, azaz a Felhő, vagy az egész feledésbe megy. Meg a levesbe.

Csúnya. A választék nagy. A Krumplievők mosolytalan családtagjainál csak bútoraik otthontalanabbak: falak nélkül, a szabad ég alatt viselik a fölöslegessé vált nippjeiket. Egerfarmos Elhagyott végállomásán az indóház hulló vakolatának méltó riválisa a felbomlott körletrend. A Hátsó udvar lomtalanításra vár, igazi gubera-öröm: ipari hulladékot és gyűrött szentképet szemetel a sokféle múlt. Általuk nyer új aktualitást Fejes Endre Rozsdatemetője vagy a témájában megidézett Van Gogh-festmény, mint irodalmi és képzőművészeti előzmény, hiszen – így láttatja Bukta – a tárgyi világot, a természeti környezetet, az életminőséget szétroncsoló reménytelen hétköznapok nem csak a 19. és 20. század élményei. Mezőszemerétől Detroit alsóig mindent belep a kvász, az ízléshiányból, tehetetlenségből, alávetettségből kikevert heteronóm kéreg. (Bár az utóbbiról láttam mostanában egy fotókiállítást: egész szépen kikupálták a hírhedett várost. Talán ha Bukta és a község lakta sok-sok Bukta egyszer kezébe venné a települést, ebből is ki lehetne hozni valamit. A mester valami ilyesmit nyilatkozott egyszer.)

            De nem is ezek a szomorú – sokszor fotó hátterű – festői megfigyelések, még csak nem is a komikumba forduló vallásos giccsek a rútság igazi hordozói. Az utóbbiból is van néhány átirat a Godot-ban: lourdes-i Madonnától Jézus szívén át a vasalódeszkán mobilizált keresztstigmáig. (In hoc signo vinces – e jelben győzni fogsz – legalább a háztartás körül). Bukta gyöngéd szeretettel, sőt, némi nosztalgiával veszi védelmébe a megalázottak és megszomorítottak félig népies, félig pop artos hitkereső dokumentumait a Mikor jön le az égből Krisztus? cím alá csoportosított műegyüttesben. Az igazi csúfság üzenetét nem is az ál- vagy naiv vagy álnaiv szakralitás továbbítja, hanem egy formás videóklip, egy műhirdetés. Hozzá képest e félperiféria ízlésének ötven árnyalata maga a versailles-i Tükör Galéria.

            Az I-kapa vagy Okos kapa „reklámról”, és benne egy szereplőpárosról, különösen a remek Misurák Tünde által elmondott, vérfagyasztóan negédes vigéckedő marketingszövegéről érdemes itt megemlékezni. A tévéshopok modorában előadott dialóg és az értelmetlen digitalizációval bővített ősi eszköz több mint korkritika. (Ez a témája A romantika a legjobb üzlet? című műcsoportnak.) Benne van a „nehogy má’ hülyének nézzél” vagánykodó mentalitása, de a gépromboló düh is jól kitapintható. Ilyen hangulatban szokták ha nem is a kapát, de a kaszát kiegyenesíteni. Okosan. Mert milyen világ az, amelyben palira lehet venni a nehéz munkától esetleg szabadulni vágyó földművelőt, és amelyben a csúcstechnológia hamis ígéretével ki lehet szúrni egy ezerszer bevált szerszám „haladásban hívő” gazdájának a szemét?

            Hát ilyen – fejezi ki Bukta, amint szemlét tart a reklámoktól, a plázáktól, az egész fogyasztói társadalomtól elvarázsolt és megfélemlített, fáradt és túlsúlyos emberein, a kozmetikust soha, fogorvost is alig látó derék asszonyain, a körforgalomban toporgó tehenein és a jégen billegő bárányain. (Ezt mutatja be a Megöregszünk mind című alfejezet.) Itt-ott feltűnik egy-egy parabolaantenna, mint a „világvevés” garanciája, néhol előkerül egy-egy elektromos láncfűrész, mint a fagyilkolás tutibiztos eszköze. A nyugdíjasok kezében tablet, a háztetőn napelemek, probléma egy szál se. Tánc is van néha, és égő lampionok a murik után. (Szülinapi parti az öregotthonban, A buli vége) Szomorúan csúnya itt a vasárnap meg a hétfő, meg a kedd, valamint a hét összes többi napja.

P. Szűcs Julianna

Szép. A fentebb vázolt témaválasztás tehát civilizációkritikai szándékot tükröz. A kritikai magatartás kidolgozását Bukta persze nem most kezdte, csak régebben, úgy negyven-harminc évvel ezelőtt a célpont még más volt. Akkor leginkább rendszerkritikát művelt, mint ahogy a szentendreiektől a Pécsi Műhelyig, a boglári tárlatoktól a kecskeméti szimpozionokig minden félárnyékban tartott művészeti teljesítmény errefelé vette az irányt.

Amikor először találkoztam műveivel, az 1980-ban bemutatott Villanypásztor installációval és az 1981-es Munkás-paraszt bicska című objekttel, ezekkel a hazai undergroundba harmonikusan beleilleszkedő, ironikus, szubverzív és a hivatalos művészeti szcénát hevesen elutasító alkotásokkal, akkor kétségem se lehetett, hogy ki és mi volt a mondanivaló címzettje. Szó sem volt akkor még természetvédelemről, fogyasztói diktatúráról, leszakadt régióról. Egyáltalán: arról az egész világvége-hangulatról, amely így-úgy, de körbevesz minket Kamcsatkától a Tűzföldig. A szándékosan szegény (inkább puritán) és tudatosan csúfított (inkább nyers) kompozíciók éle akkor és ott leginkább a regnáló pártállam ellen irányult, és fő fűtőeleme a szabadság akarása volt. A mezőgazdaságra utaló feelinggel pedig azt hangsúlyozta, hogy nemcsak az urbánus okostojásoké a lázadás joga, hanem azoké is, akik megtermelik a betevőt. Eszébe is alig jutott úgynevezett „szép” műveket alkotni, mert az könnyen árulásnak, behódolásnak tűnt volna. Ha véletlenül mégis bekövetkezett a nem várt eredmény, az annak volt köszönhető, hogy humoros rendbe rakott matériái, például a magok és a gyufaszálak, a kukoricacsutkák és a sűrűn huzigált rovátkák önmagukban is harmóniát teremtettek. Olyanok voltak, mint Bödőcs Tibor stand up számai: magas minőségű, szinte lebegő részegységekből és agyafúrt, szinte cizelláltan kidolgozott poénokból szerkesztődtek szerves egységgé a mázsásan goromba beolvasások.

            Ma, a Godot-ban Bukta mintha szintet lépett volna. Nincs kritikájának egyetlen, jól nevesíthető címzettje, a kritika tárgya viszont parttalanná vált és édesbús szomorúsággal telítődött. Rájött, hogy nincs súlyosabb marasztaló ítélet, mint a Valóságot és a Lehetségest, filozófiai terminussal: mint a Seint és a Sollent ütköztetni. Az ember szinte fölszisszen, amikor meglátja Erzsit Párizsban, aki hiába fonja karba a kezét, mint az imént talán meglátogatott Mona Lisa, és a hátteret hiába pöttyözi az impresszionisztikusan gyönyörű virágfürtorgia, amelyhez hasonlót Erzsi talán nemrég látott Monet Giverny-képein, mert a lemondó tekintet, a betűvel ékesített bóvli póló, leginkább pedig a testet gúzsba kötő és értelmezhetetlen, vörösre festett baljós fonadék olyasmit sejtet, hogy hiába a nagy utazás, mert önmagunk elől nincs menekvés. Még kontrasztosabb a Szülinapi parti az öregotthonban. A tűzijátékos torta, a kockás abrosz, a fényfüzérrel fölszerelt lugas, a hangos piros-rózsaszín, a rikító ultramarin, a gátlástalan aranysárga olyan lelketlenül, tapintatlanul, bunkó tempóban veszi körül a három sírhoz közeli bentlakót, mintha siettetni akarná a végjátékot. Na még egy hancúr, aztán vár a temető. Szépen festett a körlet. Erősen formáltak a figurák. A kettő összeeresztve: maga a halál.

HazáM. „Ez a kultúra két világ határán állva küzd a megmaradásért – írta a műcsarnoki kiállítás alkalmából a művészről szóló és mindmáig legalaposabb tanulmányában Széplaky Gerda – a falusi élet értelmét vesztett, saját tradícióját maga alá temető világa, valamint egy olyan konzum-világ között, amely önmagát ebben a közegben, a kirabolt és meghamisított természet elvadult közegében aligha tudja igazolni.” Szociológiailag pontos leírás. Minden erről vall a Godot négy emeletén: a képre vitt kidobott könyvek és a vetített évgyűrűkkel kiállított uszadékfa, a jegenyesor hűlt helyét árnyékból formázott láncfűrészek és a paradicsomlevest árapályszerűen hol befogadó, hol kiürítő mélytányérok.

„Ezzé lett magyar hazátok” – mondja többes szám második személyben Vörösmarty az Országháza versben. Érezhet ilyesmit Bukta is, csak tényfeltáró tanúvallomásából immár hiányzik az a kisnemesi pátosz, amellyel a felelősök büszkén, öntudatosan, kritikus tartással megvádolhatók. Alapélménye, hogy ez a világ az ő bőrére megy. Vagy inkább arra a megnőtt, megőszült szakállra, amelyet – ilyen volt, ilyen lett – az egyik teremfordulóban önportréként is kiállított. (Tiszteletadás elődeimnek). Ő ugyanis egyes szám első személyben – a birtokosragot szinte majuszkulával írva – a mindenkori elnyomottak nevében dolgozza fel a tapasztalatokat. A vers úgy végződik, hogy „Földön futva / Bujdokolva / Mint hivatlan vendég száll be / A szegény s kaján telekbe”. Őt nem meghívták, ő odavalósi. És az ő telke ment és megy folyamatosan tönkre.

Műveljük kertjeinket! Bukta Imre kiállítása 70. születésnapja alkalmából. Budapest, Godot Galéria, kurátor: Gulyás Gábor. 2022. november 27. – 2023. április 30.


Majtényi László: A 2022-es népszámlálás tragikus komédiája vagy komikus tragédiája

A népszámlálás kezdetekor, az aktuális valóság ismerete előtt lehettek illúzióink: „A korábbi adatvédelmi biztos (e szöveg szerzője) a Hírklikknek elismerte, hogy a társadalom egy jó részében okkal nincs bizalom az állam iránt, de – mint hangsúlyozta – ebből nem következik az, hogy a statisztikai adatfeldolgozásban visszaélések lesznek. Saját tapasztalatai is ezt mondatják vele, hiszen amíg erre rálátása volt, a KSH anonimizálta a népszámlálási adatbázist, »s feltételezem, hogy ez azóta sem változott«. Emellett a statisztikai hivatalnak is elemi érdeke, hogy bízzon benne a társadalom – hangsúlyozta.”[1] Ez az írás már arról szól, hogy noha ezzel kapcsolatban vannak történelmi tapasztalatok, a KSH talán nem is ismeri elemi érdekeit.

Mostanra lezárult az idei népszámlálás online szakasza, és véget ért a manuális szakasz, amely november 28-ig tartott. Azokat, akik nem töltötték fel a Központi Statisztikai Hivatal[2] oldalára a válaszaikat, most keresik meg november 20-ig – hacsak az online határidőt a krónikus hivatali impotencia miatt nem hosszabbítják meg – a KSH kérdezőbiztosai a kérdőívekkel. Akik sem online, sem a személyes szakaszban nem töltötték ki a kérdőívet, azok a település jegyzőjénél ezt még pótolhatták november 21–28. között.

A tervek szerint ez az utolsó, még az állampolgárok közvetlen megkérdezésén alapuló népszámlás. Ehhez képest viszont ijesztő, előre elképzelhetetlen rendetlenséggel, a 21. században érthetetlen informatikai-technikai zűrzavarral[3] indult. A népszámlálás online rendszere szó szerint azonnal összeomlott. Ezt aztán valahogy összedrótozták, de ezt követően a kérdezőbiztosok is és az általuk felkeresendő állampolgárok is a polgárok személyes adatai nyilvántartásának felfoghatatlan mértékű káoszát tapasztalták. Nemcsak hogy a korábban online válaszolókat is kényszerűen zaklatták a kérdezőbiztosok, de ráadásul több kérdezőbiztost is kiküldtek ugyanahhoz az állampolgárhoz![4] A manuális face to face adatfelvétel zűrzavarára még visszatérünk.[5] A technikai mellett a személyes adatok felvétele körüli tartalmi kérdőjelek nem kevésbé súlyosak.

Majtényi László

De ennek leírása előtt, hogy lássuk a tétet, nézzünk a múltba!

Az eltelt ezer évek, de még a századok is, mivel az akkor kiontott vér régen felszáradt, és a jajok emléke elenyészett, egyrészt aranyfüsttel vonják be a történeteket, másrészt a ma emberének is tanulságul szolgálnak. Ha a múlt történeteit nem látjuk, akkor sajnos a jelent sem értjük. Emiatt járunk körbe-körbe, ezért követi el minden nemzedék ugyanazokat az ostobaságokat.

Visszfények a múlt kútjának víztükrén – ismétlődő történetek?

Az Ó- és az Újszövetség kora, akárcsak az új- és még újabb kor történetei, mondják, a jelen tanítómesterei. Van ebben valami. A nyilvántartás ugyanolyan régi, mint az írott történelem. Az írásbeliség ugyanis azonos az adatrögzítés kezdetével, az adatrögzítés pedig kéz a kézben jár az alattvalók számbavételével.

A sokaság, a nép megszámolhatatlansága, de mégis megszámolása mind az Ó-, mind pedig az Újszövetségben egyike a Biblia alapmotívumainak. Az Ószövetség szerint a sokaság szép. A megszámolhatatlanul sok ivadék személyes gyönyörűség. „És olyanná tészem a te magodat, mint a földnek pora, hogyha valaki megszámlálhatja a földnek porát, a te magod is megszámlálható lesz.”[6] „És kivivé őt, és monda: Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; – és monda nékie: Így lészen a te magod.”[7]

Mózes vagy Dávid, kinek volt igaza?

Különösen figyelemreméltóan mai világunkban is tanulságos, hogy az Úr maga, a helyzet függvényében, mennyire másként kezeli a népszámlálásokat.[8] Az ószövetségi szöveg is jelzi, hogy a szuverén, amikor népet számol, jó szándéka esetén is könnyen lép a zsarnokság ösvényére, azaz közelít a határsértéshez, amit pedig az Úr az akkori elmesélés szerint, ha jóváhagyása nélkül történik meg, mindig rossz néven is vesz, ellene elkövetett lázadásnak tart.

Mózes kétszer is megszámoltatta a népet. Először az Egyiptomból való kivonuláskor, azután pedig az Ígéret Földjére való belépés előtt. Isten kiválasztott emberét irányította is, közben a dolgok mikéntje tekintetében magára is hagyta választottját:

„Szóla pedig az Úr Mózesnek a Sinai pusztájában, a gyülekezet sátorában, a második hónapnak elsején, az Egyiptom földéből való kijövetelök után a második esztendőben, mondván: Vegyétek számba Izráel fiainak egész gyülekezetét, az ő nemzetségeik szerint, az ő atyáiknak háznépe szerint, a neveknek száma szerint, minden férfiút főről főre, húsz esztendőstől fogva és feljebb, mindent, a ki hadba mehet Izráelben; számláljátok meg őket az ő seregök szerint, te és Áron.”[9]

Az Ószövetséget általában, az Újszövetséget részben jellemzi, hogy az isteni személyek kijelentenek, ítélkeznek, olykor döntéseket hoznak, cselekvésre szólítanak, intenek és büntetnek, de nem magyarázkodnak. A tettek, intelmek, felszólítások, csodák és jövendölések értelmét, korlátozott értelmünkkel nekünk kell időről időre újból és újból feltárnunk. A blaszfémnek vagy mai fogalmainkat visszavetítőnek tűnő magyarázat – ezért készséggel bocsánatot kérek –, azaz a népszámlálásra részletező felszólítás és azt követő jóváhagyás indoka a jogosultságok nyelvén az, hogy Mózes mindkét (!) népszámlálásának adatkezelése megfelel az Úr által kigondolt üdvtervnek, azaz mai, jogias szóhasználatunkban az alkotmányos követelménynek!

Mégis van ebben a felsőbb jóváhagyás dacára a szuverén vezetőt meg nem illető hatalmi túlzás, a többiek tekintetében pedig kifogásolható alárendelődés, ami a szuverénre és – gondoljunk bele, ugyancsak logikus – a neki alávetettekre egyaránt ránehezedik. Izrael Istene szerint egyetlen Urat kell szolgálni. Ebből fakadóan a lényeg ezredévek óta keveset változik, mint azóta is mindig, a nép maga fizeti meg megszámoltatásának árát. Az Úr így szólott: „Mikor Izráel fiait fejenként számba veszed, adja meg ki-ki életének váltságát az Úrnak az ő megszámláltatásakor, hogy csapás ne legyen rajtok az ő megszámláltatásuk miatt.”[10] (Ez Dávid történeténél lesz igazán világos, Dávid ugyanis zsarnok, és ezt a nép, az Úrnak nem tetsző módon, sajnos eltűri.)

Ellenben tehát Mózes mindkét népszámlálása elnyeri az Úr tetszését. Igen, igen, de – noha egyéb okokra utalva – a szigorú Úr Mózest magát, korábbi bűnei miatt, nem engedi az Ígéret Földjére lépni.

Dávid király viszont később ugyancsak hadi vállalkozás érdekében számlálja meg a népet. Csakhogy ez a szomszédság elleni hódító háború. Már a népszámlálás ténye maga kiváltja az Úr haragját:

„Megszámlálá pedig Dávid a népet, a mely vele vala, s ezredeseket és századosokat rendele föléjök.”[11]

„Minekutána pedig Dávid a népet megszámlálta, megsebhedék az ő szíve, és monda Dávid az Úrnak: Igen vétkeztem abban, a mit cselekedtem. Azért most, óh Uram, vedd el, kérlek, a te szolgádnak álnokságát; mert felette esztelenül cselekedtem!”[12]

„És mikor felkelt reggel Dávid, szóla az Úr Gád prófétának, a ki Dávidnak látnoka vala, ezt mondván: Menj el, és szólj Dávidnak: Ezt mondja az Úr: Három dolgot adok elődbe, válaszd egyiket magadnak ezek közül, hogy a szerint cselekedjem veled. Elméne azért Gád Dávidhoz, és tudtára adá néki, és monda néki: Akarod-é, hogy hét esztendeig való éhség szálljon földedre? Vagy hogy három hónapig ellenségeid előtt bujdossál és ellenséged kergessen téged? Vagy hogy három napig döghalál legyen országodban? Most gondold meg és lásd meg, micsoda választ vigyek annak, a ki engem elküldött. És monda Dávid Gádnak: Felette igen szorongattatom; de mégis, hadd essünk inkább az Úr kezébe, mert nagy az ő irgalmassága, és ne essem ember kezébe. Bocsáta annakokáért az Úr döghalált Izráelre, reggeltől fogva az elrendelt ideig, és meghalának a nép közül Dántól fogva Beersebáig, hetvenezer férfiak.”[13]

Végül tehát az összeírás, a népszámlálás miatt az Úr legkegyetlenebb fegyvere: a döghalál tizedeli meg Izráelt.[14]

Jézus és az e világi hatalom, az újabb népszámlálás

Jézus születésének története maga is a megfigyelés kultúrtörténetének része. Ha elmaradt volna (nem maradhatott el, jóra fordul a gonoszság) a nép összeírása, már másképpen szólna az Evangélium.

„És elment az angyal. József az ács pedig, amikor eljött az elrendelt népszámlálás ideje, elővezette szamarát, felrakta rá az útra szükséges kis motyóját, felültette a várandós Máriát, és elmentek Názáretből Júdeába, a Betlehem nevű városkába, hogy ott annak rendje és módja szerint beírják őket is.”[15]

Jézus beleszületett az összeírásba, és aztán életének minden nyilvános és titkos részletét – tűrte, mert tudta, hogy ez is az üdvtervet szolgálja –, akárcsak később Budán és Pesten Pintér szolgái a mai magyarokat hallgatták le a Pegazus idejében, szorgos fülek fülelték és szorgos szájak jelentették. Ha nem árulkodtak volna róla spiclik, júdások, a megváltás is elmaradt volna. A szuverén, ideértve természetesen a német demokratikus Stasi üzemeltetőjét is, a spicliskedéssel rendszerint kihívja a sorsot. A spiclik és gazdái, megbízói az üdvtörténet szorgos munkásai.

A korai forrásokat nem csak a Biblia régebbi, újabb történeteiben találjuk. Később a középkor hajnalán Hódító Vilmos a 11. században alattvalóiról, főleg az adózók azonosítása céljából, gyűjtötte össze az adatokat.[16]

A modernitás elkezdődik…

Nálunk a népszámlálások sora II. Józseffel kezdődött. Az összeírás elvben 1784–1785-ben kezdődött, a császár 1784. július 16-án rendelte el, az adatfelvétel viszont 1787-ig elhúzódott. A hazai házszámozás amúgy ugyancsak II. József érdeme, addig nem voltak értelmezhető címek. A császár rendeletére „[m]inden ház homlokzatára felfestették a számot, s hátul, a ház fedett részében is valahol fel kellett tüntetni azt”.[17]

II. József a felvilágosodás abszolutista híve, a népszámlálással is leckéztette a nemesi nemzetet. A fricska, hogy a nemesi előjogok a házakon nem látszottak😊, csattanója pedig, hogy nem csak a nemesek és a nemtelenek épületeinek homlokzatára kerültek egységes számok, de még az uralkodó lakhelyére, a Burg épületére is! Lett is ebből vármegyei ribillió, volt eb ura fakó és kardok csörömpölése, Ugocsa non coronat! Tiltakozunk! „A Komárom megyei nemesség mégis azzal a felterjesztéssel élt, hogy ha már nemesi lakjaikat a köznép házaival így egy kalap alá veszik, legalább fekete helyett zöld festéket használjanak esetükben.”[18] II. József, gondolom, kacagva, nem engedett. A népszámlálás célja pedig, akárcsak Mózes és Dávid király akciói esetében elsősorban a sorozható újoncok létszámának felmérése volt. Megszámolták a községeket, házakat és háztartásokat, valamint az embereket: vallásukat, nemüket életkorukat, társadalmi státuszukat.[19] Az előzetes várakozáshoz képest, az uralkodó nagy örömére, az ország népesebbnek bizonyult. „A népszámlálás eredménye szerint Magyarországon a lakosság száma mintegy 6,5 millió, Horvátországé 650 ezer és Erdélyé 1,5 millió, összesen tehát több mint 8,5 millió fő (illetve az újabb kutatások szerint 9,2 millió fő) volt… Mivel friss adatokra a későbbiekben is szükség volt, azután 1805-ben, 1820-ban, 1838-ban, 1850-ben és 1857-ben is tartottak népesség-összeírásokat, amelyek azonban csak részösszeírások voltak.”[20]

…és kiteljesedve folytatódik

A statisztikai szolgálatot 1867-ben hozták létre Keleti Károly vezetésével. Az első valóban modern, szabadelvű jogelveket is követő népszámlálásra szinte közvetlenül a kiegyezés után 1869-ben,[21] más források szerint 1870-ben[22] került sor. Ha kifejtésére nincs is itt hely, ez is megmutatja, hogy a dualizmus állama számunkra is civilizációs esélyt jelentett.[23] A válaszadás, mint azóta is mindig, kötelező volt.[24] A népszámlálást korszerű magánélet-védelmi, mai szavakkal, mondhatjuk, adatvédelmi elvekkel támasztották alá, amelyek ma is megfelelőek „…a begyűlt anyag a kebelbeli [!] statisztikai hivatal által fog feldolgoztatni és az egész nemzet használatára közzététetni”. Ha pedig olyan „balítéletek” merülnének fel, hogy a népszámlálás „…oly célzatú puhatolás akarna lenni, amely új terhek kiszabására, adó felemelésére fogna vezetni, ezeket el kell oszlatni” .[25]

A totalitárius beszakadás

Szépen, rendben csordogáltak a népszámlálások. Azután baj történt, a rettenetes következményekkel járó 1941. évi népszámlálás szervi hibája volt, hogy noha törvényben rendelték el,[26] rendelkezéseit csak rendeletben szabályozták.[27] A későbbi visszaélést az tette lehetővé, hogy az adatok feldolgozása után a személyes kérdőíveket nem semmisítették meg, az adatállományt az akkori gyakorlatnak megfelelően nem anonimizálták.

„A második világháború után – a nem jogállamiság talaján álló – politikai–társadalmi folyamatok nagy csapást mértek a statisztikai adatszolgáltatási rendszer hitelességére… Az 1941. évi népszámlálás adatállományának nemzetiségre és anyanyelvre vonatkozó információit ugyanis felhasználták a magyarországi németek ellen 1945-ben, aminek következtében a német lakosság jelentős részét kitelepítették az ország területéről…”[28]

Az 1945. augusztus 2-án aláírt potsdami szerződés, a magyarországi németekre kifejezetten utalva, a kollektív bűnösség vállalhatatlan és tűrhetetlen elvét fogadta el. Ez nyitott kaput a hazai németek kitelepítése előtt, amely azonban, ne mutogassunk másra (!), az akkori magyar Országgyűlés bűntette volt. A kitelepítésre kötelezettek listáját az 1941. évi népszámlálás nem anonimizált személyes adatai alapján állították össze, közülük a trianoni országterületen 487 414 személy vallotta magát német anyanyelvűnek és 303 419 német nemzetiségűnek (a második csoport értelemszerűen része az elsőnek).[29]

Közülük kétszázhúszezer magyarországi németet űztek el. Az 1941-ben több mint háromszázezres létszámról a magukat német nemzetiségűnek azonosítók száma 1949-re kevesebb mint 1 százalékára (2617) zuhant, majd az azt követő népszámlálások alkalmával ugyan lassú emelkedést mutatott, de messze elmaradt a valós tényektől. A KSH-t évtizedekig sújtotta a bizalomvesztés.[30] A statisztikával szembeni ellenérzés mérete az eredményeket hiteltelenítő hatásokkal gyakran drámai![31]

Említenünk kell, hogy 1945-ben a Magyar Nemzetben a magyarországi németek kitelepítése ellen több nagyszerű magyar ember, köztük többen a zsidóüldözés, a német megszállás személyes fenyegetettjei, kárvallottai, így tiltakoztak: „az embertől otthonát, környezetét, faluját, házát, földjét, kenyerét, vizét emberségesen elvenni nem lehet. És ez ellen akarunk mi felszólalni és ez ellen kell az egész magyar társadalomnak tiltakoznia.[32] Eközben a parlamentben a magyar demokraták, pártkötődéstől függetlenül, ami gyalázat, minősíthetetlen modorban, durván uszítottak általában a svábok ellen.[33]

A külső világ

A népszámlálás, mint láttuk, néhány ezer éve az egyik legfontosabb kijelzője, mutatója a magánélet korlátozhatóságának.

Az USA-ban az első népszámlálást 1790-ben tartották, és akkor csak négy kérdést tettek fel. 1830-ban két érzékeny személyes kérdést tettek fel: hogy süket-e, illetve vak-e a válaszoló. 1860-ban már 142 kérdést tettek fel. 1890-ben a kérdések már egyaránt kiterjedtek a betegségekre, testi hibákra, jövedelemre, pénzügyi helyzetre, és – alapvető változás – ekkor alkalmazták először Herman Hollerith lyukkártyakészülékét. Az adatokat három év alatt dolgozták fel. A nagy számítógépek megjelenésével 1946-ra az információgyűjtés forradalma következett be. A számítógépek egyik legfontosabb megrendelője kezdetben a Népszámlálási Hivatal volt. Az USA a magánélet-védelem terén is hagyományosan leghátul kullog. Nem csak a japán amerikaiak népszámlálásos üldözése, de a mccarthizmus és a terrorfenyegetésre rosszul válaszoló Patriot Act is szomorú példa erre.

A Német Szövetségi Alkotmánybíróság az 1983. évi népszámlálási törvényről hozott 1983. december 15-i határozatával[34] gazdagította lényeges mértékben a nemzetközi adatvédelem jogi érvkészletét[35]. A bíróság az adatvédelem alkotmányi alapját az Alaptörvényből vezette le.[36] Álláspontja szerint „[a]z alapjog biztosítja az egyénnek azt a jogát, hogy alapvetően maga döntsön személyes adatainak kiszolgáltatásáról és felhasználásáról”. Ez az információs önrendelkezési jog első megfogalmazása jogi dokumentumban. E jog a bíróság szerint csak túlnyomó közérdekből, az arányosság követelményét szem előtt tartva korlátozható, olyan óvintézkedések mellett, melyek biztosítják a személyiségi jogok védelmét.[37] Az egyre szofisztikáltabb megfigyelési technológiák totális elterjedése, az adatvédelem eredeti intencióitól távolabb kerülő EU adatvédelmi rendeletének (GDPR) és a 2022-es hazai népszámlálás korában érdemes felidéznünk a német alkotmánybíróság népszámlálási döntésének leitmotivját, amely szerint az a polgár, aki nem tudja, hol kik milyen személyes adatait tartják nyilván, feladja azt a természetes törekvését, hogy saját benső késztetéseit kövesse, ehelyett hajlamos lesz arra, hogy magatartásában külső, tőle idegen elvárásoknak feleljen meg, feladja személyiségét.

Sokszor halljuk, hogy a jogállamot nem szabad a személyes adatok gyűjtésében korlátozni, hiszen nem fog visszaélni vele, a diktatúra esetében meg mindegy, milyen adatállományokkal rendelkezik, kiszemelt áldozatait mindenképpen megtalálja. Ezt a vélekedést a történelem cáfolja. A visszaélés technikai előfeltételei a hatalom kezébe jutó megbízható adatbázisok. Szomorú tény, de a statisztikai célra gyűjtött adatokat nemcsak a náci, a kommunista, hanem a jogállamok történelmében is felhasználták jogfosztásra.[38] A gyűlölet torz tömegérzülete bárhol, fejlettnek gondolt demokráciában is utat törhet magának. Nem példa nélküliek a visszaélések a szabad világban sem. Erre és a háborús hisztériára ijesztő példa a japán származású amerikaiak deportálása a második világháború idején,[39] akárcsak a magyarországi németek sorsa a világháború utáni fiatal magyar köztársaságban. A falakkal, szögesdróttal körbekerített amerikai lágereket maguk az USA hatóságai nevezték koncentrációs táboroknak. Noha ezek kétségkívül nem megsemmisítő táborok voltak, bűntelen emberek számára – sokan közülük az USA-ban születtek – kegyetlen és értelmetlen büntetés volt.

Alkotmányos Magyarországból autokráciába

Az 1990. évi népszámlálásra a rendszerváltás jogbizonytalansága és az ebből fakadó komoly társadalmi bizalomvesztés nyomta rá a bélyegét. A KSH megint vergődött, a pártállam összeomlott, az új alkotmányos intézmények részint nem fejtettek ki a népszámlálásra érdemi hatást, részint meg sem alakultak. „A politikai és gazdasági átmenetet kísérő feszült belpolitikai légkör a lakosságban bizonytalanságot szült, rontotta az adatszolgáltatási készséget. Nem segítette a munkát az sem, hogy a népszámlálás végrehajtásának évében tavasszal országgyűlési, ősszel helyhatósági választások voltak, aminek hatása már az adatfelvétel előkészítésekor is, de különösen annak végrehajtásakor észlelhető volt. Az akkor tanácsi formában működő helyhatóságok nem tekintették elsődleges feladatuknak a népszámlálás segítését…”[40]

A 2001-es az első jogállami, az adatvédelmi elveket tudatosan követő, az adatvédelmi törvény hatálybalépését és az adatvédelmi biztos hivatalának létrejöttét követő népszámlálás. A másodikra várni kell. Abban a körülbelül utolsó pillanatban került erre sor, amikor még eleven volt a jogállami forradalom emléke, az alkotmánybíróságnak a magánéleti jogokat, az adatvédelmet radikálisan a jogállami működés homlokterébe állító, meg nem alkuvó intranzigens magatartása. Más szóval működtek a jogállami kontrollintézmények, és a Központi Statisztikai Hivatal maga is még az alkotmányos demokrácia szolgálatában állt. Személyenként egy négyoldalas kérdőívet, illetve lakásonként szintén négyoldalas kérdőívet kellett kitölteni.

A 2001-es népszámlálás arra is bizonyíték, hogy a jogállami (itt adatvédelmi) követelmények teljesítése nem rombolja a hatékonyságot, de még költségei is szerényebbek hasznainál. A KSH és az adatvédelmi biztos hivatalának együttműködése sikeres volt. Az adatvédelmi biztos támogatta, hogy például a vallásra, nemzetiségre vonatkozó összesített adatok fontos társadalmi ismeretekkel gazdagítják az országot, Mellár Tamás KSH-elnök pedig készséggel elfogadta, sőt javasolta is, hogy a tragikus előzményekre is tekintettel még a lehetőségét is ki kell zárni annak, hogy az érzékeny adataikról nyilatkozó polgároknak attól kelljen tartaniuk, hogy őket bárki azonosíthassa, szabadságaikat veszélyeztetve.

A két fél közötti megállapodást az adatvédelmi biztos oldaláról ez az állampolgári panaszra küldött adatvédelmi biztosi válaszlevél tükrözi: „…a különleges adatokra vonatkozó kérdésekre nem kötelező válaszolni… A népszámlálási célú adatgyűjtés adatvédelmi vonatkozásaival kapcsolatban többször konzultáltam a Központi Statisztikai Hivatal elnökével, akivel – a polgárok kétségeit és aggodalmait eloszlatandó – abban állapodtunk meg, hogy a KSH elnöke a számlálóbiztosoknak szóló utasítását úgy módosította, hogy a kérdőívek utca, házszám, emelet, ajtó rovatait (részletes címmegjelölést) üresen kell hagyni. …Kérem, hogy a tragikus történelmi előzmények ellenére tekintsen bizalommal az adatgyűjtésre…”[41] Ez a megoldás az anonimizálással együtt kizárta az azonosíthatóságot.

Az adatvédelmi biztos egyik ugyancsak a 2001-es népszámlálás idején megfogalmazott állásfoglalása szerint törvényi tilalom hiányában nem kizárt, hogy a népszámláláskor „…a családtagok egymásról szolgáltassanak adatot. Ez alól kivételt jelentenek a vallásra, nemzetiségre és fogyatékosságra vonatkozó kérdések, melyekre – különleges adatok lévén – nem kötelező a válaszadás, így mindenki belátása szerint eldöntheti, hogy erre vonatkozóan szolgáltat-e adatot saját magáról.”[42] Azaz az egészségi állapot, fogyatékosság, a nemzetiség, az etnikai hovatartozás, a nyelvhasználat, a hitbéli, lelkiismereti, világnézeti meggyőződés tekintetében csakis személyesen az érintett nyilatkozhatott. Ez, tegyük hozzá, az adatvédelmi szabályozás alapelveiből és konkrét szabályaiból is fakadó elemi követelmény. A 2001-es népszámlálás idején a lakhatással kapcsolatos kérdőív fizikailag is elvált a személyes kérdéseket tartalmazótól, amelyet külön kérdőív tartalmazott. A népszámlálásnak ez az alapelvi követelménye átvezet a 2022-es vétkekhez.

2022-es népszámlálás – rendetlenségek és vétkek

Az autokráciában nincsen becsülete a szabadságnak. Mégis akadnak olyan (még?) nem totális autokráciák, amelyek saját érdekükben itt-ott megtűrnek autonómiákat. Ilyenek lehetnek a statisztikai szolgálatok és például különböző szinten az iskolák, egyetemek is. A Központi Statisztikai Hivatalnak a viharos magyar történelem során volt alkalma megtanulni, többször kifejezetten ígérte is, hogy soha többé nem szolgál ki politikai érdekeket. A nemzethez fűződő helyébe mégis megint a politika iránti lojalitás lépett. A KSH-ban jó ideje a legmagasabb szinten jelentek meg a kívülről, de persze a NER világából ejtőernyővel érkező és ugyanígy távozó, statisztikai végzettséget és gyakorlatot felmutatni nem tudó, viszont igen aktív káderek.[43]

„A(z)… általunk megkérdezett kutató(k)… hozzáteszik, hogy a KSH publikálási, kommunikációs gyakorlata sokat romlott, pontosabban átpolitizálódott a Nemzeti Együttműködés Rendszerében. […] Ismeretes, hogy 2021–22-ben, tehát az országot a Covid-járvány mellett információs zárlattal is megterhelő időszakban, a KSH-hoz kerülő korábbi jegybanki alelnök Windisch Lászlónak kommunikációért felelős elnökhelyettesi státuszt kreáltak a KSH-ban. Ő ma már egy másik, elvileg a kormányzat kontrolljáért felelős intézmény, az Állami Számvevőszék elnöke.”[44]

Jellemző epizód, hogy Vukovich Gabriella KSH-elnök 2013-ban a Magyar Statisztikai Társaság anyagi támogatását ahhoz kötötte, hogy a társaság szakmai konferenciáján az előadásra felkért korábbi elnök, Mellár Tamás, aki a 2001-es népszámlálást is közmegelégedéssel irányította, nem szerepelhet a konferencia programjában. Jogállamban ez persze rendkívül illetlen viselkedés. De még a nem jogállamban is nagyon csúnya dolog. A Magyar Statisztikai Társaság (MST) etikai testülete el is marasztalta Vukovich Gabriellát. Az etikai bizottság ma is olvasható döntése szerint – írjuk fel nagy betűkkel valahova jó magasra, mert ritka bátorság ez hazánkban – az elnök „hatalmával visszaélve” etikai vétséget követett el.[45] Mellárt egyébként 2002-ben a szocialista-liberális kormány rúgta ki, jellemző ez is, a munkaügyi bíróság ítélete szerint jogellenesen.[46]

A nem csak a hatékonyságot, de a jogokat is veszélyeztető technikai hibák gyakorta nem függetlenek a rendszertől, amely érzéketlen az alkotmányos igényekre. Ha nincsenek követelmények, akkor trehányság van. Az EU adatvédelmi rendelete újrafogalmazta a technikai adatvédelem, az adatbiztonság fogalmát. A hatályos szabályozás alapján az integritás elve azt a követelményt jelenti, hogy megfelelő informatikai, technikai, szervezési intézkedések alkalmazásával biztosítani kell a személyes adatok biztonságát az adatkezelés során. Védeni kell az adatokat a jogosulatlan vagy jogellenes felhasználás ellen, akárcsak a véletlen elvesztés, megsemmisülés vagy károsodás ellen. Ez a népszámlálás idején finoman szólva hiányos volt. Az alkotmányos követelmények, a szakmaiság az autokráciában rendre háttérbe szorulnak. A népszámlálást végig elkísérték a nemcsak bosszúságot, hanem adatvesztésekkel, veszélyes többszöröződésekkel, a személyes adatok útjának követhetetlenségével fenyegető, alkotmányos jogokat érintő sérelmekhez vezető technikai hibák, amelyek azt is mutatták, hogy maga a KSH, azaz az adatkezelő sem volt tisztában azzal, hogy adott időben milyen személyes adatokkal rendelkezett. A rosszul működő online felület hibái nyomasztónak bizonyultak. Eleinte akadozott, azután kétszer össze is omlott. Az erre szolgáló zöld számot felhívva egy robothang erről tájékoztatta is az értetlen és mérges telefonálókat.[47] Elég árulkodó módon a menet közbeni akadozások mellett az online határidő lejárta előtt, október 16-án megint csak összeomlott az informatikai rendszer.[48] Az utolsó napi leállás miatt nem, de az első napi miatt „terheléses támadás” miatt nyomozás indult. A KSH tervezett feljelentését megelőzte az ORFK, amely maga döntött a nyomozásról, amelynek eredményéről nincs, de valószínűleg nem is lesz hír. Az ilyenkor valószínű forgatókönyv, hogy maga a rosszul tervezett és felépített rendszer generálja a „terheléses támadást”, hiszen, noha éppen ez az informatikai feladat, mégsem számolnak a rendszer terhelésének reális mértékével. Vukovich Gabriella KSH-elnök előadásában ez így szól: Minden országban vannak az első egy-két napon problémák, minden ország statisztikai hivatalának meg kell küzdenie ezzel a problémával, hogy voltaképpen nehezen kiszámítható terhelésre hogyan tudja optimalizálni a lehetőségeket. Ezzel együtt a szombati probléma után már nem kell ilyennel szembenézni és a továbbiakban felhőtlenül fog működni a rendszer.[49] – Rossz jóslat. Nem így történt. Az online kitöltés időszakában ugyanis 3,2 millió címről 7 millió személyi kérdőívet küldtek be az állampolgárok, amelyek feltehetően éppen a nyitva álló időszak elején és végén – erre, noha oly logikus, nem számítottak – generálhatta a legtömegesebb online kapcsolatot, éppen akkor, amikor nemcsak akadozott, de meg is adta magát a KSH rendszere.

A kitöltött és beküldött kérdőívek a KSH erre a célra létrehozott szerverére kerültek, ahol az adatokat titkosítják és fokozottan védett környezetben tárolják. Elvben. Valójában kérdezőbiztosok arra panaszkodtak, hogy a szerverre az adatokat gyakran nem tudták feltölteni, ami önmagában is komoly adatvédelmi incidens, mert az állampolgárok különleges adatait ezen adatok integritása biztosítására nem a kérdezőbiztosok táblagépein kell tárolni. Ezen túl is, elmondták a tapasztalataikról beszámoló kérdezőbiztosok, noha ez alig hihető „a tabletekből, amiket használtunk, sokat vissza kellett adni, mert nem volt rajtuk net”.[50] Kovács Marcell, a KSH főosztályvezetője ugyanakkor szigorúan figyelmeztetett: „A statisztikai törvény szerint, aki a kötelező statisztikai adatgyűjtési kötelezettségét nem teljesíti, közigazgatási bírsággal sújtható, amelynek mértéke 200 ezer forintig is terjedhet”.[51]

A közösségi oldalakon több állampolgár, aki korábban online már kitöltötte a népszámlálási kérdőívet, arra panaszkodott, hogy a népszámláláson való részvétel elmulasztása miatt üzenetekben pénzbírsággal fenyegetik őket.

Tegyük hozzá, a KSH és a hozzá hasonlóan független, sőt bármely hatalom iránt, ha lehet, még készségesebb Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hivatal (NAIH) szorosan együttműködött az adatkezelés kialakításában.[52] Lássuk ennek további (vég)eredményeit!

Tartalmi bajok

Noha a technikai hiányosságok maguk is komolyan veszélyeztetik a szabadságot, a legsúlyosabb problémák természetesen mégiscsak tartalmiak. Az egész, ahogy van, a magánéleti jogok minden eleme alapján sérelmes. Noha a legintimebb kérdésekre kíváncsi az államot képviselő NER (korábbi külföldi tartózkodások, állampolgárságok, nyelvtudás, nemzetiséghez tartozás, anyanyelv, családi, baráti közösségben használt nyelv, vallás, a családban betöltött szerep, egészségi állapot, testi, szellemi fogyatékosság), miután személyes kódot senki nem kap, már a kitöltéskor sérül a magánélethez, például az egyedülléthez fűződő jogunk.

Arany János korában sem lett volna ez az eljárás jogszerű, de legalább életszerűbb lett volna. Mindenesetre ma nem Arany János 1851-ben írt Családi kör című versének világában élünk, mely szerint: „Nem késik azonban a jó háziasszony, / Illő, hogy urának ennivalót hozzon, / Kiteszi középre a nagy asztalszéket, / Arra tálalja fel az egyszerü étket. / Maga evett ő már, a gyerek sem éhes, / De a férj unszolja: „Gyer közelebb, édes!” / Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, – / Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.” Szóval nemhogy nem egy lakóhelyiségből állnak a lakások, de a népszámlálási kérdőívhez sem ehhez hasonlóan gyülekezének össze az édes háziak. Hanem az irkálja meg a kérdőívet, akár magányában is, akinek a legtöbb ideje van. Ezzel összefüggésben a népszámlálás leírása rögtön valótlansággal indít: „Minden háztartásban ki kell tölteni egy lakáskérdőívet és annyi személyi kérdőívet, ahányan a lakásban laknak.”[53] Nem egészen így van. A KSH elnöke már maga sem az együtt lakó személyek külön kérdőívéről beszél:

Kérdés: Ha megérkezik a kód, megtehető, hogy a családfő megnyitja az internetes oldalt, az online kérdőívet, s az egész család nevében kitölti? Válasz: Természetesen, ez a legegyszerűbb, rögtön az elején beírjuk a lakáskérdőíven, hogy hányan lakunk abban a lakásban, onnantól kezdve, mikor befejeztük a lakáskérdőívet, személyi kérdőívet ajánl fel, azt kitöltjük az egyik személyről, akkor kapunk egy másik személyi kérdőívet, ez automatikusan generálódik, automatikusan jön fel a képernyőre, és akkor annyi személyi kérdőív jön fel a képernyőre sorban, ahány személyt beírtunk, hogy ott lakik.”[54]

A 2001-es, még jogállami népszámlálás idején a lakásra és az ott élő személyekre vonatkozó kérdések – mivel a személyiségi jogok tiszteletben tartása csak a válaszadó egyének integritásának biztosításával lehetséges – ténylegesen el voltak választva. A mostaninál viszont valójában az elektronikus lakás- és személyi kérdőíven található kérdések, ha szabad egy hasonlattal élnünk, elválaszthatatlanul egymáshoz vannak hegesztve. Nem is kap a népszámlálásban részt vevő minden érintett személyes, adatfelvételre jogosító kódot, hanem lakásingatlanonként osztottak ki egyet. A magyarral párhuzamosan folyó romániai népszámlálás kérdőíve kéri a kitöltő személyi számát, ami ugyan a magyar esetében is meglévő azonosítás adatvédelmileg kockázatos további garanciája, viszont némi biztosíték arra, hogy a személyes válaszokat ne más adja meg.[55] Ennek magánéleti következményeit aligha gondolták végig. Ha valaki elkezdte kitölteni a lakáskérdőívet, szabály szerint beírva az ott lakókat, köztük a tulajdonossal együtt lakó bérlőt/albérlőt, addig nem szabadult meg tőle, amíg a lakásban életvitelszerűen élő összes személyről, ideértve az ott élők személyes intimitásához tartozó részeket, még ha az érintett nincs is jelen, nem is tud az egészről, nem tölti ki (a kitöltési tanácsok elmondják, hogyha a lakásban kizárólag bérlők élnek, akkor ők töltsék ki a kérdőíveket, de az egy lakásban lakó idegenek esetéről – például tulajdonos-bérlő-albérlő – mélyen hallgat).

Tehát a 21. század nem a családi kör világa. A népszámlálási kérdőívet kitöltő nagypapa/nagymama, ha akar, se mond igazat, ő esetleg katolikus, de fia, unokája a nagyszülővel nem egyeztetett módon vallástalan, valamelyik karizmatikus felekezet híve, evangélikus, buddhista, agnosztikus, esetleg valamely ágon lévő nőági felmenőit követve vagy betérés következtében vallásos zsidó. Bármi lehet. Viccesnek hangzik talán, de lehet halálosan komoly.

Átabotában kérdezni (Fotó: portfolio.hu)

A német/szlovák/örmény stb. felmenőkkel (is) rendelkező családokban, legyenek édes testvérek, és éljenek egy fedél alatt, egyesek nemzetiségi öntudattal rendelkeznek, mások erős nemzeti érzésű magyarok. Az identitásról való beszéd amúgy illékony és szituatív jelenség. Önérzetes és hovatartozásukra büszke roma ismerőseinket meg kellett nyugtatnunk, hogy nem jogi, de nem is erkölcsi vétség, ha a nemzetiségi önkormányzati választáson önmagát romaként azonosító, a névjegyzékbe bejelentkező polgár, a népszámláláson viszont már nem kíván válaszolni a nemzetiségét firtató kérdésre. A magánéleti sérelmeken túl is pontatlan így személytelenül átabotában, nem érintettet kérdezni.

Az eddigi népszámlálási adatok alapján amúgy is az látszik, hogy a totálissá váló államban az állampolgári közösségek nem díjazzák a trón és az oltár szövetségét: 2001-ben még római katolikusként azonosította magát a válaszadók 52 százaléka, 2011-re ez 37 százalékra (!) csökkent, a reformátusok száma 16-ról 11 százalékra, az evangélikusok pedig 3-ról 2,2-re. Felekezethez nem tartozó volt 2001-ben tíz, 2011-ben pedig 27 százalék. Az akkor még hangsúlyozottan autonóm Hit Gyülekezete 2001-ben nyilatkozatban kifogásolta a vallást, felekezeti hovatartozást firtató kérdést, és felszólította híveit, hogy tagadják meg a válaszadást: „A népszámlálás valamely állami döntés előkészítésére szolgál, ezért megkérdőjelezhető, hogy milyen döntéshez van szükség erre az adatra” – állították, hozzátéve, hogy „[a] Nemzetbiztonsági Hivatal tavalyi évkönyve kockázatként tüntette fel a növekvő új vallási mozgalmakat. Ezek után ki tudja, kit milyen retorzió érhet magánemberként is.”[56] Kutatói várakozások szerint a statisztikai vallásosság mutatóiban a 2022-es adatok annyiban trendfordítók lehetnek, hogy a válaszadók többsége, várhatóan először, nem sorolja magát valamely felekezet tagjának.[57]

A személyesség hiánya nem csupán a jogok biztosítását, de a nemzetiségi adatok hitelességét csoportszinten is befolyásolhatja. Olykor még a hasonló morális alapon állók is, például a közhatalommal való együttműködés kérdésében, egymással ellentétes következtetésre jutnak. Az egymást kizáró nemzetpolitikai állásfoglalások – ez egzisztenciális probléma – egyaránt lehetnek hitelesek, habár eltérők, ám morálisan külön-külön megalapozottak. A Setét Jenő által vezetett „Idetartozunk Egyesület megalakulása történetileg a 2011-es népszámlálás kapcsán folytatott (Sokszínű Magyarország elnevezésű) társadalmi kampányhoz köthető. A népszámlálás mint politikai vállalás volt jelen a romák életében. 2001-ben alig több, mint 196 000 fő mondta magáról, hogy valamely hazai cigány, roma csoport tagja, 2011-ben sikerült több mint ezer roma honfitársunkat felhelyezni az ország demográfiai térképére.” Az Idetartozunk Egyesület népszámlálásra kihegyezett, a cigányság megvallására biztató identitáskampányát a liberális OSI finanszírozta.[58]

A Magyarországi Roma Parlament ezzel szemben a mostani népszámlálás ügyében olyan állásfoglalást adott ki, amelyben, ugyancsak megfontolandó érvekkel, a nemzetiségre vonatkozó népszámlálási kérdés válasz nélkül hagyására szólított fel: „Abból indultunk ki, hogy nem bízhatunk meg egy olyan pártállamban, amelyik antidemokratikus módon jutott hatalomhoz, amelyik leépítette az összes jogállami intézményt, és amelynek politikája etnicista. Amelyik államban nem bízunk meg (mert például eddig minden információt az önkényuralma kiépítésére használt), annak nem adunk ki magunkról olyan információt, amivel visszaélhet. Mellesleg a magyar adatvédelmi jogszabályok a nemzetközi emberi jogi kötelezettségek miatt lehetőséget nyújtanak arra, hogy az érzékeny adatainkat ne adjuk ki! Ezért is biztattuk arra a romákat, hogy 2022-ben ne nyilatkozzanak a nemzetiségi és a vallási hovatartozásukról.”[59] Horváth Aladár Setét Jenő halála után így fogalmazott: „Meggyőződésem, hogy ha Setét Jenő élne, most nem állt volna bele egy cigány adatgyűjtő kampányba, mert ő nem lenne képes elfedni: a 12 éve regnáló kormány a politikai hatalmának bebetonozására használta a személyes adatokat, ahogy a romákat is: mi vagyunk a legolcsóbb szavazat, amely nélkül nincs kétharmad. Cserébe szétvertek mindent, ami öntudatot sugárzó, jogállamiságot akaró intézményünk volt…”[60]

Következmények

Nagy valószínűséggel ez a szétpancserkedett népszámlálás lesz az utolsó abban a sorban, amelynek adatközlői elvben az önmagukról nyilatkozó állampolgárok. Ezután a népszámlálások már a közigazgatási szervek egymással kommunikáló egységeitől begyűjtött adatok átvételével zajlanak.

Ez a jogelvek szerint egyfelől megnyugtató, másrészt viszont nyugtalanító is. A statisztikai hivatal az adatáramlás tekintetében funkciója szerint egyirányú utca, minden egyedi, adott esetben személyes adatot befogad, de semmit nem ad ki. Az autokrata rendszer egyik működési elve viszont úgy szól, hogy minden adat az övé. El is viheti, el is lophatja a szárnyaló Pegasusszal vagy – legyen ósdi vagy modern – bármilyen eszközzel, ideértve személyes adatainkat, azaz személyiségünk darabjait. Ahol működnek a demokratikus ellenőrző intézmények, ott elviselhető, hogy az állam egymással nem összekötött adatbázisaiból a statisztikai szolgálatokat érdeklő adatok beszerezhetők, de ahol személyes adatainkat, integritásunkat az arra hivatott intézmények nem óvják, ott fennáll a veszély, hogy a különböző állami hivatalok adatbázisában megbúvó adatok addig, amíg személyes jellegüktől nem fosztják meg ezeket és rendezik aggregátumokba, nem csak a statisztikai hivatal szerverein találkozhatnak. Féltenünk kell például a vallási meggyőződésünkről, nemzeti és etnikai hovatartozásunkról szóló információkat, amelyeknek, egészen kivételes eseteket leszámítva, egyáltalán nincs helyük az állami nyilvántartásokban.

Tegyük ehhez hozzá, keserűen, egészségügyi adataink, mára, a statisztikától függetlenül, amúgy is védtelenek.[61]

***

A NER, akárcsak autokrata elődei, minden – de mindenekelőtt a személyes – autonómiától irtózik, azt kifejezetten gyűlöli. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, manapság, noha határainkon megint fegyverek dörögnek, nincs napirenden a jogellenes népszámlálás miatt az Úr által Dávid alattvalóira alábocsátott döghalál, nem használják a népszámlálással szerzett tudást előkelők és közrendűek megkülönböztetésére, népirtásra, elmebetegek, homoszexuálisok megölésére, japán származékok összegyűjtésére, német nemzetiségű magyarok házuktól, jószáguktól, hazájuktól való megfosztására. Ami viszont közvetlenül fenyeget, és ez is éppen elég, az az a csapda, amiről a német alkotmánybíróság e szövegben emlegetett híres határozata és ennek nyomán a magyar Alkotmánybíróság is szól, hogy ha nem találunk utat a nyilvántartások labirintusában, ha nem tudhatjuk, odafent mi mindent tudnak rólunk, az az információs önrendelkezésünk, személyiségünk feladásának útja.

Ezt sokan érzik elviselhetetlennek. Félmillióan, köztük szabadelvűek, ilyen vagy olyan kisebbséghez tartozók már itthagyták ezt az édes-mostoha hazát. Orbán idei tusványosi fajkeveredős beszéde és a Roma Parlament népszámlálási bojkottfelhívása aligha független egymástól, amint az sem, hogy ők már a haza elhagyásáról is szólnak: „Ha Magyarország nem viselkedik hazaként, legyen Európa az otthonunk![62] És József Attilát szó és értelem szerint felidézve, megkérdezhetjük: „fő-e uj méreg, mely közénk hatol”, mert nem sejthetjük, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogunk sérti meg.

(Megjelent a Mozó Világ 2022 decemberi számában, nyitókép: vg.hu)


[1] https://hirklikk.hu/kozelet/majtenyi-laszlo-nem-tartja-indokoltnak-a-nepszamlalas-miatt-aggodalmakat/404779 (Az újságíró által adott cím pontatlan, a nyilatkozat tartalma ennél szkeptikusabb.)

[2] Miért nem Nemzeti ez a hivatal is, ki érti, trehányság!

[3] https://hvg.hu/itthon/20221001_Az_elso_napon_osszeomlott_a_nepszamlalasi_rendszer

[4] A manuális adatfelvétel is katasztrofálisan indult: https://telex.hu/belfold/2022/10/21/nepszamlalas-szamlalobiztos-informatika-rendszer-szemelyes-terepmunka-akadozik

[5] https://hvg.hu/itthon/20221107_Nepszamlalas_szamlalobiztos_rendszerhibak

[6] 1Móz 13,16 (Károli Gáspár fordítása, akárcsak a továbbiakban.)

[7] 1Móz 15,5

[8] https://zope.lutheran.hu/honlapok/csillaghegy/385, Majtényi László: Mózes megszámol, akárcsak Dávid –
de hol a különbség?, Hét Hárs, 47–48. o.

[9] 4Móz 1,1–3

[10] 2Móz 30,12

[11] 2Sám 18,1

[12] 2Sám 24,10

[13] 2Sám 24,11–15

[14] Az Úr haragja kétségkívül jogos, és ha tetteit szokás szerint nem magyarázza, számunkra is érthető. Az Úr az egyes összeírások jogosságát a célhozkötöttség függvényében bírálja el. Ha a népszámlálás például az Ígéret Földjének megszerzése érdekében történik, helyes, ha az egyik szomszéd leigázásának, csak Dávid dicsősége érdekében történik, akkor bűnös. Ehhez csak annyit tennék hozzá, bár tudom, nem illik az Úr tetteit vitatni, de talán még az alábocsátott döghalálnál is bölcsebb gondolat lett volna Dávidra lesújtani, nem pedig a népre. Az Úr tehát Dávid bűnéért Dávidot kímélte meg, nem a népet. Ez azóta többször ismétlődött. Mikor tudós teológus barátomtól a magyarázatot kérdeztem, azt a figyelemre méltó értelmezést adta, hogy a nép azért bűnhődött, mert elviselte a zsarnokot, Dávidot. Dávid viszont a büntetését később ugyancsak elvette, másként.

[15] A Názáreti Jézus története: Károli Gáspár fordítása alapján írta Vas István. Helikon, 1985.

[16] https://www.nationalarchives.gov.uk/domesday/, https://www.britannica.com/topic/Domesday-Book

[17] https://www.ksh.hu/statnap10_elso_nepszamlalas

[18] Uo.

[19] Az összlakosság 5 százaléka magyar nemes, Magyarországot, Erdélyt Horvátországot tekintve a lakosság 40 százaléka volt magyar nemzetiségű.

[20] https://mult-kor.hu/cikk.php?id=5865

[21] Dr. Lakatos Miklós: Az adatvédelmi szabályozások a magyar népszámlálások tükrében, https://www.ksh.hu/statszemle_archive/2000/2000_10-11/2000_10-11_794.pdf

[22] https://www.ksh.hu/nepszamlalas/magyarorszagi_nepszamlalasok_tortenete

[23] Az 1869. évi III. törvény rendelte el.

[24] „Mindenki köteles a népszámlálás alkalmával számbaveendő adatokat saját maga, családtagjai, hozzátartozói és lakói után híven bevallani.”

[25] Dr. Lakatos Miklós: Az adatvédelmi szabályozások a magyar népszámlálások tükrében, https://www.ksh.hu/statszemle_archive/2000/2000_10-11/2000_10-11_794.pdf

[26] 1940. évi XXX. törvény.

[27] 8558/1940. M. E. sz. rendelet.

[28] Dr. Lakatos Miklós, uo. és forrása: Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése 1945–1950. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.

[29] Ungváry Krisztián: A potsdami történetírás legendái a történetírásban. 2015, OSZK, http://www.rev.hu/hu/node/141

[30] Lásd: Lakatos Miklós, i. m.

[31] https://iase-web.org/islp/documents/posters2017/2_Hungary_Poster.pdf

[32] Magyar Nemzet, 1946. január 18., az aláírók: Bálint Imre, Baranyai Lipót, Csathó Kálmán, Csécsy Imre, Dessewffy Gyula, Faragó László, Fenyő Miksa, Fischer József, Fodor József, Füst Milán, Gellért Oszkár, Heltai Jenő, Horváth Zoltán, Jendrassik György, Kassák Lajos, Kéthly Anna, Varannai Aurél, Nagy Lajos, Parragi György, Pátzay Pál, Radnóti József, Sík Sándor, Supka Géza, Szőnyi István, Wesselényi Miklós, Zsolt Béla.

[33] „Dálnoki Miklós Béla kormánya első teendői között jelölte meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés színe előtt 1944. december 21-én, hogy „Népi és demokratikus országot akarunk felépíteni, […] megtisztítva a hazaáruló németségtől (Egy hang: Ki velük?!), amely mindent lekicsinyelve, amely magyar, kérkedve állott a hitlerista rablók szolgálatába és elárulta azt a Magyarországot, ami neki otthont adott, amikor vándorbottal a kezében és batyuval a hátán jött be a gazdag magyar vidékre letelepedni (Egy hang: Deportálni őket?!).” Ezzel egyenlőségjelet tett egy etnikumhoz tartozás és a hazaárulás között.” (Ungváry Krisztián uo.)

[34] 15.12.1983 Case No.:1 BvR 209, 269, 362, 420, 440, 484/83

[35] Urtell vom 15. Dezember 1983 Aufgrund der mündlichen Verhandlung vom 18. und 19. Oktober 1983 (1BvR 209, 269, 362, 420, 440, 484–83, Entscheldungen des Bundesverfassungsgerichts, Tübingen, 1984. 1–71. o., Magyarul: Informatika – jog-közigazgatás, Budapest, 1991. 6.1-6.39.

[36] 2. cikk (1) „Mindenkinek joga van arra, hogy saját személyiségét szabadon kibontakoztassa, amennyiben az mások jogait nem sérti és nem ütközik az alkotmányos rendbe, vagy az alkotmányos törvénybe.” 1 cikk (1) „Az emberi méltóság sérthetetlen. Annak tisztelete és védelmezése kötelező minden állami hatalom számára.”

[37] Majtényi László: Információs és médiajog I. Bíbor Kiadó, 2010. 48–49. o.

[38] Majtényi László–Bayer Judit: Információs jog file:///C:/Users/Dr.%20Majt%C3%A9nyi%20L%C3%A1szl%C3%B3/Dropbox/PC/Downloads/informacios-es-mediajog-i-tk-2.pdf

[39] Peter Irons: Justice Delayed: The Record of the Japanese American Interment Cases. Wesleylan University Press, 1989. Idézi R. Dworkin, 2003.

[40] https://www.ksh.hu/nepszamlalas/magyarorszagi_nepszamlalasok_tortenete

[41] A 24/A/2001. sz. ügy

[42] https://naih.hu/files/Adatvedelmi-biztos-beszamoloja-2001. PDF, A 90/A/2001. sz. ügy.

[43] „Mellár […] a Heti Válaszban egy cikkében nem találta szerencsésnek, hogy a KSH elnökhelyettesének nevezték ki a statisztikai végzettséget és gyakorlatot felmutatni nem tudó Vízkelety Mariannt, aki az első Orbán-kormány idején a Miniszterelnöki Hivatal gazdasági és társadalompolitikai titkárságát vezette. Vukovich szerint ezért bocsánatot kellene kérnie a KSH dolgozóitól.” (Azóta a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület közgyűlés 2019. január 22-én Vízkelety Mariannt, az Igazságügyi Minisztérium igazságügyi kapcsolatokért felelős államtitkárát választotta meg a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület elnökévé, aki alakulása óta tagja az egyesületnek, valamint a Százak Tanácsának, a Széll Kálmán Alapítványnak és több más nemzeti értékrendű civil szervezetnek.). Azt is tegyük hozzá, Mellár 2006-ban a szocialista kormányt élesen bírálta, amiért az a kedvezőtlen hiányadatokat eltitkolta. https://nepszava.hu/1018074_etikai-vetseget-kovetett-el-a-ksh-elnok https://www.vg.hu/kozelet/2021/01/a-ksh-nal-folytatja-windisch-laszlo

[44] https://www.szabadeuropa.hu/a/lakcimvalto-fidelitasosok-buszke-romak-kihuzott-kerdesek-lehet-e-kubatov-lista-a-nepszamlalasbol-/32066787.html

[45] https://www.mstnet.hu/cikkek/_doku/MST_Etikai_Mellar_Tamas_allasfoglalas.pdf

[46] https://www.szabadeuropa.hu/a/lakcimvalto-fidelitasosok-buszke-romak-kihuzott-kerdesek-lehet-e-kubatov-lista-a-nepszamlalasbol-/32066787.html

[47] https://hvg.hu/itthon/20221001_Az_elso_napon_osszeomlott_a_nepszamlalasi_rendszer

[48] https://nepszava.hu/3173165_sajat-eszleles-alapjan-indult-nyomozas-a-nepszavazasi-oldal-terheleses-tamadasa-miatt

[49] https://infostart.hu/interju/2022/10/05/nepszamlalasi-kerdezz-felelek-vukovich-gabriellaval-a-ksh-elnokevel

[50] https://hvg.hu/itthon/20221107_Nepszamlalas_szamlalobiztos_rendszerhibak

[51] https://24.hu/belfold/2022/04/20/nepszamlalas-2022-kovacs-marcell-interju/

[52] https://naih.hu/hirek/519-kozlemeny-a-nepszamlalassal-kapcsolatos-adatkezelesek-vonatkozasaban https://hvg.hu/itthon/20221107_Nepszamlalas_szamlalobiztos_rendszerhibak https://nepszamlalas2022.hu/media/KSH_Nepszamlalas_adatkezelesi_tajekoztatoja_masodik.pdf

[53] https://nepszamlalas2022.hu/a-kerdoivrol

[54] https://infostart.hu/interju/2022/10/05/nepszamlalasi-kerdezz-felelek-vukovich-gabriellaval-a-ksh-elnokevel

[55] https://www.nepszamlalas.ro/uploads/Dokumentumok/Nepszamlalas-ro_segedlet_v1.pdf

[56] https://www.origo.hu/itthon/20010129tiz.html

[57] https://hvg.hu/360/202245__vallasi_prognozis__nepszamlalas__valasztas__tobbsegbol_kisebbseg

[58] https://www.idetartozunk.org/rolunk/

[59] https://romaparlament.hu/a-nepszamlalasrol/

[60] Lásd előző lj.: Horváth Aladár uo.

[61] Ajánlom az ez ügyben tájékozódni óhajtóknak: (2) Tiltakozunk egészségügyi adataink feltöltése ellen | Facebook

[62] https://www.es.hu/cikk/2022-08-05/majtenyi-laszlo/porajmos.html

Orbán mint Piszkos Fred

(Kuncze Gáborral beszélget Kardos Ernő)

– Mosolygósabbra cserélte fotóját a Facebookon, a korábbinál többször ad interjút, s időnként ugyancsak keményen bírálja a kormányt. Ez azt jelenti, hogy újra politikai szerepet vállalna?

– Nem, ez csak azt jelenti, hogy újabban gyakrabban kérdeznek. Én pedig talán többször válaszolok azoknak, akik kérdeznek. Viszont megnyugtatom barátaimat és ellenfeleimet, hogy nem tervezem a visszatérést a politikába.

– Azért, mert az ellenzéki térfélen lát olyan szereplőt, aki képes megszerezni az ellenzéki pártok mellett a Fidesz szavazóinak bizalmát is, tehát megbuktatni Orbán Viktort?

– Nem, ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben kivettem a részemet a politikai életből, a pályámat lezártnak tekintem. Jöjjenek a fiatalok!  Szükség is van rájuk, mert a politikában csak a gyakorlat mutatja meg, hogy a legjobbak közül ki indulhat eséllyel Orbán ellen. A jelenlegi ellenzéki kínálatot nézve én képességei és képzettsége alapján Dobrev Klárát tartom erre alkalmasnak. Viszont neki is szüksége van a jelenleginél szélesebb körű ismertségre, amiért rengeteget kell még dolgoznia, hogy a kisfalvak Fidesz-szavazói is megismerjék.   

– Mielőtt az esélyekről tovább beszélnénk, érdemes tisztázni, hogy ön szerint a mai választási rendszerben egyáltalán leváltható-e még Orbán Viktor.

– Szerintem igen, ezért azonban az ellenzéknek a jelenleginél sokkal többet kell tennie. Nem elég siránkozni, hogy nincs rendelkezésükre álló média, csak emlékeztetnék rá, hogy a rendszerváltás pártjai óriási ellenszélben teremtették meg maguk számára a nyilvánosságot. Ha másként nem, akkor személyesen kell elérni a választókat – köztük a vidéki településeken élőket –, és mindenkinek külön-külön el kell magyarázni, hogy a Fidesz nemzeti szólamai valójában nemzetvesztő politikát takarnak. A kormány egyik legnagyobb bűne, hogy a rezsicsökkentés hazugságával elvette a lehetőséget a civil háztartásoktól és az állami intézményektől, tehát az egész országtól, hogy tíz év alatt megtanuljon takarékoskodni, vagyis fokozatosan alkalmazkodjon a nemzetközi energiaárakhoz. Ma kapkodva, mindössze egy év alatt kéne telerakni a háztetőket napelemekkel, azonban az így megtermelt áram fogadására már nem készült fel a kormányzat. Ez hajmeresztő. De a rezsihazugságon túl sorolhatnám még a politika gazdasági trükkjeit, köztük a világbajnok inflációt, amely természetesen nemcsak az oroszok által kezdeményezett háború miatt van, a kormányzat sorozatos hibáinak következménye is. A pénzromlás üteme hihetetlen tempóban taszítja szegénységbe az embereket, de említhetném a szankcióhazugság okozta népbutítást vagy az egészségügy rendőri kézre adását és az oktatás lepusztítását. Ezeket mind-mind el kell magyarázni az országnak, ámbár a bajt szerintem már érzik, de a Fidesz hazug politikája miatt az okokat még nem látják tisztán.

– Önnel ellentétben sokan úgy gondolják, köztük ismert liberális politikusok is, hogy választáson már nem győzhető le Orbán Viktor. Itt csak egy újabb rendszerváltás hozhat megoldást. Biztos abban, hogy ez nem így van?

– Azt biztosan állíthatom, hogy a rendszerváltáskor mi nem azt a Magyarországot terveztük, ami mára kialakult. ’90-ben az ellenzéki kerekasztal pártjai jogosan gondolhatták azt, hogy hazánkat a sikeres európai országok közé vittük. Mára azonban Orbán Viktor autoriter uralma alatt az ország kelet felé sodródik, olyan berendezkedés alakult ki, ami mindennek nevezhető, csak demokráciának nem. Ezért én is azt gondolom, hogy rendszerváltásra szükség van, ezt a rendszert ugyanis le kell váltani, de ezt szerintem választás útján, és nem erőszakkal kell elérni.

Itt a meleg szobában, ahol kényelmes fotelekben ülve – ha kell, talán még a fűtést is felcsavarhatom – beszélgethetünk a diktatúrát megdöntő forradalomról, ezer ötletünk lehetne, de én a nagyhangú handabandázást iszonyú veszélyesnek tartom. Ma Magyarországon senkinek sem lehet érdeke, hogy felfordulás legyen, olyan utcai harc, amilyen a 2006-os zavargás is volt. Emlékezhetünk, hogy a szélsőjobboldali politikusok által feltüzelt tömeg – nem utolsósorban a Fidesz korlátbontó, polgári engedetlenségi akciójának hatására – az utcára özönlött, borogatott, megostromolta a köztelevíziót, majd napokig randalírozott a belvárosban. Békés járókelők és rendőrök tucatjai sérültek meg, felforgatták az ország nyugalmát. Erre biztosan senkinek sincs szüksége.

Aki ma forradalomról beszél, mutassa meg nekem a mindenre kész, elégedetlen tömegeket, akik hajlandók lennének százezrével utcára vonulni. Ilyen nincs, és törekvést sem látok erre. De ha az ellenzék okosan politizál, akkor felfordulás nélkül is nyerhet. Ezt bizonyítja, hogy adott pillanatban, 2021 őszén is jelezték az emberek tömegei, hogy szavazataikkal hajlandók az ellenzéket kormányra segíteni. Ezt jelezték a közvélemény-kutatások, s ez benne volt a levegőben is.  Csak aztán az összefogás pártjainak közös miniszterelnök-jelöltje a választók számára nem bizonyult elfogadhatónak. Ezért aztán a szavazók százezrei távolodtak el az ellenzéktől, s a Fidesz mögé állva ismét Orbán Viktort választották meg.  

– Az ellenzéki miniszterelnök-jelöltre, Márki-Zay Péter személyére gondol?

– Igen.

– Emlékeim szerint ő nem jelöléssel, hanem szabályos előválasztáson nyerte el a miniszterelnök-jelöltség jogát, s miután legyőzte Dobrev Klárát, a DK elég furán kivonult a megválasztott jelölt mögül. Nem emiatt pártoltak el Márki-Zay mögül a szavazók?

– A kudarcnak nyilván sok oka van, szerintem már az előválasztás maga is hiba volt. Egyébként pedig Márki-Zay Péter szerintem jó képességű politikus, aki a kampányban nagyon keményen dolgozott, azonban a finisben vétett néhány komoly vezetői és kommunikációs hibát, ami oda vezetett, hogy az általa képviselt összefogásra a választók nem adták voksaikat.

– Tehát ma még azt sem tudjuk, hogy Márki-Zay alkalmatlansága vagy a DK-nak az ellenzéki összefogásból való kilépése okozta-e a vereséget. Mindenesetre az ellenzéki összefogás szétesett, hisz a DK magához ragadta a kezdeményezést. De vajon az a Gyurcsány Ferenc, aki az egy évtizede tartó fideszes karaktergyilkosság áldozata, vagy Dobrev Klára képes-e megszerezni Orbán híveinek támogatását? Ön szerint mi lehet a jövő évi uniós és önkormányzati választás eredménye?

– Jóslásokkal természetesen nem foglalkozom. Azt viszont tudom, hogy az ellenzéki pártok közül a Párbeszéd támogatottsága 1 százalék, az MSZP-é ugyanennyi. Az LMP-é 2 százalék, a saját magát ledaráló Jobbik 3, s végül a Momentum 7 százalékon leragadt, ami tragédia. Ezért aztán széles körű ellenzéki összefogásról beszélni kicsit vicces. Viszont a Demokratikus Koalíció egy jól szervezett, működő párt, amely komolyan dolgozik, legutóbb kitalálta az árnyékkormány intézményét. Az ötlet új, a figyelmet a DK-ra irányítja, segíti a párt nyilvános szereplését.  Persze a kezdeményezés rejt jelentős kockázatot is, hisz az emberek fél vagy talán egy esztendő eltelte után már az árnyékkormánytól kezdik el várni sorsuk jobbra fordulását. Ha ilyen nem lesz, akkor morogni kezdenek, hogy árnyékkormány már van, de eddig még nem történt semmi jó.

Ami pedig a kérdés lényegét érinti: ne felejtsük el, hogy a Gyurcsány Ferenc ellen indult karaktergyilkosság indítéka az volt, hogy Gyurcsány a 2006-os választási kampány vitájában s az azt követő választáson Orbánt szinte megalázó módon lemosta a pályáról. Ezt a vereséget a regnáló miniszterelnök egy pillanatra sem tudja megbocsátani. Mindent a revansnak rendelt alá, s persze kapóra jött az őszödi beszéd kiszivárogtatása, továbbá a 2006-os utcai zavargások. A Fidesz-kommunikáció kiemelt feladatává vált Gyurcsány Ferenc karakterének legyilkolása. Ma már mondhatjuk, hogy a Fidesz bosszúja sikerrel járt, Orbán Viktor milliárdokat költött a baloldali vezető lejáratása, amihez felhasználták az időközben elfoglalt közmédiát, illetve az összerabolt sajtóbirodalmat is. Gyurcsány ellen hosszú ideje tényleg minden eszköz megengedett a jobboldalon.

Ennek ellenére Gyurcsány Ferenc alapított egy pártot, amely ma a legnagyobb támogatottságú ellenzéki erő. Az ellenzék többi pártjának aligha van joga azt mondani, hogy „Gyurcsány tűnjön el”. Ehelyett tessék inkább nála hatékonyabban működő pártot létrehozni, tessék támogatókat gyűjteni, és megverni Orbán Viktort. Szabad a pálya mindenkinek. Egyébként pedig Gyurcsány többször azt nyilatkozta, hogy ő személyesen már nem kíván közjogi tisztséget ellátni, tehát nem akar miniszterelnök lenni, de szívesen közreműködik Orbán Viktor megbuktatásában. Nyilván ezt nem mindenki hiszi el neki, ráadásul a kormánypropaganda aljas módon már szinte patás ördögöt csinált belőle. Pusztán azért, mert valljuk be: Orbán fél Gyurcsánytól. Emlékeztetnék: már ’89-ben felhívta a figyelmet Gyurcsány képességeire, mondván: oda kell rá figyelni. Ennek a figyelemnek köszönhetően próbálnák kizárni a hazai politikából Gyurcsányt Ferencet. Mindezt sajnos sok baloldali vagy ellenzéki választó nem ismeri fel, s ezzel – bármilyen furcsa – a Fidesz politikáját támogatja.

– Nem inkább attól félnek, hogy Gyurcsánnyal nem lehet nyerni?

– Lehet, hogy így van, és természetesen nem kell szemet hunyni Gyurcsány miniszterelnökként elkövetett hibái felett sem, de ugye a miniszterelnök-jelölt nem Gyurcsány, hanem Dobrev Klára, egy szuverén egyéniség, aki már megszerezte azt a politikai tudást, amely alkalmassá teszi a kormányzásra. Persze tudom, hogy ő Gyurcsány Ferenc felesége, de az sehová nem vezet, ha elkezdjük a feleségkutatást vagy az apák és fiúk felelősségének a firtatását. Ennek semmi értelme.

– Nem tartja jelképesnek, hogy az árnyékkormánynak csak DK-s miniszterei vannak?

– Nem, tudomásom szerint másokat is meghívtak, akik ígérték is a jelenlétet, de aztán távol maradtak. Erre megint azt mondom, hogy az ellenzék saját maga alatt vágja a fát. Kétségtelen, hogy ez jelent némi űrt, amit előbb-utóbb betöltenek.

– Ezt a politikai űrt látva újra felmerül, hogy önök vajon miért engedték, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége eltűnjön a politikai palettáról, hisz egy liberális pártra ma is szükség lenne. Tudható, hogy kire szavaz ma a liberális szavazó?

– A liberális szavazók szétszóródtak, pedig a kutatások szerint azon szavazók aránya, akik a liberális elvek mentén szervezik életüket, ma is eléri a 15-20 százalékot. Egy részük az SZDSZ megszűnése után átszivárgott a Fideszhez, ámbár nem hiszem, hogy sokáig ott maradt volna. De a liberális szavazó ma megtalálható az LMP, a Momentum, az MSZP vagy a DK táborában is. Az SZDSZ-nek a rendszerváltáskor több mint 90 képviselője volt a parlamentben, 94-ben még mindig 69 mandátumot nyertünk. A Horn-kormányban való részvétel után ugyan már csak 7,5 százalékot értünk el, 2002-ben épphogy átléptük az 5 százalékos parlamenti küszöböt, 2006-ban pedig a választók 6,5 százaléka szavazott ránk. Az eseményekhez tartozik, hogy a választást követően a küldöttgyűlésünkön engem felszólítottak a lemondásra, mondván, hogy már régen 15 százalékon kellene lennie a pártnak. Az önkormányzati választást követően lemondtam, és lehetővé tettem, hogy mindenki kibontakoztassa a tehetségét. A 2009-ben megtartott EP-választáson a párt nem tudott mandátumot szerezni, 2010-ben pedig nem tudott indulni a parlamenti választáson.

– Kétségtelen, hogy a 2008-as gazdasági válság, illetve az őszödi beszéd után kialakult helyzet alaposan megtépázta az akkori kormánypártokat, de a szocialisták azért megőrizték saját táborukat, bejutottak a parlamentbe, miközben belőlük alakult meg a Demokrata Koalíció is. Önök miért nem voltak képesek egyben tartani a politikusaikat és a híveiket?

– Nézze, én a végleges leköszönésemig, tehát 2007 márciusáig vállalok a pártért felelősséget, az azt követő eseményekért már nem, kommentálni sem nagyon kívánom. Annyi azonban nyilvánvaló, hogy az SZDSZ utolsó néhány esztendejében a párt szervezésére, működtetésére egy teljesen alkalmatlan társaság vergődésének lehettünk tanúi. Mindez azonban semmiképp nem a választók, hanem az SZDSZ politikusainak sara. Természetesen azért vonhatták meg tőlünk a bizalmat, s ezért esett a korábban húszszázalékos párt a tizedére, mert nem képviseltük megfelelően a szavazóinkat.

„A Fidesz tizenkét éve kétharmados többséggel kormányoz, egyedül is nyilvánosságra hozhatta volna már az ügynöknévsort, de nem tette.” Fotó: 24.hu

– A konkrét okokról beszélne?

– Emlékeim szerint 2001-ben, még Demszky Gábor elnöksége alatt – amikor az SZDSZ támogatottsága mindössze 1 százalékra zuhant – a korabeli hetilapokban a teendőkről elkezdődött egy hosszú vitasorozat. Ezt az eszmecserét figyelmesen elolvastam, a vitázó felek sok okos javaslatát elemeztem, de amikor későbbi elnökként ezekből politikát igyekeztem csinálni, akkor rájöttem, hogy abból semmi gyakorlati lépés nem következett. Egymásnak ellentmondó vagy épp egymást kizáró javaslatok garmadájával szembesültem, amiből aztán semmit nem tudtunk hasznosítani. Ezért mondtunk le arról, hogy tömegpártként viselkedjünk, immár nem terveztünk mindenre kiterjedő néppárti programot, inkább a liberális értékrendszert szem előtt tartva igyekeztünk politizálni, amit a kampányban sem hallgattunk el. Ezzel a stratégiával aztán sikerült 2002-ben stabilizálni a támogatottságot, amit 2006-ban tovább növeltünk.

– Mondja, akkor sem maradt volna talpon az SZDSZ, ha 2006-os zavargásokat követően – nagyjából akkor, amikor lemondott a párt vezetéséről – esetleg önök lépnek ki a koalícióból, ha már Gyurcsány Ferenc nem mondott le, aminek a következménye nyilvánvaló lehetett. Nem volt erre terv?

– Nem, hisz ha kilépünk a koalícióból, akkor új választást írnak ki, s akkor a liberális párt be sem jut a parlamentbe. De ha szeretné, találgathatunk még a rosszabb és rosszabb lehetőségek közül.

– Viszont nehéz azt tudomásul venni, hogy egy rendszerváltó párt megszűnése a politikából gyorsan távozó technokrata Kóka János, az álláspontját gyakran változtató Fodor Gábor vagy a ki tudja honnan jött Retkes Attila lelkén szárad. Ebben szerepe lehetett a pártot alapító atyáknak, ismert a névsor: Pető Iván, Magyar Bálint, Demszky Gábor, Haraszti Miklós, s persze ön is, aki szintén jelentős szerepet vállalt. Nem gondolja?

– Valamit félreértett. Abban, hogy az SZDSZ sorsa így alakult, mindenkinek felelőssége van, aki valamilyen szerepet vállalt a politikánk alakításában, képviseletében. Minél nagyobb felhatalmazással tette ezt, annál nagyobb a felelőssége is. Nem hárítom el tehát a saját felelősségemet sem.

Ami pedig a kilépést illeti, arra bőven lett volna módunk, de hittünk abban, hogy a kormányzás fontosabb, mint a felesleges politikai cirkusz. Mi ugyanis kiléphettünk volna már a Horn Gyula vezette kormányból is, mert a miniszterelnök iszonyúan nehezen kezdte el a gazdaság rendbe tételét, de azért a nyomásunkra elkezdte. Az MDF-kormány bukása után közvetlenül, tehát ’94-ben pénzügyminiszterként Békesi László még puhább javaslatokat tehetett, mint amire a késlekedés miatt a Bokros–Surányi-páros rákényszerült, de az ország gazdasága végül megerősödött. Ebben volt szerepünk. Kiléphettünk volna már a Tocsik-ügy idején is, akkor sem tettük, mert szerettük volna, ha a választási ciklus rendben befejeződik, s csak zárójelben jegyzem meg, hogy a bíróság mondta ki: a Tocsik-ügyben nem sérült a törvény, szabályosan fizettek ki számára 800 millió forintot. Lehet, kérem, hasonlítgatni a Mészáros Lőrinc számára közbeszerzés címén kiutalt tíz-, százmilliárdhoz vagy annál is nagyobb összegekhez. Kiléphettünk volna akkor is, amikor Medgyessy Péterről kiderült, hogy ő a D 209-es ügynök, s persze a gazdasági válság idején is, de annak az ország itta volna meg a levét. Kétségtelen, így viszont az SZDSZ ment rá. A politika ilyen műfaj, még az is belefér, hogy a mai kormányzó pártok nem a saját sorsukkal, hanem az országéval játszanak.

– Akkor sem maradhatott volna talpon a rendszerváltó SZDSZ, ha az egyik legkarakteresebb választási ígéretét teljesíti – vagyis a jogállam kiépítése mellett – nyilvánosságra hozza az ígért ügynöknévsort? Végül is ez miért maradt el a mai napig?

– Azért, mert egy ilyen döntéshez törvényre van szükség, de hiába akartuk nyilvánosságra hozni az előző rendszer besúgóinak névsorát, ha a jogszabály elfogadásához nem volt meg a szükséges többségünk. Sem az MDF, sem az MSZP, de még a Fidesz sem támogatta a javaslatainkat.

– A koalíciós partnerekkel, tehát a szocialistákkal szemben mindig volt zsarolási potenciáljuk, nyilván volt ára annak, hogy a kormányzáshoz a nevüket adták. Miért nem sikerült?

– Tapasztalatunk szerint a választók szemében nem volt túl nagy jelentősége az ügynöklisták nyilvánosságának, sokan azt sem tudták, hogy mi az.

– Azt viszont értették, hogy kik voltak spiclik a rendszerváltás előtt.

Kardos Ernő

– Viccelhetnék, hogy a pufajkást könnyű volt felismerni az öltözetéről, de a tégla nem hordott téglát. Ez egyébként Hack Péter magyarázata, de egyetértek vele.  Persze, akik ismerték a Kádár-rendszer történetét, azok nagyon nem szerették az ügynököket vagy a besúgókat. Megjegyzem: a Fidesz tizenkét éve kétharmados többséggel kormányoz, egyedül is nyilvánosságra hozhatta volna már az ügynöknévsort, de nem tette. Csak azt mondhatom, hogy ennek a lehetősége már elment. Nem rajtunk múlt.

– Így aztán ma sem tudjuk, kik voltak a beszervezett ügynökök, aminek a következménye, hogy ezeket az embereket a mindenkori politika ma is zsarolhatja, és bármilyen célra felhasználhatja, ahogy az meg is történt a rendszerváltás parlamentjében. De ezek az egykori ügynökök alkalmasak akár pártok szétverésére, a mindenkori ellenzék egységének lazítására is. Nem lehet?

– Nem kizárt, de ha arra céloz: semmiképp nem hiszem, hogy az SZDSZ bukása külső beavatkozások következménye lett volna. Volt nekünk belső „jóakarónk” elég, akinek az áldásos közreműködése előidézte a párt szétesését, nem kellett ahhoz semmilyen segítség. Viszont az ügynökmúltat valóban használták zsarolásra, erről egyébként a visszaemlékezéseimben is írtam. Közöttük van Torgyán József, akit számontartottak, pedig nemigen csinált semmit, aztán később mégis kizárták a kisgazda frakcióból. Csurkát megzsarolták, noha ő se nagyon csinált semmit. De mindketten szerepeltek Németh Miklós listáján, és Antall meg is próbálta felhasználni ellenük ezt az információt kormányzása utolsó időszakában, csak nem jött be neki.

Ugyanis az a nagy trükk ebben a III/ III-as ügyben, hogy akikkel folyamatosan dolgoztak, azoknak a dossziéi ott voltak az irodákban, bezárva a szekrényekbe. Akikkel meg nem dolgoztak, azaz nem voltak aktív besúgók – Csurka, Torgyán stb. –, azoknak az iratait levitték az irattárakba. És amikor jött az iratmegsemmisítés 1989–90 fordulóján, akkor a szekrényekben lévő cuccokat kirámolták, és vitték elégetni. Így tehát a nyolcvanas évek végén, tehát a rendszerváltozáskor még aktív ügynökök jelentései nincsenek meg. A beszervezési nyilatkozataik megvannak, mert azok az irattárakban voltak, de a jelentéseiket tartalmazó dossziékat megsemmisítették. A többi szerencsétlennek pedig a teljes dossziéi megmaradtak az irattárban. És a választó nem tesz különbséget az 1958-as beszervezés meg az 1988-as között. Ezért volt fontos, hogy a kutatók használhassák ezeket az anyagokat, ne a politika. Aztán az más kérdés, hogy a politika bőven használta zsarolásra a dokumentumokat.

– Viszont ennek máig ható következményei is lehetnek, ön sok titok tudója, nem lát át a szitán?

– Azt érzékeltem már 2014-ben is, de az idén is, hogy az ellenzéki választó inkább akart összefogni Orbán Viktor megbuktatására, mint maga a pártelit. A politika főszereplői között volt, aki a szocialistákkal, volt, aki a szélsőjobbal, s volt, aki Gyurcsánnyal nem akart összefogni. Ebből aztán lett egy nagy katyvasz, de nem hiszem, hogy ez külső erők beavatkozásának az eredménye. Inkább arra gondolok, hogy ezek a pártok gyengék. A Párbeszédnek vannak ugyan politikusai, de nincs megkülönböztethető mondanivalója, az LMP tudna önálló arculatot felmutatni, de nincs a közvélemény számára eladható politikusa, talán az egy Ungár Péter kivételével. A Jobbik lassan felőrli magát, az MSZP ezen a nehéz feladaton már túl van, a Momentum pedig identitásproblémákkal küzd. Ezek a pártok az összefogás helyett azt a megoldást keresik, amelyet 2013 októberében, a Műegyetem rakparton tartott beszédemben úgy fogalmaztam, hogy „külön sírhelyet akarnak a közös temetőben”. Ma mindenki készül a jövő évi európai parlamenti választásra, minden párt önállóan akar indulni, hogy megmutassa magát, épp ezért a „siker” előre látható. Ráadásul ezzel egy időben lesz az önkormányzati választás, amikor kötelező lesz az együttműködés. Ebből újabb katyvasz lehet. Tehát valóban nincs jó állapotban az ellenzék, mindegyik főleg a saját tehetetlenségével küzd, nem a Fidesz által delegált ügynökökkel.

– Az viszont idegesítő, hogy az emberek a mai napig csak találgatják, legutóbb a Népszava, hogy Orbán Viktor – aki anno hazaküldte az egyébként is távozó orosz csapatokat – miért folytat unióellenes politikát, ami kedvez az orosz érdekeknek.  Egykori belügyminiszterként mit gondol erről?

– Magam is értetlenül állok Orbán ilyen értelmű pálfordulása előtt. Ugyanis arra is jól emlékezhetünk, hogy 2008-ban Gyurcsány Ferenc fogadta Putyint, és a miniszterelnök kiskutyát is ajándékozott az orosz elnöknek.

– Egy magyar pulit…

– Jó, hát Putyin típusú kutyája nem volt… Szóval akkor Orbán hosszú beszédet tartott, amelyben leszögezte, hogy az olaj keletről jön, de a szabadság mindig nyugatról. Továbbá nem szabad megengedni, hogy Magyarországot a Gazprom legvidámabb barakkjává tegyék. De elmondta azt is, hogy mi az ajtót a Nyugatnak kinyitottuk, az oroszoknak, a Szovjetuniónak és a kommunizmusnak meg ajtót mutattunk, és azt üzenjünk a jövőnek, hogy ne engedjék, hogy visszamásszanak az ablakon. Ezen túl Gyurcsányt sok nyilatkozatában Putyin pincsijének nevezte Orbán. Aztán telt, múlt az idő, Orbán Viktor 2009-ben kiment egy orosz rendezvényre, találkozott Vlagyimir Putyin elnökkel, és a jelek szerint megváltozott a korábbi álláspontja.

– Mit történhetett?

– Szerintem Orbán rájött, hogy korábban tévedett. Putyin nem diktátor, hanem egy délceg, meggyőző, karakán, karakteres, rendkívül okos, felkészült és az emberekre nagy hatást gyakorló vonzó, demokratikus gondolkodású politikus. Biztosan ez lehet az ok. Én másra gondolni sem merek.

– Itthon a Fidesz már szinte mindenre kiterjesztette befolyását, fél Magyarország Mészáros és a kormánypárti oligarchák kezében van, s a jelek szerint most kezdődik a történelmi emlékezet átprogramozása. A közelmúltban mutatták be a Blokád című filmet, amely a nagy taxisblokádot idézi. Fura módon az SZDSZ akciójának tudva be a felkelést.

– Ez természetesen orbitális hülyeség, a valóság ezzel szemben az, hogy a rendszerváltás után megalakult Antall-kormány egy reggel még azt ígérte, hogy nem emeli a benzin árát, estére viszont megszegte az ígéretét, és bejelentette az üzemanyagok árának durva emelését. Volt egy dühös közösség, amely rendelkezett rádiótelefonnal, s pillanatokon belül megszervezte a tiltakozást, lezárták a budapesti hidakat, továbbá a szélesebb útvonalakat. A váratlan akcióra a kormány idegesen és rosszul reagált, ügyetlenül tárgyalt, de a végén sikerült megegyezni. Ennyi a taxisblokád rövid története, utána lehet nézni. Illetve a parlamentben Orbán Viktor szokatlanul hevesen reagált, mert talán elsők között jelentette ki, hogy „a kormány hazudott”, pedig ez akkoriban még nem volt divat, ahogy a hazaárulózás is csak később lett a jobboldal kedvenc jelzője. Mindenesetre a történteknek voltak tanulságai; a kormány igyekezett az ilyen kézzelfogható hazugságokat elkerülni, a taxisok pedig felismerték, hogy könnyű kimenni az utcára, de nagyon nehéz onnan az embereket hazaküldeni. Ehhez az SZDSZ-nek semmi köze nem volt.  

Az pedig eszembe sem jutott, hogy ebből kurzusfilmet csinál a Fidesz az öncélú hazudozás és az újabb gyűlöletkeltés kedvéért, közben pedig megpróbálja a rendszerváltás toronymagasan legnépszerűbb politikusát, Göncz Árpádot lejáratni. Ez elképesztő aljasság. Már most szólok, hogy ez nem fog sikerülni. Azon az áron különösen nem, hogy közben Antall Józsefet kedvezőbb színben tüntessék fel. Az emberek nem hülyék, azonnal észre fogják venni, hogy az események menetét is teljesen átírták; az egész film hiteltelen zagyvaság.

– Az ilyen típusú történelemhamisításnak Andy Vajna megálljt parancsolt, a Fidesz néhány kultúrpolitikusa bírálta is emiatt az ismert producert, akinek a tragikus halála után már szabad lett az út. A Vajna által visszadobott Petőfi-filmet is leforgatták már. Meddig lehet elmenni a történelemhamisításban?

– Bármeddig, ez a hatalom nem látszik túlságosan szemérmesnek. De a közelmúlt történelmét azért nehéz hamisítani, mert sokan emlékeznek a történésekre. Látjuk a napi politikában is, hogy a hatalom a legképtelenebb hazugságokkal próbálkozik. A propagandakampányhoz nem kell más, csak sok pénz és a gyomor, embert mindig találni hozzá. De hiába van túlkínálat szolgalelkekből, s készül el a produkció, ha nincs hozzá néző, aki mindezt megeszi.

– Pedig a taxisblokádról szóló filmet Oscar-díjra is jelölték, legalább ennyi sikert elkönyvelhetnek?

– Engedje meg, hogy ezen kínomban csak röhögjek. Ugyanis ismereteim szerint az Oscar-díj-jelölésről nálunk is külön nemzeti bizottság szokott dönteni, de mostanáig csak azután jelölték díjra a filmet, ha a produkció itthon bizonyos sikert már elért. Ez a film eddig semmilyen zajos sikert nem mondhat magáénak, és semmilyen bizottság nem jelölte semmire. Ha jósolnom kell, akkor a jövőben a magyar kormány komoly összegeket költ majd az amerikai filmbíráló bizottságok korrumpálására. S ha megfelelően nagy a summa, akkor bizonyos rostákon még át is juthat ez a történelemhamisító produkció. Közben pedig üres házakkal vetítik a magyar mozikban. Nincs itt mese, röhej az egész.

– Hasonló sikerrel mutatkozott be korábban az az Elk*rtuk című film, amely a 2006-os utcai zavargások történetét igyekezett meghamisítani. Az agymosásra más módon is kísérletet tettek, ugyanis a Fidesz vezette Magyar Televízió archívumából folyamatosan tüntették el azokat a felvételeket, amelyeken az utcai randalírozók heccelik, verik vagy épp kővel dobálják a rendőröket. Csak azok maradhattak meg, amelyen a rendőrök verik a tüntetőket, s azóta is azt vetítik a köztévén.

– Ez a hamisítás a nézőknek is feltűnhetett, de szerintem kitörölhetetlenül milliók emlékezetébe vésődött, hogy a Szabadság téri székház bejáratánál pajzsokkal felszerelt rendőrök védték a nemzeti intézményt, s a rendbontók, a randalírozók hatalmas kövekkel dobálták őket kívülről, majd a parkolóban felgyújtották az ott dolgozók autóit. Eközben a Hír TV, amely alaposan felkészült a közvetítésre, forradalomról beszélt.

– Közte volt az én autóm is, a fiam Brüsszelből hívott, hogy a tévéostromot nézi a CNN hírcsatornán, s látja, hogy ég a kocsim, miközben a tévé épületében dolgoztam.

– Épp ezért nem olyan könnyű meghamisítani a történéseket, hiszen a világ szinte valamennyi televíziója még aznap bemutatta a 2006. szeptember 16-i tévéostromról készült felvételeket. Ráadásul ezek ma is mind megtalálhatók a világhálón. Beéghetett a memóriánkba az is, hogy az egyébként működésképtelen vízágyúval szemben is erőszakkal léptek fel a tüntetők, aminek könnyen emberhalál lehetett volna a következménye. Az ostrom után száznál is több rendőrt vittek kórházba. Ennyit a hatóság brutalitásáról. Az más kérdés, hogy az első forduló után október 23. pedig már olyan volt, mintha a rendőrök visszavágót játszottak volna, amit szintén nem helyeseltem, hisz számukra a törvény világosan előírja, hogy milyen eszközöket alkalmazhatnak. Mindenesetre azokat a történéseket meghamisítani, amit egy mobiltelefon segítségével azonnal ellenőrizni lehet az interneten, több mint röhejes, azonkívül pedig kontraproduktív. Hiába igyekeznek a fiúk, ma már nem lehet úgy meghamísítani a történelmet, mint ’56 után. Az egész csak arra volt jó, hogy néhány ember közpénzből gazdagabb legyen.

Mindenesetre az kétségtelen tény, hogy gőzerővel írják át az elmúlt harminc év történelmét, már semmi nem szent, az ’56-os forradalom történéseit is többször átfogalmazták a napi politika szolgálatában. Legutóbb azt láttam, hogy a pesti srácok, korabeli jelmezben eljátszva a történteket, mint mérgezett egerek szaladgálnak az utcán, és azt szajkózzák – amit a magyar kormány a nemzetközi sajtótájékoztatókon –, hogy „tűzszünetet akarunk, tűzszünetet akarunk!”. Ez a legócskább goebbelsi, vagy ha jobban tetszik, a leghitványabb kádári propaganda fideszes változata.

– Az idei október 23-án a köztelevízió esti műsorában az Alapjogi Központ munkatársa – négy ismert tudós jelenlétében – azt fejtegette, hogy szerinte a Kádár-rendszer rosszabb volt, mint ’56 előtt Rákosi Mátyásé. A diktatúra iránti vonzalom lehet a történelemhamisítás új útja?

– Erre nem tudok mit mondani, nem kell ilyen műsorokat nézni.

– Nemrég jelent meg a memoárkötete, amelynek címe, hogy Várjuk ki a végét! Tényleg van elképzelése arra, hogy ha folytatódik az, ami az országban ma megtörténhet, akkor annak mi lesz a vége?

– Természetesen fogalmam sincs, de azt tudom, hogy semmi sem tart örökké. Persze Orbán Viktor azzal még biztosan megpróbálkozik, hogy a magyar választók után az Európai Unió vezetőit is átveri, s a demokrácia helyreállításáról – kizárólag az eurómilliárdok reményében – aláír mindenféle megállapodást. Igyekszik is, hisz az unió által megfogalmazott 17 pont alapján – minden társadalmi egyeztetés és különösebb nyilvánosság nélkül – rohamtempóban készülnek a törvények. Ez alapján elkezdi majd a működését a korrupció elleni hatóság, aminek persze a Fidesz jelölte ki a vezetőit. Szabadabb lesz a pótmagánvád intézménye is, de Polt Péter marad az ügyek ura, és egyelőre eszükben sincs csatlakozni az Európai Ügyészséghez. A törvényekre lehet, hogy rábólint az unió, de jól tudjuk, hogy Orbán számára a törvény betűje nem szentírás, a jogszabályokat ő mindig úgy értelmezi, ahogy a pillanatnyi érdekei diktálják. Szóval nem vagyok optimista, mert itthon már régen nem léteznek független intézmények, s az unióval kötött szerződés alapján sem áll fel a fékek és ellensúlyok rendszere, amely szükség esetén rácsaphatna a végrehajtó hatalom kezére. Így aztán azt gondolom, hogy ez a rendszer nem fog megváltozni.   

Hacsak meg nem változtatjuk, szerintem csak rajtunk múlik, mi lesz itt a jövőben. A választók többsége előbb-utóbb bizonyára elgondolkodik a megállás nélkül dübörgő kormánypropagandán, amely szerint „mi, magyarok vagyunk a térség a legsikeresebb országa, minden válságból mi jöttünk ki győztesen, a rezsicsökkentés óriási siker, fantasztikusan élünk, és így tovább” – s közben a valóságban egyre szegényebbek vagyunk, iszonyú az infláció, alig ér valamit a forint, a gáz árát sem tudjuk kifizetni, továbbá már minden velünk csatlakozó ország elhúz mellettünk, a legtöbben bevezetik az eurót is. A kormányzati hazugság és az igazság között óriási szakadék tátong, s ezt talán már a legelkötelezettebb Fidesz-szavazók is látják, miközben tudják, hogy Orbán vezeti immár tizenkét éve az országot. Naponta tapasztaljuk, hogy az ország megosztott, és egyre nagyobb a feszültség, a gyűlölet a társadalomban, a miniszterelnökkel eközben lassan már sehol nem állnak szóba, mert a történelem rossz oldalára állt. Orbán Viktor engem már Piszkos Fredre emlékeztet, akiről azt írta Rejtő Jenő, hogy akit védelmébe vesz, a többiek kiközösítik. Hosszú a sora azon vezetőknek, akiket a választásokon megtámogatott, azok pedig sorra buktak el. Ez persze az ő baja. Az viszont, hogy a V4-ek legutóbbi találkozója azért maradt el, mert nem akartak a magyarokkal tárgyalóasztalhoz ülni, már a mi bajunk. Orbán a politikájával lassan belőlünk is Piszkos Fredet csinál. Ha ezt a választók felismerik, mert megtapasztalják, akkor biztos vagyok benne, hogy szabályos választáson elzavarják Orbán Viktort, aki már annyi kárt okozott a hazának. Ismétlem: választáson, én ugyanis csak a választásokban hiszek. (Megjelent a Mozgó Világ 2022 decemberi számában – A szerk.)

Szent-Iványi István: Ifjúkori évek az állambiztonsági iratok tükrében

Hogyan lettem célszemély?

Történetem origója, a kezdet napja 1980. szeptember 12. Ha vezettem volna saját naplót (persze nem vezettem), bizonyosan semmi érdemlegeset nem jegyeztem volna föl e napról. Pedig ez volt az a fontos nap, amikor a Szervek kitartó és megtisztelő figyelmét Kocsis Lajos fedőnevű társadalmi megbízott (a továbbiakban fn. tmb.) szerény személyemre irányította. Én persze mit sem tudtam arról, hogy a Kedvesem Espresso félhomályában tanácskozó két egyén, a már említett Kocsis Lajos fn. tmb. és Udvardi Ernő rendőr főhadnagy, a III/III-4-a alosztály munkatársa éppen rólam és az előző nap nálam tartott lakásszemináriumról beszélnek. Kocsis elmondja tartójának, hogy Geréby György csoporttársam meghívása alapján vett részt egy szemináriumon, amit eredetileg Szabó Miklós tartott volna, de ő végül nem jött el. Helyette Szilágyi Sándor számolt be friss lengyelországi tapasztalatairól, a KOR egyik vezetőjével (a tmb. a nevére nem emlékezett) és a Szolidaritás aktivistáival történt találkozójáról. Szilágyi a jelentés szerint nagy mennyiségben hozott haza röplapokat és más dokumentumokat. Ezt követően Szilágyi még beszélt a Szegényeket Támogató Alap működéséről, és elmondta, hogy aznapra volt egy meghirdetett rendezvény, ami számára ismeretlen okokból elmaradt. Ehhez kapcsolódóan a házigazda (én) a jelentés szerint azt „javasolta, hogy ők is hozzanak létre egy »segélyező« csoportot. A jelenlévők beleegyezése után vállalta, hogy elvégzi majd a könyvelést, azaz a pénzösszegek bevételezését és kifizetését. Az idő előrehaladására való tekintettel a részletek megbeszélésére nem került sor.” A négyoldalas, bőbeszédű beszámoló (csak nem sorra fizették?) az este állítólagos hullámzó hangulatára is kitért.

Kocsis lelkesedését a vállalt feladata iránti kötelességtudat mellett a bosszúvágy is fűtötte Szilágyival szemben, aki korábban elcsábította a feleségét, és a tmb. szemmel láthatólag ezen még mindig nem tudta túltenni magát.

Bár Kocsis jelentésének középpontjában Szilágyi Sándor (Saci) állt, Udvardi számára az igazán érdekes információ a szeminárium maga, annak résztvevői és a számukra akkor még ismeretlen házigazda volt. Az írásos értékelésben kiemelte, hogy a tmb. rendkívüli találkozót kért az ügyben, információi operatív értékűek. Társaságunk felkeltette az érdeklődését, kíváncsi volt arra, hogy kinek a befolyása alatt áll a csoport, Szilágyi jelenléte véletlen volt-e. Adott egy sereg feladatot a buzgó tmb.-nek. Intézkedésként javasolta Szent-Iványi adatainak a nyilvántartásban történő ellenőrzését, a III/III-2 osztály és a „Kéregetők” fn. foglalkozó vonal tájékoztatását.

A leadott jelentések szerint tmb. és tartója gyakran találkoztak a Kedvesem Espressóban, aminek az azonosítása némi bizonytalanságba ütközik, ugyanis Kedvesem Espresso Budapesten nem volt. A Váci utcai Kedves Espresso akkoriban kedvelt hely volt, csak 1983-ban nyílt meg a helyén a Fontana Áruház. Ezenkívül a Bartók Béla úton nevezetes hely volt a Ma Cherie, ami magyarul kedvesemet jelent, akár ez is lehetett a helyszín. Ez a presszó egyébként később a besúgói találkozóknál sokkal fontosabb események helyszínévé vált: itt alakult meg 1988-ban a Fidesz, és akkoriban több nagy érdeklődést kiváltó sajtótájékoztatóra is ebben a presszóban került sor.

Kocsis rendkívüli jelentése beindította az állambiztonsági gépezetet. A másnapi jelentésben is szerepelt az információ, de ebben már Szilágyit meg sem említették, a „Történész” elmaradt előadására utalnak (tévesen, hiszen a „Történész” fn. nem Szabó Miklóst, hanem Vígh Károlyt illette, aki úgy került ide, ebbe a történetbe, mint Pilátus a krédóba). A Napi jelentés már a résztvevőkre (10 fő egyetemistára) és rám koncentrált. Intézkedésként pedig elrendelte személyemre az előzetes ellenőrzést. Nem sokkal később (1980. október 3-án) már egy ún. Objektum Dossziét is létrehoztak 11-OD-4884 számon, „Az ún. repülő egyetem keretében az ifjúság körében ellenséges fellazító tev(ékenységet) kifejtő személyek és kapcsolataik” címmel. A dosszié első bejegyzése az én meglehetősen sovány és tartalmatlan jellemzésem, amely a szikár életrajzi adatokon túl összesen két rövid mondatot szentelt nekem: „Jellemzése szerint fejlődésére nagy hatással volt családi helyzete. Értelmi fejlettsége, felfogóképessége az átlagon felüli.” Csalódást keltően szerény profil, ennél azért színvonalasabb munkát vártam volna a Szervektől. Ekkor kaptam a Segélyező fn. bizalmas nyomozás célszemélye eposzi jelzőt is. Innentől az iratokban általában ezen a néven emlegettek, de nem voltak mindig következetesek, mert gyakran az eredeti nevemen, máskor Sz. István néven szerepeltem.

Szent-Iványi István

Kocsis következő jelentését október 22-én adta le a lakásához közel eső Déryné Eszpresszóban. Ennek tárgya már egyszerűen: A Szent-Iványi István féle összejövetel, amelyre egy nappal korábban került sor. Az tmb. ügybuzgalma elismerésre méltó, az eseményről azonnal jelentett. A találkozón Pető Iván tartott előadást a Szovjetuniónak a második világháború után fizetendő jóvátételről. Kocsis részletesen felsorolja, hogy kik voltak jelen, csupán (Hodosán) Róza és (Mohai) Tamás kapcsán nem tudta azonosítani a családi nevüket. A tartótiszt ismét dicséretben részesítette Kocsist, külön kiemelte a látókörükben lévő Pető Iván fokozódó aktivitását. A tmb. feladata, hogy továbbra is kísérje figyelemmel az összejöveteleket, szerezze be a hiányzó családneveket. Az információt megküldték a III/III-2-a alosztálynak.

A szorgalmas tmb. egy hét múlva megint jelent tartótisztjének, ismét a Déryné Eszpresszóban az újabb összejövetelről. Ez alkalommal arról számolt be, hogy a találkozón Szabó Miklós kezdte meg előadás-sorozatát a kelet-európai kommunista pártok történetéről, a hitleri Németországról és a sztálini rendszerről.

A jelentés kiegészítése tartalmazza, hogy a tmb. néhány nappal később beszélgetést kezdeményezett Szent-Iványival, aki őt fokozott titoktartásra figyelmeztette (óh, milyen naiv voltam akkor!), majd hozzáfűzte, hogy tudomása szerint az egyetem vezetése a rendőrséggel együttműködve szeretne bejuttatni embereket az ilyen csoportokba. (Jónak mondtam, éppen annak, aki már bejutott!) Ezért a jó munkáért újabb dicséretet kapott Kocsis. A jelentést a hivatali elöljárók is annyira fontosnak találták, hogy a november 5-i Napi operatív információs jelentés első oldalán közölték. Majd nem sokkal később a jelentés a mi szemináriumunkkal már a Belső ellenséges elemek tevékenysége fejezetben foglalkozott, és különösen nehezményezték Báró fn. célszemély történelmi előadásait (az én megfejtésem szerint ez Szabó Miklós előadásaira vonatkozott).

Kocsis a következő általam ismert jelentését december 4-én adta át Udvardinak, már megint a Déryné Eszpresszóban. A besúgott szemináriumi összejövetelre december 2-án került sor, Pető Iván volt az előadó, aki ez alkalommal az 1945 után létrehozott Gazdasági Főtanács működéséről beszélt. Az előadást követően a jelenlévők megvitatták a Diákparlament ülésének eredményeit. A jelentés szerint: „Szent-Iványi és társai ugyanis arra készültek, hogy javaslataik, elképzeléseik elfogadtatásával az eddiginél nagyobb befolyást szereznek az egyetemi fiatalok körében. Törekvéseik sikertelennek bizonyultak, Szent-Iványi szerint elszigetelődtek.” Itt szükséges rövid időre átvenni a szót a tmb.-től, mert ő ezen a ponton a „költészetnek” tett komoly engedményt a valósággal szemben. A szeminárium résztvevőinek többségével együtt dolgoztuk ki a Hallgatói Képviseleti Rendszer nevű diákönkormányzatiság és érdekképviselet tervét, ezt ismertettük a Diákparlamenten, ahol a hallgatóság egyáltalán nem utasította el a tervet, és szó nem volt elszigetelődésről. Az igaz, hogy később a mi tervünkből nem lett semmi, csoda is lett volna, ha sikerül, de nem a diákok támogatásának hiánya, hanem a KISZ és az egyetemi vezetés bürokratikus fondorlatai miatt.

Udvardi főhadnagy ismét dicséretben részesítette Kocsist, és feladatul szabta számára, hogy szerezzen be újabb információkat a belső ellenzék tevékenységéről.

A Napi jelentés ebből az időből a Belső ellenséges elemek tevékenysége címszó alatt beszámol egy Tanár fn. bizalmas nyomozás célszemélyének előadásáról is, ami szintén az én lakásomban történt volna, de én erre egyáltalán nem emlékszem. A beszámoló szerint a Tanár „egy szervezett csoport alakítását tervezi Radikális Tanulmányi Társaság néven. Szerinte ugyanis az ellenzék eddig »ad hoc összeszövetkezései« nem elégségesek, szükséges egy olyan mag, mint ez a társaság, amely köré már lehetne tömörülni.

Elképzelése, hogy először a fiatalság helyzetét értékelnék, majd a magyarság-Nyugat témakör keretében azt vizsgálnák meg, hogy mi a lakosság nem hivatalos, cenzúrázatlan véleménye: szeretné-e a kapitalizmust vagy sem.” A Tanár a vezetőségben szeretné látni Kis Jánost, Szalai Pált és Szilágyi Sándort. Pár héttel később már arról írt a Napi jelentés, hogy a Tanár visszalépett az ötlettől, és a diákok is visszautasították a részvételt. A mai napig rejtély számomra, hogy ki lehetett ez a titokzatos Tanár, és mi volt ez a jelentés alapján meglehetősen bizarr terv, amitől végül elállt. Nem zárható ki, hogy ez is az ügynök túlbuzgalmának gyümölcse, és a jelentésnek semmi valós alapja nem volt.

A Békecsoport és a Dialógus

1981 őszén forrongott Nyugat-Európa, legalábbis mi innen úgy láttuk. A nagyobb városokban sorra tartottak gigantikus béketüntetéseket, békemeneteket és élőláncokat. A legnagyobb ezek közül novemberben Amszterdamban volt, ezért a tüntetéshullámot kiváltó okot el is nevezték hollanditisznek.

A valódi ok azonban a NATO 1979. decemberi kettős határozata volt, amely válaszként született az időközben Kelet-Európában (így hazánkban is, csak akkor éppen erről még mit sem tudtunk) nagy számban telepített szovjet SS-20, ill. SS-21 közepes hatótávolságú nukleáris rakétákra. A nukleáris erőegyensúly veszélyesen megbillent Európában, ezért a NATO úgy döntött, hogy leszerelési tárgyalásokat kezdeményez a Szovjetunióval, és amennyiben ez nem vezet eredményre, megkezdi a korszerű Pershing-2 rakéták telepítését Nyugat-Európában. 1981-ben Genfben megkezdődtek a leszerelési tárgyalások, de ezek teljesen eredménytelenül, időhúzó jelleggel zajlottak, így azután 1983-ban elkezdődött a Pershing-2 rakéták telepítése. A nyugati békemozgalmak nem kevés szovjet háttérsegítséggel (ennek a története ma már jól ismert) 1981 és 1983 között hatalmas tömegrendezvényeken tiltakoztak a telepítés ellen, követelték a nukleáris fegyverek leszerelését, a legradikálisabbak az adott ország (leginkább az Egyesült Királyság) NATO-ból történő kilépését is.

E hírek nem maradtak hatástalanok, jóllehet számunkra az első számú minta még mindig a Szolidaritás mozgalom és az NZS, a lengyel független diákszövetség volt. 1981. november 17-én, az ELTE bölcsészkari Diákparlament ülésén Nóvé Béla egyetemi hallgató javaslatot tett egy budapesti független egyetemi békedemonstráció megrendezésére. A javaslat a diákok körében nagy tetszést aratott. Közvetlenül a békefelhívás történetének lezárulta után írott beszámolómban ezt írtam: „A hozzászólásokból az a kép rajzolódott ki, hogy a békemenet az általános és kölcsönös leszerelés jegyében, a teljes önkéntesség és személyes felelősség alapján, társadalmi szervezésben tartassék meg.”

Tíz önként jelentkező rögtön létre is hozta az ún. Békecsoportot, akiket megbíztak azzal, hogy szövegezzenek meg egy felhívást, és keressék meg az Országos Béketanácsot. Ennek a Békecsoportnak én is tagja voltam, és ez a csoport már másnap, azaz november 18-án felhívást intézett a fővárosi egyetemistákhoz és főiskolásokhoz.

A felhívásban világossá tettük, hogy: „A célok tisztasága érdekében ügyelünk a spontán társadalmi jelleg megőrzésére. Számítunk a hivatalos szervek támogatására is. Felhívással fordulunk hozzátok, hogy csatlakozzatok a kezdeményezéshez. Válasszatok az önként jelentkezők közül békecsoportot, amely közreműködik a békemenet megszervezésében. Várunk mindenkit, aki magáénak érzi a kölcsönös európai leszerelés ügyét.”

A felhívás záradéka leszögezi, hogy „Amennyiben kezdeményezésünket a felhívásban foglaltaktól eltérően használják fel, vagy a szervezést kisajátítják, a szervezőcsoport automatikusan feloszlik, a tagok közös nyilatkozatban határolják el magukat a történtektől.”

Az ügy mellé állítottuk a kezdetben bizonytalan dékánt, Diószegi István történészt, igaz, ő úgy tudta, hogy mindez a Béketanács egyetértésével történik, és a hatóságoknak sincs kifogásuk a tervvel szemben. Nyíltan nem is volt, de valójában mindent megtettek az ellehetetlenítésére.

Az állambiztonságiak kezdettől gyanakodva nézték a szerveződést, és ez tükröződik abban, hogy a Belső ellenséges elemek tevékenysége alatt tárgyalta a Napi jelentés a mi ügyünket. November 18-án a következőket írja: „B(alog) Katalin és T(ardos) Ágnes, a Segélyezők f. bizalmas nyomozás célszemélyének aktív kapcsolatai óriási győzelemként értékelik, hogy az ELTE BTK Ifjúsági parlamentjén a békeüzenetre vonatkozó javaslatot elfogadták és bizottságot hoztak létre annak megvalósítására. Ugyanígy értékelik azt is, hogy az intézményi parlamentbe megválasztott küldöttek egyharmada Sz. I. embere.

Azt tervezik, hogy a béketüntetés gondolatát a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem ifjúsági parlamentjén is felvetik.”
Később a jelentés megütközve ad hírt arról, hogy a Bölcsészkaron több helyen is kifüggesztették a felhívást, majd ezt írja: „A felhívás terjesztésével a BTK dékánja is egyetért, mert Segélyező azt mondta neki, hogy a demonstrációt az Országos Béketanács is támogatja.”

A Békecsoport jóindulatát és együttműködési készségét bizonyítandó november 20-án felkereste az Országos Béketanács elnökét, Sebestyén Nándornét, aki a beszámolóm szerint „rokonszenvezett a kezdeményezéssel és támogatásáról biztosította a békecsoportot”. Ezt követően a békecsoport küldöttségei november 21-én felkeresték a három egyetem (BME, SOTE, MKKE) diákparlamentjeit, és ott ismertették a felhívást. Bár a békemenet gondolatát mindhárom egyetem diákparlamentje támogatta, önkéntes szervezők kijelölésére sehol nem került sor, hanem az adott egyetem KISZ Bizottsága vállalta a szervezés lebonyolítását.

A Napi jelentés néhány nappal később úgy értesült, hogy „A Segélyezők fn. biz. nyomozás célszemélye és az ELTE Bölcsészettudományi Karán létrehozott »békebizottság« tagjai a másik három egyetem (BME, SOTE, MKKE) diákparlamentjén végrehajtott szervező akciójukat nem kellően sikeresnek értékelik.

A további teendőkről tartott megbeszélésükön felvetődött, hogy nyilatkozatukat még november 25-e, a KISZ KB Intéző Bizottságának ülése előtt megjelentetnék valamelyik napilapban. Elhatározták, hogy felkeresik a budapesti egyetemeket és főiskolákat újabb csatlakozó személyek felkutatása céljából.”

A szervezők arról értesültek, hogy a KISZ KB november 25-én egy békedemonstrációra szóló felhívást tesz közzé, ezzel ellehetetlenítve és kisajátítva az eredetileg független kezdeményezést. Ezért újabb találkozót kértünk Sebestyén Nándornétól, A találkozón én is részt vettem, erről így számoltam be:

„Sebestyén Nándorné elképzelhetőnek tartotta, hogy az akkor már csaknem biztos KISZ KB-felhívás mellett a bölcsészkari kezdeményezés megtartsa eredeti jellegét… A küldöttség feltételesen tárgyalt a békemenet lebonyolításának időpontjáról (december 15-20 között valamikor) és útvonaláról (kölcsönösen helyesnek vélték az Ismeretlen Katona Sírjától induló és az Országházig tartó útvonalat.”

A december 3-i Napi jelentés megnyugvással írja, hogy a három egyetem (BME, SOTE és MKKE) korábban tartott ifjúsági parlamentjei „Sz. István kapcsolatainak felhívását mind a három egyetemen elutasították és a KISZ-re bízták a békedemonstráció megrendezését.” A Segélyező kapcsolatai „kijelentették, hogy ha a KISZ megpróbálja kisajátítani a kezdeményezésüket, akkor attól elhatárolják magukat”.

A várakozásoknak megfelelően a KISZ KB november 25-én kibocsátotta a saját felhívását, amelynek már semmi köze nem volt az eredeti kezdeményezés céljához és tartalmához: a Sportcsarnokban rendezendő békenagygyűlést hirdettek meg, abból a Békecsoportot teljes egészében kihagyták.

A Békecsoport tagjai még tettek egy elkeseredett kísérletet, és újból felkeresték Sebestyén Nándornét, aki „elmondta, hogy fáradozásai nem jártak a kívánt eredménnyel, a közelebbről meg nem nevezett illetékesek nem járultak hozzá a békemenet engedélyezéséhez.”

Ezzel az eredeti kezdeményezés teljesen kilátástalan helyzetbe került, amit mi is kénytelenek voltunk belátni, és november 26-i ülésünkön a Békecsoport feloszlatásáról döntöttünk. Ezt a döntést az ELTE november 28-i diákparlamenti ülésén felolvastuk, és ezzel gyakorlatilag a Békecsoport beszüntette a tevékenységét.

Egy erősen őrzött ország illúziója

Néhány nappal később már így adott hírt erről a Napi jelentés: „Az ELTE ifjúsági parlamentjén a »békecsoport« tagjai bejelentették saját feloszlatásukat. Indoklásul közölték: miként az alapítónyilatkozatukban leszögezték, csak akkor szervezik meg a békemenetet, ha más szerv nem csinál hasonlót. További indokuk szerint a Béketanács üdvözölte ugyan kezdeményezésüket, de közölte azt is, hogy utcai demonstrációra nincs szükség.”

Természetesen miután a Béketanács és a KISZ úgymond átvette a kezdeményezést, az rögtön elhalt, és a tervezett decemberi békedemonstrációból nem lett semmi, helyette egy állampárti rendezvényt tartottak a Sportcsarnokban, amelyen értelemszerűen már szó sem volt a keleti leszerelésről, csak a Pershingek elleni tiltakozásról.

A kezdeményezés mégis fontos tanulsággal szolgált számunkra. Felcsillantotta a legalitás határán vagy az ún. „szürke zónában” megvalósítható független politizálás lehetőségét. Ez túl csábító lehetőség volt ahhoz, hogy ne tegyünk egy próbát vele. Ezért 1982 tavaszán több körben folytattunk megbeszélést barátaimmal, ismerőseimmel – az állambiztonsági nyelv szerint kapcsolataimmal – egy független békecsoport vagy mozgalom létrehozásáról. Ezeket a kötetlen és közvetlen eredményre nem vezető megbeszéléseket hónapokon át folytattuk változó összetételű társaságokban, magánlakásokban.

A birtokomban lévő iratok tanúsága szerint ezeknek a megbeszéléseknek hosszú ideig nem sikerült felkelteni a Szervek érdeklődését (vagy ezekhez az iratokhoz nem jutottam hozzá), és ez lehet az oka, hogy a Napi jelentésekben sem találunk róluk szóló híreket egészen 1982. június 9-ig, amikor is ezt írják: „A Segélyező fn. bizalmas nyomozás célszemélye és elvbarátai arról tárgyalnak, hogy a bécsi békefesztivál meghiúsulása ellenére miként lehetne a »magyarországi békemozgalom« csíráit életben tartani. Egy olyan összejövetelt terveznek, amelyen egy, az ősszel létrehozandó »béke-klub« előkészítéséről tanácskoznak. Tervüktől függetlenül az Országos Béketanáccsal fennálló kapcsolatukat nem akarják megszakítani, mert úgy vélik, hogy az egyes dolgokban hasznukra lehet.” Néhány nappal később a Napi jelentés egy újabb információval egészíti ki a korábbit: „Újabb információ szerint a tanácskozást Segélyező lakásán tartanák, ahová meg akarják hívni az ANC-csoport tagjait is.” A jelentés megjegyzi, hogy az ANC, azaz Anti-Nuclear Committee budapesti középiskolások szervezete, akiknek célja a nyugati békemozgalmakkal történő kapcsolatfelvétel. A csoporttal kapcsolatos operatív munkát a BRFK áb. szerve végzi.

A Dialógus Békemozgalom végül sok-sok ilyen megbeszélést követően formálisan 1982. szeptember 2-án alakult meg, én is az alapítók egyike voltam.

Az alapítók között volt a már korábban megismert Kocsis Lajos fn. tmb. is, aki mondhatni, hogy az előkészítés egyik legaktívabb szervezője és kezdeményezője, valósággal a motorja volt. Ma már sejtjük, hogy neki minden bizonnyal más célja és elképzelése (ill. megbízatása) volt ezzel a szervezettel, mint a többi alapítónak. Ám erről akkor még nekem és társaimnak sejtelmünk sem volt.
Időközben egy új ügynököt állítottak rám. A Filozófus fedőnevű ügynök (ő már nem tmb., hanem ügynök volt) Bálint Ferenc főhadnagynak jelentett szorgalmasan. Bálint Ferenc a III/III-2-a alosztály munkatársa volt ekkor. Filozófus az első általam ismert jelentését 1982. szeptember 21-én adta, ám ebben még nem túl sok konkrétum volt. Elmondása szerint Szent-Iványi és társai „baráti társaságukat jól megválasztják, nehezen megközelíthetők, kizárják a holmi egyszerű hallgatókat”. Az már érdekesebb információ, hogy „ezek a diáktársak titkos összejöveteleket tartanak, külföldi kapcsolatokat ápolnak, például a Lengyelországban élő diáktársaikkal. Véleménye szerint ezek az összejövetelek nem a haladás érdekében történnek.” Bálint főhadnagy elégedett, operatív értékűnek nevezi a jelentést, mert tükrözi Szent-Iványi egyetemi hallgatótársai általi megítélését, és az ügynök feladatául szabja, hogy keresse a kapcsolatot Szent-Iványival, valamint a Dialóg (sic!) Békecsoporttal.

Az ügynök következő általam ismert jelentését tartótisztjének október első felében adja át. Ez a részletes jelentés a Dialógus Békecsoport Ruzsa Ágnes lakásán történt megbeszéléséről szól. A jelentés beszámol arról, hogy „a Szent-Iványi-Csökmei kettős szerint a Béketanács csak az MSZMP-nek megfelelő platformot kíván kialakítani, ezért elutasítják. Ruzsa szerint sem lehetnek vérmes remények, míg a többség szerint sikerül színvallásra kényszeríteni a hivatalos szerveket.” Bálint főhadnagy szerint ez a jelentés is operatív értékű, mert tartalmazza azokat a működési elveket, amelyek elhatárolják a csoportot az Országos Béketanácstól.
Filozófus fn. ügynök október 20-án ismét új információkkal jelentkezik. A részletes jelentést a tartótiszt nagyra értékeli. Megállapítja, hogy a Dialógus aktivistái továbbra is rendszeresen tartanak összejöveteleket, terjesztik az Angliában elkészült jelvényeiket, az egyetem állami és pártvezetésétől kapott instrukciókat nem fogadják el. Itt egy közbevetendő megjegyzés: én nem tudok ilyen instrukciókról, de ezek szerint volt közöttünk, aki kapott instrukciókat, csak ezt nekünk nem árulta el. A főhadnagy fontosnak minősíti az ügynök kapcsolatát Szent-Iványi Istvánnal, és utasítja arra, hogy vegyen részt a Dialóg (sic!) Békecsoport munkájában, az „ellenforradalom” évfordulójával kapcsolatos információkat pedig soron kívül jelentse.

A Dialógus Békecsoport nemcsak a nyugati szervezetekkel kereste a kapcsolatot, hanem a keletnémet békemozgalommal is, ami az ottani evangélikus egyház védőszárnya alatt működött. Kézenfekvő volt, hogy velük is együttműködjünk, mint a keleti blokk egyedüli jelentős és ténylegesen független békemozgalmával. Csakhogy az együttműködés nemcsak nekünk, hanem országaink állambiztonsági szervezeteinek is eszébe jutott, akik az elvtársi internacionalizmus jegyében a mi ügyünkben is felvették egymással a kapcsolatot. Ennek köszönhetem azt a vékony Stasi-dossziét, amit a keletnémet állambiztonság állított össze velem kapcsolatban.
Az első bejegyzés a keletnémet állambiztonsági minisztérium Kienberg nevű vezérőrnagyától származik, aki a két ország állambiztonsági szerveinek 1978-ban megkötött együttműködési megállapodása alapján engedélyezi, hogy a Szocialista Kelet-Európa Bizottság (Sozialistisches Osteuropakomitee) Magyarországgal kapcsolatos „ellenséges” tevékenységéről készült összefoglalót a magyar elvtársakkal megosszák. A dokumentum „streng geheim” (szigorúan titkos) minősítést kapott, és jelzi, hogy a bizottság egyik tagja (alighanem Hubertus Knabe, a nevet a nálam lévő iraton kitakarták) állítólag 1982 júliusában három héten át Magyarországon tartózkodott, és tudomásuk szerint hét ellenséges személlyel, köztük velem is találkozott. Az ügyben illetékes Damm vezérőrnagy szeptember 22-én magyar partnerének, Roszol alezredesnek, akit egyébként Drága Roszol elvtárs! (Werter Genosse Roszol!) megszólítással illet, megküldi a dokumentumot, és kéri, hogy amennyiben az illető magyarországi tevékenységéről tudomása van, arról feltétlenül tájékoztassa. Roszol alezredes nem kapkodta el a választ, csupán november 3-án válaszolt táviratban Damm elvtársnak, amiben pontos adatokat közöl a kért személy magyarországi tartózkodásáról, majd megerősíti, hogy az illető találkozott velem, aki ellenséges tevékenység miatt operatív ellenőrzés alatt állok. Egyúttal megerősítik, hogy az iratban szereplő hét személy az ellenséges ellenzéki csoportosulás meghatározó szereplői. Damm elvtárs továbbítja az információkat Kienberg vezérőrnagynak, aki az értékes információkért cserében újabb fontos információs csomag átadását javasolja a magyar elvtársaknak, Damm vezérőrnagy november 18-án újabb levelet küld Roszol elvtársnak, és annak melléklete az a szigorúan titkos dokumentum, ami egy részletes információs jelentés az „ún. független magyar békemozgalomról”. Ebben a dokumentumban ismét megneveznek, mint a Dialógus egyik vezetőjét, de friss információ alapján már azt is tudják, hogy jelenleg Bécsben vagyok egyéves (valójában 9 hónapos) osztrák ösztöndíjjal. Damm elvtárs felhívja a figyelmet az anyag szigorúan bizalmas kezelésére a forrás védelme érdekében.

Ennyi van a Stasi-dossziémban, pedig éppenséggel lehetne több is. A két állambiztonság sem működött tökéletesen együtt, hiszen a hazai anyagban van jelentés arról 1983-ból, hogy „A bizalmas nyomozás alatt álló Sz. István részletesen beszámolt az őt felkereső két NDK állampolgárnak a Dialógus csoport tevékenységéről, az őket ért rendőri zaklatásokról. Az NDK állampolgárok hasonlóképpen nyilatkoztak hazai viszonyaikról.” Az intézkedés rovatban az áll, hogy felderítik a két személyt, és tájékoztatják az NDK áb. (állambiztonsági) szerveket. Nos, ez aligha történt meg, mert akkor a Stasi-dossziémban benne lenne. Egyébként több NDK-ból érkező békemozgalmárral is találkoztam abban az időszakban, köztük Markus Meckel teológussal, későbbi honvédelmi miniszterrel, aki ma is jó barátom, arra viszont már nem emlékszem, hogy ő a két német egyike volt, vagy egy másik alkalommal találkoztunk. Ha jól emlékszem, akkor a kapcsolatot vele Balog Zoltán református lelkész (jelenleg püspök, korábban miniszter) hozta össze.
Mint a jól értesült német belügyesek a dokumentumban jelezték, 1982 őszén osztrák állami ösztöndíjjal Bécsbe tettem át a székhelyemet, és 1983 nyaráig nem is tértem haza.

A kulcsszó a bomlasztás volt – Ebben profik voltunk

Ebben az időszakban a szervek érdeklődése is lankadt irányomban, és az egész időszakból csupán egyetlen rólam szóló bejegyzés található a Napi jelentések között. 1983 tavaszán részt vettem egy a Római Klub égisze alatt Salzburgban megrendezett konferencián, amely a béke és a leszerelés kérdéseivel foglalkozott. A konferencia felkért hozzászólója voltam, de hozzászólásom nem nyerte el a Szervek tetszését. Ezt így értékelték: „Ellenséges hangvételű felszólalásában élesen bírálta a magyar politikai rendszert és felszólította a jelenlévőket, hogy fogadjanak el egy, a keleti rendszerek ellen tiltakozó nyilatkozatot.” Ez nagyjából korrekt összefoglalója a mondandómnak. A javasolt nyilatkozatot egyébként nem fogadták el, és ha jól emlékszem, akkor helyette a zárónyilatkozatban egy mondat erejéig kitértek a kelet-európai országok elnyomó gyakorlatára.

Ausztriai ösztöndíjam idején az itthoni történésekből, így a Dialógus további történetéből is, távollétem miatt kimaradtam, de az otthonról érkező hírek egyre nagyobb aggodalommal töltöttek el. 1983 áprilisában megkezdődtek a rendőri zaklatások az aktivistákkal és az ideérkező külföldi vendégekkel szemben. Akkor persze még nem tudtuk, hogy mindennek az MSZMP KB PB március 29-én elfogadott határozata volt az oka. Ekkor vetettek véget az addig engedékenységnek és bizonytalanságnak. A határozat beszámol arról, hogy „Az elmúlt év szeptemberében megjelent a magát »független magyar békemozgalomnak« tekintő Dialógus békecsoport, amelyhez főként egyetemisták és fiatal értelmiségiek tartoznak. A csoport nem rendelkezik jelentősebb tömegbefolyással, de hatása növekvő. Jelenleg Budapesten, Szegeden, Debrecenben és Pécsett működnek Dialógus csoportok.” Majd azt is meghatározza, hogy mi a teendő a békemozgalommal kapcsolatban: „Ha e csoportok tevékenysége törvénybe ütközik, államunk alapvető érdekeit sérti, akkor adminisztratív eszközöket is alkalmazni kell. A békemozgalom különböző megnyilvánulási formái nem lehetnek a külső és belső politikai ellenzék fórumai. A magyar békemozgalomnak egységesen az Országos Béketanács irányítása alá kell tartoznia, rajta kívül álló mozgalmak nem legalizálhatók.”

Kocsis Lajos fn. tmb. rögtön megértette az idők szavát, és még áprilisban kilépett a Dialógus vezetéséből, majd nem sokkal később szembefordult a mozgalommal. Nyilatkozatában, amit az Országos Béketanácsnak, a londoni END-nek, a Dialógusnak és Ancsel Éva marxizmusoktatónak küldött el, már konspiratív ellenzéki csoportnak nevezte a Dialógust. Ezt a gesztust az OBT azzal hálálta meg, hogy a Béketanács klubja vezetőjének nevezte ki.

Amikor 1983 nyarán hazatértem, a Dialógus felszámolásának végjátéka folyt, a hősies utóvédharcokban alig vettem részt, csak mellékszereplő voltam, az irataim között csupán egyetlen feljegyzés szól erről az időszakról. 1983 őszén egy Dialógus-rendezvényre látogatott Gert Weisskirchen német szociáldemokrata képviselő. Erről a Napi jelentés így számol be: „részt vett a Dialógus békecsoport összejövetelén, ahol egy nyilatkozatot készítettek és azt – megegyezésük szerint – az NSZK-ban hozzák nyilvánosságra. Ebben az SPD és a Dialógus nevében kijelentik, hogy mindkét ország kormányát elítélik, mivel azok nem tesznek meg mindent a rakétatelepítések megakadályozására. G. Weisskirchen a bizalmas nyomozás alatt álló SZ. ISTVÁN-nal együtt felkereste H. (Hegedűs) András »F« dossziés személyt.” Ekkor ismertem meg Gert Weisskirchent, akivel azóta is tartom a baráti kapcsolatot, és találkozásaink során gyakran felmerül az első kalandos, konspiratív találkozónk története.

„Kiutazása jelenetős közérdeket sért”

Amikor 1982 őszén tele tervekkel, várakozásokkal megérkeztem Bécsbe, mint a bécsi egyetem vendéghallgatója, meglehetősen kevés pénz és egy ajánlólevél lapult a zsebemben. Akkor még nem is sejtettem, hogy ennek az ajánlólevélnek milyen nagy jelentősége lesz a továbbiakban. Nagybátyám írta, és címzettje régi közeli barátja, Gogolák Lajos bécsi történészprofesszor volt.

Nem sokkal érkezésem után kötelességszerűen felkerestem Gogolák Lajost és feleségét, Trudit, hogy átadjam nagybátyám szívélyes üdvözletét és az ajánlólevelemet. Az első találkozást hamarosan újabb követte, és rövid idő múlva a Gogolák házaspár bizalmába és szeretetébe fogadott engem. Ez teljesen kölcsönös volt, én is nagyon megszerettem őket. Lenyűgözött Lajos impozáns műveltsége, szakmájának mélyreható ismerete, sziporkázó elméje és szeretetre méltó, kicsit frivol, olykor bohém személyisége. Nem kevésbé imponált nekem Trudi asszony határozottsága, egyenessége és mégis emberséges, meleg személyisége.

A kapcsolat hazatérésem után sem szakadt meg közöttünk: főleg levélben, időnként telefonon beszéltünk egymással.
Lajos már bécsi tartózkodásom idején is rá akart beszélni arra, hogy maradjak Bécsben, ott fejezzem be az egyetemet, és kezdjek tudományos karriert. Én akkor mégis úgy gondoltam, hogy otthon van dolgom, családom, barátaim, és hazatértem.

Nem sokkal hazaérkezésem után, 1983 szeptemberében a hatalom eltávolította Kulin Ferenc főszerkesztőt a Mozgó Világ folyóirat éléről, és a teljes szerkesztőség szolidaritást vállalt vele. Amikor nem tudták elérni Kulin visszahelyezését, tiltakozásuknak a teljes szerkesztőség távozásával adtak nyomatékot. Közeli kapcsolatban álltam a Mozgó Világ szerkesztőségével, több szerkesztővel, szerzővel baráti volt a viszonyom, ezért evidens volt számomra, hogy ebből a tiltakozásból nekem is ki kell vennem a részem. A Mozgó Világ az egyetemisták körében is nagyon népszerű folyóirat volt, a másfeledik nyilvánosság talán legfontosabb bástyája, amit mindenképpen szerettünk volna megvédeni. Barátaimmal, egyetemi társaimmal úgy döntöttünk, hogy egy több egyetemre kiterjedő tiltakozó akciót és aláírásgyűjtést indítunk a Mozgó Világ megmentése érdekében.

A tiltakozás központja értelemszerűen a Bölcsészkaron volt, de jó néhány más egyetemen, főiskolán is folyt az aláírásgyűjtés. Mi a félemeleti büfé előtti folyosón, egy nagy tiltakozó plakát alatt gyűjtöttük nyilvánosan az aláírásokat. Egyre-másra teltek be az ívek, amikor előbb a kari KISZ-bizottság egyik korifeusa jelent meg, aki le akart beszélni minket az akcióról, a kísérlet természetesen eredménytelenül végződött. Kisvártatva azonban megjelent Pölöskei Ferenc, a kar feldúlt dékánja néhány komor és számunkra ismeretlen férfi társaságában. Üvöltve közelített felénk, majd letépte a plakátunkat, és utána az aláíróíveket igyekezett felmarkolni a büféből kölcsönzött pultról. Ennek egy ideig ellenálltam, huzakodtunk egy darabig, majd kénytelen voltam engedni. A Bölcsészkar épületét perceken belül rosszarcú belügyesek sokasága lepte el, és az állambiztonságiak azonnal lezárták a bejáratokat, oda aznap már senki nem léphetett be.

Ezzel azonban nem zárult le az incidens. Néhány nap múlva ajánlott levélben tudatták velem, hogy hallgatói jogviszonyomat felfüggesztették, fegyelmi eljárást indítanak ellenem, addig pedig az egyetem épületébe nem léphetek be. Ezek után izgalmas, szorongó várakozással eltelő hetek következtek számomra.

Néhány hét múlva sor került egy zord hangulatú fegyelmi tárgyalásra, aminek a végeredménye rácáfolt a baljós előjelekre, és kedvező volt: utolsó szigorú fegyelmi megrovással megúsztam az akciót, lediplomázhattam. A kedvező ítéletben nagy valószínűséggel komoly szerepe volt hallgatótársaimnak is, akik a várakozás heteiben felkeresték a dékánt, és ülősztrájkot helyeztek kilátásba arra az esetre, ha engem eltávolítanak. Ma úgy gondolom, hogy valószínűleg nem a karon és nem is az egyetemen dőlt el a sorsom, de a döntés hátteréről azóta sincs pontos információm.

Meglepő, hogy erről az esetről, ami abban az időben alighanem a legnagyobb „csínytevésünk” volt, a rólam szóló jelentésekben alig valami olvasható. Összesen két hír, azok közül is egyikük téves, a másik irreleváns. A megbízhatónak tekintett és ellenőrzött információ szerint a „Védd meg a Mozgó Világot!” feliratú plakátokat én készítettem. Ez nem igaz, mert azokat Nóvé Béla és hallgatótársai készítették. A jelentés másik híre szerint az egyetemisták között azt terjesztem, hogy a „kultúrpolitika következő célpontja a Medvetánc lesz”.

Engem az a kérdés foglalkoztat, hogy tényleg csak ennyi és ráadásul ennyire pontatlan információja volt az állambiztonságnak az akciónkról, vagy ezeket a pontos és részletes információkat időközben megsemmisítették, esetleg a nem hozzáférhető anyagok között van? Ahhoz, hogy pontos képet alkothassunk az állambiztonság működéséről, képességeiről, hatékonyságáról, ezekre a kérdésekre ismernünk kellene a választ.

Az egyetem befejezése után két évig semmilyen álláslehetőséghez nem jutottam. Feketén, vagy ahogy ezt akkor neveztük, négerként dolgoztam, fordítottam, kódoltam, kérdezőbiztos voltam, de szilárd egzisztenciára nem tudtam szert tenni.
Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben született atyai jóbarátom és jótevőm, Gogolák Lajos mentőakciója, aki egyéves ösztöndíjat harcolt ki nekem Bécsben. Igen ám, csakhogy hiába volt ösztöndíjam, útlevelem nem volt hozzá. Hosszú kálváriát jártam végig, de útlevelet így sem kaptam. A Napi jelentésekből meglehetős részletességgel rekonstruálható a történet. Az 1984. április 13-i Napi jelentés beszámolt arról, hogy „Gogolák Lajos, a bécsi Karl Renner Intézet tanára (téves, a bécsi egyetem Közép-európai Intézetének volt a tanára) közölte Sz. Istvánnal, hogy tanulmányait hivatalosan is előkészítik és a magyar szervek akadékoskodásának elhárítása érdekében, szükség esetén örökbe fogadja Sz. Istvánt.” Információjuk szerint Gogolák azt is közölte, hogy az osztrák külügyminiszter átadta az ügyet az MNK külügyminiszterének, és a kérdés az osztrák–magyar belügyminiszteri találkozón is felmerül majd. Minderről az osztrák nagykövet fogja tájékoztatni Sz. Istvánt. A jelentés szerint ez az információ állítólag megbízható, ellenőrzött.

Egy következő jelentés azt állítja, hogy Gogolák Lajos továbbra is sokoldalúan segíti Sz. István pályafutását: Bécs polgármesterének segítségével egy 10 hónapos ösztöndíjat eszközölt ki számára. Ez megint téves információ lehet, mert az ösztöndíjat az Österreichische Forschungsgemeinschaft ajánlotta fel, amihez a polgármesternek nem sok köze lehetett.

A Napi jelentés szerint ebben az időben Gogolák magyarországi kapcsolatait is igénybe vette, hogy ösztöndíjakat biztosítson Sz. István számára. „Korábban Berend T. Iván segítségét kérte, aki – tájékoztatásunkat követően – a kérést nem támogatta. Gogolák jelenleg Ránki György történész segítségére számít, aki előzetes ígéretet tett arra, hogy 1985. szeptemberétől biztosít ösztöndíjas állást Sz. Istvánnak.” Mondanom sem kell, hogy ebből sem lett semmi, de ebben szerepe lehetett annak az intézkedési utasításnak, hogy „akadályozzák Sz. István ösztöndíj kérelmeinek megvalósítását.”

Egy következő Napi jelentés, még mindig 1984-ből tudni véli, hogy „Sz. István újabb kísérleteket tesz elutasított ösztöndíj kérelmének felülvizsgálatára. Kapcsolatot keres az MTA elnökéhez, remélve, hogy annak közbenjárása számára kedvező döntéshez vezet. Intézkedés: – végrehajtják a korábbi akadályozási tervnek megfelelően kidolgozott intézkedéseket.” Nem kerestem kapcsolatot Berend T. Ivánhoz, és nem is találkoztam vele, ezért nem volt mit megakadályozni, persze a kiutazásomat eredményesen megakadályozták.

Egy újabb Napi jelentés arról ír, hogy „Szent-Iványi István kiutazásának engedélyezése ügyében további közbenjárás várható Karl Blecha osztrák belügyminiszter részéről. Szent-Iványi támogatói között található még dr. Erhardt (sic!) Busek, az ÖVP elnökhelyettese, Bécs alpolgármestere, akinek hagyományosan jók a kapcsolatai a magyar ellenzékkel.” Egy 1984. november végi Napi jelentés szerint: „Bécsi nagykövetségünk november 20-án jelentette a KÜM-nek, hogy KARL BLECHA osztrák belügyminiszter a magyar nagykövet közbenjárását kérte SZENTIVÁNYI ISTVÁN kiutazásának engedélyezése ügyében, akinek az Österreichische Forschungsgemeinschaft ajánlott fel ösztöndíjat.”
Egy újabb jelentés ebből az időből: „Gogolák arra ösztönzi Szent-Iványit, hogy kiutazási ügyét akár Kádár elvtársig is vigye el, ha nincs más megoldás.” Nem emlékszem, hogy Lajos bátyám bármi ilyet szorgalmazott.

  1. február elején arról számol be a Napi jelentés, hogy a „Segélyezőt fogadta Ausztria magyarországi nagykövete és tájékoztatta, hogy hazánk Külügyminisztériumától miniszteri aláírással az osztrák külügyminiszternek címezve útlevél kérelmét pozitív elbírálásban részesítő levelet kapott. Segélyező tervezi, hogy az információ birtokában ismételten felkeresi a BM Útlevél Osztályt – és hivatkozva a fentiekre – ügyének számára kedvező elbírálását kéri.”
    Természetesen ezek után sem kaptam meg a kiutazási engedélyt, de ne vágjunk a dolgok elébe.
    Az első kérelmemre az elutasító határozatot 1984. szeptember 20-i keltezéssel kaptam meg. Az elutasítás indoklásában az szerepelt, hogy az 53/1978/XI.10./MT sz. rendelet 6.§ /1/ bekezdés alapján „külföldre történő utazása jelentős közérdeket sért”. Aláírás Bürös Lászlóné rendőr ezredes. Lajos bátyámtól kapott biztató információk alapján nem hagytam annyiban a dolgot, és azonnal fellebbeztem a határozat ellen. A következő elutasító határozat keltezése 1984. október 24., az indoklása szó szerint megegyezik az előzővel. Aláírás Drucker Tiborné rendőr ezredes. Még mindig reménykedtem abban, hogy itt valami tévedés van (hiszen nem ismertem a Napi jelentésben már jelzett akadályozási terv részleteit), ezért 1984. november 21-i keltezéssel Horváth István belügyminiszternek címeztem a felülvizsgálati kérelmemet. Ebben arra hivatkoztam, hogy: „Meggyőződésem szerint az elutasítás indoklása tartalmilag megalapozatlan, formailag nem kielégítő. Ezért arra kérem Belügyminiszter urat, hogy eme méltánytalan és visszás döntés ügyében rendeljen el felülvizsgálatot.”
    A belügyminiszter nem válaszolt a kérelmemre. Nem sokkal azután, hogy az osztrák nagykövet arról tájékoztatott, hogy a kérelmemet pozitívan bírálják el, 1985. február 15-i keltezéssel dr. Kecskés Lászlóné rendőr alezredes aláírásával elutasító választ kaptam a miniszteri felülvizsgálati kérelmemre. Arról értesítettek, hogy a felülvizsgálat megtörtént és „Az eljárás során megállapítást nyert, hogy kérelmének elutasítása jogszerű volt. Külföldre történő utazása a továbbiakban sem engedélyezhető, mivel az jelentős közérdeket sért.”
    A történethez tartozik, hogy az őrlő várakozás során személyes meghallgatást kértem az illetékesektől. A hivatalban Drucker Tiborné rendőr ezredes fogadott. Inkább látszott fásult pártkádernek, mint munkáját hivatásának tekintő rendőrnek, aki a meghallgatásom során egy pillanatig sem leplezte az ügyem iránt érzett és a vonásaira is kiülő közöny és ellenszenv egymást sűrűn váltó kifejezését. Rögtön kijelentette, hogy a jogszabályok szerint nincs indoklási kötelezettsége, nem kívánja semmilyen érvvel alátámasztani, hogy utazásom miért és mennyiben sért jelentős közérdeket. Amikor én mégis tovább forszíroztam ezt a dolgot, azzal zárta le a rövid és eredménytelen meghallgatást, hogy „Tudja maga nagyon jól, hogy miért nem utazhat ki, talán még jobban is, mint mi.” Ez bizony elég elkedvetlenítő válasz volt a kérdésemre.

Ezzel kattant a zár a zárka ajtaján, és a kattanás azt üzente, hogy akkor Te most itt fogsz élni bezártan a ketrecben. A Sors kegyes volt hozzám, mert a bezártság nem tartott sokáig – 1988-ban, a világútlevél bevezetésével honfitársaim millióihoz hasonlóan én is kiszabadultam a zárkából.

Végjáték a macska-egér háborúban

Feltűnően kevés rám vonatkozó állambiztonsági iratot kaptam a nyolcvanas évek második feléből. Ennek részben oka lehet az, hogy állítólag az iratmegsemmisítések zöme éppen ezt az állományt érintette, de az is ok lehet, hogy én az iratokat meglehetősen régen igényeltem, és akkor a levéltárosok a feldolgozásnak még az elején tartottak. A kérésemet megújítottam, de még nem kerültem sorra, tehát bőven lehet, hogy ezt a fejezetet később alaposan át kell írnom. A kevés iratból még kevesebb tűnik igazán relevánsnak. Csupán néhányat mutatok be ezek közül.

Az 1987. október 29-i, 191. számot viselő Napi jelentés a Belső ellenséges tevékenység első, kiemelt hírében arról számol be, hogy „Bilecz Endre szellemi szabadfoglalkozású (Nyüzsgő /Miszlivetz Ferenc/ kapcsolata) szűk körben azt állította, hogy mintegy 10-12 személy, akik egy össznemzeti irányzathoz sorolhatók, elkezdték egy elvi program kidolgozását, amely hasonlatos a Kis János-féle társadalmi szerződéshez. Ennek kiindulópontja a Bibó-féle radikális nemzeti irányzat, témakörei egyebek között: helyünk Európában, radikális tulajdonreform, a demokratikus intézményrendszer egyértelmű megfogalmazása, életképes kombináció keresése a társadalmi önkormányzat számára és ezzel összefüggésben mozgalmak.

B. Endre álláspontja, hogy a csoportnak élesen el kell határolódnia egyrészt a »Pozsgai-Bihari-féle alkotmánykommunista koncepciótól«, másrészt az idősebb népi nemzedéktől, amelynek tagjai – név szerint említette Fekete Gyulát és Kósa Ferencet – »tisztességtelenül kokettálnak a hatalommal«…

Állítása szerint a csoport tagja többek között: Lengyel László, Krasznai Zoltán (közgazdászok), Elek István, Csengey Dénes (írók) valamint Bába Iván és Szent-Iványi István. Szándékuk szerint az »elvi program« nyers szövegét meg kívánják vitatni a kollégiumokban és egyéb közösségekben. Ennek megszervezéséhez számítanak Nyüzsgő segítségére.”

Ez már az átmenetet megelőző forrongó időszakban történt, akkoriban mindannyian sokféle körben, társaságban vitattuk meg a közeljövőre vonatkozó tereinket, reményeinket. A jelentésben megnevezett valamennyi szereplővel kapcsolatban voltam, gyakran találkoztunk, vitatkoztunk, de konkrétan egy „elvi program” kidolgozásáról nem tudok, abban én bizonyosan nem vettem részt.
A Napi jelentés 1988. szeptember 21-i száma szerint „Szent-Iványi István Nyugat-Berlinben tartózkodása időszakában létrejött egy akcióbizottság, amely november 15-re egész Európára kiterjedő megemlékezéseket tervez. A bizottság felhívást bocsátott ki, amelynek aláírására több országból prominens személyek felkérését tervezik.”

1988 nyarán egy hónapot Nyugat-Berlinben tölthettem egy fiatal társadalomtudósok számára felkínált nemzetközi ösztöndíjjal. Kapcsolatba kerültem a taz (Tageszeitung) szerkesztőségével és több térségünk iránt érdeklődő politikai aktivistával. Adtam egy interjút is a taz-nak és ebben szorgalmaztam egy nemzetközi, keleti és nyugati emberi jogi aktivistákból álló bizottság felállítását a romániai súlyos jogsértések elleni tiltakozásra. Javasoltam, hogy november 15-én, a brutálisan levert brassói munkássztrájk emléknapján egy nemzetközi tüntetéssorozatot tartsunk mindenütt a román nagykövetségek előtt. A felhívásban tiltakoztunk a román kormány elnyomó politikája ellen és élesen elítéltük a falurombolási programot. A kezdeményezést a taz felkarolta, közölte is a felhívást, de aztán tudomásom szerint az ügy elhalt. Mindenesetre Budapesten tartottunk egy nagy tüntetést a román nagykövetség előtt november 15-én. A Kádár-rendszer (bár a miniszterelnök ekkor már Grósz Károly volt) utolsó szégyenletes cselekedete is ehhez kapcsolódik, ugyanis ez volt az utolsó brutális rendőri erőszakkal szétvert tüntetés a kádárizmus alatt.
A Napi jelentés nem kevés késéssel, 1988. november 24-én közli a november 13-án megalakult Szabad Demokraták Szövetsége ügyvivőinek és az Országos Tanács tagjainak névsorát. Az ügyvivők között az én nevem is megtalálható, egyúttal közlik, hogy a Tanács alakuló ülése november 26-án lesz a Kossuth Klubban.

A Napi jelentés 1989. június 5-i száma hírt ad arról, hogy „Az SZDSZ június 3-án mintegy 150 fő részvételével országos szervezői találkozót rendezett. A szervezési kérdésekről Béki Gabriella számolt be. Kijelentette, hogy az SZDSZ-nek jelenleg mintegy 3200 tagja van, 70 %-a budapesti. …A folyosói beszélgetések során elhangzott, hogy Szent-Iványi István vezetésével létrejött egy »külügyi bizottság«, amelyet, mint egy »árnyékkormány külügyminisztériumát« akarják működtetni. Állításuk szerint ennek első lépéseként Szent-Iványi június 2-án másodmagával látogatást tett a kanadai követségen.”

Az SZDSZ ügyvivői különböző reszortokért feleltek. Nekem Magyar Bálint javaslatára a külügyek jutottak. Akkor berzenkedtem ellene, mert a belpolitika sokkal izgalmasabbnak tűnt, az igazán fontos dolgok az Ellenzéki Kerekasztal-, ill. a Háromoldalú tárgyalásokon történtek és bár a Háromoldalú tárgyalások I/6-os munkacsoportjában én is részt vettem, de annak csak mellékszereplője voltam. A külügyeket viszont hamar megkedveltem, és több mint három évtized után hálás vagyok Magyar Bálintnak, mert egy új, talán mondhatom, hogy életre szóló hivatás lehetőségét kaptam tőle.

A Napi jelentés 1989. június 6-i száma beszámol arról, hogy az Osztrák Néppárt a „Hidak a jövőbe” című fórumára névre szóló meghívást kaptam. A rendezvényt június 9–11. között tartották Bécsben, ezen több párt is képviseltette magát, jelen volt Antall József későbbi miniszterelnök is, akivel a konferencia alatt emlékezetes és tanulságos beszélgetéseket folytathattam.
A Napi jelentés 1989. június 7-i száma közli, hogy „Tamás Gáspár Miklós elkészítette az SZDSZ »Szabadelvű Klub« alapító levelét és a »Szabad Demokraták« című kiadványban való megjelentetés céljából eljuttatta Szent-Iványi Istvánnak. Tamás Gáspár Miklós és Szent-Iványi István azzal a céllal kezdeményezték a Klub létrehozását, hogy az SZDSZ jobboldalaként ellensúlyozzák a szervezetben a Heiszler Vilmos-féle demokratikus szocializmus és a Kis János-féle radikális centrum túlzott befolyását.” Végül kezdeményezésünk a Liberális Klub nevet kapta, a találkozók helyszíne Droppa Gyuri jóvoltából a Szemlőhegyi Barlang Klub volt, aminek akkoriban ő volt a vezetője. Az év hátralévő részében ez volt a legnépszerűbb telt házas rendezvényekkel rendszeresen működő SZDSZ-fórum. Kedvelt találkahelye volt az SZDSZ konzervatív-liberális szárnyának, de a párt tagjai, szimpatizánsai is nagy számban látogatták. A klub szellemi hagyományait vitte tovább az SZDSZ parlamenti frakcióján beül 1991-ben létrejött Konzervatív-Liberális Platform, amelynek alapítói között volt Tamás Gáspár Miklós és jómagam is. Az 1990-es választási kampányban megritkultak a Klub rendezvényei, mindenkinek volt más dolga elég, majd a választások után lassan megszűnt ez a klub.

Említésre érdemes előzmény, hogy az egyik Napi jelentés még 1981 nyarán azt állította, hogy „Sz. István, a Segélyezők fn. bizalmas nyomozás célszemélye »jobboldali konzervatív beállítottságú ellenzékinek« minősíti magát. Csoportja a magyar ellenzéktől külön áll, de saját terveik, céljaik érdekében kapcsolatot tart velük.” A jelentés első mondata származhatott tőlem, mert valóban a politikai identitásom ennek megfelelt, a második mondat viszont valószínűleg az állambiztonsági elemzők műve.

A 122. számú Napi jelentés (1989. június 26-án) tudni véli, hogy „Bába Iván, Krasznai Zoltán, Jezsó István és egy Zsolt keresztnevű személy Magyar Liberális Unió néven szervezetet terveznek létrehozni, melyet később párttá alakítanának. Elképzelésük szerint ennek a »liberális szövetségnek« mindenekelőtt támadnia kell az államstruktúrát, a pénzügyi és elszámolás rendet, s a föld esetleges újraosztásával el lehetne érni, hogy a veszteséges gyárak, üzemek munkásai köréjük tömörüljenek, hiszen kistermelőként saját maguknak tudnának kialakítani életfeltételeket… Krasznai fel kívánja venni a kapcsolatot a különböző szervezetek liberális csoportjaival: az SZDSZ-ből Szentiványit és társait, a FIDESZ-ből Orbán Viktort (a maga polgári demokratikus ötletével és csoportjával) akarja felkeresni, a kisgazdapártot pedig – úgy véli – képviselheti Jezsó és Bába. Az új egyesület létrejöttével természetesen mindenki kilépne a saját eddigi pártjából, illetve szervezetéből… Abban mindannyian bizonyosak, hogy a tömegeket vonzani tudják, s ők lesznek az egyetlenek, akik riválisai és ütőképes ellenfelei lehetnek az MSZMP-nek a választásokon.” Úgy emlékszem, hogy nagyjából ebben az időben Bába Iván valóban megkeresett engem ezzel az elképzeléssel. Emlékeim szerint tartózkodóan reagáltam a javaslatra. Akkor az SZDSZ ügyvivője voltam, egy létező, lendületben lévő párt egyik elkötelezett vezetője, ezért semmilyen más pártalapítási elképzelést nem mérlegeltem komolyan. Az átalakulás éveire egyébként jellemző volt, hogy naponta jöttek létre új, többnyire tiszavirág-életű formációk (pártok, egyesületek, mozgalmak stb.) vagy azokra vonatkozó tervek, és ugyanolyan gyorsan tűntek el mások. Ez a terv is egyike volt a rövid ideig életképesnek tűnő, de aztán hamvába holt kísérleteknek.

A nyolcvanas évek végére a megfigyelők és a megfigyeltek közötti évtizedes macska-egér háború lassan a végéhez közeledett. Az 1990. január 5-én kirobbant Dunagate botrány egy hosszú és küzdelmes korszakot zárt le, és egyben az üldözött Jerry egér győzelmét hozta Tom macskával szemben.

Következtetéseim

Hiszek abban, hogy a részleges és töredékes ismeretekből is levonhatók érvényes következtetések a nagy egészre vonatkozóan. Most erre teszek kísérletet.

Az első következtetésem triviálisnak hat, talán mégsem felesleges leszögezni. A kádárizmus korszakában erősen tartotta magát az a mítosz, vagy inkább össztársadalmi szorongás, hogy „ezek mindent tudnak”.

Természetesen sokan gondoltuk azt, hogy ez már csak ismeretelméleti okokból is lehetetlen, és ezt az empirikus tapasztalatok sem támasztották alá, de mégis csak az állambiztonsági iratok ismerete alapján van megalapozott tudásunk arról, hogy mennyire alaptalan volt ez a feltevés. Természetesen és szerencsére messze nem tudtak mindent a hatóságok, sőt. Fontos következtetés, hogy valójában annál is kevesebbet tudtak, mint amit a szkeptikusok gondoltak róluk. Számukra fontos, lényegi, sokszor kézenfekvő információknak, összefüggéseknek nem voltak birtokában. Tegyük hozzá: szerencsére. Meglepő tudatlanságot árultak el számos esetben, ezt az én irataim is igazolják. Fontos akciókról vagy azok részleteiről nem tudtak semmit: az én esetemben ilyen volt az 1982. januári kiterjedt budapesti röplapakciónk, ilyen volt a Láthatatlan Kollégium története és az én tevékenységemnek számos, fontos részlete.

Egyébként ők is tisztában voltak a tudásuk hiányosságaival, és állandóan gyötörte őket az a szorongás, hogy valami lényegesről lemaradtak, valami fontos dologról nincs tudomásuk. Ez legalább nem volt alaptalan.

Második következtetésem az elsőt egészíti ki. Feltűnően és meglepően sok téves információval rendelkeztek, azaz sok mindent rosszul tudtak. Ez az ő szempontjukból talán még veszélyesebb is volt, mint ha valamiről nem tudtak semmit, mert félrevitte az operatív munkát. Ráadásul gyakran minősítették ezeket a tévinformációkat ellenőrzött, megbízható információknak, tehát feltehetően az elemzéseikben, az operatív munka tervezésében is ezekre a téves vagy félinformációkra támaszkodtak. A tévinformációk nagy száma az állambiztonság munkamódszeréből, információszerzési gyakorlatából immanensen következett. Mivel az információk jelentős hányada ügynöki jelentésekből származott, nagyon sok volt benne az ún. hearsay, hallom-mondom információ. Nem beszélve az ügynök személyéből és szubjektivitásából származó torzulásokról. Az információt torzíthatta az ügynök értelmi, ill. szövegértési képessége, intelligenciája, beágyazottsága, személyes érzelmei, esetleg saját agendája (az én anyagomban is van példa arra, hogy az ügynök személyes sérelmeit bosszulja meg a jelentésben tudatosan torzított, a bosszú céljára használt információkkal). Valószínűleg nem rendelkeztek annyi ügynökkel, hogy képesek lettek volna többszörösen ellenőrizni, fact-check eljárásnak alávetni a bejövő információkat, ezért gyakran fogadtak el ellenőrzött, megbízható információként téves tartalmakat.
Az ügynökök gyakran „költöttek”, fantáziával egészítették ki a jelentéseket. Sok okuk lehetett erre: volt, aki tudatosan dezinformált, s volt, aki csak teljesítménykényszerből használta a fantáziáját, amit nem tudott, azt kitalálta. Ezért került be, nem csak az ügynöki jelentésekbe, de a párt és állami felső vezetésnek szánt Napi jelentésekbe is sok fantáziatermék, nem létező események, összefüggések, kitalált párbeszédek. Továbbá a Napi jelentéseknek lehetett manipulációs célzata is, amivel a III/III. főcsoportfőnökség a pártvezetést kívánta a számára kedvező vagy kívánatos irányban befolyásolni. Szükségük volt saját létük igazolására is, ezért érdekeltek voltak a Napi jelentésben szereplő hírek termelésében és felnagyításában is.

Harmadik következtetésem, hogy az elhatározott intézkedések több alkalommal nem valósultak meg. Az itt bemutatott iratok közül jól mutatja az a példa, amikor a főcsoportfőnökség döntött arról, hogy négyen nem utazhatunk ki Lengyelországba 1981 júliusában, mi azonban háborítatlanul kiutaztunk, visszajöttünk és sok „felforgató” anyagot magunkkal hoztunk. Mi történt ebben és sok más hasonló esetben? Csupán rendszerhibáról, a rendszer diszfunkcionális működéséről van szó, vagy az történt, hogy magasabb szinten felülbírálták a döntést? Erre ma még nincs válasz, pedig a rendszer működése szempontjából fontos lenne tudni, hogy ezen meg nem valósut intézkedéseknek mi volt a valódi okuk. Az is érdekes, amikor a III/III. főcsoportfőnökség feltehetően felülírta a politikusok döntését, már ha tényleg ez történt. Amikor a magyar külügyminiszter levélben tájékoztatta osztrák kollégáját, hogy kiutazásomnak nincs akadálya, akkor az tételesen ellentmondott a főcsoportfőnökség azon intézkedési döntésének, hogy meg kell akadályozni az ausztriai kiutazásomat. Ebben az esetben az ő döntésük érvényesült. Mi történhetett? A külügyminiszter tájékozatlan volt, vagy csak egyszerűen meg akarta téveszteni osztrák kollégáját, esetleg a két döntéshozó központnak eltérő volt az álláspontja az ügyemben, és ebben az állambiztonság bizonyult erősebbnek? Nem tudom a választ, pedig a rendszer egészének a működése szempontjából fontos lenne.

Negyedik következtetésem az internacionalista együttműködés gyengeségére és esetlegességére vonatkozik. Bár az én Stasi-aktám jelzi, hogy valamilyen szinten működött az elvtársi segítségnyújtás, de ez korántsem volt teljes körű és tökéletes. Tevékenységemnek sok kapcsolódása volt elsősorban a lengyel ellenzékhez, a keletnémet békemozgalomhoz és a Láthatatlan Kollégium révén és azon túl is sok felvidéki magyarhoz. Az irataimban csupán egyszer történik utalás, hogy egy találkozómról lengyel ellenzéki aktivistákkal tájékoztatják a lengyel állambiztonságot, ugyanakkor még utalás sincs a csehszlovák STB-vel történő együttműködésre, és még a legjobban működő elvtársi kapcsolat ellenére is csak esetleges a Stasi és a III/III. kapcsolata. Arra nem találtam utalást, hogy rendszeresen tájékoztatták volna a partnerszervezeteket, és arra sem, hogy érdemi információkat kaptak volna tőlük. A Stasival való együttműködésre is csak a Gauck-bizottságtól kaptam információt, a nálam lévő hazai iratokban ez nem szerepelt. Mi lehetett ennek az oka? Egymásban sem bíztak ezek a szervezetek? Vagy egyszerűen ez hiányzott a szervezeti kultúrából? Ennek az alapos feldolgozása is megérne egy misét.

Az ügynökökről is ejtsünk néhány szót. Sokféle típusuk volt az ügynököknek, mint ahogy a beszervezésnek is sokféle mintázata van, az ügynökök motivációi is eltérőek lehettek. Ennek ma már kiterjedt irodalma van, én csak egy kiegészítő adalékkal tudok szolgálni. A rám állított ügynökök közül csak kettőnek ismerem a jelentéseit, azok közül is csak a rám vonatkozókat. Személyesen egyiküket (Kocsis Lajos fn. tmb.) közelről is megismertem, a másikukat (Filozófus fn. ügynök) csak nagyon felületesen. Mindketten az ügynökmunka szorgalmas robotosai voltak. Jelentéseik, különösen Kocsis jelentései a vállalt feladat iránti alázatról, szorgalomról, elismerés utáni vágyakozásról és megfelelési kényszerről árulkodnak. Jelentéseikben nyoma nincs a kényszeredettségnek, az alibizésnek a „megúszásra” törekvésnek. Vágytak a tartótisztek elismerésére, akik ezzel nem is fukarkodtak. Különösen Kocsis volt szorgalmas, aki, ha értékes információkra bukkant, azonnal rendkívüli találkozót kért, önként jelentkezett. Gyakran írt négy-öt oldalas részletgazdag, igényesen kimunkált, olykor tudálékos jelentéseket. Láthatólag mindketten tudatni akarták az állambiztonsággal értelmiségi mivoltukat, fitogtatni akarták tudásukat. Jelentéseiben keveredik „költészet és valóság”, olykor-olykor használták a fantáziájukat, kiszínezték az információkat, és Kocsis esetében még a személyes sértettségen alapuló elfogultság is tetten érhető. Valószínűleg az ügynökvilág elitjéhez tartoztak, ők voltak a leghasználhatóbbak, és még ők sem voltak igazán jó, megbízható besúgók. Az ügynökök munkájának színvonala érdemben befolyásolta az állambiztonsági szervek hatékonyságát, eredményességét. Sokat elárul erről ennek a két ügynöknek a tevékenysége is.

Végezetül talán a legfontosabb következtetés arra a kérdésre vonatkozik, hogy mennyire tekinthetők hiteles forrásnak az állambiztonsági iratok. A megfogalmazott fenntartások nyomán könnyen kialakulhat az a benyomás, hogy semennyire, vagy csak kismértékben. Saját irataim beható tanulmányozása alapján ezzel semmiképpen nem érthetek egyet.

Az egyértelmű, hogy önállóan, forráskritika nélkül ezek sem számítanak hiteles forrásnak. Ám ez szinte minden forrásról elmondható. Az állambiztonsági iratok hitelességét talán leginkább a memoárirodalom, az oral history és a naplók hitelességéhez érdemes hasonlítani. Önmagukban nem számítanak perdöntő bizonyítéknak, de több forrással egybevetve, kiegészítő forrásként nagyon is értékes dokumentumok, amelyeknek tanulmányozása, feldolgozása nélkülözhetetlen a közelmúlt történelmének megismeréséhez. Különösen fontos szerepük lehet a társadalom mikrotörténelmi megközelítését képviselő kutatásokban. (Megjelent a Mozgó Világ 2022 novemberi számában – A szerk. – Fotók: Fortepan)

Sik Endre: Egy hungarikum: a morálispánik-gomb

A médiabeli manipuláció önmagában talán még nem hozna létre
morális pánikot, még az olyan rémhírek sem, miszerint az arab migránsok
miatt egy faluban elmarad a karácsony – olvasható Sik Endre tanulmányának bevezetőjében. – Azonban egy ország valamennyi
lakosát közvetlenül elérő manipuláció már sokkal több, mint egy
mégannyira is az állami hegemóniának alávetett médiabeli manipuláció.
Hiszen a médiát vagy olvassa, hallgatja, nézi valaki, vagy sem, ám egy
ilyen akció minden lakost elér, s ha erre még rásegít a média valamennyi
eszköze, akkor jogos lehet államilag intézményesített morálispánikkeltésről
beszélni. Ennek megjelenítéséhezigen alkalmas egy gombot
elképzelni, amit újra meg újra megnyomva manipulatív tartalommal
terítik be, széles hullámokat vetve,az egész országot. Mivel feltételezésem
szerint ilyen mindenkit elérő, költséges, komplex és hosszú időtávú,
központosított manipulációra a világon nem nagyon lehet példát találni,
ezért hungarikumként való bejegyzését javaslom.

A morális pánikgombról szóló tanulmányt itt adjuk közre (PDF-ben letölthető). (A szerk)

Elhibázott energiapolitika

(Aszódi Attilával és Jávor Benedekkel beszélget Szabó Gábor)

Az energiapolitikáról, különösen az atomerőművek szerepéről homlokegyenest eltérően gondolkozó szakembereket kértünk az energiahelyzet értékelésére az elhúzódó orosz–ukrán háború fényében. A Paks II. atomerőmű engedélyezési eljárását minden, számára lehetséges eszközzel akadályozni igyekvő zöldpárti Jávor és az évtizedek óta a jövő atomipari szakembereit oktató Aszódi között – korábbi számtalan szócsatájuk ellenére – teljes az összhang abban, hogy a magyar energiapolitika tévúton jár. Kijutott a bírálatból a korábbi uniós stratégiának is. Abban ezúttal sem tudtak megegyezni, része-e a kiútnak újabb atomerőmű, és ha igen, milyen típusú és mekkora kapacitású lenne kívánatos.

Mostanában idehaza minden bajnak az Ukrajnában dúló háború az oka, a chiphiánytól az inflációig és főleg a kibontakozó energiaválságig. Holott a magyar energiapolitika a háborútól függetlenül is alkalmatlan az uniós és a nemzetközi klímacélok elérésére. Ami mégiscsak abszolút prioritás lenne. A kormány azzal az indokkal hirdetett energia-veszélyhelyzetet, hogy Európában rendkívül nehéz az energiahelyzet, az áram ára több mint ötszörösére, a gázé több mint hatszorosára nőtt. Nekem a tőzsdei árak alapján csak háromszoros növekedés jön ki, az sem kevés. A különutas magyar kormány elérte a vezetékes olajszállítások embargómentességét, az orosz földgáz importjára sincs egyelőre kifejezett tiltás. Nem egyszerűen az immár tarthatatlanná vált rezsicsökkentésből – aminek eddig a klíma- és energiapolitikát is alárendelte – akar kiugrani a kormány?

Aszódi Attila – Próbálom röviden összefoglalni. Először is: a rezsicsökkentés politikai termék. Immár tíz éve. Politikusok találták ki, politikai céllal, a szakpolitikához kevés köze van. Ettől függetlenül szerintem most tényleg energiaellátási veszélyhelyzet van…

– Magyarországon? Ahová korlátozás nélkül jöhet a Molnak extraprofitot hozó orosz kőolaj?

Aszódi Attila (forrás: 444.hu)

Aszódi – Magyarországon is, Európában is. Jelenleg fejlődik ki a válság. Még nem mindenki érzi a bőrén napi szinten, de meggyőződésem, hogy a novembertől februárig tartó időszak villamos energia és fűtés szempontjából rendkívül kellemetlen és nehéz lesz Európában. A válsághelyzetet közvetlenül a háború és a hozzá kapcsolódó szankciók okozzák – mármint hogy gazdaságilag oda-vissza ütik egymást a felek –, de az, hogy ilyen válsághelyzet egyáltalán létre tudott jönni, az az elhibázott energiapolitika következménye. Szerintem már több mint harminc éve mellébeszélés folyik Európában és Magyarországon egyaránt. Mert miközben – nagyon helyesen – dekarbonizálni próbálunk, azaz csökkenteni az üvegházhatású gázok, a szén-dioxid, a metán és társai kibocsátását, és ugyancsak helyesen növelni igyekszünk a megújuló energiahordozók részarányát az ellátásban, továbbá – megint csak helyesen – próbálunk függetlenedni a külső energiaforrásoktól, az el lett hallgatva, hogy ennek a technikai feltételeit egyelőre egy fosszilis energiahordozó, a földgáz teremti meg. Egyre drágábban. Tehát az unió úgy hirdet és hirdetett dekarbonizációt, hogy közben olyan importkitettséget ért el Oroszországgal szemben, amit Moszkva velünk, Európával szemben ki tud használni. Ennek égbekiáltó példája az Északi Áramlat I. és II. gázvezeték, ami alapvetően azt a célt szolgálta, hogy Németország a nagy megújulóenergia-programjához nélkülözhetetlen kiegyenlítő kapacitásokhoz szükséges földgázt behozza Oroszországból. Ami által zsarolhatóvá vált. Magyar szinten pedig az a helyzet, hogy a magyar villamosenergia-ellátás extrém módon ki van téve az importnak, amelynek 30 százalékos aránya Luxemburgot követően a legmagasabb az unióban. Szinte az összes tagország képes biztosítani a saját ellátását. A mi sérülékenységünk a 2030–2040-re kitekintő kormányzati energiastratégában is megmarad. Ugyanis a betervezett megújuló energiahordozók – jelesül a nap- és a szélenergia – nem állnak folyamatosan rendelkezésre, tehát hiába épül például 12 ezer megawattnyi napelemes kapacitás, ha az időben egyenlőtlenül elosztva mintegy 1200 órányi kihasználási óraszámmal működik, miközben egy év során 8760 órában kell az ellátást folyamatosan biztosítani.

Jávor Benedek részt vett az unió Tiszta Energia csomagjának elfogadtatásában. Ebben szerepel, hogy „a villamosenergia-szolgáltatók maguk határozhatják meg áraikat” – nálunk viszont a kormány beleavatkozik az árképzésbe –, és hogy „a villamosenergia-rendszeren belül meghatározóvá válik a megújulókon alapuló ingadozó áramtermelés”. A magyar energiapolitika ezekkel totálisan szembemegy. Ha a hazai energiarendszerből nem hiányozna már évtizedek óta annak a bizonyos ingadozó áramtermelésnek a kiegyenlítésére szolgáló kapacitás, és a kormány nem akadályozta volna a szélerőművek telepítését (holott a szél éjjel is fúj, azaz képes pótolni a „pihenő” napelemeket), számottevően támogatta volna az épületek hőszigetelését – amelyek fűtése az ország energiaigényének 30-40 százalékára rúg –, máris kisebb lenne az orosz energiahordozóknak való kitettség. Mégiscsak visszatérnék a kiinduló kérdésre. Mi köze a háborúnak a hazai energia-„vészhelyzethez”?

Jávor Benedek (forrás: origo.hu)

Jávor Benedek – Abban inkább Attilával értek egyet, hogy szerintem is válsághelyzet van. Abban is igaza van, hogy ez nem most alakult ki. Van egy energiaár-emelkedés, nyilvánvaló, hogy ez szociális feszültségeket okoz.

De nem hatszoros a drágulás…
Jávor – Nem akkora, de tény, hogy sokszorosára nőtt a gáz és az áram ára. Abban is egyetértek, hogy az idei tél valószínűleg nehéz lesz. Való igaz, ennek a helyzetnek csak egy részeleme az Ukrajnában dúló háború. Oroszország már az inváziót megelőzően is agresszív politikát folytatott az energiafronton. Pontosan azzal a céllal, hogy felfelé nyomja a szénhidrogénárakat, így gyakorolva nyomást az Európai Unióra. Erre rakódott a háború, ami nyilván tovább torzította a piacot. Hozzáteszem, a földgázellátás akadozása és további várható problémái nem a szankciók következményei, hiszen az unió a saját földgázimportjára nem vetett ki ilyeneket. Oroszország a saját döntése alapján korlátozza az unióba irányuló gázexportját. Bulgáriába, Lengyelországba, Lettországba pedig már egyáltalán nem szállít. Szeretném tehát eloszlatni azt a tévképzetet, hogy a földgázpiaci helyzet a téves uniós szankciós politikából következne. Ettől még lehet vitatni a szankciók helyességét és hatékonyságát, különös tekintettel az olajpiacra.
A földgáz ára tehát már a háború előtt megindult fölfelé nemcsak a gazpromos mesterkedések, hanem például a koronavírus-járvány enyhülésével járó gazdasági élénkülés következtében is. Az OPEC tagjai sem látszanak elszántnak arra, hogy termelésnöveléssel letörjék a számukra kedvező, emelkedő árakat.
Aszódi – Ha megnézzük a német gáztárolók töltöttségi szintjét, azt látjuk, hogy 2021 áprilisa óta eltértek a korábbi évek trendjétől. Az orosz vezetés nagyjából ekkor, tehát 2021 tavaszán dönthette el, hogy majd megtámadja Ukrajnát, ez mutatkozik meg a német gáztárolók töltöttségén. Ezzel egy időben az oroszok felpumpálták az európai gázárakat, részben, hogy növeljék az állami bevételeiket, másrészt, hogy keresleti feszültséget teremtsenek.
A másik megjegyzésem az árakkal kapcsolatos. A tőzsdei árak nem a hat-hétszeresükre nőttek, de ne feledjük: ezek napi, úgynevezett azonnali (spot) piaci árak, általában a következő nap valamelyik órájában történő szállításra vonatkoznak (day-ahead market árak). A legtöbb közületi, céges vevő azonban éves szerződés alapján szerzi be a gázt és az áramot. Nagy félreértés lenne a tőzsdei napi árakból kiindulva megítélni a teljes tényleges áram-, gáz- vagy olajpiaci helyzetet. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nincs a piacon áremelkedés: nagyon is van, mégpedig drasztikus.
Jávor – Ennél is torzabb képet adnak az úgymond rezsicsökkentett tarifák, amelyek egy 2012-ben rögzített piaci árhoz képest tűnhetnek olcsóbbnak, de hát azóta a piacokon 15-20 százalékos áresés következett be, vagyis az állam és a szolgáltatók még kerestek is a „csökkentett” árú energián. Majd amikor 2021-ben valódi piaci drágulás jött, alig háromnegyed évet bírt ki, egyszerűen fenntarthatatlanná vált a rezsicsökkentés. Tehát nemcsak az igaz, hogy vegytiszta politikai termék volt, hanem ráadásul felfelé térítette el az árakat, miközben a lakosság nagy része bevette azt a maszlagot, hogy olcsóbban jut a vezetékes energiához.

Állítólag közel 200 milliárd forintot keresett az állam az első hat évben az árkülönbözeten, önök tudják, hogy mostanáig mi a szaldója a rezsicsökkentésnek? Nyert vagy vesztett rajta az állam?
Jávor – Nem ismerem ezt az adatot. Annyi biztos, hogy két választást igyekezett megnyerni vele a Fidesz. Ez az intézkedés teljesen félrevitte a lakosság – de attól tartok, számos politikai szereplő – gondolkodását. Mintha korlátlanul rendelkezésre állna az energia, és nem kellene vele takarékoskodni. Így aztán a 2010-es 18. helyről majdnem a szégyenpadra, a második helyre kerültünk a 28 uniós tagállam rangsorában az egy háztartásra jutó fűtési energia felhasználásában. Elképesztően pazarló energiarendszert sikerült kiépíteni Magyarországon, amiben fő szerepet vitt a nem is létező rezsicsökkentés téves üzenete. 2010-ben Bencsik János államtitkár még évi 100 milliárd forintos lakossági épületenergetikai programot lengetett be, amiből semmi sem lett, sőt, az erre szánt uniós forrásokat Lázár János kabinetfőnöki bábáskodásával (ön)kormányzati és egyházi épületek korszerűsítésére irányították át. Ha megvalósult volna a másfél évre rá lemondott Bencsik programja, ma 1200 milliárd – akkori – forint feküdne az épületek szigetelésében. Nem állítom, hogy ettől egymagában megszűnt volna a gázimportfüggőség, de ha a megújulóenergia-programok is haladtak volna, és a szélerőművek megengedett összkapacitását nem fagyasztotta volna be a kormány a 2010. évi 330 megawattban, ha a napelemek telepítését nem jegelik évekig, hogy most kezelhetetlen hirtelenséggel zúduljon a piacra, akkor a magyar energiarendszer jóval kevésbé lenne sérülékeny.
Aszódi – Azt azért leszögezném, hogy az eltelt tíz év nagyobb részében a lakosság jól járt a rezsicsökkentéssel.

Nyugtasson meg, hogy azért az állami költségvetés sem fizetett rá.
Aszódi – Az energetikai szektor fizetett rá, és már sok éve és sokszor figyelmeztették a döntéshozókat, hogy ez nem lesz fenntartható, és nem indokolható, hogy szociális helyzettől függetlenül mindenki számára eltérítsék az árakat.

De ön tudja ennek a szaldóját az államkassza szempontjából?
Aszódi – Nem, nem látjuk a végső kasszát. Azzal is egyetértek, hogy az ellenálló képességünk jelentősen csökkent. Ha differenciáltabb lett volna a rendszer, akkor sok magántőke áramlott volna az épületek energetikai korszerűsítésébe, több hőszivattyút telepítettünk volna, stb. – ezek most hirtelen szakadnak az emberekre. Piaci árazás adta motivációkat felhasználva az eltelt tíz-tizenkét év alatt valóban ellenállóképesebbekké válhattunk volna az efféle energia-válsághelyzetekkel szemben. Kész csoda, hogy mindezek ellenére nagyjából ezer megawattnyi napelemes kapacitás került lakossági háztetőkre. Piaci viszonyok között sokkal több is lehetett volna. Akik pedig önerőből erre nem képesek, azokat segíthették volna központi pénzekkel.

Nagyszerű napelempályázatot írt ki a kormány a választások előtt, behülyítettem két derék gazdaember szomszédomat, akik maguktól az életben nem próbálkoztak volna efféle papírmunkával. Értesítette őket a pályázatot lebonyolító szervezet, hogy a beadott iratok rendben vannak, szerződéskötés előtt állnak. Némi költségbe is verték magukat az előkészítés során, majd mostanáig sem történt semmi, közben az árak 30-40 százalékkal nőttek. Tehát ha netán megkapnák az eredetileg igényelt, százszázalékos támogatást, az mára 60 százalékot fedezne.7 Nekem van lelkifurdalásom, amiért rábeszéltem őket.
Jávor – Amikor a 2014-es választási kampányban az Együtt–PM épületenergetikai programot hirdetett meg, a legkiszolgáltatottabb háztartások számára önrész nélküli megoldást képzeltünk el…

Merthogy egy olcsó hőszivattyús rendszer 3-4, egy igényesebb 8-15 millióba kerül…
Jávor – A jelenleg elérhető épületenergetikai, megújuló energiát felhasználó beruházásra 20-50 százalékos a támogatás, ezzel a magyar háztartások jó kétharmadát ki is zárják. Ezzel csak jelezni szeretném, hogy nyolc éve is lehetett már látni, mi lenne a helyes irány. Hogy önrész nélküli megoldások is kellenek a rászorulóknak, és persze vannak, akik hitelképesek, és az energiamegtakarításból képesek a törlesztésre.
Szeretnék visszatérni Attila korábbi megjegyzésére, miszerint a hibás uniós energiapolitika drágította meg a fosszilis energiahordozókat. Valójában az európai dekarbonizációs erőfeszítéseknek nem valamiféle kellemetlen mellékhatása, hanem kifejezett célja ezek drágítása. Épp az a baj, hogy a régebbi, néhány eurós szén-dioxid-kvótaárak nem ösztönöztek energiahordozó-váltásra. Erre próbáltunk megoldást találni az egymást követő energiastratégiákkal, így a már említett Tiszta Energia csomaggal, de az azóta előbb 20-30 euróra, majd 70 euró fölé drágult kvóták sem meghatározók az energiaárban. Tehát nem igaz, hogy emiatt szaladtak volna el az európai energiaárak. Azért hangsúlyozom ezt, mert a magyar kormány szereti felemlegetni az ellenkezőjét.
Kanyarodjunk vissza a földgázhoz, ami az ingadozóan rendelkezésre álló megújulók miatt szükséges. De hát rengeteg más szabályozó eszköz is van. A szivattyús energiatározóktól kezdve – aminek Magyarország nem ideális terepe, de a környező országokban van belőlük, és a hálózataink össze vannak kapcsolva – számos vízerőmű is rendelkezésre áll. Elhanyagolták a fogyasztói oldal szabályozását. Nagy jövő előtt áll az akkumulátoros és a hidrogéntechnológiás tárolás is. Persze, ha kizárólag gáztüzelésű erőművekkel akarjuk a szabályozást letudni, akkor sérülékennyé válunk. De az unióban az elmúlt évtizedben nem nőtt a földgázfogyasztás! Ez is azt igazolja, hogy nem a zöldpolitika tette kiszolgáltatottá az EU-t, pontosabban egyes tagországait. Nem a zöldpolitika tehet arról, hogy az orosz gáz addiktívvá vált az unió számára. Nem a gázfogyasztásuk nőtt, hanem a belföldi kitermelésük esett vissza, ezt pótolták a Gazprom szállítmányai. Már 2014-ben sem tudtam felfogni, hogy a Krím annektálása után – ami mégsem egy olyan távoli hely, mint a 2008-ban szintén bekebelezett Dél-Oszétia – egy uniós kormány zászlóshajó projektje legyen egy második drabális méretű gázvezeték, amivel megnöveli saját kitettségét az orosz gáznak. Holott az EU 2014-es energiabiztonsági stratégiája kimondta, hogy a továbbiakban ez az ország nem tekinthető megbízható partnernek. Az Északi Áramlat II. vezetéket látom a legnagyobb, uniós léptékű hibának.
Ez egyébként ugyanaz az év, amelyben Magyarország leteszi a garast az orosz kivitelezésben építendő Paks II. atomerőmű mellett. A döntés a krími agresszió előtti, de a megvalósítási szerződéseket 2014 decemberében írták alá.

A földgázszerződést pedig az idén hosszabbította meg Szijjártó Péter…
Jávor – Igen, ez külön téma, de ugyanaz a hiba. Mindenesetre 2014-ben már világos volt, hogy az orosz kormány az energiapolitikát büntetőeszközként is használja, hogy agresszív birodalomépítési célkitűzései nem tűntek el. Legkésőbb ekkor kellett volna sürgősen helyettesítő eszközöket találni az orosz földgázra. Sőt, általában a földgázra. Annyi legalább megtörtént, hogy a vezetékeket összekapcsolták – igaz, Magyarországra szinte mindenhonnan orosz gáz érkezik –, a litvánok LNG-terminált építettek, ez segíti most a túlélésüket.
Aszódi – Menjünk sorjában. Amikor én az utóbbi két évtized uniós energiapolitikáját elhibázottnak nevezem, akkor nem a szén-dioxid-kvótaárakról beszélek. A kvótakereskedelem egy lehetséges metódus a karbonkibocsátás csökkentésére, de szerintem kétséges a hatékonysága. Egyszerűbb lenne korlátozni a kibocsátható mennyiséget, aki eléri, nem termelhet tovább. De én mást kritizálok. Amikor Benedek a villamosenergia-rendszer szabályozásáról beszélt, a szivattyús energiatározókon és a vízerőműveken túl inkább elvi, jövőbeli lehetőségeket említett. A realitásoknál maradva – figyelembe véve, hogy nemcsak napokon belül, hanem éven belül is, akár több hónapig kellene tárolni energiát –, ezek nem működnek. A németek azért tették ki magukat a nemzetközi tiltakozásnak az Északi Áramlat II. gázvezetékkel, mert nem tudtak más biztonságos ellátási formát találni. Az atomenergiát felszámolták, a szénerőműveket is ki akarják vezetni, elképesztő mennyiségű nap- és szélerőművet telepítettek. Az ingadozó termelés kiegyensúlyozására csak a földgáz maradt összhálózati szinten. Ostorozták Magyarországot, hogy miért hoz be gázt az ötven éve meglévő vezetéken, a német kormány kifejtette, hogy Ukrajnának garantálni kell a területi integritását, és hogy a Krím Ukrajna része, eközben Merkel és Putyin leboltolta a nagy gázüzletet.
Jávor – Amihez az uniós jogot is megkerülték, arra hivatkozva, hogy nemzetközi vizek alatt húzódik a gázvezeték. Amelynek nem lehetett volna a tulajdonosa a szállító, azaz a Gazprom.

Az Ukrajnát megkerülő vezetékkel nyilván a saját energiabiztonságát kívánta növelni a német vezetés. Ráadásul az amerikaiak által buzgón kínált cseppfolyósított földgáz (LNG) jóval többe kerül. Nem beszélve a lényegesen nagyobb környezetterheléséről. Nem teszi ez legalább érthetővé a német stratégiát?
Aszódi – A bajok elsődleges oka az atomerőművek leállítása. Ezzel Németország csapdahelyzetbe lavírozta magát. Tizenhét nukleáris blokk leállítása olyan mennyiségű karbonsemleges, stabil áramtermelést ütött ki, amit nem volt képes másképp kompenzálni. Hamis állítás volt, hogy mindezt nap- és szélenergiával pótolja. Az pedig politikai baki volt, hogy nem ismerte fel: az orosz katonai doktrínába nem fér bele Ukrajna majdani NATO-tagsága.
Jávor – Ismétlem: az unió földgázfogyasztása nem emelkedett. Az igaz, hogy a holland, norvég gázmezőkről nem lehetett annyi gázt beszerezni, mint az oroszoktól, de nem értek egyet azzal, hogy az atomerőművek hiánya miatt szükségszerűen alakult volna ki az orosz gázfüggőség. Ez a német kormány politikai döntése volt. Nem találok olyan adatsort egyébként, ami a németországi földgázfogyasztás jelentős növekedését mutatná. Hullámzás van, egyébként teljesen függetlenül a nukleáris és megújuló kapacitások alakulásától.
Aszódi – Az Északi Áramlat II.-t eddig nem helyezték üzembe. Aligha folyik majd rajta évi 50 milliárd köbméter földgáz. (Ami egyébként a teljes magyar fogyasztás ötszöröse.) Hatalmas szélerőműveikkel fenn tudták tartani áramexportőri pozíciójukat, de ehhez arra a csínyre volt szükségük, hogy Ausztriával együtt egy hatalmas egységes áramkereskedelmi, úgynevezett ajánlattételi övezetnek számítottak. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy amikor az északi szélerőművek a délnémet, osztrák vevőknek küldik az áramot, akkor – a zöldek ellenállása miatt elmaradt magasfeszültségű, legalább 800 kilométernyi új távvezetékek híján – a villamos energia kénytelen kerülő utakon, lengyel, cseh, egyéb hálózaton át haladni, komoly zavarokat okozva más országok hasonló kereskedelmi ügyleteiben és fizikai ellátásában. Végül az Európai Rendszerirányítók Szövetsége, az ENTSO-E jogi eljárást indított, és kikényszerítette, hogy három ajánlattételi övezetre osszák Németország és Ausztria korábban egybetartozó hatalmas rendszerét.
A tanulság szerintem az, hogy az alapterhelést állandóan rendelkezésre álló, azaz stabil forrásokból kell kielégíteni, döntően atomerőművekkel, amelyek úgynevezett „zsinóráramával” egész Európában kereskednek, méghozzá ez keresett termék.
Jávor – A villamosenergia-rendszer valóban gyors átalakulásban van. Most is rengeteg a szabályozási lehetőség, az is igaz, hogy az új technológiák még nem érik el az európai hálózathoz szükséges nagyságrendet, de elképesztő ütemű a fejlődés. Márpedig egy energiarendszerben legalább másfél évtizedre előre kell gondolkozni.

Vagy hatvan évre, ha például atomerőműről van szó.
Jávor – A jövőben nagy előrehaladás várható a fogyasztói oldali szabályozásban, de megváltozik a termelő fogalma is, ahogy a lakossági kiserőművek tömege kapcsolódik be az áramtermelésbe. Ami a zsinóráramot illeti, igaz, kereskednek vele, de a jövőben csökken majd a jelentősége. Szerintem a maradék alaperőműre Magyarországon nem Paks II. az ideális megoldás. Csökkenő zsinóráramigénnyel számolva egyszerűen nem lesz 2400 megawattnyi kapacitásra szükség.

Ráadásul Paks I. élettartamát tíz vagy húsz évre meghosszabbítaná a kormány, azaz valójában 4400 megawattról beszélünk, amivel a hazai igények háromnegyede fedezhető a mai 40 százalék helyett.
Jávor – Más kérdés, hogy a szankciók közepette meg lehet-e egyáltalán az eredeti terveket valósítani, miközben az egész magyar energia- és klímapolitika kulcseleme, hogy Paks II. 2030-ra elkészül. Ha ez ellehetetlenül, valóban előállhat egy krízis, amit a magyar kormány maga idézett elő azzal, hogy mindent erre az egy lapra tett fel. Az energia-veszélyhelyzet kihirdetésekor a magyar gázkitermelés fokozását kivéve a többi intézkedésnek kevés köze van a mostani háborús krízishez. Például a Mátrai Erőmű eddig is teljes kapacitáson működött, a meglevő paksi blokkok élettartam-hosszabbítása pedig kétségbeesett próbálkozásnak tűnik a Paks II. késlekedése vagy elmaradása esetére. Emlékeim szerint Attila nem volt elragadtatva, amikor az MVM volt vezérigazgatója, Mártha Imre ezt az ötletet fölvetette. Van olyan állapotban az addigra már ötven évet szolgált erőmű, hogy egy ilyen hosszabbítást jelentős kockázat nélkül meg lehet valósítani?
Aszódi – Imre valójában a Paks II.-beruházást támadta ezzel. Amikor felvetettem, hogy korántsem biztos az élettartam-hosszabbítás megvalósíthatósága, csak legyintett, mondván, minden megoldható. Holott vannak olyan egységek, amelyek cserélhetetlenek, a gőzfejlesztő például. Tehát alapos vizsgálódás kell. Abban egyetértek a kormánnyal, hogy új helyzet van, tehát érdemes Paks I. üzemidejének meghosszabbításával foglalkozni.

A történeti hűség kedvéért említsük meg, hogy az atomerőmű már 2021-ben elkészíttette a megvalósíthatósági tanulmányt, amely ezek szerint pozitív következtetésre jutott.
Aszódi – A kormány viszont csak most döntött róla.

Legalábbis nyilvánosan. Felteszem, a színfalak mögött azért csak egyeztetett az állami cég a tulajdonos MVM-mel, az meg a kormányzati főnökeivel.
Aszódi – A kormány most indítja el ezt a projektet. Innentől át kell gondolni a karbantartásokat, másképp kell dönteni a berendezéscserékről, alkatrészekről…

De nem kerülhet 12,5 milliárd euróba, ugye?
Aszódi – Nem, de most jön a lényeg. Egy éve végeztünk számításokat, ezek szerint ahhoz, hogy 90 százalékban karbonsemleges legyen a magyar villamosenergia-ellátás, 4000 megawatt fölötti nukleáris kapacitás szükséges. Mindent figyelembe vettünk, amit a hivatalos magyar energiastratégia tartalmaz. Azzal együtt, hogy a 330 megawattban korlátozott szélerőművi kapacitást szerintem is bátran fel lehetne emelni akár 1000 megawattra.
Igenis van és lesz is igény a zsinóráramra, ráadásul egy új atomerőmű egész más technikai szinten áll, rugalmasabban lehet szabályozni a terhelését, jobban tud igazodni a pillanatnyi kereslethez. Ha pedig az orosz földgázimport hosszabb időre, esetleg örökre megszűnne, akár egy harmadik atomerőműre is szükségünk lehet. Sőt, kis méretű nukleáris hőerőművekre is…

Mivel hulladékot egyáltalán nem hasznosítanak távfűtésre, az egyetlen fővárosi égetőt leszámítva…
Aszódi – … a szankciós rezsim pedig a politikai döntésektől függően alakulhat úgy is, hogy Paks II. ellehetetlenül, meg úgy is, hogy megvalósítható marad. Látnunk kell, hogy még az Egyesült Államokba irányuló orosz nukleáris üzemanyagexport sincs korlátozva. Dúsított uránt – urán-dioxid-port – és kész üzemanyag-kazettákat exportálnak Oroszországból Nyugat-Európába is.
Jávor – Még a francia erőművi flotta is használ orosz üzemanyagot.
Aszódi – Így van. Kazahsztánban bányászott, Oroszországban feldolgozott dúsított uránt, és erre nem vonatkozik szankció. Persze a továbbiakban jöhetnek olyan vízumkorlátozások, más intézkedések, amikkel keresztbe lehet ennek tenni.
Jávor – Abban nincs vitánk, hogy Oroszország a teljes vertikumban jelen van, tehát nemcsak arról van szó, hogy e pillanatban épít-e Törökországban, Bangladesben vagy másutt atomerőművet. Innentől kezdve már biztonsági kérdés is, hogy odatesszük-e a voksunkat egy olyan technológia mellé, ami – most félretéve a kettőnk vitáját a nukleáris áramtermelés üdvözítő voltáról – ekkora mértékben van kitéve egy láthatóan kiszámíthatatlan országnak. Igen, e pillanatban még zavartalan az atomerőművek, így Paks I. fűtőelem-ellátása, de hát egy éve a földgázzal sem volt fennakadás. Látjuk, hogy a háború egyik frontja húzódik Ukrajnában, az itteni győzelem kicsikarására nyitott másik front pedig az EU-ra gyakorolt energiapiaci nyomás, lehetőleg túl a tolerálható mértéken. Aki ebben a helyzetben azt mondja, hogy hajrá, építsünk orosz technológiával, orosz fűtőelemekkel működő atomerőművet, az felkínálja a következő támadási pontot Oroszországnak. Ezt én nagyon kockázatosnak tartom. Különösen azért, mert Paks I. már eleve ki van téve ennek a veszélynek.
A szankciós rezsim, megbeszéltük, politikai termék. A politikai döntéseket pedig uniós szinten hozzák meg, ahol nem az a szempont, hogy mi legyen Paks II. sorsa, hanem áldozatul eshet más megfontolásoknak. Mellékhatásként előfordulhat, hogy nem tudnak a szankciók miatt idejönni a szakemberek. Bár vannak olyan javaslatok is a döntéshozók asztalán, hogy kifejezetten betiltsák ezt a beruházást. Nagy a kockázat a másik oldalról nézve is, mert nem tudhatjuk, hogy a háború elhúzódása még milyen kétségbeesett döntésre, netán a nukleáris együttműködés megszakítására, korlátozására vezetne orosz részről.

Most végre nagyszerű lehetőség nyílna a szakma által eredetileg is tervezett menetrend szerinti lépésekre és nyílt pályázaton lehetne dönteni egy új atomerőmű kivitelezőjéről. Igaz, az európai nukleáris ipar nem áll a korábbi magaslatokon. Ráadásul idő is bőven van, amennyiben az üzemidő valóban hosszabbítható. Akkor már csak azt a helyzetet kell kezelni, hogy az orosz beszállítók szinte megkerülhetetlenek?
Jávor – Hatalmas fejlesztés kellene az orosz nukleáris technikától való teljes függetlenedéshez és más nukleáris kapcsolatok, technológiák kiépítéséhez. Időben és pénzben is hatalmas lenne az igénye. Kérdés, megéri-e.
Aszódi – Ami az üzemanyagot illeti, az Európai Bizottság már a Krím annektálása után elhatározott diverzifikációs lépéseket, de ezeket nem hajtották végre. Ebben radikális változásra számítok. Nem hiszem, hogy még egyszer el tudna aludni az EU. Lesz alternatív üzemanyag az új blokkokhoz, sőt a meglevőkhöz is. És ragaszkodnunk is kell ahhoz, hogy legyen.

Tudtommal Pakson kipróbálták már régebben a brit BNFL fűtőelemeit.
Aszódi – A finnországi testvérerőműben korábban sikeresen lezajlottak ezek a tesztek. Ami pedig a technológiát illeti, a Roszatom és a nyugati cégek között eddig kifejezetten jó együttműködés volt. Számos VVER, azaz a paksihoz hasonló erőműbe a francia Alstom turbináit, a francia-német Areva, mostani nevén Framatome és a Siemens irányítástechnikáját építették be, nekünk ragaszkodni is kell ezekhez a nyugati megoldásokhoz. Nélkülük nem lenne jó a Paks II. atomerőmű. Az oroszok a reaktortechnikában kiválóak. Nem feledhetjük, hogy háború van, lelkileg az ukránokkal vagyunk, de tudomásul kell vennünk, hogy az oroszokkal együtt kell működnünk. Szerintem Európa az idei téli energiaválságon és a mostani üzemanyag-mizérián keresztül meg fogja érteni, hogy muszáj tekintetbe venni az oroszok sajátos érdekeit. Ennek a háborúnak az lesz a vége, hogy az unió lenyeli a keserű pirulát, elfogad egy fájdalmas kompromisszumot. Nem az lesz a végkimenet, hogy egy évszázadra szeparálódik Oroszország és Európa nyugatos fele.
Jávor – Senki nem vitatja, hogy Oroszországnak is vannak saját érdekei. De akkor sem engedhető meg, hogy erre hivatkozva más országok területét erőszakkal elcsatolja. Ez nem legitim érdek. Az unió azért nem lépett időben, mert az Angela Merkel vezette Németország doktrínája az volt, hogy egy esetleges orosz agresszív terjeszkedés legjobb ellenszere, ha minél szorosabb együttműködést alakítunk ki vele. Függővé tesszük gazdaságilag, ahogy az egész Európai Unió ilyen kölcsönös együttműködésre-függésre épült a II. világháború után. Ez a politika megbukott. Nem Oroszországot pacifikálta az EU, hanem saját magát bénította meg. Az agressziót az energiafüggőség miatt nem tudta időben megakadályozni. Erre a helyzetre nem jó válasz, hogy terjesszük ki a nukleáris együttműködést. Ezzel csak a saját kiszolgáltatottságunkat növeljük. Nyilván nem érdemes Oroszországból Észak-Koreát csinálni. De az integratív politika kudarcából le kell vonni a tanulságokat.

(Megjelent a Mozgó Világ 2022 szeptemberi számában – nyitókép: https://energiatender.hu/foldgaz/)

Aszódi Attila 1999-től 2014-ig a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem nukleáris technikai intézetének (NTI) igazgatója, közben 2003–2004-ben a Medgyessy-kormány kormánybiztosaként vezette a paksi súlyos üzemzavar elhárítási munkáit. Következő kormánybiztosi megbízatását a második paksi atomerőmű-beruházás koordinálására 2014-ben az Orbán-kormánytól kapta, majd 2017-től Süli János tárca nélküli miniszter államtitkáraként folytatta ezt a munkát a miniszterrel kialakult szakmai vitája miatti 2019-es távozásáig. Megszakítás nélkül maradt az NTI professzora.

Jávor Benedek biológus a Pázmány Péter Katolikus Egyetem környezetjogi tanszékének oktatói székéből a Lehet Más a Politika ökopárt egyik alapítójaként került 2010-ben a parlamentbe. A Védegylet programvezetőjeként szerepe van a zöld ombudsman – azóta kiüresített – funkciójának 2007-es létrehozásában. 2013 óta a Párbeszéd Magyarországért Párt tagja, 2014-től 2018-ig a párt európai parlamenti képviselője. Számos eljárást kezdeményezett a Paks II. beruházás átláthatóságáért, illetve megakadályozásáért. Jelenleg a főváros önkormányzatának brüsszeli képviseletét vezeti.

A vég kezdete? Németh András esszéje

Így játssza el utolsó modernizálási esélyeit Oroszország

A Putyin-rendszer bukását hozhatja az Ukrajna ellen február 24-én kezdett háború, amely részben azért tört ki, mert a nyugati államok nemet mondtak az új Jaltára. Arra, hogy elismerjék, Oroszország saját érdekszférájának tekintheti az egykori Szovjetunió volt tagköztársaságait, s hogy Moszkva megtilthatja a NATO új tagokkal való bővítését. Alighanem a Kremlben is tudták, hogy az orosz követelések maradéktalan teljesítésére nincs esély, Putyinék valódi célja az lehetett, hogy amennyit lehet, visszaszerezzenek a Szovjetunióból vagy még inkább az egykori cári birodalomból.

Egy tizenöt évvel ezelőtt kezdődött folyamat jutott el február 24-én hajnali öt órakor, ha nem is a végéhez, de mindenképpen egy fontos fordulóponthoz. Vlagyimir Putyin orosz államfő 2007. február 10-én mondta el gyorsan híressé vált beszédét a müncheni nemzetközi biztonsági konferencián, amelyben azt hangsúlyozta, elfogadhatatlan, hogy a hidegháború vége után másfél évtizeddel is még az USA uralja a világpolitikát. Azt is kijelentette, a NATO keleti bővítése nem járul hozzá az európai biztonság szavatolásához, sőt, éppen ellenkezőleg, új feszültségek forrását jelenti. Az orosz elnök Münchenben vetette először a Nyugat szemére, hogy – legalábbis szerinte – az USA és Európa becsapta Oroszországot: az észak-atlanti katonai szövetség annak ellenére vette fel az új tagokat – többek között Magyarországot –, hogy az amerikai és európai politikusok a Szovjetunió szétesésének időszakában, az 1990-es évek elején, többször is ígéretet tettek arra, nem viszik közelebb a NATO-t Oroszország határaihoz.

Az első hét év
Putyin ekkor már hét éve volt hatalmon – a miniszterelnöki posztot 1999-ben vette át, majd 2000-ban ült be az államfői székbe az egyre inkább betegeskedő Borisz Jelcin helyére. Ez alatt a hét év alatt Putyin, a szovjet titkosszolgálat, a KGB egykori drezdai rezidense, majd a KGB-t Oroszországban felváltó Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) vezetője rendbe rakta Oroszországot. Részben az égbeszökő olaj- és gázáraknak köszönhetően stabilizálta a költségvetést, megfékezte az országot a jelcini időkben kirabló oligarchákat, és megkezdte az orosz hadsereg modernizációját is. Ebben az időszakban a Kreml ura a Nyugattal is együttműködött: már ő volt hatalmon, amikor 2002 májusában Rómában megalakult a NATO–Oroszország Tanács – ez a testület az Állandó Közös Tanácsot váltotta fel kibővített hatáskörrel –, s Moszkva évekig segítette a NATO és szövetségesei 1999-ben kezdődött afganisztáni hadműveleteit is.

A mélyben mégis megjelentek a hajszálrepedések, s az első jelentős törést a müncheni beszéd jelentette. Az okokat – ahogy mindent – másképp magyarázzák Moszkvában és a Nyugaton. Oroszország teljesen átvette Putyin érvrendszerét, amely szerint azért romlott meg a viszony a NATO és Moszkva között, mert a Nyugat semmibe veszi Oroszország biztonsági érdekeit, folyamatosan lekezelően bánt az egykori Szovjetunió legnagyobb utódállamával, és nem tartotta be a szavát, amikor több körben is új tagokkal bővítette a mára már harminc tagállamból álló NATO-t. Több nyugati politológus, köztük a hidegháború korszakának legismertebb amerikai diplomatája és történésze, George F. Kennan, illetve az ugyancsak amerikai John Mearsheimer is osztja – legalább részben – az orosz álláspontot, szerintük is igaz, hogy a hidegháborúban aratott győzelem után a Nyugatnak jobban oda kellett volna figyelnie az „orosz lélekre”, és valóban egyenrangú partnerként kellett volna kezelnie a legyőzött ellenfelet.

Németh András

A mai napig folyik a vita arról, mit és hogyan ígért meg a Nyugat az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején Mihail Gorbacsov akkori kommunista pártfőtitkárnak és szovjet elnöknek. Bár hangoztak el szóbeli ígéretek, az egyértelmű, hogy írásbeli, szerződésben vállalt garancia sohasem született, s a szóbeli vállalások is leginkább arra vonatkoztak, hogy a NATO a német egyesítés után nem vezényel csapatokat és nem telepít katonai infrastruktúrát az egykori NDK területére. Maga Gorbacsov is azt nyilatkozta egy 2014-es interjújában, hogy James Baker amerikai külügyminiszter nem vállalt kötelezettséget arra, hogy nem bővítik a NATO-t. „A NATO-bővítés egyáltalán nem merült fel. Teljes felelősséggel mondhatom, egyetlen európai ország sem vetette fel ezt a kérdést ezekben az években, sőt még az után sem, hogy 1991-ben felbomlott a Varsói Szerződés. Arról tárgyaltunk, hogy a NATO nem jelenik meg az NDK területén az újraegyesítés után. Baker azon kijelentését, amely szerint a NATO egy centimétert sem megy tovább kelet felé, ebben a kontextusban kell értelmezni” – mondta Gorbacsov.

Sz. Bíró Zoltán történész szerint egyébként már csak azért sem merült fel akkor a NATO egykori volt szocialista államokkal való kibővítése, mert a legtöbben – így az orosz vezetők is – arra számítottak, ha vesz fel új tagot az észak-atlanti szövetség, az Oroszország lesz. Az Oroszország-szakértő arra is emlékeztetett, hogy amikor Borisz Jelcin orosz elnök 1993-ban Lengyelországba látogatott, varsói sajtóértekezletén egyértelműen kijelentette, Moszkvát nem zavarja, ha Lengyelország beadja jelentkezését a NATO-ba. Az orosz politikai vezetők hangulata nem sokkal később kezdett változni, s mire Putyin hatalomra került, Moszkvában már bizalmatlanul figyelték a NATO-t.

Ehhez az is hozzájárult, hogy 1999 nyarán kis híján fegyveres összecsapás tört ki Oroszország és a NATO katonái között a koszovói főváros, Priština repülőterén. Miután döntés született arról, hogy a Szerbia elleni 1999-es NATO-légitámadást követően külföldi békefenntartók fogják szavatolni a rendet az akkor még Szerbiához tartozó Koszovóban, az orosz csapatok foglalták el elsőként a stratégiai fontosságú prištinai légikikötőt, s egy ideig úgy tűnt, a később érkezett NATO-erők a leszállópálya elzárásával akarják megakadályozni, hogy légi úton érkezzenek újabb orosz csapatok. A fegyveres konfliktust Mike Johnson brit tábornok akadályozta meg, aki megtagadta a leszállópálya blokkolását célzó parancs teljesítését, és közölte, nem fogja kirobbantani a harmadik világháborút. A válságot végül úgy sikerült megoldani, hogy a térségben lévő államok – köztük Magyarország – sorra lezárták a légteret az orosz gépek előtt, így feleslegessé vált a fizikai blokád.

Viharos orosz múlt

Míg Moszkva szemében a Nyugat a hibás, számos szakértő akad, aki azt hangsúlyozza, Oroszország akkor is agresszívabbá vált volna, ha a NATO nem vesz fel új tagokat és a külvilág egészében véve megértőbbnek mutatkozik. Egyikük, az Oroszországot nagyon jól ismerő Stephen Kotkin, a Princeton Egyetem tanára szerint az orosz történelem tanulmányozása után azt a következtetést lehet levonni, hogy az ország vezetőinek folyamatosan a birodalom építése volt a célja. „Egyáltalán nem számít meglepetésnek az, ami most Oroszországban történik, a mostani fejlemények nem térnek el a történelmi hagyományoktól. Jóval az előtt, hogy a NATO megalakult volna, Oroszország már a 19. században is így nézett ki: egy autokrata állt az ország élén, az országban elnyomás volt, a hatalom militarista volt, és már akkor a Nyugat és a külföld iránti bizalmatlanság jellemezte az országot. A most ismert Oroszország nem a Nyugat viselkedésére adott válasz miatt olyan, amilyen. Az oroszországi belső folyamatok formálták az országot olyanná, amilyennek ma ismerjük” – mondta Kotkin a The New Yorker magazinnak adott márciusi nyilatkozatában. Szerinte egyébként a NATO-bővítésnek köszönhető, hogy a Nyugatnak most talán kevésbé kell aggódnia Lengyelország és a három balti állam, Lettország, Litvánia és Észtország biztonságáért.

Azt is hangsúlyozta, hogy Oroszország egy nagyhatalom, ám néhány pillanattól eltekintve nem A Nagyhatalom. „Azért, hogy utolérje a Nyugatot, vagy legalábbis kezelni tudja a fejlettségbeli különbségeket, Oroszország mindig kényszerítéshez folyamodik. Egy nagyon állami központú rendszert alakítanak ki, hogy rákényszerítsék az országot a Nyugat utolérésére. Előbb-utóbb egy diktátor kerül hatalomra, aki később despotává válik. Egy ideig ebben az állapotban maradnak, mert nem tudnak megszabadulni attól a vágytól, hogy ők legyenek a legnagyobb hatalom, ám ezt sohasem lesznek képesek elérni. Eurázsia mindig is gyengébb, mint a brit-amerikai hatalmi berendezkedés” – magyarázta a politológus.

Bár Kotkin nem beszélt Kínáról, a mai Oroszországnak nemcsak az fáj, hogy ismét képtelennek bizonyult a Nyugat utolérésére, hanem az is, hogy közben gyorsvonati sebességgel elszaladt mellette Kína is, amelynek a GDP-je az ezredforduló óta tizenháromszorosára nőtt, s minden tekintetben túlszárnyalta Oroszországot: tízszer akkora a népessége és a gazdasága, s Kína vált a technológiai fejlődés egyik fő központjává is. Bár Moszkva igyekszik szövetségesi viszonyt fenntartani szomszédjával, és Peking is késznek mutatkozik a kapcsolatok szorosabbra fűzésére, a két ország között valószínűleg sohasem alakulhat ki valódi bizalom.
Már csak azért sem, mert Moszkva gyűlöli az olyan partneri kapcsolatokat, amelyekben Oroszország a gyengébb fél, s Oroszországban azt is tudják, Kínában sokan emlékeznek arra a pár száz évvel ezelőtti helyzetre, amikor Szibéria és az orosz távol-kelet nagy része nem a cári birodalomhoz, hanem Kínához tartozott. A kínai–orosz határon hatalmas a populációs nyomás: az orosz oldalon elnéptelenedő városok és falvak találhatók, míg a kínain milliós, gyorsan fejlődő városok állnak. Az oroszországi kínai jelenlét is ugrásszerűen nő, az orosz oldalon lévő területek nagy részét már kínai tulajdonban lévő vállalatok művelik meg, kínai munkásokkal.

Befolyási övezetek

Moszkvában is tudják, az ország vesztésre áll a nagyhatalmak közötti versengésben, és valószínűleg azzal magyarázható a Putyin-rezsim egyáltalán nem új keletű agresszivitása, hogy a Kreml igyekszik menteni a menthetőt. Ezt a cél szolgálja az is, hogy Putyin az utóbbi években egyre határozottabb lépéseket tett egy új Jalta létrehozása érdekében. Míg a második világháború végén tartott jaltai konferencián a szövetségesek megegyeztek a világégés utáni új rendről – azaz érdekszférákra osztották Európát –, most Putyin valami hasonlót szeretett volna elérni. A NATO-nak és az USA-nak 2021 decemberében eljuttatott „szerződéstervezetnek” nevezett ultimátumban azt követelte, hogy a nyugati katonai szövetség vállaljon írásos garanciát arra, hogy nem vesz fel új tagállamokat, s egyben vonja vissza azt a katonai infrastruktúrát, amelyet 1997 – a NATO és Oroszország közötti alapmegállapodás érvényben lépése után – telepített az új tagállamok területére.

Az „új Jalta” lényege az lenne, hogy a Nyugat ismerje el orosz érdekszférának az egykori Szovjetunió volt tagállamait – talán még azokat a balti államokat is, amelyeknek a szovjet megszállását a Nyugat sohasem ismerte el legitimnek –, s jöjjön létre egy ütközőzóna Oroszország és a Nyugat között. Még a régi és az új Jalta alátámasztását szolgáló érvelés is hasonló, annyi a különbség, hogy míg Sztálin azt ismételgette, számára elfogadhatatlan, ha Lengyelország élén egy Moszkvával ellenséges kormány áll, most Putyin azt nevezte elfogathatatlannak, hogy Ukrajna kormánya legyen ellenséges Oroszországgal.
Mindezt annak ellenére kívánta elérni Moszkva, hogy a Szovjetunió is – amelynek jogutódja a mai Oroszország – aláírta 1975-ben a helsinki záróokmányt, amelynek egyik legfontosabb pontja az, hogy valamennyi szuverén országnak joga van eldönteni, melyik gazdasági, politikai vagy katonai szövetséghez csatlakozik.

Európai félelmek

Hogy mennyire nem csak kevesek fejében alakult ki félelem attól, hogy az USA és Oroszország esetleg ismét érdekszférákra kívánja osztani a világot vagy annak egy részét, az is mutatja, hogy amikor január elején Washington és Moszkva képviselői találkoztak, hogy megvitassák az orosz követeléseket, Josep Borrell, az EU biztonság- és külpolitikai főképviselője is azt hangsúlyozta, nem élünk már a jaltai időkben. „Nem lehet szó arról 2022-ben, hogy két nagyhatalom érdekszéfrákra osztja a világot, a nemzetközi biztonságról szóló párbeszédben több szereplőnek is részt kell vennie” – közölte Borrell Kijevben tett látogatásán.
Az, hogy Oroszország eljutott a Nyugatnak küldött ultimátumig, majd úgy támadta meg Ukrajnát, hogy nem hagyott időt a nyugati válasz megfogalmazására – számtalan jel utal arra, hogy Moszkva már tavaly decemberben eldöntötte, hogy megtámadja nyugati szomszédját –, részben annak tudható be, hogy a nyugati államok sokáig ugyanazzal a megbékéltető politikával viseltettek Moszkva iránt, amely már az 1930-as évek végén is teljes kudarcot vallott, amikor Németországot próbálták engedményekkel korlátok között tartani.

A békéltetési politika kudarcaPutyin ugyanis nem az Ukrajna elleni támadással kezdte a cári Orosz Birodalom helyreállítását. 2008-ban – másfél évvel a müncheni beszéd után – az orosz hadsereg megtámadta és pár nap alatt legyőzte Grúziát, és elismerte az ottani két szakadár köztársaság, Abházia és Dél-Oszétia államiságát, majd hamarosan gyakorlatilag annektálta az elfoglalt térséget. A Nyugat ugyan szankciókkal válaszolt, ám ezek a büntetőintézkedések nem bizonyultak elég szigorúnak ahhoz, hogy elvegyék Moszkva kedvét az újabb kalandoktól.

Miután a kis kaukázusi volt szovjet tagköztársaság megcsonkításán hamar túllépett a világ, következett a nagyobb szomszéd, Ukrajna. 2014-ben – arra hivatkozva, hogy az egyébként teljesen feleslegesen elfogadott ukrán nyelvtörvény hátrányos helyzetbe hozza az ukrajnai orosz kisebbséget – az orosz hadsereg csapatjelzést nem viselő katonái, az „udvarias zöld emberek” gyakorlatilag egy puskalövés nélkül megszállták az Ukrajnához tartozó Krímet. Pár hónappal később, miután a Krímet hivatalosan is Oroszországhoz csatolták, az orosz katonaság hathatós segítségével Luhanszk és Donyec megye egy részén kikiáltották a két, Moszkva-párti népköztársaságot, ahogy Putyin fogalmazott az Orbán Viktorral tartott soros találkozó utáni sajtóértekezleten, a kelet-ukrajnai traktorosok és bányászok legyőzték az ukrán hadsereget. A krími és a kelet-ukrajnai beavatkozás annak ellenére következett be, hogy Moszkva több dokumentumban – például az 1994-es budapesti memorandumban, valamint az 1997-es orosz–ukrán államszerződésben is garantálta Ukrajna szuverenitását és területi sérthetetlenségét.
2014 után ugyan súlyosabb szankciók következtek, ám ezek ellenére folytatódott az orosz hadsereg fejlesztése és a büntetőintézkedések nem érintették meg az orosz gazdaság alapjait: bár a gazdasági növekedés üteme alacsonyabb volt a világátlagnál, az ország megtanult együtt élni a szankciókkal. És hogy mennyire opportunista volt a világ, azt pontosan megmutatta Joe Biden amerikai elnök egyik nyilatkozata is, amelyben elárulta, ha az Ukrajna körül felsorakozott mintegy 200 ezer orosz katona csak egy kicsit tör be Ukrajnába – azaz nem megy túl a már ez egyébként is orosz megszállás alatt lévő területen –, akkor a szankciók sem lesznek túl komolyak.
Nemcsak a megbékéltetési politikával volt baj, hanem azzal is, hogy a világ hitt Putyinnak, aki 2015-ben, miután annektálta a Krímet, közölte, biztos abban, hogy nem tör ki háború hazája és Ukrajna között. „Biztos vagyok abban, hogy lehetetlen egy orosz–ukrán háború kitörése. Ukrajna független állam, ezt tiszteletben kell tartanunk” – nyilatkozta az orosz elnök. Azt is hozzátette, hogy nem tartja a szomszédos országot orosz befolyási övezetnek. „Mi mondtunk le erről, amikor az 1990-es évek elején döntés született az Oroszországi Föderáció szuverenitásáról. Megszabadítottunk Ukrajnát a jelenlétünktől, és ez a mi döntésünk volt. És ha ezt tettük, akkor tiszteletben kell tartanunk a függetlenségüket. Az ukrán népre tartozik, hogyan építik kapcsolataikat” – magyarázta.

Putyin tévedései

Az Ukrajna elleni mostani nyílt és átfogó támadással a jelek szerint több szempontból is alaposan elszámolta magát Putyin. Nemcsak azzal, hogy rosszul ítélte meg az ukrajnai közhangulatot, valamint alábecsülte az ukrán hadsereg képességeit és túlértékelte az orosz katonaság erejét, hanem azzal is, hogy valószínűleg nem számított arra, hogy a Nyugat valóban komoly büntetőintézkedéssel torolja meg az agressziót. A komoly válasz pedig valószínűleg arra utal, hogy a Nyugat felhagy a megbékéltető politikával, és leírta Putyint mint megbízható tárgyalópartnert.
Bár egyelőre nem tudni, hogyan ér véget Oroszország ukrajnai agressziója, az biztosnak tűnik, hogy Putyin tavaly decemberi követeléseit nem fogja teljesíteni a Nyugat. Nem fogja visszavonni a 2014 óta Lengyelországba és a balti államokba vezényelt – igencsak korlátozott létszámú – NATO-erőket, és nem ígéri meg a NATO-bővítés végleges leállítását sem. Az orosz agresszió pont a moszkvai várakozásokkal ellentétes reakciókat vált ki: Svédország és Finnország is fontolóra vette a NATO-csatlakozást, és az is biztos, hogy a sokáig Moszkva felé is kacsingató Moldova is még inkább eltávolodik Oroszországtól.

Az is biztos, hogy nem lesz, és nem is lehet hivatalos megállapodás egy új Jaltáról, ám sok jel utal arra, hogy Oroszország annak ellenére elér valamit, hogy hosszabb távon mindenképpen rosszul jön ki az ukrajnai beavatkozásból. S hogy mit profitálhat Oroszország? Azt, hogy Ukrajna – valószínűleg nem véglegesen – lemond a NATO-hoz való csatlakozásról, s hasonlóan tesz Grúzia és a kérdést egyelőre nem is bolygató Moldova is. A nyereség ugyanakkor nem túl jelentős: az már az orosz agresszió előtt is nyilvánvaló volt, hogy Ukrajna jó ideig semmiképpen sem csatlakozhat a NATO-hoz. Az is árulkodó jel, hogy már a 2008-as bukaresti NATO-csúcson is felmerült az az ötlet, hogy Ukrajnát vegyék be a NATO békepartnerségi programjába, ám az amerikai kezdeményezést azonnal lesöpörték az asztalról az európai tagországok, s az ügy azóta sem került újra napirendre.

Oroszország talán területet is nyerhet, ám egyáltalán nem lehet biztos abban, hogy azokat meg is tarthatja. Egy negyvenmillió lakosú ország akár felének a megszállásához és pacifikálásához ugyanis sok százezres erőre és komoly pénzügyi háttérre lenne szükség, s ez Oroszországnak már a háború megindításakor sem állt a rendelkezésére. Még az orosz források is elismerik, hogy a Krím fenntartása – és egyfajta kirakatként való bemutatása – is megterheli az orosz költségvetést. Egészen más lenne a helyzet Ukrajna többi részén, ahol egyrészt újra kellene építeni a szétlőtt városokat és utakat, miközben meg kellene küzdeni a fel-fellángoló partizánmozgalmakkal is. Mindezt úgy, hogy nem enyhülnek az Oroszország elleni szankciók, amelyek már most is megrengették a gazdaságot. Elszabadult az infláció, kivonultak a nyugati vállalatok, és az importtermékek hiánya miatt állítólag már az egyik harckocsigyárban is leállt a termelés.

A rezsim vége?

Míg a várható nyereség erősen korlátozott, a hosszú távú veszteség felmérhetetlen. Kérdéses, hogyan alakul például az „új Jalta” keretében orosz érdekszféraként számontartott – és most valós orosz megszállás alá került – Fehéroroszország jövője. Az oroszok népszerűsége már az után csökkent, hogy a 2020. augusztusi elnökválasztás elcsalása után az 1994 óta hatalmon lévő Aljakszandr Lukasenka csak orosz segítséggel volt képes lecsendesíteni a hónapokig tartó tiltakozási hullámot, s most, hogy Putyin a jelek szerint a fehérorosz hadsereget is bele kívánja rántani az Ukrajna elleni háborúba, tovább romolhat a testvérnépnek tartott oroszok megítélése. Már csak azért is, mert a fehéroroszok az ukránokat is testvérként tartják számon, s a két nemzet még sohasem háborúzott egymás ellen. Figyelemre méltó az is, ahogyan Lukasenka kihátrált az orosz hadsereggel való közös fellépésből. A háború megindítása előtt még azt sugallta, hogy kész bármikor együtt akcióba lépni Putyinnal, ám az utóbbi napokban már azt ismételgeti, hogy országának hadserege nem csatlakozik az offenzívához. Valószínűleg hozzá is eljutott annak a nem hivatalos felmérésnek az eredménye, amely szerint a fehéroroszoknak csupán három százaléka támogatná az Ukrajna elleni katonai akcióhoz való csatlakozást.

Hosszabb távon a Putyin-rendszer megrendülését is magával hozhatja az ukrajnai válság és a pusztító hatású nemzetközi szankciós rezsim. A Kreml urának nem tervszerű távozása ugyanakkor azt is jelentené, hogy Oroszországban újra az átmeneti bizonytalanság korszaka jönne el, és így talán újra lekerülne a napirendről a nagyhatalmak közötti érdekszféra-felosztás ügye. De ebben az esetben is lenne miért aggódni: ahogy a Szovjetunió szétbomlásának az időszaka is számos kihívással járt – felmerült például az atomeszközök rossz kezekbe kerülésének a veszélye is –, Oroszország megrendülése is súlyos következményekkel járna. Minden bizonnyal ismét felforrósodna a helyzet az Észak-Kaukázusban, ahol jelenleg olyan pénzzel és jogkörökkel megvásárolt helyi kiskirályok uralkodnak, akik valószínűleg csak addig tartanának ki Moszkva mellett, amíg nem apad el a központból érkező támogatás. A jórészt muszlimok lakta térség stabilitásának megbomlása pedig komoly veszélyeket rejt magában, alighanem ismét megjelennének a Kaukázusban a különféle szélsőséges iszlamista mozgalmak.
Az is biztos, hogy az ukrajnai offenzíva miatti elszigetelődés következtében végleg elpárolognak Oroszország modernizációs esélyei. A gazdaság és a társadalom korszerűsítésére Putyinnak kiváló lehetőséget teremtettek volna a magasba szökő energiaárak – az orosz költségvetés bevételeinek tavaly is több mint az egyharmada származott a gáz- és olajexportból –, ám a modernizálás a vártnál lassabban haladt. Nem lett például versenyképes az orosz Szilícium-völgynek szánt Szkolkovo-projekt, és úgy tűnik, hogy az újítások jó része, csakúgy, mint a szovjet időkben, csupán a hadsereg fejlesztését szolgálta. Azaz nem változott az a helyzet, hogy Oroszország saját magát zsákmányolja ki: ásványkincseit gyakorlatilag feldolgozás nélkül szállítja külföldre, és külkereskedelmi szerkezete egy fejlődő államéra emlékeztet. Most, hogy beszűkültek a finanszírozási lehetőségek, illetve a fejlett technológia importjának a lehetőségei, még tovább lassulhat a polgári gazdaság fejlesztése és a társdalom modernizálása.

Közben pedig még inkább lehagyják Oroszországot a gyorsan fejlődő vetélytársak, amelyek a jövőben még inkább az erő pozíciójából fognak tárgyalni Moszkvával. Az is fékezheti az egyébként is lassú reformokat, hogy a fenntartható energiaforrásokra való fokozatos, ám egyre gyorsuló áttérés miatt már a nem túl távoli jövőben csökkenni fog a kereslet az orosz exportban kulcsszerepet játszó szén- és szénhidrogének iránt. Igaz, maradnak még az egyéb külföldön eladható nyersanyagok és a gabonafélék, s Oroszországban már azt is felvetették, néhány év vagy évtized múlva a Bajkál-tóban összegyűlt édesvíz is fontos exportáruvá válhat. Addig azonban egyre inkább igazzá válik az a III. Sándor cártól származó és Putyin által is többször idézett mondat, amely szerint Oroszországnak két igaz szövetségese van, a hadsereg és a haditengerészet. „A fiának küldött üzenetben elmagyarázta, ez azért van így, mert a világon mindenkit megrémít Oroszország nagysága” – hangsúlyozta egy néhány évvel ezelőtti beszédében az orosz elnök.

(Megjelent a Mozgó Világ 2022 áprilisi számában. Nyitókép: portfolio.hu)

Magyar Bálint – Madlovics Bálint: Magyarország a posztkommunista rendszerek világában

A Mozgó Világ 2022 januári és februári számában közültük folytatásban Magyar Bálint és Madlovics Bálint eredetileg angolul megjelent téziskönyvének alappontjait. Most lehetővé teszük, hogy a nagy hatású tanulmány teljes szövegét el lehessen érni honlapunkon.

A 120 pont a magyar maffiaállam jellegzetes sajátosságait ismerteti. Részlet a Noran Libro kiadásában megjelent könyvből: „A makacs struktúrák fejlődése végigkövethető a történelemben, szétválasztva a kommunizmus előtti, alatti és utáni periódusokat. A kommunizmus előtti időkben a társadalmi cselekvés szféráinak szétválasztása civilizációs határokat követett. Amikor a régiót feudális államok népesítették be, a nyugati kereszténységhez tartozó államok a szférák nagyobb fokú szétválását és autonómiáját mutatták, mint a keleti ortodox, iszlám és kínai civilizációhoz tartozó feudális államok. A szférák szét nem válása egy sor, egymást erősítő tényezőben öltött testet, amelyek a későbbi makacs társadalmi struktúrák huszadik század előtti előképei, előzményei voltak. Ezek közé tartoztak a társadalmi struktúrák szintjén a tradicionális, feudális és személyes kötéseken alapuló hálók, valamint a hatalom és a tulajdon nyílt összefonódása, míg az uralmi struktúrák szintjén a személyes hálók mentén kialakult patronalizmus (függő viszonyok piramisszerű, formális hálózata) és a hatalom és tulajdon összefonódását követő patrimonializmus (a magán- és közszféra szét nem választottsága).”

A 120 pont itt érhető el. Jó olvasást mindenkinek! A folyóirat PDF-példányai a laptapir.hu oldalon szerény előfizetéssel elérhetők. (Mozgó Világ szerk.)

Ficsku Pál: Kockavetők

„Én a jóságot el nem fogadhatom”

(Petőfi Sándor: János vitéz)

Nehéz elviselni, ha az emberre rátör a gazdagság.

Ha megvehet mindent.

Magának meg a gyerekeknek.

Meg az anyjának.

Meg a nagyanyjának, ha még van.

Nekem volt.

Nekem mindegyik megvolt.

Főleg a szegénység.

Ülünk a kocsmában, amolyan rendes falusi kocsma. Kármentő, a sarokban biliárdasztal, a falon plazmatévé meccset nézni, néhány asztal piros kockás abrosszal. A falakon agancsok, trófeák, a legnagyobbik falon fémből domborított vadászjelenet. Ez emlékeztet egyedül arra, hogy valamikor itt még volt élet. Volt konyha, hátul a vadászteremben lehetett enni. Gulyást meg őzpörköltet burgonyakrokettel, cigánypecsenyét fokhagymás, tejfölös uborkasalátával.

A kaját Izsáktól tudom. Akivel szemben ülök.

Itt volt az esküvőnk is.

Az apám sátorosat akart, de szegény anyám leintette, ezek már modern fiatalok, városban jártak iskolába, városi barátaik jönnek majd.

Úgy is lett.

Nem panaszkodhatok, nekem betevő falat volt a szegénység.

Nézem Izsákot.

Ficsku Pál (fotó: index.hu)

Jó harmincas férfi. Korához képest meggyötört kéz. Nem amolyan városi, úri, munkát nem látott kéz. Hosszú, csontos ujjak, amelyek arról árulkodnak, mindegy, hogy mi van, csak legyen valami. Az arcán viszont meggyötörtségnek semmi jele. Tarkón felnyírt barnás haj, elöl középen elválasztva, és két fekete, vidám szem.

Kérdeztem, hogy lefényképezhetem-e, de azt mondta, nem, az arca magántulajdon, családi hagyaték. Az apja is ilyen volt, meg a nagyapja, dédapja is, róluk se készült fénykép, csak hivatalos, náluk minden az emlékezetükben él.

Szerencsére már a szegénység is.

Néhányan támasztják csak a söntéspultot. Kisfröccsöt isznak. Ők is csak azért vannak itt, hogy legyenek valahol.

Haj, régen mennyien voltak itt, sóhajt fel a férfi.

Minden vasárnap jött a Megváltó.

Olyankor már reggel gyülekeztek az emberek, szó szerint sorban álltak a kocsma előtt. Mire kinyitott Zoli, a kocsmáros, már kacagott mindenki. Nevetésben tört ki belőlük a fájdalom. Így voltam én is.

Kegyetlen úr a szegénység.

Nevetéssel jár.

Csak a férfiak ülhettek le az asztalhoz.

A családfők.

A nők és a gyerekek kint maradtak az utcán, akinek szerencséje volt, az hozzáfért az ablakhoz, hogy leselkedhessen.

Amíg a Megváltót vártuk, még azon a kis pénzünkön rendeltünk sört meg kisfelest, Zoli buzdított, hogy csak igyatok, a sebészek is isznak, akkor nem remeg a kéz, remegő kézzel nem lehet tripla hatost dobni.

Szóval ültünk.

Csak hat asztalnál ülhettünk, asztalonként hatan.

Nekem se sikerült mindig helyet találnom. Aztán tízkor megkondultak a templom harangjai, látja, ott van szemben a templom, és az asszonyok meg a gyerekek átvonultak a misére.

Meg imádkozni a gazdagságért.

Hogy az uruk nyerjen.

A többi férfi maradt, kibicnek, mint a westernfilmekben.

Aztán megjött a Megváltó.

Senki nem tudja, honnan jött.

Ki ő? Mi a neve?

Történt, hogy egyik vasárnap megjelent egy piros furgonnal. Leparkolt a kocsma előtt. Bejött. Megállt a pultnál, és szelíd, halk hangon azt kérdezte: van itt szegény ember?

Csönd lett.

Csönd is volt.

Azokat a vasárnap reggeli csöndeket nem lehet elfelejteni.

Az ember csak áll a pultnál, vagy ül egy asztalnál, és számolja a piros és fehér kockákat, és arra gondol, van, ahol már fő a leves, hatalmas kappan a fazékban, panírozzák a rántott húst, és az egész házat a vasárnapi illat lengi körül.

És akkor megjelent ez a férfi.

Van itt szegény ember?

Nem kellett válaszolnunk. A zsebéből elővett egy kis barna lenvászon zacskót, és kiborította a pultra. Három fehér dobókocka volt rajta.

Aki három hatost dob, megkapja azt, ami a furgonban van, mondta.

Bolondok jártak már errefelé, úgyhogy mindenki visszafordult az italához, egyébként se tudtuk, mi lehet a furgonban. Zoli megkérdezte tőle, iszik-e valamit, vagy csak vizelnie kell, menjen be nyugodtan, ingyen használhatja a vécét. Aztán, ha nem iszik, húzzon el a vérbe a kockáival együtt.

A férfi elmosolyodott.

Tudod, író úr, mondta Izsák, megszakítva a történetet, később, amikor már Megváltónak hívtuk, én meg elkezdtem rendszeresen templomba járni, a plébánossal, Sebestyén atyával komoly vitáink voltak arról, Istennek kellett-e pisilnie.

Elnevettem magam.

Ez még nekem soha nem jutott eszembe. Az angyalok nemiségéről szekérnyi irodalom van, de ezzel a felvetéssel még nem találkoztam.

Nekem se ez jutott akkor eszembe, folytatta, hanem az, mi lehet abban a furgonban. Nem tűnt őrültnek a férfi, a hangja is különleges volt, később úgy magyaráztam, hogy valami csoda, valami titok lengte körül.

Na, senki, kérdezte a férfi.

Szultán, aki vietnámi veteránnak tartotta magát, és a falu szélén egy pajtában lakott, jelentkezett.

Öklébe szorította a kockákat, ahogy rázta a kezét, vicsorított, eldobta az asztalon.

Két hármas volt, meg egy négyes.

Pár, kiáltott fel.

Ez nem póker, mondta Zoli.

Szultán még egyszer dobott, három kettest.

Terc üvöltött fel. Háromszor kettő az hat. Megvan a hatosom.

A férfi nem szólt semmit.

Szultán újra dobott. Az sem sikerült. Még egyszer akart, már teljesen beleélte magát a játékba, de a férfi rátette a kezét Szultán öklére.

Csak háromszor szabad.

Ekkor már nevetett mindenki, és próbálkozott, és a bánatosok azt mondták, a kutya úristenit, egyszer élünk, és rendeltek még sört meg kisfelest.

Lassan dél lett.

No jó, ideje mennem, mondta a férfi.

Könyörögtünk, hogy maradjon, ha nem nyerünk semmit, akkor is maradjon, legalább egy kis vidámságot hozott a mi keserű életünkbe.

No jó, mondta a férfi. Jelentkezzen valaki. Ha egy dobásból olyat dob, amiben van legalább egy hatos, akkor maguké a furgon tartalma.

Csend lett.

Senki nem mert jelentkezni.

Beszariak, mondta Zoli, majd én dobok, és már nyúlt volna a kockáért, de a férfi nem engedte.

Maga nem dobhat. Nem maga miatt jöttem, mondta.

És ha nem sikerül? – kérdezte valaki.

Akkor nem sikerül, mondta a férfi.

Képzeld el, író úr! Voltunk bent tízen, és mindenki a másikra nézett. Ott volt tíz férfi. Átéltünk már sok mindent, születést, halált, kínságot, és senki nem mert dobni. Csak néztünk egymásra. Aztán a kis Burai odalépett, barmok, ez csak játék, mondta, dobott. Két egyes és egy hatos volt. Ujjongott mindenki, és rohantak a furgonhoz. Én még maradtam, mert a férfi még Zolival beszélgetett.

Akkor jövő héten újra itt, mondta. Kiment, és kinyitotta a furgon hátulját.

Annyi kaját még nem láttam egyben, mondta Izsák. Teli volt a furgon mindennel. Most nem sorolom, de, ahogy mondani szokták, egy fél falunak elég lett volna.

Na, pakoljanak ki, mondta.

Behordtunk mindent a kocsmába.

Nem tudtuk, ki volt a férfi, ahogy jött, úgy el is tűnt.

Nem mondott semmit. Beült az autóba, és elment.

Úgy éreztem tisztességesnek, hogy elmondjam, véletlenül hallottam, ahogy a férfi azt mondja a kocsmárosnak, hogy jövő vasárnap is itt lesz. Mi, a tízek, megfogadtuk, hogy nem áruljuk el senkinek az esetet. Ha nem dob valaki tripla hatost, hogy egyedül vigye el a furgont, majdcsak dob valaki a végén egy  hatost. Mindenesetre megbíztuk a kis Burait, akinek volt munkája a városban, hogy keressen egy játékboltot, és vegyen harminc darab dobókockát. Hétfő este már ott voltunk mindannyian a kocsmában. Zoli kinyitotta nekünk a vadásztermet, hogy senki ne lássa, mit csinálunk. Gyakoroltunk. Ki tud hatost dobni.

Elneveztük magunkat KOCKAVETŐKNEK.

Minden este edzettünk.

Persze hogy nem maradt titokban. Az éhes asszonyi száj panaszkodik, a teli gyomros meg büszkélkedik. Nem haragudtunk rájuk, régen volt okuk büszkélkedésre.

Következő vasárnap már többen voltunk. Legalább húszan. Ugyanúgy történt minden. Ugyanúgy érkezett a férfi a piros furgonnal. Mi már egy kicsit többet ittunk, úgymond előre a medve bőrére. Nekem volt is miből, az asszony adott szerencsepénzt, elvett a kosztpénzből. Igyál, hogy ne remegjen a kezed, mondta, és hozzál megint abból a paprikás szalámiból, a rudasból. Ízlett a gyerekeknek.

Ugyanúgy nem dobott senki három hatost. Ugyanúgy dobott egyikünk egyet. Most vagy húszfelé osztottuk a furgont.

Már direkt az egész családdal mentünk, akkor még mindenki bemehetett. Az asszonyok kávéztak, a gyerekek kóláztak, jó volt Zoli forgalma. Miközben cipekedtünk hazafelé, láttam, hogy a kocsmával átellenben Sebestyén atya kint áll a templomajtó előtt. Akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget ennek.

Kinéztem az ablakon, ott volt a templom, balról mellette a paplak. Néztem a lehúzott redőnyöket. Nem tudom, hogy tudta elintézni a csodát Sebestyén atya. Vagyis egyre inkább elkezdtem sejteni. Jobbra az iskola és a valaha volt tejcsarnok, még a feliratot se szedték le, alatta meg a felirat, angol bálás ruhák. Itt járunk. Szalmabála helyett bálás ruha. Elkalandozott a gondolatom. Izsák is észrevehette, mert már a pultnál állt, hozott még két sört.

A következő hét szombat délelőtt edzésből mentem haza, folytatta, az edzés szót teljes komolysággal ejtette ki, nem volt otthon az asszony.  Kérdezem a gyerekeket: anyátok hol van?

Elment a templomba, mondták.

Szokott templomba járni, hébe-hóba, akkor is csak vasárnap.

Szombaton nincs is mise, jegyeztem meg csak úgy magamnak.

Egyszer csak belibbent, hosszú, vékony nyári ruha volt rajta, fekete kendővel, nem tudom, hogy csinálja, öt gyerek után is csinos és kívánatos.

Adott egy puszit a gyerekeknek, aztán nekem is, és mintha a legegyszerűbb dolog lenne, azt mondta, holnap jön a Megváltó. Imádkoztam érted a templomban, hogy jöjjön megint a Megváltó, és valaki dobjon megint hatost. Képzeld, majdnem tele volt a templom. Igen szépen szórta a szót a plébános. Jövő héten te is meg a gyerekek is jöttök.

Na, hát akkor nevezték el a férfit Megváltónak.

Még egy hónapig így ment. Az éléskamrák teli lettek. A templom teli lett. A megspórolt konyhapénzből Zoli kasszája is teli lett.

Aztán jött a változás.

Eddig mindenkinek jutott, de most már csak egynek fog, mondta a Megváltó.

Aki három hatost dob háromszor, kap egymillió-egyszázegyezer-százegy forintot. Az angyalok pénzét. És elővett egy köteg pénzt meg valami aprót. Annyi pénzt talán még Zoli se látott egyben, de mi biztosan nem. Hat asztalnál játszhat hat férfi. A játékosokat sorsoljuk. Amíg nem nyer valaki, addig a furgon zárva marad. De a tartalmát itt hagyom a kocsmáros raktárában. Ha megnyeri valaki az egymilliót, mindet szétoszthatják.

Nem tudom, hogy a pénztől vagy a játékosok számának korlátozásától-e, de hatalmas csend lett. Csak a hűtő zúgását lehetett hallani.

Megváltó! Megváltó! Megváltó! Kántálták az asszonyok.

Ugyan már, gyerünk fiúk, törte meg a csendet Szultán. Vietnámban több szerencse kellett.

Jó két hónap telt már el, de még mindig nem nyert senki. Nem haragudtak a Megváltóra. Sebestyén atya is azt mondta, felsőbb utasításra cselekszik. Imádkozott az egész falu. Mise volt a hét minden napján.

És akkor egyszer csak te nyerted meg, nem, kérdeztem Izsáktól.

Honnan tudta, író úr, kérdezte.

Különben nem ezt kezdted volna elmondani.

Így történt pontosan, mondta. Az asszonyok és a gyerek a templomban voltak, meg azok a férfiak is, akik nem ülhettek az asztal mögé, ők is bementek. Nem a pénzért imádkoztak, hanem hogy valaki nyerjen már, lassan kiürül otthon az éléskamra.

Három körben lehetett háromszor hármat dobni. Olyan volt már, hogy valakinek sikerült egyszer hatot dobnia, és a második dobásnál is volt hatosa, de az kevés volt.

Tudtam, hogy most meg fogom dobni.

Előző este, miután lefeküdtünk, az asszony hozzám bújt, és a fülembe súgta. Meglesz a hatos.

Nem értettem.

A hatodik, mondta titokzatosan.

Már sejtettem.

A hasára tette a kezemet.

Szóval tudtam, hogy meg fogom dobni. Hogy tulajdonképpen miattunk jött el a Megváltó.

Az első két körben még csak hatost se dobott senki. Egyetlenegyet se. Én se. Statisztikailag lehetetlen, hogy ennyi dobásból egy hatos se legyen.

A Megváltó nyugodtan állt a pultnál.

Egymás után dobtunk sorban. Valahogy úgy jött ki, hogy én legyek az utolsó.

Már csak benned bízunk, Izsák! Gyerünk, Izsák! Legyen veled a Megváltó!

Harmincöt éhes szempár nézett rám.

Dobtam.

Hosszan pörögtek a kockák.

Három hatos.

Esküszöm, író úr, jobban szerettem volna, ha nem sikerül. Már akkor is magas volt a vérnyomásom, nem szerettem volna, ha a kockaasztal előtt ájulok el. És hogy ne lássam a hatodikat.

Dobtam még egyszer.

Három hatos.

A csöndnél is csöndebb lett.

Zoli kihúzta a hűtőt, kikapcsolta a játékgépeket meg a kávéfőzőt.

A fülemben dobogott a szívem.

Ránéztem a Megváltóra.

Hallottam a mosolyát.

Becsuktam a szemem, sokáig ráztam az öklömet, mintha az számítana. Benne volt abban az egész kínságos életem. A hatosra gondoltam, a hatodikra, aki eljön, ha úgy akarja a Megváltó.

Leejtettem a kockákat az asztalra.

Csönd.

Aztán üvöltés.

Három hatos.

Tudod, író úr!

Én elfogadtam a jóságot.

És meglett a hatodik is.

Él. Egészséges.

Őt is Izsáknak kereszteltük.

Kis dundi ujjai vannak. Nem olyan göcsörtösek, mint az enyéim.

No, igyunk rá, és a Megváltóra.

(Megjelent a Mozgó Világ 2022 januári számában – nyitókép: Szegedi kocsmák-blog)

Lady Chatterley versei

Lady Chatterley eloszlat egy félreértést

Az aggódást csak hagyja meg ma másnak,
uram, a centit dobja messze el!
Ön kellőképpen, úgymond, felszerelt.
Hogy szubkután vagy invazíve ásnak

a műszerükkel, mit se számít, más hat
más helyeken, de ön csak kezdje el,
ha padlizsán, ha pöttynyi kis szeder;
ha fél, hogy jobban örvendünk a fásnak:

a nyújtózásra kényszer útján rábírt,
kis zárvatermő zöld uborkaszár
is nyújthat viszketésre sürgős gyógyírt,

tehát legyen nyugodt, uram, habár…
de tényleg nem a méret az, mi számít:
a magabiztosság, mi vele jár.

Lady Chatterley festője

Most jelöljön meg!
Legyek én végül
a kiválasztott.
Our future is bright,
higgye el, kedves uram,
nekünk áll a zászló.
Fessen meg! Az leszek,
aki a képről visszanevet.
Pingáljon magáévá!
Most pedig írja, hogy örökké!
S az írás rajtam
tartson addig,
amíg tejfehér ajándéka
hasamra szárad.

Lady Chatterley a barlangban

Az eleje egyszerű. A vége az, amit
nem értek. A vér beáramlik, belső nyomás,
barlangos test. Látható, tapintható,
érzékszervvel bemérhető, konkretizálható,
íz, szag, miegymás. A kérdés nem ez.
Nem ez forgat tengelyük körül, alul,
felül, majd megint alul, izmot megfeszítve,
izzadt, mértani testeket tenyeremmel bejárva.
A szingularitás. Az felfoghatatlan. Maga
a pillanat, fodrozódó gépolaj-időben,
átfordulás, csupa határ, csupa, él,
csupa sík, aztán a semmiből, rázkódás,
hullámzás, mérhetetlenség. Egy pillanatig, soha
nem tovább, figyelemre érdemes, aztán megint
nehézkedés, csiszolódás, mechanika. Ezt a
pontot kutatom, tudományos igénnyel,
lepedőmet mosva, mosva, foltos lepedőmet,
összekent, egykor fehér, kísérletekbe belefoszlott,
szakadt lepedőmet. Nem adom fel. Nem feladható,
mert igazságként lehetetlen elfogadni mást,
mint ami azonos körülmények között
azonos eredménnyel megismételhető.

Lady Chatterley felkel az íróasztalától

Elég volt a versből. A történetekből is.
A formátlan kelttészta-időből
önkényesen szaggatni ki kört, szívecskét,
csillagot. A folyóba merítve
megőrizni egy vödörnyi vizet
a tenger sójától. Görcsösen
keresni értelmet a lehullott
és az ágon maradt levelek,
a holtak és élők folyton változó
mintázatában.
Fölállok az asztaltól.
Hogy viszkit iszom, vagy kilakkozom
a körmöm – ebben a helyzetben
egyformán helyénvaló.

(Megjelent a Mozgó Világ 2021 decemberi számában – A szerk.)

Legnépszerűbbek

Kedvencek

Tóth Krisztina: Tizenhét lakás

0
A fiatal nő lent várt a kapunál, mert mint mondta, a nevük nincs kiírva a kaputelefonra.

Hidas Judit: Nőnap