Új szolgáltatást vezetünk be. Egy év elmúltával közreadjuk a folyóirat korábbi számainak teljes változatát PDF formátumban. Így azok is hozzájuthatnak prémium tartalmainkhoz, akik korábban nem tudták megvásárolni a lapot. A teljes változat ezzel a világ minden tájáról elérhetővé válik.
Hasonlóképpen járunk el a színes képmellékletekkel és az adott szám külső és belső borítóival is. Ezzel tervezzük bővíteni azt a lelkes rajongói kört, amely arra biztat bennünket, hogy tegyünk bátrabb lépéseket az online térben. Igyekszünk.
A 2019 januári szám teljes szövegváltozata itt érhető el.
Jó olvasást mindenkinek! (A szerk. – Nyitóképünkön Kádár Emese Száradás c. képe látható )
A Mozgó Világ legfrissebb számai a Relay-üzletekben, Budapesten a Láng Téka könyvesboltban a Libriben, vidéken az igényes árusoknál megvásárolható.
A választás előtt még azt mondta, hogy nagyon szelíd a Budapest visszavételét ígérő jelszó. Drámai hangütésre lenne szükség, amely a főváros felszabadítását és kifosztásának leállítását ígéri. Az ellenzék maradt a szelídebb szlogennél, mégis komoly befolyást szerzett. Ön nem érzékelte a választók „kormányváltó” hangulatát?
A politikában soha nem lehet előre tudni, melyik az utolsó csepp, amelytől már túlcsordul a pohár. Ha megnézzük az arab tavasz előzményeit vagy a posztszovjet térségben lezajló úgynevezett színes forradalmakat, akkor azt tapasztaljuk, hogy egy perccel a társadalmi mozgás előtt látszólag még nincs baj. Gyűlik, halmozódik a feszültség, de a társadalmi elégedetlenség erőteljes manifesztálódásának ideje kiszámíthatatlan.
Kétségtelen, hogy a hatalomváltó hangulatot még a közvélemény-kutatók sem érzékelték sem a fővárosban, sem a nagyvárosokban. Így utólag meg lehet mondani, hogy mi volt az a bizonyos utolsó csepp a pohárban?
Egyelőre csak azt tudjuk, hogy a szavazóknál betelt a pohár. Ezt már sejteni lehetett a magas részvételből is. Az urnához nyomuló emberek elszántságát figyelve a sikeres magyar film, a Kincsem csúcsjelenete jutott eszembe. Emlékezhetünk rá: a csodaparipát a tulajdonos utasítására a zsoké erőszakkal akarta visszafogni, de hiába. A ló versenyszelleme fellángolt, s hiába akadályozták, féktelen vágtába kezdett, s végül a kétségbeesett lovas csak az állat sörényébe tudott kapaszkodni. Kincsem pedig megnyerte azt a versenyt is. Nagyjából ezt a hangulatot lehetett érzékelni, hozzátéve: a hazai választót végül a Borkai-ügy tüzelte fel. Az ebben átélhetően megmutatkozó rendszerjellemzők miatt érezte ellenállhatatlanul, hogy el kell mennie választani. Ezzel együtt a győri polgármester pornóbotránya önmagában még nem eredményezte volna az ellenzéki szavazók aktivizálódását. Kellett hozzá az ellenzék 2010 óta tartó választási kudarcsorozata, amelyből végre kínkeservesen megtanulták, hogy koordinált együttműködés nélkül képtelenség legyőzni a Fidesz jelöltjeit. Az ellenzék teljes összefogásának eredményeként – Haraszti kifejezésével élve – megszületett „az ellenzéki választó”, és így megszűnt a centrális erőtér. Vagyis vége van annak az időnek, amikor a megosztott, szétmorzsolódott ellenzék képtelen volt eséllyel indulni a Fidesz állandó és elkötelezett híveivel szemben. Főleg úgy, hogy eközben a választás szabályait folyamatosan a hatalom igényeihez igazítják. Lényegében az aránytalan, manipulált és önkényes eljárásokkal megspékelt választási rendszer révén megszerzett parlamenti kétharmad szolgáltatta a Nemzeti Együttműködés Rendszerének legitimációs alapját.
A teljes összefogás eredményeként legfeljebb megerősödött az ellenzék, ráadásul az önkormányzati választás más, mint az országgyűlési. A kutatások szerint a megszerzett szavazatokkal a Fidesz akár kétharmados kormányzása is fennmaradna. Sokan mégis ellenzéki győzelemről beszélnek. Nem önbecsapás ez?
Magyar Bálint
Az ellenzék komolyan megerősödött az önkormányzati választáson. Ezt kár volna vitatni. Az viszont tény, hogy egy újabb választáson Orbán uralmát csak egy valóságos, tehát nem pusztán választástechnikai kérdésekre szorítkozó ellenzéki együttműködés képes legyőzni. Az „összefogás” önmagában kevés lesz, az egymás számára meglehetősen idegen pártok együttműködésében más minőségre lesz szükség.
Mire gondol?
Már az is örvendetes, hogy felismerték azt a trivialitást, miszerint karizmatikus jelöltek nélkül nem lehet választást nyerni. Önkritikusan elismerem, hogy az előválasztást ötletét szkeptikusan fogadtam. Elsősorban attól tartottam, hogy ezen túlságosan kevesen vesznek majd részt, s ha az előválasztási szavazóköröket az MSZP pártirodáiban rendezik be, akkor jórészt a szűk párttagság futtatja majd be a szoci pártbürokrácia jelöltjét. Hál’ istennek nem ez történt, s ahol előválasztást tartottak, ott az jót tett a politikai versenynek is. Karácsony Gergely lényegében ezzel érett be. A rivalizálás tehát segítette a jelöltek kiválasztását, és hasznos volt a választók mozgósításában. Erre a jövőben is szükség lesz, mert kinyitja a lehetőséget a párton kívüli, de alkalmas jelöltek előtt. A pártbürokráciák helyett a választók szelektálhatnak. Tehát hiába osztják fel a pártok egymás közt a választási körzeteket, ha kihívó érkezik, a jelölteknek meg kell velük mérkőzniük. És ez a pártokat is arra ösztönözheti, hogy a győzelem esélyét hordozó jelölteket indítsanak. Illetve hogy olyan jelöltek bevonását kezdeményezzék, akik nem a pártkarrierek kontraszelektált világában szocializálódtak. Ilyennek érzem például a politikába frissen belépő Pikó András esetét, aki hiteles személyiségével és a mögötte kialakult pártösszefogás eredményeként nehezen nyerhető kerületben ért el sikert.
A pártok ugyan kiálltak az összefogás mellett, mégis mindenki a saját jelöltjét hirdette. Lehet, hogy ez a helyzetből adódó identitászavar volt?
A választáson induló pártok programja közötti különbséget csak akkor tudják következmények nélkül zárójelbe tenni, ha az együttműködni kívánó pártok – a politikai helyzetből adódó feladatnak megfelelően – nem kormány-, hanem rendszerkritikai paradigma talaján állnak. Vagyis mindenekelőtt nem pusztán Orbán Viktor kormányának, hanem a rendszerének a megdöntésére szövetkeznek. Mivel nem egyszerű kormányváltásra van szükség, hanem a rendszer leváltására. Ezt a feladatot az októberi választáson csak félig teljesítette az ellenzék. Már meghaladták Kuncze Gábor 2014-es bonmot-ját, miszerint az ellenzéki pártok csak külön sírhelyért küzdenek a közös temetőben, de ha nem a rendszert akarják egy közös stratégia alapján megbuktatni, akkor az ellenzéki pártok a következő országgyűlési választáson is csak a temető csendjében osztozhatnak egymással. Csak a rendszerkritika bázisán felépülő együttműködéssel lehet kitörni abból a helyzetből, ahogyan Orbán rendszere paralizálta az ellenzéki pártstruktúrát is.
Háziasított ellenzéki pártok
A most megroggyant centrális erőtérre gondol?
Nem pusztán erre, hanem arra is, hogy az ellenzéki pártok ideológiai irányultságától függetlenül van egy más típusú betagozódás is. A posztkommunista autokráciák ugyanis az ellenzéki pártokat vagy marginalizálják, vagy háziasítják, vagy likvidálják, vagy éppenséggel maguk gründolnak kamupártokat. Nálunk mindegyikre van példa. A rendszerkritikai bázison történő összefogás akarva-akaratlanul, de ellene hat ezeknek a Fidesz által előállított álellenzéki pártszerepeknek is. De mindezen túl az ellenzéknek meg kell találnia a saját nyelvét, amelynek használatával a választók számára is egyértelművé teszi: itt valóban az egész autokratikus rendszert kívánják megbuktatni, s nem csupán egyes kormányintézkedéseket bírálni.
Beszélgetésünk elején már említette, hogy szépelgő jelszavak helyett drámai szövegeket kell nyomni. Nem gondolja, hogy a gorombaság inkább taszít?
A világos, egyenes és – ha akarom – kemény beszédnek semmi köze az öncélú gorombáskodáshoz. Mikor az ellenzéki kritika a közpolitikai vita síkján ragad, akkor először is feltételezi, hogy a kormány szándékai is nemesek, csak éppen nem megfelelő eszközökkel kívánja azokat elérni, másrészt azt, hogy közös értékek talaján állunk, és ezzel az ellenzéki kritika morális bázisát valójában önmaga számolja fel.
Végül is a választók a szelídebb, kevésbé dramatizált változatot is megértették, visszavették Budapestet és a tíz nagyvárost. Vagyis a gyakorlat mintha nem önt igazolná.
A kampány utolsó egy-két hete erősen más hangvételű volt, mint az azt megelőző időszak. Azt kellene érteni, hogy a nyelv nem pusztán kommunikációs eszköz. A nyelv az összekötő elem a vízió, a program, a kritika jellege és a választók között. A nyelv a politikai alapállás maga, és mint ilyen, nagyon is árulkodó. Például tükrözi, hogy a versengő politikai szereplők úgy tekintenek-e magukra, mint azonos értékrenden belüli riválisokra, vagy mint eltérő értékrendet képviselő ellenfelekre. Hosszú éveken át értetlenül hallgattam, hogy amikor a Fidesz következetesen hazaárulónak nevezte az ellenzéket, akkor az ellenzék emelkedetten csak úgy válaszolt, hogy „tisztelt miniszterelnök úr” vagy „képviselő úr”, ön bizonyára téved. Egy ilyen reagálás, a politikai csendőrpertu elfogadása ugyanis legitimálja a kormánypártok gyalázkodását, és a nagyközönségnek nem azt üzeni, hogy az ellenzék milyen kulturált, hanem azt, hogy fél. Ha pedig fél, akkor a kormánykritikus választó miért vállalja egy reménytelen ügy érdekében a személyes kockázatot? Amikor a Fidesz a magyar polgárok felét kitagadja a nemzetből, akkor arra az adekvát válasz inkább az: nem mi vagyunk hazaárulók, hanem az a bűnszervezet, amely kirabolja saját nemzetét.
Kardos Ernő
Most Orbánról beszél?
Nyilvánvaló. A folyamatot, ami Orbán hatalmi monopóliumát megteremtette, Vörös Imre egykori alkotmánybíró joggal nevezte alkotmányos puccsnak.
Azt azért elég nehéz vitatni, hogy Orbán törvényes választáson jutott hatalomba.
Ez kétségtelen. A Fidesz kétharmados parlamenti súlyát eredményező 2010-es politikai összeomlás sok tényező szerencsétlen együttállásának a következménye: a szocialista–liberális kormány hibáinak, korrupciós ügyeknek, a pénzügyi világválságnak, a korábbi költekezések nyomán előálló megszorítási kényszernek, az őszödi beszédnek, a Fidesz által irányított ügyészségnek és természetesen az aránytalan választási rendszernek. De ahhoz kellett egy politikai ragadozó is, aki ezt a kivételes alkalmat kihasználva a demokratikus intézményrendszert autokratikusra cserélte. Orbán kizárólagos uralmát igyekszik ugyan törvényekkel alátámasztani, de ezek a törvények ellentétesek a jogállami elvekkel. Ellentmondanak még a maguk által alkotott Alaptörvénynek is, amely tiltja a kizárólagos hatalomra törekvést. Orbán rendszerének két motivációja van: a hatalomkoncentráció és a családi vagyonosodás. A maffiaállam nem más, mint amikor egy politikai vállalkozás bűnszervezeti formában működő gazdasági vállalkozássá válik.
Mindez elég durván hangzik, nem tart attól, hogy beperlik ezért a sommás véleményért?
Eddig soha nem pereltek be. Ehhez is racionálisan viszonyul a hatalom: nincs szükségük bíróság előtt zajló vitára arról, hogy ők egy centralizált, antropológiai mintáit tekintve maffiaszerű bűnszervezetként üzemeltetik-e a kormányzatot. Az orbáni és egyéb posztkommunista maffiaállamokról már évek óta írok. Igyekszem a dolgokat a nevükön nevezni, de szociológusként nem morális, hanem leíró kategóriákkal dolgozom. A posztkommunista maffiaállamról először 2001-ben írtam, amikor ez a mai rendszer még csak embrionális állapotban létezett. Már akkor világos volt, hogy a mai berendezkedés megteremtésének akkor a legfőbb akadálya a parlamenti kétharmad hiánya volt. A 2010-es politikai összeomlás után ez is elhárult. A rendszer „genetikájában” azóta már nem változott, a különbség a kialakulása és a mai működése között csak annyi, amennyi egy csecsemő és egy fiatal felnőtt között van. Napjainkra pedig már végképp nyilvánvaló a rendszer öndefiníciójának álságossága, ugyanis a Nemzeti Együttműködés Rendszere valójában se nemzetinek, se együttműködésnek nem nevezhető. Ezért sem kellene az ellenzéki szereplőknek a rendszer megnevezésére a NER-t használniuk. A nemzet gyarapodásán ugyanis a hatalom lényegében egy Orbán által felügyelt bűnszervezet gazdagodását, az együttműködés helyett pedig az emberek kiszolgáltatott, vazallusi helyzetbe hozását és manipulálását érti. Aki pedig nem alázkodik meg, hanem igyekszik megőrizni a méltóságát, azt megpróbálják egzisztenciálisan ellehetetleníteni és kitagadni a nemzetből.
Néhány politikus használja is ezt a nyelvet, hivatkozik is rá. Lehet, hogy a többség mesterkéltnek érzi?
Ellenkezőleg. A Medián Közvélemény-kutató Intézet 2017. decemberi felmérése szerint például az ellenzéki és bizonytalan szavazók 30 százaléka hét lehetséges rendszermegnevezés közül a maffiaállam meghatározást választotta a rendszer leírására. Ráadásul – az én meglepetésemre is – a vidéki városokban és falvakban jóval nagyobb arányban, mint Budapesten. Vagyis a kisebb, átláthatóbb közösségekben még inkább szembetűnő a hatalom erőszakos és harácsoló, egyben kriminális jellege. Én nyelvet adtam a rendszerkritikához, az már a politikai szereplők ügye, hogy használják-e. A felmérések azt mutatják, hogy értő közönség éppen lenne rá. Ha az ellenzék nem képes megteremteni a saját rendszerkritikus nyelvét, akkor a választók is nehezebben értik a választások valódi tétjét. Bár e téren ma már sokat változott a helyzet, akár a néhány hónappal ezelőttihez képest is. Más kritikai megnevezések, mint amilyen például a hibrid rezsim, illiberális rendszer, új-feudalizmus stb., a rendszerelemzésből kilúgozzák a kriminalitás elemét. A maffiaállam-leírás az, mely az egyéb rendszermegnevezésekkel szemben a kriminalitást rendszeralkotó tényezőként és nem devianciaként vagy esetleges elemként írja le.
Borkai után: esetleg botlásnak…
Ó persze, botlásnak, ahogyan azt a Századvég vagy a Nézőpont Intézet kormánypropagandista elemzői teszik. Pedig ma a rendszer épp arról szól, hogy a kormányzat bűnszervezetként működik, vagyis bűnöző államról beszélhetünk. Ez a bűnszervezet újabb és újabb családok befogadása révén folyamatosan bővül. Ezért nevezhetjük az uralkodó elitet fogadott politikai családnak, amelynek élén a keresztapa, a patriarchális családfő áll. Ő egyben a végrehajtó hatalom feje is. Ez egy olyan klán típusú szerveződés, melyben a nem vérségi kapcsolatokat kvázi vérségi kapcsolatokká alakítják. S amennyiben egy ilyen politikai-gazdasági klán bűnszervezetként működik, akkor ezt maffiának nevezhetjük. Miután ez a szervezet egészében kisajátította az államot, ezért nem szervezett alvilágról, hanem szervezett felvilágról beszélhetünk. A maffiaállam-leírás – túl a számomra nyilvánvaló szociológiai relevanciáján – azzal az előnnyel is rendelkezik, hogy a kormánypárti szavazót nem a jobboldali értékei miatt támadja. Így nem is az az elvárása, hogy ha szembe kíván szállni Orbán rendszerével, akkor a teljes identitását fel kell adnia. Amikor az ellenzék meghatározó része a saját baloldaliságát hangsúlyozza, és a választókat az „igazi” baloldali értékek melletti elköteleződésre kapacitálja, akkor indirekt módon teljes identitásváltást vár el a kormány jobboldali kritikusaitól. Az ellenzéknek világossá kellene tennie, hogy most nem a baloldal harca van napirenden a jobboldallal szemben, hanem a demokrácia játékszabályait elfogadó erők csatáznak egy maffiakormánnyal.
Az is tény, hogy az ellenzéki erők csak az utóbbi években használják politikai érvként a maffiaállam kifejezést. Mit gondol, mi ennek a késlekedésnek az oka?
A rendszer maffiaállamként való jellemzésének igazságtartalmát az ellenzéki politikai elit csak nagyon lassan ismerte fel, ellentétben a Fidesz kommunikációs stábjával. Ugyanis amikor 2013 júniusában az ÉS-ben megjelent velem egy interjú A posztkommunista maffiaállam címmel, pár napra rá a Fidesz elkezdte a „maffiabaloldal” kifejezést használni. Mikor látták, hogy a baloldal nem él a leírásban rejlő lehetőséggel, akkor ők is abbahagyták. A háziasított ellenzéki párti helyzetet az is világosan jelzi, hogy a 2014-es országgyűlési választási kampányban mindössze két hétig tartott a szocialisták „Simicska, Orbán – maffiakormány” feliratú gigantposzterkampánya, majd – állítólag némi külső ráhatás nyomán – eltűnt még a kommunikációjukból is. Akkoriban történt az is, hogy az MSZP vezérkarából leszóltak az egyik ellenzéki laphoz: ne foglalkozzanak Rogán ingatlanügyeivel. A Simicska–Orbán-háború nyomán aztán a Jobbik kezdte el gyakrabban használni a maffiakormány megjelölést. Majd megjelent a „Ti dolgoztok – Ők lopnak” plakátkampányuk, melyre a Fidesz az Állami Számvevőszék büntetőakcióján keresztül a párt pénzügyi ellehetetlenítésével válaszolt. A Fidesz tehát csak elővágásként, korlátozottan alkalmazza ellenfeleivel szemben a maffiabaloldal kategóriáját. Tudja, hogy nem érdemes divatba hoznia, mert valójában rájuk illik a leírás. Ezekben a helyzetekben a Fidesz hideg, racionális döntéseket hoz. Nem az érzelmek mozgatják.
Visszatérve az önkormányzati választásra: a totális Fidesz-befolyás alatt működő kormánymédia hosszú ideig dermedt csendben ült, nem adták közre a végeredményt, majd a veszteségek ellenére igyekeztek újabb kétharmados győzelemnek beállítani a voksolás kimenetelét. S persze az ellenzék is győzelemről beszél. Ön szerint ki nyert?
Nagy az ellenzéki siker, hiszen a főváros, a budapesti kerületek többsége, tíz megyei jogú város és a húszezer lakosúnál nagyobb városok közül 67 került ellenzéki vezetés alá. Különösen nagy teljesítmény, ha tekintetbe vesszük a választás egyenlőtlen feltételeit: a Fidesz több tízmilliárd forintot költött a kampányra, kezdve a 9 ezer forintos rezsiutalványoktól a krumpli osztogatásán át a közmunkások zsarolásáig bezárólag. Ennek ellenére ért el komoly stratégiai sikert az ellenzéki együttműködés, ami feltétele annak, hogy a 2022-es országgyűlési választásról ne mint egy már lefutott meccsről beszélhessünk.
A fővárost és a kerületek egy részét a kormány elbukta, de azért elég sok megye és település maradt kormányellenőrzés alatt. A rendszer tehát aligha bukott meg. Nincs ennek veszélye?
Természetesen van. Viszont a kétségtelen siker azért is fontos, mert ha az ellenzék választási esélyei minimálisak lennének, akkor a polgárok késztetést éreznének a hatalmi gépezet elvárásainak megfelelő betagozódásra. Ha a kormány leváltásának még csak esélye se lenne, akkor a polgárok a szembeszegüléssel személyes életükben aránytalanul nagy egzisztenciális kockázatot vállalnának. A Fidesz hatalomgyakorlása ugyanis a normatív viszonyokat és a normatív juttatásokat diszkrecionálissá alakítja. Vagyis patrónus-kliens személyi függéseket hoz létre. Ez nagyon fontos. Talán csak a nyugdíjasok és a diákok mentesek ettől a függő viszonytól, hisz a nyugdíj normatív, mindenkinek jár. Az ellenzéki győzelmet hozó városokban azonban a kormánnyal szemben kritikus polgárok kiszolgáltatottsága jelentős mértékben csökkent. Ady versét parafrazeálva mondhatjuk, hogy Budapest az én Bakonyom. Az itt élőknek kevésbé lehet olyan érzésük, hogy mindenképp be kell tagozódniuk Orbán rendszerébe, mert különben egzisztenciális problémáik lesznek. Ez pedig az ország harmadában megalapozhatja a következő választás sikerét, hisz az ellenzék által megnyert önkormányzatok a „szabadság szigeteiként” tudnak működni.
Ez jól hangzik, a szabad városok bejáratához ki is írhatnák: zsarolásmentes település!
A települést még tudják majd zsarolni, hisz a keresztapa – nevezzük Orbán Viktornak – minden olyan bevételt, amely az ő személyes döntésétől függ, fel akar számolni. Azért, hogy kiiktathassa a rendszerével szembeni kritika potenciális bázisát, felszámol minden autonómiát. Ezért alakították át a jórészt már eddig is irányítottan áramló TAO-pénzeket központi elosztású pénzforrássá, amiből csak az kap, aki „megszolgálja”. Ezért szüntették meg a CEU-t, és üzentek hadat minden független intézménynek, köztük a civil szervezeteknek is.
Még az amerikai elnöknél is eljártak, hogy csökkenthessék a civilek befolyását. Ezek tényleg komoly veszélyt jelentenek a kormányfő hatalmára?
Hogyne, éltetik a független kritika lehetőségét. Az Ökotárs Alapítványra is ráhívták a rendőrséget, a munkatársaikat látványosan meghurcolták, és inkább beáldoznák a Norvég Alap hetvenmilliárdját, semhogy tőlük független döntés születhessen néhány milliárd forint felhasználásáról. De emlékezhetünk az ellenzéki polgármester által vezetett Esztergom vagy Hódmezővásárhely önkormányzataira is, ahol a Fidesz cinikus módon mindent megpróbált tönkretenni. De most, miután a helyhatósági választáson megnőtt az ellenzéki vezetésű önkormányzatok száma, ezután már szabad települések tömegével kell szembenéznie. Nem alkalmazhatja a következetes ellehetetlenítés politikáját. Rafináltabban kell eljárnia.
Jó, de a centralizált kormányzati igazgatás továbbra is a Fidesz kezében van. Ehhez mit szól?
A maffiaállam bizonyos szempontból saját híveivel is könyörtelen. Gondoljon bele: Tiborcz „LED-es lámpaüzleteihez” hány embert, hány képviselőt kellett szabálytalanságra, törvénytelenségre rávenni? Az érintettek maguk is tudták, hogy törvényt sértettek, de a hűség fejében a „keresztapa” a legfőbb ügyészen, Polt Péteren keresztül eddig védelmet biztosíthatott nekik. Ezért is mondott nemet Magyarország kormánya az európai ügyészséghez való csatlakozásra. Ezzel ugyanis rés támadt volna a fogadott politikai család védelmén, hiszen egy független szervezet indítványozhatott volna bírósági eljárásokat olyanokkal szemben, akiknek a büntethetetlenségét eddig Orbán garantálta. Ez pedig a rendszer lényegét érintené, hisz a politikai család tagjai esetében a korrupció nem kizáró ok, hanem foglalkoztatási feltétel. Különben nem lehet zsarolni őket, nem lehet bízni a feltétlen engedelmességükben és lojalitásukban.
Borkai szexpartijának hatása drámai volt
A mai államrendben Polt Péter helye stabilabb, mint Orbáné. A legfőbb ügyészt csak kétharmaddal lehet megválasztani. Ha a leváltásához nincs meg a minősített többség, akkor Polt a helyén marad. Végül is a védelem örök érvényűnek látszik, nem?
Az önkormányzati választáson 67 városban olyan elszánt civilekből áll össze az ellenzéki vezetés, mint például a ferencvárosi Baranyi Krisztina. Említhetném még Karácsony Gergelyt vagy a miskolci Veres Pált, akinek húsz év után azért nem hosszabbították meg iskolaigazgatói megbízását, mert beállt a „kockásingesek” mozgalmába, ráadásul bírálni merészelte a kormány oktatáspolitikáját. Vagy ott van még az orvos László Imre esete, akit szexuális zaklatás hamis vádjával próbáltak eltenni az útból. Ezeket az embereket bátor kiállásuk és zsarolhatatlanságuk hitelesíti a rendszerkritikusi szerepre. Ezen a téren remélhetőleg világossá válik az ellenzék számára, hogy csak olyan embereket engedjen szerephez jutni, akik nem zsarolhatók. Mert ellenkező esetben az embereit a Fidesz vagy „levadássza”, vagy „beszervezi”. Az ellenzéki irányítású önkormányzatokban sorra dőlhetnek majd ki a csontvázak a szekrényből. Ez aligha a bosszúállás következménye lesz, elég, ha csak kinyitják a szekrényeket. Már ha maradt valami bennük, mert nem véletlenül darálják sok helyen a dokumentumokat. Ezekhez az ügyekhez már kevés lesz Polt Péter védelme. Ha az önkormányzatok által jól dokumentálható törvénysértések kerülnek nyilvánosságra, akkor a főügyész hiába dobja vissza vizsgálat nélkül a feljelentéseket. Politikai értelemben Orbán már képtelen lesz megvédeni a politikai család törvénysértőit.
Sokak szerint Borkai magával rántotta a Fideszt, ami azért vicces, mert a nemzet gázszerelője, Mészáros Lőrinc addigra már megvette a fél országot, a másik felét a miniszterelnöki vő, Tiborcz István, s akkor nem beszéltem Kósa Lajos idős anyukájáról, aki pedagógus létére disznóhizlaldát működtet, és papíron a fia BMW motorkerékpárját is ő vásárolja. Közben még börtönbe is került egyik-másik „maffiózó”. A nép mégis újra kormányra juttatta a Fideszt. Miért pont most lett elegük az embereknek a maffiaállamból?
Borkai szexpartiját látva mindenki ledöbbent, a képek hatása drámai volt. Miközben a miniszterelnök meghirdette a kereszténydemokráciát, majd a keresztény szabadságot és a magasabb rendű életet. S ezek után bemutatják ezt az orgiát, ami nem fér össze a meghirdetett értékekkel, ráadásul ezt is az adófizetőktől ellopott közpénzből fizették. Sokak számára ez volt az utolsó csepp a pohárban. Az emberek szembesültek vele, hogy így néz ki a fideszes „családpolitika”: a papa lop, a mama pedagógusfizetésből szerez négyhektáros birtokot teniszpályával és lovardával, közben valamilyen uniós projektet gardíroz. Az ifjú Borkai milliós fizetést kap munka nélkül egy nem működő cégtől. A család leány tagja pedig mélyen a piaci ár alatt kap üzletrészt egy olyan cégből, amely a várossal köt korrupt üzletet. A Borkai családban, ahogy a többi fideszes maffiózó esetében, a romlottság nem eseti dolog, itt komplett családi stratégiáról van szó. Nyilvánvaló és egyértelmű, hogy a hatalmon lévő maffia a saját nemzetét rabolja ki. Ez a mai rendszer lényege. Baráti oligarchákat építenek egy klánszerű közösségben, szerintem ezt értették meg az emberek. Borkai szexorgiája világos helyzetet teremtett.
Ez lenne az erkölcsi lázadás, amely képes megbuktatni a maffiaállamot?
Erkölcsi lázadás nincs, de az biztos, hogy amíg autokráciát, diktatúrát lehet amorális alapokra építeni, ezeket megdönteni ugyanezen az alapon nem lehet. Az autokrácia megdöntéséhez ugyanis komoly személyes áldozatokat kell hoznia azoknak, akik vállalják az ezzel járó kockázatot. Az ellenzéki tábor pedig csak abban az esetben erősödhet meg, ha tiszta marad. A Fidesz aligha tud megtisztulni, mert képtelen elengedni azok kezét, akiket korrupt üzletekkel finanszíroz. Ugyanis az Orbán famíliától kezdve a Rogán, a Kósa, a Lázár és a Borkai famíliákhoz hasonlókra épül az egész rendszer. Állami szintre emelve központosítják és monopolizálják a korrupciót, s bizonyos részeit leosztják alsóbb szintekre, amit a keresztapa felhatalmazásával továbbosztanak. Ettől a bűntől a mai Fidesz azért nem tud már megszabadulni, mert nyakig benne van. Ez nem deviancia, ez a rendszer lényege.
Ez a középosztály megteremtésének módja, hogy a nagy klasszikust idézzünk. De lenne más út is?
Sajnos ami ma épül, az nem középosztály, hanem vazallusi réteg. A magyar vállalkozónak a tulajdona nincs biztonságban, mert a keresztapa az állami fenyegetés, zsarolás és zaklatás eszközeivel bármikor elveheti. Ami ma épül az országban, az egy Orbánhoz lojális, ám versenyképtelen, járadékvadász réteg, ami azokra a pozíciókra ül rá, amelyekből teljesítmény nélkül, állami segédlettel járadék húzható. Egy kézzelfogható példa: Mészáros Lőrinc alapít egy céget, a tőzsdére viszi, és miközben még nem csinált semmit, elkezd szárnyalni az árfolyam. Ez lényegében arról szól, hogy a részvények ára a korrupciós várakozások miatt nő. Nem a cég teljesítményét árazza a piac, hanem Mészáros kormányzati kapcsolatait.
Az önkormányzati választás utáni első napot viszont Mészáros Lőrinc 13 milliárdos veszteséggel zárta. Ez volt a piac reakciója a választási eredményekre. Mi történt?
Az a korrupciós potenciál, amit az önkormányzatok jelenthetnek, kisebb lett. Nem tűnt el, csak összement. De ezenkívül maradt még a kínai vasút Belgrádtól Budapestig, Paks 2.,meg számtalan állami nagyberuházás.
A választások előtt azt nyilatkozta, hogy ha az ellenzék nyer, akkor zár a kétharmados olló. A kormány megbéníthatja a fővárosi önkormányzatokat és az összes többit. Ehhez képest az első parlamenti beszédében még a kormányfő is inkább együttműködést ajánlott. Lehet, hogy rossz jósnak bizonyul?
Az ellenzéki győzelem tömegessége korlátozza a kormányzat ellenzéki önkormányzatokat ellehetetlenítő képességét. Nyílt háborút kétségtelenül nem hirdettek, de az sem véletlen, hogy a fővárost ismét eladósították. 2013-ban kiegyenlítették Budapest tartozásait, Tarlós lelépése előtt viszont ismét 80 milliárd körüli lett az adóssága. Ez pont elég ahhoz, hogy a város életét megkeserítsék anélkül, hogy nyílt konfliktust generálnának. Ezenkívül korábban már elfogadtak egy olyan törvényt, amely kimondja, hogy a 700 millió forint feletti közbeszerzések odaítéléséről nem az önkormányzat, hanem az állam által alapított ügynökség dönt. Egyetlen kézmozdulattal államosították a települések beruházási célú forrásainak nagy részét, így még akkor is az állam dönthet a kivitelezőkről, ha az önkormányzat saját jogán, uniós pályázattal nyerte el rá a forrást.
Pikó András a kampányban (Fotó: Horváth László)
Egyelőre politikai harcról valóban nincs szó, hisz Orbán Viktor a választás éjszakáján – bár győzelemnek maszkírozta – mégis elismerte a vereséget, később a parlamentben is együttműködést ígért. S a jelek azt is mutatják, hogy ahol a Fidesz elbukott, ott átadja a hatalmat is. Néhol ugyan perelnek. Kósa Lajos erre hivatkozva azt mondta, hogy végül is ez a demokrácia. Ön szerint is?
Tudjuk, hogy Orbán nem mindig azt mondja, amit csinál. Már a külföldi politikusokat is felkérte: ne a szavait, hanem a tetteit figyeljék. Erre azonban várni kell néhány hónapot. Szerintem ezekben a napokban Orbán hideg fejjel megpróbálja átgondolni, hogy milyen stratégiát válasszon a győztes önkormányzatokkal szemben. Szerintem szelektív politikát fog alkalmazni.
Most sietve bejelentette, hogy a Tarlósnak ígért ezermilliárdot Karácsony számára is fenntartja.
A Tarlósnak ígért ezermilliárdot nehéz Karácsony győzelme után visszavenni, bár Orbán Viktor ezzel is fenyegetőzött, és a kampány jó része is erre épült. A konfliktus akkor kezdődik majd, ha el kell dönteni, hogy Csepel északi csücskében valóban megépüljön-e a 40 ezres atlétikai stadion, vagy sem. Ez ugyanis a választók akaratával szembemenő, lopakodó felkészülés lenne az olimpia megrendezésére. A kormányzati vállalás ugyanakkor csak a beígért kormányzati projektekre vonatkozik, és nem magára a támogatás összegére. Nem is szólva a Fidesz ilyenkor alkalmazott átláthatatlan közbeszerzési eljárásairól. Ha az ajándék lónak minden második fogát saját zsebre meg akarják tartani, az bizonyosan komoly konfliktust gerjeszt a kormány és a főváros között.
A szakértők is azt mondták, hogy minden idők legmocskosabb kampánya van mögöttünk, sorra kerültek elő a titkosszolgálati eszközökkel készült videók, hangfelvételek. Békeidőben pedig az állam ellenőrző szervei, a számvevőszék, az ügyészség, a rendőrség tartja szemmel az ellenzéket. Előfordulhat, hogy a következő választás előtt már mindent bevetnek?
Ez bizonyára be is következik majd, nem csupán előfordulhat. Már ma normál üzemmódban is szemmel tartják az ellenzéki politikusokat, ezért is kulcsfontosságú, hogy az önkormányzatokba kerülő képviselők, közszereplők, polgármesterek tiszták legyenek, és azok is maradjanak. A hatalom biztosan kipécéz majd néhány embert, többen közülük számíthatnak visszautasíthatatlan ajánlatokra is. Ha esetleg elfogadnák, majd lebuknának, akkor néhány embert el is visznek közülük, és rajtuk keresztül próbálják besározni az egész ellenzéket. A legtöbben számíthatnak majd nemtelen támadásra is. Tehát létfontosságú, hogy a politika új szereplőit ne vádolhassák korrupcióval, ne legyenek zsarolhatók, mert az a teljes ellenzék hitelét rontaná. A másik vonalon pedig megpróbálják majd az önkormányzatokat ellehetetleníteni, hogy az alkalmatlanságot rájuk bizonyíthassák. Ilyen példa a 3-as metró felújítása, ami Tarlós presztízsét is alaposan megtépázta. Addig húzták-halasztották a korszerűsítést, amíg a saját polgármesterük tudomásul nem vette, hogy be kellett érnie – Orbán korrupt üzlete révén – az elavult, légkondíció nélküli belorusz szerelvényekkel. Ebbe az utcába Karácsony nem mehet be, mert az az út a bukáshoz vezet. Ugyanakkor a megalakuló önkormányzatok képesek lehetnek maguknak újabb médiafelületet teremteni, amelynek segítségével eljuthatnak saját választóikhoz. Ez lehetővé teheti, hogy a politikai konfliktusokat ne csak egyoldalúan, a kormánypropaganda oldaláról ismerjék meg a választók.
Az ellenzéki települések fejlődésének egyik forrása az uniós pénz, de ha jól értem, azt a kormány egy törvénnyel megpróbálja „lenyúlni”. Milyen gazdasági eszközei maradnak még az ellenzéki településeknek, hogy a kormányzati befolyástól függetlenítsék magukat?
Néhány kerületi polgármester kezdeményezése példaadó lehet. Az ellenzéki önkormányzat pénzcsapjait is el lehet majd zárni az illetéktelenek elől. Leépíthetik azokat az állásokat, amelyek csak pénzkifizető helyek voltak. A parkolási rendszer bevételei is komoly tartalékot jelenthetnek, ha nem lopják el a pénzt. Elég jelentős az iparűzési adóból származó bevétel, amelyet más módokon is lehet növelni. Sorolhatnám a lehetőséget, de nem akarok tippeket adni. A lényeg, hogy szerintem, ha nem is túlságosan nagy, de azért van mozgástér. A pénznél azonban fontosabb, hogy az új vezetés erkölcsi bázisa ne erodálódjon. Már csak azért se, mert ha a kormányzattal folytatott harcban a választóktól áldozatot kérnek, azt csak szilárd erkölcsi alapokon állva lehet elvárni.
Ön szerint a maffiaállam tudomásul veszi-e, hogy az ellenzék fölénybe kerül, esetleg le is győzi egy választáson?
Ez nyitott kérdés. Ha nem lennénk az Európai Unión belül, a magyar rendszerhez hasonló maffiaállamok – Oroszország, Azerbajdzsán és az egykori közép-ázsiai utódállamok – mintájára Orbán biztosan nem tűrné el. Igyekezne a politikai vereséget az állami kényszer és erőszak eszközeivel ellensúlyozni. Még ezernyi trükk elképzelhető, amit az állam bevethetne. Ilyen csel lehet az orosz recept szerint az ellenzéki képviselők levadászása. Ehhez segítség, hogy egy friss törvény szerint a képviselőjelölteket már nem illeti meg a mentelmi jog. Innen már csak egy lépés a putyini gyakorlat alkalmazása: kétharmados többséggel egy hétvége alatt megszavazhatnak egy törvényt, amely szerint aki ellen büntetőeljárás folyik, nem lehet képviselőjelölt. A húzóneveket ilyen módszerrel ki is vonhatják a választási forgalomból. Sorolhatnám még a trükköket, ezeknek a lépéseknek van egy belső logikájuk, amelyről már tíz éve írok. Egyelőre azonban kétlem, hogy az unióban ezeket meg mernék csinálni. De kormányzati igény talán már lenne rá.
Meg lehet egyáltalán szabadulni a maffiaállamtól?
Azért nehéz a kérdés, mert a liberális demokráciában a választás tétje az, hogy valamely politikus kormányra kerül vagy ellenzékbe. Még a lengyel autokratikus kísérletnek is csak ennyi a választási tétje. Ugyanis ha Jarosłav Kaczyński elvesztette volna a választást, akkor pártjával, a Jog és Igazságossággal (PiS) ellenzékben lenne. De nem börtönben. Amikor a maffiaállamról beszélünk, akkor nyilvánvaló, hogy a kriminalitás nem pusztán devianciája a rendszernek, hanem a rendszert alkotó, konstituáló tényező. Erre épül a rendszer, ami számukra azt is jelenti egyben, hogy a választás nyomán a teljhatalomból börtönbe kerülnek-e, vagy sem. Ha a kelet-európai autokratikus rendszereket vizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy Macedóniából Gruevszki, a Moldovai Köztársaságból Plahotniuk, Ukrajnából Janukovics elmenekült, mert a korrupt magatartásuk miatt a hazájukban hatályos törvények alapján mindegyiküknek börtönben lenne a helye.
Ez lenne az eredménye, pontosabban a következménye a maffiaállam megbuktatásának?
A helyzet azért bonyolult, mert nem kiszámítható, hogy mi történik akkor, ha a jelenlegi ellenzék nem szerez kétharmados többséget. Hiszen akkor a politikai rendszer számos intézménye – mint például az ügyészség, a költségvetési tanács, az alkotmánybíróság – továbbra is a maffiaállamot szolgálná. 1990-ben a pártállami rendszert tárgyalásos alapon le lehetett váltani egy folyamatosan retiráló MSZMP-vel, miközben a jogfolytonosság fennmaradt. De az már erősen kétséges, hogy a maffiaállam a jogfolytonosság bázisán lebontható-e. Hivatali idejük alatt ugyanis, hogy bebetonozzák magukat, olyan hatalomkoncentrációt, kontrollálhatatlanságot és a kulcspozíciók sokaságában olyan elmozdíthatatlanságot teremtettek, amely még az általuk elfogadott alaptörvény szellemének is teljesen ellentmond. Nem tudhatjuk, hogy ha az ellenzék megnyeri a következő parlamenti választást, akkor az erőszak és a káoszteremtés milyen fokozataira számíthatunk. (nyitókép: népszava.hu; Magyar Bálint-portré: 24.hu)
A NER emlékezetpolitikája jól kitapinthatóan a történelemhamisításra épít, efelől ma már nem lehet kétségünk. A köztéri emlékművek körüli politikai játszma is azt a célt szolgálja, hogy a múlt szereplőivel kapcsolatos tudásunkat megingassa, egyes szereplők megítélését pedig annak megfelelően módosítsa, ahogyan azt a rendszer politikai céljai megkívánják. A legaggasztóbb, amikor elmosódnak a határok a sorsfordító történelmi események áldozatai és az elkövetők között. A szakértő műhelyek, köztük a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhelyeinek ellehetetlenítésével még bizonytalanabbá válhat a múlt tényeinek megközelítése, értelmezése. Az alábbi történet szálai egy 2008-as (akkor még botrányt okozó) emlékezetpolitikai vita kezdetére nyúlnak vissza. Azért elevenítjük újra föl, hogy önmagunk előtt is igazoljuk: egy évtized elmúltával sem jutottunk előre, a tudatos manipuláció erősödésével szemben egyre védtelenebbek leszünk. Erősödik a Horthy-reneszánsz, új köntösben jelentkezik az irredentizmus, és ez kedvez a történelmet kisajátító hatalmi törekvéseknek. Az ilyen helyzetben még nehezebb lesz különválasztani az áldozatokat és azokat, akik elemésztették őket.
(elment hazulról) A tanúkihallgatást a Belügyminisztérium vizsgálati osztálya végezte Budapesten, a Gyorskocsi utcában 1971. április 27-én. Özvegy Pokorni Józsefné (született Ring Anna) XII. kerületi, Pagony utcai lakost Brunner Tivadar és társai ügyében hallgatták ki. „Tegyen vallomást a Bp. XII. kerületi nyilasok 1944. okt. 15-ét követő cselekményeiről” – szólította fel az asszonyt a rendőrtiszt.
„A nyilaskeresztes pártnak én nem voltam tagja, és tudomásom szerint a férjem sem, aki abban az időben a MOM-ban dolgozott mint villanyszerelő – mondta az özvegy. – Emlékezetem szerint 1944. dec. 22-én – mivel otthon volt betegállományban – elment a Kapás utcai OTI-ba felülvizsgálatra, de csak másnap reggel hat óra tájban jött haza. Elmondta, hogy a Megadja – akit mint fűszeressegédet és is ismertem – őt is a Városmajor utcai nyilasházba rendelte, és azt is mondta, hogy ha nem megy oda, akkor abból baj lesz, ezért már 22-én egész nap velük volt, és a kabátot is tőlük kapta. Elmondta még azt is, hogy ők most elmennek Budáról, ezután elment hazulról, és vele többet nem találkoztam. Nyolc gyermekünk volt, és ugyanott laktunk, ahol ma is lakunk, a háznak nem volt óvóhelye. 1944. dec. 23-án egy kb. 20 éves fiatalember jött egy tehergépkocsival hozzám, és elmondta, hogy a férjem küldte őt azért, hogy a Gömbös Gyula út 8. sz. alatti házba költöztessen, mivel abban a házban van óvóhely, és ott a gyerekekkel nagyobb biztonságban leszek. Át is költöztem oda. 1945. január kb. 18-án a nagyobbik gyerekeim elmentek a Pagony utcai lakásunkat megnézni, és éppen akkor keresett ott minket egy cselédlány, aki elmondta, hogy férjem a Kis Svábhegyi úton a gazdája villájában feküdt két napig gerinclövéssel, és onnan a János kórházba vitték. Egyik fiam volt a János kórházban, de apját már csak holtan látta ott. Később a XII. kerületi tanácstól kaptam meg férjem halotti anyakönyvi kivonatát.
Férjem tevékenységéről, de a XII. kerületi nyilasok tevékenységéről semmit nem tudok, mivel én sem a XII. Városmajor utcai nyilas pártházban nem jártam, sem ismeretségem nem volt a nyilasok között. Csak a két Megadja testvért ismertem, az egyik fűszeressegéd volt Tokai Péter fűszeresnél, ahol én is vásároltam, a másik Megadja emlékezetem szerint szobafestő volt… Egyebet az üggyel kapcsolatban elmondani nem tudok. A jegyzőkönyv vallomásomat az igazságnak megfelelően tartalmazza, amit aláírásommal igazolok.”
(nevek és gyilkosságok) Megadja nevével először 2008-ban találkoztam, amikor Tömeggyilkos vértanúk címmel cikket írtam a Népszabadságban. Ezt megelőzően közölte az újság a Felmagasztosult keretlegények című írást, melyben a szerző, Csapody Tamás arról számolt be, hogy a népbírósági ítéletek alapján a Budapesten 1947-ben kivégzett öt bori kerettag – Asztalos Ferenc, Szokolits Ferenc, Tálas András, Juhász Pál és Sisák György – nyomára bukkant a Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellájában. A nemzetiszín szalaggal átkötött kopjafák mögött az emléktáblán az egykori háborús bűnösök közül háromnak a nevét is feltüntették. „Csak néztem – írta Csapody –, hogy a 301-es parcellából átjövő diákcsoportok a 298-as parcella márványtáblái előtt is leróják kegyeletüket.”
A cikkek megjelenése után jelentkezett a szerkesztőségben a nyilasuralom rémtetteivel foglalkozó Frisch György. Közölte, hogy több olyan tömeggyilkos nevét is fölfedezte a 298-as parcella emléktábláján, akit 1945 és ’51 között háborús bűntettek miatt halálra ítéltek. A városmajori gyilkosságokban részt vevő és ezért elítélt nyilasok közül többek – Bokor Sándor, a Dési Dregán házaspár, Gáncsos István, Hajgató Lajos, Hellinger Antal, Tuboly Miklós – neve is ott volt a temetőben. Nevük fölé a márványtáblára ezt vésette a hálás utókor: „A hazáért haltak vértanúhalált”.
A főváros XII. kerületében igen erős volt a nyilasszervezet. Itt a náci és fajmagyar eszmének olyan aktív értelmiségi hívei is akadtak, mint a több száz ember haláláért felelősségre vont Kun András minorita szerzetespap vagy a Bokor és a Megadja testvérek. A szervezet a Győri úton kezdte működését, onnan tette át székhelyét 1944 novemberében a Városmajor utcába. Fő feladata volt, hogy a svábhegyi Gestapo-központtól átvegye az összegyűjtött zsidókat, és lekísérje őket a gettóba vagy más gyűjtőhelyre. De az itteni nyilasok lerövidítették az utat. A Városmajor utca 37.-ből nem a gettóba, hanem a Lánchíd melletti Duna-partra terelték a zsidókat (korabeli műszóval: „úsztatásra”). S belelőtték az embereket a vízbe. 1944. december elejétől január végéig ötven-száz fős csoportokkal végeztek ilyenformán. A nyilasszervezet másik „feladatának” azt tekintette, hogy összeszedje a városrészben bujkáló zsidókat. A cél az volt, hogy megkínozzák, kifosszák és agyonverjék őket. A nyilasokhoz csapódó köztörvényesek előtt egy-egy felszabaduló ingatlan megszerzésének lehetősége lebegett.
Budán 1944–1945 telén több mészárlás is volt több zsidó létesítményben. Az egyik tömeggyilkosság helye a Maros utca 16. szám alatt lévő kórház, a másiké a Városmajor utca 64–66. szám alatt lévő Bíró Dániel Ortodox Szanatórium és Kórház volt. Embereket öltek meg a nyilasok az Alma u. 2. szám alatti szeretetházban is. A Városmajor utca 37.-ben működő nyilasház, illetve a Németvölgyi út 5. szám alatti nyilasparancsnokság villaépülete szintén kivégzések helyszíne volt . Ma ennek közvetlen közelében látható a sok vitát kiváltó Turul-emlékmű. Rajta az áldozatok között szereplő, de a 44-45 fordulóján elkövetett rémtettek során gyakorta szereplő Pokorni József nevével, ami már 2008-ban fölkeltette az érdeklődésemet. Legfőképpen azért, mert arra gyanakodtam, hogy ugyanaz történt, mint a 298-as parcellában: egymás mellé került áldozat és tettes a közös emlékezetben.
A budai nyilasok 1945 januárjában három támadást hajtottak végre, közli Pelle János. „Január 12-én a Maros utca 16. számú zsidó kórházban gyilkoltak, két nappal később január 14-én a Városmajor utcai Ortodox Kórházat rohanták meg. S végül január 19-én a Budai Szentegylet Alma u. 2.-ben lévő szeretetházának lakóival végeztek. A Maros utcában mintegy száz áldozatot hagytak maguk után, a Városmajor utcában százötvenet. Betegeket, orvosokat, ápolókat, bujkáló zsidókat, köztük gyerekeket is öltek. A holttesteket a kórházak hátsó kertjében benzinnel leöntötték, felgyújtották, majd a maradványokat elásták…”
(a Pokol tornácán) Zoltán Gábor felkavaró történetében – az Orgia című regényben – megelevenedik a pokoli „tizenkétker”, a gyilkosok a saját nevükön szerepelnek, vonul, őrjöng, tombol az egész apokaliptikus társaság, a hungarizmus végóráján vagyunk, a nyilasok minden mindegy alapon és hangulatban öldökölnek. Így történhetett a valóságban is.
Nem csak Zoltánnál, de Pelle tanulmányában is feltűnik a MOM villanyszerelője, Pokorni – akit gyakorta neveznek a dokumentumokban Pokornyinak, olykor Pokornyiknak is. Pellénél és másoknál Pokornyi következetesen Kun páter mellett bukkan fel, miközben az özvegy huszonhat év elmúltával azt vallotta, férje nem volt tagja a nyilaskeresztes pártnak. Voltak ezzel így mások is: kezükben fegyverrel hozzácsapódtak a nyilasokhoz. „Jelentést kaptam arról – szerepelt Kun vallomásában –, hogy a Karácsony uccai egyik saroképület pincéjében kb. 15-20 rendőrtiszt dőzsöl. Megint az én vezetésem mellett kiszállt egy különítmény, az ott lévő rendőrtiszteket a helyszínen összefogdosták és a Németvölgyi úti párthelyiségbe kísérték be. A pártszolgálatvezető leigazoltatta a rendőröket és szabadon bocsájtotta (őket). Nekem azonban nem volt ez elég, kiküldöttem Pokornyit, aki többedmagával kiment, ismét behozták az elengedett rendőröket és a segítségükre kirendelt 20 másik rendőrt, ezek közül 2 vagy 3-at megvertünk, az ütlegelésben én is részt vettem. A verést kézzel és géppisztolyaggyal eszközöltem. A Németvölgyi u. 5 sz. házzal szemben volt a Hűség Háza, ott székelt Bokor és Megadja. És amikor a rendőröket behoztam, ők is megsokallták a dolgot, féltek attól, hogy baj lehet a dologból, engem elfogtak, és a rendőröket kiszabadították. Valahogy kimagyaráztuk… ki is békültünk a rendőrökkel és a rendőrtisztekkel, de pár perc múlva a Várból nagy rendőri készültség jött, körülfogták a házat, engem letartóztattak, bekísértek, és ezt követően ítéltek kötél általi halálra.”
(Megadja) Zoltán Gábor az Orgia megjelenése (2016) előtt írt egy tanulmányt a XII. kerületi nyilasok azon vezéralakjáról, aki a kabátot adta Pokorninak; özvegy Pokorni Józsefné is azt vallotta ’71-ben, hogy ismerte. Mellesleg az 1907-ben Érsekújváron született Pokorni (a. n.: Kelmajer Mária) 1945. január 27-én kapta a gerinclövést, közel a János kórházhoz, az oroszok lassan, de folyamatosan nyomultak előre. És úgy halt meg január 28-án, hogy ha életben maradt volna, bizonyára nem kerülhette volna el a háborús bűntettek miatti felelősségre vonást. Voltaképp azért nem lett háborús bűnössé nyilvánítva, mert meghalt. Ez az oka annak, hogy végül fölkerülhetett a neve a Turul-szobor talapzatára (Károly nevű, nyolcéves gyermeke is meghalt, az ő neve is ott van az apjáé mellett az emlékművön). Ha valaki ránéz ma a vésetre, akár arra is gondolhat, hogy egy az áldozatok sorában, akire emlékszik az utókor.
Megadja Ferenc testvérét, Lászlót a népbíróság elítélte, és kivégezték. Így jártak a Bokor testvérek (Dénes, Sándor) és a Dési Dregán házaspár is. De Megadja százados nem várta meg a kitörést, 1945. január 14-én kereket oldott. Anyja szülőhelyén, a dél-alföldi tanyavilágban bújtatták el, álnéven vállalt mezőgazdasági munkát. De aztán lett egy nőügye, összejött a szomszédasszonyával, s a babával karjukon vágtak neki a jugoszláv határnak. Elfogták, ő pedig megadta magát.
Az Államvédelmi Hatóság úgy döntött, beszervezi Megadját, aki nem az a szálkás és engesztelhetetlen nyilas volt, mint Bokor Dénes vagy a még Serédi Jusztiniánnal is szembeforduló Kun (a bíboros érsek eltiltotta a papi szolgálattól), lehetett vele üzletet kötni. Korán találkozott a hungarista eszmékkel, ismerte a pénzt, a kereskedősegéd 21 évesen már üzletet nyitott egy társával az Attila úton. 1940-ben bevonult katonának, a Bácskában szolgált, a keleti frontról szerelt le ’43-ban. 1944-es véres kalandjairól nem tett említést későbbi, önfényező történeteiben, azt, hogy valójában mit művelt, azok mesélték el, akiket megkínzott. „Engem egyedül a Megadja Ferenc ütött, de úgy, hogy a fejem betört, s az orrom vérzett, s két csomó hajamat tépte ki” – mondta Wallenberg egyik munkatársa, akit a III. kerületi lakásából hurcoltak el. Megadja és Kun páter közösen verte meg dr. Morelli József ügyvédet is, azzal fenyegették, hogy „meg fogják úsztatni”. Elszedtek aztán tőle kb. kétmillió pengő értékű készpénzt és ékszert. Márffy Ödön festőművészt és öccsét Megadja megzsarolta, pénzt követelt tőlük, majd megölte a művész zsidó modelljét. „1944. december 24-én este a Városmajor utcai nyilasház kertjében a csoport jelen lévő vezetői személyesen végeztek ki tíz-egynéhány foglyot, akiket hetek óta tartottak fogva és kínoztak. A meggyilkoltak egyike egy kilencéves kisfiú, Hutiray Tamás volt – ő ezt az ajándékot kapta karácsony estéjén a magyar nemzettől. Az ajándék átadóinak egyike egybehangzó vallomás szerint Megadja Ferenc. Bent a házban közben Kun András páter az Ave Mariát játszotta hegedűn.” A karácsony előtti estén a nők mellét harapófogóval tépték, a hasukat bikacsökkel ütötték, hogy ne legyen többé gyerekük, egy nyolc hónapos terhes tanú vallomása szerint Megadja torkaszakadtából azt kiabálta, hogy „megadja nektek a Megadja!”.
Ehhez képest ’52-ben már arról tájékoztatta a kommunista állambiztonság embereit, hogy személyesen ő fékezte meg az őrjöngő Kun pátert, Ausztráliában pedig – mert ott kötött ki végül – az járta róla, hogy az utolsó leheletéig védte a Hűség Házát. „Ezzel szemben a helyzet az – írja Zoltán –, hogy az Andrássy út 60.-at jóval a szovjet katonák érkezése előtt az összes nyilas elhagyta, az épületben csak az utolsó mészárlások után otthagyott tetemek maradtak – más lehetőség híján ők fogadták a behatolókat.”
A városmajori gyilkos, Megadja, aki szerepel Pokorni Józsefné vallomásában, Szlavko néven lett besúgó, de melléfogtak vele. A jugók elkapták, ő azonban szerencsésebbnek bizonyult, mint Kun páter vagy a nyolcgyermekes villanyszerelő, mert két évet ült Tito börtönében, majd Trieszten át eljutott Ausztráliába, ahol aztán újra nyilasként élhetett. 1980. április 4-én halt meg Buxtonban.
Kun András páter, az ördögi figura
(tömegsírok) A XII. (illetve a VI. és az V.) kerületben több helyen is működtek nyilas pártszervezetek. A Győri út 1. szám alatt 1944. november 10-ig, a Városmajor utca 37.-ben 1944. november 10-től december 25-ig tartózkodtak, utána átvették az irányítást az Andrássy út 47.-ben (1944. december 25-től 1945. január 10-ig), az Andrássy út 60.-ban (VI. ker.) 1945. január 2-án jelentek meg, és január 14-ig működtek ott (Bokor Dénes egy részleggel kivált az Andrássy úti kompániából, és a Hűség Háza parancsnokaként szervezte a Hungarista Légiót). Az V. kerületi Városház utca 14. alatt volt Bokor „főkerülete”, 1945. január 14. és 17. között tartózkodtak itt. A XII. kerületi Németvölgyi út 5. alatt 1945. január 8. és 24. között ténykedtek a nyilasok, ide költözött az Andrássy út 47.-ből a Dési Dregán Miklós-féle részleg. A Németvölgyi út 10.-ben 1945. január 18. és január 24. között Bokor Dénes részlege tanyázott, a Márvány utca 40–42.-n a Dési Dregán-féle osztag és Bokorék osztoztak 1945. január 24. és február 10. között.
A XII. kerületi nyilasok által megtámadott középületek a következők voltak: VII. kerület, Kertész utca 43. (védett ház, 1944. december 31. – 1945. január 1.); XII. kerület, Maros utca 16., Chevra Kadisa kórház (1945. január 12.); XII. kerület, Városmajor utca 64–66. Ortodox kórház (1945. január 14.); XII. kerület, Alma u 2., Ortodox Szeretetotthon (1945. január 19.).
Tömegsírokat a következő helyeken találtak (exhumálás is volt valamennyi helyszínen). 1. Maros utca 16. (84 holttest); 2. Városmajor park (a teniszpálya mellett, a Bíró Dániel Kórház mártírjai (25); 3. Városmajor park és Szamos utca torkolata, Alma utcai mártírok (21); 4. Városmajor utca 37. (14); 5. Németvölgyi út 5. (43); 6. Ügyész utca (8).
A XII. kerületi nyilasok 1944 novemberében költöztek át a Városmajor utca 37. számú házba, innen szállították el a megsemmisítésre szánt zsidókat. Legtöbbször az történt, hogy a Városmajor utcai pártházban elvették maradék ékszereiket, felsőruháikat (például a kabátokat), majd ezeket a kifosztott zsidókat a gettóba vagy a téglagyárba kísérés helyett a Duna-partra vitték kivégezni.
(a fenevad) Kun András kiugrott minorita szerzetes rémtettei jól adatoltak, bár nem mindig a legpontosabbak. Az egyik legkorábban elítélt háborús bűnös volt. Munkálkodása színhelyein az első exhumálásokat a nyilvánosság bevonásával végezték el nem sokkal a gyilkosságok elkövetése után, áprilisban. Ezeket Ék Sándor sajtótiszt irányította, aki a Szovjetunióból tért haza a Vörös Hadsereggel, és rengeteg fotóst odarendelt a kritikus helyszínekre. Odavitették a megvádolt nyilasokat is. Az ország ekkor szembesülhetett először a szörnyűségekkel.
Kun afféle ideológiai vezetője volt a XII. kerületi hungaristáknak. A napilapok mellett a magazinok is érzékletesen ábrázolták a sátáni figurát, amiben az a legszörnyűbb, hogy a pap, akit 33 évesen akasztottak fel, valóban sátáni módon gondolkodott és cselekedett. A páter „ördögi naplójáról” a Képes Figyelő számolt be 1946 februárjában, a riport alcíme ez volt: Kivégzése előtt „lélektani” jegyzeteket írt a reverendás nyilas tömeggyilkos. A riporter egy volt bori munkaszolgálatos, Palásti László, aki bevezetőjében ezt írja: „A krónikás megdöbbenve lapozza Páter Kun András volt minorita szerzetes naplóját. Nem hinne egyetlen sorának sem, ha a gyilkos nem vallott volna, ha nem lenne szörnyű bűneinek egy sereg élő és még több tömegsírba temetett tanúja.”
Palásti a háború előtt a Világ és a Pesti Hírlap színházi rovatánál dolgozott, a harmincas években Berlinből tudósította az Esti Hírlapot, a Színházi Életet és a Nemzeti Sportot. Miután visszatért Borból, a Szabadság és a Képes Figyelő törvényszéki rovatát vezette, a több nyelven beszélő zsurnaliszta korának afféle influencere volt (1951-től másfél évtizedet húzott le a Ludas Matyinál). A „naplót” Kun népbírósági ítélete nyomán ő alkotta meg, az egyes szám első személyű közlést ugyanis hatásosabbnak gondolta, mint a törvényszéki információkat, amelyekhez könnyűszerrel hozzájutott.
Palásti cikkének részlete
Palásti riportjának erejét az adja, ahogyan megrajzolja a nyilas hónapok belső hangulatát. Kun egyenesen Szálasinál iratkozott be „az országépítésbe”, a Városmajor utca 33. második emeletén utaltak ki neki egy általa igényelt „háromszobás összkomfortos zsidó lakást”. Október 15. után „a nagyobb propaganda szempontjából papi ruhában jártam. Karomra nyilas karszalagot, derekamra pedig pisztolyt öltöttem.” Újabb idézet Palástitól: „Eleinte meg sem mertem nézni a kínzásokat. De pár nap múlva bekívánkoztam a Védelem és megtorlás szobájába… Elcsúszott az első pofon, a második, míg végre a lejtőre lépve nem volt többé megállás, és tüzet lihegtem minden ellen, ami zsidó vagy vele kapcsolatos… Bukásom leginkább akkor kezdődött, amikor az összes katonai és nyilas vezetőrétegek elhagyták a főváros területét, és így fej nélkül maradva teljes fejetlenség lett úrrá felettünk. Ekkor szabadultak fel szabad gyeplőszárra eresztve a szunnyadó legvadabb emberi indulatok… Az ordító propaganda idegen utakra terelt, amelynek az volt a célja, hogy a fegyveres ellenségnél is ádázabb ellenségnek tekintsük a zsidót.”
A folytatásban a pap a városmajori kórház kiürítéséről tesz említést. „Bokor és Megadja vezetésével berohantunk, ordítozva és szitkozódva ütöttük-vertük őket, minden értéküket elvettük, és a gyermekeket ott a helyszínen közönséges puskákkal és géppisztolyokkal kivégeztük, [az] ágyban fekvőket az ágyban, az erősebbeket és járni tudókat pedig az épület különböző helyiségeiben. Az értékeket és ruhaneműket átvittük a párthelyiségbe… Egyik napon aztán behatoltunk az Új Szent János-kórházba és az előbbiekhez hasonlóan, durva ütlegelések és szitkok után részben onnan, részben a Városmajor utcai pártházból a Duna-partra kísérve kivégeztünk 80-100 embert, vegyesen férfiakat és nőket, öregeket és gyermekeket.”
És akkor, derült égből villámcsapás, egyszer csak kivel lehet találkozni Kun páter ördögi naplójában? Hát a nyolcgyermekes villanyszerelővel, aki özvegye negyedszázaddal későbbi tanúvallomása szerint a pártnak sem volt tagja. „1945. január 12-én vagy 13-án – olvasható a Palásti kreálta „Kun-naplóban” – Pokornyi vezetésével a Krisztina-körúton levő Pozsonyi kávéház tulajdonosánál jelentünk meg. A pincéből és a tulajdonos lakásából élelmet (cukrot, kávét, lisztet, bort, pezsgőt) és ékszert vittünk el. Ekkor történt, míg mi kutattunk, Szabó Jenő nagy kiabálására a kávéház termébe mentem, ahol Szabó már erősen ütlegelt egy embert, kit szökött és hazaáruló zászlósnak minősített, mire én is ütlegekkel halmoztam el. Kivittük az udvarra, ahol már Szabó összegyűjtötte a lakókat. Ordítozása miatt így szóltam: – Ne sokat komédiázz, lődd agyon a hazaáruló bitangot! Már dördült is a pisztoly, az áldozat elvágódott.”
Az újság a rá következő hónapban folytatta az ördögi napló közreadását. A Maros utcai vérengzés került sorra hasonló részletességgel. A szerző olykor – mint jelzi – cenzúrát alkalmazott, de közli, hogy a páter részletesen leírta, mit követett el. „1945. január 12-én a Maros utcai zsidó szanatóriumot támadtuk meg. Körülbelül 80-100 személyt a kerthelyiségben parancsomra kivégeztünk. Az értékeket és ruhaneműket, öt ápolónőt és egy húszéves fiút a Németvölgyi út 5. számú párthelyiségbe vittük. Ott szörnyű kínzások és vadállati megbecstelenítések után az udvaron kivégeztük őket. E megnevezhetetlen barbárságot én magam követtem el.” ,
Január 16-án a napló szerint Pokornyi vezette „a Németvölgyi úttól jobbra eső kis utcában” egy villába való behatolást is. Itt sok élelmet és ruhaneműt szedtek össze a házkutatáson.
Szóba kerül a rendőrök elleni attak is, amit nem kellett Palásti Lászlónak kiszíneznie, mert az a valóságban megtörtént. „Január 18-án huszadmagammal behatoltunk a Karácsony-utca egyik épületébe – „írja” a páter –, ahonnan húsztagú rendőrtiszti csoportot, pisztolyaikat elvéve bekísértük a németvölgyi úti párthelyiségbe. A pártszolgálatvezető, miután leigazolta őket, szabadon bocsátásukat rendelte el. Erre én Pokornyinak szigorú parancsot adtam visszahozatalukra, ki huszadmagával be is hozta őket, a tisztek védelmére kirendelt másik húsztagú rendőrcsoporttal együtt. Mikor bejöttek, vadul nekirontottam, egy őrnagyot és feleségét arcul ütöttem, majd elrendeltem, hogy feltartott kézzel álljanak.”
Palásti naplójában is szemet szúr, hogy amikor Kun megemlíti a Pokorni nevű nyilast, a villanyszerelőre a valóságos dokumentumokban is találunk bőséggel említést. Gaál György és Tátrai Dezső kihallgatási jegyzőkönyvében is következetesen Pokornyiként emlegetik.
Pokorni József személyére vonatkozóan irányadóak lehetnek még a Náci és nyilas rémtettek kivizsgálására alakult bizottság jegyzőkönyvei 1945-ből. Ezekből szemlézünk.
Kohn István budapesti lakos: „Az első hadtest lóellátó oszlopánál teljesítettem szolgálatot 42 munkaszolgálatos társammal együtt. 1945. január 6-án Lelkes törzsőrmester, aki maga is nyilas karszalaggal járt, utasítására áthelyeztek a Németvölgyi út 5. szám alatti nyilasházba. […] A nyilasok általában pezsgőztek és dőzsöltek. Nők is voltak köztük. Név szerint a következők voltak: a megtorló vezetője Pokorni volt” (jkv. 1945. ápr. 18.).
Klein Györgyné: „[…] A kihallgatást végző nyilas Kabos nevű volt, továbbá emlékszem Pokornyik (Pokorni) és Szabó nevű nyilasokra” (jkv. 1945. ápr. 10.).
Maros utcai áldozatlista
Wolstrommer János fűtő: „1945. január 12-én a kórház titkára engem élelmiszerekért küldött el. Amikor az élelmiszerekkel visszaérkeztem a kórházhoz, láttam, hogy a kapuban nyilas karszalagos őr van, aki rám kiabált, hogy forduljak vissza. Én visszatértem az út közepére, majd a 14-es ház háta mögé álltam, ahol már többen voltak. Innen be lehetett látni a kórház kertjébe. Láttuk, hogy a kertben kettőnként (sic!) végzik ki a kórház lakóit. A kivégzőket azonban nem lehetett látni, csak az áldozatokat. Kb. 40 áldozatot számoltunk meg, amikor egy német tiszt jött arra, és minket hazaküldött. Én egy rokonomhoz mentem az Olasz fasorba aludni, majd másnap visszajöttem a kórházba megnézni, hogy mi történt. A kórház előtt találkoztam Erzsi nővérrel és egy nyilassal. Azt mondták, hogy menjek nyugodtan vissza, és folytassam a munkámat. Este, amikor lefeküdtem, bejött egy Pokorni nevű nyilas meg Erzsi nővér, és hangosan kiabálták: mérnök úr, mérnök úr. Ugyanis valószínűleg egy ember elbújt a kivégzés elől. A kiabálásra a mérnök elő is bújt valahonnan, és ott az ágyam előtt három lövéssel kivégezték. Ezután rám parancsoltak, hogy öltözzem fel, és egy nyilas kísérőt adva mellém, elvittek a Németvölgyi út 5. sz. alatti nyilas párthelyiségbe a kórházban lévő 4 ápolónővel együtt. Itt a fentebb említett Pokorni nevű nyilas hallgatott ki. Először rám parancsolt, áruljam el, hol van a titkos rádió. Én kijelentettem, hogy semmiféle titkos rádióról nem tudok. Erre 6 ember körülfogott, és minden oldalról ütöttek-vertek. Majd mikor újabb kérdést tett, szintén csak azt tudtam mondani, hogy nem tudok a rádióról. Akkor hasra fektettek egy székre, és a talpamat verték össze gumibottal. Ezután felállítottak, és újból a rádió után érdeklődtek. Ismét csak nemmel felelhettem, erre újabb verés következett. Mivel talpamat nagyon összeverték, nem tudtam rendesen állni. Rám kiáltottak, hogy álljak előttük rendesen, majd pedig gumibottal lábfejemet verték össze. Utána azt kérdezték, miért szöktettem meg a zsidókat…” (jkv. 1945. ápr. 11.).
Stern Jenőné: „(…) Pokorni – úgy tudja, a Szarvas Gábor u. 6.-ban lakik, szabadlábon van, és él…” (jkv 1945. ápr. 12.).
Czipszer Rezsőné: „Ő a konyhán dolgozott. Felszólították, hogy kísérje végig őket az épületen – ő Pokornit és Szabót vezette. A titkárt Deutschnak hívták, Pokorni külön vadászott rá. Különösen megverték Jarnó főorvost, Róth tanárt, Weinberger doktor menyasszonyát. Erzsi nővér revolvert hordott magánál, bevetésre járt, dicsekedett azzal, hogy mennyi zsidót fogott össze…” (jkv. 1945. április 14.).
„Deutsch titkár, aki 12-én, a gyilkosság napján a padlásra menekült, aznap az óvóhelyre ment, ahol Pokorni kihallgatta, és azt mondotta, hogy ő aznap került be a kórházba, és már nem tudott onnan kimenekülni, és keresztény iratokkal igazolta magát, vele volt szobalánya, Rózsi is, akit mint lányát igazolt. Másnap, Erzsi nővér feljelentésére levetkőztetve kivitték a kertbe és megölték őket, láttam, hogy Deutsch titkár hasát felmetszették, Rózsi homloklövést kapott…” (Bokor Dénes perirata, Budapesti Népbíróság, XXV.1.a 313/945)
Szabó Jenő: „…szemtanúja voltam annak az esetnek, mikor december 24-én éjszaka a svábhegyi Gestapótól kapott kb. 15-20 főnyi zsidókat, nőket, férfiakat vegyesen Bokor Dénes, Megadja Ferenc, Pokornik és Hellinger személyesen végezték ki. Ezek a kivégzettek ott is lettek eltemetve” (jegyzőkönyvezett vallomás).
Tamás Lászlóné: „Mindenkitől elszedték az összes értékeiket. Megjegyezni kívánom, hogy az összes nyilasok mind részegek voltak, akik többeket véresre vertek, majd kihajtottak az udvarra, ahol kb. 84 személyt agyonlőttek. A nyilasok vezetője egy Pokornyik nevezetű és Szabó Jenő volt” (1947. december 21., jegyzőkönyvezett vallomás Virág Sándor nyomozó előtt).
Stern Jenőné: „A feltett kérdésre válaszolva előadom, hogy a Maros utcai gyilkosságban, emlékezetem szerint a következő nyilasok vettek részt: páter Kun, Pokornyi, Tuboly Lajos, Sógor Lajos, Czigány Ferenc, Hoffmann, Dunkel Károly, Szabó Jenő, egy másik Szabó, kinek keresztnevét nem tudom, és Szabó nevű városmajori cipész 12 éves fia, valamit Wéber József…” (1947. december 22., vallomás).
Dr. Oblat Imre: „1945. január 12-én délelőtt 11 órakor kb. 20-30 felfegyverzett nyilas a XII. pártkerületből a Krisztina krt. 81. sz. alatt elhelyezett 5036-os munkásszázad parancsnokát, Ákosi Lajos zászlóst és Juhász Rezső szakaszvezető szolgálatvezetőt a ház udvarán, ahová előzőleg a lakókat is kivezényelték, 5 revolverlövéssel megölték. A nyilasok kiabálva azzal jöttek be a századhoz, hogy mi partizánok vagyunk, és a századparancsnok civilben bujkál, és hazaáruló. A nyilasok a következők voltak: vezető Kun András páter, Pokorny, ez lőtte le a századparancsnokot…” (vallomás, V-135335/1 43. lap).
Müller Károly: „[…] A kínzóhelyiség melletti szobában voltunk, kb. negyvenen összezsúfolva. Köztünk több ápolónő volt, akiket a kórházból hoztak el. Ott tartózkodó fogolytársaimtól hallottam, hogy vádlott Pokornyi helyettese volt, Pokornyi pedig az 50-60 tagból álló nyilas társaságnak rangsorban harmadik funkcionáriusa volt” (jkv, a Németvölgyi út 5.-ről).
Tamás Lászlóné: „Többedmagammal a Maros utcai kórházból, ahol ápolónő voltam, a nyilasok a Németvölgyi úti nyilasházba vittek, majd onnan a Dunapartra kerültem. A kórházban nem láttam a vádlottat. A nyilasházban egy kis kamrában zsúfoltak össze bennünket. A vallatáshoz egyenként hívtak ki. Amikor rám került a sor, a kabátom és a táskám elvették. Pokornyi hallgatott ki. Mondotta, hogy vessem le a kabátom. Vádlott volt az, aki elvette, és a táskámat is. A táskát kinyitotta. Irataimat és a pénzt átadta Pokornyinak, aki a kis címletű pénzt visszaadta vádlottnak. Vádlott civilben, és nyurga alakú volt. Amikor a táskát átadta, megnéztem a kezét. Másnap este megint láttam őt. Ő is azok között volt, akik összekötöztek bennünket. Nem engem kötözött. Ekkor Pokornyi azt mondotta: „Éles töltényt! ne vigyétek messzire!” (Jkv a Németvölgyi út 5.-ről.)
Schuller Klára: „Három hétig feküdtem a kórházban. Január 12-én megrohanták a nyilasok a kórházat Kun páter vezetése alatt. Az óvóhelyről mindenkit kihajtottak az udvarra, és ott egy szálig legyilkolták őket. Pokornyik nevezetű nyilas még az óvóhelyen agyonlőtt 4 fekvő nyomorékot” (vallomás, 1945. szept. 4.).
Stern Jenőné szül. Márk Izabella: „A gyilkosság másnapján, január 13-án szemtanúja voltam, amikor Juhász László két társával együtt a pincéből maga előtt lökdöste fel az udvarra Deutsch Sándort, a kórház titkárát, akinek a hasát előzőleg a pincében felmetszették. […] [ugyanazon a napon] Juhászra, aki a konyhában egy széken ült, rátámadt Pokorni és egy Szabó nevű vágott képű nyilas azért, mert Juhász állítólag ellopott egy órát. Az órát Juhásznál meg is találták, ő az óra lopását nem is tagadta. Azzal reflektált Pokorninak, hogy szemrehányást tett neki, hogy íme Pokorninak is két órája van, mindkét karján 1-1 darab. Erre Juhász Lászlót nagyon megpofozták, fegyverét elvették tőle, és a verés után egy kanapéra fektették le. Utána Pokorniék a Németvölgyi út 5.-be kísérték a fiammal együtt Juhász Lászlót” (jkv. 1949. febr. 18.).
Murányi-Adorján Zoltán író és magántisztviselő (XI., Nagyboldogasszony út 8–10. alatti lakos): „Január 15-én éjjel vitte el a Márvány u. 24/a óvóhelyéről a Kiss György által vezetett nyilas járőr. Egy német tiszt meg akarta akadályozni, hogy bevigyék az összefogdosott embereket, de Kiss György erőszakos volt. Ott volt és irányított Kabos György, Gáncsos Zoltán. Pokorni: izmos, tagbaszakadt férfi, ő vezette a kihallgatást, részt vett benne Mónos, Kiss György, Szabó tüzér őrvezető és Bokor hadnagyi ruhában. Bőrbe húzott vasdorongokkal verték, egy fűrésszel a kezeit csukló felett fűrészelték. Elájult, Szabó őrvezető rugdalta fel. Meztelenül dobták a már megkínzottak közé. Utána 3-4 napig ült egy házilétra fokán meztelenül, táplálék nélkül. Napokkal később tanúja volt, amikor Pokorni fegyverbe szólította az összes nyilast a rendőrtisztek kiszabadítására érkező rendőrök ellen. Akkor látta fegyveresen Juhász Lászlót és Földesi Dezsőt. Később megszökött” (vallomás, 1949. március 4.).
Szabó Jenő: „A Városmajor utcai udvarban több esetben végeztek ki embereket, akiket az ott ásott gödörbe temettek el. »A XII. kerületi pártkivégzők a következők voltak: Hellinger, Pokorni, Szabó István… Megadja Ferenc, Czigány, Fehérhegyi és fia, Szabó Kálmán és még több más, kiknek nevére nem emlékszem.«” (jkv. 1945. ápr. 2.).
Szabó Jenő: „[…] A Németvölgyi útra való költözés kapcsán mondja, hogy »Itt berendezkedtünk, lakást szereztünk családunknak, és eközben felfedeztük a Maros utcai kórházat, hol zsidó betegek voltak. Pokorni, Szabó István meg Szabó Kálmán, több pártszolgálatos behatolt a kórházba, összegyűjtötte a betegeket, levetkőztették őket, minden értéktárgyat elszedtek tőlük és az udvaron két csoportban felállították kivégzésre. A kórházban kb. 60-80 ember tartózkodott. Mikor én odaértem, akkor már csak a fele volt életben. Ezeknek kivégzésében segítettem úgy, hogy az udvaron felállított 30-40 főnyi zsidókra két tárat azaz tíz golyót lőttem rá.«” (jkv. 1945. ápr. 17.).
Csaba Sándor: „…kihelyeztek a frontra. Most Mauser puskám volt, állandóan 20 db töltényt hordtam magammal, s ha elfogyott, akkor kérni nem kellett, mert nagy ládákban állott a párhelyiségben a töltény, és elvételét senki nem ellenőrizte. A bevetésen Kissvábhegyen voltam csendőrök mellé beosztva, két db kézigránátom volt. Négy és fél nap voltam bevetésen, majd visszatértem a párthelyiségbe. Ott kaptam ezer pengőt, két kiló kenyeret és egy kiló cukrot, meg két napi pihenőt. A két nap letelte után Budaházy pártszolgálatos vezetésével kimentünk az Üllői úti klinikára, s onnan a zsidókat beszállítottuk a párthelyiségbe. 18-20 ember volt. A párthelyiségben mi nem foglalkoztunk az emberekkel, mert ez Pokorni megtorlásvezetőnek volt a feladata. Egy-két napra rá ezeket az embereket kikísértük a Duna-partra, és ott kivégeztük őket” (vallomás, XXV.1.a. 770/1945).
Stern Jenőné: „Megadja László ijesztésképpen a szoba falába lőtt, mire Pokorni megjegyezte, hogy miért a falba lősz, miért nem beléjük? Mi akarunk idejönni lakni, a falat ne tedd tönkre!” (Jkv. 1948. november 10.)
Szabó Jenő: „1945 január havában Pokornyik és Kun páter vezetésével kimentünk a Maros utcai kórházba, hogy sebesült katonák részére lefoglaljuk. Az összes embereket, kik ott voltak, a pártszervezet igazoltatta, ennek során kiderült, hogy mindegyik beteg zsidó. Erre Kun páter kiadta a parancsot, hogy vetkőztessék le őket és a kb. 60-80 embert két részletben vigyék ki az udvarra kivégezni. Ez meg is történt a második csoport kivégzésében már én is részt vettem. Előzőleg az ápolónőket Pokornyik különválasztotta és sorba állította őket. Majd bevitték a Németvölgyi út 5. sz. alatti pártszervezetbe… Másnap bementem az irodába, hol Pokornyik dolgozott, és láttam az egyik ápolónőt, névszerint Jankovich (Jankovits) Róbertnét, amint Pokornyik mellett egy asztalon ír. Ugyanabban az időben a többi ápolónő a fogdában volt. Tudomásom szerint a többi ápolónőt egy pár napra az eset után Pokornyik, Szabó István, Szabó Kálmán és fia kivégezték… Többször láttam, hogy Jankovichné egy ágyban alszik Pokornyikkal. Tudom azt, hogy Jankovichné jó viszonyban volt a német katonákkal, kik a kórház melletti házban voltak elszállásolva” (jkv. 1945. április 24.).
Bittner Ferenc: „1945. január 15[-én] vagy 16-án a Németvölgyi út 5. sz. alatti párthelyiségbe voltunk elszállásolva. Késő este mentem le ebédelni, mikor láttam, hogy Pokornyik a konyhába beszélgetett egy fiatal lánnyal, kiről csak később tudtam meg, hogy Jankovich Róbertnének hívják. Másnap bementem Pokornyik szobájába eltávozást kérni, és láttam, hogy Pokornyik ágyában feküdt Jankovich Róbertné. Többször láttam a párthelyiségben, hol mint ápolónő dolgozott. Úgyszintén többször láttam Pokornyikkal együtt elmenni. Utána megint a Maros utcai kórházban dolgozott Jankovichné, ezt onnan tudom, hogy mikor már katonák voltak ott elszállásolva a kórházba, akkor szolgálati ügyben be kellett mennem, és ott láttam őt dolgozni” (jkv, 1945. április 24.).
(a Brunner-ügy) Brunner Tivadar és társai ügyében 1971 októberében született meg az ítélet a Fővárosi Bíróságon, a nyomozás „Budai gyilkosok” néven, egyidőben zajlott a Zuglói nyilasperrel (1967) . Brunner Tivadar 13, Ráki József 15, Halák Mihály 15, Vonház Pál 12, Timár József 4 év hat hónap, Kreutz Ferenc 4 év hat hónap, Brunner Oszkár 10 év börtönbüntetést kapott. Pokorni neve is előkerült (igaz, egyszer tévesen) , megvan Brunner Tivadar anyagában , de szerepelt Ráki és ezenkívül Bottlik Hugó tanúvallomásában is. Mellékelték végül Pokorni Józsefné írásunk elején szó szerint idézett tanúvallomását , és csatolták a János kórház iratait a meglőtt férfi felvételéről (’45. január 27; meghalt január 28.). Brunner Tivadar 1922-ben született, a háború után nem vonták felelősségre, a Móri Állami Gazdaság főkönyvelője volt, és párttag. Büntetéséből végül 9 évet ült le, szabadulása után rövid ideig a Sárszentmihályi Állami Gazdaságban dolgozott, szintén főkönyvelőként. 2007-ben halt meg.
(bizonytalanságok) A Tömeggyilkos vértanúk megírása idején, már 2008-ban felmerült a kérdés, ha ennyire bizonytalan a közpénzből létrehozott és az állampolgárok adóforintjaiból fenntartott emlékművek hitelessége, mi a garancia rá, hogy mindenki áldozat és vértanú azok közül, akiket más emlékműveken szerepeltetnek. Frisch György szeretett volna például megbizonyosodni arról, hogy a sokat vitatott Turul-szobron, amelyet az egykori nyilasház előterében emeltek a XII. kerületi áldozatok emlékére, nem szerepelnek-e olyanok, akik részt vettek a budai vérengzésekben (e cikk is azt igazolja, hogy a megérzés nem volt alaptalan). Ezért a hegyvidéki önkormányzat jegyzőjéhez, dr. Gaál Szabolcs Barnához fordult, tegye lehetővé, hogy „A II. világháborúban elesett XII. kerületi polgárok emlékművén” lévő névsorba és a nevekhez kapcsolódó azonosító adatokba, esetleírásokba betekinthessen. Az ugyan egyértelmű, hogy az áldozatok között jelentős számban találhatók XII. kerületi lakosok, de az emlékművön feltüntetett nevek alapján nem lehet meghatározni, s nem azonosítható, hogy például a név viselője az Alma utcai szeretetotthonban lakó áldozat vagy a kerületben lakó, a tömeggyilkosságokban aktívan részt vevő egyén, esetleg olyan katonaáldozat, aki az ostrom alatt halálos sérülést szenvedett. Az egyértelmű azonosíthatóság hiánya – fogalmazott Frisch – sérelmeket okozhat. Ezért azt kérte, hogy a kerületi emlékművön lévő nevekhez bárki által hozzáférhető azonosító adatok tartozzanak.
A jegyző azzal utasította vissza a kérést, hogy a névlista az összeállítást végző szakember szerzői jogát képezi. Frisch György ezután fölkereste Szatucsek Tibort, a turulos lista megalkotóját, aki arról tájékoztatta, hogy a II. világháborús áldozatok emlékművével kapcsolatos kutatási jelentésének szerzői joga nem képezi a tulajdonát. „Az előző jegyzővel és a polgármesterrel kötött megbízási szerződés szerint a tudomásomra jutott adatokat csak a megbízás teljesítésére használhatom fel, továbbá a kutatási jelentés elfogadásával az önkormányzat megszerezte annak kizárólagos felhasználási jogát.”
A kör bezárult, az adatokat elzárták a széles nyilvánosság elől. Miután nem nyílt rá lehetőség, hogy bárki meggyőződjön az emlékművön feltüntetettek személyazonosságáról, más módszerekhez kellett folyamodni, hogy teljes bizonyosságot szerezzünk. A Pokorni család 1930-ban költözött a Pagony utca 40.-be, és azt, hogy az Érsekújváron 1907-ben született családfő, akinek neve oly gyakran szerepel az 1944. december 22. után datált dokumentumokban, itt lakott, az 1941-es népszámlálás lakásíve igazolja. Fel van rajta tüntetve főbérlőként ő és a felesége, s ott található az 1929-ben született János nevű gyermeke, meg az 1936-os születésű Károly is, aki nyolcévesen vesztette életét. Az a Pokorni József tehát, akinek a neve szerepel a háborús dokumentumokban és a Turul-emlékművön: ugyanaz.
Az is kikövetkeztethető, hogy az egykor a nyilasok között tüsténkedő és 1945. január 28-án meghalt villanyszerelő neve hogy kerülhetett föl az emlékműre. A XII. kerületi önkormányzat 2002. június 3-án a Hegyvidék című újságban tett közzé egy felhívást, melyben bejelenti, hogy régi adósságot szeretne törleszteni: szobrot kíván állítani a kerületben a II. világháború harcaiban elesett XII. kerületi lakosok emlékére. „Az önkormányzat már előkészületeket tett – írták a hirdetményben –, és beszerezte a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárának a II. világháború során a történelmi Magyarország területén elesett XII. kerületi lakosokról készült névsorát. E listán szereplő személyek adatai már nyilvánosságra kerültek Bús János-Szabó Péter: Béke poraikra I–II. címmel megjelent könyvében. Most itt… újból közreadjuk, azzal a céllal, hogy a kerületi polgárok tekintsék át, és kérjük, hogy legyenek segítségünkre abban, ha bármilyen egyéb adatot – leginkább nevet – tudnak szolgáltatni az elesett polgárokkal kapcsolatosan. Az Önök által közölt adatokat – szaklevéltári ellenőrzés után – a már meglévőkkel együtt a készülő emlékművön kívánjuk feltüntetni.”
A Mitnyan György polgármester által jegyzett hirdetmény után közölték a listát is. Pokorni József neve nem szerepelt rajta. Csak az utólagos kutatás deríthetett fényt rá (minden bizonnyal a halotti anyakönyv megtalálásával), hogy a János kórházban hunyt el.
Nem Pokorni József egyébként az egyetlen nyilas, aki az utókor zűrzavarában „fölküzdötte magát” a Turul-emlékműre. Szédelyi Gábor Diana utcai lakos, a Zöld Vadászhoz címzett vendéglő üzemeltetője 1944. december 27-én hunyt el – közölte Zoltán Gábor nemrég Térey Jánosnak dedikálva a Kalligram folyóiratban. Szédelyi nyilaskeresztes párttag volt, a belépési kartonokon ajánlóként szerepel. „A nyilas sosem jár egyedül – írta Zoltán. – Szédelyi mellett rögvest felbukkant még egy, Adamek József nevű. Ugyancsak svábhegyi lakos. Az ő neve is ott van a Turul bronzcsíkján.”
(a hallgatás oka) Végül valamit arról, hogy miért vártam oly sokáig ennek a történetnek a közreadásával. Hiszen a lényegi információkat már 2008-ban, a Tömeggyilkos vértanúk megjelenésének idején megismertem. Engem is az tartott vissza, mint másokat, akik a kérdéssel foglalkoztak: Pokorni Zoltán XII. kerületi polgármester személye. Merthogy minden jel szerint a nagyapjáról van szó. A politikus apjának besúgói leleplezése (és Pokorni Zoltán Fidesz-elnökségről történt lemondása, 2002) után jó tíz évvel Pokorni János 2013-ban egy Stefka Istvánnak adott nyilatkozatában tett utalásokat arra, hogy „két évvel fiatalabb” öccse (József) révén került kapcsolatba azzal az ÁVH-s őrmesterrel, Zana Alberttel, akit aztán a Pártőrség-perben halálra ítéltek. Pokorni János ezen ügy tizenkettedrendű vádlottjaként került 1953-ban börtönbe. Egy szintén 2013-as interjúban arról beszélt, hogy két öccse is külföldre disszidált (a ’31-ben született József, aki Zana ismerőse volt, Ausztráliában kötött ki). A Pagony utcai otthon lakásívének gyermekekre vonatkozó adatai teljesen megegyeznek azzal, amit a Pákozdi néven 33 éven át jelentő Pokorni János állított. Az interneten is fellelhető 1944-es lakás adatszolgáltatási íve is azt tartalmazza, hogy a Pagony utca 40-ben, az udvari lakásban lakott a főbérlő Pokorni József (a telek főbejárata a párhuzamos Dobsinai utca 9-ben volt, melynek tulajdonosa a sárga csillag viselésére kötelezett özvegy Halom Dezsőné). A döntő mozzanatnak mégis az számít – noha cikkünkben mellőzzük a Pokorni Zoltán lemondását előidéző régi ügy részleteinek taglalását –, hogy a „Zana Albert társai” dosszié névmutatója azt tartalmazza, hogy az 1971-ben férje ’44–45-ös bő egy hónapjáról vallomást tevő özvegy (Ring Anna) Pokorni János édesanyja. A Zana-dosszié pontosan megjelöli Pokorni János születési dátumát is (ez szerepel aztán a Pártőrség-pert ismertető elemzésben is) : 1929. május 5. Mindez egybevág a nyolcgyermekes MOM-ista villanyszerelő, a Pagony utcai főbérlő ’41-es lakásívén közölt adattal. Anélkül, hogy a cserkészbesúgói szálnak a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítanánk, megjegyezzük, hogy Pokorni Zoltán is beszél arról, hogy hol élt gyerekkorában. Saját honlapján a Hegyvidék kérdésére azt feleli, „Pasarét »falusias« társaságában. Persze voltak villák meg nagy házak, de azért várostól elzárt környék volt az. Több szomszédunk is tartott tyúkokat. Ma már talán elképzelhetetlen, de a szomszéd ház kertjében őzike lakott… Pásztor is volt, kutyával, juhokkal, fönt a Pagony utcai ABC helyén legeltette a »nyáját«, lejjebb, a Határőr úton tehenek voltak. Emlékszem, amikor a nagymamámhoz mentünk föl, a Pagony utcába, a pásztor állította, hogy a kutyája tud számolni. Kockacukrot tett az orrára, és mondta, hogy mondjunk egy számot. Mondtuk, hogy három. Számolt: 1-2-3, és a harmadikra a kutya feldobta az orrán lévő kockacukrot, és bekapta.”
Nem akartam semmiféle apák-fiúk vitába belemenni. Ez már egyszer, 2002-ben lejátszódott, kiábrándító volt. Mindig folyt valamilyen kampány, s amíg volt Népszabadság, nem szerettem volna, hogy úgy tűnjön, az unokán akarunk ütni a ’44–45-ös ügyek kiteregetésével. A mostani közlés már nem olyan aggályos, hiszen kevés az esélye annak, hogy Pokorni, aki egykor oktatási miniszter is volt, újra országos politikus legyen. (Okotóber 13-án Budapest 12. kerületében megválasztották polgármesternek, ez végképp eloszlatta félelmeimet – RL) Amit Pokorni Józsefről találtam, és meg fognak találni mások is, korabeli dokumentumok. Élete utolsó egy hónapjáról igen sokat tudunk. Hogy előtte a hosszú évtizedek alatt mit tett, arról szinte semmit. A neve ott van a Turul-emlékművön. Pokorni Zoltán azt csinál vele, amit akar. Egy percig se érezze, hogy viszonyulnia kellene valahogyan ehhez a történethez. Hogy megismeri, az persze lehetséges.
Más kérdés, hogy a „tizenkétker” polgármestereként többször megvédte már a Turul-emlékművet, amelyen Pokorni József nevét is föltüntették a háborús áldozatok között. A 2005-ben felavatott szoborról, melynek „üzenetével alapvetően az a probléma, hogy a gyilkosokhoz kötődő szimbólummal akar emlékezni az áldozatokra” , a polgármester Pokorni a Népszabadságnak egykor azt nyilatkozta, „igazuk van azoknak is, akik szerint a turul egy több évszázados magyar jelkép, és azoknak is, akik azt hangsúlyozzák, hogy néhány évig egy fajüldöző szervezet is használta jelképként. […] a kérdés az, hogy meg kell-e tagadni ezért ezt a történelmi szimbólumot, vagy talán már vagyunk annyira józanok, hogy ezt higgadtan mérlegeljük… ha a Nemzetbiztonsági Hivatalnak lehet egy turulmadarat ábrázoló címere, akkor nyugodtan lehet használni a háború civil áldozatainak emlékműveként is.”
A kérdés ugyanaz, mint 2008-ban, amikor a rákoskeresztúri temetőben márványba vésték a háborús tömeggyilkosok nevét. Tettes és áldozat szerepelhet-e ugyanazon az emlékművön egymás mellett?
A válasz az, hogy nem.
(A cikk teljes, lábjegyzetekkel ellátott változata elérhető a Mozgó Világ nyári – 7/8 – papírváltozatában.)
Az összes fontos kínai vezető fölsorakozott Hongkongban 1997. július 1-jén, hogy – a brit udvar és a londoni kormány magas rangú képviselőinek társaságában – megünnepelje a koronagyarmat visszatértét az anyaország kebelére. A parádés esemény előtt és közvetlenül utána – magam is szem- és fültanúja voltam – a helyi üzleti és a külföldi megfigyelők köreiben egyaránt gyakori volt a találgatás: vajon a városállamnak adott ötvenéves türelmi időszak végére Peking idomul-e majd jobban Hongkonghoz, vagy fordítva? A történelmietlennek tűnt fölvetésre az azóta eltelt huszonkét esztendő részben választ adott.
Hongkong hazacsalogatása, majd háziasítása
A lehetetlent nem ismerő, az „egy ország – két rendszer” elvét meghirdető pekingi pátriárka, a reformer Teng Hsziao-ping eredeti tervei szerint Hongkong ötven évig az maradhat, ami a lényege. Ám utódai, az új hatalmasok folyvást késztetést éreznek arra, hogy érzékeltessék: valójában ki is az úr a háznál. A jogaikhoz csökönyösen ragaszkodó hongkongiak viszont nehezen tűrik, ha a póráz fojtogatása fenyegeti őket. Bővülő követeléseik mellett – olykor szó szerint „kőkeményen” – kitartanak.
A tiltakozások tengelyében pedig politikai célok állnak. Kezdetben csak a kiadatási törvénymódosítást ellenezték – ennek jegyében ugyanis kiszolgáltathatnák az általuk megbízhatatlannak ítélt kínai igazságszolgáltatásnak (na jó, jogszolgáltatásnak) a Pekingnek nem tetsző politikai ellenérdekelteket. Sőt, időközben már a hongkongi közigazgatás vezetőjének lemondását követelik, valamint a rendőri túlkapások kivizsgálását.
A június elején kirobbant legújabb hongkongi tüntetéssorozat olykor kezdett erőszakossá fajulni. Egy helyi ismerősöm megfogalmazása szerint „a lávát sem lehet a vulkánba visszaparancsolni”. Márpedig a pekingi vezénylő tábornokok változatlanul fontolgathatják az 1989-es, Tienanmen térire hajazó erőszakos megoldást. A hongkongi hatóságok nyilvánvalóan kevésbé kemények, mint a diktatúrában kiképzettek. Ám a helyi kantoni kiejtésmód miatt főleg a szomszédos tartományból tudnának valamelyes „kisegítő”, rendfenntartó vagy rendcsináló gépezetet mozgósítani. Sőt, a Tienanmen téri megtorlás után a fokozott össztársadalmi ellenőrzésre mozgósított kommunista pártsejtek is jószerivel hiányoznak Hongkongból (elvileg nincsenek is, gyakorlatilag csekély a létszámuk).
Az esetleges erőszakos kínai föllépésnek súlyos nemzetközi következményeivel is számolni kell. Az olykor blöfföktől sem visszariadó Donald Trump amerikai elnök is újabb szankciókkal fenyegette meg a pekingi vezetést, ha erőszakot vetne be a városállamot elöntő elégedetlenségi hullám elfojtására.
A makacsul monolit, kommunista pártirányítás alatt kibontakozó gazdasági reform jegyében a „szárazföldi” vagy vörös Kína lélegzetelállító ütemben gyarapodott. Szinte sztahanovista tempóban épült ki a vadkapitalista gazdaság. Kínaiak százmillióit emelték ki a mélyszegénységből, az emberek saját bőrükön érezték, hogy évről évre jobban élnek. Így kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy több politikai demokrácia követelésével bíbelődjenek… Eközben a pekingi politikai rezsim rezzenetlenül megmaradt.
Hongkong erre a fél évszázadra megőrizhette szabad piacát (ez egyre kevésbé különbözik az anyaországétól), de jogrendszerét, szólás- és gyülekezési szabadsághoz való jogait is (ezek már annál inkább eltérnek!). Sajtója még mindig összehasonlíthatatlanul szabad(os)abb, mint az anyaországban. Megtarthatta saját fizetőeszközét, a hongkongi dollárt. Jól működő tőzsdéjén egyre több kínai óriáscég jelenik meg. 2018 végéig a kínai nagyvállalatok (köztük államiak is) hozták az itteni tőzsdei pörgés 67,5 százalékát. Csak tavaly a Mennyei Birodalom modernizálásához olyannyira fontos közvetlen külföldi tőkebefektetések 71,5 százaléka szintúgy Hongkongon keresztül futott be a világ immár második legnagyobb gazdaságába.
Az „egy ország – két rendszer” formula megóvásához persze nemcsak a hongkongi, hanem a szárazföldi mamutcégeknek is súlyos érdekük fűződik. Bár ahhoz képest, hogy 1997-ig az önálló brit koronagyarmat GDP-je a hasonló kínai mutató mintegy ötödére rúgott, a fölgyorsuló (és gyorsabb) szárazföldi fejlődés nyomán a „különleges közigazgatási körzet” részesedése mára 2,7 százalékra apadt. 2000-ig a déli kikötőváros bonyolította le a kínai export felét, mára ez az arány is alig egy nyolcadára csökkent. És bár a visszaszerzett „kistigris” gazdasági jelentősége érezhetően csökkenőben van, kirakatszerepe és a nagyvilággal összekötő funkciója alig változott.
Tény, hogy a hongkongiak egy főre jutó GDP-jét 49 ezer dollárra becsülik (ez magasabb, mint a megfelelő német vagy japán adat), de időközben a szárazföldi Kínában is – igaz, nyíló társadalmi olló mellett – már meghaladja a 9700 dollárt. A legfrissebb jelentések szerint az idei második negyedévben a városállam növekedése a tervezett 1,6 százalék helyett 0,6 százalékra lassult. Az elmúlt évtizedben ez a leglomhább gyarapodási ütem. A világhíres internetóriás, az Alibaba halogatja itteni másodlagos részvénykibocsátását.
A pekingi vezérkar ugyanakkor mindvégig árgus szemekkel figyeli, erőnek erejével igyekszik odahatni, hogy a brit hagyományokhoz és több demokráciához szokott hongkongiakat mihamarább domesztikálják. Ez az, ami miatt az alig ezer négyzetkilométernyi „különleges közigazgatási körzet” 7,5 millió lakója folyvást aggódik. Sőt, olykor Kína belső területein elképzelhetetlen politikai aktivitással és a minap több százezres tüntetésekkel adott hangot (ki)tartásának.
Nyaktörő Sencsen és okos nyulak
Aligha véletlen, hogy szintúgy a reformbarát Teng kezdeményezésére éppen a gyorsan gyarapodó ázsiai kistigrisek (Hongkong és Tajvan) tőszomszédságában hozták létre azokat az első „különleges gazdasági övezeteket”, amelyek az oda irányuló külföldi befektetések, vámkedvezményezett zónák és high-tech beruházások révén a kínai gazdaság fölhúzórugóiként működtek. A hongkongi határ túloldalán egy egyszerűcske halászfaluból így burjánzott mára 13,5 millió lakosú (!) világvárossá Sencsen. A metropolisz versenyképességét jellemzi, hogy az évente csak itt létrehozott össztermék két és félszer akkora, mint Magyarországé – meghaladja a 346 milliárd dollárt. Nyaktörő ütemű fejlődésének köszönhetően számos kínai megacég (pl. a mostanság sokat emlegetett Huawei) is itt ütötte föl főhadiszállását.
A Gyöngy-folyó torkolatánál a pekingi stratégák hosszú távú „Greater Bay Area” elképzelései értelmében kilenc környékbeli város összeolvasztásával a világ legnagyobb megavárosát fogják létrehozni. Márpedig amit odafönt a félistenek elterveznek, az rendre „megvalósításra kerül”. Kerül, amibe kerül. Máris gyarapszik az ehhez szükséges infrastruktúra, szaporodnak a metróvonalak. Hongkongból, Makaót is érintve, ide fut be a világ leghosszabb, tengeren átívelő hídja, amelyet nemrég adtak át. A leendő – mintegy fél Magyarországnyi területű és 42 millió lakosú (!) – óriás révén nyakát törhetnék Hongkongnak. A modern monstrumnak hovatovább egy külső kerülete lenne a jelenlegi gazdag rokon.
A szupermodern sencseni repülőtér (persze itt minden szupermodern) szárnyalóan emelkedő forgalomnak örvend. Amikor a tüntetők napokra megbénították a hongkongi légikikötőt, a világ egyik legforgalmasabb reptere naponta járatok százait volt kénytelen törölni. Amikor két évvel a „hongkongi modellt” követően a portugál múltból ikervárosa, Makaó is a kínai jövendőbe kalandozott, már magam is itt landoltam. Csak tavaly 75 millió utas fordult itt meg. De odaát, Sencsenben már úgy kalkulálnak, hogy rövidesen ezen a (lég)téren is a nyakára hághatnak a korábbi nagy testvérnek.
A sencseni stadionban most viszont máris ugrásra készen fölsorakoztak a kínai hadsereg és a népi fegyveres rendőri erők páncélozott harci járművei. Márpedig a hongkongi emberek emlékezetében is élénken él a demokráciát követelő Tienanmen téri diáklázadás eltiprása. Aligha véletlen, hogy a zendülés (?) elfojtásának 30. évfordulójával egy időben kezdődtek a mostani tüntetések.
Pekingben Hongkong, majd két évvel később Makaó „megtérését” hosszú távon modellértékűnek tekintették Tajvan előtt is. A kínai kommunista vezetés máig „elbitangolt tartományaként” tekint a Kínai Köztársaságra – ez Tajvan hivatalos, bár egyre kevesebbek által elfogadott neve. A szigetország nagyjából a kelet-európai rendszerváltásokkal párhuzamosan gyorsan előrelendült a többpárti demokratizálódás útján. Ráadásul jövő januárban elnökválasztást tartanak a szigeten, Kínában pedig örülnének, ha a függetlenségpárti erők helyett egykori ősellenségük, a ma már békülékenyebb Nemzeti Párt (Kuomintang) képviselője foglalná el „tartományuk” trónját.
A sziget persze változatlanul élvezi az Egyesült Államok katonai védernyőjét, bár Kína ezzel is dacolva, egyetlen katonai döntéssel véget vethetne a csaknem háromnegyed évszázados feszültségnek. Aligha véletlen, hogy a Washington és Peking közötti kiéleződött kereskedelmi háborúsdi közepette, a Trump-adminisztráció épp a minap jelentette be újabb korszerű fegyverek eladását Tajpejnek. A szigeten eközben fokozott figyelemmel – és aggodalommal – követik a hongkongi eseménysort. Nem kétséges, hogy bármikor tárt karokkal várják az esetleg onnan érkező menekülteket.
Jól emlékszem, az 1997-es fordulat tájékán a kanadai Vancouverben már korábban gyorsan gyarapodó tengerentúli kínai (huaqiao) közösség is „Welcome to Hongcouver” föliratokkal fogadta a hirtelen rendszerváltástól rettegő újabb hongkongi bevándorló (másutt „migráns”) hullámot. Tagadhatatlan, hogy közülük időközben szép számmal tértek meg korábbi sikereik színterére, illetve a maholnap 1,4 milliárdos kínai piac csábítására.
Ám a jelenlegi amerikai–kínai kereskedelmi háborúnak leegyszerűsített stratégiai versenyfutás mellékterepeként Kanada – nem utolsósorban a viták kereszttüzében álló Huawei szupervállalat pénzügyi főnökének, egyben a tulajdonos lányának letartóztatása miatt – kevésbé látszik vonzó célpontnak.
A mai kétkedő hongkongiak újabb „divatos” célpontot találtak Ausztráliában. A brit hagyományokon és iskolarendszerben szocializálódott és angolul változatlanul jól beszélő, az esetleges kínai megtorlás miatt aggódó jómódú városlakók egyre nagyobb számban kacsingatnak az ötödik kontinensre.
Az ottani Új-Dél-Wales állam bevándorlási hivatala szerint mind több hongkongi polgár jelenti be igényét az úgynevezett „beruházói vízumra”. A helyi szabályozás értelmében aki 5 millió ausztrál dollárt (3,4 millió USD) fektet be a helyi gazdaságba, megkaphatja a tartózkodási engedélyt. A városállamban elharapózó tüntetéshullám kezdete óta jelentősen megnőtt a kérelmezők száma. Kivált a sydney-i ingatlanpiacon az elmúlt időszakban érezhetően megnőtt a hongkongi vevők érdeklődése. És ha előbb szert tesznek a megfelelő vízumra, elkerülhetik a külföldieknek amúgy kötelező külön ingatlanadózást.
Márpedig Hongkong dúskál a módos üzletemberekben. A Forbes magazin összegzése szerint legalább ötven itteni ember rendelkezik egymilliárd amerikai dollárt meghaladó vagyonnal, a sima dollármilliomosok száma pedig eléri a 68 ezret. És a régi kínai mondás szerint „az okos nyúl három üreget ás magának”.
„A tájfun felénk tart”
A Kínából távirányított hongkongi vezetés próbálkozik a dialógussal, hajlana a kompromisszumokra, eleddig vajmi kevés sikerrel. Még a Pekinggel hagyományosan szoros üzleti kapcsolatokat ápoló kövér macskák némelyike is szükségét érezte, hogy mielőbbi nyugalomra intsen. A város (és sokáig egész Ázsia) leggazdagabb embere, „Li Ka Shing hongkongi polgár” aláírással egyszerre több lapban megjelent címoldalas hirdetésben próbálta csillapítani a kedélyeket. Már a felütése is sokat sejtetett: Szeressétek Kínát, szeressétek Hongkongot és szeressétek önmagatokat! Egyben az erőszak leállítására szólított. Végül egy Kína-szerte jól ismert, régi irodalmi példázattal arra célzott, hogy „az érett huangtaji dinnye sem várja a szüretet”. Ez nagyjából megfelel a jól ismert közmondásuknak: a hízott disznó nem örül, ha fölbukkan a böllér. Tán nem meglepő, hogy a Superman becenévre hallgató milliárdos közleményének eme záró hasonlatát már nem közölte a kínai sajtó…
A pekingi propagandagépezet hatására viszont máris radikálisan csökkent a Hongkongba érkező, de időközben elijesztett kínai turisták száma – jóllehet az év első felében még 27 millióan keresték föl a minibirodalmat. Hongkong – amelynek hazai össztermékében 5 százalékot tesz ki az idegenforgalom – összes gazdasági mutatója máris híven érzékelteti a válság negatív hatásait.
Némi késéssel a város pénzügyminisztere a vállalatokat és a lakosságot támogató intézkedéseket jelentett be. De a szakértők egybehangzó állítása szerint ez sem képes megfékezni a recessziót. Adómentességet ígér kb. 1,3 millió adófizetőnek, megemeli az idősek és az alacsony fizetésűek juttatásait, támogatást ad az iskoláskorú gyerekeket nevelőknek és a kisvállalkozásoknak. A cégeket segítő kezdeményezések kivált a külkereskedelem élénkítésére irányulnak, elvégre – főleg az amerikai–kínai stratégiai kötélhúzás hatására – a hongkongi kivitel már júniusban 9 százalékot zuhant a tavalyi hasonló értékhez képest. Ugyanakkor sok vállalkozó óvatos: Trump elnök kiszámíthatatlan húzásai miatt tart attól, hogy újabb rendeléseket vegyen föl.
Amúgy a jórészt fiatal tüntetők jelentős része nem tartozik a potenciális kedvezményezettek körébe. Követeléseik kivált politikai természetűek. Hiába kormányzatuk intelme, miszerint „föl kell készülnünk, mielőtt a helyzet rosszabbra fordul”. Paul Chan miniszter az errefelé szokásos természeti csapást idézve óva intett: „A tájfun már felénk tart.”
A hatás-ellenhatás elve alapján feszül az erőszak spirálja. A tüntetéssorozatnak egyetlen pekingi döntéssel véget vethetnek, ám az egy ország, de két rendszer, vagyis a több demokrácia kitartó követelésének aligha. Hongkong megmarad Hongkongnak? Egyelőre. Még egy darabig. De ha a mai kínai hatalmasok a kemény kéz eszköztárához nyúlnának is, ne legyen kétségünk afelől: folyt. köv. Utána pedig – bocs! – fojt. köv… (További cikk Kínáról a Mozgó Világ 2019/9 szeptemberi számában)
Trevor Nunn megtörtént eseményekre épülő filmje mesterien elegyíti a schilleri receptből jól ismert ármányt és szerelmet, beépítve a történetbe a második világháború végén létrejött helyzet nagy erkölcsi dilemmáját. Magával ragadóan mutatja be a brit felső osztályból egyetemre került fiatalok baloldali szubkultúráját, melynek követőit a fasiszta Belzebub és a kommunista Sátán közötti választás kényszerével szembesítette. A harmincas évek végén, amikor még javában zajlott a spanyol polgárháború, Mussolini pedig Etiópiát rohanta le, Hitler birodalma sorra falta fel a szomszédos országokat, a Cambridge-i Egyetem diákjainak szó sem volt dilemmáról. Megváltoztatva a megváltoztatandókat, a dilemma jóval később, a második világháború vége után jött el. A harincas években a cambridgei-i elitegyetem diákjai Dovzsenko és Eisenstein filmjein lelkesednek, kételkedés nélkül elhiszik Kamenyev, Zinovjev és a többiek önmagukra súlyosan terhelő abszurd vallomásait, s csak egy pillanatra ingatja meg őket hitükben a Sztálin–Hitler-paktum.
Ez volt az a légkör, melyben a Cambridge-i Egyetem diákjai, majd végzettjei felajánlották szolgálataikat a szovjet kémhálózatnak, s magas állami beosztásaikban folyamatosan szállították megrendelőiknek annak az államnak a titkait, amelynek a polgárai voltak. Az elithez tartozás, a radikális baloldali attitűd, a kémkedés izgalmai által megemelt adrenalinszint mellett e szubkultúra része volt az angol elitegyetemek férfitestekbe zárt világától sosem idegen homoszexualitás, mely csúcsra járatta a rejtőzés, a bujkálás, a hamis identitás kémkedéshez eleve nélkülözhetetlen gyakorlatait.
Lindsay Shapero forgatókönyvében a jól megírt, pergő történet az események sűrűjébe viszi a nézőt, megmutatva az utóbb szovjet kémként leleplezett tehetséges fiatal fizikuslány töretlen karrierjét a brit atombomba kifejlesztésével megbízott kutatócsoportban. Az eredeti történetben Melita Noorwood volt a titkárnő neve, aki a filmben Joan Stanley néven a harmincas évek végétől kezdve folyamatosan informálja Moszkvát az éppen készülő, majd elkészült atombomba titkairól. Az atombombát persze nem a britek, hanem az amerikaiak készítették és robbantották fel végül, de a filmből az derül ki, hogy a brit fizikusok is tudtak annyit a bombáról, amennyi a szovjet megrendelőket érdekelhette.
Joant tehetséges fizikushallgatóként magával sodorja a radikális baloldali egyetemi szubkultúra. Felsőbb kapcsolata egy magas rangú külügyminisztérumi hivatalnokká avanzsált egykori diáktársa, aki egy egyiptomi fiúba szerelmes, amit házassággal leplez. Joan szerelme a Németországból Nagy-Britanniába menekült zsidó fiú, akit olthatatlan vágy vonzott az abszolút Jó megvalósulását ígérő szovjet társadalmi kísérlethez. A szerelmet azonban összetöri az ármány, a Szovjetunióból kiábrándult fiút megöli a KGB. Mire véget ér a világháború, Joannak is nyilvánvalóvá válik, hogy a kommunizmust építő országban semmi sem történik, amiért érdemes lenne az életét kockáztatnia. Napnál is világosabb lesz számára, hogy a nagy társadalmi kísérlet eredménytelen, s megvalósulása nem ígér jót a világnak. De jelent, amíg jelenthet, s a közelítő lebukást úgy kerüli el, hogy útlevelet és új nevet szerez leplezett homoszexualitása miatt rettegő felső kapcsolatától. Nyilvánvaló, hogy anyagi ellenszolgáltatást nem kapott s nem kap. Szolgálatának motivációja ideális, nem zsarolják, nem kényszerítik. Teljesen tisztában van azzal, hogy akit szolgál, az maga a Sátán.
A thrillerként hirdetett filmben az izgalmak forrása nem Joan rejtőzése, bujkálása, majd szerencsés megmenekülése a nyomába szegődött M5 kopóitól. Az izgalom forrása, hogy nem tudjuk, miért nem hagyja abba Joan a kémkedést. Mi viszi rá, hogy a megváltozott helyzetben, amikor a Szovjetunió már nem szövetségese hazájának, továbbra is kockáztassa életét, fényképezze a titkos dokumentumokat, táplálja a titkokra csillapíthatatlanul éhes moszkvai Minótauroszt?
Judi Dench csodálatosan alakítja az idős Joant, aki már rég maga mögött hagyta kémmúltját, s egyszer csak becsengetnek lakásába a kémelhárítás ügynökei. Joan körömszakadtáig tagad, de végül szembesül a bizonyítékokkal, és nem marad más lehetősége, mint a teljes beismerő vallomás. Ez a vallomás az, ami messze az átlagos kémtörténetek fölé emeli a filmet.
A korábbi háborúkban mindegyik hadviselő fél joggal tarthatta magát a Jó helytartójának, akivel szemben a másik a Rossz megtestesítője volt. Mint Pascal írja egyik példázatában, ha valaki megölt egy embert, a Pireneusok egyik oldalán gyilkosnak, a másik oldalán hősnek számított. Senki sem volt se jobb, se rosszabb a Deákné vásznánál. Világos volt a határ a hadviselő felek között, s aki az ellenfél javára kémkedett, mint például Mata Hari az első világháborúban, maga is tudta, hogy ha elkapják és leleplezik, akkor hazaárulóként halálra ítélik és kivégzik.
A második világháború azonban gyökeresen megváltoztatta ezt a helyzetet. A lakásának kapuján kilépő, letartóztatott Joant a felháborodott szomszédok hazaárulónak tartják. Az összesereglett riporterek előtt azt mondja, hogy ő nem Mata Hari, s nincs semmi oka arra, hogy elfogadja a hazaárulás vádját. Azzal érvel, hogy amikor a Szovjetunió Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal együtt Hitler ellen harcolt, akkor a Szovjetunió nem számított ellenségnek, a titkok, amelyeket szovjet megbízóinak átadott, „házon belül maradtak”. Bármilyen gonosz és kegyetlen volt Sztálin, Hitlert nélküle nem lehetett volna legyőzni.
De miért kémkedett Joan Stanley a Szovjetunió javára 1945 után is, amikor az egykori szövetségesből már ideológiai és politikai ellenfél lett? A film intellektuális csúcspontja, amikor a „vörös ügynök” azzal igazolja tettét, hogy ha az atombomba az USA monopóliuma marad, a bomba birtokosai nehezen álltak volna ellen a kísértésnek, hogy újra alkalmazzák. Joan nem tudott napirendre térni a Hirosima és Nagaszaki lakosaira hullott két atombomba okozta mérhetetlen pusztulás és szenvedés tényei fölött. Hirosima és Nagaszaki elpusztítása Joan szemében a Sátán műve volt.
A két atombomba bevetése iszonyatos erkölcsi szakadékot nyitott meg Joan (és sok más, hasonlóan gondolkozó kortársa) alatt. Korábban Hitlert tekintették Sátánnak, akit csak Sztálin, a Belzebub segítségével lehetett legyőzni. A Rossz veresége azonban nem jelentette a Jó győzelmét, aminek bizonyítéka Joan szemében a győztesek egyike, az USA által bevetett atombomba volt. Ezzel az USA is belépett az ördögök seregébe, ugyanoda, ahol Hitlernek és Sztálinnak korábban már bérelt helyük volt.
Az atombombák ledobását követően Joan úgy érezhette, hogy Isten meghalt, nincs többé az emberi világban Jó, csak Rossz. Úgy gondolta, hogy az atombomba a Sátán műve. S ha a Sátánnak van atombombája, miért ne lehetne Belzebubnak is? – kérdezte magától. Azért folytatta a kémkedést, hogy a Szovjetuniónak is legyen atombombája, miáltal az ellenfelek kölcsönösen elrettenthették egymást a bomba bevetésétől.
Lukács Györgynek valószínűleg nem volt igaza 1918-ban, amikor keresztülhazudva magát az igazságig, a kapitalizmussal szemben a kommunizmust választva Belzebubbal akarta kiűzni a Sátánt. A dialektikus etika a Lukács által kigondolt absztrakt térben nem működik, de a brit kémnő története azt mutatja, hogy van olyan konkrét helyzet, melyben csak ez az etika érvényes. Ha Belzebubnak és a Sátánnak egyidejűleg van atombombája, akkor nem fogják azt egymás ellen bevetni, mert tudják, hogy mindketten elpusztulnak. Joan tette ezen a felismerésen alapult.
Joan Stanley 1945-ben félreismerte a helyzetet. A Jó nem tűnt el, csak elrejtőzött a Rossz kulisszái mögé. A „vörös ügynök” magyarázata ebben az esetben nem kétségbeesett reagálás Isten halálára, hanem egyszerű önigazolás. A film nagysága abban van, hogy nyitva hagyja a dilemmát.
A vörös ügynök. Angol életrajzi dráma, thriller. 101 perc, 2019. Rendező Trevor Nunn, forgatókönyvíró Lindsay Shapero, operatőr Zac Nicholson, zene George Fenton. Szereplők Judi Dench, Stephen Campbell Moore, Sophie Cookson, Tom Hughes, Ben Miles, Robin Soans, Laurence Spellman, Tereza Srbova, Caran Owens. (kép: port.hu, in: Mozgó Világ 7-8, 2019 nyár)
A lépcsőházban valaki felfelé lépegetett, és közben mobilon beszélt. A festő, aki már a kulcsokkal a kezében állt a lakás ajtaja előtt, felismerhette a hangot, mert a mutatóujját a szája elé emelve intett a mellette tűsarkúban toporgó nőnek, hogy maradjon csöndben. Villámgyorsan betuszkolta a liftbe, behúzta maguk mögött a fémajtót, és megnyomta a gombot. Lementek a földszintig, aztán vissza fel, ugyanoda: az egész teljesen értelmetlennek tűnt. A galériás nő elsőre azt hitte, a festő felesége érkezett meg, és azt suttogta, hogy inkább most hazamenne, ha nem gond. Fájt a lába, és idegesítette ez a bújócska. A festő erre megfordult a szűk liftben, és egészen közel lépve mélyen a szemébe nézett, hogy dehogy megy. A nőt elöntötte a forróság, és csak markolászta a táskáját összezavarodva.
Miközben a férfi újra a kulcsokat válogatta, megkérdezte tőle, hogy ismeri-e az előbbi nőt. Az ajtón összesen hat zár volt, plusz egy külső rács. A férfi bólintott, hogy igen, ott fent lakik, közben hosszan játszott a hevederzárral, próbálgatta, zörgette. Percekig tartott bejutni, és a nő közben újra megbánta, hogy idejött. Rögtön lerúgta a csizmát, és vetett egy pillantást a nagy előszobatükörben a rövid lábú, túl erősen sminkelt, kócos asszonyra.
A lakásban meglepően erős dohányszag lebegett, holott a festőt sose látta cigarettázni. Arra gondolt, hogy talán a feleség dohányzik, aztán meg arra, milyen kínos itt állni mezítláb, és szimatolni ebben az idegen szagú térben, és hogy vajon ő mit szólna, ha a férje ezekben a percekben egy ismeretlen nőt vezetne be a házukba. Ezt ugyan nem tehette volna, hiszen a gyerekek otthon voltak, a tudat azonban, hogy ez itt valakinek a személyes tere, teljesen lehűtötte a vágyait. Egyébként sem volt biztos abban, hogy amit érez, az vonzalom, és nem inkább kétségbeesett önigazolás-e, vágy arra, hogy kelljen valakinek, és ő is képes legyen még megkívánni egy másik testet.
A szobákat a nagy, utcára néző ablakok ellenére valami nyomasztó hangulat lengte be. Magas támlájú, fekete székek, fekete bőrkanapé, az ablak előtt keresztben egy pianínó. A tágas nappaliból oldalt három különböző szoba nyílt, amelyekbe egymásból is át lehetett menni. A nő nem nagyon akart körbenézni, nehogy valami intim részletet fedezzen fel. Kiment a fürdőszobába pisilni. A mosdópultot meglepően magasra építették, legalább tíz centivel magasabbra, mint a szabvány. Amikor rendbe akarta hozni az arcát, észrevette, hogy a tükör is feltűnően magasan lóg. Többször látta már a festő feleségét megnyitókon, és nem emlékezett rá, hogy különösebben nyúlánk volna, ahogy maga a festő sem tartozott az átlagnál nagyobb darab férfiak közé. Az amerikai konyhából, ami a nappali bal oldalán futott végig, a nyitott ajtón át bepillantott a legelső kisszobába. Különösnek találta a tükörfalat a balettrúddal. Úgy tudta, a fiúgyerekek már nem laknak a szülőkkel, a festő felesége pedig keramikus, nem táncos. A gondolattól, hogy a nála húsz évvel idősebb nő esetleg hobbiból balettozik, homályos szégyenérzettel töltötte el. Kért egy teát, igen, mézzel, ha van, aztán visszament a mosdóba, mint aki elfelejtett valamit. Izzadtnak érezte magát a nagy télikabáttól, és csalódottnak, mintha csapdába esett volna. Nem találta már olyan izgalmasnak a festőt, mint délután, amikor a lámpák beállítása közben egyedül maradtak a galériában, és a férfi hosszan megcsókolta. Ha most mégis megfutamodik, és hazamegy, az bántó lehet. Megszagolta a pulóveren át a hónalját.
A fürdőszobaszekrényben nyugtatók sorakoztak: Frontin, Xanax meg mindenféle ampullák. Női holmik sehol. Hallotta, ahogy a férfi odakint zörög a csészékkel.
Kiment hozzá. A táska még mindig a kezében volt, letette az egyik magas támlás, fekete székre. Volt valami mesterkélt ebben a gótikus hangulatban, és a mesterkéltséget csak fokozták a fekete tányérok és a keskeny, füstszínű, hőálló csészék. A férfi közben, amíg ő odabent volt, félmeztelenre vetkőzött, operációktól összekaszabolt felsőteste jóval öregebbnek mutatta, mint felöltözve. Hirtelen képtelenségnek tűnt az egész koreográfia, és a nő a túl forró teát szorongatva azon töprengett, hogyan lehetne kimenekülni ebből a valószínűtlen helyzetből. A festő letörölte a karikát, amit a kanna hagyott az asztalon. Akkurátusan tett-vett, megigazította a székeket. Megérezhette az asztal túloldaláról áradó bizonytalanságot, mert ahelyett, hogy közelebb lépett volna, a pianínóhoz fordult, és játszani kezdett. Szépen játszott, pontosan, érzelmesen. A tea is álmosítóan édes volt, jólesett a kinti hideg után. A nő érezte, ahogyan fokozatosan felmelegszik a keze és az egész teste. Leheveredett a bőrkanapéra. A továbbiakból már alig emlékezett valamire. Látta még maga felett a festőt, aki bead magának valami injekciót a gumikötéllel elszorított karjába, miközben magyaráz, és a harisnyán át simogatja a combját. A pulóvere a bőrkanapé mellett hevert, lecsukódó szeme mögött még mindig a délutáni galéria LED-lámpái világítottak.
Amikor felébredt, a nagy, dohányszagú hodályban már sötét volt. Fájt a feje, a mobilját kereste. A festő kint állt a franciaerkélyen, mögötte felgyulladtak a forgalmas utca fényei. Megkapaszkodott, amíg a csizmáját húzta, és rápillantott a könyvek gerincére. Sok angol és francia nyelvű címet látott. A polc szélén, már majdnem a bejáratnál, egy öklömnyi ezüstfej vigyorgott. A nő szórakozottan megfordította, a gömb túlsó felére egy szomorú arcot véstek. Így hagyta, a szomorúval kifelé.
Négy nem fogadott hívása volt. A festő felajánlotta, hogy hazaviszi. Jól vezetett, előzgetett, nem szólt egy szót sem. A rakparton beragadtak a dugóba, de a galériás nő nem mert az autóból hazatelefonálni, csak egy SMS-t küldött, hogy úton van. A Duna zajlott, a fehér jégtáblák úgy derengtek az estében, mintha alulról, a víz felől világították volna meg őket. A nőnek a kékes fényről beugrott a festő hűtőszekrénye, ahonnan a dermedt mézet vette elő. Minden polc üres volt.
Otthon rémülten látta, hogy a férfi belegyömöszölte a táskájába a fekete, arcszesz illatú sálat, amit aznap viselt. Jobb ötlete nem volt, feldobta otthon a bejárat mellett a fogasra, és amikor a férje rákérdezett, csak vállat vont, valaki ott felejtette a galériában. Nem lett volna logikus válasza arra, miért hozta haza, de a férje nem is kérdezte. Jobb lett volna, ha számon kéri. Ha nem fordul vissza tévézni.
Még mindig a tévét nézte a nappaliban, amikor ő ágyba bújt. Lüktetett a combja, a csípője, de képtelen volt felidézni, hogy pontosan mi történt közöttük. Nem emlékezett se behatolásra, se örömre, mégis, valami jó érzés töltötte el, a szabadság titkos tudata. Könnyű, sajgó üresség. Éjjel a kisebbik gyerek hányt, otthon kellett maradnia vele. A fiút a férje elvitte az iskolába. A festő nem hívta fel, a következő héten nem is jelentkezett, csak pénteken, a megnyitója napján.
Amikor délben telefonált, a grafikus éppen ott ült mellette a galériában, és minden szót hallott. Izgatott, obszcén mondatai kihallatszottak a mobilból. A galériás nő ijedten kinyomta a telefont, és lángba borult arccal folytatta ott, ahol az imént abbahagyták, hogy hány grammos papírra kellene nyomni a következő katalógust. A festő még háromszor telefonált, de nem vette fel. Kipakolta a pogácsákat, borokat.
A megnyitón a festő távolságtartóan viselkedett vele, és látványosan elégedetlenkedett a rosszul beállított lámpák miatt. Szabadkozott a barátainak, hogy ezt még majd korrigálni kell, nem értenek itt hozzá, és közben igyekezett végig az elegáns, meggyötört arcú felesége mellett maradni, hogy a fotókon együtt szerepeljenek. Az asszony jóformán rá se nézett a festményekre, kényszeredetten, köhögve nevetett a férje túl hangos viccein. A fogadás vége felé a galériás nő hátrament a raktárba, hogy ellenőrizze, maradt-e bor. Ahogy hajolgatott, nyílt az ajtó, és a festő hátulról szorosan átölelte. Átfutott rajta, hogy ez az ember őrült, és amint szembefordult vele, rögtön be is szippantotta az őrület megnyíló, örvénylő tölcsére. Percek múlva tért csak vissza a mélységből, borokkal a kezében, vörösre harapdált, duzzadt szájjal.
A festő már a felesége mellett állt egy pohár vörösborral. A szeme üresen, kéken világított, mintha egy husky bámulna ki az arcából. Mintha rácsodálkozna mindarra, ami itt most körbeveszi. A képekre, a kavargó emberi lényekre, a zsongásra, pohárcsörömpölésre. Aznap este már nem váltottak szót. A galériás nő belül nem tudta, minek nevezze ezt az egészet. Vonzalomnál már több, viszonynál kevesebb. Lihegő, obszcén telefonok sorozata. Soha nem beszélgettek, a festőt nem érdekelte se a mások élete, se a sajátja. Halott embernek nevezte magát, miközben sejtelmesen mosolygott, és arra kérte a nőt, öltözzön egyszer feketébe, hadd tegye vele azt, amire mindig is vágyott. Szertartásnak nevezte, és a galériás nő csak nehezen értette meg, mire céloz, mit is ért ezen. Viszolyogva nézett a férfira, és azon töprengett, hogy utasítsa el úgy, hogy ne haragítsa magára, de világos legyen, nem szeretne részt venni efféle játékokban.
Eszébe jutott a kiállításról az a kép, amelynek az volt a címe, hogy Dan és Dániel. Dan a festő régi, gyerekkori barátja volt, aki néhány hónappal a megnyitó előtt, az elmúlt télen öngyilkos lett. A festmény direkt az ő tiszteletére készült, és az óriási, gólemszerű férfialak háta mögött, akinek Dániel éppen csak a válláig ért, egy festmény lógott a falon, rajta kipeckelt szájú, véres fejű nő.
Dániel vagyok, lihegte legközelebb megint a telefonba, mi van rajtad, és az alatt mi van. A nő letette.
Csak azért ment fel hozzá, hogy elmondja, szeretne véget vetni ennek a számára kínos és teljesen kilátástalan viszonynak. Kocsival mentek a galériából a lakásba, végig a rakparton. Végig barokk zene ment egy CD-ről. Hosszú időbe telt kinyitni a hat zárat.
Nem túl közel ült, de nem is provokálóan távol.
A festő lógatta a karját, hallgatott. Kibújt a fekete pulóverből, alatta színes rajzokkal díszített pólót viselt. Nagy, bicikliző macskák domborodtak a hátán, az ablak irányába kerekeztek kimeredt szemekkel. Ült a nagy üvegtáblák ellenfényében öregen, előrebillenő felsőtesttel, és váratlanul a nőre pillantott.
Én voltam, mondta.
Danról kezdett mesélni. Felhívta őt azon az éjszakán, és akkor ő azt mondta neki a kórházi ágyában fekve, az operáció után lábadozva, varratokkal a hasában, hogy tegye meg, ne hezitáljon, soha nem lesz jobb. Tegye meg. Ez volt az utolsó hívás Dan telefonjáról. Még aznap éjjel bevett egy marék nyugtatót, és a Dunába ugrott. Amikor ezt mondta, kimutatott az ablakon, valahova a folyó irányába, mintha közvetlenül itt, a ház mögött történt volna mindez. Elsötétedtek a bicikliző macskák a verejtéktől. Hosszú hallgatás következett, a nő várt.
Ez az ő lakása, emelkedett fel hirtelen a festő a kanapéról, mintha idegenvezetést készülne tartani. Az ő székei, az ő ruhái a szekrényben.
A galériás nő hirtelen megértette a túl magas konyhapultot, a gyógyszereket, az üres, kéken világító hűtőt, és felfogta, hogy ez az ember a halál torkából szabadulva gyakorlatilag megölte azt a másikat, a barátját, azért, hogy ha összekaszabolva, impotensen, megkeseredve, de mégiscsak élhessen, vagy legalább azt hihesse, hogy él, diadalt ülhessen azon a másikon, aki már nincsen, és akinek a megvetett ágyába aztán elhozta őt, az ő még élő, lélegző, minden sejtjében lüktető testét, hogy általa kelhessen az előző, elhagyott báb-léténél igazibb életre.
Haza kell mennie, mondta szárazon. A festő kikísérte az ajtóig, kihajolt a lépcsőházba, meggyújtotta a folyosóvilágítást.
Másnap, amikor a galériában reggel bekapcsolta a számítógépet, nyolc új e-mail fogadta. Mindegyik aznap éjszaka érkezett. A festő mindegyikhez mellékletet töltött fel, de ezekre csak akkor kattintott rá, amikor már felgyújtogatta a villanyokat és beállította a fűtést. Fázott.
Fenék, szeméremdomb, mellek, arc közelről, az ő testrészei. Mobillal készült képek. Mellettük a családja telefonszámai. Az anyjáé, a férjéé, a lányáé. Egy másikban a HI Galéria teljes, nemrég frissített levelezőlistája, amit a festő a meghívók szétküldéséhez kért el, és amit először nem akart neki átadni. Rövid, tömör utasítások arra nézve, hogy a nő mikor és hol jelenjen meg a szertartásra, és pontosan milyen ruhát viseljen. Öltözzön feketébe Dan és Dániel tiszteletére, és járjon el az előírtak szerint.
A galériában még mindig hideg volt, a fűtés nehezen melegítette át a vastag falakat. A nő világosan érezte, hogy a festő őrült, és hogy átlépte a valóság határait, hamis perspektívát teremtett, ahogyan a képein is, és ebben a billenékeny pszeudotérben igyekezett őt is rávenni, hogy veszítse el a tájékozódóképességét. A nő igyekezett higgadt maradni, újra végignézte a képeket. Az latolgatta, kit lehetne felhívni. A férjét. A rendőrséget. Néhány művészt, akik ismerik a festőt.
Felállt, hogy készítsen egy kávét, bekapcsolta a vízmelegítőt. Közben a számítógépre újabb üzenet jött. Odahajolt, megnyitotta. Az ezüstfej volt rajta Dan lakásából, a szomorú oldalával kifelé, ahogyan legutóbb ott hagyta.
Ungár Péterrel beszélget Rádai Eszter
– Kezdjük egy nem kimondottan kellemes kérdéssel, a legutóbbi közvélemény-kutatásokkal…
– Hozzászoktam.
– …amelyek szerint ha most lennének a választások, akkor az...
