Alföldi Róbert olyan jó színész, hogy még azt is el tudja játszani, hogy rendező.
Nem tudom, hogy szellemes-e, mindenesetre annak szántam, mikor mondogattam, de közben elbizonytalanodtam. Mi van, ha nem is annyira jó színész? Mi van, ha csak annyit tud, mint az Egy, kettő, háromban az Átriumban, úgy fölidézi Márkust, de annak szíve vagy a sikerben kivirágzó lelkülete nélkül? Mi van, ha ez csak olyan színházi közmegegyezés, épp annyi alapja van, mint a rendezőségének, masszív és tartja magát, hogy a Robi jó színész, de nem állja a valóság próbáját. Nem mintha ez olyan sokat számítana, a színház nem feltétlenül a valósággal dolgozik, legfeljebb a néző érzi magát az igazság bajnokának.
Csak azért mondjam, hogy éreztessem: van tétje a III. Richárdnak. Itt vagyunk ezzel a bonyodalmas darabbal, ahol olyan igazán senki sem tuja, ki kicsoda, ki ez a Stanley és pontosan kit is temet el az a nő, akit aztán a temetési menetből rángat ki Richárd, hogy az ujjára húzza gyűrűjét. És csak azért, mert azt mondja neki, hogy szép a melle? Meg kellene próbálkozni ezzel, hogy működik-e. Ki ez a Margit, aki most éppen László Zsolt, égimeszelő nő, mindenkit megátkoz, ahogy az egy kisemmizett előző generációstól elvárható, te egy senki vagy, te is egy senki vagy, de dögöljetek meg.
A lényeg az, hogy mindegy. Nem a mi történelmünk, és ha már a sajátunkat sem tudjuk követni, ha nem tudjuk azt eldönteni, hogy Koppány vagy István, akkor milyen alapon várná el tőlünk bárki is, hogy a piros vagy fehér rózsa között választani tudjunk.
Nem is kell választanunk. A III. Richárd egyszereplős darab a közgondolkodásban, minden azon múlik, hogy kapunk-e egy kéjes torzszülöttet, akinek nem tudunk ellenállni, mert annyira torz, annyira kéjes, annyira okos. Az volna a darab lényege, jön valaki, aki átlátja, aki felfogja, józan ésszel fölméri, milyen lapokat is osztott neki a sorsa, és azzal játszik, amije van. Nem képzeleg, nem reménykedik, de mégis elmegy a határig, ráhúzza a gyűrűt az áldozatné ujjára, de azért ő is csodálkozik, hogy bejön ez a húzás.
A III. Richárd együtt jár néhány kötelező szellemi gyakorlattal, kicsit rúgni kell a mindenkori hatalom felé, ha ez túl bonyolult, akkor inkább a múltbéli hatalom felé, mint a filmváltozatban, ahol jól beolvastak Hitlernek és a náciknak. De ez két mondat, hogy örüljön a közönség, hogy azt érezze, van politikai színház, és mi a vagányok oldalán állunk, ahol beszólnak a nagyembereknek. A maximum az, amit ez az előadás is megcéloz: egy adott pillanatban kijön maga Shakespeare (ő is László Zsolt), és biztatja a közönséget, hogy lázadjon. Úgysem fog, nem is tudom, mihez kezdene a színház, ha tényleg kivonulna a közönség a miniszterelnök háza elé. Jaj, azt azért nem akartuk?
Nincs is kockázat, a címszereplő utána szól még szülőatyjának: jobb darabot kellett volna írni.
Dehogy kellett volna. Ez színház, nem parlament, színészek vannak benne, akik parádézni akarnak. Ez néhány csodálatos monológ, leginkább a rossz választásáról, annak lenyűgöző voltáról, egy messzehangzó kiáltás, hogy országomat egy lóért, a világi javak relativitásáról, hogy a közönség megnyugodjon. Országunk nincs, de lovunk még van. Ha nem is ló, de bicikli, odakötöttem Radnóti szobrához.
Bocsánat, térjünk oda vissza, hogy ez színház, monológok és párbeszédek sora. Úgy is kezdődik. Sárga-fekete díszlet, középen egy plexi emelvény, hogy ne mondjam, ambó, mikrofon, mindjárt jön Alföldi, hogy belemondja a nyitómonológot rosszkedvünk teléről. Még épp annyi időnk van, hogy átfusson a fejünkben, az ilyen jellegű önvallomást nem kellene pont mikrofonba mondani, amikor kiderül, hogy nem is mondja. Másikat mond, de aztán elmondja a rosszkedvünk telét is, és hogy G betű öli meg a király fiait.
Mit kezdjünk most ezzel? Nem a G betűvel, azt tudjuk, szegény Clarence-t zárják érte börtönbe, mert az ő neve igaziból George, és Richárd megússza, pedig az ő neve Gloster (Gloucester). Mit kezdjünk ezzel az egésszel? A mikrofonokkal, amelyeket mindenki megkap, ki a kezébe, ki valamelyik ruhadarabjára rögzítve. Mindenesetre senki sem onnét szól vagy nem csak onnét, ahol van, hanem mint valami nagy hangkép egésze, néha Bach szól hozzá, néha csak csatt és bumm. Richárd-Alföldi meg, mint az igazi, profi mikrofonbűvészek, az állcsontjához szorítja a kézi változatot, attól lesz olyan közeli, behízelgő, bizalmas a hangja.
Mit kezdjünk az egésszel, ezzel a szépen szervezett előadással, a profi szerepkettőzésekkel, ahogy ebből az lesz, és ha nem értenénk, parókát kap, ha még így sem értenénk, akkor egyik szerepében raccsol, a másikban nem. Ez volna Porogi Ádám. Meg ott van Schneider Zoltán, a szegény ember Csuja Imréje, vaskos és vaskos hangú, ügyesen fulladozik, tudja, mitől döglik az öreg király. Kováts Adél, irigylésre méltó kondícióban, egy kicsit folyton a szerep mellett játszva, de pont úgy, hogy el sem tudom dönteni, most ez hiba vagy nem hiba, illetve van egy pillanat, amikor e tudom dönteni, hogy na, most viszont ennek épp így kell lennie. Épp ez az, amiről az átkozódó Margit beszélt, nem vagy te királyi özvegy, csak neked is megölték a férjed, de nem tudsz úgy szenvedni, gyászolni, ahogy a nagy léleknek kellene. Rendben van, mondja a Kováts Adél-féle özvegy, nem gyászolok úgy, de túlélek.
Az egész közepén meg ott van Alföldi Róbert, és pompásan uralja a színpadot. Minden róla szól, mindenki azért fontos, mert vele van kapcsolatban, parádézik, de nem üresen parádézik. Megint ott vagyunk a kiindulásnál: ez egy színdarab. Szerepek vannak benne, monológok és dialógok, és akkor érdemes műsorra tűzni, amikor van hozzá megfelelő színészünk, aki megérteti velünk, mitől olyan borzalmasan vonzó egy féreg, mitől olyan csodálatos a bűn, miért logikus ez az ölni és ölni és ölni, amíg nem jön meg végre valaki, aki engem öl meg. Nem ez történik a világban, de miért volna fontosabb a színházon kívüli igazság, mint a színházon belüli?
Ezen túllépve pedig mégiscsak van egy jelenet, amikor a kettő szépen összesodródik. Összegyűlik a tanács, és várják Gloucestert, aki késik, aztán belép, jaj, szörnyen elaludta, valami ilyesmit mond, és tényleg ez történhetett, hiszen mikiegeres pizsamában üldögél a kiöltözöttek között. Ez azonban nem feszélyezi, nyafog, követel, parancsol, rendelkezik, epret hozat magának a püspök úrral, minden körülötte forog, és csak azt nem tudom eldönteni, amíg nézem, hogy ez most igaz vagy színház. Nyilván nem tudom, hogy Alföldi Róbert az életben is mikiegeres pizsamát visel-e, és remélem, hogy nem ennyire kibírhatatlan egyébként, de most annyira zavarba ejtően hiteles, amit látok, hogy ezekre a pillanatokra lejövünk arról, hogy ez egy feladat, amit csillagos ötösre kell megoldani, azt sem tudom, miről beszélnek, hogy kit kell eltávolítani a hatalomból vagy arról, ki hol jön be és mikor távozik. Kikerekedik tőle az előadás, és mint valami neonfényű felirat írja ki a színpad fölé: Alföldi Róbert olyan jó színész, hogy el tudja játszani III. Richárdot.
Ez most nekem éppen elég.
Shakespeare: III. Richárd
Rendezte: Andrej Serban
Alföldi Róbert, Kováts Adél, Sodró ELizaPorogi Ádám, Schneider Zoltán
Radnóti Színház
Kép forrása: http://radnotiszinhaz.hu
