Reflex

Kezdőlap Reflex

Almási Miklós: Aczél – 100

Százéves születésnap, és akkor Szinetár Miklós előhúz a zsebéből egy hosszú tévéinterjút. Huszonhat évvel korábban készült, senki sem tudott róla, nem reklámozta. És most, késő este levetítették. (A titkolózás jogos volt: mit mondjak, az interjúalanyt ma is sokan gyűlölik, ám e film, mint gesztus, annál többet jelentett.)
Szinetár nem lacafacázik, az alapkérdést szegezi neki: mi volt a bukás oka? Aczél láthatóan készült, igen koncentrált elemzést produkál percek alatt. (Gondold meg: pár hónappal a halála előtt!) Nem magáról beszél, hanem az ország sorsáról. Mert a hatalmon belül, majd aztán kívül is, látta, hogyan rohan a rendszer a szakadékba.
„Már készen voltak a reformok”, mondja. Sutyiban, senki se tudott róluk. Most felsorolja a készletet: állam és párt szétválasztása, a vezetésben legyen rotáció, a gazdaságba ne szóljon bele a kormány és a párt, sajtószabadság, legyen ellenzék (fékek!), igazi vállalati munkásrészvétel – a vezetésben ülők legyenek részvényesei a cégnek. Csakhogy Kádár akkor már – ’85-ben vagyunk – mindennek ellenkezőjére tett: annyira félt a reformer Gorbacsov bukásától, hogy nem mert vállalni egy one-man show-t. (Majd minden hangadó KGST-ország Gorbacsov ellen volt…) Közben a gazdaság épp omlott össze.
Szinetár nem hagyja ennyiben: ha így látta a lejtőn futó kocsit, miért nem szólt közbe – ott ült a hatalomban. Miért ment a többivel? Mert – mondja Aczél – a Politikai Bizottságban mindenki a maga pecsenyéjét sütögette, senki nem mert „rossz híreket” mondani a Főnöknek. „Ezekkel az emberekkel nem tudtam beszélni.” „Egyik se volt fenn a lakásomon…” – Aczél már régóta elszigetelt figura volt: Rákosi alatt börtön, aztán Nagy Imré-s lett, aztán vörös posztó az oroszok szemében, kultúrpolitikáját gyűlölte a pártellenzék, megvetették a népiek. Nézd csak meg, hányszor buktatták ki a hatalomból – ’85-ben végleg. De fontosabb ennél: Kádár is megváltozott ’85-től: nem tűrt meg kritikus javaslatokat, a PB meg olyan gyenge figurákból állt, akik nem merték bemutatni az ország tényleges állapotát.
De – mondja Szinetár – egyszer mégiscsak rádöbbent…
Igen, feleli Aczél, valaki bevitt hozzá egy „igazi”, nem szépített helyzetjelentést: ezerhétszáz pártszervezet követelte, hogy Kádár mondjon le. A nyugati sajtó pedig már a hanyatlás koráról írt. Szóval megmutatták neki a „tükörképét”. Akkor aztán jött az összeomlás. (A film végének drámai vallomása: „Én leszek a bűnbak, bárki lelőhet az utcán”, mondta Aczélnak, utolsó beszélgetésük után a búcsú közben, a kabátjánál elkapva.)
Nem mondom végig az egyórás beszélgetést. Két apró mozzanatot inkább. Kérdés: mi az, amit vállalni tud e korszakból? Válasz: az 1963-tól 1985-ig terjedő időszakot. Ravaszul fogalmaz: sokan tudni vélik, hogy Nagy Imre mellett volt, „pöttyösnek” számított a sztálinista frakció szemében. Azt már kevésbé, hogy ’85 előtt-után lett volna mit mondania. (Egy félmondat azért elhangzik: a „megtorlás éveiben” fékezni próbálta a főtitkárt. Ebből egy időre bünti is lett, vagy csak fekete pont? Ki tudja ma már…
A PB bábfigurákból állt, de – mondja Aczél – a nyolcvanas évek közepe felé a második vonalban már igazi szakemberek álltak. (Mellékesen: egyetlenegyszer mond csak nevet, Újhelyi Szilárdét, a legendás filmstúdió vezetőjéét – jó barátok, börtöntársak voltak…) Volt tehát csapat – mondja –, készen állt a terv az átalakulásra, de (és ez a poén) a bukást már nem lehetett elkerülni. A leszerepelt vezetők cseréjével tán annyit lehetett volna elérni, hogy a bukás után egy huszonöt-harminc százalékos párt maradt volna – jó ellensúlyként a későbbi kormányoknak.
Illúziók? Igen. Végigcsinálta? Igen. Voltak korlátai? Voltak – átmenetileg – letiltott művek, művészek? Igen, voltak. Mentsége? Az ország kiemelkedett a feudális tagoltságból. Bekövetkezett a magyar vidék fellendülése: fürdőszobás házak, nyugdíj a parasztnak, egészségbiztosítás mindenkinek. És amiről nem beszélt – mint ahogy magáról is csak zárójelben –, mit tudott elérni a magyar kultúrában. (Halála után maradt a fiókban betiltott remekmű, kérdi egy külön interjúban Szinetár. „Egyetlenegy se…”)
Száz év. Korlátairól, kihagyott lehetőségekről nem beszélt. Voltak? Igen, voltak. Sajnáljuk. De ez egy célzott interjú, nem életrajz. De a tisztességét megtartotta haláláig. Szinetár pedig e huszonhat évig dugdosott filmmel a csúcson érezheti magát.

Barna Imre: A gnózistól az ősrobbanásig

Eco és a hamisság ereje

A fordító fordít. Értelmez, szótáraz, utánanéz, pepecsel. Pepecselés közben képzeleghet is persze: gondolhat éppen olyasmit is magáról, hogy gúzsba kötve táncol, trapézon hegedül, vagy Bábelnek ügynököl, de a feladata annyi csak, hogy fordítson. Fordítson tehát. Ahogy P. őrnagy recsegte volt anno: hajtsa végre, és ne magyarázzon. Hacsak nem magyarázat az (mert magyar ő, és magyarra fordít, és mert metaforából sosem elég), hogy átültetés után is szépen zöldell a szöveg.

Háttérember, alázatos szolga, (ford.) legyen a fordító, annyi épp elég. De mit tegyen, ha mégis kérdezgetni kezdik? Ha a nagy ember helyett őt veszik elő, tőle kérnek véleményt, interjút, előadást?

Harminc éve is már, hogy engem Umberto Eco „magyar hangjának” nevezett egy lapinterjú vidám képaláírása. Nem is rossz metafora – gondoltam akkor –, mindenesetre szerényebb és viccesebb, mint a gúzsba kötős. Aztán telt-múlt az idő, és azt kellett látnom, hogy van, aki mégis inkább a Mester nagy tudományú alteregójának néz, nekem pedig vigyáznom kellett, nehogy lépre menjek. Annál is inkább, mivel a fordítóival közismerten és látványosan jó viszonyt ápoló, sűrűn levelező, találkozó és konferenciázó Mester maga is gondoskodott róla, hogy növelje bennem (bennünk, fordítóiban) a fontosság érzetét. De jöttek az újabb megkeresések, és szerepelnem kellett: ha ló nincs, a szamár is jó. Utóbbi pedig tarthat éppenséggel műhelybeszámolót. A panaszkodva dicsekvős fajtából is akár, mely szerint a szerző ugyan többet tud persze, mint (ford.), akinek az ő szövegét mindössze megértenie és rekonstruálnia kell, de (ford.)-nak cserébe olyat is kell tudnia (az anyanyelvét ugyanis), amit ő, a szerző nem tud, valamint – sőt, sőt! – néha tovább is kell gondolnia, pontosítania kell, helyre kell tennie a szerzői szöveget. Királynő vagy csak az uralkodó felesége: -e a regina; öcs vagy báty-e egy fratello; nyárson süti vagy kondérban főzi-e szerencsétlen áldozatát a cuocere ige többféle jelentéséről mit sem sejtő, barokk kannibál; és érkezhetett-e Manassé rabbi a még nem létező Budapestről a prágai temetőbe?

Eco mindazonáltal celeb is lett. Mert írhat-e megavilágsikert egy professzor? Aki professzor létére mindenféle kultúrkacatok (a lektűr, a képregény, a tévéshow) esztétikájával és filozófiájával sem átall ugyan foglalkozni, de hát mégsem ez a szakmája. Vagy fordítva is működik ez? Ha tudja, mitől döglik a légy, akkor már kész is a bestseller? Azaz nem valami trükkről van-e itt szó? Komputeren dolgozik! Akkor tehát valójában nem is ő, hanem valamiféle gépi szerkezet írja a könyveit? Ilyen légkörben pedig nem lett volna csoda persze, ha a fordítója is megszédül kissé. És tény, hogy miután hosszas, kemény munkával elkészültem végre (és komputeren! Számítógépbe fordít Ecót – árulta el a titkot egy Esti Hírlap-alcím) A rózsa nevével, vigaszképpen fantáziáltam egy kicsit: vajon nem lettem-e én magam személy szerint is része annak az izgalmas történetnek, amely egy talált kézirattal kezdődik, és fordításokkal folytatódik? Hogy nem valamiféle mesterterv része-e a „XIV. század végi német szerzetes latin nyelven írott művének XVII. századi latin kiadása alapján készített bizonytalan, neogótikus francia változatból született olasz változat” általam készített magyar fordítása is? Ráadásul A Foucault-inga megjelenése után egyszer csak egy (na milyen?) titokzatos levelet is kaptam egy olvasótól, aki elárulta: tudja, hogy Umberto Eco nevű személy nincs is, én találtam ki. Az illető persze bolondozhatott, vagy tényleg bolond is lehetett akár; annak a nagyjából ugyanekkor felröppent olaszországi sajtó-„leleplezésnek” azonban, amely szerint Eco létezik ugyan, de nem egy, hanem három személy – a tudós, a regények írója, illetve az, aki szerepel helyettük –, egy (igaz, április 1-jei) pillanatra szinte komoly benyomást sikerült keltenie.

De végül is nem felejtettem el, hogy hol a helyem. Tettem, amit kell: lefordítani – Lator Lászlóval szólva –, „azt, ami ott van”. Eco-regényből harminc év alatt hetet. Lefordítani, tehát magyarázni? Akár. Hogy póz is ez a magyarázat? Ám legyen. De tagadhatatlan, hogy hat is a magyarázóra. És nézzük akkor most már a mágikus irodalmat.

 

*

 

Mágikus irodalom. Vajon hogyan hozható összefüggésbe egy ilyen cím Eco szemiotikusi, regény- és közírói, sőt közéleti életművével? A szemiotikatudós Ecót kezdettől fogva izgatták (el egészen „az értelmezés határaiig”) a valóság gyanakvó olvasatai: azok tehát, amelyek a világ tényeit valamiféle összeesküvés, egy titkos Terv eredményének vélik. De mi köze az ő izgalmának a mágia bűvöletében élők good vibrationjeihez? És regényíróként talán bizony „mágikus” szerzővé hasonult volna maga is?

Egy trieszti konferencia után egyszer együtt vittek bennünket a repülőtérre egy komoly és tiszteletre méltó római irodalomprofesszor asszonnyal, aki – hallva, hogy Eco-fordító is vagyok – megjegyezte, hogy Ecót ő nem szereti, mert ő bizony idegenkedik az ilyen ezoterikus izéktől. És ellenvetésemre, hogy ugyanis a Mester is így van ezzel, és többek között épp azért ír, hogy leleplezze az ilyen izéket, a professzor asszony udvariasan elmosolyodott, és legyintett egyet. Lehet persze, hogy azért, mert őt annyira idegesítette az ezotéria, hogy még a leleplezésétől is kiütést kapott. Nekem viszont be kellett akkor látnom: tényleg nem mindegy, hogy taszít vagy vonz-e valakit egy jelenség. Na, igen – bizonygattam volna a professzor asszonynak, ha addigra meg nem érkeztünk volna a repülőtérre, és el nem váltak volna az útjaink –, de az sem mindegy azért, hogy úgy izgatja-e, ahogy ördögűzőt az ördög, orvos kutatót pedig az Ebola-vírus, vagy másképp.

Tény mindenesetre, hogy Ecónak ez az érdeklődése a szóban forgó jelenség irodalmára is kiterjedt, és hogy ezt az érdeklődést a regényei is nyilvánvalóvá teszik. A Foucault-inga idézi is bőven a gyanakvás alapműveit Hermész Triszmegisztosztól Christian Rosenkreutzon, John Deen és Athanasius Kircheren át Madame Blavatskyig, René Guénonig és Julius Evoláig, szólni pedig, ezek nyomán, a titokkereső gyanakvásról szól. Akárcsak A Da Vinci-kód, no igen. Nagy különbség azonban, hogy Dan Brown készséggel (és igencsak kommersz eszközökkel) ki szeretné elégíteni a már eleve „gyanakvó” olvasó titok iránti igényét, az Eco-regények viszont éppenhogy ennek a – mégoly méltánylandó metafizikai hiányérzetből fakadó – igénynek a kielégíthetetlenségéről szólnak.

Én is elzarándokoltam turistaként a párizsi Musée des Arts et Métiers-be, és elképzeltem ott, ahogy a regény narrátorához, Casaubonhoz hasonlóan a periszkópba bújva várom ki, hogy pontban éjfélkor megjelenjenek majd a Világ Urai, és az ördögi Inga segítségével rituálisan végezzenek a szerencsétlen Belbóval, aki eredetileg azt hitte, szegény, hogy csupán az ő agyszüleményei az illetők. De nekem mindeközben azért lúdbőrzött a hátam, mert egy játékba – az Eco-regény fikciójába – éltem bele magam. A Dan Brown-féle Da Vinci-kódra szervezett turistautak ellenben, akárhogy is, de azt hazudják a valóságos helyszínek (a párizsi Louvre, a Saint-Sulpice templom, a Saint-Lazare pályaudvar, a Château de Villette, Castel Gandolfo, a londoni Temple Church, a King’s College, a Westminster-apátság stb.) szisztematikus végigjárásával, hogy lám-lám: Krisztustól a Szent Grálon és a Karolingokon át az Opus Deiig és napjainkig érő hatályú Terv nem csalás és nem ámítás, hanem kézzelfogható, kőkemény valóság, itt van, tessék. És hogy mennyire nem csupán megítélés vagy ízlés kérdése ez, azt többek között az a két plágiumper is bizonyítja, amelyeknek a felperesei azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy – fikció ide vagy oda – az ő kitalációikat (hogy tudniillik Jézus Krisztusnak gyereke született Mária Magdolnától stb.) Dan Brown lényegében történelmi tényeknek nevezi mégiscsak.

Az Eco-regények nem az effajta (újabban némi kétségbeesett gúnnyal posztfaktuálisnak vagy alternatívnak mondott) „tényekről”, hanem a hamisságukról szólnak. Arról azonban többnyire úgy, hogy szemléletessé tegyék: egy-egy nevezetes tévedés vagy épp „gyanakvó” olvasat miként kel életre és válik pozitív vagy negatív, végső soron akár pusztító erővé. Ezt nevezi egy fontos Eco-esszé már a címében is (La forza del falso, 1994) a hamisság erejének. A hamisságok sorát ebben az írásban a valóságosnál kisebb földtekét feltételező (és az Indiának hitt Amerikát e tévedés folytán fölfedező) Kolumbusz, másrészt pedig a Földet a valóságosnál sokkal nagyobb (és ezért körülhajózhatatlan) gömbnek képzelő salamancai bölcsek kétféle tévedése, illetve annak a további tévedésnek az elemzése nyitja, mely a vitát a gömbpárti haladárok és a maradi laposföld-hívők közti összecsapásnak hiszi. Majd két tudatos, ámde a kereszténység történetét döntően meghatározó hamisítvány – Constantinus adománylevele és „János pap levele”, illetve az 1614-es Fama Fraternitatis R. C. című rózsakeresztes-manifesztum – következik, mely a szabadkőművességet ihlette meg. A példák sorát az a katyvasz zárja, amely a jakobinusokat az ördögi templomos lovagoktól származtató Barruel abbé 18. század végi visszaemlékezéseiből, illetve a szabadkőművességet a jezsuitákkal összeboronáló Eugène Sue ponyvaregényrészleteiből, egy III. Napóleon-ellenes pamfletből és egy másik (mellesleg Dumas Joseph Balsamóját plagizáló) regényíró, Sir John Retcliffe (alias Hermann Goedsche) Biarritz című regényének részleteiből kutyulódott össze, hogy aztán, a Dreyfus-ügy idején, a cári Ohrana főnöke, Pjotr Ivanovics Racskovszkij jóvoltából Cion bölcseinek jegyzőkönyvei címmel véglegesüljön. És ez utóbbi hamisság gyilkos erejéhez, hatásához bizony aligha fér kétség, hiszen embermilliók iparszerű elpusztításához adott muníciót.

Eco munkamódszerére igencsak jellemző módon több Eco-regényt is felidéz vagy megelőlegez ez az esszé. Elsősorban is A Foucault-ingát, de a „lapos” Föld, illetve a földgömb- és térképprobléma, valamint a János pap levele kapcsán A tegnap szigetét és a Baudolinót is, a templomosoktól a Cion bölcseiig húzódó, ijesztő vörös fonal okán pedig A prágai temetőt, mely a konteógyártás elméleti kézikönyve, azaz A Foucault-inga „gyakorlatias” párjaként is felfogható. De azért is fontos írás ez, mert a frappáns példák ellenére korántsem arról szól, hogy ne tévedjünk, ne hazudjunk, és akkor nem lesz semmi baj. Zárógondolata egy francia filozófus, Jean-François Gautier nyomán meghökkentő kérdést vet fel. Mi van, ha a kozmoszról, a világegyetemről, azaz mindközönségesen a világról alkotott képzetünk is tévedésnek, a messzi múlt sémái által ránk hagyományozódott félreértésnek, sőt alaptalannak bizonyul egyszer csak? „Mi van – szövi tovább a gondolatot Eco –, ha az ősrobbanás is csak ugyanolyan fantasztikus mese, mint az a gnosztikus történet, amely szerint a világ egy ügyetlen demiurgosz elszólásából született?” És itt persze – jegyzi meg – már a világról alkotott képzet kanti kritikájánál tartunk. Legyünk hát résen – mondja –, mert bármikor kiderülhet, hogy tévedtünk, „hisz az enciklopédiát naponta újra kell írni”.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy a világ működéséről szóló jóhiszemű tévedéseink, illetve a „gyanakvó olvasatokból” fakadó fantasztikus képzelgések és gonosz hazugságok története, filozófiája és természetrajza nemcsak az Eco-életmű központi témája, hanem egyúttal nyilvánvalóan a szerző személyes szenvedélyének tárgya is volt. A már emlegetett professzornőnek tehát bizonyos értelemben akár igaza is lehetett. Hiszen Ecót – ha úgy tetszik – gyanúsan izgatta az, amitől őneki (vagy mert nagyon hitt valamiben, vagy mert úgy gondolta, hogy ő bizony semmiben sem hisz) a háta is borsódzott. És eszembe jut egy bő negyedszázaddal ezelőtti bolognai este, amikor nagy lélegzetet vettem, és nekiszegeztem a Mesternek a kérdést, hogy vajon tényleg korunk legateistább gondolkodója-e ő, ahogy egy közkeletű vélekedés állította. Vajon téved-e, akinek szemet szúr, mennyire nem hagyja őt nyugodni az, amit az első regény Széljegyzeteiben nemcsak a detektívregény, hanem a filozófia és a pszichoanalízis alapkérdésének is nevez: „ki a tettes?”… Ő pedig akkor felhajtotta szépen a harmadik gin-martinija maradékát, és azt mondta: hát persze, hogy jó volna, ha volna Isten. Mert arra sem a filozófia, sem a lélektan nem ad választ, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk.

Ő írt egy regényt: elsőt és utolsót. „Ötvenévesen az ember vagy megszökik egy táncosnővel, vagy ír egy bestsellert…” – mondta, és aztán írt még hatot. A rózsa neve végén az elbeszélő lelkesen megdicséri Vilmos atyát, a mesterét, amiért sikerült lelepleznie a gyilkos tervet, ő azonban így hűti le Adsót: „Nem volt terv (…) és én tévedésből jöttem rá.” Nem volt terv? A következő regény, A Foucault-inga már egyenesen a nagybetűs Tervek, az ezoterikus világmagyarázatok gigantikus tablóját adja, A tegnap szigetének elbeszélője a választott barokk fejlődésregény-forma keretei közt a rejtőzködő Isten nyomába ereszti hasonmását, hogy – Spinoza módjára – magában a világban vélje megtalálni őt („Hogyan gondolkodnak a kövek?”), a keresést pedig regénynek álmodja; a Baudolinóban János pap sosemvolt napkeleti királysága válik csodalényekkel teli történelmi valósággá és így tovább. De persze – figyelmeztet a Mester – csak csínján azért ezzel a kérdezősdivel. Elvégre – ahogy A Foucault-inga egyik főszereplője mondja – a vonatrobbantók is Istent keresik.

Hogy is van ez?

„Ugyanazokban a könyvesboltkirakatokban – írta Eco már 1987-ben, nem sokkal A Foucault-inga megjelenése előtt (Irracionalizmus tegnap és ma) –, amelyekben húsz éve Az ész trónfosztása volt látható, Lukács könyve helyett most Julius Evola, René Guénon, Gurdjieff, Titus Burckhardt, keleti gondolkodók művei, alkímiáról, asztrológiáról, jövendőmondásról, fekete mágiáról szóló kézikönyvek kínálják magukat. Hajlunk rá, hogy igazat adjunk Chestertonnak: »Amióta az emberek nem hisznek többé Istenben, nem úgy van, hogy már semmiben, hanem úgy, hogy mindenben hisznek.«” És azóta sem sokat változott a helyzet, sőt. Az igazi bőség (lásd még: hatvanezer éves rovásírás, gyíkemberek és chemtrail, Bilderberg-összeesküvés, háttérhatalmak, „Brüsszel”, Soros és a migránsok stb.) ma már a netre és a politikai agymosás minden korábbinál hatékonyabb fórumaira költözött. (A világ vezető nagyhatalmának vezető embere, talán mert könyvet a saját közlése szerint soha életében nem olvasott, a szűkszavúbb sulykolás híve: ő egymondatos Twitter-üzenetekkel is beéri.)

Mindazonáltal kell a magyarázat, ismeri el tehát (vallja be, közli, hirdeti lelkesen) a Mester. A tudós, a regényíró, aki az Actio Catholica ifjú mozgalmárából lett a szellemi baloldal nagy öregjévé, korunk legateistább istenkeresője. A puszta hiten alapuló ateizmus ugyanis bakfitty, üzeni immár abból a halhatatlanságból, amelyből – mondta, írta Hogyan írok? című szép kis esszéjében – egy-egy cseppnyi ízelítőt ad minden egyes könyv. Hogy vigyázni kell, igen, mert – bár a kutyaharapást szőrivel gyógyító homeopatát, a biorezonancia és a pí-víz, a húszezer éves boszniai piramisok és a hermetikus pszichológia szelíd híveit vagy épp a chemtrail-mérgektől, a védőoltásnak álcázott gonosz mikrochipektől, meg az évezredek óta köztünk élő gyíkemberektől rettegő szegény paranoiásokat sem volna szép dolog egy kalap alá venni azokkal, akik szívük szerint ismét elgázosítás útján győznék le a zsidó világ-összeesküvést – azt azért nem árt látni, hogy a gondolatmenetükben bizony van hasonlóság. A saját meggyőződéséhez az „alternatív tudások” mégoly ártatlan híve is hozzá kell hogy képzeljen ugyanis minimum egy titkos összeesküvést. Azt tudniillik, hogy a mainstream tudomány képviselői tudatosan hazudnak, és nem elvi, hanem nagyon is földhözragadt és cinikus megfontolásból, hatalmi okokból igyekeznek diszkvalifikálni az ő titkos (és persze egyedül érvényes) igazát. És akkor innen sajnos már csak egy kéznyújtásnyira van akár a terrorista is, aki Istent keresi.

Konteóvádra természetesen nem konteóvád a válasz. Olyasmit nyilvánvaló és nevetséges képtelenség volna állítani, hogy aki szerint a globális felmelegedés humbug, a pí-víz viszont gyógyít, Hermész Triszmegisztosz pedig igenis létezett, az szükségképpen náci; vagy (sőt) hogy aki Istent keresi, az előbb-utóbb vonatot is robbant. A tegnapi és tegnapelőtti, lejárt enciklopédiák jó- vagy rosszhiszemű, figyelmetlen vagy nagyon is fondorlatos hátsó szándékú olvasatainak és olvasóinak számtalan (és netán extrém vagy akár szórakoztató) példájával szolgáló Eco-életmű természetesen nem elrettenteni akar a kereséstől és az értelmezéstől – hiszen az egész életműnek is épp a szenvedélyes keresés és értelmezés a tárgya és a lényege. De figyelemre, óvatosságra és szerénységre int. Arra, amit az ő Mesterének mondataival annyi éven át bíbelődő fordító is életre szóló feladatul kapott: hogy azt kell lefordítani – azaz értelmezni tehát –, „ami ott van”.

 

A Mágikus irodalom című sorozat részeként elhangzott előadás (A hamisság ereje) szerkesztett változata. Erőművház, 2017. június 16.

 

Révész Sándor: Oh, sanyarú, termő hazám

A jó felületes szerző aranyat ér. Jó tollal, jó lélekkel jó sok mindent megír, jó őt olvasni, könnyű követni. A kevésbé felületes olvasó is bízvást szeretheti őt, mert nem szakad el annyira a mindennapi tudat következetlenségétől és földolgozatlan ellentmondásosságától, mint a kortársai közül kiemelkedő, koherens gondolkodásra törekvő alkotók. Ezért az írásai szépen megjelenítik a mindenkori korszellemet uraló tisztázatlanságot, legalábbis annak valamely változatát.

A sok néven publikáló Ágai Adolf (1836–1916) is jó és felületes szerző volt. Gazdag élettapasztalattal, sokat látott, éles szemekkel, korához és mesterségéhez illő műveltséggel. Kritikus és opportunista szemmel nézte a világot. Ezért is vált be annyira kormánypárti humoristának.

Lengyelországból menekült zsidó családból származott, eltökélten jó zsidó és jó magyar apa nevelte, aki orvosi praxisa mellett magyar szépirodalmat fordított héberre, többek között Petőfit és a Szózatot. Rosenzweig József doktor a pesti evangélikus gimnáziumban, azután a piaristáknál, majd Nagykőrösön Arany Jánossal és Szász Károllyal neveltette Adolf fiát, aki már tizenkét éves korában, 1848-ban belerohant a történelembe, és – nyilván atyai közreműködéssel – felvette az Ágai nevet, hogy aztán egész pályája során más neveken publikáljon. Húzta a nagyokkal a kiszabadított Táncsics hintaját, ott lábatlankodott a forradalmi események körül, a legifjabb márciusi ifjúnak tudta magát, bámulta, ahogy őrjöngő asszonyok péppé tapossák a meglincselt Lamberg gróf hulláját, apja Buda bevétele után fölvitte a várba, ahol véres koponyák között táncoltak a honvédek, és ott sündörgött az Újépületnél, amikor Batthyány Lajost kivégezték. Tizennyolc éves korától újságot írt, Bécsben orvosi diplomát szerzett, bejárta Európa nagyvárosait.

A kiegyezés „az új magyar szabadság, a visszavívott alkotmány tavaszát” jelentette számára. Az a tavasz hozta össze az ő asztaltársaságát a Kávéforrásban, amelyben „vagy tíz fiatalember, megannyi magasra vívó legény” ütött tanyát, s amelyet riposztos dacból Kagálnak neveztek, amikor Istóczy Győző ezzel a műszóval magyarázta a magyarság elleni nagy összzsidó összeesküvést.

Még ugyanabban az évben Andrássy Gyula miniszterelnök sajtófőnöke embert keresett egy Deák- és kormánypárti élclap szerkesztésére. Miután már elég sok kiszemelt elhajtotta a sajtófőnököt, ráfanyalodtak Ágaira, aki azután megdöntötte azt a tévhitet, hogy nincs kormánypárti humor. Van az ott, ahol lehet kritikusan pártolni a kormányt és fesztelenül bírálni minisztereit. Ágai Borsszem Jankója kenterbe verte az ellenzéki Bolond Miskát. A lap népszerű volt, és nyereséges, a szerkesztője tehát nem kormánypénzért szerette a kormányt.

Ágai hétéves korától haláláig a fővárosban élt, amikor épp nem csavargott külhonban. Lelkes pesti (és csakis pesti, vagyis balparti) patriótaként, liberális européer zsidóként, magyar nacionalistaként élte itt át a nagy „városrobbanás” évtizedeit. Elsőrendű kérdés volt számára, hogy hol áll a magyar főváros Londonhoz, Párizshoz, Berlinhez és Bécshez képest. Ezek voltak a világlátott, européer budapesti polgárok referenciapontjai abban az időben. Érzelmileg viszont Ágai nagyon erősen kötődött gyermek- és ifjúkora Pestjéhez, amelyhez sokkal intimebben lehetett viszonyulni, amelyet sokkal szorosabban lehetett átfogni, mint a nagy referenciavárosokhoz rohamost hasonuló, többszörösére nőtt, századfordulós Budapestet.

Az öreg Ágai 1907-ben Porzó álnéven megírta a maga Budapestjét, részben korábbi írásainak felhasználásával. Nagyon sikeres könyv lett ez a maga korában is, a mi korunkban is. 1998 után most ismét kiadják. (Porzó [Ágai Adolf]: Utazás Pestről – Budapestre, Fekete Sas Kiadó, 2017, 456 oldal.)

 

A 19. század a „városrobbanás” százada volt szerte Európában. A század végén már hatszor annyi százezernél nagyobb lélekszámú város volt a kontinensen, mint a század elején. A megkésett fejlődők loholtak az élenjárók után. Az urbanistáktól tudjuk, hogy minél később lódult neki az iparosodás, annál gyorsabban növekedtek a városok, amikor meglódult.

A robbanó városok borzasztó helyek voltak egy ideig. Mint ahogy mai is borzasztó helyek a megkésett világban – Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában – robbanó városóriások. A városok ugyan gyorsan nőttek, de a népességük még sokkal gyorsabban. Rettenetes zsúfoltságba, lakásínségbe, szörnyű közegészségügyi, közbiztonsági viszonyok és munkakörülmények közé érkeztek a vidékről föláramló emberek, akiket a megélhetési lehetőségek vonzottak, azok vidéki hiánya taszított a városba, ahol az életkörülményeik legalább annyival romlottak, mint amennyivel a megélhetési esélyeik javultak. A mortalitás jóval magasabb, a szülési ráta pedig sokkal alacsonyabb volt, mint vidéken. A városi népesség magában nemigen szaporodott, a beáramló vidékiektől nőtt olyan gyorsan a száma. A városiak nagy része tehát nem is volt még igazából városi, csak kezdő, parasztos, híg urbánus. A tősgyökeres kisebbség és a beáramló többség idegen volt egymás számára. A beáramlóknak eleve idegen volt a város, a tősgyökereseknek meg a tömérdek bevándorlótól és a rohamos változásoktól lett az.

A mennyiségi robbanást a korábban iparosodó térségekben nagyobb, a később iparosodókéban kisebb késéssel követte a minőségi robbanás. A magasabb városi életminőség megteremtésében, az infrastruktúra, a közszolgáltatások fölépítésében Anglia járt az élen, az ottani gyakorlatot követték a német városok és Bécs. A magyar városfejlődésre pedig mindezek hatottak, a közelibbek közvetlenebbül, a távolabbiak közvetettebben. Az új, világvárosi nagyságrendhez illő városi térszerkezetnek, a sugár- és körutak hálózatának kialakításában pedig az Eugene Haussmann báró vezérletével brutálisan és Európára szóló sikerrel átalakított Párizs adta a mintát. Ő bátorította a kontinens városvezetőit, hogy ne habozzanak pusztítani. Ha a középkori Párizst nem szánták eltörölni a föld színéről, akkor mi sajnálnivaló lehet a régi Pesten, amely nem is volt olyan régi, és pláne nem volt magyar? „Alig van Európának számottevő nagyvárosa, ahol a múlt század második felében legalább egy sugárutat ne nyitottak volna” – írja Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténetében. Nálunk a később sok névvel – manapság Andrássy nevével – jelölt Sugárút volt az új sugárút, és Porzó idejében még úgy volt, hogy lesz egy másik is a Sugárút és a Kerepesi (ma Kerepesi és Rákóczi út) között félúton.

 

Minden főváros állami vállalkozás, de Budapest különösen az volt. Sipos András idézi Várospolitika és városigazgatás Budapesten 1890–1914 című jeles dolgozatában a főváros egyesítésének negyvenedik évfordulójára kiadott 1913-as emlékkönyvből azokat a sorokat, amelyek véleménye szerint legjobban megvilágítják a város politikai helyzetét: „A főváros az egyesítés idején tipikus rendőrváros volt. (…) Csak oly feladatokat vállalt, melyek szorosan vett értelemben hatósági feladatok voltak. (…) A mai főváros egyike az ország legnagyobb vállalkozóinak. A város látja el vízzel és gázzal, nemsokára már villamos erővel is a főváros lakosságát. A város villamos kocsijain közlekedik a lakosság tekintélyes része. A város az első élelmiszerkereskedő és termelő: a városi kenyérgyár kenyérrel, az élelmiszerárusító üzem hússal, vaddal, magatermelte kolbászfélékkel, baromfival, tojással, vajjal stb., a lóhússzékek lóhússal és a városi kolbászgyárban készült kolbászáruval élelmezi a várost. (…) Körülbelül 25 000 ember lakik a város házaiban. A városé az egyetlen népszálló. A város hordja el a házi szemetet és saját fogataival fuvaroztat a városi munkáknál.” Ehhez teszi hozzá Sipos: „magát az egységes várost is az állami akarat hozta létre, és ugyancsak az állam eszközölte a »nemzeti metropolisszá« emelkedéséhez vezető nagyberuházásokat. A tudatos fővárosteremtő igyekezet (és birodalmi székvárosi ambíció) által motivált állami beavatkozás a városfejlődésbe a modern átfogó várostervezés viszonylag korai példáját jelentette.”

Budapest állapota Bécshez képest jelképezte Magyarország pozícióját a Monarchián belül; Budapest állapota Európa legnagyobb, példaadó metropoliszaihoz képest jelképezte Magyarország pozícióját Európában. Amikor tehát a kritikusan kormánypárti Porzó 1907-ben Budapestről ír dicsőítően és bírálóan, akkor annak a közel négy évtizedes stabil és egypárti liberális kormányzás reprezentatív állami vállalkozását értékeli, amelyet az 1905-ös ellenzéki győzelem és politikai válság megtört.

1905-ben születik meg a kor reprezentatív szimbóluma is, a Kompország: „Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza. (…) Idealisták és gonosztevők összeálltak, álság levegőköveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa. A Nyugattal szórványosan már régen elmátkázódtak itt lelkek, Magyarország durva embermatériájából már kicsillant egy sereg differenciálódásra érett és alkalmas molekula. A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el. Miért hazudtak már az apáinknak, és miért adták a hazugságot tovább? Minekünk váltig azt mondták, hogy itt Európa van, kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre. (…) Tízezer ember előreszaladt, európaivá vált idegenben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előtte fut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek.” (Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára)

 

Ami Adynál végzet és tragédia, az Ágainál kezelni való fogyatkozás és anekdota. Ágai Budapestje két parton terül el. Mindkettőn, amelyek közt a komp jár. Ezt érzékelteti Porzó anekdotája a francia úrról, aki a Szuezi-csatorna megnyitására utazik Budapesten keresztül. Amint a hajójáról a partra lépett, a nyüzsgő hordárok kitépték a csomagjait a kezéből, a szegény francia az „egymás hátuljára ágaskodó” lovak közé szorult, „egy háromszínű karszalaggal ékeskedő férfiú pedig ismeretlen nyelven rettentően közibe ordított a tömegnek, hogy »röndnek muszáj lönnyi«, és akkor a francia úr fölsóhajtott: »Voici l’Asie qui commence!« (Itt kezdődik Ázsia.)” Aztán amikor Szuezből tart hazafelé, és a sok Európán kívüli viszontagság után a pesti partra lép, „szolgálatra kész karok nyúltak feléje, s kényelmes hintók sokasága kínálkozott”, takaros fogadóba jutott, ahol a vendéglős és minden cselédje franciául szólt hozzá, s amikor a szép lépcsőn fölvezették a csinos és kényelmes szobájába, „boldogan így kiáltott fel: »Voici l’Europe qui commence!«”

Kérdés, mit mondott volna ez az úr, ha mentében lép Budapest „európai” partjára, és jöttében az „ázsiaira”. Ezzel a lehetőséggel Porzó nem foglalkozik, viszont a történetet így kommentálja: „Úgy van valóban: a Kelet és Nyugat mesgyéjén állunk. Ez a jellege Budapestnek. Alig sikerül neki idecsábítani, s még nehezebbjére esik lekötni az idegent, azt a komoly utazót, akit nem csupán a czigányzenével fűszerezett esték vonzanak, de aki keresi egy ország fővárosában mindazt, ami rámutat egy nemzet valójára: keresi az eredetiséget s a nemzeti irányt vett, a nemzeti irányban haladó, nemzeti színben nyilatkozó polgárosodás nagy művének központját.”

A mű más pontján viszont az idegen megtalálja azt, amit itt nem: „Aki idegen most jő közibénk, az, kivált ha régebben ismeri már Budapestet, bámul e rohamos fejlődésen, úgy európai külsején, mint magyaros színén.” Na de viszont: „Azt mondhatnák elleneseink, hogy ami benne előkelő, nagyvárosias, az nem magyar; s ami benne magyar, az se nem előkelő, se nem nagyvárosias.” És ezektől az ellenesektől érdemes tanulni. Mert valóban: „Budapest már nem német, de még nem magyar. Fővárosunk nem eredeti alkotás, hanem utánzat. Ami a Keletre vall benne, az nem a stíl; ami európai benne, az nem a rend.” Vagyis európai stílusú keleti rendetlenség uralkodik itten.

Az egységes magyar nemzetállamot, a megbonthatatlan magyar politikai nemzetet reprezentáló főváros magyarsága mindig is égető kérdés volt. És napjainkig az maradt. Porzó idejében még mindenki tudta, hogy az egyesített magyar főváros helyén kevéssel azelőtt még három német város állt. És igaz ugyan, hogy a Porzó által ismert legújabb népszámlálás „85 százalék magyarságot állapít meg Budapesten”, de „az ő magyarosodása erősen emlékeztet a ragasztott bajuszra: a magyarosság csak külsőleg tapad rá, még nem vált benne vérré”. Az 1900-as népszámlálás szerint a magyar anyanyelvűek száma Magyarország népességében mindössze három százalékkal haladta meg a nem magyar anyanyelvűekét. A főváros tehát sokkal magyarabb volt, mint az ország egésze, de azóta már tudjuk, hogy egy város lakossága nem lehet annyira magyar, hogy a vérmagyarok magyarnak tekintsék. Porzót egyébként a „magától és örömest” magyarosodó német magyarsága emlékeztette erősen a ragasztott bajuszra, a későbbiek folyamán viszont azok domináltak, akiket a maguktól és örömest ágaisodó rosenzweigek magyarsága emlékeztetett a ragasztott bajuszra.

 

Porzó – könyvének előszava szerint – „azt a rohamos haladást” kívánta „apró rajzokban (…) feltüntetni”, amelyet Budapest főleg az előző harminc évben „a közel és távolabb állók méltó bámulatára tanúsított”, s mely „csodálatraméltó haladás Budapestünket Európa legszebb s legrendezettebb fővárosai sorába emelte”.

Batthyány kivégzésének színhelye például, miután az Újépületet 1897-ben lebontották, „Európa legszebb tereinek egyike” lett, amely a Szabadság nevet kapta.

Miután Porzó számba veszi azt a fejlődést, amelynek során városa a gyerekkori hajóhídtól eljutott a hat állandó hídig, amelyek mellé már további kettőt terveztek, megállapítja, hogy „merész ívezetű, széles hidak dolgában, Budapest a legfejlettebb világvárosokkal is vetekszik, ha ugyan felül nem múlja őket”. (Az Erzsébet híd valóban a világ első acélpilonos lánchídja és a maga korában a világ legnagyobb nyílású függőhídja volt.)

Továbbá: „a világ legszebb s legnagyobb fürdővárosa lesz Budapest, ha ugyan nem az már is”.

Porzó ellátogatott az állatkórházba, „melynél különb felszerelésű Európában az idő szerint kevés volt”. De nemcsak az állatok gyógyításában, hanem ölésében is az élen járunk: „A budapesti vágóhíd valóságos minta-intézet. Nincs, tán a chicagóit kivéve, mely fölülmúlná.”

A város húsközpontja mellett a tejközpontját is irigyli a nagyvilág: „Nemcsak Németországban, de Angliában is fölzendült annak dicsérete. Az Aylesbury Dairy Farmers Association Londonból e szókkal köszöntette: »El nem mulaszthatjuk kimondani, hogy ottani (budapesti) szervezetüket valóban mintaszerűnek valljuk«. Németország első szaktekintélye pedig (Fleischmann professor) így nyilatkozik: »Nagyvárosi tejcsarnok szervezésében önök túlhaladtak minket, németeket. Jó soká fog tartani, míg mi oda jutunk, ahová önök Budapesten már elérkeztek«.”

Amióta pedig a villamosközlekedés is megindult: „a helyi közlekedés tekintetében az elsők között vagyunk Európában”.

A közrendészet és köztisztaság terén „akkora haladást tanúsít fővárosunk, mint az újabb metropolisok között egy sem”.

Ezenfölül: „Eldicsekedhetünk vele, hogy postai szolgálatunk kitűnő. Nem áll mögötte a londoninak sem.”

 

A kompváros egykoron nem volt kompváros. Mert mindkét partján Kelet uralkodott. A „keleti rondaság”: „Magának a két partnak képe, kivéve azt a kőkoczkával kirakott kétszáz öles kikötőt, melynek vasgyűrűibe fűzték a hajókötelet: a keleti rondaságnak volt panorámája. Rommá lett bútor, viseltes csizmaszár, cserép, agyonvert macska s egyéb megnevezhetetlen lom és hulladék – szóval mindaz, amit egy város élete magából mint fölöslegest kilök, az ide került s kietlen dombok lánczolatában terpeszkedett végig, egész le a Sóházig”. (Vagyis a mai Fővám tér vonaláig, ahol a Só és a Sóház utca őrzi a régi Sóhivatal emlékét.)

Az Újvásár tér (Erzsébet tér), amikor a vásár múltán lebontották róla a ronda bódékat, „ismét sívó pusztasággá lett (…). Közepén egy rozzant kút, mely csak hosszas rángatásra ontott magából gyanús ízű s kétes színű vizet. A kút tetejében este mocskos olajlámpás pislákolt”.

A Nemzeti Múzeum előtti térség, ahol ’48-ban dübörgött a történelem – „ronda, puszta udvar volt az akkor s nem, mint ma, gondozott kert”.

Na és a Lukács! „A libapásztor-lányból lett királykisasszony semmi ahhoz a változáshoz mérve, mely az eleganczia szárnyaira emelé a budavidéki parasztság ősi »lyukas« fürdőjét.”

A Városligetben hajdanán „gazdátlan volt a tó jege. Nem törődtek vele, télen fejszével kihasított koczkáit a közeli korcsmárosok hordatták vermeikbe. Persze mocskos, baczillustól nyüzsgő jég volt, mely a soha ki nem kotort iszapos tó medréből került használatba hygienikus czélból. Ma már nem az ipart szolgálja a városligeti tó, pedig betonos öblén tisztább jég terem ez idő szerint. De hiszen a jég-művek nyaranta egész torlaszokban gyártják az üvegtiszta, átlátszó koczkákat.”

És mielőtt létrejött volna ama messze földön csodált tejközpont: „szakértő vizsgálók a következő eredményre jutottak. Hoztak a piaczra 58% vízzel kevert, 10% lefölözött és 7% szaga vagy íze miatt élvezésre alkalmatlan tejet. Legártalmatlanabb része nem a 100 000 liter víz volt, melyért évente 360 000 forintot fizettünk – pedig ez a legártalmatlanabb víz is csak úgy hemzsegett a baczillustól. (…) A főváros közelében bűzhödt vermekben 7000, kiírva: hétezernél több tehenet tartottak csupa merő moslékon. Ilyen anyaállat a borjúnevelésre képtelen. A moslékban föloldott nagy mennyiségű sók és savak: mint az állati mirigyek váladékainak egyikébe, átszármaznak a tejbe is, és a gyomorba kerülve, vérhast okoznak. Ami pedig a borjú halálával jár, az a gyermekben is kárt teszen.”

Megemlékezik Porzó arról a pesti orvosi egyetemről is, amelyből az ifjú Ágai Adolf a bécsibe menekült diplomát szerezni. Annak „bonczoló-szobájában” „a nyárnak déli óráiban is homályban dolgoztak (…) a legények. Vízvezetékül szolgáltak pedig a Loidl famulus meg az ő legénye, akik vödrökben czipelték oda a hulladék öblögetésére szükséges vizet”. Az egész intézményről pedig: „híjával csaknem minden föltételnek, mely a betegnek felgyógyulására s egészségének épentartására mellőzhetetlen (…), ha azt a csudálatra méltó változást tapasztalom, mely az orvosi-, általában a természettudományi intézetek körül végbement: csak rut álomképnek látom a múltat, mint amely még ezelőtt alig negyven évvel keserítette szívünket, sértette minden igaz embernek érzetét”.

 

A jelennek is megvannak a maga rútságai, s ezt legérzékenyebben az a filantróp orvos érzékeli, aki gyakorta kitört a pályaelhagyó Ágaiból. E rútságok feladatként is, fogyatkozásként is benne vannak az ellenmondásosan korszerűsödő egészségügyben. Ott van például a leányanyák Mária utcai menedéke, „melynek vendéglátó födele alatt szükségtől sanyargatott, vagy előítélettől üldözött nő szüli világgá az ő kis gyermekét”, s amely „egy romlott, avas társadalom fonák erkölcséért nem lakoltatja az áldozatot s megtévedésének áldatlan, ártatlan gyümölcsét”.

A szebb jelen magas minőségét képviselő kórház betegei a jelen társadalmának nyavalyáit hordozzák. A „szederjes ajkú kis nagybeteg (…) keskeny csövét a szegénység nyirkos pinczelakásának valami láthatatlan, erjesztő gomba-paránya feszegeti”, „az a fagyos, vézna kis teremtés, akit a szívtelen falusi dajka koplaltatott, s hogy ne nyavalyogjon, pálinkás kenyérrel altatott el: most kábultan szendereg cselédsorban levő, hajadon anyjának száraz emlőjén, mely meg-megrándul a csöndes zokogás alatt. Itt szinte naponkint fordulnak elő súlyos bűnesetek (…) megannyi sújtó vád a társadalom ellen.” Új gyerekgyilkos is érkezett az új időkkel: az agyhártyalob. Az agyhártyalobban haldokló gyerek „ki tudja, mióta sínlődött már, míg napszámos szüleinek (…) egy kis pénzecskéjük akadt, hogy a gyereket ide fölhozzák”, a lassú, de olcsó kenyeres hajókkal, miután kiengedett a zajló Duna. Ha korábban engedett volna ki, megmenthették volna a gyereket – mondja az orvosa.

De a „hajdan szelleme” az új egészségügy új otthonaiban is kísért. Az új kórházat (ez ugyan nincs megnevezve, de nyilván a kiegyezés után épült első modern fővárosi kórházról, a Szent Istvánról van szó) éppoly rossz helyre építették, mint a régit. Kitették „a szállások bűzének, a vágóhíd bomlott véréből kiszabadult emanácziónak, a közel bőr-, spódium-, gyertya- s enyv-gyárakból áramló ronda levegőnek, melyben orgiákat ülnek a legyek miriádjai, s pathogen Bacillus a gyilkos Spirillával víg lakodalmat csapnak”.

A szegények, kik föntebb a társadalom ártatlan áldozatai voltak, más lapokon a bűnösökhöz soroltatnak. Mert a magyar faj ugyan (amikor nem egykézik) szapora, de „fölnevelni nem szereti csemetéit – de nem is tudja. A gyermek teher az ő nyakában. Nem éri föl ésszel, hogy annak idején hű s kitartó munkaerőt lel benne. Ha látod egy parasztasszonynak szép kis gyermekét s dicséred, milyen ügyes, kedves, száz közül kilenczvenkilencz ezzel fog felelni nyájaskodásodra: »Az ám, bár az Istenke magához venné!« S mennyit zúz össze éven át a szárazmalom, hány ég oda kenyérsütéskor, hányat marczangol szét a sertés, hány fúl bele a kútba, a tóba! Ha kisebbszerű betegség éri, elkuruzsolnak rajta a javasasszonyok. S mikor kivételesen s nagykésőre orvosi segedelemhez fordulnak: már hasztalan járnak.”

És miként az emberek, azonképp az állatok körében is a szegénységből támad a legtöbb betegség, rossz táplálékból, hosszú és korai munkából, nyirkos, sötét ólból. Az ember meg állatként bánik az állattal, s midőn embergyógyászati kutatások során iszonyatosan megkínozza őket, még arról is megfeledkezik, hogy kegyelemdöféssel hálálja meg a sok gyötrelmet, amelyet a kutya vagy a nyúl „az emberiség jóvoltáért elviselt”.

Porzó leszámolja nekünk, hogy mennyire megnőtt a fővárosban lemészárolt marhák, kecskék, birkák és sertések száma, amióta 1872-ben a szabályozatlan húsipar tömérdek kis magánvágóhídját kiváltotta a nagy központi vágóhíd (melynek „emanácziójáról” az új kórház kapcsán szó került). Ezen vágóhíd négyszázezer ember ellátásáért felel, s azért csak ennyiéért, „mert a másik 400 000 lakosnak vajmi ritkán kerül hús az asztalára, és pedig nem azért, mert növényevő”.

De a húst evő húsevők is csak a silányát eszik, mert a marhák javát Bécsbe viszik, ahol „jobb áron kél”. Az előkelő budapesti vendéglők pedig igényes és tehetős vendégeik számára Bécsből hozatják (vissza) a magyar húst. Megállapítván, hogy „nagy marháink” mind Bécsbe gravitálnának, Porzó tolláról fölszáll a paradox sóhaj: „Oh, sanyarú idők, oh, termő hazám!”

Szó esik még arról is, hogy az erősödő tudomány, amely élelmünk egészséges minőségének biztosítására bevettetett, a hamisítók által is korszerűen használtatik. „Ugyanaz a tudomány, mely, megváltva a hulladékot, illatot szűr belőle s királyi bíbort a gázgyárak mocskából: ugyanaz a tudomány faggyúból fejti a vajat, elhányt bocskorból a gelatint. S ha meg tudja csinálni a természet, hogy a trágyából szedi virágainak bájoló színeit: meg tudom csinálni én is, hogy díszre hozom a csatakot s jó szagra a bűzt! – mondja a kevély ember.”

Ama Budapest, amely Porzó szerint Európa legszebb s legrendezettebb fővárosainak sorába emelkedett, ugyancsak őszerinte a világ fogadására még nem érett meg: „Ázsiai állapotok s európai árak: ez a mi nyavalyánk.” Egyetlen szalon gyakorolta itt „európai értelemben (…) a vendéglátást”, de már az sincs meg. „Internaczionális”, fényes mulatóhelyek sincsenek: „elismert hazaáruló létemre odáig megyek, hogy nem bánnám, ha tisztán az idegenek számára szerkesztenék meg az est programját” az Orfeumban. És szeretne még Porzó „bérkocsist, aki nem zsarol”, „bő landauert, melyben elfér egy egész család”, és még „tiszta omnibuszt is akarok, hogy legyen abba befogva két eleven ló s ne ostornyéllel galvanizált holt gebe”. S nem kellene kötélre fűzött, boldogtalan gyerekeket sem vezetgetni az utcán az idegenek orra előtt, mert az idegenektől eltekintve sem jó rendőri politika nyilvános megalázással „kitaposni” a fiatal bűnösökből „a szemérem és megbánás utolsó gyökérszálait”.

Ami Porzó látókörén teljesen kívül esik, az az egész városfejlődés motorja: az ipar. Nem mintha nem tudná, hogy az. Írja ő, hogy egykoron „mindössze két gyári kürtőnek a füstszalagja ha repkedett” a város fölött, a hengermalomé meg a „czukorfinomítóé”, az új kornak meg „temploma a gyár, tornya a kürtő, s áldozati füstje a kőszén parazsából gomolyodik az ég felé”. Ám ebbe a templomba Porzó nem jár, gyülekezetét nem ismeri.

 

A bánat és az öröm könnyei összefolytak, amikor a három városból egy lett. „Házmán Ferencz, az utolsó budai polgármester, a zokogástól csak szaggatottan mondhatta el búcsúbeszédét. És vele sírtak a budai városatyák és mind az öreg budai polgárok. A pesti városházán történt az emlékezetes lemondás. És midőn a felavató lakomán is folytak még a könnyek, ezek már csak örömkönnyek valának.” Porzó nem említi, de mi tudjuk, hogy Házmán (Hassmann) Ferenc volt Buda és Pest egyesítésének egyik legelső kezdeményezője. Még azelőtt, hogy Kossuth árnyékában átszelte az óceánt, hogy jó távol legyen, amikor távollétében halálra ítélik. Az általa is szorgalmazott haladás veszteségét siratta a derék német, aki először szólalt meg a budai városi tanácsban magyarul.

Így siratja Porzó is a régi Pestet. Vagy legalább félig így: „Pusztulunk és épülünk.”

Porzó nem tud más fiatal városról, ahol olyan gyorsan pusztulna a régi, mint amilyen gyorsan pusztul a régi Pest. Még a régi utcaneveket is sajnálja. „Vegyes érzelmekkel szívében nézi az ember egy rohamosan fejlődő városnak elomló, régi utczáit s keletkező új tereit. Illik örülni az ifjú holnapnak s el kell andalodnunk a bús tegnapon. Köszöntjük az újat, búcsúztatjuk a régit.” Legnehezebben a Grassalkovich-palotát búcsúztatja, mely a ferences templommal szemben állt a régi Hatvani utcában, s amelynek a fentebb magasztalt, világelső Erzsébet hídra rávezető sugárút utolsó szakaszának kialakításakor kellett eltűnnie a régi városmaggal együtt, és amelyet lehetett is sajnálni, mert annak a Mayerhoffer Andrásnak volt a késő barokk remekműve, aki a gödöllői Grassalkovich-kastélyt is tervezte. Porzó szerint a Grassalkovich-palota barokk homlokzata többet ért, „mint amennyit a Sugárút (az Andrássy út – R. S.) egész építészete”.

Bizony, „a kérlelhetetlen újkor félrenyomja a kedves múltat s elszórja, mint a polyvát”. Az a tömérdek rondaság, melyet szerzőnk a régi Pestből fölidéz, egyben maga a kedves múlt.

Miként kedves múlt a ló, „az asszony után” „a legszebb alkotása a természetnek”, amelyet kiszorít a „pöfögő automobil”, „a franczia, angol, de különösen amerikai műhelyekből származott csodaszekér”, amely „ijesztő módon szaporodik”, és amelyet nemsokára a léghajó fog kiszorítani. Ez a jóslat ugyan nem jött be, de bejött az a másik, ha nem is léghajóval, hogy elérkezik majd a „légi háború a szárazföldi és tengeri mészárlások után”.

A „közök, sikátorok és kutyaszorítók” tömkelegébe széles irtásokat vág „a szabályozással járó nyughatatlan vállalkozás”. Elsirathatjuk a ráczvárosi apró házakat és a kicsi palotácskákat. „A kisvárosi, szinte családias közösségben egymás mellé szorult födelek alatt egész külön élet folyt a maga külön emlékeivel, múlt századokba visszahajló szokásaival, elmaradt ízlésével. Frissebb szellő s egy kevéske magyar lélek csupán alkotmányos életünk megújhodásával, ha származott bele.”

A Zugligetben is megváltozott minden. „Már villaváros váltotta fel a kevés, otromba házaktól megszakított, kies vadont. Gazdája van itt már minden földfalatnak (…) villámmal, gázzal világított utczák épültek egymás fölött; ajtó, kapu csak erélyes csöngetésre nyílik; lombos árnyékba leheveredni nem lehet sehol, de nem is szabad. Mert itt minden a másé.”

Díszes kerteket látunk ott, hol korábban a puszta semmi volt, „alantas és mocskos viskókbul három- s négyemeletes paloták nyúlnak föl a magasba”, s ha nem is tetszenek ezek igazán a szerzőnek, elégedetten látja bennük a gyarapodás biztató jeleit. Elsüllyedt az a világ, amelyben „egymás között és egymásnak éltek (…) a pestbudaiak”, s idegen csak elvétve vetődött „ebbe az európai forgalomból teljesen kilódult »keleti« városba.”

És vég nélkül idézhetnék még hasonló sorokat ettől a nosztalgikus haladártól.

 

Apám élete nagyjából akkor kezdődött, amikor Ágai Adolfé végződött. Köpe Bálinttal egyidős gyerek volt még, amikor ott sürgött 1930. szeptember elsején a hatalmas tüntető tömegben, amelybe belelőttek. Ő nem volt se jó, se rossz szerző, képzettség és műveltség tekintetében nem állítható Ágai mellé, de volt valami hasonlóság Ágai haladár liberalistasága és az ő haladár kommunistasága között. Apám vég nélkül tudott beszélni arról, hogy milyen ronda és nyomorúságos volt a ’45 előtti világ. Annál többet csak ifjúsága Csikágójáról és Városligetéről beszélt. Velük volt tele a szíve. Csikágó minden házáról, a Városliget minden zugáról elérzékenyülve mesélte, hogy az milyen volt, mi volt ott és ki volt ott. Csikágó összes kis mozijáról tudta, hol volt, meddig volt, mikor hogy hívták. Fújta a harmincas évek összes slágerét, könnyes szemekkel nézte a régi filmeket, amikor már adták őket a tévében a nyolcvanas, kilencvenes években. Azok a filmek, azok a színészek, az az apolitikus, pszeudo-dzsentroid, kispolgári világ – az volt az ő álomvilága.

A reflektáltság-reflektálatlanság sokféle fokozatában élhetünk együtt ellentétes irányú késztetéseinkkel. Mindenesetre fájdalmaktól fájdalmas veszteségek nélkül szabadulni nem lehet.

A mély hallgat. Amikor ellentmondásos érzelmeink és ítéleteink mélyére nézünk, elveszítjük a kapcsolatot a dinnyehéjas, fecsegő felszínnel. Elveszítjük azt, amiről fecseg.

Minden korszaknak nosztalgia tárgyává kell válnia. A Kádár-korszaknak is. Mert a múltat a távolság, mint Porzónál is látjuk, akkor is megszépíti, ha rondaságának, életképtelenségének, ártalmasságának tudata megmarad és eleven. A mélyebb elemzés a nosztalgia tárgyát szétboncolja és megszünteti. Ilyen nosztalgiapusztító elemzéseink vannak a Kádár-korról. Nosztalgikus leírásaink is vannak, amelyekben a Kádár-kor nosztalgiája kádárista nosztalgiává válik, és úgy pusztítja a szabadabb jelent.

Ami leginkább hiányzik, az a Kádár-kor antikádárista nosztalgiája. A Kádár-kor Porzója.

Radics Viktória: A személyes igazság genealógiája; Ujvárosi Emese: A Test szolgálata

Radics Viktória

A személyes igazság genealógiája

 

Nietzsche kétségbe vonta az ember antropológiai alkalmasságát az igazság megismerésére. Érdekvezéreltek vagyunk, és szembe kell mennünk a hajlamainkkal, ha valóság- és igazságigényünk támad; a létfenntartás ösztöne és a megismerés nincsenek jóban. A személyes igazság fölfejtése megköveteli a mimikri, az álcák, álságok, hazugságok és tévedések kibogozását, felgombolyítását, ezek eredete pedig a múltunkba, kultúránk mélyébe nyúlik vissza. Új könyvében (Világló részletek) Nádas Péter szembefordult a saját írói, fabuláló és konfabuláló lényével, és az (ön)megismerés direktebb útjait járta meg, polgári személyének az eredetét vizsgálta.

Nádasnál az a fantasztikus, hogy a mérlegelő, többszörösen reflektált gondolkodása, a mértékletességet gyakorló etikai magatartása és a zenei értelemben harmonikus írói stílusa radikális következményekkel jár. A nagy műveiben mindig van valami „meredek”, valami radikális másság – más szóval a huzamos kutatás, sok töprengés, a képzeleti munka és a merengés rendszerint olyan írói cselekedetet szül, ami a gyökérzetnél interveniál: az olvasó felől nézve azt kezdi ki a tövénél, ahogy és amire figyelünk, ahogyan reagálunk az elégszer fölül nem vizsgált fogalmainkkal, merev struktúráinkkal, „korszakos előítéleteinkkel”, azt, ahogy elrendezzük a káoszunkat, ki-ki sebtében a magáét, és a pompás, képmutató kultúránkkal közösen a közöset.

Azért történhet ez így, Nádas azért végez gyökérkezelést, mert maga a mérték is mérlegelés tárgya nála („állandó etikai mérlegelés működik bennem” – mondta volt a Mihancsik-beszélgetésben, kiemelés tőlem), és a terjedelmes nagy művekben hosszas (évtizedekben számolandó) munkával eljut odáig, hogy magát a mértéket, más szóval a strukturáló elveket revideálja, módosítsa vagy transzformálja.

Mindhárom nagyregény más mértéknek megfelelően mértékletes, arányos, és talán sok mindenben mértékadó (például e sorok írója számára). A reflexiós munka az esszékben, esszébetétekben, az elbeszélésekben az ábrázolásra ráfonódva, egyáltalán az írással töltött élet során eljut olyan pontokra, ahol radikális belátások következnek. Lassú víz partot mos – alapos munka árán mennek végbe nála az életművön s egy-egy műfajon belül is lényegbevágó átváltások: mindegyik jelentős mű más formátumú, másból merít, más-más szervezőelv működteti őket, tehát a stílusuk, szemléletük, tárgyuk, problematikájuk is különbözik. A Párhuzamos történetekben, mintha ez egy tömörített regényciklus lenne, a műalkotáson, sőt egy-egy hosszú fejezeten belül is vannak váltók. A mértéktelennel való érintkezés sosincs kizárva, a súrlódás vagy betörés/kitörés következményekkel jár, Nádas pedig olyan ember, aki le szokta vonni a gyakorlati, etikai és metafizikai konzekvenciákat.

Egyvalami azonban rendíthetetlen, csak árnyalataiban változik nála, ez pedig a politikai nézete és magatartása – ami természetesen az esztétikai mezőre is kihat –, vagyis a liberalizmusa, a demokratizmusa és az européer magyar hazafisága. A liberalizmusa valódi szabadelvűséget jelent, vagyis az agy nyitva tartását és az erkölcs megdolgoztatását, a demokratizmusa azt jelenti, hogy csak a minőség terén fogadja el a hierarchiát, de nem enged a társadalmi egyenlőségelvből, és megveti a zsarnokság meg az autoriter berendezkedés különféle formáit, a nemzetisége pedig azt, hogy ragaszkodik az otthonához, a honfitársaihoz meg az anyanyelvéhez, valamint az európai kultúra trezorjaihoz. A törzsi, a faji, az egyoldalúan nacionalista és az utópikus-kommunista szemlélet azok a sarkok, amelyek felé nem lengetheti őt ki semmiféle változás. Ennek megfelelően gondolkodásának még egy alapvetése van, az európai felvilágosodásé, ami a mágikus, mitikus, misztikus szemlélet- és reagálásmódokat csak játékból teszi lehetővé. A felvilágosodás/modernitás és a liberalizmus egy tőről fakadnak, a szabadelvűség nem egyeztethető össze vallásossággal (az esztétikai vallással sem), a faji, az etnicista, a nemzetőr, a cionista, a kommunista vagy bármi kollektivista szemlélettel. Ebből nem következik, hogy az a szubjektum, aki politikailag szabadelvű, nem lehet fogékony hitre, vallásra, mítoszra, misztikumra, archaikumra, utópiára, azonban nem azonosulhat egyik ilyen „egész embert kívánó” világnézettel, fölfogással sem, mindig marad fönntartás, nem tömíthető a hézag, és ő a különbségek réseit nem is kívánja eltüntetni. Különbözök, tehát vagyok, magamtól is különbözöm, ez lehetne a liberális, szabadelvű és szabadgondolkodó egyén szállóigéje, de fűzzük hozzá azt is, amit Heller Ágnes mondott, hogy a szabadság olyan alap, mely nem alapoz meg semmit. A különbözés csak mozgásteret ad a gondolati változásoknak, amelyeket a liberális nem zárhat ki sosem, ám a szellemi azonosulás kéjéről – istennel, emberrel, világnézettel, csoporttal, párttal – sajnos le kell mondania.

Ez a fajta politikum a szemléleti, stiláris, poétikai változásokat nemhogy megengedi, hanem megkívánja, belé van írva a rugalmasság, hiszen a tükrözési és önkorrekciós kedvből fakad. A nézetek, gondolatok szabadon árnyalhatók, finomíthatók aszerint, ahogy a valóság részletei megkívánják. A valóság kimeríthetetlen. Holnap mást gondolhatok, mint ma, mindig nyitva hagyom az ablakot, hogy betóduljanak a valóság friss részletei, s velük a nap mint nap felfedezett múltéi.

A Világló részletek műfaja az én meghatározásom szerint: non-fiction nagyregény. Nem nagy ellentmondás ez, hiszen köztudomású, hogy a regény műfajába majd minden belefér, és a műfaj nincs a fikcióhoz láncolva. (Jobb kultúrákban a dokumentumregény gazdag, változatos műfaj.) Esetünkben éppen a fikciótól való megszabadulás a legfőbb óhaj – hatvan év képzeletmunka után –, s az annál jóval szövevényesebb valósághoz való hozzáférés az intenció. Már amennyire ez nyelvvel, írással, emberrel egyáltalán lehetséges, hiszen senki sem kerülhet a való igazhoz egészen közel. (Legfeljebb bele kerülhet, de akkor meg nem tudja, hogy most mi van.) Azonban, hogy vannak igazságok, amelyekhez közeledni óhajunk és szándékunk, tehát van olyan realitás, ami nem az egyes szám első személyé, hanem tőle függetlenül létezik, az mégiscsak állítható: ennek a fának a létezése itt az udvarban abszolút független attól, hogy én vagyok-e, vagy sem, gondolom-e őt, vagy sem, s milyennek látom ezt a fát. Mindennap másmilyennek, de van, hogy egyáltalán nem is létezik számomra. Hasonlóképp izgathat bennünket a saját belső realitásunk, ámbár szabadságunkban áll ignorálni is.

Az elbeszélőt most az a körmetszet érdekelte, ahol a harmadik személyű és az első személyű valóság, a külső és belső realitás átfedik egymást. Nádas nagy képzelőtehetséggel megáldott ember, aki most ezt a csapot elzárta, mert annak akart utánajárni, ami a tudatvilágában és azon kívül reálisan él-hal, és ehhez azt a módot is fel kellett fedeznie, ahogy az ő tudata működik: mit takar ki, mit fed el, mit hangsúlyoz, mint ejt, egyáltalán hogyan strukturál, és mért pont úgy, ahogy. Mikor mondja fel a szolgálatot. Amikor egy fényképet látunk, tudjuk, hogy ez egy ember, egy gép meg a képet feldolgozó sötétkamra vagy számítógép produktuma. A saját emlékeinkről meg a jelenvalóságunkról azonban ritkán szoktuk elgondolni, hogy miféle tudatgép állítja elő. Nádas ebben a regényben két dolognak járt utána: 1. hogyan alakult ki az ő észleleteket feldolgozó tudata (a bio fényképezőgépe), és az hogyan működött régen, hogyan működik ma, mik a fogyatékosságai, mennyiben változott, 2. milyen lehetett az a nyers és a kulturális valóság, amibe beleszületett, amit megörökölt és amiben növekedett, ami őt föltáplálta, tehát milyen volt a környezet és a feltételrendszer a maga összetettségében. A második pontot modifikáljuk: mi az isten volt az a valóság, és mik, kik voltak azok, emberek és a faktorok, akik, amik alakították, s miért úgy, ahogy. Mi a csuda volt a korszellem, és hogy néztek ki a történelmi mindennapok. Milyen volt például a szaguk, hogyan forgatták a gyomrot, mire nyitottuk ki a szánkat. Miből van a húsom, a lelkem, így is kérdezhetünk, és ehhez fűzzük hozzá Maurice Merleau-Ponty filozófiai mondását: mindannyian a világ húsából valók vagyunk, annak gyűrődései, önmagára göngyölődései.

A tudat- és valóságkutatást, a kettő bonyolult, olykor pokoli viszonyának vizsgálatát Nádas Péter ezúttal saját magán végezte el, verifikálta, nagy műgonddal megfogalmazta és elmesélte nekünk. Ez nem ön-pszichoanalízis, ami nem lenne érdekes az olvasóközönség számára, nem is vallomás, hanem „olvasóbarát”, kommunikatív elbeszélő próza sok gondolattal, esszéregény, amely egy közérdekű emlékezeti munkáról számol be, amit alapos kutatómunka kísért. A fiktív emlékiratok után, lám, megszülettek a nem-fiktív emlékiratok, amelyek nem kevésbé regényesek. Ez a memoár abban különbözik minden más memoártól, hogy nagyon jó író írta, aki az írás szent (értsd: professzionális) cselekedetének (ami eltartott vagy tíz évig) minden jelen pillanatában formált, reflektáltan fogalmazott, az alakító munka közben költői enjambement-okkal dolgozott, vágott és kötött, ritmust adott a szövegének, prózarímeket költött belé, és ilyeténképpen egy egészen eredeti prózastruktúrát kreált, melynek kompozícióját az irodalomtudósnak szorgosan jegyzetelve kell majd fölvázolnia. Egyszóval ez az emlékirat minden ízében és tagjában mesterien kidolgozott széppróza. Minden emléke magához mérten tökéletesen megformált emlék, rajta a sokat próbált író keze nyoma. Nem tagadom a könyv memoár- és önéletírás-jellegét, amit az írói önmeghatározás hangsúlyozott, csak interveniálok.

Nádas eddigi elbeszélői és szereplői nem ő volt, hanem a regényekben és novellákban Nádas Péter biológiai énje, tudattalanja és tudata feloszlott az elbeszélői és szereplői között, szétszállt beléjük. Most azonban ezt a legyezőt összecsukta, és a nyelére koncentrált, a biológiai szerzőre, a saját nyelvére és arra a homályos, fel-felvilágló szférára, amiből ez a nyelv kihajtott, tehát a saját testére, a dependens valójára, a saját kis életének eredetére, mindenekelőtt a szüleire és a nagyszüleire, a közelebbi és távolabbi rokonságára, azokra, akikkel érintkezett, akik hatottak rá. Sok-sok-sok ember bukik így föl az árból az emlékezetben, megannyi rokon- és ellenszenv. A sajáttudat-kutatása során Nádasnak muszáj volt eljutnia a felmenőihez, hiszen a családban kezdődik az a folyamat, melyben hányódva a szerencsétlen „én” egyre magányosabbá válik, mígnem tudata – a Saját halál tanúsága szerint – végképp magára marad, és hallatlan fordulat következik majd be. És ki kellett terjeszkednie a societasra: a társaságra, a társadalomra, az országra, a világra, amilyen abban a korban volt, amikor ő megfogant, megszületett és fölcseperedett. Nádas nem korrajzot írt, hanem önéletrajzi kutatást végzett, így jutott el logikus úton-módon a korig, illetve a kor bizonyos szegmenseiig, amelyek meghatározták őt, úgy mint a világháború, a zsidóüldözés, a munkásmozgalom, Budapest ostroma, majd a zsarnokság és az annak véget vetni próbáló forradalom. Amit mi korrajznak látunk, az az ő oldaláról a saját eredetének a biotópja, származásának politikai, kulturális, pszichológiai stb. deltája, vagyis a saját forrásvidéke, ami nem tiszta.

Aki nem író, az az eredetét nem tudja úgy megfogalmazni, hogy abból azonnal komplett korrajz kerekedjék, tudniillik nem tud „festeni”, sem mondatot szerkeszteni. Olyankor megvannak az adatok, a szép, a szomorú, a megrendítő dolgok, a krónika, a személyesség, a tanúság és a tanulság, csak a szintaxis, az elrendezés, a formaképzés biztossága és a forma sugárzása, vagyis az ars hiányzik. Illetve nem is hiányzik, mert olyankor nem a szépirodalomban mozgunk, most pedig igen, javában.

Nádas minden regénye és sok elbeszélése egyúttal poétikai lecke, más szóval olyan poétikai fordulatok történnek, amelyek a szemlélet változásaiból erednek, illetve előidézik őket. Nyugodtan kimondható példának okáért, hogy az Emlékiratok könyvét jól elolvasva másképp gondolkodunk a gyermeklétről és a szerelmi vágyról, a Párhuzamosokat elolvasva másként fogjuk föl a testet és a kommunikációt, vagy ha valaki arra figyel, ötvenhatot, a Kádár-korszakot, a nyugati késő kapitalizmust. Nádastól megtanulhattuk már a részletlátást, a mikrodrámák észrevételét, és a test elzárt titkairól (a tudattalanunk hortus conclususairól) is elég sokat kihüvelyezhettünk. A Világló részletek javában önszervező formaképzése szempontjából is a részletezés az egyik legérdekesebb poétikai jelenség, ezúttal a történeti valóságé; a részletgazdagság új színben tünteti föl az eltűnt téridőket és az eltűnt pszichéket. De nem csak a szapora valóságelemekre gondolok, hanem a részletezésre mint formaelvre, azaz arra a fenomenális misztériumra, ahogy a részletek egésszé állnak össze, és a fordítva, az egész részletekké bomlik; az észlelés és a tudat folyamatos munkájára. Észlelésünk részletessége, ha belegondolunk, csodálatos dolog, pláne ahogy ezt a nyelvi gondolkodási processzus gombolyítja. Képről képre, betűről betűre olvassuk a világot, és mondatokká, orbis pictussá fűzzük össze – ennek jár most utána az író a saját példáján ebben a nagy terjedelmű metareflexióban.

„A részletek, a kicsiségek…” – Pilinszky is fölhívta a figyelmünket a részletek potenciális jelentőségére. De mi az értelme annak, hogy megtudjuk, hol volt Nádas apjának valamelyik okmányában a pont meg a vessző, és milyen csipke díszítette a hányatott sorsú családi pólyát? Vagy hogy milyen (volt) egy gyík szeme? Vagy hogy az ötvenes években egy budai iskolai tankertben milyen szép munka folyt, és még rizst is termesztettek? Benkő Juditnak hívták a tanárnőt, aki… Az író érezhetően izgalommal követi az ilyen részletekre bomlást, a tények sokasodását, a múltbéli-mostani észleletek fölépülését képpé vagy vízióvá, az észleleti, emlékezeti részletek betagolódását a nyelvbe, felolvadásukat a szellemben, vagy fordítva, az emlékképek kiélesedését, valamely részletük felduzzadását. Az emlékekből, mások elbeszéléseiből, különféle dokumentumokból származó faktumok, a nyelvi, képi, hangulati és tárgyi emlékmorzsalékok világot képző elemekké alakulnak át. A tényeket a fogalmazás teszi helyre, a mondaton múlik a tény sorsa.

Az apja lábszárán látható heg például tárgyi emlék volt. Az apa szűkszavú tanúságtételéből tudjuk meg, hogy a titkosrendőrség törte el a csontjait, amikor illegális kommunistasága miatt letartóztatták, a fia felidézi ezt a kurta tanúságtételt, és abból, ahogy az apja beszélt a sebhelyről, meg a további nyomozásokból kiderül, hogy igazából mi minden hol és miként történt, ki mit érezhetett és mint vélekedhetett, és így kerül ez a „tény” – a seb – a helyére, mondatok hosszú során át görgetve. Ennek a ténynek az lett a sorsa, hogy „világló részletté” vált a regényben, eggyé a száz közül, és bizonyára akadt olvasó, aki fájlalta. Históriai és érzelmi burkai vannak ennek a ténynek, értelmezései vannak, történetei, repedései, hézagai. Nem csak az apa, hanem a fia életéről is tanúskodik már a sebhely, sőt az országéról. Egyik jele csak annak a bántásnak, ami Nádas Lászlót érte, akit többször letartóztattak és megkínoztak, tíz munkaszolgálatot csinált végig, és négy hónapig lélegzett pincében, aztán pedig az elvtársai becsületében sértették meg. Ha ártatlan emberek tömegei valóban sorstalanokká váltak is a huszadik századi koncentrációs táborokban (Kertész Imre absztrakciója élő metafora), a bűnösöknek, a tényeknek és az emlékeknek van máig tartó és ható sorsuk.

A Párhuzamos történetek első kötetében áll: „…úgy beszélte el a történetét, mintha minden részletnek lenne száz másik részlete, minden mondata magyarázatra szorulna, s minden magyarázatával égbekiáltó titkokat fedne fel, miközben elhallgatja a maga titkait” (I. 11.). A skizofrén Döhring fiúra vonatkozik ez a rész, akiben szintén van egy késhegynyi Nádas, amiként a nagyregény majdnem minden szereplőjében van valamennyi, akárcsak sószemnyi. Ez a részletekre bomlás ezúttal is komoly gond, de nem megbetegítő, hanem kreatív erő: mindennek még alaposabban utána lehet és utána kell járni, maguk a dolgok vezetnek, csak a formakövetelmény és az unalom vet véget egy-egy fölbontásnak, vagy kanyarít át egy másik elembe, szálba. Hogy mikor történik egy-egy részletezés abbahagyása, az nemigen racionalizálható pillanat. A formakényszer megálljt parancsol és átkormányoz, amikor „újabb és újabb részletek nyílnak ki egymásból és más távoli részletekhez kapcsolódnak” (I. 8.). Majd a második kötet közepén hangzik el a filozófiai és esztétikai felismerés, miszerint: „A tudat mikroszkopikus méretű és makroszkopikus méretű tartalmai között csak egy hierarchiáktól tagolt életrendben van minőségi különbség, de egy ilyen jellegű különbség se az univerzumban, se az emberi testben nem működik, s ezért nincs olyan részlet, amit a realista szemlélet nélkülözhet.” (II. 372.) Olyan gondolat ez, hogy a homlokunkra csaphatunk, és kezdhetjük kibogozni a tévedéseinket.

Nem lehet elképzelni ezt a művet túlzásba vitt részletezés nélkül s gondolatban meghúzni, mert ez a lényege: a szenvedélyes kutatás (az emlékezetben és papírok közt, könyvekben, archívumokban, fényképeken, szavak és képek után a tudatban), a processzusok résztől az egészig és vissza, az elágazások és lombosodások, vagy ama egyetlen rezzenetlen levél a fán az Egy családregény végéből. (Mily csodálatos, hogy az ifjúkori és az időskori mű összefutnak, a Párhuzamos történetek nevezetes mottójának útmutatása szerint.) Ha nem történne meg a formának és a tartalomnak ez az összjátéka, akkor az emlékirat emlékirat maradna, vagyis partikuláris jelentőségű alkotás, egy dolgozat, mely sokat elárul a magyar zsidóságról, Magyarország újkori történetéről, a kommunista mozgalomról, annak is a landlerista szárnyáról, a proletárdiktatúráról és még sok egyébről, de nem változna át műalkotássá. (Ahogy például a gyám és nagynéni, a Párhuzamosokban az erélyes Erna asszonnyá átváltozó Aranyossi Magda agyoncenzúrázott Rendszertelen önéletrajza, mely ugyanerről a családról és korról szól, nem vált azzá.) A Világló részletek azonban esztétikai tárggyá érik – ez a könyv nem (csupán) irodalomtörténeti vagy történelmi adalék, tanúságtétel, családtörténet, hanem a nádasi œuvre harmadik oszlopa, minősége la valeur de l’art lui-même. Abból a szempontból is érdekfeszítő, hogy az œuvre többi darabjához hogyan viszonyítható, az itt megismert valós személyek – beleértve a kis és a nagyobbacska Nádas Pétert – és a helyszínek milyen intervenciókon átesve jelennek meg másutt, vagyis a fiktív helyek és személyek honnan erednek, tehát abból az aspektusból, hogy miféle viszonyban áll Nádasnál Wahrheit und Dichtung – mindazonáltal autonóm elbeszélői alkotás. Igaz, a csomópontjai történelmiek, nem pedig esztétikaiak.

Zsidó. Ezt a szót Magyarországon nem lehet normálisan használni, más regiszterbe tartozik, mint a jelölő szavak, ez egy szitokszó, ez egy emfatikus kifejezés, tabu és tabusértés – nagy érdeme Nádasnak, hogy ő az én fülemnek mégis normálisan használja, azaz nem kerüli, és nem is terheli túl, kiveszi belőle a hajmeresztő előítéleteket, a fene nagy pátoszt, az ősiséget, a gonoszságot, a dicsőséget, a misztikumot, a ressentiment-t, és nem elfogult a saját származása iránt. Determináltak vagyunk, kétségtelen, meghatároz bennünket a származásunk, a genetikánk, még mennyire – de hogy ezt hogyan (hang)súlyozzuk, mekkora és miféle jelentőséget tulajdonítunk neki, a fogalmainkkal hogyan bánunk vele, és hogyan viseljük, ennyit legalább szabadságunkban áll eldönteni. Nádas politikai nézetével, amiről írtam, nem lenne összeegyeztethető, ha a származását, tudniillik a színzsidó származását különleges pozitív vagy negatív hangsúlyokkal látná el: a politikai nézetével, vagyis az intellektusának a koordinátáival összeegyeztethetetlen a faji és a törzsi szemlélet. (Azt is megtanulhatjuk ebből a könyvből, hogy a politikai nézet sokkal mélyebben fekszik, mint gondolnánk, igazából a tudat egyik strukturáló elve.) Mivel ő a családjával tizenhét éves korában szakított (Kristóf szerepében írta ezt meg legjobban), így aztán a törzsi szemléletnek a familiáris változata sem köti. Nádas nem szokott úgy beszélni magáról, mint zsidóról, mert ez csak az idők távolából határozza meg őt, ami viszont az individuális életét illeti: európai és magyar, és ekként kötődik, ha kötődik, közösséghez. „Magyarnak választottam magam”, írta 1980-ban az Életrajzi vázlatban. Ezzel magyarázható – nem kerülöm ki a mostani irodalmi-közéleti vitát –, hogy a megboldogult Scheiber Sándor főrabbi az ő számára nem reprezentatív személyiség – még ha jeles tudós is –, nem törzsfőnök, akinek a makulátlanságát illő hódolattal kéne kiemelnie, hanem ugyanolyan esendő ember, mint a többi, mint az anyja, az apja, Mészöly Miklós, Winston Churchill vagy ő maga. Nem fair hazugnak nevezni valakit azért, mert másként, másmilyennek látott és ábrázolt valakit. Francis Bacon nem bírálható azért, mert egy szamárként ordító pápát festett. Ha egy festő darabokra szelve festi le a nagymamámat, mert kubista a stílusa, nem gyalázza őt ezzel. Nádas nem klasszicizáló képet rajzolt a rabbiról (nem is panteonba szánta), hanem azt igyekezett írói eszközökkel megragadni, ahogy akkor és ott, azon fiatalon érzékelte ezt a férfiembert.

Nádas Péter írói eszközei nem alkalmasak klasszicizáló portrék festésére, és az emlékezeti munkája épp a retusálás kiküszöbölését célozza. Egyik tehetsége, hogy átlát az embereken (röntgenszeme van, mondják), ugyanakkor a szokásosnál aprólékosabban képes regisztrálni embertársai külsejét, ruházatát, testi adottságait, színeit, egészen a pórusokig, és a testen keresztül természetesen a lelkületüket, talán a lelküket is. (Ez utóbbi felel arra a kérdésre, hogy valaki kicsoda.) Művészetének alapjellemzője az antropológiai realizmus, ami más, mint a lélektani, több oldalról fürkészi, tapogatja az embert és magatartását ebben vagy abban a kultúrában, és nem takarja ki az animalitást, ellenkezőleg, lényeginek veszi, akárcsak Nietzsche. Mikor regényt ír, fikciót vagy sem, Nádas öltöztet és vetkőztet, festői és szobrászi és anatómiai munkát végez, biotópot tanulmányoz (itt például Budapest tenyészetét), és ami feltárul, azt precízen ábrázolja. A figyelme – a Világló részletekből kitűnik – gyerekkora óta ilyeténképp alakult, biológiai és antropológiai irányba fordult, és később meglettek a munkaeszközök is. E tekintetben az életműben határozott fejlődés észlelhető, az ábrázolás egyre részletesebb, precízebb, finomabb, az iróniát és a humort sem nélkülöző. Az anyai nagyanya, Nussbaum Cecília lenyűgöző (Heller Ágnes szerint: dickensi) portréja a friss példa erre. (A Párhuzamos történetekben a zsidó fakereskedő felesége, a zsémbes Gottlliebné kapott számos vonást a Tauber nagyanyától.)  Az, hogy Nádas meglátja a gyűrődést a főrabbi ruháján vagy bárkién, az ő irigylésre méltó szakmai tulajdonsága: jó szeme van. Vesébe lát. S mivel nem hierarchiában gondolkodik, és nem tekintélyelvű, semmi sem akadályozza abban, hogy ezeket a megfigyeléseit-emlékeit a híres rabbiról papírra vesse. Írói erkölcse – ami pedig jól megmunkált – megengedi azt is, hogy akár a saját jó édesanyján verje el a port – apa- és anyaportréi nem kíméletesek –, nem beszélve az ön-élveboncolásairól, az önreflexiós mélységről, amihez hasonló a prózaírók közt nincs a mai magyar irodalomban. Nádas igazság iránti etikai elkötelezettsége úgy alakult, hogy feltételezi a könyörtelen mikrorealizmust. Mint a mosónők, észreveszi az ondófoltot a zsebkendőn.

Realista író, de nem mi fogjuk neki megmondani, hogy mi a realizmus, hiszen, ebből a könyvből is kiviláglik, épp azt kutatja, vizsgálja, hogy mi a reális, képes évekig utánajárni valaminek. Azt hiszem, akár fikciót írt, akár nem, a reális faggatásával és a figyelme csiszolásával telt el az élete, és nemritkán saját maga volt az alany is, meg a tárgy is. Ha az írói figyelmét valami lebilincseli, legyen az egy kő, egy személy, egy szag vagy egy hüllő, egy emlék, akkor azt ki fogja fejteni, és nem mi fogjuk megszabni, hogy az írás merre forduljon és hol tapadjon meg, milyen legyen a kutya szőre és a rabbi felöltője. Az írásnak (az írás idejének, a koncentrációnak, az író egzisztenciának) megvannak a maga esztétikai és erkölcsi törvényei, ezért tud mindig mást kiadni, mint amire számítunk. Ettől izgalmas. Ezeknek a szabályoknak maga az író is kiszolgáltatatott, hiszen még egy szimpla kritikus, én sem azt írom, amit akarok, hanem azt, ami felé maga az írás mint különös gondolkodás terel. Az írás: megismerési kísérlet.

A kritika felkapta a regény első mondatát, ami bejárat a labirintusba: „Nem volt apelláta, az ebédnek délre az asztalon kellett lennie.” (I. 7.) Azt mondta valamelyik interjújában a szerző, hogy az emlékezés tereibe bármely ponton beléphetett volna, mégis, ez az első mondat az intuíció telitalálata. A regény labirintikus szerkezetű, emésztőrendszer-struktúrájú. Az ebédeléssel kezdődik, és azzal végződik, hogy valami nagyon fontos, két eszme – a demokrácia és a köztársaság –, kiürül. Közben a kis szubjektumot hányja-veti, emészti a világ – úgy, ahogy József Attila versében áll: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem, / s egyedül. Már mindent merek, / de nincs értelme semminek sem.”

Én beleborzongtam az első mondatba, mert utáltam a családi ebédeket, és égnek állt a hajam az irracionális szabálytól, hogy a levesnek tűzforrónak kell lennie. A patriarchális, rendpárti, rituálisan étkezésközpontú kultúra legellenszenvesebb vonásai gyűlnek össze – az én ízlelésem szerint – ebben az első bekezdésben, és a gyerekkorom legkeservesebb órája gőzölög a becsinált levessel az asztalon. (Cigány barátom erre azt mondta, hogy ő meg éppen a húsleves hiányát szenvedte meg.) Lám, a kritikus megengedheti magának, hogy ítéleteket formáljon, az elbeszélő azonban másként, ravaszabbul csinálja, hiszen az ítélet elvágja az elbeszélés fonalát. (Scheiber Sándor ábrázolása sem ítélet.) A könyvben tehát inkább változó szempontú karakterizálások és leírások, elemzések vannak, semmint ítéletek, ámbár a reflexiók és az eszmefuttatások nem nélkülözik az értékelést, az etikai megfontolásokat és a szigort sem. Ha belépünk egy családtörténetbe, ami mindig a nagytörténelembe torkollik, s ha ezt nem szentimentális vagy kedélyes szándékkal tesszük, hanem azért, amiért Nádas, hogy megtudjunk valamit magunkról és a korunkról, akkor sok undorító, taszító érzés, idioszinkrázia fog előjönni – a szívnek kedvesebb érzések is, persze –, és temérdek fájdalom: a halottak miatt, a kudarcok miatt, a veszteségek miatt.

Kudarc, csőd és veszteség ebben a családtörténetben van elég. Az anya meg az apa karaktere, sorsa és halála – más Nádas-művek is megkínáltak már bennünket ezzel –, ahogy itt leírattak, itt-ott túlrészletezve, máshol elnagyolva, amilyen mondjuk egy Michelangelo-rajz lenne, szerintem művészi kvalitás tekintetében nagyon magasan vannak. Figyelje meg a tisztelt olvasó, hogy ami a két kötet ezerkétszáz oldalán szét van szórva, az az ő recepciójában határozott kontúrokat fog kapni. Tauber Klára és Nádas László, Tauber Arnold és Nussbaum Cecília, Mezei Klára meg a rabiátus ura – és még sokan mások – az ismerőseinkké válnak.

A familiárisból az egyetemesbe vezető utak közül a legmarkánsabb a francia út. Ez a vörös fonál a Világló részletekben. Rövidebb változatban, Halottak néma morajában cím alatt megjelent az ÉS 2005. augusztus 19-i számában, és a jelöletlen Le Vernet d’Ariège-i francia gyűjtőtábor felkutatásáról szól, ahol ötvennyolc nációból negyvenezer fogoly sínylődött, köztük Rajk László és Aranyossi Pál. Nádas egész opusának legfontosabb kérdései és válaszai gyűlnek itt össze (a második kötet első felében), amelyek a holokausztra meg a világégésre vonatkoznak, absztraktabb szinten pedig a gondviselésbe, az értelmes életbe és a humanizmusba vetett hit megfeneklésére. Nem érzelmes hitről van szó, hanem a teológia, illetve a reneszánszból és a felvilágosodásból eredő kultúra eszmerendjéről. Ennek a kultúrának a végéről.  A holokausztkutatások alapos tanulmányozása és a huszadik század végigélése során megképződik az opus paradox koronametaforája, a „halottak néma morajában”. Én tíz éve hallom.

A másik mélypont is évekig tart (sic!), és „a kommunista mozgalom önként vállalt bűntényére és katasztrófájára” (II. 91.) vonatkozik, ami elhozta a baloldal „szavahihetőségének végóráját” (II. 88.). Nádas mindkét soká tartó mélypontot családi-személyes tapasztalatból is ismeri. A személyes tapasztalás többlete, amit sikerül nekünk, a honfitársainak eredetiben – fikció nélkül – átadnia, eléri azt az vokatív intenzitást, amit Rilke vár el a nagy műtől az Archaikus Apolló-torzó című versében, felkiáltójel nélkül, inkább kérdőjeles formában: „Változtasd meg élted.” A személyes családi tapasztalat nem irodalmias irodalmi változata az, amit most kaptunk (melynek sok-sok pontját össze lehet kötni az irodalmias változatokkal, az artificiumokkal), és ez a fajta eredetiség (vagy eredendőség) a lényege.

Szerintem nem túldistancírozott, hideg, szenvtelen próza ez, ellenkezőleg, én úgy érzem, hogy teli van együttérzéssel, érzéki ottléttel, osztozással a kisfiú, aki ő volt, a testvére és a szülei bújában-bajában, katasztrófájában. Erről az a gesztus is árulkodik, hogy odamegy hozzájuk, átgyalogolván évtizedeken. Nem a nietzschei „örök visszatérés” eufóriája hajtja, hanem az a sötét belátás, hogy mindez így megtörtént, súlyosan, javíthatatlanul, értelmetlenül. A fájdalom sugarai nem fonódnak glóriává senki feje körül. Bűnösek az emberek, tévedtünk, hazudtunk. A részletek ezreire azért van szükség, hogy a múlt érzékileg, abban a szinesztéziás gazdagságában, amilyen volt, szépítés nélkül fölkerekedhessen hamvaiból. Az „etikai mimikrin”, a „megvetemedett tudaton”, az „önbecsapási” történeteken és a „politikai látszatokon”, meg azon az ízléstelen katyvaszon, amit ma magyar történelem néven forgalmaznak, áttörjön az, ami volt – ez nem kedvező ránk nézve. Ezúttal nem a művészet, hanem „csak” a megismerés végett – az ars azonban mégis kikristályosodott, mint a só.

A részletezésben egészen odáig elment az író, hogy még a gyermek Péter székletébe is bepillantást nyertünk a „memoár” lapjain. A még nyomdaillatú mű bemutatóján a Katona József Színházban Nádas épp azt a kényes részletet olvasta fel, amelyik a hajdani klistérozásáról szól. Azért választhatta pont ezt az epizódot, mert így prezentálta az írói, sőt a személyes leplezetlenségét és azt a mélyrealizmust, ami az intenciója. Mint látható, ez a mélyrealizmus nem patetikus. Szaros. Nem található meg benne „a mélypont ünnepélye”, csak a furcsán kitágult pont tartama. Emlékeztetett Nádas arra a botrányszagú íróra, aki tizenkét éve volt, amikor a Párhuzamos történetek napvilágot látott – azóta hozzátanultunk a realizmusához és az ember derékon aluli antropológiájához, a bensőséges testábrázolásához, elfogadtuk a megtagadott humán dimenzió: az animalitás leírhatóságát és ennek helyét az irodalmi kozmoszban. Egyenes ági állatiságunk és a hol rémes, hol nemes erotika realitásának felismerésétől és akceptálásától még így is elég távol vagyunk az irodalomban, a szellemben, az életben egyaránt.

Nádas nem csak „körülírta”, hanem ki is bontotta és részletezte azt a témát, amit az Erósz és Psyché uralma alatt lévő szexualitásnak is nevezhetünk – ebben az új könyvében is belekanalazott, lement egészen az ősjelenetig és a gyermek polimorf perverz erotikájáig (hommage à Freud), az ősképekig (tisztelet Jungnak), a gyermeki lény visítva vagy némán is hiperérzékeny pszichofiziológiájáig. Ez a gyerek itt nem csak Nádas Péter, hiszen akkor nem érdekelne bennünket a partikuláris kakája, hanem ez a gyerek – lezajlik, ami a nagy művek esetében – mi vagyunk. Más szóval univerzalizálódnak a viszonyok és az iszonyok, a gyerek is, meg a klistérozás is, meg az elképzelt ősjelenet, a gyerek viszonya a szüleihez, a nagyszüleihez, s az övéké hozzá. „Anus mundi” lesz a segglyukból. A „világló” genealógia strukturálisan mindenki genealógiája (legalábbis ahol nincs totemizmus és klán), azaz a viszonyrendszer mindenkié, aki nem törzsi kultúrában él. Alighanem a családi feszültségekben is osztozunk – a tartalmak természetesen végtelenül változók. Ilyenfajta univerzalizálódás memoárok esetében nem szokott megesni, ezért nevezem ezt az emlékiratot egyúttal regénynek. Lám, a regényes Emlékiratok könyve után harminc évvel meglett a valódi emlékiratok regénye, és ahogy egy kritikus mondta volt, egy családregény eleje.

A negyven évvel ezelőtt megjelent „kis” családregény a profán történelembe torkollt ­– és nincs szentség itt az „elején”, a forrásnál sem. Nincsen tiszta forrás. Nádas nem tartja kiemelt napnak a születésnapját, hanem csak azért emeli ki, hogy látsszon, mennyire rettenetesen profán, rémes nap volt az: épp ész nélkül, iszonyatos módon gyilkolásztak a világban, ahova kidugta a fejét az anyja méhéből. (Csakhamar a közvetlen közelében is ez fog történni.) Így született meg a magyar irodalom egyik legsötétebb, kegyetlen mondata, mely a ’42 őszén szülni ballagó, terhes édesanyára vonatkozik: „nekem biztosan jobb lett volna, ha véletlenül elüti egy autó vagy átmegy rajta egy villamos” (I. 381.), de máris bocsánatot kell kérnem, hogy kiragadtam a kontextusból, a száz oldalból, amibe be van ágyazva, a részletek ezrei közül, amelyek megértetik ennek az indulatnak és gondolatnak az igazát.

Genealógiában már az Ószövetség bővelkedik, Heller Ágnes azonban azt írta valahol, hogy mint gondolkodásforma tipikusan a modernitást jellemzi, mivel a családfa gyökérzete szerteágazó, nem vezethető vissza semmi Egyre – mondhatni, a modernitás genealógiája pont az ellentéte a bibliai gondolkodásnak, ahol minden az Egyből ered és az Egy felé tart. A modernitás a kisbetűs egyet is felbontja. Pontosan úgy, ahogy József Attila írta volt: „száz ezer ős szemlélget” velünk, amikor meglátunk valamit, amit ők nem tudatosíthattak. „Látom, amit ők nem láttak”, mert mással voltak elfoglalva – mondjuk vajúdással, túléléssel –, ők pedig azt tudják már, amit én még nem. „Enyém a múlt és övék a jelen”, ejti meg a kiazmust A Dunánál című versben, és a Világló részletek csillaga is lehetne a második szakasz záró két sora: „Verset írunk – ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem.” Sántít mégis a hasonlat, mert Nádas Péter nem hagyja, hogy a ceruzáját fogják, hogy az ősei beszéljenek belőle, hanem idestova hatvan éve autonóm gondolkodásra, önálló vonalvezetésre törekszik. Mégis, most elmondhatja, hogy „ők én vagyok már”, hiszen Tauber Klára és Nádas László, a megrendítően nehéz halált halt fiatal szülők „tényleg” jelen vannak ebben a könyvben. Faktuálisan, hiszen a fiuk tényirodalmat írt róluk, és érzelmileg, mert a műegészből érezni, hogy kik lehettek. Mi, olvasók, megismertük őket, és itt-ott a fiuk stílusában, észjárásában, habitusában, érzelmi életének valamely áramocskájában is rájuk ismerünk. „Ebből vagyok”, „apám- s anyámmá válok boldogon”, így a költő (asszociáljunk a megboldogulásra), esetünkben azonban a prózában nincs boldogság.

„Nagyon sajnálom.” Végigfutott a hátamon a hideg, amikor a legvégén, a második kötet ötszázkilencvenhatodik oldalán balra lent megpillantottam az utolsó bekezdés utolsó mondatát. „Patetikus felhang és szomorúság nélkül mondom, hogy a kettős kivérzés jegyében telt el az életem. Azóta nemcsak az önkényuralmat gyűlölöm, de a respublika és a demokrácia gyengeségei, olcsó színjátékai és önveszélyes elfogultságai láttán sem tudom a fejemet elfordítani. Nagyon sajnálom.” Az irdatlan munka után egy „es tut mir Leid”, afféle „I’m sorry”, egy udvariassági floszkula. Nem akartam hinni a szememnek. Megnéztem ennek a szövegnek az eredetijét az ÉS 2006. október 26-i számában: ott hiányzik a nagyon sajnálom, és a „fejemet” meg az „elfordítani” között szerepel egy itt kimaradt jelző: „némán”.

Jó, akkor úgy veszem, hogy Nádas még beszélni fog erről.

A köztársaság (azaz az egyenlőség, testvériség, szabadság) és a liberális demokrácia eszméi nélkül nincs meg Nádas Péter gondolkodása, ezek nélkül talán még a „szép élet” antikvitásból eredő eszménye is beroskad, és az az értelemtörténet, ami a „felvilágló” újkori humanizmussal kezdődött, véget ér. A valóság részleteinek megfigyelése, regisztrálása, kutatása, faggatása azonban olyan szenvedély, ami legalább az unalmat kifüstöli az életből, az eszmék pedig fények, légvonatok.

A napokban volt szerencsém elolvasni Heller Ágnes olvasónaplóját a Világló részletekről, és szemet szúrtak a kérdései, melyek az engem irritáló, a filozófus szerint azonban hajszálpontos – és valóban tíz éven át érlelt – utolsó három mondatra vonatkoznak: „Vajon nem ez a mondat a történet csúcsa? Nem ebben a mondatban foglalja össze az író tévedései történetét, hogy egyúttal meghaladja azokat? Nem ezzel a felismeréssel lett »bölcsebb«, mint amilyen volt? Az »eredmény« nem írja vajon át a történetet, tévedéseink történetét, ha szomorúság, megbánás és patetikus felhang nélkül is?”

Érzelmileg én még mindig nem értem a „nagyon sajnálom”-ot, és bánt, hogy ez lett a vége, annál jobban vonz az, amit az író „a fogalmiság előtti világlátás szépségé”-nek nevez (I. 40.). A Saját halál szerint ezt majd meg fogjuk kapni a halálunk óráján. Ámen.

 

 

Ujvárosi Emese

A Test szolgálata

A háztartási munka felmagasztosulása Nádas Péter memoárjában

Nádas Péter memoárja[1] felfogható egy hihetetlenül bonyolult szövésű, pazar mintázatú, plasztikus felületű, nemes anyagú szálakból szőtt brokátként, amiből egy szálat kihúzni nehéz, csaknem lehetetlen, mert az egész szervesen összetartozik. Ez a szál minden mintázatnak részét képezi, ritmusosan visszatér, struktúrát teremt, jelentéssel bír. A jelentés az európai filozófia emberképének dichotómiájával függ össze, azzal, amit Platón és Arisztotelész fogalmazott meg először, de időről időre visszatér hozzá minden fontos gondolkodó, leghangsúlyosabban Descartes: a test és a lélek kettősségének megoldhatatlan problémájához. Az emberi egzisztencia eme kettős természete áll az Annales-iskola kiemelkedő történészének, Fernand Braudelnek[2] a történelemfelfogása mögött, aki elsősorban az európai ember egzisztálásának földrajzi, klimatikus, térbeli alapjain a mindennapi élet struktúráit megteremtő tevékenységeivel foglalkozik. Nádas memoárjának szellemi horizontját az európai filozófiai és pszichológiai hagyomány rajzolja fel, távlatait a preszókratikusoktól indulva Platón és Arisztotelész, Descartes és Kant, Freud és Jung jelöli ki. A Világló részletek földrajzi tere Európán belül Németország, Morvaország, Podólia és Galícia, mint az eredet, a kibocsátás területei, Sátoraljaújhely, Gömörsid, Tiszasüly, Budapest, Pest belvárosi utcái és a Svábhegy, mint a család letelepedésének, egzisztálásának helyszínei. Ezeken a földrajzi helyeken jönnek világra, szerzik első tapasztalataikat, teremtik meg egzisztenciájukat a Neumayer-Grünfeld, Nussbaum-Tauber család tagjai, ameddig az időben vissza lehet pillantani eredetükre.[3] Az ember térfoglalása fogantatásával kezdve az anyai testben kezdődik, a pólyában folytatódik, szerencsés esetben a gyerekszobában nyer ígéretes kezdetet. A testnek ugyanis térre, levegőre, táplálékra, vízre van szüksége, a levegő hőmérsékletét a testet beburkoló textíliákkal temperáljuk, a test kipárolgásokat, váladékokat bocsát ki, vizeletet, ürüléket választ ki. Ezért a testet burkoló textíliákat tisztítani kell, amiként a környezetet is, ehhez az ember technikai kiszolgáló apparátust teremt, valamint kultúrát, hogy az egész testben létezésnek, biológiai egzisztenciának az élővilággal való zavarba ejtő közösségét leplezze. Struktúrákat hoz létre az élelmiszerek előállítására és forgalmazására, megteremti elkészítésük módozatait és helyi tradícióit, például a klasszikus, közép-európai húsleves receptjét. Ehhez szabja az elfogyasztás mikéntjét, az asztali etikett nemzedékről nemzedékre öröklődő tradícióját és a hozzá rendelt tárgyi apparátust a huszonnégy személyes ezüst asztalneműtől a menzán használatos, zsíros alumíniumkanálig. Egyszóval, a biológiai értelemben vett élet, a test szükségletei megteremtik a háztartást, annak bonyolult tárgyi, személyi apparátusával, az egész életet keretbe fogó, halálig kísérő processzusával. Civilizáció és kultúra bonyolult összjátékának dinamikája tartja mozgásban a memoár szövegét, Norbert Elias könyvének amúgy is terjedelmes példatárát tovább gazdagítva.[4]

A háztartás tehát az a fonál, amelyet ebben a tanulmányban a Világló részletekből fel kívánunk fejteni. A háztartás mint az élet meg- és fenntartásának nélkülözhetetlen, bár mindig megvetett, lenézett szegmense, gondoljunk a cselédeknek a polgári családokban elfoglalt s mai gondolkodásunkkal összeegyeztethetetlen pozíciójára. Nem véletlen, hogy a tekintélyes terjedelmű memoárban ilyen hangsúlyosan van jelen a háztartás, ez a szerteágazó, önmagát gerjesztő, sokoldalú tevékenység. A tanulmánynak nem feladata a memoár teljes gazdagságának áttekintése és elemzése, mindössze néhány háztartási tevékenységi területet emelünk ki, elsősorban azokat, amelyekre a narrátor különösen erős fényt irányít. Ezek a főzés, a mosás, a takarítás és a hozzájuk rendelt kiegészítő tevékenységek, mint a bevásárlás, a padlófényesítés vagy az ezüsttisztítás műveletei. Vannak olyan területek, amelyek mindezekkel szoros összefüggésben vannak, és a memoárban kiemelt fontosságot kapnak, ilyen például a betegápolás. A Világló részletekben megteremtett antropológia előzményeit, kidolgozásának fázisait Nádas életművének minden opusában tetten érhetjük. A memoárban elénk állított individuumok elementáris hatását, jelenlétük drámáját most annak köszönhetjük, hogy nem fiktív alakokkal állunk szemben, hanem az író családtagjaival, életének szereplőivel.

 

Főzés

„Nem volt apelláta, délre a vasárnapi ebédnek készen kellett lennie. Amikor delet harangoznak, a levesnek forrón az asztalon gőzölögnie.”[5]

Ezzel a felütéssel kezdődik az emlékezésfolyam, hogy az étkezés, a közös étkezés, a családi összejövetel vagy a betegápolás szempontjából számtalan esetben rávilágítson a szöveg a test táplálásának kultúrává nemesült vagy később a történelmi körülmények következtében a puszta létért folytatott küzdelem aktusává züllesztett eseményére. Más ugyanis a Neumayer család porcelánnal és ezüsttel dúsan terített asztalánál elfogyasztani a húslevest, miután kigöngyölítettük az ezüst, monogramos szalvétagyűrűből a fényesre vasalt damasztszalvétát, és az ölünkbe terítettük, mint Nussbaum Cecíliának a Péterfy Sándor utcai gangra néző konyhájában a kockás viaszosvászonnal borított asztalról kanalazni, finom maceszgombócokra vadászva a levesben. De a legrémesebb mégis a gettóban, a puszta túlélés jegyében undorral nyelt bableves, amelynek tetejéről kanállal kell arrébb piszkálni a kukacokat. Civilizáció és kultúra van jelen a szövegben, mert az ezüst evőeszközökkel damaszt asztalneműről elfogyasztott ebédnek már nem csak civilizációs rendje, de az eszközök művészi megformálása, stílusa révén kultúrája is van. A huszonnégy személyes ezüst asztalneműt és kiegészítő tartozékait Planck József, a nevét vesztett Planck, Mezei dédapa inasa tisztította: „Szegény Planck, a dédapa inasa, (…) a hét minden napján dolgozott egész hosszú életében (…). Amikor a dédapa meghalt, s nem volt többé kit szolgálnia, a végrendelet egy komolyabb összeggel gondoskodott róla (…). Évente kétszer kereste fel a család tagjait, mint egy hazajáró lélek. Tavasszal és ősszel mindig ugyanannak a napnak a reggelén érkezett meg, és mindenütt kitisztította az ezüstneműt. Úgy jött és dolgozott, mint egy pontos óramű. Ez a művelet olykor két-három napig eltartott egy helyen. Ezüstöt még én is tisztítottam. Komoly munka.”[6] Magam is szoktam, bár ritkán. Valóban komoly. A bevásárlás is sajátos formákat ölt az ostrom alatt: a lovakból még megfagyás előtt ajánlatos kikanyarítani egy jókora, pecsenyének alkalmas darabot. Az ostrom után és az ötvenes években a sorban állás mint az árubeszerzés magától értetődő formája honosodik meg: „Álltam sorban lisztért, szénért, fáért, cukorért, tejért, vajért, kenyérért persze, olajért, élesztőért is álltam sorban”.[7] Sokféle helyszínen, változatos körülmények között, különféle ételeket fogyasztanak el a memoár szereplői, s mindegyik étkezés kitűnő alkalom a korszak, a jellemek, az atmoszféra sokoldalú bemutatására. A történelem szintén többször tiszteletét teszi a piacokon, boltokban és a konyhában, áldatlan befurakodása csak szűkölködést, nyomort és züllést generál: „Tojást, tejszínt már évek óta nem lehetett kapni. Hiánycikk, ez volt rá a szó. Tejet is csak jegyre, nekem a Svábhegyen sorban kellett állnom érte, s nemegyszer megtörtént, hogy mire odaértem, (…) addigra kiürült a nagy kanna.”[8] A hiány az ostrom alatt a receptekben is éreztette hatását. Nussbaum Cecília kispolgári, Péterfy Sándor utcai konyhájában vasárnap csak húsleves főhetett a tisztára sikált tűzhelyen: „(…) ez is a világ rendjéhez tartozott, miként a déli harangozás. Végszükségben volt a hamisleves. Ez úgy nézett ki, mintha húsleves lenne, de tökbélből főzte (…). (…) A nagyanyám jól főzött, ragyogó tisztaságot tartott, híresek voltak a befőttjei, remek kuglófokat és almás pitéket készített.”[9] A nyersanyagot a Klauzál téri vásárcsarnokban vagy a Garay téri piacon szerezte be, saját maga cipelte a kosárban, hajnaltól késő estig dolgozott, cselédje nem volt. Nussbaum Cecíliát a kötelességek precíz teljesítése tartja össze, az ő nőiessége még a stetlből hozott hagyományokon nyugszik, nyelvezete a stetl nyelve, morálja szintén.

A test önként vállalt szolgálatával építi maga köré a korlátoltság falát, ahonnan csak az időskori elbutulás felé vezet az út. Az egész családot etette, tisztogatta, ápolta egy életen át, ezt szélesebb látókörrel, emelkedettebb szellemmel nem lehetett volna tenni, magasabb intellektus fellázadt volna a cselédsors ellen. Persze ő is lázad a maga módján, amikor eszes kis unokája sajátos nyelvhasználatáért, furcsa szokásaiért csúfolja, de lázadása értelmetlen, tehetetlenül tűrnie kell változtathatatlan élethelyzetét. Bosszúja a lányai verésében ölt visszataszító, torz alakzatot, gyűrűs kezének fájdalmas pofonját szeretett kis unokája is elszenvedi. Az elnyomottak kitörése mindig visszataszító, őt egyedül a férje, Tauber Arnold érti meg, aki a maga módján szintén az élet és Tauber Janka rabszolgája az ezüstművesműhelyben. Tauber nagyapa csendben kimondott varázsigéje a „Cili”, mindig elhallgattatja a nagymama kitöréseit.

A táplálékok testhez vétele, mint szakrális aktus, mint a Biblia által szigorúan szabályozott processzus, a zsidó vallás kiemelten fontos területét képezi. A kóser háztartás szabályainak betartása nem könnyű feladat, és a vallás követőinek csoportjai között is komoly nézeteltérésekre ad okot. A memoár több szöveghelye utal a tágabb család szokásainak ezen a téren tanúsított különbségeire, és olvashatunk a családon kívüli, ortodox irányzatot követő zsidók még szigorúbb szabályairól. „Ami az étkezési szokásokat illeti, hasonlóan szigorú rendet követtek a közeli Damjanich utcában és a Dembinszky utcában a nagyanyám lányai, az én nénikéim, Tauber Erzsébet és Tauber Irén háztartásában. Náluk szintén harangszóra ültek asztalhoz vasárnap, a tejes edényeket véletlenül sem keverték a zsíros edényekkel, nem úgy, mint nálunk a Pozsonyi úton, ahol ezek a szabályok nem működtek (…).”[10] „Ám tőlünk kicsit távolabb, a csikágói házakban, a város sűrűjében voltak olyan családok, ahol még ezeknél is különbözőbbek voltak a napi szokások. Ők hátat fordítottak az egész vasárnapozásnak. A déli harangozás egyáltalán nem érintette őket (…). Gyerekeik nálunk semmiféle ételt nem fogadhattak el, mert nem volt kóser, azaz tréfli volt. (…) Ezeknek a gyerekeknek nemcsak enniük nem volt szabad nálunk, de velünk még játszaniuk sem a lépcsőházban vagy az udvaron. Más iskolába jártak. Kizárólag egymással játszhattak, teljesen elkülönülve.”[11] Nagyjából ezen a hármas skálán mozog a budapesti zsidóság társadalmi megoszlása az ostrom előtt és alatt. Az első csoportba tartoznak a törvényt szigorúan betartó ortodoxok, akik számára a neológ zsidók vagy a kitértek még a gojoknál is rosszabbak. A második csoportot alkotják az étkezés kóser szabályait betartó, de a szertartásokban már inkább a neológ gyakorlatot követő, templomba csak nagyobb ünnepeken látogatók, míg a harmadik, talán legnépesebb közösség a szekularizálódott, magát asszimiláltnak vélő, a származás problémáját szándékosan elutasító, nagyrészt fiatalabb nemzedék. Radnóti Miklós vagy Nádas Péter szülei öntudatosan elutasították a zsidó közösséghez való tartozást, és ennek a csoportnak számos tagja már nem volt abban a helyzetben az ostrom után, hogy le tudta volna vonni a megfelelő következtetéseket. Ugyanis zsidóként üldözték és zsidóként pusztították el őket.

A bevásárlás és a sütés-főzés alapvetően derűs vagy legalábbis semleges hangulatú folyamata akkor válik nagyon sötétté, amikor egy tízéves kisfiúnak kell felnőnie a háztartás vezetésének feladatához, haldokló édesanyja és súlyosan beteg öccse ápolásának életkorát jóval meghaladó erőpróbájához. „Főztem rá, húslevest, sütöttem neki, piskótát vittem a kórházba. Ragyogott a büszkeségtől, hogy a tizenegy éves fia süt és főz rá. (…) Tényleg megtanultam sütni és főzni, meg kellett tanulnom, mert a nagyszüleink a közeledő újabb katasztrófa láttán megbénultak (…). Valakinek takarítania, fűtenie, főznie kellett.”[12] Itt egy minden elemében szétesett, a történelem külső, a betegségek belső rombolása által tönkretett háztartás romjait próbálja működtetni egy tízéves gyerek, heroikus erőfeszítéssel és koravén önfegyelemmel. A családtörténet azonban a háztartások szervezésének és vezetésének rendkívül gazdag változatait mutatja be, a nagypolgári, kifinomult példák közül kiemelkedik Nádas Eugénia és második férje, dr. Rendl Sándor Dobsinai úti Bauhaus villájának házvezetése a maga racionalitásával és eleganciájával. „Én ilyet addig soha nem láttam, állófogadást. Új volt a szó, új a jelenség. Arra is emlékszem, hogy csészében szolgálták fel az erőlevest. (…) A sofőr felesége látta el a szobalányi teendőket, ő szolgált fel, ezenkívül a takarításban is ő segédkezett.”[13] A becenevén, Özsiként emlegetett nagynéni délelőtti komisszióit a belváros legjobb üzleteiben intézi. Ha valami kevésnek bizonyul, telefonál, és rendel még az adott árucikkből. Szakácsnő és személyzet segíti a háztartás működtetésében. Nem sokáig tart ez az aranyidő. A Dobsinai úti villát kétszer veszik el tőlük: először a Horthy-korszak zsidótörvényei parancsolják ki őket a saját otthonukból, a háború után pedig a kommunisták teszik rá a kezüket. Ezt már nem éri meg dr. Rendl Sándor. A kitűnő szaktudású ügyvéd, a komoly egzisztenciájú, művelt, megbízható polgár kétszer lesz két különböző politikai berendezkedés áldozata, kétszer árulja el Özsit és férjét a hazájaként számon tartott állam.

 

Mosás

A testet burkoló ruha átveszi annak kipárolgásait, váladékait, az ágynemű és a fehérnemű az élet legintimebb történéseiről árulkodik. Mosni kell, meg kell tisztítani a testtel érintkezésbe kerülő textíliákat. A memoár filozófiai nézőpontból közelíti meg az emberi és polgári egzisztencia eltitkolt, szégyellnivalónak nyilvánított oldalát. A két háború közötti magyar társadalom budapesti és vidéki háztartásainak működéséről sokat megtudhatunk Gyáni Gábor, Hanák Péter, Visi Lakatos Mária tanulmányaiból,[14] de Nádas memoárja emlékezetes lapokat szentel ennek a szépirodalomban József Attilától Móricz Zsigmondon keresztül Granasztói Pál emlékiratáig sokszor megörökített háztartási munkának. A Neumayerek gömörsidi és Pannónia utcai háztartásának rendjét a memoár első kötetének 593.-tól a 611. oldalig tartó része örökíti meg. Ebből a nagymosás részletező, érzékletes, elemző leírása körülbelül hat teljes oldalt foglal el. A ház asszonya vezényli az összes háztartási munkát, ő hangolja össze a feladatokat, osztja ki, ellenőrzi a végrehajtást, dicsér és büntet. A cselédség rangsorban feljebb helyezkedő tagjai szintén ellenőrzik az alacsonyabban elhelyezkedő, alkalomra szerződtetett mosónőket, nehogy ellopjanak valamit: „De a kiscselédnek és a szobalánynak már csak azért is jelen kellett lennie a kismosásnál és a nagymosásnál, hogy az idegen asszonyokat felügyeljék, nehogy a drága holmik a kezükön eltűnjenek.”[15] A megalázó bánásmódot természetesen érzékelik az érintettek, és a maguk módján vissza is vágnak, hiszen látják, amit látnak. A szennyes ágyneműk és fehérneműk olyan intimitásokat árulnak el alkalmazóik magánéletéről, amelyeket még maguknak sem mernének bevallani. „Kényes tartalmú jelenetek zajlottak a mosónők és a háziasszonyok között, hiszen a fehérneműn, az ágyneműn és az asztalneműn ott díszelgett a nagy úri ház egész elmúlt hetének minden árulkodó pecsétje.”[16] A test minden típusú szekrétuma ott éktelenkedik a hófehér, finom vászonneműn, a mosónő pedig azzal áll bosszút, hogy hangosan panaszkodik, ő ezt a foltot bizony nem tudja „tisztára hozni”.

A Pozsonyi úton, a Németh Rózsi segítségével működtetett háztartásban is meg kellett dolgozni a tiszta ruhákért. A nagymosás napja előtt ellenőrizni, üres-e a mosókonyha, rendben hagyták-e ott a házbeliek. Szétválogatni a fehéret és a színeset, beáztatni, begyújtani a katlanban, hogy a hajnalban érkező mosónő dologhoz láthasson. Délután a mosónő még mindig mosott, estére indult el teregetni a padlásra. Finom megfigyelése Nádasnak, hogy a cselédek elveszítették a nevüket, csak keresztnevükön szólították őket, a mosónőket pedig csak asszonynevükön. Egyedül a háztartási alkalmazottként számon tartott Németh Rózsi őrizte meg mindkét nevét Nádas szüleinek demokrata szemlélete következtében.

Az éden elvesztése a svábhegyi Perczel-villába való költözéssel kezdődik. A szülők egzisztenciája meginog, Tauber Klára halálos beteg lesz, Nádas László pedig összeomlik felesége betegsége, halála és az ellene folytatott eljárás következtében. A gyerekek elárvultan bolyonganak a hideg, barátságtalan épületben, teljesen magukra hagyva. Öccse az anyahiánytól ágyba vizelő lesz, majd súlyosan megbetegszik. „(…) Szidikének ezzel kellett minden egyes másnapot elkezdeni, mosással. Olyan dolgokat kellett kimosnia, amiket nem lehet kimosni, legfeljebb megszárítani.”[17] Végül Szidike is elhagyja őket. A gyermek Nádas ahogy hazaér az iskolából, rögtön nekilát főzni, mosni, takarítani, az öccsét ápolni. A kötelező feladatok gyászmunkaként hatnak a lelkére, elzsongítják, fájdalmat csillapítanak. Ez már nem volt többé gyerekkor, bár életkora szerint egy gyereknek kellett elviselnie. A mosás a Perczel-villában több lesz, mint háztartási munka; aszkézis, önfeláldozás, figyelmének elterelése a közelgő katasztrófáról: „A szüleink olyanok lettek, mint az árnyak, a szellemek. Öcsém ettől ágyba vizelő lett, ami még siralmasabbá tette valamennyiünk életét. Minden napra egy lepedő. (…) Nem várhattam rá, hogy szüleink majd kimossák, ahogy tudtam, kimostam, lemostam, kiteregettem, szárítgattam az örökké csak langyos fűtőtesteken, áthúztam.”[18]

 

Takarítás

A nagytakarítás, mint a háztartási munkák kitüntetettje, az évente kétszer, tavasszal és ősszel elvégzett szertartás, amely az évszakokat és az emberi életet szakaszokra bontja, minden rendes polgári család életében jelen van. Az ifjú, tizenhat éves Tauber Klára kisasszony első munkahelyén ismerkedik meg a lebonyolításával, az ügyvédi irodában kell végrehajtatnia évente kétszer ezt a processzust: „Komplikáltabb feladatnak bizonyult, amikor tavasszal és ősszel le kellett vezényelnie a nagytakarításokat, mert ilyenkor gyakorlott és megbízható asszonyokat kellett a sikáláshoz felfogadnia. (…) én is csináltam elégszer Németh Rózsival, vagy később, amikor anyánk már nem élt és háztartási alkalmazott sem volt többé nálunk (…).”[19] A takarítás visszatérő motívum a memoárban, kiemelkedő jelentőséggel bír, a test, de a lélek is megtisztul az alaposan végrehajtott, a legrejtettebb zugot is feltáró takarítástól: „ (…) minden tavasszal és minden ősszel minden pesti lakást térden kúszva, forró lúgos vízzel sikáltak fel, az egész lakást, az egész várost térden kúszva felsikálták, szárazra törölték, sárga festékkel be is eresztették, (…) aztán pasztázták, (…) meztelen lábfejükre húzott padlókefével felkefélték (…).”[20] A térden végzett, nehéz fizikai munka vezeklésre emlékeztető jellege semmiképpen nem lehet véletlen, szabályos időközökben visszatérő rítus az ismétlődő takarítás. Egy olyan városban, ahol a hullákat az üres szökőkút medrébe kellett összehordani, ahol a hullák és a nyitott csatornák bűze még az ostrom után is hónapokig érezhető volt, ahol a vér, a romok portengere annyiszor borította el az utcákat, ahol a lövések nyomát még annyi ház falán lehet még látni, ahol a házak alapozásánál még most is fel nem robbant bombákra, tetemekre találnak, hidak felújításánál csontokat vet ki a Duna, muszáj takarítani. Térdre borulva, vezekelve kellene mindenkinek, ki kellene takarítani az összes zugban elbújt pormacskát, a múlt és az új század mocskát.

A Tauber Klára halála utáni nyarat Nádas gyerekraktárban töltötte, Balatonvilágoson. „Augusztus közepén térhettem haza. Itt neki kellett állnom bevásárolni, főzni, mosni, takarítani. Régóta nem volt senki a házban, aki ezeket a műveleteket elvégezte volna. S amikor láttam, hogy ez így mégsem lesz elegendő, még alaposabban kell nekiállnom, akkor az iskolakezdés előtti napokban rendes nyári nagytakarítást rendeztem a házban, rögeszmésen, kétszeri padlósúrolással, öblítővizekkel, sárga beeresztővel, pasztázással, padlókeféléssel a meztelen talpamra erősített, gondosan viaszozott kefével (…). Talán egy hétig eltartott, míg a szükséges műveletek végére értem. Igazi gyászmunka volt. A takarítás azóta is nekem való munka. (…) Őszintén remélem, hogy úgy halok meg, hogy előtte még ki tudok takarítani.”[21]

Nádas önmagát, a családját, családjának történelemben játszott szerepét a legkevésbé sem kímélve elvégezte a vezeklést, a gyászmunkát, a test és a lélek nagytakarítását.

Várunk azokra, akik még el sem kezdték.

[1] Nádas Péter: Világló részletek – Emléklapok egy elbeszélő életéből I–II. Jelenkor, 2017, szerk. Csordás Gábor.

[2] Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV–XVIII. század – A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen, I. kötet, Gutta, 2004, ford. Pődör László.

[3] Világló részletek I/104–107.

[4] Norbert Elias: A civilizáció folyamata, Gondolat, 2004, ford. Berényi Gábor. Társadalomtudományi Könyvtár sorozat.

[5] Világló részletek I/7.

[6] Világló részletek I/575.

[7] Világló részletek I/192.

[8] Világló részletek II/465.

[9] Világló részletek I/344–351.

[10] Világló részletek I/540.

[11] Világló részletek I/541–543.

[12] Világló részletek I/404.

[13] Világló részletek II/284–285.

[14] Polgári lakáskultúra a századfordulón, Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, 10. Budapest, 1992. MTA Történettudományi Intézete.

[15] Világló részletek I/597.

[16] Világló részletek I/602.

[17] Világló részletek II/515.

[18] Világló részletek II/430.

[19] Világló részletek I/507.

[20] Világló részletek I/360.

[21] Világló részletek II/545.

Kép forrása: https://www.book24.hu/konyv/vilaglo-reszletek-i-ii

Legnépszerűbbek

Kedvencek

László Ferenc: Nagyon jól néztek ki (a dupla számból)

0
Vallási műsorokról nem szokás tévékritikát írni, és igazán könnyű megérteni, hogy miért nem. A személyes meggyőződések és diszpozíciók közül ugyanis mindmáig a vallásos hitet, a társadalmi intézmények közül pedig az egyházakat védi a legerősebben a részben őszinte, részben viszont meg- és túljátszott kollektív tapintat.