Jeruzsálem, Berlin, 2023. március-április
Valeria Is Getting Married, „Valéria férjhez megy” – Pesten nyilván ez lenne a címe Mihal (Michaela) Vinyik ukrán-izraeli rendezőnő 2021–22-ben, még a háború előtt elkészült filmjének, amelyet a jeruzsálemi Kinemathekben láttunk A.-val. A cím így pontatlan lenne, mert az orosz nyelvű ige „vühógyit” és nem „vüjgyet”, nem befejezett, hanem folyamatos igealak, Valéria legföljebb próbál férjhez menni. Nővére, Krisztina már hét éve megcsinálta a szerencséjét: interneten sikerült izraeli társra találnia, s így elhagyhatta Ukrajnát. Tartós és a jelek szerint jó kapcsolatban él eszeválasztottjával, aki maga is részt vesz a különös bizniszben: facér izraeli férfiaknak fiatal ukrajnai lányokat közvetít házasság céljából. Csakhogy itt a bökkenő: feleségjelöltünk nem beszél ivritül, töri az angolt, a leendő férj pedig ukránul és oroszul nem tud. Valéria és a kiszemelt vőlegény között Krisztina tolmácsol, ám a terv egészen banális okból zátonyra fut: a lánynak nem tetszik a derék, nála kicsit idősebb férfi, kikosarazza, és visszarepül Ukrajnába.
Ez a szerény költségvetéssel készült, gyakorlatilag egy panellakásban leforgatott 70 perces filmdráma visszaadja Izrael Állam egyik sajátos gondját. A cionista bevándorlási politika legerősebben a cári birodalomból csábította a Közel-Keletre a pogromoktól rettegő zsidókat, s adott ezzel erősen szláv jelleget Palesztinának. A hatvanas-hetvenes évektől a Szovjetunió lett az alija (= „feljövetel”) fő forrásvidéke, a „történelmi haza”, amelynek földjét, mint Viszockij énekelte némi túlzással, „harmadrészben volt népünk lakja már” – számuk a hetvenes évek elejétől 1986-ig elérte a 160 ezer főt. A peresztrojkával beköszöntő utazási szabadság és a SZU összeomlása azután robbanásszerűen megnövelte a bevándorlók tömegét, ma már 1,2 millióan lehetnek. Csakhogy míg az első nemzedék még szovjet földet hozott be cipője talpán, addig azok, akik mostanság szállnak le a lodi repülőtéren, a széthullott birodalom és a háború nehéz levegőjét cipelik lelki poggyászukban.
Az óhaza – az Oroszországi Föderáció – nem szűnik törődni gyermekeivel. Szinte minden orosz újság tartalmaz Moszkvában szerkesztett kormánypárti betétlapokat: az egykori hivatalos ifjúsági napilap, a Komszomolszkaja Pravda privatizált és bulvárosított változatát, valamint a hetenként megjelenő Argumenti i Fakti friss számait. A mindenütt fogható Planyéta, az orosz állami tévé, putyini vonalon mozog: reklámok szabdalta szappanoperákat kínál szerelmi háromszögekkel és mondvacsinált kórházi konfliktusokkal, az édesbús záróképekre pedig az Este Vlagyimir Szolovjovval következik – a moderátor vele egyetértőkkel imitál estéről estére „vitát”, kimerítve a soviniszta uszítás teljes retorikai készletét. A nyolcvanas években kijöttek leszármazottai feltehetően már nem ezt nézik, hanem az izraeli műsorokat, míg az új bevándorlók csak oroszul értenek – eszik, nem eszik, a Planyétát kapják. Hasonló nyelvi magányban ukránok is szenvednek. A Harmónia kultúrotthonban Odesszából, Harkovból, Bucsából menekült művészek grafikai kiállításán fiatalok ülnek körül egy hosszúkás asztalt – épp ivrit nyelvórájukat tartják. Ők viszont oroszul vonakodnak megszólalni, igaz, amikor megtudják, hogy Magyarországról jöttünk, megenyhülnek: „Maguknak szabad.” A kisvilág átveszi a nagyvilág törésvonalát.
*
David Pressman amerikai nagykövet „széderestéjével” talán számára is meglepő mértékben zaklatta fel a kedélyeket. Röviden, mert a média már agyonírta a dolgot: a nevezetes alkalomra a diplomata több más vendég között meghívta Gyöngyösi Mártont, a Jobbik elnökét és Heisler Andrást, a Mazsihisz elnökét, s az utóbbit nem értesítette előre az előbbi jöveteléről, hanem kétfelől maga mellé, egymással szembe ültette őket. Ez lehetett volna akár protokollhiba is, de nem az volt, hanem tudatos eljárás: Washington legmagasabb magyarországi képviselője a békéltetés céljából hozta össze a botrányos Izrael-ellenes és antiszemita kijelentéséről híressé vált, majd ez ügyben bocsánatot kérő politikust s a magyar zsidóság legtekintélyesebb szervezetének vezetőjét. Jó szándékát és jóhiszeműségét nem vonom kétségbe, de a történtek alapján attól tartok, hogy nem érti Magyarországot. Az is erre vall, hogy már a botrány kitörése után „csodálatos estének” nevezte az összejövetelt, pedig elég lett volna, ha megnézi a róla készült fényképeket. A két érintett véletlenül sem néz egymásra, vakuvillanáskor a többi jelenlévő is inkább az étlapba mélyed, vagy maga elé mered – mindenki tisztában van a helyzet kínosságával. Gondolom, Pressman is érezte a feszültséget – nem véletlen, hogy egyetlen közös fotó sem készült a kibékítendő felekről.
A széder a zsidó hagyományban nem diplomatavacsora, hanem családias örömünnep az egyiptomi rabságból való kiszabadulás tiszteletére. Ilyenkor a családon kívül egy-két vendéget is meghívhatnak, sőt, illik is vendégül látni egy szegény embert, akár a stetl utcájáról is. Jómagam gyerekkori széderestjeimet a Zsidó Fiúárvaházban ültem meg, ahol több mint százan voltunk a kultúrteremben, gyerekek és felnőttek, s a vacsorát, a rituális előételek sorozatától a főételekig Hochberger rabbi és Balla tanár úr vezette le. Amíg ők nem engedték meg, egy falatot sem volt szabad a szánkhoz venni. Ezzel szemben ihattunk a gyerekeknek is kijáró, bár erősen felvizezett borból. Minden fogást ima előzött meg – ezért volt „széder”, héberül „rend”, szertartás, amelynek vallási jellegéhez nem férhetett kétség. Hogyan juthatott tehát a nagykövet – maga is gyakorló zsidó – arra az ötletre, hogy ez alkalomból meghívja a képzelhetően legalkalmatlanabb, nem kóser politikai szereplőt?
Gyöngyösinek nem volt sok veszítenivalója, talán azért, mert még az antiszemitizmusa sem igazi, nem indulat van mögötte, mint mondjuk anno Csurkánál, hanem számítás, akárcsak a Jobbikot alapító Vona Gáborban, aki annak idején szintén lefutotta a maga köreit a náci beszédtől a zsinagógalátogatásig – igaz, ő az ellenlábas zsidó hitközségtől kért és kapott feloldozást. Az amerikai nagykövetet talán a washingtoni külügy fogja óvatosabb vacsorarendezésekre inteni, de nem valószínű, hogy megválnának kulcsemberüktől, aki néhány nap múlva be fogja jelenteni, hogy az „orosz kémbanknak” nincs helye Magyarországon. Nyert továbbá az ügyön a Fidesz, amelynek már 2012-ben is kapóra jött Gyöngyösi fellépése – még egy kvázi antifasiszta tüntetést is kanyarítottak belőle. Ilyen szélsőség mellett könnyebb volt mérsékeltnek látszani és egyben meglengetni az illiberalizmus zászlaját. Igazi vesztese ennek a dolognak Heisler és rajta keresztül a Mazsihisz, amely májusban tartja hihetőleg őrségváltással járó tisztújító közgyűlését.
Leginkább, bevallom, azt szerettem volna, ha Heisler, megpillantva az egyetértése nélkül reá tukmált asztaltársat, sarkon fordul, és faképnél hagyja a megalázó ceremóniát – kezdjen csak David Pressman az általa teremtett széderi renddel, amit tud és akar. Nem így történt, és emiatt a Mazsihisz-elnököt saját táborán belül is hibáztatják, külső támogatásra pedig nem számíthat. A kormánnyal való viszonya Szabadság téri emlékmű óta, amely ellen tiltakozva a Mazsihisz kiszállt a holokausztévből, eléggé feszült. Még feszültebbé vált, amikor felemelte szavát a Sorost kifigurázó óriásplakátok ellen. Ugyanakkor a hivatalos Izrael Soros ügyében egy platformon áll a magyar kormánnyal, mert a milliárdos palesztin szervezeteket is támogat. És akkor itt van még az Orbán–Netanjahu-férfibarátság! Egyszóval beszorított kis hitközség a Mazsihisz, öregedő tagsággal, társadalmi zárványt alkotó felekezeti zsidósággal és belső súrlódásokkal, a háborús hírek sújtotta Kelet-Európában, s a gyűlöletkultúra által elárasztott magyar közéletben. A kisvilág nem veheti fel a kesztyűt a nagyvilággal szemben.
*
Lakásom különböző pontjain tucatnyi szájmaszkot szedtem össze, köztük két vadonatújat és több használtat. Akad közöttük sima, ajakra illeszthető, és csúcsos, külön orrvédővel, színben pedig fehér, kék és fekete. Legtöbbhöz úgy jutottam, hogy az előzőt otthon felejtve orvosi rendelőkben, nagyobb üzletekben, gyógyszertárakban ad hoc szereztem be. A világjárvány harmadik esztendejében az üzletekben csökkent a maszk árfolyama, van, ahol egy eurót kóstál, s van, ahol ingyen adják, viselése a legtöbb helyen nem kötelező. A sajtóból kissé borzongva értesültem arról, hogy a hivatalos készletekből 17 milliót, mint lejárt szavatosságút, elégettek – ahelyett, mondják a bírálók, hogy a harmadik világnak ajándékozták volna, ahol még így is hasznosak lehetnének. A koronavírus, biztatnak, Európában lecsengett.
Már-már nosztalgikusan visszanézve egy korszaktól veszünk búcsút. A szájmaszkbiznisz valóságos viseleti kultúrát hozott létre: lehetett kapni külön férfi-, női és gyermekálarcot, vidámat, pepitát, télapósat, nemzeti színűt, névre szólót, ötvendarabos zárt csomagolásút és alkalmit. Persze nem csupán a köznépnek szánt csóró, mosható vagy eldobható változatok kerültek piacra, hanem igazi, dizájnos luxustermékek is: a Siriano „kristálymaszkja” potom 535, a Vuittoné 970 dollárba, a Jacob & Co „gyémántmaszkja” 250 ezer, az Yvel Covid–19 pedig másfél millió dollárba kerül – igaz, 18 karátos aranyból, 3600 fehér és fekete gyémánttal kirakva. Ezek az árak megérdemelnék, hogy utólag felvétessenek Ráth-Végh István Az emberi butaság története című klasszikus kuriózumgyűjteményébe. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában, nyitókép: timesofisrael.com))
