Európának három igazán jelentős zarándokhelye van, a portugáliai Fatima, a franciaországi Lourdes és a spanyolországi Santiago de Compostela. Úgy helyezkednek el, mint egy egyenlő szárú háromszög csúcsai: középen Santiago de Compostela, a két egyelő szár végein pedig jobbra Lourdes, balra Fatima. A Jakab apostolról, Spanyolország védőszentjéről elnevezett Santiago de Compostelában, amely az El Camino zarándokút végpontja (ha csak nem dönt úgy az ember, hogy elballag egészen a tengerig), erősen leegyszerűsítve a bűnbocsánatért szokás imádkozni. Lourdes-ban a gyógyulásért, Fatimában pedig a békéért; többek között azért is – a fatimai jelenések és az azokon a Szűzanya által a portugál pásztorlányoknak átadott ún. fatimai titkok ismeretében –, hogy Oroszország térjen meg, és ne borítsa lángba a világot. Az 1917-es jelenések után az ifjú pásztorok a titkot csak az akkori pápával osztották meg, a mindenkori katolikus egyházfők pedig évtizedeken át megtartották maguknak – végül csak II. János Pál hozta nyilvánosságra.
Malaga mindhárom kegyhelytől meglehetősen messze fekszik, de földrajzilag a legközelebb mégiscsak Fatima van a három közül – nagyjából annyira, mint ha Budapestről elautóznánk az Adriáig. Talán ez a magyarázata, talán más, de Malagában Fatimának saját utcája van – olyan központi fekvésű, mint Pesten a Belgrád rakpart – a sokszor éveken át száraz időszakos folyó, a Guadalmedina medre mellett. A saját utcában pedig saját templom Nuestra Señora de Fátima (Fatimai Miasszonyunk) néven. Ez a sokszor egymással összefonódó portugál és spanyol történelem viszontagságai fényében legalább akkora valami, mintha a magyar fővárosban egy Bukarest-környéki román zarándokközpontnak lenne kultusza, de hát a katolicizmus látott már nagyobb csodákat is.
A Nuestra Señora de Fátimába jellemzően nyugdíjasok járnak: a modern templom ablakain besüt a nap, a padsorok hézagosak, mise közben gyakran megszólalnak a bekapcsolva felejtett telefonok – jó hangosan, mert abban az életkorban sokszor a memória és a hallás is tompul már. Jobbra elöl, közel a szentélyhez elnéző mosolyú, kőutánzatból készült szobor(utánzat) figyeli a táskájukban a mobil után kotorászó idős nénik és bácsik igyekezetét: a már említett II. János Pál az, akinek egész alakos, három dimenziós képmását Kínában fröccsöntötték műanyagból egy interneten elküldött fotó nyomán. A Nuestra Señora de Fátima modern parókia: kántor és orgona nincs, helyette a pap távkapcsolóval indítja és állítja le a zenés kórusműveket játszó hifitornyot a mise megfelelő pontjain, és fel is hangosítja ugyanígy, ha el kell nyomni a telefoncsörgést. A spanyol katolikus egyház halad a korral, és – bár ez a Fatima templom közönségének korösszetételén nem feltétlenül látszik – nem is fog kihalni egy darabig. Tavaly húsvétkor az újságok bánatosan emlékeztek meg róla, hogy (bizonyára a Covid miatt) csak egymillióan vettek részt a Santa Semanának, azaz szent hétnek nevezett nagyheti körmenetfolyamon – idén elégedetten állapíthatták meg, hogy több mint 1,3 milliónyian voltak, ami már egész közel van a hagyományos 1,5 milliós számhoz. Mint egy korábbi naplóbejegyzésben kitértünk rá, Malagának 500 ezer körüli állandó lakosa van, ehhez érdemes viszonyítani az 1,3 milliós nézősereget. Maga a körmenet pedig minden túlzás nélkül páratlan: a város régi templomainak sok száz éves, fából faragott szoborcsodáit, Jézus-, Mária- és keresztrefeszítés-szobrokat hordoznak keresztül a városon az egy-egy városrészhez kötődő, egyforma ruhába öltözött, harangszóra egyszerre lépő „testvériségek”; némelyik szoborcipelő csoportnak háromszáznál is több tagja van, három, négy vagy öt sorban állnak, a vállukon gerendák, a gerendákon pedig a trón, vagyis a templomból átmenetileg kiköltöztetett, díszes emelvényre ültetett szobor. Előttük kereszteket, gyertyákat, kandelábereket, füstölőket cipelő sereg halad, mögöttük hatvan-száz fős fúvószenekar. Mindez hat napon keresztül, késő délutántól az éjszaka közepéig, megállíthatatlanul. A levegőben gyertya- és tömjénfüst száll, fekete kámzsákat és fehér karingeket libbent a szél. A látvány nappal is borzongató, éjjel meg, amikor csak az ezernyi gyertyaláng meg a füstölők parazsa világít, és a történelmi városmag háttere előtt, kanyargós utcákon, pálmafás tereken keresztül vonul a valószínűtlen menet… egészen pazar.
Az élet azonban nem csak ünnepnapokból áll. Most tudtuk meg – a rossz hírt sosem késő megtudni –, természetesen hozzánk hasonló jövevényektől, mert a spanyolokat nem izgatja különösebben: halálos mérgű állatok között élünk. A kígyót más ismertük, arról is hallottunk, hogy a skorpió nem számít ritkaságnak, de van egy invazív, hatalmasra növő darázsfaj is, amelynek a csípését nehéz túlélni. Ezenkívül egy viszonylag közönséges pók és egy kifejezetten gyakori hernyó számít még veszélyesnek. Az utóbbin egy kissé meglepődtünk, mert sosem hallottunk még róla, miközben látni már minden bizonnyal láttuk. Az egyik helyi fenyőn az otthona, olyasféle fészket épít a fenyőfa csúcsa közelében, mint a függőcinege (szürke színű, férfiökölnyi posztókucsma, egyetlen bejárattal), és arról lehet felismerni, hogy amikor lejön a fáról, „vonatozik”, vagyis a hernyók láncba állnak, mindegyik az előtte levő farába kapaszkodik, és úgy haladnak a földön. Hozzájuk nyúlni tilos: a testükből kiálló sörték olyan méreganyagot tartalmaznak, amelytől egy kutya pillanatok alatt felfordul, és állítólag az embernek is csak akkor nem lesz nagyobb baja, ha azonnal orvosi segítséget kap.
A történethez tartozik, hogy az ablakunkon kinézve pontosan három ilyen fészket látok 60 méteres távolságon belül. Eddig azt hittem, hogy valami számomra ismeretlen madár lakik bennük, de most már sokkal nagyobb tisztelettel figyelem. A gyilkos hernyókaravánnal még nem találkoztam; addig is jobb híján azon töprengek, hogy mi célt szolgálhat a fészek – az egyik elmélet szerint a szélviharok elől bújnak el bennük a hernyók.
A nagyon erős szél Dél-Spanyolországban olyasmi, mint nálunk áprilisban a hajnali fagy: senki nem lepődik meg rajta. Andalúziában az időjárás próbára tesz, és a fényekhez számunkra szokatlan hangulatok társulnak. A reggeli nap átsüt a fák kopasz ágai között; az ég halványkék, a tenger kékesszürke, és a földön lehullott leveleket sodor a szél. Az érzet határozottan őszies (emlékeztetőül: itt csak nyár van, meg ősz, ezek tehát az őszi évszak utolsó és a nyár első pillanatai). Platánok, nyárfák, japán akácok – amit nálunk amerikai akácnak is neveznek –, meg egy speciális selyemakácfajta: ezek alkotják a lombhullató populáció zömét. De az a kifejezés, hogy lombhullató, a szubtrópusi klímán mást jelent: a fák a téli hónapok alatt végig megőrzik a lombdíszüket, és csak mostanában engedik el, amikor az ágak végein már arasznyiak az új hajtások.
Egyszóval lehullott lombban gázolunk, miközben fürtökben virágzik a leander, és lassan beérik a mandula. Hogy mit csinál éppen a növényzet, illetve általában a természet, annak a spanyol ember számára sokkal nagyobb a jelentősége, mint amit mi megszoktunk. Az árnyék itt ugyanolyan életfeltétel, mint otthon a vastag, szigetelt fal. A fákat úgy ültetik, hogy nyáron árnyékot adjanak, a leghidegebb időszakban viszont a lehető legkevésbé álljanak a fény útjába – mivel a nap járása évszakonként változik, ez némi körültekintéssel megoldható. És hasonló a magyarázata annak is, amit első pillantásra teljes építészeti káosznak látunk: az ötletszerűnek tűnő ki- és beugróknak, zegzugoknak, tornyocskáknak, vakudvaroknak. Ezek nagyon is tudatosan épülnek, azzal a céllal, hogy ne alakulhassanak ki nagy, egybefüggő átmelegedő falfelületek; hogy a külső falazat egy része mindig árnyékban legyen: innen szellőztetik a lakás többi részét.
A mai és az ötszáz vagy ezer évvel ezelőtti spanyol építészetnek van néhány közös vonása. A színek: fehér, vajsárga, homokszínű, esetleg téglavörös. A kis lejtésű gerendázathoz habarccsal hozzáragasztott cseréptetők (amelyeket enélkül évente kétszer-háromszor leszedne a szél). És a sakktáblaszerűen áttört falak. Számtalanszor előfordul, hogy egy újonnan épült, igényes társasház az utca felé csak ezt a téglarácsos arcát mutatja. Vagy a legalsó szint üres, és ilyen áttört falak határolják. Vagy van egy lépcsőházra emlékeztető, de lépcső nélküli akna, amelynek a külső fala egymást csak hézagosan átfedő téglákból van kirakva. Nem mindig szép, de felülmúlhatatlanul praktikus: ezek ősi klímaberendezések, amelyeknek a technikáját talán még a móroktól tanulták el a spanyolok. Bent, a téglarács túloldalán mindig árnyék és hűvös van, és mindig mozog a levegő, mert ha felmelegszik, felfelé száll, és húzza magával lentről a hideget. Ilyesmiről szól a fizikaórán tanult általános gáztörvény: ha nő a hőmérséklet, csökken a sűrűség, és a gáz emelkedni kezd, amit a mórok vagy tudtak, vagy nem, de a gyakorlatban biztosan alkalmazták.
Az előbbiek miatt Andalúziában – Babits Mihály iránti minden tiszteletünk ellenére – nincsenek barna balkonok, mivel a barna színt egyáltalán nem használják. És nincsenek bús donnák sem: lehetséges, hogy a spanyol nők is búslakodnak néha, de otthon, a négy fal között – nyilvános helyen nem szomorkodnak (még a balkonon sem). S ha már az olvasmányélményeknél tartunk, az a fajta tragikus emelkedettség is hiányzik belőlük, amit a Hemingway-könyvek női hőseiben megismertünk. Amennyiben a nemzetkarakter egy létező valami, amit majd egyszer bizonyára eldönt a tudomány, akkor az andalúzoké mindenképpen derűs, nyugodt, kiegyensúlyozott és kevéssé szenvedélyes, vagy legalábbis ezt a képet mutatják a külvilág felé.
Itt Benalmadenában legalább felerészben idegen, északról ideszármazott népesség között élünk, de a spanyol derű rájuk, sőt időlegesen ránk is átragad. A dolog ugyanakkor meglehetősen időjárásfüggő. Ami a spanyolokat még a növényeknél is jobban érdekli – mi pedig ebben is követjük őket –, az az időjárás. Az április itt is szeszélyes. Előfordul, hogy éjjel öt fokra hűl a levegő, de az is, hogy nem megy 25 fok alá. Nappal közelíti a 30 fokot, aztán bejön a tengerről, Afrika felől a köd, és miközben szikrázik a napsütés, a ház tenger felőli oldalán, amit a ködfelhő elborít, már csak 12 fok van. Éjjel szaggatja a pálmák levelét a vihar, de mire felkel a nap, teljesen eláll a szél, és tükörsima a tenger. Vagy ellenkezőleg: délután alig fújdogál, de látjuk, hogy a szomszédok szorgosan szedik befelé a székeket, asztalokat és napernyőket az erkélyekről, és éjszaka olyan orkán kerekedik, ami utána négy napig el sem áll. A szélcsend legfeljebb órákig tart, az eső viszont olykor egy hétig is; igaz, utoljára januárban esett. A hosszú eső és a hosszú szél pedig fejfájást hoz, és némi mogorvaságot – de az utóbbit csak spanyol kivitelben, azaz valahogy úgy, hogy a mosoly nem fülig ér, csak az arc közepéig.
Az igazi nyár már csak karnyújtásnyira van, lassan az árak is elindulnak fölfelé. Mármint a szobaárak, mert amúgy továbbra sincs infláció, az olyan tavaszi gyümölcsök pedig, mint az eper, hétről hétre olcsóbbak. Ahogy a benalmadenai vasútállomás két öreg fügefáját elnéztük, heteken belül elkezdődik a fügeszezon, akkor pedig ingyen is jóllakhatunk, mert a fügenövény úgy nő az andalúz dombokon, mint odahaza a bodza. És ugyanez igaz a tengerparti sziklákra felfutó félvad szőlőbokrokra is: szem még nincs rajtuk, de roskadoznak a fürtöktől, és bármi történjék is, elfagyni biztosan nem fognak. A maga nemében ez is csoda: az időjárás már-már sivatagi, a természet mégis jóllakatja azt, aki kevéssel beéri.
Mi Magyarországról érkeztünk, nem vagyunk telhetetlenek. Azért jöttünk, amiért a spanyolok Fatimába, vagy legalább a Fatima sugárúti templomba mennek: a békéért. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában)
