Amerikai katonanő ül a padon, fáradt. Terepszínű ruhája, bakancsa poros. Valahonnan terepgyakorlatról, valamilyen katonai munkáról csöppent ide. De környezete nem gyanakszik, nem figyel rá. Nem ismerik fel. A két lábra emelkedett medve mellett üldögél. A medve vicsorít, mancsait fenyegetően a magasba tartja. De rá sem figyelnek. Legalább negyven éve áll itt kitömve, foszló bundával. Vagy ez a medve, vagy egy másik, errefelé a szovátai látványosság generációk óta hozzátartozik a környezethez. Ha egy kitömött medve szétfoszlik, másikat tömnek helyette. A tó partján a gyerekek, az apák talán még a nagyapák is fényképezkedtek vele. A katonanő körül moldvai románt, oroszt vagy ukránt beszélő turisták. Szeretik a sós tavat, a környezetet a Moldova felől ide látogatók. Békeidőben is népszerű volt a Kárpátokon túlról érkezők számára ez az első turistaközpont. Hát még most, háborús időkben. Itt tényleg meg lehet nyugodni. A szláv akcentus mellett hallható még alföldi, Dunán és Tiszán túli magyar dialektus, pesti affektálás is. Nagyon sok errefelé a magyarországi befektetés, vállalkozás. A kormányhoz, pénzesebb magyarországi önkormányzatokhoz hű alkalmazottakat ide szokták küldeni jutalomutazásra. Itt vannak még a székelyek. Azt gondolják, ők vannak itt igazán, a többiek átmeneti jelenségként bukkannak fel. Kivéve a fotózni való medvét, ami örök.
Világok találkoznak itt. A magyar vendégek számára ez még majdnem Magyarország, a moldovaiak számára Románia természeti ajándékokban, fájós ízületeket gyógyító termálvízben gazdag egzotikus csücske. A katonanőnek valószínűleg fogalma sincs arról, hol van, és nem is érdekli különösebben. Valahol Európa kopottabbik felén bukkant fel kiküldetésben. Volt már ennél sokkal rosszabb, és lesz is. A székelyeknek meg ez Székelyföld. Kürtőskalács, újabban rovásírás, krumpliültetés, -szedés, favágás.
A pillanatkép hamar szertefoszlik. Az üdülőjegyek lejárnak – a moldvaiaknak és a magyarországiaknak egyaránt. Mindenki úgy utazik haza, mint akinek semmi köze a másikhoz, nem is egy világon élnek. Közös világuk nem is közös, csak kénytelen, kedvtelen és főleg észrevétlen osztoznak rajta. Az amerikai katonanőért megérkezik a katonai jármű.
A székelyek maradnak, nem bánják a jövés-menést, jobb is, ha minden látogató továbbáll, csak pénzt hagyjon itt.
Marad a tó is, a tó körül a hegyek, a hegyek felett nehéz felhők. És mindaz, ami a hegyek között, a felhők alatt megkerülhetetlen. Amire senki se figyel. Most még. Sem a moldávok, sem a magyarok, sem a székelyek. Az amerikai is csak annyira, amennyire muszáj, hivatali kötelességből.
Van itt a közelben egy nagy katonai bázis. Az afganisztáni háború alatt innen indult a romániai (és a Romániában állomásozó amerikai) kontingens bevetésre. Van még itt katonai reptér, lőszerraktárak. Gyakorlóterek. Békés tájba simuló, bármikor bevetésre kész háborús arzenál.
Távolabb pedig, ahova a szovátai idill beékelődik, már a táj sem békés: ott az oroszok által megtámadott Ukrajna, Moldova, amely nyögi a szomszédháború terheit. Ott van az oroszokkal barátkozó Magyarország. És itt van ez a vendégszerető arcát mutató Románia, ahol az emberek – ukránok, moldávok, magyarok – úgy találkozhatnak, hogy nem vesznek tudomást egymásról. Úgy tehetnek, mintha bármikor utazási utalvánnyal kiváltható és zsebre tehető lenne a nyugalom, pihenés. Kinek-kinek érdemei, vagyona leginkább szolgálatkészsége szerint.
Bármikor fordulhat a kocka. Kiderülhet, hogy mit rejtenek a gondosan eltakart katonai bázisok, farkasszemet nézhetnek egymással az Oroszországot támadók és a támogatók. Ez a látszólagos béke bármikor semmivé lehet. Az emberek pedig, akik olyan önfeledt közönnyel engedik át magukat a nemtudásnak, a másik nem ismeretének, többé már nem engedhetik meg maguknak, hogy elmenjenek egymás mellett. Láthatóvá válnak az utóbbi időben politikai akarattal, szívós munkával nap mint nap megerősített frontvonalak.
Miért van az, hogy az erdélyiek nem tiltakoznak a magyarországi pedagógusok elnyomása, megalázása ellen? Ezt kérdi Erdélyből Magyarországra áttelepült barátom. A hozzá hasonlók, akiknek még vannak távoli emlékeik, kötődéseik, türelmetlenek és csalódottak. Várnák a szolidaritás, a tiltakozás gesztusait Erdélyből. Valami ellenállást, ami segít, és amire büszkék lehetnének.
Nem fog jönni.
Ilyenek az erdélyiek – panaszkodik erdélyi barátom. Gyávák, megalkuvók. Fürkészem az arcát: ilyenkor vajon mi lesz a saját kötődéseivel? Kevésbé érzi magát erdélyinek? Ő a kivétel, aki erősíti a szabályt? Mit gondol, hol áll? Mit lát és mit nem lát maga körül?
Körülbelül annyit, mint a szovátai molyrágta medve mellett fagyizók. Mindannyiunknak az a szédült, üres, vak realitásvesztés van a fejében. Az erdélyiek nem nagyon tudják, hogy megy Pesten a diákok és tanárok által vívott kordonbontás. Honnan tudnák? A közmédiából, a propagandamédiából legfennebb arról értesülnek, hogy néhány önző bajkeverő csinálja a balhét. Azok, akik elmondhatnák, mi van, hogy ami történik (és nem látható a sajtóban) az nem bajkeverés, nem balhé – ők a maguk bajával vannak elfoglalva. Nincs sem idejük, sem kedvük a magyarázkodásra. Különösen nem akarnak magyarázkodni az erdélyieknek, akiket nem ismernek már, és akikről nem tudnak semmit. Erdélyben nincs hír a magyarországi diák- és tanártüntetésekről, sztrájkról. Magyarországon nincs hír arról, milyen ideológiai, politikai harc megy a romániai oktatás körül. Milyen mindennapi küzdelem nem engedni az ortodox egyházat rátelepedni az oktatási rendszerre, meggyőzni az iskolaelhagyók tömegeit és a szülőket: érdemes végigjárni azokat az osztályokat, amelyeket a törvény csak elvileg tesz kötelezővé. Ha mégis lennének hírek, és meglenne valamilyen közös tudás, vajon mi történne? Kolozsváron tényleg felvonulnának a helyi magyarok a debreceni, pécsi tanárokért, diákokért? És ha Kolozsváron felvonulnának, mit szólna hozzá a budapesti hatalom? És mit reagálna rá a román többségű Kolozsvár? Ott tüntetnének a Mátyás-szobor körül az erdélyi magyarok a magyar kormány magyarországi elnyomása ellen. Vajon ki milyen üzenetet értene meg ebből? Elképzelhető-e, hogy a román ortodox indoktrináció ellen magyarországi nem ortodox magyarok tiltakozzanak szolidárisan a romániaiak mellett? És vajon mit váltana ki ez a tiltakozás a hithű, nemzetileg utolsó leheletükig elkötelezett ortodoxokból?
Szűk a tér, amiben élünk, össze vagyunk zárva, egymás előtt zajlanak a mindennapjaink, egymás előtt lepleződünk le. Mégis elképzelhetetlenek ezek a kölcsönös gesztusok, elképzelhetetlen ez a felelősségvállalás. Tulajdonképpen nyelv sincs hozzá. És legfőképpen elképzelhetetlen, hogy bármilyen hatalom – amely ezt a szűk teret be- és átrendezi – bármilyen belátásra jutna Kelet-Közép-Európában.
Nagyjából egy időben azzal, hogy az amerikai katonanő lehuppant a szovátai tópartján a padra, Novák Katalin Nagykárolyban járt Kölcsey-szobrot avatni. A szobor sokkal, de sokkal jobban sikerült, mint a szovátai medve. Például molyok által nem megrágható anyagból készült. A magyar köztársasági elnök beszédet mondott a magyaroknak. Elsősorban azoknak a magyaroknak, akik nem voltak jelen, akik csak a híradóból értesülhetnek a nagykárolyi látogatásáról, mint magyarországi választók. Novák Katalin beszéde belefért a híradóba, ellentétben a pedagógustüntetések valódi eseményeivel. Persze hogy a távollévőkhöz beszélt az elnöknő, tőlük érkezett a voks, amely az őt hivatalba segítő kormányt megválasztotta. A körülötte álló és őt ünneplő magyarok számára nem volt mondanivalója. Talán nem vette észre őket. Sok évtizednyi tudás, jelenlét kellene ahhoz, hogy az ember megértse, miért mennek ki Nagykárolyban Kölcsey-szobrot ünnepelni az emberek, miféle örömök, félelmek gyűltek fel a román–magyar határon, hogy miért váltak a szobrok, a szimbolikus térfoglalás az öröm és a biztonság utolsó forrásaivá. De ki és miért figyelne minderre? A szélek szélén? Még akkor is, ha ez a határszél épp a román–magyar–ukrán határ széle, és most a háború terhe fokozottan érezhető itt is. A Novákot ünneplő magyarok nem bántódtak meg. Megszokták, hogy úgy beszélnek nekik, hogy közben nem szólnak hozzájuk. Az épp arra látogató politikus elbeszél a fejük felett. Mindegy is, hogy mit. Lehessen felvenni az ünneplő ruhát, elénekelni az ünnepi éneket – mindegy, hogy mi az –, lehessen egy kicsit érezni valami ünnepnapot ebben a határ menti, végtelen szürkeségben. Aztán mindenki megy a dolgára, a szobor itt marad. Lehet mellette családi fotókat készíteni.
Tényleg mindegy volt, hogy épp Kölcsey adott ürügyet az ünneplésre. Ez abból derült ki, hogy a szoboravató köztársasági elnök ünnepi beszédében szokás és reflex szerint a liberalizmust ostorozta a liberális Kölcsey szobrának árnyékában
A helyi, de különösen a távolabbi vidékekről szoboravatásra buszoztatott románok számára is mindegy volt, minek örültek, mit ünnepeltek a magyarok. A hivatalból ideküldött románok tiltakoztak. Bárkit is ábrázol a szobor, számukra nem elfogadható. Elsősorban azért, mert a magyar köztársasági elnök látogatása ellen szervezett tüntetés irányítói, a román szélsőjobbosok azt az utasítást adták, hogy a felvonulók legyenek felháborodva. Tájainkon legszentebb erény a lojalitás, aki jót akar magának, az ilyenkor felháborodik. Különben is az a szobor magyar, tehát nem lehet jó. A nacionalizmus reflex.
Novák Katalinnak is nagyon jó volt a tiltakozás, a liberális múltjától egy mozdulattal megfosztott Kölcsey is. Ő is megvédte a hazát, a nemzetet. Mindent, amit védeni jó, és amiért voks jár. A híradóban hosszú vágásokkal bekerült a csetepaté, ennek a híradószerkesztők örültek leginkább. Bár már rég szigorú előírások szerint gyártják a mirelit propagandavideókat, azért ők is szeretik, ha a megszokott képsorok nyomokban némi életet tartalmaznak. Mondjuk egy kis román–magyar csetepatét.
Minden elhalkul végül. Környékünkön maradnak a fáradhatatlanul rozsdásodó szobrok, a molyok előtt kapituláló kitömött állatok. Egyre megy. És addig jó, amíg árnyékukban fényképezkedni lehet, emlékezni nem muszáj. Békénk záloga a felejtés.
(Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában)
