William Carlos Williams amerikai költő írta le, mintegy ars poeticaként, a vers közepén kettétört és még zárójelbe is börtönzött sort: „No ideas / but in things” (a címben Várady Szabolcs átültetése olvasható). Túl imaginista korszakán a monumentális, öt kötetre duzzadó várospoézise, a Paterson – amelynek ihletője, helyszíne, tárgya New Jersey állam Passaic megyéjének akkor már, 1946 és 1958 között, erejét és lelkesedését fokozatosan elveszítő iparvárosa – az élet apró rezdüléseiből sző lendületes elbeszélő költeményt, amelyben a helyi érdekű egyetemes érvényűvé magasztosul. Anélkül, hogy akár nyomokban magasztos lenne. Paterson a címe Jim Jarmusch filmkölteményének is: hőse a várossal azonos nevű buszsofőr, akinek napi rutinja hétfőtől hétfőig egy hosszúra nyúlt vers strófáinak is felfogható. Az amerikai független film öntörvényű ikonja, Jarmusch arra törekedett, hogy filmjét a fősodorral szembeszegezze: eseménytelen, drámai elemektől mentes, fordulatok és feszültségek tekintetében takaréklángon tartott mozgóképet rakott össze szavakból, álmokból, dalforgácsokból, tükörképekből, hangulatból. Ezzel együtt az utóbbi évek egyik legszebb, legszelídebb, leghumorosabb és legbőkezűbb alkotását sikerült létrehoznia: vörös téglafalakban, kékesszürke szélvédőkben, fekete-fehér dekorációkban, lefojtott, ám vérpezsdítő érzelmekben gazdag filmet.

Bár itt is láthatunk duetteket, mint a Kávé és cigaretta (2003) epizódjaiban, a Mystery Train (1989), a Szellemkutya (1999), a Törvénytől sújtva (1986) és a Halott ember (1995) megkettőződött, önmagukat kereső és elvesztő alakjaiban, és itt is egy saját rítusaiba melankolikusan begubózó hőst követhetünk tekintetünkkel, mint a Halhatatlan szeretők (2013) és a Hervadó virágok (2005) képsorain, a Paterson mindőjüktől különbözik. Címszereplőjében nincs ellentmondás, univerzuma pedig a lehető legföldhözragadtabb. Múltját és a jövőjét nem pusztán homályba burkolja a teremtő, de arra kívánja rávezetni a nézőt, hogy számára az egyetlen lehetséges létmód a jelenidejűség. Amikor a legnagyobb veszteséggel szembesül, amit a környezete csak el tud képzelni, ő lakonikusan annyit mond: a versek (amelyek kitöltötték az életét) csak vízre írt szavak. Talajtévesztése pillanatnyi és helyrehozható: a heti mókuskerék kizökken a megszokott ívből, de a következő hétfőn már minden a rendeltetése szerint folytatódik.

A versszerű felépítményt prózai hétköznapokból ácsolja össze Jarmusch. Paterson hétfő reggel hat óra után pár perccel ébred, és szerelme, Laura – érezhetően nem először – egy szép álomról számol be neki: ikreik születtek. A reggelinél egy gyufásskatulya akad a férfi kezébe, és verssorok fogalmazódnak meg benne: a közönséges tárgyak egy szerelmes vers öntudatlan kellékei lesznek. A megszülető, noteszbe jegyzett szavak olyan erősek, hogy utat találnak minden tükröződő felületre: a busz szélvédőjére, ahogy Paterson a 23-as járattal kikanyarodik a depóból; az égre, melyet a külváros téglaházai és villanyvezetékek tagolnak; és a város legismertebb nevezetességére, a vízesésre, ahol Paterson ebédidőben rendszeresen megpihen elmaradhatatlan uzsonnás dobozával. Bár Laura mindent elkövet, hogy párját meglepje – a különös színű, alakú étkek mellé mindig más-más fotót tesz magáról, olykor egy-egy költészeti utalás, például Dante képe is feltűnik –, Paterson csak felvonja a szemöldökét, és folytatja csendes merengését. Majd a műszak végeztével mindig ugyanazon az útvonalon sétál haza a lepusztult átjárókon, utcákon egészen a házukig, ahol a postaláda folyton csálén áll (megigazítja). Csókot és szavakat vált Laurával, megeszi a meglepetésvacsorát, megcsodálja az egész napját otthon töltő nő legújabb fekete-fehér ruháját, lakásdekorációját vagy muffinját, kifejezéstelen arccal mered a morgásokkal kommunikáló kutyára, Marvinra, majd sétálni viszi. Útjuk a helyi bárhoz vezet – a morcos képű buldog az utcán marad, kikötve –, ahol Doc, a pultos megszemlélteti vele a hírességek falát, amelyen fényképek, újságkivágások hirdetik, ki mindenkinek volt valaha köze a kisvároshoz, Paterson pedig letud néhány udvariassági kört, majd csendesen elfogyasztja sörét. És ez így megy napról napra, legfeljebb kisebb változások lehetségesek: Laura újabb vágya, álma vagy ételkölteménye, a felkelés időpontja és póza, a buszon fél füllel halott párbeszédek, ikerpárok, akik a legkülönbözőbb helyeken bukkannak fel, és egymástól is jelentősen különböznek, egy másik vers, találkozás, konfliktus, amely sohasem szökken szárba, mert még csírájában elhal. Paterson mindegyiket ugyanazzal a rezzenéstelen fizimiskával, öntudatos elégedettséggel veszi tudomásul, amelyet csak a boldog kiszámíthatósággal eltelő élet adhat. Olykor azonban elő-előtör száraz humora, s habozó, tétova személyiségének máza is meg-megreped. De másnapra bizonyosan helyrebillen minden.

Jarmusch sajátos képszerkesztési elve, a kontemplatív áttűnésekkel, az egymásba folyó tükröződésekkel és kettőzésekkel igen finoman köti össze a narratív jeleneteket. Frederick Elmes kamerája gyakran veszi fel a felső látószöget, néha csak Paterson kezét látjuk, amint sort sor alá ró a noteszben, máskor a fiatal pár hálószobájába nyerünk betekintést. De a főszereplő háta mögül ellesett vagy fejével együtt az égnek emelt nézőpont sem ritka: a részben a képbe is belekomponált Patersonnal együtt nyílnak meg előttünk a város cseppet sem rejtegetett titkai. Máskor Affonso Gonçalves vágóasztalán valósággal összefolynak a képszekvenciák, vagy lassú elsötétüléssel adják át helyüket az álomnak, amelyről a filmnek csak szavai vannak, ábrázolni meg sem próbálja őket. Jelentéktelen, sőt érdektelen részletek nyernek új értelmet, amint fehér felirattal rájuk vetülnek egy költemény se eleje, se vége mondatai, melyek a New York-i iskola esztétikuma szerint éppen képszerűségükkel, a festményekhez illő látásmódjukkal veszik célba az érzékeket.

A közeli Rutherfordban élő, de évtizedekig Patersonban praktizáló általános és gyermekorvos, William Carlos Williams mellett ugyanis ennek a művészeti és költőiskolának a lenyomatai is észrevehetők a Patersonon. Frank O’Hara, John Ashbery, Kenneth Koch kötetei sorakoznak a buszsofőr alagsori polcán a világ- és amerikai irodalom sok más klasszikusa mellett; az első név közülük akkor is szóba kerül, amikor Paterson – teljesen kiüresedve és céltalanul – kiül vasárnap a vízesés előtti a padra, ahol összefut egy költészet- és William Carlos Williams-imádó japán turistával. Kenneth Koch, a Columbia Egyetem professzora az összekötő kapocs a költőnek „tanuló” Jarmusch és Ron Padgett között: több mint egy évtized eltéréssel mindketten látogatták Koch szemináriumait, s most összetalálkoztak a forgatáson, miután a rendező felkérte Padgettet, hogy költészeti konzultánsként segítse munkáját. A New York-i Iskola éltanulója nem csupán négy versét simította Paterson keze alá, de három újat is írt a film kedvéért. Maga Jarmusch is elkövetett egy modorában igencsak hasonlító költeményt: ezt egy kislány mondja el Patersonnak, aki szintén „titkos noteszt” vezet, és – mint kiderül – egy ikerpár tagja.

A fekete-fehér látványvilág, a magukra hagyott külvárosok és maguknak való figurák mestere ugyanis lelki, szellemi ikertestvérei mellett valóságos ikrekkel is teleszórja filmjét. Megkettőzve kísérti Patersont és Laurát, személyiségének verbális és vizuális mását, akik a maguk módján ötvöznek fehéret feketével papíron, zuhanyfüggönyön, gitáron és édességen. Adam Driver és Golshifteh Farahani az egymás rigolyáit, rutinjait békésen elfogadó pár szerepében egyaránt brillírozik, Driver jelenbe vetett, időtlen egykedvűsége különösen meggyőző. Megtalálható a fekete rapperben (Method Man) és a falra tűzött újságpapíron feszítő Iggy Popban – mindkettőnek, közvetve vagy közvetlenül, van köze a rendező korábbi filmjeihez –, de a japán turistában (Nagasze Maszatosi) is, aki a Mystery Trainben egyszer már feltűnt hasonló szerepkörben. Sőt még a kutya, Marvin is őriz valamit Jarmuschból, hiszen a „Lee Marvin fiai” nevű vicctársaság alapító tagjaként (mások mellett Tom Waitsszel, Nick Cave-vel) feladatának tekinti az alig tizenöt évesen megőszült direktor, hogy ápolja a legendás filmszínész emlékét, aki kinézete alapján „apjuk lehetne”. (A Nellie nevű kutya sajnos nem érhette meg a legjobb kutyaalakítást honoráló Palm Dog díjátadását Cannes-ban.) Az egypetéjű ikrek azután kezdenek látványosan elszaporodni a filmben, hogy Laura megosztja álmát szerelmével – ezért sem lehetünk biztosak, pusztán Paterson képzeletéből lépnek elő a bárban, a buszon, a zebrán, a padon, gyakorlatilag mindenhol, ahol jártában-keltében megfordul. Ugyan szimbólumként sem utolsók, de tudva, amit tudunk – hogy a forgatáson véletlenül merült fel az ötlet Jarmuschban, s ezután már lasszóval fogta az ikreket –, játékos fricskának is felfogható.

Miként felfogható annak az utalások, áthallások, piszkálódások rengetege is, melyek közül álljon itt csupán egy-kettő. Elsőként Alexander Hamiltonnak, az Egyesült Államok első pénzügyminiszterének szobra: Hamilton gyakorlatilag egymaga teremtett virágzó települést Patersonból – az 1791-ben alapított helység az első megtervezett iparváros volt Amerikában. A szobor a filmben is többször jól látható, amint letekint a Passaic folyó huszonhárom méteres vízesésére a kékgalléros költő társaságában. Egy újabb utalás: a fiatal költőlány, aki eltársalog Patersonnal, amíg anyját és ikertestvérét várja, egyenesen rákérdez, milyen viszonyban van Emily Dickinsonnal. A hírhedten magába és szobájába zárkózó költőnő alakjának hátterében felsejlik William Carlos Williams nagyanyjáé is, Emily Dickinson Wellcome-é, aki Angliából hányódott Puerto Ricóba, majd New Yorkba, és „eleven ittléte” csakúgy megszenteltetik a filmben, mint az Egy földdarab felszentelése című kegyetlenül őszinte Williams-versben. Apró fricska: a buszon utazók között feltűnik két ismerős színész. Kara Hayward és Jared Gilman tizenkét évesen Wes Anderson Holdfény királyságának (2012) szerelmespárját alakították, itt anarchista diákok lesznek, akik Paterson fülkéje mögött tárgyalják ki a patersoni szövőmunkás Gaetano Bresci életét és halálát, aki 1900-ban megölte I. Umbertó olasz királyt. Végül szintén a buszon, ám egy másik napon, illetve később a bárban is szóba kerül Rubin „Hurrikán” Carter középsúlyú bokszoló neve, akit egy bárban elkövetett háromszoros emberölésért ítéltek – alaptalanul – börtönbüntetésre, s akiről 1999-ben életrajzi film is készült. És mit ad isten: az egyik este szintén előkerül egy revolver a bárban. Ám a drámai jelenet hamar komédiába fordul. Paterson tengerészgyalogos kiképzésére hagyatkozva teríti le könnyedén a – valójában játék pisztollyal – fenyegetőző csalódott szerelmest.

Hosszan lehetne még válogatni a Jarmusch által egymásra hányt tükörcserepek közül, de a lényegük azonos: a szemmel alig látható, füllel nehezen hallható dolgok avatott kezekben költeménnyé válhatnak. Paterson egy hetének két órába sűrítésével egyetlen, hosszan kitartott versbe csöppenünk, amelynek minden hangsúlya, írásjele lényeges, de egyik sem jelentős. Szavakat a vízre írni talán mégsem olyan haszontalan tevékenység: ha így lenne, Keats sírfelirata („itt nyugszik valaki, akinek nevét vízre írták”) nem a költői halhatatlanságról adna múlékony tanúbizonyságot.

 

Paterson. Színes, feliratos amerikai film, 118 perc, 2016. Rendező-forgatókönyvíró-zeneszerző Jim Jarmusch; operatőr Frederick Elmes; szereplők Adam Driver, Golshifteh Farahani, Rizwan Manji, Barry Shabaka Henley, Chasten Harmon, William Jackson Harper, Kara Hayward, Jared Gilman, Nagasze Maszatosi, Nellie.

 

(Kép forrása: www.imdb.hu)