Romsics Ignác Magyarország-története
– Gratulálok. Nem emlékszem, hogy magyar szerző történeti műve mikor aratott ekkora sikert. A Magyarország történetét napok alatt szétkapkodták az olvasók, decemberben a boltok februárra fogadtak el előjegyzést. Időről időre születnek új, általában többszerzős nagy összefoglalások – közülük kettőt te is szerkesztettél: az Akadémiainál tíz éve megjelent egykötetest és a Kossuth huszonnégy kötetesét. Mi késztetett arra, hogy egyedül nekiveselkedj az őstörténettől időben szinte a nyomdába adásig tartó teljes magyar történelemnek? Volt ebben szerepe a kíváncsiságnak is?
– Döntően annak volt szerepe. Kecskeméti levéltárosként pályámat – lassan fél évszázaddal ezelőtt – az 1918–19-es forradalmak és ellenforradalmak vizsgálatával kezdtem. Az MTA Történettudományi Intézetébe kerülve az 1970-es évek végétől a Horthy-korszak kutatása lett a feladatom. Előbb az újonnan alakult Magyarságkutató Intézet munkatársaként az 1980-as évek második felében, majd 1991-től ELTE-n, s különösen 1993 után az Egyesült Államokban tanítva, érdeklődésem elkerülhetetlenül kitágult. A Horthy-korszakkal foglalkozó írásaim mellett publikáltam térségünk etnikai feszültségeinek történelmi okairól, a 19–20. századi integrációs törekvésekről, a trianoni és az 1947-es békeszerződésről, sőt az 1989–90-es rendszerváltásról is. S végül írtam egy áttekintést az egész 20. századi magyar történelemről. Úgyhogy talán kijelenthető: az évek során az elmúlt század magyar történelmének – elsősorban politikatörténetének – specialistája lettem. Az utóbbi időkig a külvilág is így tartott számon, és én is így tekintettem magamra. Részben belső indíttatásból, vagyis kíváncsiságból, részben különböző felkéréseknek, kihívásoknak eleget téve, ugyanakkor egyre inkább elkalandoztam régebbi korok és a politikatörténeten kívül eső tematikák felé is. Az első nagy lökést ebbe az irányba, azt hiszem, Bloomingtonban kaptam, ahol 1993 és 2003 között kilenc szemesztert tanítottam. Modern magyar történeti kurzusom tárgya tulajdonképpen az 1867 utáni magyar történelem volt, ám ezt mindig olyan négy-öt órás bevezetésekkel kezdtem, amelyek a korábbi korokról szóltak, kezdve a magyarok eredetével és a honfoglalással. A diákok többségének magyar történelmi tudása, pontosabban tudatlansága miatt ezt elkerülhetetlennek éreztem. A Notable Hungarian Politicians című kurzusom keretében ugyancsak foglalkoztam 20. század előtti magyar államférfiakkal. Bloomingtonból végleg hazatérve, az ezredforduló utáni években immár itthon is egymás után kaptam az olyan felkéréseket, amelyek elfogadásával óhatatlanul ki kellett lépnem a 20. századból. Persze mindig mondhattam volna nemet, ám hajtott a kíváncsiság és – nem tagadom – az ambíció is. Példaképeim hosszú ideje azok a történészek, akik szaktémáik mellett nagyobb időintervallumok áttekintésére is vállalkoztak. A 20. századi magyar elődök közül ilyen volt többek között Marczali Henrik, Szekfű Gyula, Szabó István és Kosáry Domokos. Ezért aztán legtöbbször nem nemet, hanem igent mondtam. Az egyik első megkeresés az Akadémiai Kiadótól érkezett 2004 elején. Ott jelent meg 2007-ben az az általad is említett egykötetes Magyarország története, amelynek nemcsak egyik szerzője, hanem az egésznek a szerkesztője is voltam. Alighogy ez a munka elkészült, hasonló feladattal bízott meg a Kossuth Könyvkiadó is. A pazarul illusztrált magyar történeti sorozat kötetei 2009–2010-ben kerültek a könyvesboltokba. A szerkesztési munka mindkét esetben feltételezte, hogy mindegyik szerző írását elolvastam legalább egyszer, egyiket-másikat azonban kétszer vagy akár háromszor is. Ennek során egyre-másra szembesültem olyan kérdésekkel és problémákkal, amelyeket érdekesnek találtam, és amelyeken el-eltöprengtem. A Magyar Történelmi Társulat programjainak szervezőjeként és az MTV Miért című történelmi vitasorozatának főszerkesztőjeként – nagyjából ugyanezekben az években – szintén a magyar történelem egészével kellett foglalkoznom. Eközben kutatóként is új témák felé fordult a figyelmem. A 2011-ben megjelent Clio bűvöletében című munkámban például a magyar történetírás 19–20. századi történetét foglaltam össze némi nemzetközi kitekintéssel. 2015-ös, részben ugyancsak historiográfiai, részben emlékezettörténeti jellegű könyvem, A múlt arcai kilenc esettanulmánya közül kettő 20. századi (Trianon és Horthy) és egy 19. századi (a kiegyezés). A többi korábbi történésekkel és személyekkel foglalkozik: a magyarok eredetétől elkezdve Mohácson és Bethlen Gáboron át Martinovics Ignácig és a magyar jakobinusokig. Miközben 2012–2014-ben A múlt arcait írtam, már tudtam, hogy a következő könyvem címe Magyarország története lesz.
– Óriási irodalmat dolgoztál föl. A főszövegben is nagyon sok a forráshivatkozás – én néhol historiográfiaként is olvastam –, rendkívül tanulságos az impozáns, húszoldalas bibliográfia. Engem meglepett, hogy milyen sok mű született az utóbbi fél évszázadban, illetve közülük mennyit használtál föl. Az is meglehet, hogy a címek java része után a rendszerváltás utáni évszám áll. Ez sugallhatja-e azt, hogy a hazai történetírás a hatvanas–nyolcvanas évek nagy történészgenerációja után ismét egy kiemelkedő korszakot él meg?
– A hivatkozott munkák többsége valóban az utóbbi három-négy évtizedben jelent meg. Ennek az az oka, hogy mindig az utoljára megjelent művek tartalmazzák a legfrissebb kutatási eredményeket. Horváth Mihály ipar- és kereskedelemtörténeti monográfiája például, amely először 1840-ben jelent meg, és a maga korában úttörő jelentőségű volt, ma már csak historiográfiai jelentőséggel bír. Ezért nem is igen értem, hogy mi szükség volt 1984-es reprint kiadására. Azóta sokkal jobbakat és teljesebbeket írtak. Ugyanez a helyzet a 20. század első felében alkotók legtöbb munkájával is. De azért Hóman Bálint és Szekfű Gyula nagy összefoglalása és a Domanovszky által szerkesztett ötkötetes Magyar Művelődéstörténet ott van a hivatkozott és ajánlott munkák között. Ezek ma is használhatók, és ezért a Szilágyi-féle tízkötetes A magyar nemzet történetével együtt mindig a kezem ügyében vannak. Az 1945 utáni két évtizedben megjelent munkák közül viszont nagyon keveset vettem fel az irodalomjegyzékbe, noha historiográfiai tanulmányaimból jól ismerem őket, és annak idején vizsgáztam is belőlük. Gondolom, sejted, miért: az ideológiai elfogultság ezekben oly mértékben elnyomta a szakszerűséget, hogy egyszerűen hasznavehetetlenek. És ez nemcsak az 1951-es A magyar nép történetére jellemző, hanem a Molnár Erik által szerkesztett és 1964-ben megjelent kétkötetes Magyarország történetére is. Nem is beszélve a Nemes Dezső által összeállított, 1966 és 1976 között többször kiadott A magyar forradalmi munkásmozgalom története című összefoglalásról, amely a történetírás megcsúfolása. Egerben, ahol 2008 óta tanítok, és ahol a doktoranduszoknak historiográfiát is oktatok, ezek a munkák is a kötelező irodalom részét képezik, mert nagyon jól reprezentálják saját koruk ideológiai és politikai bornírtságait. A magyar múlt iránt érdeklődőknek azonban egyáltalán nem ajánlom őket. Az 1960-as évek közepétől fokozatosan javult a helyzet. A Nyugaton élő Bogyay Tamás 1979-ben jó szemmel vette észre, hogy „A marxista jelző az utóbbi évek magyar történetírásában gyakran elvesztette konkrét, pártos értelmét. Ami jó, meggyőző, arra rá kell ütni, vagy rá lehet ütni még akkor is, ha az egész problémának semmilyen marxista vonatkozása nincs. Ha megnézzük, miről van szó, kiderül, hogy olyan szempontokról, technikákról, amilyenekkel szerte a világon dolgoznak jó történészek világnézeti különbség nélkül.” Az 1945 utáni magyar történelemmel foglalkozó munkákra ez persze nem vonatkozott, és a Horthy-korszakkal foglalkozókra is csak részben. E téren csak 1989 után köszöntött ránk a teljes kutatói és alkotói szabadság. Nagyon sok kiváló munka született mindkét korszakról, miközben persze megjelentek a jobb- és baloldali elfogultságoktól terhes, a szakszerű történetírás szabályait semmibe vevő identitáspolitikai termékek is. Utóbbiak szintén hiányoznak az irodalomjegyzékből.
– A méreteiben és színvonalában is messze kiemelkedő Hóman–Szekfű óta több mint nyolcvan év telt el. Azóta a történetírás több korszakos változáson ment keresztül – hogy az elején kezdjük, az Annales-iskola jelentkezése óta s főleg az ötvenes évektől nem lehet ugyanúgy írni a történelemről, mint addig. Mégis a te Magyarország-szintézised az első olyan összefoglaló mű, amelyben nagy helyet kap a gazdaságtörténet, az összehasonlító gazdaságtörténet, a nemzetközi erőtér, a társadalom- és művelődéstörténet, a mentalitástörténet és így tovább. A komplexitásra való törekvésnél a történész nem használ patikamérleget. A te vezérfonalad az állami politikatörténet. A szintézishez a rész- és társtudományok közül melyeket tartod a leginkább nélkülözhetetleneknek?
– Valamilyen mértékig szinte mindegyik eredményeit próbáltam integrálni. Legösszetettebb szakmai háttérrel nyilvánvalóan az őstörténet-kutatás rendelkezik. Ott az írott források mellett különösen nagy szerep jut a régészetnek, antropológiának, nyelvtörténetnek, életföldrajznak, néprajznak és újabban a genetikának. A későbbi korok esetében ezek közül csak a néprajz játszik fontos szerepet. Nélkülözhetetlen viszont az irodalomtörténet, valamint az építészet- és művészettörténet. S mellettük van technikatörténet, viselettörténet, gasztrotörténelem, gender és ethnic studies és így tovább. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez egy nyaktörő vállalkozás, és sokak szerint nem is lehetséges egy olyan „szintetikus” vagy „totális” történetírás, mint amilyenre törekedtem, s amelynek az igényével először a francia Henri Berr lépett fel a 20. század elején, az Egyesült Államokban pedig vele egy időben Frederick Jackson Turner. Programjukat, vagyis a történetírás integratív, a rokon- és társtudományok eredményeit is felhasználó változatát Franciaországban a jól ismert Annales, a tengerentúlon pedig az úgynevezett New History és ezek számos mutációja valósította meg. Az utóbbi évtizedekben viszont előtérbe kerültek azok a vélemények, amelyek megkérdőjelezik, sőt tagadják az ilyen típusú munkák értelmét, sőt lehetőségét. Közismert a francia Jean-François Lyotard 1979-es megállapítása, mely szerint a posztmodern lényege „a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság”. Vagy az amerikai Peter Novick 1988-as okfejtése arról, hogy „a történettudomány már nem egységes, és nemcsak azért, mert az egész kevesebb, mint a részek összegzése, hanem mert nincs is egész, csak részek”. A gyakorlatban viszont az a helyzet, hogy a világ nagy egyetemei és kiadói változatlanul szerkesztik és adják ki a hosszabb-rövidebb ország-, régió- és földrésztörténeteket. Sőt – a brit Peter Burke szerkesztésében – 1994 és 1999 között jelent meg egy hétkötetes új világtörténet (History of Humanity) is. Úgyhogy a gyakorlat cáfolja az elméleti megfontolásokat, vagy legalábbis nem fogadja el azok érveit.
– Ha vitáznom kellene a posztmodern történelemfelfogásról, amely a történettudomány létét sem fogadja el, és a történetírást az irodalom részének tekinti, akkor a te könyved kínálkozna eklatáns példának a nagy narratívák létezésére. Mit tudsz elfogadni a posztmodern történelemértelmezésből?
– Erre azért nehéz válaszolnom, mert a posztmodern filozófia nem olyan koherens és tételesen kifejtett eszmerendszer, mint a pozitivizmus vagy a marxizmus. Legáltalánosabb értelemben a 15–16. századtól formálódó és a felvilágosodással kiteljesedő haladáseszmének, a külvilág megismerhetőségének és a jövő tervezhetőségének a tagadásaként értelmezhető. Jellemzi továbbá – mint már szóba került – a nagy elméletektől való elfordulás, az egymásnak is ellentmondó szemléletek és megoldások tolerálása (anything goes), a hagyományosan jelentősnek tartott események és dolgok leértékelődése, a mikrotörténelem felé fordulás, a játékosság, megtörtént és meg nem történt események vegyítése, sőt a kontrafaktualitás, vagyis a történelem alakulásának elképzelése merőben fiktív alapon. Mindezek közül semmi bajom a mikrotörténelemmel, a történetírás ugyanolyan legitim formájának tartom, mint az összes többit. Nem tartom azonban történetírói teljesítményeknek a kontrafaktuális víziókat és a fiktív elemekkel is operáló intellektuális játékokat. Ezek lehetnek jók és rosszak, érdekesek vagy unalmasak, de kívül esnek a történetírás fogalmán. Azt azonban, hogy a történetírás nem úgy tudomány, mint a természettudomány, hanem egyfajta átmenet az irodalom és a tudomány között, magam is vallom. Az összegyűjtött adatok értelmezésének, elbeszéléssé rendezésének és az elbeszéltek értékelésének a fázisaiban elkerülhetetlenül megjelenik a történész szubjektuma, amely a természettudósra nem jellemző, a művészekre viszont igen. De ezt már Wilhelm von Humboldt és Gustav Droysen is kifejtette a 19. században, Benedetto Croce pedig a múlt század elején. Utóbbitól származik az intuíció két formája, a tisztán elképzelt és a reálisan elképzelt közötti különbségtétel. Előbbi a művészek, utóbbi a történészek sajátja. Elfogadhatatlan számomra az a feltevés is, hogy nincs tőlünk független valóság, csak különféle szubjektív nézetek vannak, és ezek egyenrangúak. Több alkalommal elmondtam és leírtam már, úgyhogy csak ismételni tudom, hogy a múlt jelenségeit természetesen lehet láttatni különböző nézőpontból, de egyáltalán nem lehet őket tetszés szerinti jelentéssel felruházni. Másrészről abból a tényből, hogy egyetlen értelmezés sem teljesen objektív, még nem következik, hogy minden értelmezés egyenrangú. Az értelmezések száma elvileg végtelen, ám értékük különböző. A mesterségét szakértelemmel végző és a források tömegét áttanulmányozó történész meggyőző erejű értelmezése nyilvánvalóan más minőséget képvisel, mint a szubjektivitást tudatosan vállaló memoáríróé vagy egyéni emlékezőké. A posztmodern megközelítéssel szemben e tekintetben Paul Ricœur véleményét osztom, aki szerint a történész azon törekvése, hogy ne szimpla fikciót, hanem igaz elbeszélést adjon olvasói kezébe, egy bizonyos pontig megvalósítható. „A történetírás – írta a francia filozófus – lehetővé teszi, hogy térben és időben messzebbre tekintsünk, kritikusan viszonyulhassunk a tanúvallomásokhoz, a magyarázatokhoz […] és pártatlanul szemléljük a sérült és a másik szerencsétlensége iránt néha vak emlékezetek egymással versengő követeléseit.” Szóval, ha az emberi gondolkodás történetét premodern, modern és posztmodern fázisokra, illetve szemléletmódokra osztjuk, akkor én magamat megrögzött modernistának tartom. Vagyis nem hiszem, hogy a pitypangot csak gyönyörű virágnak vagy kártékony gyomnak lehet tartani, de azt sem, hogy pitypang nincs is, csak a róla alkotott képzeteink valóságosak. Ezzel szemben elfogadom, hogy vannak, akik szerint a pitypang szép virág, mások szerint viszont gyom.
– Clausewitz a hadviselésre mondta, hogy annak két legközönségesebb és legfontosabb eleme a véletlen és a kiszámíthatatlanság. Szelídebb megfogalmazásban mennyire vetíthető ez ki általában a történelemre? Ezek az elemek mennyire befolyásolták a magyar történelem menetét? És mennyire befolyásolták az úgynevezett objektív, az erősen ok-okozati összefüggésben levő tényezők? Azt írtad, s ez a kötetből élesen ki is tűnik, hogy a legjobban Magyarország Európához, majd a 20. századtól a világhoz viszonyított fejlettségi szintje izgatott. Milyen szakaszokat találtál e szempontból? Volt-e ezeknek kapcsolódásuk a világban végbement ciklusokhoz?
– Minden ország történetében vannak olyan helyzetek, amikor a vezetői által hozott döntések érdemben befolyásolhatják és befolyásolják is népük jövőjét. Géza és Szent István döntése a nyugati kereszténység mellett kétségkívül ilyen volt. Maradhattunk volna továbbra is pogányok, folytathattuk volna „kalandozásainkat”, és akkor nagy valószínűséggel ugyanaz lett volna a sorsunk, mint a hunoké és az avaroké: eltűntünk volna a történelem süllyesztőjében. A kiegyezést sem feltétlenül kellett megkötnünk 1867-ben. Megköthettük volna előbb is, rosszabb feltételek mellett, és várhattunk is volna vele, még jobb feltételekben reménykedve. És – legalábbis elvileg – követhettük volna a Kossuth által javasolt utat is, amelynek a kimenetelét viszont nem ismerjük. Csupán valószínűsíthető, hogy Trianonnál rosszabb nem lett volna. Ugyanakkor nagyon fontosnak tartom azokat az objektív adottságokat is, amelyek meghatározzák azokat a kereteket, amelyeken belül a jó vagy rossz döntéseket államférfiaink hozták. Azon az adottságon, hogy a Kárpát-medence csak részben és felületesen romanizálódott, sem Szent István, sem utódai nem tudtak változtatni. Ez az alapja annak, hogy a környező országokkal együtt a mai napig Európa keleti fele vagyunk, és persze nemcsak földrajzi értelemben. A Kárpát-medence lakói az Újvilág felfedezéséből származó előnyöket sem használhatták ki, és arról sem tehettünk, hogy néhány évszázadra olyan erős és agresszív déli szomszédunk támadt, mint amilyen az Oszmán Birodalom volt. Legközelebb Európa fejlett részeihez valószínűleg ezeket a fejleményeket megelőzően, a 15. században kerültünk, majd ezt követően a 19. és a 20. század fordulóján. Azóta távolodtunk. Ezt sokoldalúan törekedtem bizonyítani, és azt hiszem, hogy nem sikertelenül. Persze, aki nem vak, az erről könyvem elolvasása nélkül is megbizonyosodhat. Elég felülnie a vonatra a Keleti pályaudvaron, és leszállni Bécsben a Hauptbahnhofon. A különbség leírhatatlan. Pedig amikor épültek, a 19. század utolsó harmadában, budapesti pályaudvaraink még olyanok voltak, mint a közép- és nyugat-európaiak: a bécsi Westbahnhof vagy a párizsi Gare de l’Est.
– Magyar sors, pláne: magyar fátum. Van ilyen? A napokban olvastam egy német szerzőnek a rendszerváltások idején megjelent írását, amelyben tömör egymondatokat adott a kelet-európai népekről. Rólunk azt mondta: „A magyarokat csak az érdekli, hogy magyarok.” Mennyi igazság van ebben a bonmot-ban?
– Semennyi. Pontosabban éppen annyi, mint abban, hogy a németeket csak az érdekli, hogy németek. Az ilyen állításokkal meg lehet hökkenteni az olvasót, csak éppen nem lehet bizonyítani. Ma talán kevésbé, de a két világháború között nagy keletje volt az ilyen „bonmot”-k mögött meghúzódó nemzetkarakterológiai eszmefuttatásoknak. Ezek sorát Prohászka Lajos 1936-os esszéje (A vándor és bujdosó) nyitotta meg. A budapesti egyetem pedagógiaprofesszora ebben a vándorló német iparoslegény cselekvő, világra nyitott és sikeres hősfigurájával szemben az otthon ülő, bujdosó magyar archetípusát konstruálta meg. Ennek a magyar karakternek alapjellemzői a rejtőzködés és az elzárkózás, a szűkös, de biztos életfeltételekkel való megelégedés, az ábrándokba és a múltba való menekülés, a tompa rezignáció és a terméketlen ellenzékiség, amelyekhez időnként pártütő hajlam, szalmalángszerű lelkesedés és átgondolatlan cselekvés társul. Néhány évvel később, az 1939-es Mi a magyar? című kötetben Szekfű Gyula a középkori magyarságot három alaptulajdonsággal jellemezte. Ezek a következők voltak: szabadságszeretet, vitézség és politizáló hajlam. Az általánosítás alapja három dokumentum volt: egy az ókorig visszanyúló irodalmi toposz a pusztai lovas nomádokról, Freisingi Ottó 12. századi leírása a magyar előkelők tanácskozó testületéről, valamint az Aranybulla. Az ezekben szereplő egy-két mondatos megállapítások időtlenítése és kiterjesztése az egész magyarságra olyan önkényes forráskezelésről tanúskodik, amit Szűcs Jenő teljes joggal nevezett módszertani salto mortalénak. Az ilyen típusú túláltalánosításokat tudatosan kerültem. Egyedül Hamvas Béla Öt géniusz című, jóval későbbi, végleges formába csak 1959-ben öntött esszéjéből idéztem két-három olyan konkrétabb megállapítást, amelyek empirikusan alátámaszthatók.
– A könyved abban a tekintetben is eltér a néhány hasonló műtől, hogy nagyobbik része a 19. század előtti korokkal foglalkozik, a két világháború közötti időszak pedig igen rövidnek tűnik. Mi az oka ennek? Mindent megírtál már erről a kevéssé rokonszenves korról?
– Nem te vagy az első, aki munkám szerkezetének terjedelmi megoszlásáról ilyen megállapítást tesz. Többek között ezt kifogásolta az Élet és Irodalomban Bihari Péter is. Meg kell azonban mondanom: az, amit tényként állítotok, egyszerűen nem igaz. A magyar középkorral, amely korszakolásomban az államalapítástól 1526-ig tartott, 131 oldalon írtam. Ez azt jelenti, hogy egy évre 0,24 oldal jut. A következő nagy egység időhatárai: 1526–1683. Ennek 73 oldal a terjedelme, az arány pedig 0,4 oldal egy évre. A Habsburg Monarchiában töltött 232 év történetét 155 oldalon adom elő, így az arány egy évre 0,6 oldal. S végül a Trianon utáni utolsó nagy fejezetre, amely alig száz év története, összesen nyolcvan oldal jut, vagyis évenként 0,8 oldal. Tehát éppen fordítva van, mint ahogy állítjátok. Minél közelebb kerülünk napjainkhoz, annál részletesebb a történet. Persze, lehetett volna ennél sokkal részletesebb is. Mi sem lett volna könnyebb számomra, mint a 20. század történetében elmerülni, a korábbi korokról írva pedig a lehető legrövidebbre fogni a mondandómat. Ismerek munkákat, amelyek szerzői így jártak el. Nekem azonban az volt a véleményem, hogy a 20. század túldimenzionálásával nem segíteném, hanem akadályoznám olvasóimat múltfelfogásuk tökéletesítésében. Ha a tágan felfogott magyar reformkorról, vagyis a 19. század elő feléről elegendő 23 oldal, Mária Terézia negyvenéves uralkodásáról pedig 13, akkor miért nem elég húsz oldal a negyedszázados Horthy-korszakról? Mi volt ez a huszonöt év a magyar nép több ezer és a magyar állam ezeréves történetében? Hogy erről sokkal többet tudunk, mint a korábbi korszakokról? Persze, ez így van, de aki erre a sokkal többre kíváncsi, az vegye elő a Magyarország 20. századi történetével foglalkozó munkákat. Az enyémet, amely majdnem 700 oldal, vagy másokéit, amelyek rövidebbek.
– Az utolsó fejezeted száz évet fog át, a címe: Trianon után. Minthogy veled kapcsolatban senkiben nem merül föl az irredentizmus gyanúja, meg kell kérdeznem: mit jelent ez a cím?
– Ez a fejezetcím azt jelenti, hogy az 1938 és 1944 közötti időszaktól eltekintve, Magyarország 1920-tól kezdődően egészen napjainkig azok között a határok között él, amelyeket az első világháborút lezáró, a versailles-i kastélykert Nagy Trianon kastélyában aláírt békeszerződésben megállapítottak számára. Ennek máig ható gazdasági, politikai és mentális következményei vannak. Mondjam fel ezeket? Éppen most, amikor a román miniszterelnök székely zászlókkal kapcsolatos kijelentése az ismeretes diplomáciai bonyodalmakhoz vezetett? Milyen más címet lehetett volna adni ennek az utolsó nagy egységnek, miután a korábbi fejezetcímek is mindig a magyar államiságra és nem a „társadalmi módra” és nem is a „korszellemre” vonatkoznak? Mi lehetne az a legkisebb közös többszörös, ami a Horthy-korszakot, az államszocializmus időszakát és napjainkat is összeköti? A trianoni határokon kívül én nem tudok ilyet mondani.
Papp Gábor
