(2003. 01. 16., csütörtök)
Rézek 2.
Fél hét lesz néhány perc múlva. Ő nyitja fentről a kaput. Friss. Zöld ing van rajta, talán szürke (máskor mindig fehér). Leülünk az ablak elé, a szokásos helyünkre, ő mindig szembe a könyvespolccal, háttal az íróasztalnak és a másik szobának, amelynek nyitva az ajtaja. Nem tudom megállni, hogy megint ne dicsérjem a faltól falig ablakot.
– Szelel – mondja. – Története van. Kihívtam azt az embert, aki néhány éve csinálta. Úriember, jól öltözött vállalkozó, nagy táskával. Amikor a faltól faligot megrendeltem tőle, azt mondta, meg tudja csinálni úgy, hogy amikor kinyitom, eltűnik az ablak keretestül a falban. Akkor nem lennének ezek a…
– Rámák – mondom…
– … rámák – mondja. – A duplájába került volna. Így volt 300 ezer. Drágák az ablakok. Látod – mondja –, ha ez a kallantyú lefelé van fordítva, akkor zár, ha jobbra fordítom, nyit, ha fölfelé, akkor kibillen előre. Így szellőztetek. Most, amikor voltak ezek a nagy szelek, éreztem, hogy húz valahol ott fent. Kihívtam. Mondom neki, hogy baj van, azt mondja, megvizsgáljuk. Tele van német anyagokkal, szerszámokkal. Olyan táskával jár, mint egy orvos. Megvizsgálja ott felül, és azt mondja: ezt akkor elrontottuk. Ilyenek ezek a vállalkozók, mondom neki, javítsa meg. Szétszereli, összerakja, ugyanúgy szelel. Azt mondja, nem tudja megjavítani, így marad. Kicsit jobb, de szelel, mondja. Hát most is szelel még. Két-három fokot jelent, ha kint nagy a szél. Nagyon sokba kerül, nagy a lakás. A gáz 32 ezer forint. A telefon! Arról ne beszéljünk. Az a Holmi miatt nagyon magas. Neked milyen lakásod van?
– Hatodik kerület, első emelet, kb. 123 négyzetméter lakható terület.
– Az jó – mondja. – Három gyereked van. Mit adsz a gyerekeidnek?
– Messzi van még – mondom. – Bár a tizenhét évesnek nincs olyan messzi.
– Az három éven belül is lehet.
– Remélem, nem lehet – mondom.
– Majd férjhez megy egy gazdag férfihoz.
– Nem tudom – mondom.
– Dehogynem tudod – mondja. – Anna teherbe esett – mondja –, aztán összeházasodtak. Előbb a Margit körúton vettünk ki nekik egy szobát, aztán a József Attila-lakótelep környékén. Kétezer forintért. Mondtam Kormosnak, hogy a felével szálljon be. Hol adott ezer forintot, hol nem adott. Anna ott nagyon szeretett. Vécé, fürdőszoba nem volt. Vécé a folyosón. De érdekes emberek laktak ott. A második lányom egy állatorvoshoz ment férjhez. Szolgálati lakásban laktak, majd amikor lehetett, megvették, mit tudom én… egymillió forintért. Misi meg itt van. Majd csinálnak a lakással valamit. Nagy ez nekik, meg drága. Volt itt egy pasas, ingatlanos, akit megkérdeztem. Harmincmillió. És mit lehet vele kezdeni, kérdeztem. Azt mondja, ezt már ki lehet adni követségeknek 300 ezerért. Ide már eljönnek, mert ezek azért inkább a Rózsadombon vesznek ki lakást, főleg rezidenciának. De itt a Duna, a panoráma miatt még jó nekik. Mégiscsak egy tér ez itt. Ki lehet adni háromszázért, és százért kivenni egy nekik jobban megfelelőt, kétszázból meg már majdnem élni lehet. De nem ebben az állapotban, ezt mondta a pasas. Hát mi van ezzel a lakással, kérdeztem tőle. Ott van például egy repedés, mutatta az ajtó mellett, azt ott. Látod? Na meg a fürdőszoba. Miért, mi van a fürdőszobával, kérdem, hát az borzasztó, mondja. Mi borzasztó, a fa ülőke? Az is, mondja. Az nekem tökéletesen megfelel, én nagyon jól tudok ülni azon, mondom. De mások nem, mondja az ingatlanos. Minden tökéletes kell hogy legyen. A felújítás mai áron másfél-két millió, mondta.
– Amikor visszaadják, visszaállítják az eredeti állapotot – mondom.
– Igen, felújítják – mondja. – Megnyugodtam. Itt marad nekik, mégiscsak adok valamit.
– Na, mit hoztál, lássam.
Fényképeket nézegetünk. A váradiakat, ahol ő nem volt, és a műcsarnokbelieket, a két könyvbemutatóról. Tetszik neki. Mondom, hogy azokból, amelyeken rajta van, szívesen csinálok másolatokat.
– Kettő elég – mondja.
Hoztam a Mesélő képeslapok képeslapjaiból.* – Apróságok – mondom. – Elküldhetem – mondja ő.
– Itt a könyv – mondom. – A Költők könyvének az ötletét innen vettem. Mai magyar Múzsa.**
– Ki adta ki? – kérdi.
– A Magyar Könyvbarátok Szövetsége, 1930-ban.
– Vajthó – mondja. – Tanított. Ilyeneket csinált?! Nem ismertem. – Lapozza. – Ezeket valahonnan kivették – mondja az esszékre. – Az Estnek, lehet, hogy Az Estnek volt három könyve. Ők azt kérték, hogy küldjön be egy verset, és indokolja meg, miért éppen azt küldte. Emlékszem, volt, aki azt írta, hogy azért, mert ez az utolsó. Volt, aki azt, hogy azért, mert ez a legnépszerűbb. Volt, aki dalt küldött. Itt is van dalköltő, tessék. Micsoda nevek. Ezt nem is ismerem. Arra vagyok kíváncsi, ki írt Kosztolányiról.
– Túróczi-Trostler – mondom.
– Itt van, Túróczi-Trostler. Ismertem, engem nem tanított. Nincs benne Tóth Árpád, akkor már nem élt, és Radnóti.
– Pedig neki már megvolt, éppen ebben az évben jelent meg az első könyve – mondom.
– Gyenge könyv volt az még, nyilván azért. Vagy nem is tudtak még róla. Nagyon érdekes könyvet hoztál. Nem tudtam róla. Jó ötlet, és te hogy akarod? Kell egy lista.
– Csináltam egy vázlatot – mondom –, tessék. Petrivel, Orbánnal kezdeném.
– Baka – mondja –, Baka Pistát ne hagyd ki. Nagyon nagy.
– Nemes Nagy Ágnesre gondoltam még harmadiknak – mondom.
– Ne gondolj rá. Tíz éve, több mint tíz éve meghalt. Baka! Nagyon erős kezdés.
– A folytonosság miatt gondoltam, hogy egyértelmű legyen, honnan indul ez a költészet, és hol tartunk.
– Baka. Petritől mit?
– Hogy elérjek… – mondom…
– …a napsütötte sávig – mondja.
– Azt.
– Nagy vers. De van más is. Nem jut eszembe, egy görög vagy római név a címe, egy antik költő vagy államférfi. Az is nagy vers. Petrinek van néhány. Nagyon szeretem. Ezt elmondom neked. Elmondom, hogy született ez a vers. Egy barátja, aki nagyon szerette a verseit, meghívta Németországba. Akkor már mehetett. Mindent fizetett, felolvasóestet szervezett neki. Petri egy ilyen est után berúgott, mint a segg. Nagyon sokszor láttam részegen. Itt is egyszer. Amikor kiment az ajtón, olyan részeg volt, hogy elesett. Beleesett valami éles nyavalyába, beszakadt a feje. Na, mindegy, nem lehetett bírni vele, rémes alak volt. Berúgott. De annyira, hogy azt hitték, meghal. Orvost kellett hívni hozzá. Már levegőt se vett. Az orvosok elvitték egy kórházba, és amikor másnap, valamikor felébredt, hát szörnyű állapotban volt, ezt ő mesélte nekem. Azt se tudta, hol van. Azt látta, hogy kórházban, de hogy pontosan hol, Németországban vagy máshol, arra nem emlékezett. Nem tudott ő olyan jól nyelveket, németül se. És ahogy szép lassan magához tért, ő mesélte így, elkezdett gondolkodni azon, hogy vajon tud-e ő ebben az állapotban verset írni. Arra gondolt, hogy megpróbálja. Gyógyító söröket szerzett, ehhez mindig nagyon értett. És akkor eszébe jutott egy régi kalandja ezzel a kurvával. Leült, és megírta. Ezt, így. A költők rémesek.
– Álmodtam vele. Most, valamelyik nap. Bementem egy szobába, és ott ült Petri. Mondom, szervusz, Gyurka, azt mondja, szervusz. Azt kérdi: mi van veled? Mondom, meg fogok halni. Az mondja, az nem olyan nagy ügy, mindenki meg fog halni. Na de nem mindegy, mikor, meg hol, mondom neki. Az mindegy, mondja ő. És nem igaza volt? Hát nem mindegy? Ő aztán tudta. Szarok vagyunk. Hát nem szarok vagyunk mindannyian? Mindenki ott, ahol van, ott szar. Szívószállal szívta dobozból a sört. Nyelni, kortyolni pohárból már nem tudott, annyira fájt a torka. Ezt is megírta, Mihályra és Dezsőre, Babitsra és Kosztolányira emlékeztette a saját sorsa, még abban a vonatkozásban is, hogy mind a hárman gégerákkal kezdték. Erre én is hivatkoztam a temetésén. Ragaszkodott hozzá, hogy én mondjak beszédet. Sokat szenvedtem azzal a szöveggel, és amikor készen voltam, éreztem, hogy nincs megemelve a vége. Akkor megint szenvedtem, és arra gondoltam, hogy ezt beleírom, ezt a párhuzamot, amit ő maga állított, és ami valahol azért jogos. Elmondtam a beszédemet, utána odajött a Mari, és azt kérdezte, hogy ugye komolyan gondoltam. Elmondtam, mondtam neki. De ugye komoly?, kérdezte megint. Hát elmondtam, én csak ennyit tudok. Nem értette.
– Van néhány nagy verse, de nyelvet nem teremtett. Nem úgy, mint az igazán nagyok. Arany, de még előtte Berzsenyi.
– Petőfi is, Szabó Lőrinc is – mondom neki.
– Igen – mondja –, de Petri nem.
– Ha csak nem azzal – mondom –, hogy ebben a beszélt nyelvben elment talán a végsőkig.
– Igen, nagyon durva – mondja.
– Ott van a Brezsnyev-verse – mondom. – Sokan azt sorolják még a nagyon nagy versek közé.
– Igen, de nem az. Durva. Én azt nem szeretem. Nagy vers, de nem szeretem. Nézd meg azt az antik költőst, nem jut eszembe a név. Az nagy vers. Végtelenül egyszerű és nagy.
– Volt bátorsága ilyen egyszerűen – mondom.
– Hát ez az – mondja. – Nyelvet, költői nyelvet nem teremtett, és emiatt ki tudja, mi marad meg belőle ötven év múlva.
– Rakovszky benne van? – kérdezi.
– Benne – mondom.
– Oravecz? Őt nem szeretem, de nem lehet kihagyni.
A fejemhez kapok. – Én szeretem, látod, és mégis kihagytam.
Már nincs a kezében a lista, maga elé tette az asztalra. Hátradőlve ül a fotelben.
– Tóth Judit, Párizs. Nem lehet kihagyni.
Előrehajol, ceruzával beírja. – Horváth Elemér, láttam, benne van, az jó. Varró benne van? – Előrehajol.
– Benne – mondom.
Visszazökken. – Székely Magda?
– Nem szeretem, már nem olvasom.
– Legyen benne – mondja.
– Írd föl – mondom.
– Majd meglátod – mondja ő.
– Most jut eszembe, látod – mondom neki –, Faludyt kihagytam.
– Nem baj – mondja ő.
– Hát ez az – mondom.
Legyint a kezével.
– Én amatőrnek, dilettánsnak érzem.
– Ripacs – mondja ő. – Csak ripacs. Nem dilettáns.
– Beletennéd, vagy nem tennéd bele?
– Tedd bele. Vagy inkább mégse. Imre Flóra nincs benne, ideírom. Nem igazán jó, Lator kedvence, de jó a formakultúrája. Dobait én nem tenném bele, te is megkérdőjelezted. De benne hagynám Görgeyt. Miért ne?
– Mert miniszter.
– Zalán. Minek? Én nem szeretem. Harsány. Dobait húzd ki. Te is megkérdőjelezted. És Peer Krisztián se olyan jó már.
– Az ő neve mellé nem tettem kérdőjelet – mondom.
– Nem – mondja ő. – Én már nem szeretem. Te olvastad ezt a falloszos könyvét?
– Beleolvastam – mondom.
– És milyen?
– Nem jó. Olyan, amilyennel egy költő pénzt akar keresni – mondom.
– Elég jó interjút adott.
– Olvastam – mondom –, a Magyar Hírlapban.
– Ott – mondja –, jó interjú. Tud valamit az a gyerek, de nem az igazi. Térey?
– Benne van – mondom.
– Láttam – mondja. – Látod, itt van a könyvedben, a Mai Múzsák könyvében, amit hoztál. Itt van az a Térey Sándor, akitől (el)vette a nevét. Tőle vette el, ettől a Térey Sándortól. Ő is debreceni, azt tudod, ugye?
Bólintok.
– Térey tehetséges. És tud dolgozni. Nagyon fontos, hogy tudjon dolgozni, ha már tehetséges.
Belelapoz a Mai Magyar Múzsák könyvébe. – Szép Ernőről mit írt Kosztolányi? Azt még meg akarom nézni. – Megtalálja a könyv vége felé.
– Ezt a szöveget nem ismertem. De igen, erre a mondatra emlékszem. –Rámutat az ujjával.
* Péter I. Zoltán Mesélő képeslapok – Nagyvárad 1885–1915 című könyvét 2002-ben adtuk ki a Várad, villanyváros című, általa tervezett sorozatban. A könyvet Nagyváradon a bábszínházban, Magyarországon a Műcsarnokban mutattuk be, mindkét helyszínen óriási érdeklődés mellett. Ez utóbbin ő is jelen volt. A sorozat minden egyes kötetében mellékletként postázható képeslapok voltak elhelyezve.
** Az 1930-ban a Könyvbarátok Szövetsége kiadásában megjelent könyvről van szó, amely az általam összeállított Költők könyve (2003) című könyv mintájául szolgált. A kötetben 93 vers, portré és (ön)életrajz, valamint a műveket elemző miniesszé szerepel, Peti Péter készítette a szerzők portréit. A kortárs költők előtt Baka István, Orbán Ottó és Petri György egy-egy verse, rövid életrajza és egy elemzés olvasható.
A teljes szöveg a Mozgó Világ 4-es számában érhető el.
