Múlt vasárnap a benalmadenai templomban Izraelért, Gázáért, Ukrajnáért és Oroszországért imádkozott a pap. Az iskolában csütörtökön a palesztinokért sztrájkoltak, a jövő héten pedig Izraelért fognak sztrájkolni. Ez amolyan szolidaritási sztrájk: aki egyetért vele, aznap nem megy iskolába. Félig-meddig Afrikában vagyunk, sok itt a Marokkóból meg Algériából érkezett bevándorló, ők lélekben inkább a palesztinokkal vannak. Másrészt pedig itt él Spanyolország (Madrid és Barcelona után) harmadik legnagyobb zsidó közössége.
Béke van.
Amióta kint vagyunk, viszonylag gyakran kérdezik tőlünk, milyen itt élni, érdemes-e ideköltözni. Ha otthon járunk, gyakorlatilag mindenki rákérdez, direktben vagy diplomatikusan. Mintha odahaza mindenki ezen töprengene; mintha a magyarokat semmi más nem érdekelné, mint hogy hova lehet lelépni, ha úgy van (és mostanában általában úgy van). Mi pedig azt szoktuk válaszolni, hogy a legfontosabb, a tengernél, a napsütésnél, a pálmáknál, a papagájoknál és a tizenkét hónapon át tartó gyümölcsszezonnál is fontosabb malagai specialitás a béke.
De azért fontos persze a többi is, például a narancs. Itt is van szedd magad: az ember feliratkozik a Facebookon, másnap kigurul a városszéli narancsligetbe, és teleszedi a csomagtartót friss, érett naranccsal. Az asztali narancsnak egy euró a kilója, a „zumo”-nak, amiből inkább levet érdemes facsarni, kettő. Talán a fajtájuk is más, de az biztos, hogy a „zumo” narancs levesebb, mert többet locsolják. A gyümölcsök árát leginkább a vízigény határozza meg. A repülőről, amikor leszállás előtt köröz az andalúziai táj felett, rengeteg víztározót látni. Mindenki, aki a mezőgazdaságból él, vagy csak egy kis kertecskében gazdálkodik, gyűjti az esővizet. A víz ingyen hullik az égből (évente egyszer-kétszer), de az összegyűjtésnek és a tárolásnak költsége van, ami beépül a gyümölcsárakba. Az idén például 2,6,-2,9 euró helyett inkább 3,1-be kerül a mangó (nem egy darab, hanem egy kiló), mert egész nyáron locsolni kellett. Narancsból inkább csak a „zumo” kategóriát öntözik, meg is látszik az árán.
A narancsszedés egyébként – egy gondozott ültetvényen – remek mulatság. Nem hullik semmilyen szúrós izé az ember szemébe vagy nyakába, és nincs dilemma, hogy finom-e a narancs: ha narancssárga, akkor finom, összesen ennyit kell tudni róla. Fák alatt dolgozunk, árnyékban, és a kezünk narancsolaj-illatú lesz a levelektől. November közepe van, de pillangók röpdösnek mindenfelé, és este, amikor a nap lejjebb ereszkedik az égen, és a színe hasonlatos lesz az érett narancséhoz, narancsszínűre festve a házfalat, a kéményt, a cseréptetőt és a cseréptetőn a ki tudja, egy narancsföldön mire váró, bután óbégató sirályokat, megszólalnak a tücskök, és a házfalnak támaszkodó ciszternában a békák is. A hangulat bukolikus, és az említett külsőségektől eltekintve határozottan nyárias, mintha valahol Nógrádban lennénk egy augusztusi estén, csak ott nincsenek narancsgazdák. Itt viszont vannak: nyugodtak, kiegyensúlyozottak, és az árat mindig lefelé kerekítik. Annyira udvariasak, hogy az már parodisztikus. Nem sietnek. Egy spanyol eleve nem szalad – csak az fut, aki éppen sportol –, narancsszedés közben meg végképp bolondság lenne sietni. Hova? Minek? A narancsliget itt volt már ötszáz évvel ezelőtt, és minden bizonnyal itt lesz ötszáz év múlva is, ha lesznek még akkor emberek. Akkora, mint egy focipálya, az egyik sarkán bástyaszerű őrtorony jelzi, hogy voltak ezen a tájon küzdelmesebb történelmi korszakok is. A fák roskadásig vannak gyümölccsel. Sok a narancs, és kevés a narancsszedő. A spanyolok jól élnek – azért az egy euróért, amit a saját szedéssel megspórolnak (két euróért a Mercadonában is lehet asztali minőségű narancsot kapni), nem fogják összenarancsolajazni a kezüket. Az a benyomásunk, hogy ide nem is a narancsért jön az ember, hanem az élményért: tücsökszóra narancsot szüretelni a naplementében van annyira jó, mint bármi más, amivel egy andalúz délutánt/estét eltölthetünk.
Aki tehát szereti saját maga leszedni a narancsát, annak mindenképpen érdemes ideköltözni. A házak olcsóbbak, mint Pesten, a bérleti díjak viszont drágábbak: az jár jól, aki vesz, és nem az, aki bérel. Minden más költség azonos vagy alacsonyabb. Fűtés nincs, a benzin nagyjából annyival kerül kevesebbe, amennyivel az áram többe, vagyis összességében az energiára sem fogunk ráfizetni. Az étel, ha nem élünk nagy lábon, kifejezetten baráti árú. Ruhát mondjuk nem itt érdemes venni (ha már mindenképpen, akkor a fuengirolai piacon), de az andalúz tengerparti agglomerációban az öltözködés-kérdés – fogalmazzunk finoman – nincsen túllihegve. Ez nem Menton vagy Monaco, innen nem fognak kinézni, ha a szmokingod gombolása nem követi a legutolsó divatot. Másfelől meg nemhogy zakó, de vasalt ing sem volt rajtunk tizenöt hónapja.
A kapcsolattartás az óhazával egyszerű: van Wizz Air, Ryanair, meg vannak a különböző ár-összehasonlító oldalak, ahol, ha az ember egy kicsit előre gondolkodik, néha nevetséges áron lehet átszállásos jegyeket találni. Igaz, az átszállásra rámegy a nap, de közben utazunk, látunk valamit Frankfurtból vagy Bolognából, és lassan megszokjuk, hogy nem itt vagy ott vagyunk otthon, hanem (Európában) mindenhol: az a része a világnak, ahol komfortosan érezzük magunkat, erőteljesen kitágul.
Annak jó itt, aki nem akar semmit csinálni – semmi mást, mint amit lehet. Lehet horgászni, golfozni, meg úszni a tengerben, a törzsközönség nagyjából ezt a hármat váltogatja. A víz sekély, de bizonyos halfajok kijönnek a parthoz; szezononként mindig más és más. Fogják őket kiflicsücsökkel (!), óriás iszapgilisztával, sőt az úszós készség horgára akasztott rezgő-mozgó műhallal is, ezt az utóbbi módszert máshol még nem láttuk. Lehet síelni is. Igaz, 150 kilométert kell autózni hozzá a Sierrákig, ott viszont, 3500 méteres magasságban, bőven van hó októbertől áprilisig. Százötven kilométer egy spanyolnak nem távolság: itt az van „messze”, ami legalább ezer kilométerre van tőlünk, mint Barcelona vagy Bilbao.
Viszont nem lehet például veszélyes állatokra vadászni, leszámítva az afrikai széllel érkező egzotikus szúnyogokat. És politizálni sem; nincs kivel. A spanyol belpolitika elvben a legizgalmasabb időszakát éli (van már kormány, de a szociknak úgy kellett összekalapozniuk a kormányprogramot támogató voksokat mindenféle regionálnacionalista szerveződésektől – összejött végül, de amnesztiát kellett adni érte cserébe a legutóbbi törvénytelen kiválási népszavazást szervező katalán vezetőknek, amivel a sajtó szerint a spanyol lakosság hét tizede nem ért egyet). Áll a bál, legalábbis Madridban, állítólag – merthogy az egész felfordulás Malagából nézve tökéletesen érdektelen, az biztosabb, mint az egyszereplős közbeszerzés végeredménye a felcsúti idegenforgalmi epicentrumban. Ez olyan hely, ahol tavaly a marokkóiak zavartalanul ünnepelhették a legelőkelőbb tengerparti bárban, hogy kiejtették a spanyolokat a focivébén – mondjuk nem csináltak túl nagy felhajtást, állt kint pár G-Merci marokkói zászlóval letakart motorháztetővel, meg éjfélkor felröppent néhány petárda, de egyebet miért csináltak volna? És kit zavart? Gondoljuk el ugyanezt hazai közegben: kijutnánk a világbajnokságra, meg a Fülöp-szigetek is, aztán a filippínók kiejtenék a magyarokat, és átmenetileg nálunk állomásozó nemzettársaik a győzelem éjszakájára kölcsönvennék a Duna-korzón a Marriott földszintjét, hogy megünnepeljék a fölöttünk aratott történelmi győzelmet. Sikerült elképzelni? Itt Malagában az ilyesmi simán megtörténhet, mint ahogy meg is történt. És nem arról van szó, hogy nem szeretik a hazájukat, vagy nem eléggé. Mindenfelé hatalmas spanyol meg andalúz (piros-sárga-piros illetve zöld-fehér-zöld) lobogók lobognak a házakon, és a malagai csapat meccseire még úgy is kimegy alkalmanként 20-25 ezer ember, hogy tavaly kiestek a másodosztályból. Ha keresnénk a bajt, biztosan elég lenne rosszat mondani a spanyolokról vagy Spanyolországról bárki itteni előtt, és rögtön megtapasztalnánk azt a régóta hiányolt szenvedélyt. De azon, hogy kinek kellene kormányt alakítania Madridban, vagy ki az, aki nem eléggé spanyol, ezek az emberek sosem fognak összeveszni.
Szóval az költözzön ide, akinek bejönnek az indulatmentes andalúz hétköznapok. Eleinte furcsa lesz – magyarként mindenképpen –, de aztán egy idő múlva azt vesszük észre, hogy másképp ráncolódik az arcunk: az a kis keserű árok a bal szélről eltűnik, de gyűr helyette a mosoly két másikat jobb meg bal felől, és az arc után derűsebbre fordul a lélek is. Aki dúlni-fúlni, gyűlölködni, konspirálni akar, maradjon inkább otthon, mert ahhoz errefelé nem megfelelő a klíma. A két évszak közül most az őszben járunk, virágzó leanderekkel, 24-25 fokig fölkúszó nappali hőmérséklettel, és olyan kék éggel, mintha egy begombázott giccsfestő pingálta volna fölénk. A kertekben érik a gránátalma, a datolyaszilva – utóbbi jellegzetes karácsonyi gyümölcs, az ünnepek után eltűnik a boltokból; hogy hova teszik, rejtély –, a citrom, meg a fentebb már megénekelt narancs. Még itt vannak a fecskék (vagy el se mennek innen soha, ezt ránézésre nehéz megállapítani, mindenesetre boldogan csivitelnek, és fáradhatatlanul loholnak a levegőben a legyek után). A tenger még mindig majdnem húszfokos, a fenyőfán szólnak a kabócák, és úgyszólván elképzelhetetlen, hogy pár hét múlva karácsony lesz, pedig már újra kint állnak a muzsikáló fényangyalok a körforgalomban a pálmák alatt.
Ez ilyen hely: ennyit tud, de azt üzembiztosan. Nekünk pedig állandó tartózkodási engedélyünk van, ami ugyan a jövőre nézve nem jelent semmit, de annyit azért elárul: a spanyol állam, illetve az andalúz autonóm közösség a maga részéről nem bánja, hogy itt vagyunk. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 decemberi számában – a szerk. Nyitókép: foldjaro.hu)
