Amikor azt mondják a Kálmán-nap című előadásban, hogy holnapra méteres havat jósolnak, azt hiszem, hogy ez a nem klasszikus darabok előnye. A szöveg nincs kőbe vésve, egy kicsit bele lehet kavarni a pillanatot, mindez ma történik. Vagy tegnap. A méteres hó épp tegnapelőtt esett, és ki tudja, lehet, hogy holnapra újabb métert jósolnak, én nem figyelem annyira az időjárást, úgyis kiderül.
De a méteres hóról már Tarján Tamás is írt a bemutató körüli kritikájában, 2017 márciusában. Akkor ez állandó elem, szent szöveg. Hát mikor van az a Kálmán-nap? Megnéztem a naptárban: október 13. Akkor azért nem szokott havazni még a meg nem nevezett, de talán mégis inkább vidéki magyar városokban sem. Jelent akkor ez valamit? És hogy jelent, ha jelent? A darabra vonatkozóan, hogy ez itt most egy magyar Csehov, úgy tessék nézni, vagy a darab cselekményére vonatkozóan, valami olyasmit, amit Cseh Tamás és Másik János így énekelt: „Éppen most tél, szokásos évszak.”
Mondjuk, hogy Csehov. Van hozzá Olga is, meg Liza is, igaz, a többieket meg úgy hívják, hogy Kálmán, Levente és Ernő. Ennyi a szereplő, nem lesz könnyű. De már eleve nem könnyű, egy Sütő utcai lakásban vagyunk, még nem tudja az ember, hogy vendégségben vagy szeánszon, de talán inkább az előbbi. Kapucsengőt kell nyomni, a beavatottsághoz elég a jegy vagy a megfelelő név bemondása, aztán várni kell, könyveket nézni, a Látóhatár néhány száma a hetvenes évekből. Por mindenütt, nem fájdalmasan, csak amennyire a gondolkodó emberhez illik. Állunk talán harmincan, aztán kinyílik az ajtó, be lehet nyomulni a játéktérbe (vagy nézőtérre), de ott is ül már egy ember az íróasztal mögött. Nem játssza, hogy ott ül, tényleg ott van, a számítógépén néz valamit. Nem vesz részt az előadásban, csak mint néző van ott. Akkor az ő vendégei vagyunk? Ez valami szilveszteri buli, összejönnek, ismeretleneknek is kinyílik az ajtó, összejövünk, vagyunk, szétszéledünk?
Nem vagyunk, nem mi vagyunk, mi csak nézzük, hogy ők vannak. Ők viszont úgy vannak, ahogy mi. Úgy is kezdődik az előadás, hogy szinte fölszisszen rá az ember: megszólal egy mobiltelefon. Cseng és cseng, aztán fölveszi valaki. Ja, hogy ők már benne vannak a szerepben. Liza hívja Olgát, Liza beszél, Olga unja. Ott vagy még? Ott van, de unja. Nem figyel, pedig elég határozottan utalgat Liza arra, hogy be kellene jelenteni a kisfiát meg a férjét arra a környékre, a beiskolázás meg a körzet miatt. Jó, ha nem ért az utalásból, talán ért a szóból: hozzátok is be lehetne jelenteni? Nem tudom, Kálmán dönt, de szerintem nem probléma.
Egy kicsit bepánikolok. Ez lesz az előadás? Eseménytelen életünket hosszú és üres beszélgetésekkel fogják kifejezni? Kibírom, ha ki kell bírni, de minek? Ismerem már. Élem már. Még a trükköt is ismerem: nézőként mégis rálátunk, ha nem is a saját, de a szereplők életére. Úgy értem, mi már tudjuk, hogy Liza azért beszél ennyit, hátha leesik Olgának a tantusz, és amikor nem esik le, és meg kell kérdeznie, hogy na, hozzátok be lehet jelentkezni, akkor kicsit nevetünk. Okosabbak vagyunk nálatok, drámai szendék.
Voltaképpen egy dolgot kell még kicselezni, de az édes teher: az Olgát játszó Török-Illyés Orsolya túl szép. Ez nem a szép emberek története, hanem a miénk, átlagosan rondáké, akik ott ülünk, és nézzük őket. Közénk állhat a báj, elválaszthat minket egymástól, még akkor is, ha ez a szépség bele van komponálva a történetbe, Kálmán szenved tőle, mert kívánja a feleségét, aki nem kívánja őt viszont. Nincs szex, mondják ezt mindközönségesen, és tudjuk, hogy ennek nem szokott jó vége lenni, van egy-egy lekötetlen vegyérték vagy micsoda, amit a természet nem szeret.
Tudjuk is, ki hozza a bajt, emlegetik Ernőt, aki ezermester, megszerel és megbarkácsol mindent, megbízható, és Olga túlságosan is kedves vele. Ernő föl van vezetve, és már csenget is, közeledik, föl vagyunk készülve a csábítóra. A csábító helyett előbb egy szál virág érkezik, nem is tudom, mikor kaptam ennyire szép virágot, mondja Olga, jól van, jöjjön már az az Ernő, ez a Lady Chatterley szeretője, mindannyiunk közös ellensége.
Rendben, bevallom, hogy számítottam a poénra. Kicsit Woody Allen-es, csak tudnám, melyik filmben van, amikor Diane Keaton arról beszél, hogy micsoda szexuális függésben tartotta őt egy szuper férfi, és akkor összefutnak vele, kicsi, kopasz, kövér és idétlen. De hát erről beszéltél? Miért, neked nem vonzó? Számítottam a poénra, de nem számítottam Gelányi Imrére, aki úgy, ahogy van, fenomenális. Kicsi, kopott, bajuszos, ha nem látja senki, akkor előkapja a zsebéből a fésűt, és megigazítja a haját, ha még mindig nem látja senki, akkor suttyomban tölt a pálinkából, két pohárkával. Vegyes vagy birs, ez is egy kérdés, egy megválaszolatlan kérdés.
Jaj, azért nagyon röhögünk. Mint egy Woody Allen-filmen, és hát tudjuk, hogy az sokszor tényleg nincsen messze Csehovtól, csak jobbakat mondanak benne, úgy értem, viccesebbeket, de hát ilyenekké váltunk a Csehov óta eltelt időben: szívesen magunkra ismerünk, csak lehessen nevetni egy kicsit. Hát magunkra ismerünk most is, mi vagyunk odafent, vagy legalábbis valakinek a sorsával közös a sorsunk. Vagy csalunk, vagy minket csalnak, vagy ha egyik sem, akkor jön ez a tompaság, életközepinek mondjuk, mert azt reméljük, hogy ez még csak az élet közepe, még vár ránk negyven boldogtalan év, az is jobb, mint a halál. Nem azt mondjuk, hogy nem ezt érdemeltük, mert erre már készen van a válaszunk: mindenki azt kapja, amit megérdemel. Csak ez a finom kárpótlás marad, a ráismerés.
Persze, ez is rögtön visszavisz a darabba. Mi ráismerünk a magunk bánatára a szereplők bánatában, de ráismerünk a magunk vigaszára is a szereplők vigaszában. Hiszen Kálmán és Olga egyszer tud csak igazán nevetni a történetben, amikor a másik házaspár hirtelen nem tud viselkedni. Liza elmondja, hogy Levente festi a szakállát, ő ezt tagadja, szó szót követ, végül abban maradnak, hogy „szard össze magad ott, ahol vagy”. És ettől persze a másik pár nevet, elfojtaná, de nem tudja, nevetnek. Min is? Hogy nem ilyenek vagyunk. Vagy azon, hogy ilyenek vagyunk.
Mi is nevetünk. Csak azt nem tudom, hogy ilyenek vagyunk, vagy nem ilyenek.
Hajdu Szabolcs: Kálmán-nap – Látókép Ensemble. Rendezte: Hajdu Szabolcs. Szereplők: Földeáki Nóra, Török-Illyés Orsolya, Gelányi Imre, Hajdu Szabolcs, Szabó Domokos. KuglerArt Galéria, Budapest.
Kép forrása: szinhaz.org
