László Ferenc: Demcsák Zsuzsa élete és kora

„Micsoda művészet kortársnak lenni!”, ujjongott hajdan az ifjú Hatvany Lajos, és ő aztán igazán tudta, hogy mit beszél, hiszen utóbb a magyar irodalomtörténet legnagyobb kortársa vált belőle. A napjait rendszerint haszontalanul morzsolgató tévékritikus is átérzi most e lelkesítő felismerést, no meg azt a ritka lehetőséget, hogy ezúttal jó esetben nemcsak a jelen olvasóinak, de a jövő kutatóinak figyelmét is kiérdemelheti. Merthogy előbb-utóbb bizonnyal sor kerül majd azoknak az emlékeknek az akkurátus összegyűjtésére, amelyekkel az ismert tévés személyiség, Demcsák Zsuzsa kortársai hozzájárulhatnak a tudomány és a kollektív emlékezet gazdagításához. Igaz, ezen a téren a legtöbb hasznos adalékot maga Demcsák szolgáltatja majdani monográfusai számára: minden egyes televíziós szereplése alkalmával szinte tékozló bőségben árasztja a saját magára vonatkozó információkat, önnön vélelmeinek és személyes gusztusának figyelmes részletezésével.
Az ilyenkor kötelező őszinteség szellemében e sorok írójának meg kell vallania, hogy Demcsák Zsuzsa nyilvánosságbeli létezésével és képernyős szereplésével kapcsolatban csak igen későn vált tudatosan figyelmezővé. Gyakorlatilag jószerint csupán akkor, amikor 2007 februárjában, a közvélemény számára merőben váratlanul, kormányszóvivőnek jelölték. Az alig pár hét alatt kínos méretűvé váló jelöltségi kudarc rögvest imponálónak mutatta Demcsák teljes szolidaritását, amelyet gyanúba hozott üzletember férjével kapcsolatban vállalt, no és a feleség-anya szociális érzékenységét is, midőn frissen indított blogjában elpanaszolta a nagyvilágnak, hogy pár nap után ki kellett vennie a bölcsiből gyermekét, mivel „nem volt szerencsénk, mert a leglelketlenebb bölcsis nénikhez és a legrosszabb szociális helyzetű csoportba kerültünk, mert ott volt üresedés”.
Az ezt követő évek során túlnyomórészt a TV2 reggeli műsora, a Mokka volt a színtere Demcsák Zsuzsa képernyős kiteljesedésének. Az egészen felületes szemlélő számára persze úgy tűnhetett, hogy a műsorvezető leginkább csak a dekoltázsával keltett közfeltűnést, minthogy azokban az években heti-havi rendszerességgel ilyesféle bombahírek száguldottak végig a bulváron: „Demcsák Zsuzsa dögös dekoltázst villantott”, „D. Zs. szexi dekoltázzsal nyitotta a pénteket”, „D. Zs. a téli hidegben szexi dekoltázsban forrósította fel a hangulatot”, „D. Zs. mellbimbója kirajzolódott”. (Igaz, e témát maga Demcsák is előszeretettel kultiválta, hiszen Erdélyi Mónikától Bíró Icán át egészen Fásy Zsüliettig egy sor interjúalanyának dekoltázsát kommentálta az évek során.)
A közönség valamivel figyelmesebb hányada viszont azt is észlelhette, hogy a reggeleit a képernyőn töltő tévés személyiség limitált mimikai készlete majdnem a dekoltázs jelentőségével és elemi kifejezőerejével bír. A legfigyelmesebbek idővel pedig azt is észrevették, hogy Demcsák Zsuzsa, roppant tiszteletreméltó módon, mindenhez a legszemélyesebb módon viszonyul. Gyakorlatilag alig akadt téma, amelynek kapcsán a műsorvezetőnő ne tudott volna eljutni önmagához, helyesebben szólva, amely témát ne önmagától indított volna el. A saját vélemény, illetve szilárd álláspont előrebocsátása mellett ez a személyes emlékek és benyomások állandó játékba hozását jelentette, ami érthető is egy ily tartalmas életű televíziós esetében.
Merthogy Demcsák Zsuzsa időközben elvált a szolidaritására érdemtelenné vált, bántalmazó férjétől (akit utóbb testi sértés és rongálás vádjával jogerősen elítéltek), ittas vezetés miatt elvették a jogosítványát (jóllehet a bíróságon könnyek között kérte e büntetés enyhítését), valamint egyrészt elismerte, másrészt cáfolta, hogy szépészeti beavatkozásokon esett át. Továbbá kapott tévés fegyelmit halálhír elnevetgélése miatt, és volt a vizes vébé háziasszonya is: asszisztált a kereskedelmi tévék forgatási korlátozásához, és a vízilabdadöntő elcsalását is felpanaszolta.
Hatalmas élettapasztalatával és az ebből leszűrt bölcsességekkel Demcsák néhány hete immár az ATV nézőit ajándékozza meg napra nap, hol reggel (Reggeli Start), hol este (Egyenes beszéd). Részint Mészáros Antónia helyét megörökölve, most elvileg és első pillantásra politikai interjúk kérdezőjeként s más változatos közéleti témák megtárgyalójaként szerepel a képernyőn, ám az adásokat váltig játszi könnyedséggel avatja a sorozatos önvallomások terepévé. Egyetlen reggeli adásból szemelgetve a példákat, az őszinte kitárulkozás és büszke önfelmutatás alábbi mondatait idézhetjük a jelen- és a kíváncsi utókor számára. „Én, mondjuk, a gazdasági témák iránt érdeklődöm, úgyhogy leginkább ezeket a témákat szeretem felhozni”, „utálok elmenni boltba”, majd saját egykori tanárai előtt fejet hajtva: „olyan tisztelettel vagyok irántuk”, „azt hiszem, ötös voltam nála”.
De mind közül a legérdekesebbnek – ugyanennél az adásnapnál (szeptember 13.) maradva – azok a demcsáki privatizálások bizonyultak, amelyeket Palkovics Imrével, illetve Herczog Mária szociológussal folytatandó beszélgetés ürügyén és apropóján üzent a „kérdező” a nagyvilágnak. A Tesco-sztrájk témájában a kiskeresetűekkel mélyen empatizálva, néhány „ajjaj”-jal kommentálta a sztrájkolók bruttó keresetét, ám azután meglepően kevéssé látszott megérteni az önkizsákmányoló, kényszerű és rendszeres túlórázás problematikáját. De a csúcspontot az jelentette, amikor Demcsák kinyilatkoztatta: „ne haragudjon, de a mi munkakörünk se normális… és mégse megyek sztrájkolni”. Majd a hab a tortán: „ott vannak nekem is a sárga csekkek, ott van a két gyerekem, az egyedül eltartása (sic!)…”
Azután jött Herczog Mária, akit a népességfogyás és ezzel kapcsolatban a családpolitika égetően aktuális kérdéseinek apropóján invitáltak a stúdióba. Suhanjunk át hamar a nyitómondatokon, amelyekkel Mária-nap lévén Demcsák ekképp köszöntötte fel a csodálkozó interjúalanyt: „Boldog névnapot is szeretnénk kívánni, tudom, hogy nyilvánvalóan visszautasítaná ezt, merthogy azt mondja, hogy ne udvaroljunk önnek…” Suhanjunk, mert bizony a folytatásban Demcsák a szeméremérzet minimumát sem ismerve, megkísérelt együttérzést kikövetelni önmaga számára a hátrányos helyzetű családoktól és egyedülálló szülőktől. Az alábbi idézetben persze az erősen korlátozott önismeretre valló bevezetés is külön figyelmet érdemelne, azonban a lényeg mégiscsak az a szégyentelen egyenlőségjel, amelyet a műsorvezető a saját szülői helyzete és a valódi nélkülözők vigasztalan állapota közé tett, ekképp fogalmazva: „…én nem szeretem a személyes példákat, de azért szoktam néha élni vele, hogy egyedülálló szülőként semmi támogatásom nincsen. Semmi.” Még szerencse, hogy a beszélgetésben harmadikként a társműsorvezető, a Demcsákkal rég összeszokott Vujity Tvrtko is részt vett, így azért mégis akadt valaki a stúdióban, aki a témába vágó kérdések feltételére is érzett némi késztetést.
Végül ejtsünk néhány szót az Egyenes beszéd szeptember 4-i adásában elkészített Szél Bernadett-interjúról is, amely e szavakkal indult: „Köszönöm szépen, hogy elfogadtad a meghívásunkat, hogy elfogadta a meghívásunkat, nyilvánvalóan magázódunk, természetesen.” (Nyilvánvalóan és természetesen.) Majd Szél miniszterelnök-jelölt jelöltségét Demcsák imigyen kommentálta: „Nagyon nehéz egyébként nem szimpatizálnom az alapgondolattal, hogy női miniszterelnök-jelöltje legyen Magyarországnak végre, ugyanakkor nem látom realitását annak, hogy ez bekövetkezhetne.” Ugorjuk át a tényt, hogy Demcsák itt nyilvánvalóan és természetesen a miniszterelnökségre és nem a miniszterelnök-jelöltségre gondolt (ezt utóbb újra megkérdezte, immár szavak szerint is ebben az értelemben), s lépjünk tovább oda, ahol a műsorvezető szégyenkezve bár, de feltette a kérdést: „A férje mit szólt a döntéséhez?” Aztán pedig következett a „holott tudja, hogy én mennyire nőpárti vagyok…” Vajha miért tudná ezt Demcsák Zsuzsáról Szél Bernadett, és mit jelent az, hogy nőpárti? Persze miért is ne tudná ezt bárki Demcsák Zsuzsáról, aki hallotta már önvallomásos monológjainak, kérdésnek álcázott szincerizálásainak bármelyikét? S hogy mit jelent Demcsák Zsuzsa nőpártisága? Hát ezt legfeljebb majd kiderítik a jövő Demcsák-kutatói.