A végeredménnyel kezdem. Bukta Imre mára nagy művész lett, az egyik legérdekesebb, legtechnikásabb és gondolataiban a leggazdagabb magyar kortárs mesterré fejlődött. A szó jó értelmében sztár lett. Már amennyiben hazai körülmények között és a képzőművészet világában egyáltalán sztárrá válhat valaki. Korábban néha vergődött, olykor kallódott – bár 1998-ban monográfiát írt róla Bán András és Novotny Tihamér, de sokáig mégsem ütötte át a plafont. Az új időszámítás nagy műcsarnoki kiállításával kezdődött (2012), folytatódott a Kieselbach Galéria kitüntetett figyelmet keltett tárlatával (2019), valamint beteljesedett most, a Godot Galériában rendezett és zömében az utóbbi három év termését felvonultató születésnapi (70!) óriásbemutatóval. (Az említett elsőt és a harmadikat Gulyás Gábor kurálta, a mai kultúrpolitika kakukktojása, egy minőségi és jobboldali esztéta-muzeológus, akinek jó évtizeddel ezelőtt még a Műcsarnokból is sikerült emberarcú intézményt kreálnia. Meg is kapta érte a magáét. Ahogy megkapta Debrecenben is és Szentendrén is, de ez most mellékszál.)

            Amit Buktáról a legfontosabb tudni, hogy úgy járkál át performanszból installációba, fotóból akvarellbe, objektből tradicionális festménybe, mintha e határátlépések a világ és a szakirodalom legtermészetesebb mozgásformái volnának, és mintha ez máshol, máskor, másoknak nem okozott volna gyötrelmes töréseket, de legalább hasfájásokat. Így dolgozott régebben is, most is. Bár mostanában többet fest és kevesebbet installál, de lazán kezelt technikáján érződik, hogy a sorrend bármikor megfordulhat. Teheti, mert ezeket a kánonokat, noha jól ismeri, sosem vette egész komolyan. Igaz, nem is verték belé a Képzőművészeti Főiskolán, merthogy nem azt látogatta. (Ellenben hatással volt rá Erdély Miklós, a magyar nonkonform művészet megkerülhetetlen alakja, sőt Joseph Beuys, a nagy nemzetközi ős-mester is, annak minden ideológiai és életformát befolyásoló következményével együtt.) Van neki rendes világképe: nem mindegy, hogy azt milyen matériából mutatja fel? Bádogból, ocsúból, fából (ezt az anyagot tiszteli leginkább) vagy éppen papírra dobott akvarellből, szénből, színes ceruzából? Esetleg MDF-táblán kollázzsal, montázzsal, vésővel variált olajjal keni föl a kompozíciót, vagy csak fotót használ, néha videót? (Akrillal nem találkoztam. Az az anyag mintha Bukta számára túlságosan galériaízű és középosztálybarát volna.)

            Minden matériában otthonos, de nem érzi otthonosan magát minden közegben. Ha hinni lehet a mesterrel készített legjobb önéletrajzi interjúnak (Nagy József írta a 24.hu-nak, még 2019. március 15-én), világnézete plebejus és nem polgári, lokálpatrióta és nem globalista, inkább keleties, mint nyugatias. Teljesítményének „ideológiai üzenetei” tehát éppen annyira NER-kompatibiliseknek látszanak, mint a teremsorok sötétbokszaiban vetített és a műveket magyarázó videócelebek többségének szavai. Például Keserü Kataliné és Korniss Péteré, Sebestyén Mártáé és Krasznahorkai Lászlóé. Ők leginkább Bukta vidéki magyarság tudatáról és a szakralitáshoz kapcsolódó speciális viszonyáról értekeznek, meg hogy az itteni földön érdemi elmozdulás a mentalitásban, az anyagiakban, a „rendszerekben” soha nem történt. Sem a feudális, sem a kapitalista, sem a létező szocialista, sem az „illiberális” demokrácia korában. „Ez az a ház, ahol semmi se változik” – ahogy a nóta szólt hajdan, mert „aki szegény, az a legszegényebb” – ezt persze már egy másik nagyság írta még régebben. Mert minden így marad, mindörökké, ámen. Illetve van, ami múlik. Mert „a víz szalad, csak a kő marad”.  

            Bocsánat a Buktához stílusban nagyon illő blaszfémia miatt, de Bródy sorai éppen annyira feltolulnak itt, mint József Attiláé, és József Attila sem tünteti el a Wass Albert-féle klapancia kísértetét. Így együtt, ebben a heterokatyvaszban dagonyázik a tartalom felszíne, amely első pillantásra mintha rendszerkonform volna, és mintha a szavazóbázis legbelsejét, a Fidesz-tudatú nép tapasztalati élményét mutatná fel. Ez a szerzői intenció része. De az, hogy Bukta Imre ezt az Örök, Bús Romhalmazt mi módon fejezi ki, más lapra tartozik, abban már szofisztikált csavar van. „Hogyan”-ja maga a „realizmus diadala”, a „művészet csodája”, a „minőség forradalma”, mert a művek a fennálló viszonyokkal koránt sincsenek lojális viszonyban. (Persze függ a befogadótól, én így látom. Három jelző és egy birtokosrag segít a titokfejtésben.)

Szegény. A kiállítás első tételének címe Kertek alja, itt sejlik fel először a művész szülőhelye és újraválasztott telephelye, a mezőszemerei miliő. (Lehet ebben a településben valami karizmatikus kisugárzás, ha az őshonos Buktán kívül még az excentrikus Wahorn András is idejött lakni, ráadásul mindketten a túlkonszolidált Szentendréről vágytak ide, a Békés és Heves, Eger és a Tisza-tó között félútra vetett – amúgy nagy múltú – községbe.) „Liliomkoszorú szelíd illata száll” – hirdeti a vasból hegesztett betűkkel a hasonló módon szerkesztett kapu tetején a kiállítás nyitóműve. De liliom sehol, szelídség a holdban, illat pláne. Minden ócska rajta: a sárga festék, a durva varrat, a talált holmikból gányolt szerkezet. Pénzbe nem nagyon kerülhetett: guberált az anyag, fusi a munka, a mustrák meg éppen olyanok, mint a szomszédé, napsugarakat utánoznak, mert ennyi idillre szokta futni a legkisebb egzisztenciáknak. Illetve majdnem. A fémrudak közé Bukta beleforrasztotta azt a két dolgot, ami neki fontos, talán még a sugaraknál is fontosabb, ezért szimbólum gyanánt éppen itt, a bejáratnál mutatta őket föl. Az ételt hordó lábost, amelynek alja nincs, és a töviskoszorút, amelyből hiányzik a Krisztus-fej. Üres az edény, üres a szenvedés. A testtől és a lélektől egyaránt megfosztotta őket a szegénység, mert eltűnt a lényeg: valószínűleg kilopták. Csak az ínség maradt.

            És a kultúrhalál. A vaskapu mögött képciklus: mezőszemerei utcák, kertek, gyanúsan tetszetősre festve. A hideg színekkel különösen tud bánni Bukta, lazúrosan mozgatja ecsetjét, akár egy modern Veronese, amikor színjátszó selymet fest, és transzparensen fénylő kéket használ, mint Barnett Newman, amikor neoncsövekből szerkeszti szadisztikus kompozícióit. Ezek az angyali-pokoli azúr árnyalatok arra valók, hogy hűvös közönnyel felmutathassanak egy botrányt, amely éppen attól botrány, hogy olyan természetesnek hat. A belvíz szigetelésére, az asztal megtámasztására, a vetemények kijelölt helyére ugyanis nem téglát, homokzsákot, göngyöleget használtak az ottaniak – ezt a helyzetet ábrázolják a festmények –, hanem inkább nyomtatott, bekötött, vastag könyveket. A könyvek pedig minden kímélet, tekintélytisztelet vagy szégyenérzet nélkül kerültek patakpartra, földre, bútor alá, keretezik a pocsolyákat, mállanak a sárban, trágyázzák a zöldséget. Jobb, mintha elégetnék őket, mert fából vétettek, fává lesznek. Ezt diktálta a praktikus józan ész, és ezt ábrázolják a szép képek. A városban ide-oda tologatják, díszletnek használják, leárazzák a könyveket. Néha, ritkán, trezorba zárják, árverezik, ünneplik. Még nem mernek vele se fűteni, se hűteni. Mezőszemerét ennél őszintébb, jövőtudatosabb emberek lakják. Ezeket a könyveket a Kádár-korban méltányos áron, előfizetés útján, népművelők közreműködésével milliószám hintették szét vidéken, mert nem foszlott szét még a remény, hogy „ha majd a szellem napvilága ragyog minden ház ablakán”, akkor elviselhető lehet nem csak a szocializmus, de tán még Magyarország is. Most már az illúzió is elveszett.

            (Könyvügyben amúgy a mester véleménye talányos és lesújtó. Innen kimaradt, de aki látta, nem felejti a 2017-es objektjét, a Sátán a könyvtárban című munkáját. Sok apró polc minikötettel, az egész mintha „csupa báj babaház” lenne. De nem véletlenül trónol az utolsó előtti deszkán egy vörös heréjű istenfajzat, mert nyilván sejt valamit az egész tudásreprezentáció bűnös és talmi természetéről. Joggal írta Bukta eszközeiről az író-barát Borbély Szilárd, hogy „munkáiban a jelentésteremtésnek leginkább három költői alakzatával él: az ismétlés, az idézés és a kicsinyítés technikájával.” Ott, azon a babakönyvespolcon még minden együtt volt.)

            Idén a Bukta-könyvtárban már nincs miniatűr, nincs repetíció, nincs allúzió. Csak plein air van. A könyvhalál olyan befejezett ténnyé vált, amelyet egyszerre idézett elő a szellemi szegénység és az ipari gazdagodás (Belvíz a kertek alatt, Picasso az udvarban, A világirodalom remekei), és amelyet vagy levált a Gutenberg-galaxis felett diadalmaskodó gépi civilizáció, azaz a Felhő, vagy az egész feledésbe megy. Meg a levesbe.

Csúnya. A választék nagy. A Krumplievők mosolytalan családtagjainál csak bútoraik otthontalanabbak: falak nélkül, a szabad ég alatt viselik a fölöslegessé vált nippjeiket. Egerfarmos Elhagyott végállomásán az indóház hulló vakolatának méltó riválisa a felbomlott körletrend. A Hátsó udvar lomtalanításra vár, igazi gubera-öröm: ipari hulladékot és gyűrött szentképet szemetel a sokféle múlt. Általuk nyer új aktualitást Fejes Endre Rozsdatemetője vagy a témájában megidézett Van Gogh-festmény, mint irodalmi és képzőművészeti előzmény, hiszen – így láttatja Bukta – a tárgyi világot, a természeti környezetet, az életminőséget szétroncsoló reménytelen hétköznapok nem csak a 19. és 20. század élményei. Mezőszemerétől Detroit alsóig mindent belep a kvász, az ízléshiányból, tehetetlenségből, alávetettségből kikevert heteronóm kéreg. (Bár az utóbbiról láttam mostanában egy fotókiállítást: egész szépen kikupálták a hírhedett várost. Talán ha Bukta és a község lakta sok-sok Bukta egyszer kezébe venné a települést, ebből is ki lehetne hozni valamit. A mester valami ilyesmit nyilatkozott egyszer.)

            De nem is ezek a szomorú – sokszor fotó hátterű – festői megfigyelések, még csak nem is a komikumba forduló vallásos giccsek a rútság igazi hordozói. Az utóbbiból is van néhány átirat a Godot-ban: lourdes-i Madonnától Jézus szívén át a vasalódeszkán mobilizált keresztstigmáig. (In hoc signo vinces – e jelben győzni fogsz – legalább a háztartás körül). Bukta gyöngéd szeretettel, sőt, némi nosztalgiával veszi védelmébe a megalázottak és megszomorítottak félig népies, félig pop artos hitkereső dokumentumait a Mikor jön le az égből Krisztus? cím alá csoportosított műegyüttesben. Az igazi csúfság üzenetét nem is az ál- vagy naiv vagy álnaiv szakralitás továbbítja, hanem egy formás videóklip, egy műhirdetés. Hozzá képest e félperiféria ízlésének ötven árnyalata maga a versailles-i Tükör Galéria.

            Az I-kapa vagy Okos kapa „reklámról”, és benne egy szereplőpárosról, különösen a remek Misurák Tünde által elmondott, vérfagyasztóan negédes vigéckedő marketingszövegéről érdemes itt megemlékezni. A tévéshopok modorában előadott dialóg és az értelmetlen digitalizációval bővített ősi eszköz több mint korkritika. (Ez a témája A romantika a legjobb üzlet? című műcsoportnak.) Benne van a „nehogy má’ hülyének nézzél” vagánykodó mentalitása, de a gépromboló düh is jól kitapintható. Ilyen hangulatban szokták ha nem is a kapát, de a kaszát kiegyenesíteni. Okosan. Mert milyen világ az, amelyben palira lehet venni a nehéz munkától esetleg szabadulni vágyó földművelőt, és amelyben a csúcstechnológia hamis ígéretével ki lehet szúrni egy ezerszer bevált szerszám „haladásban hívő” gazdájának a szemét?

            Hát ilyen – fejezi ki Bukta, amint szemlét tart a reklámoktól, a plázáktól, az egész fogyasztói társadalomtól elvarázsolt és megfélemlített, fáradt és túlsúlyos emberein, a kozmetikust soha, fogorvost is alig látó derék asszonyain, a körforgalomban toporgó tehenein és a jégen billegő bárányain. (Ezt mutatja be a Megöregszünk mind című alfejezet.) Itt-ott feltűnik egy-egy parabolaantenna, mint a „világvevés” garanciája, néhol előkerül egy-egy elektromos láncfűrész, mint a fagyilkolás tutibiztos eszköze. A nyugdíjasok kezében tablet, a háztetőn napelemek, probléma egy szál se. Tánc is van néha, és égő lampionok a murik után. (Szülinapi parti az öregotthonban, A buli vége) Szomorúan csúnya itt a vasárnap meg a hétfő, meg a kedd, valamint a hét összes többi napja.

P. Szűcs Julianna

Szép. A fentebb vázolt témaválasztás tehát civilizációkritikai szándékot tükröz. A kritikai magatartás kidolgozását Bukta persze nem most kezdte, csak régebben, úgy negyven-harminc évvel ezelőtt a célpont még más volt. Akkor leginkább rendszerkritikát művelt, mint ahogy a szentendreiektől a Pécsi Műhelyig, a boglári tárlatoktól a kecskeméti szimpozionokig minden félárnyékban tartott művészeti teljesítmény errefelé vette az irányt.

Amikor először találkoztam műveivel, az 1980-ban bemutatott Villanypásztor installációval és az 1981-es Munkás-paraszt bicska című objekttel, ezekkel a hazai undergroundba harmonikusan beleilleszkedő, ironikus, szubverzív és a hivatalos művészeti szcénát hevesen elutasító alkotásokkal, akkor kétségem se lehetett, hogy ki és mi volt a mondanivaló címzettje. Szó sem volt akkor még természetvédelemről, fogyasztói diktatúráról, leszakadt régióról. Egyáltalán: arról az egész világvége-hangulatról, amely így-úgy, de körbevesz minket Kamcsatkától a Tűzföldig. A szándékosan szegény (inkább puritán) és tudatosan csúfított (inkább nyers) kompozíciók éle akkor és ott leginkább a regnáló pártállam ellen irányult, és fő fűtőeleme a szabadság akarása volt. A mezőgazdaságra utaló feelinggel pedig azt hangsúlyozta, hogy nemcsak az urbánus okostojásoké a lázadás joga, hanem azoké is, akik megtermelik a betevőt. Eszébe is alig jutott úgynevezett „szép” műveket alkotni, mert az könnyen árulásnak, behódolásnak tűnt volna. Ha véletlenül mégis bekövetkezett a nem várt eredmény, az annak volt köszönhető, hogy humoros rendbe rakott matériái, például a magok és a gyufaszálak, a kukoricacsutkák és a sűrűn huzigált rovátkák önmagukban is harmóniát teremtettek. Olyanok voltak, mint Bödőcs Tibor stand up számai: magas minőségű, szinte lebegő részegységekből és agyafúrt, szinte cizelláltan kidolgozott poénokból szerkesztődtek szerves egységgé a mázsásan goromba beolvasások.

            Ma, a Godot-ban Bukta mintha szintet lépett volna. Nincs kritikájának egyetlen, jól nevesíthető címzettje, a kritika tárgya viszont parttalanná vált és édesbús szomorúsággal telítődött. Rájött, hogy nincs súlyosabb marasztaló ítélet, mint a Valóságot és a Lehetségest, filozófiai terminussal: mint a Seint és a Sollent ütköztetni. Az ember szinte fölszisszen, amikor meglátja Erzsit Párizsban, aki hiába fonja karba a kezét, mint az imént talán meglátogatott Mona Lisa, és a hátteret hiába pöttyözi az impresszionisztikusan gyönyörű virágfürtorgia, amelyhez hasonlót Erzsi talán nemrég látott Monet Giverny-képein, mert a lemondó tekintet, a betűvel ékesített bóvli póló, leginkább pedig a testet gúzsba kötő és értelmezhetetlen, vörösre festett baljós fonadék olyasmit sejtet, hogy hiába a nagy utazás, mert önmagunk elől nincs menekvés. Még kontrasztosabb a Szülinapi parti az öregotthonban. A tűzijátékos torta, a kockás abrosz, a fényfüzérrel fölszerelt lugas, a hangos piros-rózsaszín, a rikító ultramarin, a gátlástalan aranysárga olyan lelketlenül, tapintatlanul, bunkó tempóban veszi körül a három sírhoz közeli bentlakót, mintha siettetni akarná a végjátékot. Na még egy hancúr, aztán vár a temető. Szépen festett a körlet. Erősen formáltak a figurák. A kettő összeeresztve: maga a halál.

HazáM. „Ez a kultúra két világ határán állva küzd a megmaradásért – írta a műcsarnoki kiállítás alkalmából a művészről szóló és mindmáig legalaposabb tanulmányában Széplaky Gerda – a falusi élet értelmét vesztett, saját tradícióját maga alá temető világa, valamint egy olyan konzum-világ között, amely önmagát ebben a közegben, a kirabolt és meghamisított természet elvadult közegében aligha tudja igazolni.” Szociológiailag pontos leírás. Minden erről vall a Godot négy emeletén: a képre vitt kidobott könyvek és a vetített évgyűrűkkel kiállított uszadékfa, a jegenyesor hűlt helyét árnyékból formázott láncfűrészek és a paradicsomlevest árapályszerűen hol befogadó, hol kiürítő mélytányérok.

„Ezzé lett magyar hazátok” – mondja többes szám második személyben Vörösmarty az Országháza versben. Érezhet ilyesmit Bukta is, csak tényfeltáró tanúvallomásából immár hiányzik az a kisnemesi pátosz, amellyel a felelősök büszkén, öntudatosan, kritikus tartással megvádolhatók. Alapélménye, hogy ez a világ az ő bőrére megy. Vagy inkább arra a megnőtt, megőszült szakállra, amelyet – ilyen volt, ilyen lett – az egyik teremfordulóban önportréként is kiállított. (Tiszteletadás elődeimnek). Ő ugyanis egyes szám első személyben – a birtokosragot szinte majuszkulával írva – a mindenkori elnyomottak nevében dolgozza fel a tapasztalatokat. A vers úgy végződik, hogy „Földön futva / Bujdokolva / Mint hivatlan vendég száll be / A szegény s kaján telekbe”. Őt nem meghívták, ő odavalósi. És az ő telke ment és megy folyamatosan tönkre.

Műveljük kertjeinket! Bukta Imre kiállítása 70. születésnapja alkalmából. Budapest, Godot Galéria, kurátor: Gulyás Gábor. 2022. november 27. – 2023. április 30.