Ez a kivételesen érdekes történeti monográfia a 20. századi magyar társadalom alig ismert mélységeibe vezet, közben több dokumentumdrámára vagy játékfilm-alapanyagra elegendő emberi sorsot tár az olvasó elé. „Hősei” no name emberek, így, mivel a saját nevükön megjelenők is ismeretlenek, csak a személyiségi jogok miatt van jelentősége annak, hogy a főszereplő nevét családneve első betűje helyettesíti, mások fiktív névvel szerepelnek. A legismertebb „játszó” személy egy alkalmi mellékszereplő, Havrán István (van-e, ki e nevet ismeri?), aki az ötvenes években rövid ideig miniszterhelyettes volt (a könyv tévesen minisztert ír).
A kommunista rendszerről szóló Milan Kundera-regényben Ludvik Jahn egész életét meghatározza egy levelezőlapon megeresztett tréfa. Ott az olvasó természetes módon áll az áldozat oldalára. Horváth Sándor „főhőse”, Gy. is egyetlen, huszonegy évesen elkövetett tette következményeinek jegyében éli le az életét, de itt a rokonszenv fel sem merül. Az olvasó, miként a történetet feltáró szerző is, hol undorodik a figurától, hol érteni véli; látja, hogy áldozatai vannak, miközben ő is áldozat – nemcsak azért, mert miközben besúg, talán őt is besúgják.
A kiindulás látszólag egyértelmű: 1945 legelején, amikor a front hullámzása miatt a szovjet hadsereg két hónapos jelenléte után Székesfehérvár és környéke két hónapig újra német, nyilas fennhatóság alá került, Gy., aki talán nyilas volt, talán „csak” szimpatizáns, feljelentette vasutastársát, akit aztán a nyilasok vagy a csendőrök kivégeztek. Igen ám, de Gy. és a feljelentett Vaszil, egy harmadik kollégájuk társaságában, együtt gyalogoltak be az ügyben Seregélyesről Székesfehérvárra, ahol Vaszilt lefogták. Semmi sem utal arra, hogy az áldozat ne a saját akaratából ment volna – talán épp az igazát bizonyítani. A vádat, miszerint Vaszil elvitte a seregélyesi állomásfőnök bútorait, és segített az oroszoknak, hogy az előlük bujkáló nőket megtalálják, közvetve, hogy megerőszakolják őket, utólag sem cáfolták. Vaszil egyébként ruszin volt, Kárpátalja visszacsatolásával lett újra MÁV-alkalmazott (már 1918 előtt is az volt), törve vagy erős akcentussal beszélt magyarul, oroszul (ukránul) persze tudott. Melléktörténet: Vaszil otthon maradt családját valamikor 1945 közepén értesítették arról, hogy őt hazafiatlan magatartás miatt kivégezték, de hogy a bűn maga miben állt, és kik végezték ki, homályban maradt, a hátramaradottak, több mint húsz évig, nyilván a körülményeik miatt, de a bizonytalanságnál esetleg rosszabb bizonyosság miatt sem próbálták feltárni a tényeket.
Ha Gy. bűnösnek érezte volna magát, nagy valószínűséggel elmenekül a visszatérő oroszok elől, de Seregélyesen maradt. Hamarosan letartóztatták, a vádak alapján súlyos börtönbüntetés várt rá. Tárgyalásán, amelyre közvetlenül az 1945-ös választás után került sor, amikor még hinni lehetett abban, hogy talán vége a kommunista befolyás alatt álló politikai rendőrség hatalmaskodásának, azt mondta, vallomását a kihallgatói veréssel kényszerítették ki. Ekkor már a korábban ellene valló tanúk is inkább mellette álltak, a bíróság felmentette. Visszatért eredeti, nógrádi lakhelyére, Kisterenyére, ahol bányaírnok lett. 1948-ban azonban újra elővették az ügyét, a korábbi döntést semmissé nyilvánították, Gy.-t pedig előzetes letartóztatásba helyezték. Nagy valószínűséggel az egyik veréssel vádolt 1945-ös kihallgatója, aki ekkor már országos hatáskörű posztot töltött be, nyúlt utána, bosszúból. Mellesleg mire Gy. ügye bíróság elé került, ő már disszidált. Gy.-t először tízévi kényszermunkára ítélték, de a fellebbezésre, több mint egy év múlva, büntetését kétéves fegyházra enyhítették, ebből akkorra már közel másfél évet leült.
Gy. a történtek után már nem lehetett bányaírnok, egyszerű bányászként folytatta. A munkások többségénél magasabb iskolai végzettségének, négy polgárijának köszönhette talán, hogy 1956-ban a munkástanács tagjává választották, holott – valószínűleg – különösebb politikai aktivitást nem mutatott. Mivel a decemberi salgótarjáni sortűz sebesültjeivel együtt feküdt a kórházban, a család ismeretei szerint holmi szimpla baleset következtében, korábbi ügye alapján kézenfekvő módon került a politikai rendőrség látókörébe. Ezúttal nem ítélték el, „csupán” egészen 1989-ig, Nagy Imre újratemetéséig hálózati személy, magyarul besúgó lett.
Ennyi röviden a tulajdonképpeni téma, az ügynöki jelentések körüli világ előtörténete – a könyv terjedelmének nagyobbik fele. Az előtörténet része, hogy Horváth Sándor elképesztő akkurátussággal végigkutatott mindent, amivel Gy. élete egyáltalán kapcsolatba került: elment Vaszil korábbi lakhelyére, Kárpátaljára, leírja, amit az 1945-ös ítélkező bíróról, a seregélyesi körülményekről és szereplőkről, a népbíróságról és a politikai rendőrségről, az 1945 és 1948 közötti lokális politikai viszonyokról tudni lehet és érdemes, megismertet a gyűjtőfogház 1948-as viszonyaival, bemutatja Gy. felmenőit, a kisterenyei bányászvilágot, Gy. feleségét (akivel már özvegyként, miként másokkal is, interjút készített), az ő felmenőit és így tovább. Ugyanígy jár el a továbbiakban is, minden felbukkanó és fontosnak tetsző mozzanatnak, személynek utánanéz, megtud és leír mindent, amitől a körülmények ismerete a lehető legteljesebbé válik. Egyebek közt megismerjük a tartótisztek életrajzát, azt, hogy Gy. gyerekei közül volt, akit bábaasszony segített világra, és volt, aki kórházban született, és persze azt is, amit a Gy. által megfigyeltekről az általa közölteken túl is tudni lehet, odáig bezáróan, hogy az 1969-ben Kisterenyén felállított tanácsköztársasági emlékművet, a már Bátonyterenye néven egyesült településen 1989 után még kétszer felavatták, természetesen megfelelő átalakítás után, először a világháborúban elhunytak nevét soroló ökumenikus, majd 2011-ben Trianon-emlékműként, Nagy-Magyarország emléktáblával.
Horváth Sándor könyve végén megírja: először Gy. harminckét éven keresztül, kézzel írt jelentéseivel találkozott a levéltárban, a történetek hétköznapisága fogta meg. Aztán elképzelte, milyen élete lehetett: harminc évig titokban körmölni, figyelni, hazudni, barátkozni jelentés céljából, gyerekeit és feleségét kivéve minden ismerőséről, rokonáról, családtagjáról jelenteni, hol irigységből rosszindulatúan, hol változtatni akarva a kisszerű élet kisszerű napi bajain, mint utóbb kitűnt, minimális vagy alig látható előnyökért: óvodai felvételért, informálódásra jól használható, helyi sportköri vezetőségi tagságért, miközben szűkös és igénytelen körülmények közt lakik, kemény fizikai munkából él, a bányák bezárása és megromlott egészségi állapota miatt idő előtt nyugdíjba kényszerül, a hetvenes évek végén, az akkor nyugdíjba menő tartótisztje az ő nyugdíjának négyszeresét, hatszorosát kapja. Mivel zsarolhatták – merült fel a kutatóban –, ha egyáltalán zsarolni kellett? Aztán előkerült az 1948-as, majd az 1945-ös népbírósági per…
Gy. ügynökösködésének egyetlen esetben lett csak közvetlen következménye, némi szerepet kapott abban, hogy 1968-ban megtaláltak egy horogkereszteket rajzoló, a szállítószalagot megrongáló figurát, aki egyébként a rendszer elkötelezett embere, lelkes párttag volt, csak a főnökét akarta gyanúba keverni, mert a helyébe kívánt lépni. A tartó által adott feladatok és az ezekről írt jelentések, a néhány kiszemelt – mert a múltjában valamivel bepettyeződött – megfélemlített, visszahúzódó kisember megfigyelése utólag megdöbbentően pitiánernek nevezhető. Gy. írásai inkább hangulatjelentések, legfeljebb a megfigyeltek morgását, antikommunista, szovjetellenes érzelmeit, a nemzetközi helyzetnek a folklór tárgykörébe illő értékeléseit tudják rögzíteni, sokszor a tömegkommunikációhoz igazodva, miközben az egymást követő tartótisztek egy része vissza sem lapoz a jelentésekben, így olykor ismétlődnek a korábbi formulák, „megfigyelések”. Gy. nem azért lett és maradt évtizedekig ügynök, mert fontos információkhoz jutott hozzá, hanem mert mélyen beágyazódott a helyi társadalomba – vonja le a következtetést a történész.
Gy. a konkrét feladatokról szóló beszámolókon túl visszatérően alkalmazta az „azonkívül jelentem” formulát, és olyan fórumként használta a jelentéseket, amelyekkel javítani remélte saját és környezete helyzetét, „álruhában járó királyként igazságot tehet” – legalábbis önképe szerint, írja Horváth Sándor. Úgy látja, az aktákból sem a szerzők, sem a szereplők politikai attitűdjére nem lehet következtetni, pusztán arra, mit vártak az ügynöktől és tartójától, és ők ennek hogyan próbáltak megfelelni.
Tudható, hogy más ügynökök jelentéseiből operatív feladatok is keletkeztek, de nyilván sokan voltak a Gy.-hez hasonlók. Ők és tartóik, bármit hittek is, ténylegesen azon dolgoztak, hogy állam és polgárai formálják egymást, hogy jelezzék, mivel érdemes számolni a politikai, ideológiai célokra való mozgósítás közben. Gy. tevékenységét nem ismerte a környezete, de hogy „a falnak is füle van”, azt tudták, hitték. Mindezzel együtt áll, amit a szerző ír: az ügynökrendszer döntő szerepet játszott abban, hogy a szocialista államok az utolsó években is stabilnak tűntek.
Ami Gy.-t illeti, látszólag a „történelem” áldozata, de történetéből kitetszik: számos alkalommal dönthetett volna másként is. Horváth Sándor szerint sokszor kiszállhatott volna az ügynöki feladatból (mint ismert, ezt sokan meg is tették), egy idő után semmitmondó, ritkuló jelentései alapján ő is inkább tartalékosnak tűnt – de nem szállt ki. Nyilván kívülről szürkének tűnő életében fontos helye volt, hogy titka van, rendszeresen találkozik egy mások által nem látható felettessel, elhitethette magával, hogy a saját céljaira használja pozícióját, a közösségért is cselekszik, szót emel az igazságtalanságok, visszásságok ellen, de feltehetően a félelem és – egy idő után – a megszokás is vezérelte.
A szerzőről, a szokásoktól eltérően, a könyv nem közöl információkat, de kideríthető: az 1974-es születésű Horváth Sándor az Akadémia BTK Történettudományi Intézet Jelenkortörténeti témacsoportjának vezetője, kutatási témája a hétköznapok (társadalom)története. 2004-ben Sztálinvárosról jelent meg könyve, 2012-ben Két emelet boldogság címmel kiadott, a Kádár-korszak szociálpolitikájáról szóló munkájáról e hasábokon az adott év áprilisában Rainer M. János írt.
A mostani monográfia, remélhetően a fentiekből kitűnik, sokkal több, mint amit címe vagy alcíme, a borítón olvasható ajánlása alapján ígér: messze nem csak, sőt nem is elsősorban az ügynök, a titkosszolgálatok mindennapjairól, a feljelentésekről szól, hanem valójában a magyar társadalom alig látható működési mechanizmusairól, és közben családok, emberek cikcakkos vagy éppen szürke élettörténetéről.
A mű a Kollaboráció a szocialista korszakban című OTKA (NKIFH)-kutatás keretében készült. Számos, zömében a Fortepanból származó fénykép teszi teljessé, amelyeken konkrét helyszínek, de nem a szereplők, hanem a hozzájuk hasonló életű, történetű, más névtelenek láthatók.
Horváth Sándor: Feljelentés. Egy ügynök mindennapjai. Budapest, 2017, Libri Kiadó. 444 oldal, 4999 forint.
