Gömbös Gyula személye kivételesen alkalmas arra, hogy a totális diktatúra igényének mibenlétét vizsgáljuk. Ő ugyanis nagyon következetesen és gyakorlatiasan, viszont a partikularitáson túlmutató ideológia, egyetemes érvényre számot tartó világmagyarázat nélkül képviselte ezt az igényt, tehát nem kell fáradnunk azzal, hogy valami ilyesmit tekintetbe vegyünk, értékeljünk. Közvetlenül szemlélhetjük a dolgot őt magát. Anyagi érdekeltséggel sem kell számolnunk, mivel semmi nyoma nincs annak, hogy Gömbös politikai törekvéseit anyagi előnyszerzés lehetősége befolyásolta volna. Továbbá gigantikus hekatombák megrendítő érzelmi hatásai sem lökik félre a vizsgálódó észt, mint – gyakorta – azok esetében, akik sikeresebbek voltak totális diktatúrák kiépítésében és hatalmas tömegek halálának előidézésében.
Gömbös Gyula ötvenéves korában politikai tevékenységétől független okokból elhalálozott, nem érhette meg, hogy hatvanéves korában, tíz évvel később kivégezzék, mint az utána következő és a nyomdokain tovább haladó magyar kormányfőket. Az ő törekvéseit anélkül szemlélhetjük, hogy irtózatos bűnök, elpusztított tömegek súlya nyomná el az értelmező szándékot. Pontosabban: nem nyomja el ezt a közvetlen felelősség súlya, viszont súlyt ad néki a közvetett felelősség. Ideális lehetőséget pedig ehhez a Gömbös pályájáról és személyiségéről árnyalt és részletes képet adó, minap megjelent testes monográfia nyújt (Vonyó József: Gömbös Gyula és a hatalom. Kronosz Kiadó, 2018, 640 o.).
A könyv összegző fejezetében azt olvassuk, hogy amit Gömbös „meg akart valósítani… a lényeget illetően azonos volt azzal, amit Hitler és Mussolini létrehozott”. Három oldallal odébb pedig ez áll: „Nem alantas és gonosz célok, hajlamok – inkább nemesnek vélt törekvések vezérelték. Hite szerint mindazzal, amit tervezett és amit tett, a magyar nemzet/faj üdvét szolgálta”. Ám eme szolgálat következményei már a legkevésbé sem voltak nemesek, „mert a valóban szörnyű gonosztetteket elkövető magyar politikusok közül nem egy rá hivatkozott”, és joggal. Tegyük hozzá, Gömbös vezérkedésének éveiben még ezek a magyar politikusok sem sejtették, milyen gonosztetteket fognak elkövetni. Illetve, akik ilyen gonosztetteket kisebb nagyságrendben korábban, a fehérterror idején már elkövettek, azok tetteikkel és nemesnek vélt törekvéseikkel Gömböshöz közel álltak, ezen tetteket Gömbös „tevőlegesen vagy legalább erkölcsi és politikai értelemben támogatta”, elkövetőik felelősségre vonását pedig ellenezte.
Ebből pedig az következne, hogy a szörnyű bűnök elkövetőiről is feltételezhetjük: „nem alantas és gonosz célok, hajlamok – inkább nemesnek vélt törekvések vezérelték őket”. Aki például a korrupcióval, magánérdekeinek előtérbe helyezésével Gömböshöz hasonlóan nem vádolható Szálasi Ferenc naplóját olvassa, nem kételkedhet benne, hogy ő a maga törekvéseit bukása után és kivégzése előtt is őszintén nemesnek vélte.
Csak az a kérdés, ami már ezen a jeles történészi munkán túlvisz, hogy mi az, amit nemesnek vélt törekvéseikben ezek a politikai vezetők és a mögöttük álló tömegek tévesen véltek nemesnek. Az, ahogy a „magyar nemzet/faj üdvét szolgálni” vélték, vagy maga az, hogy ezt vélték szolgálni. „A magyar/nemzet faj üdvét”. Mindenek előtt és fölött. Előrevetett konklúziónk az, hogy ez utóbbiról van szó. Arról, amit nemzeti politikának neveznek.
Amennyiben a rendszerváltásra irányuló radikális törekvéseket nevezzük forradalminak és az ennek megakadályozására irányulókat ellenforradalminak, akkor Gömbös saját önképével ellentétben forradalmár volt. A régi (a változó kor normáihoz képest) antidemokratikus és antiszociális „nemzeti” liberalizmus állagőrzői voltak az igazi ellenforradalmárok. A bethleni irány követői. Az antiliberális, antikapitalista, azaz szocialista rendszerváltás nacionalista és internacionalista, keresztény és materialista változatainak radikális híveit nevezhetjük forradalmároknak, ha van lehetőség e fogalom értékmentes, leíró alkalmazására. Ezen irányok képviselői joggal vélték egymás törekvéseiről, hogy azok a szakadékba visznek (vittek), és meg kell tenni ellenük (visszatérésük ellen), amit és amikor lehet. Vélhették, hogy ez a szempont mindent maga alá rendel. Pontosabban minden alárendelés igazolására felhasználható. A minden alárendelése pedig maga a totális diktatúra.
A demokratikus, liberális és (nem szocialista, hanem) szociális alternatíva azt jelentette volna, hogy a hatalom osztott és korlátozott, senki és semmi ellen nem tehető meg minden, viszont mindenki befolyásolhatja a dolgok menetét, az ország nyitva áll a külső befolyás előtt, mindenki ugyanolyan jogokkal rendelkezik, a nemzethez, a magyarsághoz, a kereszténységhez, a liberalizmushoz, a szocializmushoz, a kapitalizmushoz és a szociális problémákhoz való viszonyától függetlenül. Ezért ez az alternatíva számottevő támogatásra itt és akkor nem (sem) számíthatott.
A demokrácia megfordítja az állam és az állampolgár közötti hierarchikus viszonyt. A demokráciában az állam áll az állampolgár szolgálatában, minden más rendszerben pedig az állampolgár áll az állam szolgálatában. A demokrácia az egyén fölérendeltségén alapul, ezért az állam vonatkozásában (!) minden antiindividualista felfogás egyben antidemokratikus is. És hagyományos is, történeti is, mivel hagyományaink és történelmünk a demokrácia előtti korokból származnak. (Itt most kizárólag az állampolgári individualizmusról beszélünk, amely a civil és magánéleti kollektivizmussal és altruizmussal nem, csupán az állami kollektivizmussal és az államszolgálat altruizmusával áll szemben.) Vagy a magántulajdon és az emberi jogok szentek, vagy a haza (a nemzet) szent. A kettő kizárja egymást. Ha az egyének magántulajdonát és jogait nem lehet a haza (a nemzet) érdekében (nem alkalom-, hanem) rendszerszerűen megsérteni, akkor a haza (a nemzet) nem szent; ha pedig lehet, akkor a magántulajdon és az emberi jogok nem azok.
Gömbös „világlátását pedig a nemzet mindenekfeletti voltával, a nemzeti függetlenség vágyával kapcsolatos érzelmek” jellemezték. Ezen világlátásban pedig semmi nem válik láthatóvá. Gömbös soha nem definiálta, mit ért nemzeten és fajon, és mi lenne az, ami a magyar nemzetet, fajt egyetemlegesen és kizárólagosan jellemzi magán a magyar mivolton kívül. Ez a sajátosság „magától értetődik”, mivel semmit nem tudunk mondani arról, hogy mitől értetődik. Gömbös ezt így fejezte ki: „Csodálkozom, hogy a fajvédelemről, ennek létjogosultságáról még mindig beszélni kell, hisz ez a gondolat oly természetes, mint maga az élet. A nemzet egysége a nemzet fajisága, amely nemzet ezt nem tudja, nem érzi, örökre elveszett.” Márpedig Gömbös sem véli úgy, hogy ezt a misztikus valamit a magyarok tudják és érzik. Azért vált védtelenné meggyőződése szerint a magyar a zsidó liberalizmus és bolsevizmus „narkózisával” szemben, mert „nekünk nincs faji öntudatunk, nem volt sovinizmusunk, ez csak politúra volt, nem voltunk meggyőződéses magyarok, hanem álmagyarok voltunk valamennyien… az utolsó évszázadok alatt”.
Mivel pedig a magyarban a magyarság nincs készen, azt bele kell plántálni, mégpedig minden magyarba ugyanazt a tárgyilag meg nem fogható magyar világnézetet egységesen, mert a nemzeti egység és az abból következő nemzeti erő másképp nem állhat elő. Mivel mindenkit egyformává kell tenni, és mindenkit mássá, mint amilyen – elálmagyarosodva – most, s ez a cél – lévén a nemzeti érdek mindenek felett – minden eszközt megenged, jogos és szükséges a nemzetet s a magyarok teljes életét totális diktatúra alá fogni. Gömbös „következetesen kitartott amellett, hogy az általa soha nem definiált nemzeti érdek felette van mindennek, így a jogrendnek is. »Nem a jog a fontos – deklarálta például 1922-ben a választójoggal kapcsolatos álláspontját fejtegetve –, hanem az, hogy a nemzet örökkévalóságát mi biztosítja jobban«.”
A nemzet/faj meghatározásának hiánya rejtett identitásproblémákhoz vezet, amelyeket nem is lehet elkerülni, mert nincs olyan meghatározás, mely a nemzetközpontú politizálás igényeit kielégíthetné, mivel semmilyen megragadható, tartalmas kritérium nem fogad be és nem zár ki minden csoportot, amelyet a nemzetközpontú politizálás igényei szerint be kellene fogadni, illetve ki kellene zárni.
Azzal a logikával, amellyel Gömbös a liberálisokat, bolsevistákat, szociáldemokratákat és nem keresztényeket kizárta a nemzetből, őt magát is ki lehetett belőle zárni. Kizárhatta volna például Ady Endre, akinek éppoly súlyos problémái voltak a magyarság magyarságával, mint néki, csak ellentétes irányúak. Gömbös azzal magyarázta a fent idézett helyen a magyar nemzet álmagyarságát, hogy elvesztette „turáni faji mivoltát” a Nyugathoz alkalmazkodván. A nyugatos Adynak meg éppen az volt a baja vele, hogy nem tudta levetkezni keletiségét, turániságát, és nem tudott megérkezni Európába.
Ady kiátkozását Gömbös (és Gömbösét Ady) megúszta, mert a költő éppen akkor halt meg, amikor Gömbös érdemi közéleti pályafutása megkezdődött. De ott volt Szabó Dezső, aki pedig azok közé tartozott, akik Gömbös fajvédelmi törekvéseit inspirálták. Szabó azt írta Gömbös halála után, hogy „az elment miniszterelnök germán volt teste-lelke minden adottságában, élete minden megnyilvánulásában, énje egész megépülésében”, és a kormánya alatt „az ország lehető minden irányítást, vagyont, hatalmat jelentő helyét a germánság elemeinek kezébe juttatták”.
Szabó Dezső ezen utóbbi állításának annyi köze volt a valósághoz, hogy a Gömbös-kormány gazdaságpolitikája az ország gazdasági szuverenitását célozva a Németországtól való gazdasági függőség erősödését eredményezte. Sokkal erősebb függőséget hozott létre, mint a népszövetségi kölcsön, melynek felvételét Gömbös éppen a gazdasági szuverenitásunk védelmében ellenezte.
A kor náciellenes nacionalistái, kiváltképp a népi írók, hajlottak rá, hogy a judeofóbiát a germanofóbiával kössék össze vagy egyensúlyozzák ki, és azon sopánkodjanak, hogy a kor politikai és kulturális potentátjainak mily nagy hányadában csörgedezik német vér (Klebelsberg, Hóman, Herczeg Ferenc, Tormay Cécile stb.). Gömböst a zsidótörvényeknél sokkal engedékenyebb némettörvény is németnek minősítette volna (ha lett volna ilyen), hiszen négy nagyszülőjéből három német volt, német evangélikus közösségbe született bele Murgán, a németet anyanyelveként beszélte, és még úgy sem kapott volna kedvezőbb státuszt, mint egy zsidó „árja-párja”, mivel a párja, gyermekei anyja is osztrák volt.
Ha a nemzettagság származástól függ, akkor az ő magyarsága is kétes, ha nem függ attól, akkor meg a zsidó fajiság sem zárja ki a magyar fajiságot, holott az egész fajvédelem a zsidó és magyar fajiság ellentétének tételezésére épült. Gömbös ezért egyrészt sohasem hangoztatta német gyökereit, holott a német anyukájához igen szorosan kötődött, másrészt meg időközönként „keresztény fajról” beszélt magyar helyett, holott a magyarok függetlenségét elnyomó Habsburgok, a magyarok háborús ellenségei, a trianoni országrablók és mindazok, akik fölött Gömbös meggyőződése szerint a magyarság magyar földön uralkodni jogosult, mind-mind keresztények voltak. Ezekben a viszonylatokban a kereszténység végképp nem lehetett a magyar faj megkülönböztető jegye.
A pacifizmus és a militarizmus között húzódik a 20. századi történelem egyik fő frontja. Ahogy Yuval Noah Harari kifejtette a Homo deusban (melyről nemrég írtam ezeken a hasábokon), a háború az emberiség természetes állapota volt a legutolsó időkig. Csak a 20. század második felében vált a Föld jelentős részén természetes és tartós állapottá a béke és minősült rendkívüli helyzetnek a háború. A pacifizmus protagonistái éppen az első világháború előtt váltak figyelmet követelő közéleti tényezővé Magyarországon. Ma is szemben állnak egymással szerte a világon azok, akik az országuk érdekérvényesítését elsődlegesen harci keretben, illetve elsődlegesen a kooperáció keretében tartják lehetségesnek. Az egyik felfogás szerint, aki nem harcol, annak vége, a másik felfogás szerint ha nincs béke, mindennek vége, és a nagy problémák alapjában véve közösek, és csak közösen, országok közötti/feletti kooperációval oldhatók meg.
Gömbös katona volt, katonás szellemben nevelték, és így nevelte ő is gyermekeit. Katonaként gondolkodott, katonásan egyszerűsített le minden komplex problémát. A militarista felfogás szélső pólusát képviselte. A Magyar Országos Véderő-Egyesület (MOVE) elnökeként kiadott felhívásban így nyilatkozik meg: „A pacifizmust mint veszélyes utópiát elítéljük, mert nem ismeri fel a haladni akaró népek alaptermészetét, amely a küzdés vágyában nyer kifejezést. A magyar nép jövője: küzdelem és harc a mindennapi kenyérért, makacs küzdelem és elkeseredett harc önmaga létéért!” A hadsereg „legyen elsőrendű nemzetnevelő tényező”.
A harci állapot pedig megköveteli, hogy a nemzet olyan legyen, mint egy hadsereg: hierarchizált, központosított, parancsokkal vezérelt, egységesen formált egyedekből álló, az egyéniséghez való jogot a feltétlen hűséggel követett vezérnek fenntartó szervezet. Ez a nemzet, a faj életfeltétele.
Gömbös szocialista volt és agrárius. Nemzetiszocialista és agrárszocialista. Hitler előtt és tőle függetlenül vallotta magát nemzetiszocialistának már 1919 áprilisában, és a parasztságot, a mezőgazdaságot tekintette a magyar élet középpontjának. „A föld népét, a parasztot tekintette a nemzeti értékek legfőbb őrzőjének”, azt vallotta, hogy „csak az a nemzet lesz erős, amely politikájában a gazdatársadalomra és életében a falura támaszkodik, mely megőrizte szűzies erkölcseit; „a földmívelés és a vele szorosan összekapcsolt mezőgazdasági ipar felel meg a természet rendjének: ez az Isten által ajánlott foglalkozás”.
Az üres és militáns nemzetkoncepcióhoz valóban ez illeszkedik jól. Ebben a felfogásban a paraszti lét az, amelyben nincsenek kérdések, kételyek, változások és variációk, mert szorosan determinált. A természet, az Isten mindent megmond, az egyéninek, az eredetinek, a kreativitásnak nincsen benne helye és funkciója. A paraszti léthez rendelt sajátosságok sem mondanak semmit a magyar nemzeti sajátosságokról, hiszen ezek is univerzálisak, ezért mondhatja Gömbös általában a nemzetekre, hogy a falura kell támaszkodniuk, ha erősek akarnak lenni.
A parasztságnak Gömbös szemében az az értéke, hogy nem nyelte el a modernitás, a múltban él, azt őrzi. A progresszió tekintetében a Gömbös által képviselt irányzatot kettősség jellemzi. Egyrészt benne van az erős reformszándék, a rendszerváltozás távlata, az örökölt viszonyok felborításának igénye, a tulajdonviszonyok, földbirtokviszonyok radikális átalakításának követelése, történelmi tabuk döntögetése, a szociális kérdések előtérbe állítása stb. Gömbös egy új reformnemzedéket képviselt és mozgósított, a Nemzeti Munkatervével, majd a négyéves törvényalkotási programjával egy új világ körvonalait mutatta fel a változásra éhes rétegeknek. És ezt kapcsolta össze a paraszti életforma konzerválásával, kiterjesztésével és fenntarthatóvá tételével földosztás, telepítés, agrártámogatás, adósságrendezés és az agrárexportnak piacokat nyitó nemzetközi szerződések által. A modernizáló diktatúrák sokféleképpen bizonyultak premodernizálónak. Az iparosító szovjet típusú diktatúrák is annak bizonyultak. Ahogy azok az ipar elsődlegességének biztosítása érdekében, Gömbös az agrárérdekek elsőbbségének biztosítása érdekében tartott szükségesnek „gazdasági diktatúrát”.
A Magyar Racionalizálási Bizottság legkevésbé sem kormányellenes ügyvezető igazgatója is arra figyelmeztetett, hogy „[a] jövő boldogulás nem a visszafejlődés útján… valószínűsíthető”, és nem lenne helyes, de lehetetlen is volna, hogy „a közvetlenül alkalmazott emberi kézi munkának a múlt századokban kifejlődött mértékében ismét teret adjunk, és a termelésnek s általában gazdaságnak középkori rendjére térjünk vissza”.
Gömbös teljességgel figyelmen kívül hagyta a korszak vezető gazdasági szakembereinek javaslatait, unortodox módon folytatott ortodox gazdaságpolitikát. Úgy bővítette a mezőgazdaság piacát és az agrárexportot, hogy miközben tüneti kezeléssel enyhítette a nagy gazdasági világválság következményeit, konzerválta a magyar mezőgazdasági termelés korszerűtlen szerkezetét.
Gömbös a Bethlen-féle konzervativizmussal szemben azt állította, hogy nem lehet benne ragadni az önmagát túlélt régibe, de azt is állította, hogy nem szabad beilleszkedni a jelenkori világba. A magyarság sem így, sem úgy nem maradhat fönn. Ráadásul magunkra is kell zárnunk az országot, nem élhetünk együtt másokkal, és ez vonatkozik az egész világra: „A mi fajunk nem alkalmas arra, hogy szoros együttélésben legyen más fajjal. Magyar életet kell élnünk. Nincs szükségünk a külföldi import szellemre, ősi erőinkhez, ősi erőforrásainkhoz kell visszatérnünk, és ezért ez legyen a jelszó: »Faji elkülönülés!«” (Beszéd az Ébredő Magyarok Egyesületének nagygyűlésén, 1926.)
Amikor a nemzeti függetlenség áll mindenekfelett, akkor az ország a legrosszabb függőségekbe is belemehet és a leghasznosabb kapcsolatokat is elutasíthatja, mert az uralkodó szempont minden mást érvénytelenít.
Gömbös rendkívül erélyesen tiltakozott, amikor „egy angol zsidó” a Népszövetség elé vitte a numerus clausus törvényt. Ezt ő az ország belügyeibe való jogtalan beavatkozásnak, a magyar szuverenitás súlyos megsértésének minősítette, „a legerélyesebben tiltakozott a törvény módosítása ellen, és ennek érdekében összefogásra, ellenállásra szólította fel az egész keresztény társadalmat”. (Ez 1925-ben, a numerus clausus törvény módosítása előtt három évvel történt, amikor Gömbös már és még ellenzékben volt a kormányzó párttal szemben.)
Ugyanígy tiltakoztak a Népszövetség kisebbségvédő beavatkozása ellen szuverenitásuk védelmében a magyarokat elnyomó szomszédos országok, amelyek Magyarországhoz hasonlóan durván megsértették a Népszövetség általuk elfogadott kisebbségvédelmi szabályait.
Gömbös politikai pályafutása elejétől a végéig következetesen kereste a totális társadalomszervezés lehetőségeit. Az állampárt kialakulása előtt ezt az általa irányított MOVE-ban találta meg. 1919-ben a Horthyval való megállapodás alapján hatalmas energiával szervezte meg a MOVE egész országot átfogó, a közigazgatási hierarchiát a településekig lefedő hálózatát. 1920 nyarán már százezer tagja volt a katonák által dominált és a katonás szellemet az élet minden részére és a társadalom minden rétegére kiterjesztő egyesületnek, melybe a belépést Horthy hadparancsban „javallotta” valamennyi katonatisztnek. „A tagtoborzás egyértelműen jelezte: olyan szervezetet akartak kialakítani, mely… képes a Gömbös által is vallott nézetek jegyében az egész társadalmat átfogni és tevékenységét irányítani. Ezt szolgálta az is, hogy a tagokat katonás fegyelemre kötelezték az alapszabályokban, miközben kezdeményezési jogukat erősen korlátozták […] a MOVE az élet minden területén érvényesíteni akarta a befolyását.”
Nyilvánvaló, hogy a MOVE lett volna a Horthy-diktatúra „Hazafias Népfrontja”, ha a forradalmak utáni konszolidáció diktatúrás változata valósult volna meg. Horthy erre is nyitott volt, de az antantnak nem ez a megoldás felelt meg, és a belépésre biztató hadparancs után fél évvel már egyenesen megtiltották a belépést az aktív tiszteknek.
Miután nem sikerült a pártpolitikát és a parlamentet kizárva megteremteni az egységes, felülről vezérelt társadalmat, Gömbös az általa károsnak tartott parlamentáris viszonyok között a „nagypártban” látta a megoldást: „a nagypárt hatalma ütőerejére támaszkodva” kell a kormánynak „biztos kézzel, magyar erővel” kormányoznia. Mégpedig nem hagyományos kormánypártra, hanem a kormánynak alárendelt pártra támaszkodva, amely fölött közvetlenül és teljhatalommal rendelkezik a kormányfő, a vezér, akinek lehetősége nyílik a rendeleti kormányzásra, és a helyi szervek vezetőiig bezárólag mindenkit maga nevez ki, az általa kinevezettek pedig neki tartoznak feltétlen hűséggel.
Gömbös miniszterelnökként éppoly nyíltan, mint amilyen következetesen képviselte ezeket az elveket.
Miután az első totális, az állami tisztségviselőkre épülő pártszervezési kísérlet 1922–1923-ban a bethleni konszolidációval összeegyeztethetetlennek bizonyult és elhalt, a kormány pártjából távozó Gömbös pedig kudarcot vallott a hatósági erőt nélkülöző fajvédő ellenzéki pártjával, a totális pártépítésre már csak a harmincas évek közepén, az 1935-ös választás után nyílt valódi lehetőség, amikor Gömbös már nemcsak a kormány élén állt, de immár a „nagypártot” is uralta, kiszorította belőle Bethlent, és marginalizálta a konzervatívokat.
Már 1933-ban olyan tagtoborzás indult meg, amelynek „ki kellett terjednie minden állampolgárra, függetlenül nemétől, társadalmi helyzetétől, felekezeti hovatartozásától, nemzeti identitásától vagy az addigi politikai elkötelezettségétől függetlenül.” „Nyíltan is deklarálták, hogy a pártszervezés célja »minden más szervezet megszűnése«.” A felsőbb pártszervek vezetői automatikusan tagjai voltak az alsóbb szintű pártszervek döntéshozó testületeinek, a felsőbb szervek határozatai kötelezték az alsóbbakat, és valamennyi párttagra szigorú pártfegyelem vonatkozott. A Gömbös által épített totális párt éppen az ellentéte volt Bethlen választási pártjának, melyről nem is lehetett pontosan tudni, hogy kik a tagjai, és csak a párt képviselőit kötötte valaminő pártfegyelem. A pártba belépőknek aláírásukkal feltétlen hűséget kellett fogadniuk a Vezérnek. A belépési nyilatkozat ezt tartalmazta: „belépek a Nemzeti Egység Pártjába és a Vezért célkitűzéseiben és munkájában minden erőmmel támogatni kötelességemnek tartom”.
A párt regisztrált taglétszáma 1935-re „megközelítette vagy meghaladta a kétmillió főt”. A választásra jogosultak hetven százaléka aláírta az idézett belépési nyilatkozatot. Jelentős részük ezt nem meggyőződésből, hanem hatósági nyomásra tette. „Mindössze 907 807 fő szavazott” a kétmillió tagot számláló állampárt jelöltjeire, „szemben az ellenzéki jelöltekre összesen leadott 1 041 441 szavazattal. Ez akkor is kudarcnak számít, ha figyelembe vesszük, hogy a 199 nyílt szavazásos választókerület közül 53-ban – egyetlen jelölt lévén – nem került sor szavazásra.” A többiben viszont a nyílt szavazást ugyanaz a hatósági erő befolyásolta, amely a belépési nyilatkozatot is aláíratta a választópolgárok hetven százalékéval.
A hatósági szervező erőt maximálisan érvényesítették a kampány során. A NEP szervezetei fölös számban kaptak ajánlási íveket, miközben az ellenzéki pártoknak nem jutott elég. Az ajánlásokat először kellett a NEP helyi szervezeteinek benyújtaniuk. Mindent elkövettek, hogy a bizonytalanokkal aláírassák az íveket, és az ellenzéki pártok jelölési esélyeit csökkentsék. A községi pártelnököknek „azonnal le kellett foglalniuk a választási gyűlések számára kedvező összes időpontot és helyiséget”, és súlyt fektettek arra, hogy az ellenzék gyűléseit megzavarják. „A választmányi tagoknak – előre elkészített időbeosztás szerint… kellett összegyűjteniük és délig felvezetniük a hozzájuk tartozó választók 25 fős csoportjait, az elmaradókat pedig délután kellett felkeresniük és szavazásra bírniuk.”
Így érték el azt az eredményt, amelyet elértek, s az hiába volt szerény a szavazatok összmennyiségét tekintve, Gömbös pozíciója így is jelentősen megerősödött, és a választási kudarcot hatalmas sikerként könyvelték és könyveltették el.
A pártnak magába kellett szívnia a társadalmi élet egészét. A helyi szervezetektől elvárták, hogy „a községben megnyilatkozó minden akció, amely a település egyetemes érdekét szolgálja – legyen az politikai, jótékonysági, vigalmi, közegészségügyi vagy bármilyen más vonatkozású – a Nemzeti Egység szervezetéből induljon ki, illetve a vezető szerep a Nemzeti Egység szervezete számára biztosíttassék”, és ne kerülhessen sor olyan akcióra, mely „nem a Nemzeti Egység szervezetének kebelén belül indul, és nem áll szervezeteink vezetőségének irányítása alatt”.
Ez a cél összeegyeztethetetlen volt a társadalmi önszerveződéssel, a civil szféra autonómiájával. Gömbös Nemzeti Munkaterve rögzítette, hogy „minden egyesületnek és gyülekezésnek közvetlenül vagy közvetve a nemzeti erők meghatványozását kell szolgálnia”, s ebből a szempontból nem szerencsés, hogy „a társadalmi szervezkedés terén túltengés mutatkozik”, a hasonló célú szervezeteket össze kell vonni. Fölfejlesztették a korábban jelentéktelen Társadalmi Egyesületek Szövetségét (TESZ). A TESZ „vezérelnöke” Gömbös, díszelnöke Mussolini, ügyvezetője Gömbös legodaadóbb híve, Szörtsey József volt. Maga az állampárt, a NEP is belépett a TESZ-be, és az volt a cél, hogy valamennyi társadalmi szervezet legyen a TESZ tagja. Még az elöljáróságokat is be kívánták léptetni a TESZ-be. Az állami kollektivizmus és a civil kollektivizmus kizárja egymást.
A totális társadalomszervezéshez totális kommunikáció szükségeltetik. Gömbös iránymutatása szerint „a sajtófőnökségnek egy állandóan talpon álló, mozgásban lévő, éber és aktív harci szervezetnek kell lennie… Minden pillanatban ugrásra készen kell állnia s azonnal lecsapnia mindenhova, ahonnan az én politikámat bármi akadály keresztezheti […] gondoskodni kell a kritikus gócokon megfelelő szellemi ellenrendszabályokról… a modern értelemben vett politikai propaganda állandó, folytonos és erőteljes üzemben tartásáról.”
Ennek szellemében tettek meg mindent a kormányt támogató lapok hálózatának kibővítéséért, tartalmuk központi befolyásolásáért. A kormánypárti sajtó kiemelt támogatásban részesült, és a főispánokat azok intézményes terjesztésére kötelezték. Különösen nagy súlyt fektettek „a vidéki sajtó feletti befolyás kiterjesztésére”. A pártközpontból „iránycikkeket” küldtek szét és jelentettek meg a kormánypárt által uralt és pénzügyileg támogatott lapokban.
Azzal számoltak, hogy az ellenzéki sajtó a politikai, gazdasági és jogi nyomás alatt fokozatosan elsorvad.
A totális diktatúra kiépítésének kísérlete annyira Gömbös személyéhez kötődött, hogy 1936-ban valószínűleg Gömbös halála miatt is megakadt volna, de nem azért akadt meg. Gömbös már bukott emberként halt meg. Horthy már azelőtt elhatározta a lecserélését, mielőtt a betegsége elhatalmasodott volna, s a leváltására éppen a betegsége és a halála miatt nem került sor.
1936-ban még túl nagy volt az ellenerő. Maga a kormányzó, akinek a primátusával összeegyeztethetetlen volt az a nemzetvezető, vezéri szerep, amelyre Gömbös igényt tartott, s amely nélkül totális társadalomszervezés nem képzelhető el. A konzervatívok, a nyilasok, a szociáldemokraták, a kisgazdák, a földbirtokaikat és kiváltságaikat féltő egyházak és arisztokraták, valamint maga a civil társadalom együttesen túl nagy erőt képviselt ahhoz, hogy a totalitárius kísérlet sikeres legyen. Hitler és Mussolini pedig a világháború előtt nem terjeszthette ki a maga diktatórikus modelljét Magyarországra úgy, mint Sztálin a világháború(s győzelem) után.
A háború végéig minden szörnyűség bekövetkezett, de háborúban, ostromállapotban következett be, amely tömeggyilkosságra, féktelen és véres terrorra felettébb alkalmas, de a társadalom élete és valamennyi intézménye feletti totális uralom kiépítésére, megszilárdítására és a társadalom fölötti, teljességre törekvő ellenőrzés megvalósítására teljességgel alkalmatlan.
Gömbös társadalomszervezési ideálját a kommunista állampártnak sikerült a gyakorlatba átültetnie. Univerzális modell ez, nem kellett Gömbös nevéhez kötni. Viszont nem is lehetett Gömbös kísérletét modellként, a maga lényege szerint tárgyalni a pártállam évtizedeiben, mert akkor fény derült volna a fennálló rendszerrel való hasonlóságára.
Most ezt meg lehet tenni. Azért lehet megtenni, mert a NEP-rendszer és a NER-rendszer között akkora hasonlóság azért (legalábbis egyelőre) nincs.
