A tél fehér billentyűin ugrándozó cinkék, ők emlékeznek csak a kertek elvérzett hangjegyeire Bari Károly: Másnap
Fel kell tennünk a kérdést: mit jelent a kortárs kulturális és politikai kontextusban a roma művész és roma művészet fogalma? Stílust, azaz egy zárt festői és formai eszközkészletet, mely megújítható ugyan, mégis alapvetően köti a hagyomány? Származást és az identitás egységét? Attitűdöt, amellyel az alkotó a roma kultúra felé fordul? A felsorolt elemekből többet is, esetleg mindegyiket? Még további feltételeket is meg lehet megfogalmazni, például ha rákérdezünk a roma művészet és a magyar művészet viszonyára? Talán nem is lehetséges a válasz, amikor a kérdésekben sem vagyunk teljesen biztosak. Erre utal Oláh Norbert kiáltványa is, A cigány művész szorongása, ami nem csak végigveszi a fent felsorolt problémákat, de végül kitér az általános válasz lehetősége alól: Bár az alkotóról vagy művészről egyes szám harmadik személyben beszéltem, az esetek jó részében saját magamat, saját dilemmáimat mutattam be, melyek az elmúlt tíz évben, azóta gyötörnek, hogy felvételt nyertem a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész szakára. A rövid gondolatsorhoz ez a tízévnyi önellentmondásos gyötrődés vezetett, és még mindig nem látom a megoldást.
Gárdonyi László
Kövessük példáját, és az általános helyett helyezzük az egyedit a középpontba. A kiáltvány a 2021-ben, a 3. Off-Biennálé során megvalósult eseményhez kapcsolódik, ahol Oláh a Tavaszmező utcában, a volt Roma Parlament épülete előtt szimbolikusan, a saját maga által épített, a romapolitikára utaló fogalmakat tartalmazó téglafalat bontott le. A mű politikai aktualitásra irányultságát jelzi, hogy az alkotó a megváltozott helyzetben újragondolta művét, 2023-ban új szavak kerültek a falra, amely már nem tapintható tégla, hanem festett vászon.
A politikai hang és állásfoglalás más művekben is megjelenik, de sokkal visszahúzódóbban. A 2016-os Bádogosokon is megfigyelhető a szociografikus attitűd, de táblakép formája és megformáltsága eltávolítja a közvetlen aktivizmustól, és inkább a kortárs művészet szcénájába emeli. Hasonló módszerrel él a 2018-as Héhalom sorozat, a nógrádi falu képein a hangsúlyozottan megjelenő légvezetékek keltenek önmagukon túlmutató szorongató hangulatot, eltávolítva a szemlélőt a vidéki idilltől.
A Józsefváros című sorozat hideg budapesti város- és utcaképeket mutat be. Hátsó udvarokat, tűzfalakat, néptelen utcákat. A textúrák és a színek erőteljes hangsúlyozása, a formák egyszerűsítése és a kompozíciós szigor az absztrakt erényeket hangsúlyozzák. Roma művészet? Magyar művészet? A kettő együtt, vagy a kettő elképzelhetetlen egymás nélkül, ezért már a kérdés is értelmetlen? A válaszok (ha vannak) biztos nem teoretikusak, hanem nagyon is gyakorlatiak: művek és emberek párbeszéde során fogalmazódhatnak meg. (Roma művészet, magyar művészet, művészet – megjelent a Mozgó Világ 2023 júniusi számában – Nyitókép: Oláh Norbert: Békamesék)
Lehet, hogy az utókor nem győz majd csodálkozni azon, hogy miért folytatnak szinte permanens háborút a többpárti választásokon győztesként kikerülő pártok a rendszerváltás egyik fontos motorját képviselő független média ellen. Szerbiában egyedül Zoran Đinđić miniszterelnökségének rövid ideje számít kivételnek. Jelenleg eddig soha nem látott intenzitással küzd a szerb kormány a független sajtó ellen, úgyhogy Ana Brnabić kormányfő a Pink nevű televízióban szinte naponként ostorozza az „ármánykodó” független sajtót, amelyet legutóbb brutális fasizmusnak nevezett. A reality show műsorairól elhíresült tévéstúdió egyébként az elmúlt harminc évben kormánypártiságáról volt híres. Milošević idején harcias Milošević-párti volt, Đinđić miniszterelnöksége idején hirtelen retorikát váltott, és Đinđićet dicsére. A Vučić-érában természetesen a Pink lett Vučić leghűségesebb prófétája, amit Vučić elnök azzal hálál meg, hogy ebből a stúdióból szól szinte naponta a nemzethez, hogy ecsetelje Szerbia nehéz helyzetét, ostorozza az egyoldalú Európai Uniót, és természetesen itt jelenti be azt is, hogy ő milyen hősiesen állja a sarat Brüsszelben. Néha az egyik brutális reality show után következik Vučić, hogy drámai hangon ecsetelje a koszovói szerbek üldöztetését.
Végel László
Az utóbbi hetekben azonban Ana Brnabić is rendszeresen szót kap a Pink tevében, ahol harsány színekkel és rendkívül szigorú arckifejezéssel ecseteli Vučić üldöztetését. A független sajtó nemcsak Vučićot gyalázza, hanem annak egész családját. Hazugságokat és rémhíreket terjeszt, külföldi érdekeket védelmez, és Albin Kurti koszovói kormányfő szolgálatába szegődik, állítja a kormányfő asszony.
Igaz, ezek után az egyre erősödő szélsőjobboldali ellenzékiek is feltalálták a spanyolviaszt, és azzal állnak elő, hogy Vučić az igazi nemzetáruló, aki titokban eladta Koszovót az Európai Uniónak, s cserébe az EU rábólint autokrata módszereire. Mindezek után a Szerbiába betévedő látogató akár azt is hihetné, hogy hatalmas harc dúl a nemzetárulók két csoportja között. Természetesen nem erről van szó, csupán arról, hogy mindegyik párt a nemzethűség monopóliumára kíván szert tenni.
Jelenleg Ana Brnabić kormányfőé a pálma. Olyan kemény szavakkal bírálja a független sajtót, hogy már arra gondoltam, hogy ez ellenkező hatással jár, a Pink tévé nézőiben felébresztik a kíváncsiságot és esetleg megvásárolják az ellenzéki újságokat, vagy nézni kezdik az ellenzéki tévéadókat. A közvélemény-kutatók azonban arra a következtetésre jutottak, hogy ilyen veszély egyelőre nem áll fenn. Az ország többsége továbbra is oroszpárti, az új választásokat Vučić elnök nyerné meg, az EU-ba való belépés hívei pedig kisebbségben vannak. Ez azért is groteszk, mert a polgárok egyre elégedetlenebbek, arra panaszkodnak, hogy az árak az egekbe szöknek, a nyugdíjak és a fizetések nem követik az inflációt, az utcákon és a családokban vészesen terjed az erőszak.
Tiszta abszurdum: minél hangosabban zúgolódnak a polgárok, Vučić elnök annál magabiztosabban nyeri meg a választásokat. A polgárok bizarr kettősségben élnek: személyesen mélységesen elégedetlenek az életszínvonallal, a jövőbeli kilátásokkal, amely néha olyan sötét, hogy egyre többen nyilvánosan bevallják, arra biztatják gyermekeiket, hogy távozzanak Nyugatra, ugyanakkor azonban a közösségben gondolkodva a kormánypártra szavaznak, mert úgy vélik, hogy egyedül az képes megvédeni a nemzeti identitást. Ilyenkor szükségszerűen bűnbakot kell találni. Szerbiában a bűnbak Brüsszel, vagyis az Európai Unió.
Az Európa-párti értelmiségiek pedig mindezek után buzgón ismételgetik, hogy a nép ártatlan, csupán arról van szó, hogy a kormánymédia félrevezeti a népet. Immár harminc év után némi szkepszissel fogadom ezt a magyarázatot. Természetesen a nép jogilag nem vádolható kollektív bűnösséggel, de ha nincs kollektív bűnösség, akkor a kollektív ártatlanság is megkérdőjelezhető. Hasonló kérdések foglalkoztattak Jonathan Littel remek regényét, a Jóakaratúakat olvasgatva. A Goncourt-díjjal és a Francia Akadémia regénynagydíjával kitüntetett regény Maximilien Aue volt SS-tiszt vallomását tartalmazza. Az önéletrajzi elemet is tartalmazó regény hőse megmenekül a felelősségre vonástól, elismeri a bűnösségét, de közben igencsak érzékeny kérdéseket vet fel. Bűnös-e a vasúti váltóőr – kérdezi – azoknak a zsidóknak a halálában, akiket egy tábor felé irányított? Bűnös-e a nyomdász, aki a deportálási végzéseket kinyomtatta? Bűnös-e a szállító, aki szögesdrótokat és betont ad el az SS-nek? Bűnös-e az őrmester, aki „csak” benzint szállít a Teilkommandónak? A kérdések nem arra irányulnak, hogy jogi értelemben bizonyítsák a bűnösséget, nem, hiszen legtöbb esetben csupán lelkiismereti kérdésről van szó, amely azonban alapos gyanúba keveri a nép kollektív ártatlanságának fogalmát is. Tud a nép többsége cinkoskodni a diktatúrával és főleg az autokráciával.
Az a gondom, hogy ez azért van így, mert a szerbiai közéletben elhalványodnak a bűnösség és az ártatlanság közötti határvonalak. Ebben a mai helyzet lényegesen különbözik a miloševići korszaktól. A kilencvenes években a háború és a béke közötti különbség radikálisan kiéleződött. A rendszer nem volt brutálisan diktatórikus, létezett ellenzéki televízió, rádió és sajtó, léteztek ellenzéki pártok, igaz, sarokba voltak szorítva, de léteztek. Ennek folytán bizonyos kockázatok árán mindenki dönthetett, ki így, ki úgy. Pontosan tudta, hogy mi ellen és mi mellett áll ki. Létezett világosan elkülönülő két oldal. Könnyebb volt jó döntést hozni. A mai autokratikus rendszerben szintén létezik ellenzéki sajtó és televízió, léteznek ellenzéki pártok, de többé nem a háború és a béke között kell dönteni, hanem a nemzeti identitás milyenségéről, az ország megtépázott területi integritásáról, az életszínvonalról, az életminőségről. Ebben a helyzetben minden viszonylagos lett. Így például a nemzethűség fogalma is. Szerbiában nem létezik egy párt sem, amely nyíltan elismerné Koszovó függetlenségét. A különbségek inkább a nüanszokban jelentkeznek. Ugyanez érvényes a nemzeti identitásról folyó eszmecserékben. Nem találkoztam egyetlen értelmiségivel sem, aki az európai orientációval felülírta volna a nemzeti identitást. Nincs egyetlen párt sem, amely ne tartaná elsőrangú fontosságúnak a nemzeti identitást. Léteznek árnyalatnyi különbségek, ám éppen ezek a narciszoid kis különbségek idézik elő az élet-halál harcra menő vitát. Ezekben a vitákban minden relatív lett, az igazság is, a társadalmi tekintély is. Az új uralkodó osztály elfoglalta helyét, berendezkedett a hatalmi struktúrában, jól megtollasodott, van mit veszteni, és a jól felszerelt készenléti rendőrség segítségével van mit védeni, de közben senkinek sincs tekintélye. A tőke kimutatta a foga fehérjét, sokkal hatásosabb, mint a miloševići ideológia, csak az a gond, hogy ez a tőke rejtezkedik. A rejtőzködő tőke is elhomályosítja a szociális érzéket. A háború árnyékában, az új tankönyvek szellemi hatása alatt felnőtt és befolyásra szert tett fiatal nemzedék nem ismer más világot. Mindeközben a parlamentben egyre nagyobb szerepet kap a Szerb Haladó Párt égisze alatt nevelődött fiatal politikusnemzedék, amely mellett a „régi szocialisták”, de még az egykori radikálisok is „öregurasnak” tűnnek.
A régi kiélezett dilemmák eltűntek, újak azonban nem fogalmazódtak meg.
Szerbiában a tízes években megállt az idő. Kimeredt a közélet.
Ez derül ki Szerbia és Koszovó viszonyának rendezéséből is. A francia–német tervezetet Brüsszelben Aleksandar Vučić szerb elnök és Albin Kurti albán kormányfő egy vessző módosítása nélkül fogadta el.
Csoda történt a Balkánon, írták a világlapok.
A naiv uniós politikusok megkönnyebbültek. Végre rendeződik a balkáni helyzet, ha nem azonnal, akkor még ebben az évben. Pár héttel később Vučić és Kurti Ohridban találkozott, ami után kiderült, hogy az egyezmény számos pontjának implementációjáról nagy a nézeteltérés. Az EU-s politikusok bólintottak, és bejelentették: ha nem az idén, akkor jövőre minden rendben lesz. A tervezetről pedig egyre homályosabban nyilatkoznak. Az EU-diplomaták egyébként is olyan bikkfanyelven beszélnek, hogy többé én sem értem, mit akarnak mondani. Ezzel a bürokratikus „diplomáciai” nyelvvel direkt elijesztik a polgárokat az EU-tól. Szerbiában pedig fokozzák a zűrzavart és a viszonylagosságot. Ebben bizonyára Vladimír Bilčík vinné el a pálmát. Belgrádi látogatásain elhangzott nyilatkozatait még a Jóisten sem tudná megfejteni. Kiderül azonban, hogy időnként közérthetően szólal meg. Az Európai Parlamentben védelmébe vette a Telekom Srbija nevű távközlési állami céget, a jelenlegi kormánypárt leghatásosabb propagandafegyverét, amely egyébként nagylelkűen sugározza a Russia Today nevű orosz hírcsatornát, amelyet a háborús propagandája miatt az Európai Unió szankció alá helyezett. Egyrészt tehát Bilčík az EU nevében aggódik az orosz befolyás miatt, másrészt védi azt a céget, amely az orosz propagandát hirdeti. Lám, minden relatív, még az EU politikája is, vonja le a tanulságot a nép.
A bikkfanyelv azonban kedvez Vučićnak is, Kurtinak is.
Vučić elnök a brüsszeli nagy egyetértés és az ohridi véleménykülönbség után, a következő találkozó előtt bejelentette, hogy a koszovói szerbek helyzete kétségbeejtő, és Albin Kurti el akarja kergetni a szerbeket a szülőföldjükről. A helyzet tehát romlik! Miért? Azért, mert a koszovói rendőrség bünteti azokat a szerbeket, akik nem ismerik el a koszovói rendszámtáblákat, autóikon továbbra is a Szerbiában kiadott, a koszovói városok jelzéseit viselő rendszámtáblák láthatók. A rendszámtábla-vita csak látszólag hasonlít tyúkperre, hiszen a koszovói szerbek ezzel azt demonstrálják, hogy nem ismerik el a független Koszovót. Visszatértünk tehát a kezdeti pontra. Semmi sem változott. Megállt az idő, a változás egyelőre csak látszat, és senki sem meri megjósolni, hogy meddig.
(Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában, nyitókép: ma7.sk)
Amerikai katonanő ül a padon, fáradt. Terepszínű ruhája, bakancsa poros. Valahonnan terepgyakorlatról, valamilyen katonai munkáról csöppent ide. De környezete nem gyanakszik, nem figyel rá. Nem ismerik fel. A két lábra emelkedett medve mellett üldögél. A medve vicsorít, mancsait fenyegetően a magasba tartja. De rá sem figyelnek. Legalább negyven éve áll itt kitömve, foszló bundával. Vagy ez a medve, vagy egy másik, errefelé a szovátai látványosság generációk óta hozzátartozik a környezethez. Ha egy kitömött medve szétfoszlik, másikat tömnek helyette. A tó partján a gyerekek, az apák talán még a nagyapák is fényképezkedtek vele. A katonanő körül moldvai románt, oroszt vagy ukránt beszélő turisták. Szeretik a sós tavat, a környezetet a Moldova felől ide látogatók. Békeidőben is népszerű volt a Kárpátokon túlról érkezők számára ez az első turistaközpont. Hát még most, háborús időkben. Itt tényleg meg lehet nyugodni. A szláv akcentus mellett hallható még alföldi, Dunán és Tiszán túli magyar dialektus, pesti affektálás is. Nagyon sok errefelé a magyarországi befektetés, vállalkozás. A kormányhoz, pénzesebb magyarországi önkormányzatokhoz hű alkalmazottakat ide szokták küldeni jutalomutazásra. Itt vannak még a székelyek. Azt gondolják, ők vannak itt igazán, a többiek átmeneti jelenségként bukkannak fel. Kivéve a fotózni való medvét, ami örök.
Parászka Boróka
Világok találkoznak itt. A magyar vendégek számára ez még majdnem Magyarország, a moldovaiak számára Románia természeti ajándékokban, fájós ízületeket gyógyító termálvízben gazdag egzotikus csücske. A katonanőnek valószínűleg fogalma sincs arról, hol van, és nem is érdekli különösebben. Valahol Európa kopottabbik felén bukkant fel kiküldetésben. Volt már ennél sokkal rosszabb, és lesz is. A székelyeknek meg ez Székelyföld. Kürtőskalács, újabban rovásírás, krumpliültetés, -szedés, favágás.
A pillanatkép hamar szertefoszlik. Az üdülőjegyek lejárnak – a moldvaiaknak és a magyarországiaknak egyaránt. Mindenki úgy utazik haza, mint akinek semmi köze a másikhoz, nem is egy világon élnek. Közös világuk nem is közös, csak kénytelen, kedvtelen és főleg észrevétlen osztoznak rajta. Az amerikai katonanőért megérkezik a katonai jármű.
A székelyek maradnak, nem bánják a jövés-menést, jobb is, ha minden látogató továbbáll, csak pénzt hagyjon itt. Marad a tó is, a tó körül a hegyek, a hegyek felett nehéz felhők. És mindaz, ami a hegyek között, a felhők alatt megkerülhetetlen. Amire senki se figyel. Most még. Sem a moldávok, sem a magyarok, sem a székelyek. Az amerikai is csak annyira, amennyire muszáj, hivatali kötelességből.
Van itt a közelben egy nagy katonai bázis. Az afganisztáni háború alatt innen indult a romániai (és a Romániában állomásozó amerikai) kontingens bevetésre. Van még itt katonai reptér, lőszerraktárak. Gyakorlóterek. Békés tájba simuló, bármikor bevetésre kész háborús arzenál.
Távolabb pedig, ahova a szovátai idill beékelődik, már a táj sem békés: ott az oroszok által megtámadott Ukrajna, Moldova, amely nyögi a szomszédháború terheit. Ott van az oroszokkal barátkozó Magyarország. És itt van ez a vendégszerető arcát mutató Románia, ahol az emberek – ukránok, moldávok, magyarok – úgy találkozhatnak, hogy nem vesznek tudomást egymásról. Úgy tehetnek, mintha bármikor utazási utalvánnyal kiváltható és zsebre tehető lenne a nyugalom, pihenés. Kinek-kinek érdemei, vagyona leginkább szolgálatkészsége szerint.
Bármikor fordulhat a kocka. Kiderülhet, hogy mit rejtenek a gondosan eltakart katonai bázisok, farkasszemet nézhetnek egymással az Oroszországot támadók és a támogatók. Ez a látszólagos béke bármikor semmivé lehet. Az emberek pedig, akik olyan önfeledt közönnyel engedik át magukat a nemtudásnak, a másik nem ismeretének, többé már nem engedhetik meg maguknak, hogy elmenjenek egymás mellett. Láthatóvá válnak az utóbbi időben politikai akarattal, szívós munkával nap mint nap megerősített frontvonalak.
Miért van az, hogy az erdélyiek nem tiltakoznak a magyarországi pedagógusok elnyomása, megalázása ellen? Ezt kérdi Erdélyből Magyarországra áttelepült barátom. A hozzá hasonlók, akiknek még vannak távoli emlékeik, kötődéseik, türelmetlenek és csalódottak. Várnák a szolidaritás, a tiltakozás gesztusait Erdélyből. Valami ellenállást, ami segít, és amire büszkék lehetnének.
Nem fog jönni.
Ilyenek az erdélyiek – panaszkodik erdélyi barátom. Gyávák, megalkuvók. Fürkészem az arcát: ilyenkor vajon mi lesz a saját kötődéseivel? Kevésbé érzi magát erdélyinek? Ő a kivétel, aki erősíti a szabályt? Mit gondol, hol áll? Mit lát és mit nem lát maga körül? Körülbelül annyit, mint a szovátai molyrágta medve mellett fagyizók. Mindannyiunknak az a szédült, üres, vak realitásvesztés van a fejében. Az erdélyiek nem nagyon tudják, hogy megy Pesten a diákok és tanárok által vívott kordonbontás. Honnan tudnák? A közmédiából, a propagandamédiából legfennebb arról értesülnek, hogy néhány önző bajkeverő csinálja a balhét. Azok, akik elmondhatnák, mi van, hogy ami történik (és nem látható a sajtóban) az nem bajkeverés, nem balhé – ők a maguk bajával vannak elfoglalva. Nincs sem idejük, sem kedvük a magyarázkodásra. Különösen nem akarnak magyarázkodni az erdélyieknek, akiket nem ismernek már, és akikről nem tudnak semmit. Erdélyben nincs hír a magyarországi diák- és tanártüntetésekről, sztrájkról. Magyarországon nincs hír arról, milyen ideológiai, politikai harc megy a romániai oktatás körül. Milyen mindennapi küzdelem nem engedni az ortodox egyházat rátelepedni az oktatási rendszerre, meggyőzni az iskolaelhagyók tömegeit és a szülőket: érdemes végigjárni azokat az osztályokat, amelyeket a törvény csak elvileg tesz kötelezővé. Ha mégis lennének hírek, és meglenne valamilyen közös tudás, vajon mi történne? Kolozsváron tényleg felvonulnának a helyi magyarok a debreceni, pécsi tanárokért, diákokért? És ha Kolozsváron felvonulnának, mit szólna hozzá a budapesti hatalom? És mit reagálna rá a román többségű Kolozsvár? Ott tüntetnének a Mátyás-szobor körül az erdélyi magyarok a magyar kormány magyarországi elnyomása ellen. Vajon ki milyen üzenetet értene meg ebből? Elképzelhető-e, hogy a román ortodox indoktrináció ellen magyarországi nem ortodox magyarok tiltakozzanak szolidárisan a romániaiak mellett? És vajon mit váltana ki ez a tiltakozás a hithű, nemzetileg utolsó leheletükig elkötelezett ortodoxokból? Szűk a tér, amiben élünk, össze vagyunk zárva, egymás előtt zajlanak a mindennapjaink, egymás előtt lepleződünk le. Mégis elképzelhetetlenek ezek a kölcsönös gesztusok, elképzelhetetlen ez a felelősségvállalás. Tulajdonképpen nyelv sincs hozzá. És legfőképpen elképzelhetetlen, hogy bármilyen hatalom – amely ezt a szűk teret be- és átrendezi – bármilyen belátásra jutna Kelet-Közép-Európában.
Nagyjából egy időben azzal, hogy az amerikai katonanő lehuppant a szovátai tópartján a padra, Novák Katalin Nagykárolyban járt Kölcsey-szobrot avatni. A szobor sokkal, de sokkal jobban sikerült, mint a szovátai medve. Például molyok által nem megrágható anyagból készült. A magyar köztársasági elnök beszédet mondott a magyaroknak. Elsősorban azoknak a magyaroknak, akik nem voltak jelen, akik csak a híradóból értesülhetnek a nagykárolyi látogatásáról, mint magyarországi választók. Novák Katalin beszéde belefért a híradóba, ellentétben a pedagógustüntetések valódi eseményeivel. Persze hogy a távollévőkhöz beszélt az elnöknő, tőlük érkezett a voks, amely az őt hivatalba segítő kormányt megválasztotta. A körülötte álló és őt ünneplő magyarok számára nem volt mondanivalója. Talán nem vette észre őket. Sok évtizednyi tudás, jelenlét kellene ahhoz, hogy az ember megértse, miért mennek ki Nagykárolyban Kölcsey-szobrot ünnepelni az emberek, miféle örömök, félelmek gyűltek fel a román–magyar határon, hogy miért váltak a szobrok, a szimbolikus térfoglalás az öröm és a biztonság utolsó forrásaivá. De ki és miért figyelne minderre? A szélek szélén? Még akkor is, ha ez a határszél épp a román–magyar–ukrán határ széle, és most a háború terhe fokozottan érezhető itt is. A Novákot ünneplő magyarok nem bántódtak meg. Megszokták, hogy úgy beszélnek nekik, hogy közben nem szólnak hozzájuk. Az épp arra látogató politikus elbeszél a fejük felett. Mindegy is, hogy mit. Lehessen felvenni az ünneplő ruhát, elénekelni az ünnepi éneket – mindegy, hogy mi az –, lehessen egy kicsit érezni valami ünnepnapot ebben a határ menti, végtelen szürkeségben. Aztán mindenki megy a dolgára, a szobor itt marad. Lehet mellette családi fotókat készíteni.
Tényleg mindegy volt, hogy épp Kölcsey adott ürügyet az ünneplésre. Ez abból derült ki, hogy a szoboravató köztársasági elnök ünnepi beszédében szokás és reflex szerint a liberalizmust ostorozta a liberális Kölcsey szobrának árnyékában A helyi, de különösen a távolabbi vidékekről szoboravatásra buszoztatott románok számára is mindegy volt, minek örültek, mit ünnepeltek a magyarok. A hivatalból ideküldött románok tiltakoztak. Bárkit is ábrázol a szobor, számukra nem elfogadható. Elsősorban azért, mert a magyar köztársasági elnök látogatása ellen szervezett tüntetés irányítói, a román szélsőjobbosok azt az utasítást adták, hogy a felvonulók legyenek felháborodva. Tájainkon legszentebb erény a lojalitás, aki jót akar magának, az ilyenkor felháborodik. Különben is az a szobor magyar, tehát nem lehet jó. A nacionalizmus reflex.
Novák Katalinnak is nagyon jó volt a tiltakozás, a liberális múltjától egy mozdulattal megfosztott Kölcsey is. Ő is megvédte a hazát, a nemzetet. Mindent, amit védeni jó, és amiért voks jár. A híradóban hosszú vágásokkal bekerült a csetepaté, ennek a híradószerkesztők örültek leginkább. Bár már rég szigorú előírások szerint gyártják a mirelit propagandavideókat, azért ők is szeretik, ha a megszokott képsorok nyomokban némi életet tartalmaznak. Mondjuk egy kis román–magyar csetepatét.
Minden elhalkul végül. Környékünkön maradnak a fáradhatatlanul rozsdásodó szobrok, a molyok előtt kapituláló kitömött állatok. Egyre megy. És addig jó, amíg árnyékukban fényképezkedni lehet, emlékezni nem muszáj. Békénk záloga a felejtés.
Európának három igazán jelentős zarándokhelye van, a portugáliai Fatima, a franciaországi Lourdes és a spanyolországi Santiago de Compostela. Úgy helyezkednek el, mint egy egyenlő szárú háromszög csúcsai: középen Santiago de Compostela, a két egyelő szár végein pedig jobbra Lourdes, balra Fatima. A Jakab apostolról, Spanyolország védőszentjéről elnevezett Santiago de Compostelában, amely az El Camino zarándokút végpontja (ha csak nem dönt úgy az ember, hogy elballag egészen a tengerig), erősen leegyszerűsítve a bűnbocsánatért szokás imádkozni. Lourdes-ban a gyógyulásért, Fatimában pedig a békéért; többek között azért is – a fatimai jelenések és az azokon a Szűzanya által a portugál pásztorlányoknak átadott ún. fatimai titkok ismeretében –, hogy Oroszország térjen meg, és ne borítsa lángba a világot. Az 1917-es jelenések után az ifjú pásztorok a titkot csak az akkori pápával osztották meg, a mindenkori katolikus egyházfők pedig évtizedeken át megtartották maguknak – végül csak II. János Pál hozta nyilvánosságra. Malaga mindhárom kegyhelytől meglehetősen messze fekszik, de földrajzilag a legközelebb mégiscsak Fatima van a három közül – nagyjából annyira, mint ha Budapestről elautóznánk az Adriáig. Talán ez a magyarázata, talán más, de Malagában Fatimának saját utcája van – olyan központi fekvésű, mint Pesten a Belgrád rakpart – a sokszor éveken át száraz időszakos folyó, a Guadalmedina medre mellett. A saját utcában pedig saját templom Nuestra Señora de Fátima (Fatimai Miasszonyunk) néven. Ez a sokszor egymással összefonódó portugál és spanyol történelem viszontagságai fényében legalább akkora valami, mintha a magyar fővárosban egy Bukarest-környéki román zarándokközpontnak lenne kultusza, de hát a katolicizmus látott már nagyobb csodákat is.
Hargitai Miklós
A Nuestra Señora de Fátimába jellemzően nyugdíjasok járnak: a modern templom ablakain besüt a nap, a padsorok hézagosak, mise közben gyakran megszólalnak a bekapcsolva felejtett telefonok – jó hangosan, mert abban az életkorban sokszor a memória és a hallás is tompul már. Jobbra elöl, közel a szentélyhez elnéző mosolyú, kőutánzatból készült szobor(utánzat) figyeli a táskájukban a mobil után kotorászó idős nénik és bácsik igyekezetét: a már említett II. János Pál az, akinek egész alakos, három dimenziós képmását Kínában fröccsöntötték műanyagból egy interneten elküldött fotó nyomán. A Nuestra Señora de Fátima modern parókia: kántor és orgona nincs, helyette a pap távkapcsolóval indítja és állítja le a zenés kórusműveket játszó hifitornyot a mise megfelelő pontjain, és fel is hangosítja ugyanígy, ha el kell nyomni a telefoncsörgést. A spanyol katolikus egyház halad a korral, és – bár ez a Fatima templom közönségének korösszetételén nem feltétlenül látszik – nem is fog kihalni egy darabig. Tavaly húsvétkor az újságok bánatosan emlékeztek meg róla, hogy (bizonyára a Covid miatt) csak egymillióan vettek részt a Santa Semanának, azaz szent hétnek nevezett nagyheti körmenetfolyamon – idén elégedetten állapíthatták meg, hogy több mint 1,3 milliónyian voltak, ami már egész közel van a hagyományos 1,5 milliós számhoz. Mint egy korábbi naplóbejegyzésben kitértünk rá, Malagának 500 ezer körüli állandó lakosa van, ehhez érdemes viszonyítani az 1,3 milliós nézősereget. Maga a körmenet pedig minden túlzás nélkül páratlan: a város régi templomainak sok száz éves, fából faragott szoborcsodáit, Jézus-, Mária- és keresztrefeszítés-szobrokat hordoznak keresztül a városon az egy-egy városrészhez kötődő, egyforma ruhába öltözött, harangszóra egyszerre lépő „testvériségek”; némelyik szoborcipelő csoportnak háromszáznál is több tagja van, három, négy vagy öt sorban állnak, a vállukon gerendák, a gerendákon pedig a trón, vagyis a templomból átmenetileg kiköltöztetett, díszes emelvényre ültetett szobor. Előttük kereszteket, gyertyákat, kandelábereket, füstölőket cipelő sereg halad, mögöttük hatvan-száz fős fúvószenekar. Mindez hat napon keresztül, késő délutántól az éjszaka közepéig, megállíthatatlanul. A levegőben gyertya- és tömjénfüst száll, fekete kámzsákat és fehér karingeket libbent a szél. A látvány nappal is borzongató, éjjel meg, amikor csak az ezernyi gyertyaláng meg a füstölők parazsa világít, és a történelmi városmag háttere előtt, kanyargós utcákon, pálmafás tereken keresztül vonul a valószínűtlen menet… egészen pazar.
Az élet azonban nem csak ünnepnapokból áll. Most tudtuk meg – a rossz hírt sosem késő megtudni –, természetesen hozzánk hasonló jövevényektől, mert a spanyolokat nem izgatja különösebben: halálos mérgű állatok között élünk. A kígyót más ismertük, arról is hallottunk, hogy a skorpió nem számít ritkaságnak, de van egy invazív, hatalmasra növő darázsfaj is, amelynek a csípését nehéz túlélni. Ezenkívül egy viszonylag közönséges pók és egy kifejezetten gyakori hernyó számít még veszélyesnek. Az utóbbin egy kissé meglepődtünk, mert sosem hallottunk még róla, miközben látni már minden bizonnyal láttuk. Az egyik helyi fenyőn az otthona, olyasféle fészket épít a fenyőfa csúcsa közelében, mint a függőcinege (szürke színű, férfiökölnyi posztókucsma, egyetlen bejárattal), és arról lehet felismerni, hogy amikor lejön a fáról, „vonatozik”, vagyis a hernyók láncba állnak, mindegyik az előtte levő farába kapaszkodik, és úgy haladnak a földön. Hozzájuk nyúlni tilos: a testükből kiálló sörték olyan méreganyagot tartalmaznak, amelytől egy kutya pillanatok alatt felfordul, és állítólag az embernek is csak akkor nem lesz nagyobb baja, ha azonnal orvosi segítséget kap. A történethez tartozik, hogy az ablakunkon kinézve pontosan három ilyen fészket látok 60 méteres távolságon belül. Eddig azt hittem, hogy valami számomra ismeretlen madár lakik bennük, de most már sokkal nagyobb tisztelettel figyelem. A gyilkos hernyókaravánnal még nem találkoztam; addig is jobb híján azon töprengek, hogy mi célt szolgálhat a fészek – az egyik elmélet szerint a szélviharok elől bújnak el bennük a hernyók.
A nagyon erős szél Dél-Spanyolországban olyasmi, mint nálunk áprilisban a hajnali fagy: senki nem lepődik meg rajta. Andalúziában az időjárás próbára tesz, és a fényekhez számunkra szokatlan hangulatok társulnak. A reggeli nap átsüt a fák kopasz ágai között; az ég halványkék, a tenger kékesszürke, és a földön lehullott leveleket sodor a szél. Az érzet határozottan őszies (emlékeztetőül: itt csak nyár van, meg ősz, ezek tehát az őszi évszak utolsó és a nyár első pillanatai). Platánok, nyárfák, japán akácok – amit nálunk amerikai akácnak is neveznek –, meg egy speciális selyemakácfajta: ezek alkotják a lombhullató populáció zömét. De az a kifejezés, hogy lombhullató, a szubtrópusi klímán mást jelent: a fák a téli hónapok alatt végig megőrzik a lombdíszüket, és csak mostanában engedik el, amikor az ágak végein már arasznyiak az új hajtások.
Egyszóval lehullott lombban gázolunk, miközben fürtökben virágzik a leander, és lassan beérik a mandula. Hogy mit csinál éppen a növényzet, illetve általában a természet, annak a spanyol ember számára sokkal nagyobb a jelentősége, mint amit mi megszoktunk. Az árnyék itt ugyanolyan életfeltétel, mint otthon a vastag, szigetelt fal. A fákat úgy ültetik, hogy nyáron árnyékot adjanak, a leghidegebb időszakban viszont a lehető legkevésbé álljanak a fény útjába – mivel a nap járása évszakonként változik, ez némi körültekintéssel megoldható. És hasonló a magyarázata annak is, amit első pillantásra teljes építészeti káosznak látunk: az ötletszerűnek tűnő ki- és beugróknak, zegzugoknak, tornyocskáknak, vakudvaroknak. Ezek nagyon is tudatosan épülnek, azzal a céllal, hogy ne alakulhassanak ki nagy, egybefüggő átmelegedő falfelületek; hogy a külső falazat egy része mindig árnyékban legyen: innen szellőztetik a lakás többi részét. A mai és az ötszáz vagy ezer évvel ezelőtti spanyol építészetnek van néhány közös vonása. A színek: fehér, vajsárga, homokszínű, esetleg téglavörös. A kis lejtésű gerendázathoz habarccsal hozzáragasztott cseréptetők (amelyeket enélkül évente kétszer-háromszor leszedne a szél). És a sakktáblaszerűen áttört falak. Számtalanszor előfordul, hogy egy újonnan épült, igényes társasház az utca felé csak ezt a téglarácsos arcát mutatja. Vagy a legalsó szint üres, és ilyen áttört falak határolják. Vagy van egy lépcsőházra emlékeztető, de lépcső nélküli akna, amelynek a külső fala egymást csak hézagosan átfedő téglákból van kirakva. Nem mindig szép, de felülmúlhatatlanul praktikus: ezek ősi klímaberendezések, amelyeknek a technikáját talán még a móroktól tanulták el a spanyolok. Bent, a téglarács túloldalán mindig árnyék és hűvös van, és mindig mozog a levegő, mert ha felmelegszik, felfelé száll, és húzza magával lentről a hideget. Ilyesmiről szól a fizikaórán tanult általános gáztörvény: ha nő a hőmérséklet, csökken a sűrűség, és a gáz emelkedni kezd, amit a mórok vagy tudtak, vagy nem, de a gyakorlatban biztosan alkalmazták.
Az előbbiek miatt Andalúziában – Babits Mihály iránti minden tiszteletünk ellenére – nincsenek barna balkonok, mivel a barna színt egyáltalán nem használják. És nincsenek bús donnák sem: lehetséges, hogy a spanyol nők is búslakodnak néha, de otthon, a négy fal között – nyilvános helyen nem szomorkodnak (még a balkonon sem). S ha már az olvasmányélményeknél tartunk, az a fajta tragikus emelkedettség is hiányzik belőlük, amit a Hemingway-könyvek női hőseiben megismertünk. Amennyiben a nemzetkarakter egy létező valami, amit majd egyszer bizonyára eldönt a tudomány, akkor az andalúzoké mindenképpen derűs, nyugodt, kiegyensúlyozott és kevéssé szenvedélyes, vagy legalábbis ezt a képet mutatják a külvilág felé.
Itt Benalmadenában legalább felerészben idegen, északról ideszármazott népesség között élünk, de a spanyol derű rájuk, sőt időlegesen ránk is átragad. A dolog ugyanakkor meglehetősen időjárásfüggő. Ami a spanyolokat még a növényeknél is jobban érdekli – mi pedig ebben is követjük őket –, az az időjárás. Az április itt is szeszélyes. Előfordul, hogy éjjel öt fokra hűl a levegő, de az is, hogy nem megy 25 fok alá. Nappal közelíti a 30 fokot, aztán bejön a tengerről, Afrika felől a köd, és miközben szikrázik a napsütés, a ház tenger felőli oldalán, amit a ködfelhő elborít, már csak 12 fok van. Éjjel szaggatja a pálmák levelét a vihar, de mire felkel a nap, teljesen eláll a szél, és tükörsima a tenger. Vagy ellenkezőleg: délután alig fújdogál, de látjuk, hogy a szomszédok szorgosan szedik befelé a székeket, asztalokat és napernyőket az erkélyekről, és éjszaka olyan orkán kerekedik, ami utána négy napig el sem áll. A szélcsend legfeljebb órákig tart, az eső viszont olykor egy hétig is; igaz, utoljára januárban esett. A hosszú eső és a hosszú szél pedig fejfájást hoz, és némi mogorvaságot – de az utóbbit csak spanyol kivitelben, azaz valahogy úgy, hogy a mosoly nem fülig ér, csak az arc közepéig.
Az igazi nyár már csak karnyújtásnyira van, lassan az árak is elindulnak fölfelé. Mármint a szobaárak, mert amúgy továbbra sincs infláció, az olyan tavaszi gyümölcsök pedig, mint az eper, hétről hétre olcsóbbak. Ahogy a benalmadenai vasútállomás két öreg fügefáját elnéztük, heteken belül elkezdődik a fügeszezon, akkor pedig ingyen is jóllakhatunk, mert a fügenövény úgy nő az andalúz dombokon, mint odahaza a bodza. És ugyanez igaz a tengerparti sziklákra felfutó félvad szőlőbokrokra is: szem még nincs rajtuk, de roskadoznak a fürtöktől, és bármi történjék is, elfagyni biztosan nem fognak. A maga nemében ez is csoda: az időjárás már-már sivatagi, a természet mégis jóllakatja azt, aki kevéssel beéri.
Mi Magyarországról érkeztünk, nem vagyunk telhetetlenek. Azért jöttünk, amiért a spanyolok Fatimába, vagy legalább a Fatima sugárúti templomba mennek: a békéért. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában)
Valeria Is Getting Married, „Valéria férjhez megy” – Pesten nyilván ez lenne a címe Mihal (Michaela) Vinyik ukrán-izraeli rendezőnő 2021–22-ben, még a háború előtt elkészült filmjének, amelyet a jeruzsálemi Kinemathekben láttunk A.-val. A cím így pontatlan lenne, mert az orosz nyelvű ige „vühógyit” és nem „vüjgyet”, nem befejezett, hanem folyamatos igealak, Valéria legföljebb próbál férjhez menni. Nővére, Krisztina már hét éve megcsinálta a szerencséjét: interneten sikerült izraeli társra találnia, s így elhagyhatta Ukrajnát. Tartós és a jelek szerint jó kapcsolatban él eszeválasztottjával, aki maga is részt vesz a különös bizniszben: facér izraeli férfiaknak fiatal ukrajnai lányokat közvetít házasság céljából. Csakhogy itt a bökkenő: feleségjelöltünk nem beszél ivritül, töri az angolt, a leendő férj pedig ukránul és oroszul nem tud. Valéria és a kiszemelt vőlegény között Krisztina tolmácsol, ám a terv egészen banális okból zátonyra fut: a lánynak nem tetszik a derék, nála kicsit idősebb férfi, kikosarazza, és visszarepül Ukrajnába.
Dalos György (forrás: infovilág.hu)
Ez a szerény költségvetéssel készült, gyakorlatilag egy panellakásban leforgatott 70 perces filmdráma visszaadja Izrael Állam egyik sajátos gondját. A cionista bevándorlási politika legerősebben a cári birodalomból csábította a Közel-Keletre a pogromoktól rettegő zsidókat, s adott ezzel erősen szláv jelleget Palesztinának. A hatvanas-hetvenes évektől a Szovjetunió lett az alija (= „feljövetel”) fő forrásvidéke, a „történelmi haza”, amelynek földjét, mint Viszockij énekelte némi túlzással, „harmadrészben volt népünk lakja már” – számuk a hetvenes évek elejétől 1986-ig elérte a 160 ezer főt. A peresztrojkával beköszöntő utazási szabadság és a SZU összeomlása azután robbanásszerűen megnövelte a bevándorlók tömegét, ma már 1,2 millióan lehetnek. Csakhogy míg az első nemzedék még szovjet földet hozott be cipője talpán, addig azok, akik mostanság szállnak le a lodi repülőtéren, a széthullott birodalom és a háború nehéz levegőjét cipelik lelki poggyászukban.
Az óhaza – az Oroszországi Föderáció – nem szűnik törődni gyermekeivel. Szinte minden orosz újság tartalmaz Moszkvában szerkesztett kormánypárti betétlapokat: az egykori hivatalos ifjúsági napilap, a Komszomolszkaja Pravda privatizált és bulvárosított változatát, valamint a hetenként megjelenő Argumenti i Fakti friss számait. A mindenütt fogható Planyéta, az orosz állami tévé, putyini vonalon mozog: reklámok szabdalta szappanoperákat kínál szerelmi háromszögekkel és mondvacsinált kórházi konfliktusokkal, az édesbús záróképekre pedig az Este Vlagyimir Szolovjovval következik – a moderátor vele egyetértőkkel imitál estéről estére „vitát”, kimerítve a soviniszta uszítás teljes retorikai készletét. A nyolcvanas években kijöttek leszármazottai feltehetően már nem ezt nézik, hanem az izraeli műsorokat, míg az új bevándorlók csak oroszul értenek – eszik, nem eszik, a Planyétát kapják. Hasonló nyelvi magányban ukránok is szenvednek. A Harmónia kultúrotthonban Odesszából, Harkovból, Bucsából menekült művészek grafikai kiállításán fiatalok ülnek körül egy hosszúkás asztalt – épp ivrit nyelvórájukat tartják. Ők viszont oroszul vonakodnak megszólalni, igaz, amikor megtudják, hogy Magyarországról jöttünk, megenyhülnek: „Maguknak szabad.” A kisvilág átveszi a nagyvilág törésvonalát. * David Pressman amerikai nagykövet „széderestéjével” talán számára is meglepő mértékben zaklatta fel a kedélyeket. Röviden, mert a média már agyonírta a dolgot: a nevezetes alkalomra a diplomata több más vendég között meghívta Gyöngyösi Mártont, a Jobbik elnökét és Heisler Andrást, a Mazsihisz elnökét, s az utóbbit nem értesítette előre az előbbi jöveteléről, hanem kétfelől maga mellé, egymással szembe ültette őket. Ez lehetett volna akár protokollhiba is, de nem az volt, hanem tudatos eljárás: Washington legmagasabb magyarországi képviselője a békéltetés céljából hozta össze a botrányos Izrael-ellenes és antiszemita kijelentéséről híressé vált, majd ez ügyben bocsánatot kérő politikust s a magyar zsidóság legtekintélyesebb szervezetének vezetőjét. Jó szándékát és jóhiszeműségét nem vonom kétségbe, de a történtek alapján attól tartok, hogy nem érti Magyarországot. Az is erre vall, hogy már a botrány kitörése után „csodálatos estének” nevezte az összejövetelt, pedig elég lett volna, ha megnézi a róla készült fényképeket. A két érintett véletlenül sem néz egymásra, vakuvillanáskor a többi jelenlévő is inkább az étlapba mélyed, vagy maga elé mered – mindenki tisztában van a helyzet kínosságával. Gondolom, Pressman is érezte a feszültséget – nem véletlen, hogy egyetlen közös fotó sem készült a kibékítendő felekről.
A széder a zsidó hagyományban nem diplomatavacsora, hanem családias örömünnep az egyiptomi rabságból való kiszabadulás tiszteletére. Ilyenkor a családon kívül egy-két vendéget is meghívhatnak, sőt, illik is vendégül látni egy szegény embert, akár a stetl utcájáról is. Jómagam gyerekkori széderestjeimet a Zsidó Fiúárvaházban ültem meg, ahol több mint százan voltunk a kultúrteremben, gyerekek és felnőttek, s a vacsorát, a rituális előételek sorozatától a főételekig Hochberger rabbi és Balla tanár úr vezette le. Amíg ők nem engedték meg, egy falatot sem volt szabad a szánkhoz venni. Ezzel szemben ihattunk a gyerekeknek is kijáró, bár erősen felvizezett borból. Minden fogást ima előzött meg – ezért volt „széder”, héberül „rend”, szertartás, amelynek vallási jellegéhez nem férhetett kétség. Hogyan juthatott tehát a nagykövet – maga is gyakorló zsidó – arra az ötletre, hogy ez alkalomból meghívja a képzelhetően legalkalmatlanabb, nem kóser politikai szereplőt?
Gyöngyösinek nem volt sok veszítenivalója, talán azért, mert még az antiszemitizmusa sem igazi, nem indulat van mögötte, mint mondjuk anno Csurkánál, hanem számítás, akárcsak a Jobbikot alapító Vona Gáborban, aki annak idején szintén lefutotta a maga köreit a náci beszédtől a zsinagógalátogatásig – igaz, ő az ellenlábas zsidó hitközségtől kért és kapott feloldozást. Az amerikai nagykövetet talán a washingtoni külügy fogja óvatosabb vacsorarendezésekre inteni, de nem valószínű, hogy megválnának kulcsemberüktől, aki néhány nap múlva be fogja jelenteni, hogy az „orosz kémbanknak” nincs helye Magyarországon. Nyert továbbá az ügyön a Fidesz, amelynek már 2012-ben is kapóra jött Gyöngyösi fellépése – még egy kvázi antifasiszta tüntetést is kanyarítottak belőle. Ilyen szélsőség mellett könnyebb volt mérsékeltnek látszani és egyben meglengetni az illiberalizmus zászlaját. Igazi vesztese ennek a dolognak Heisler és rajta keresztül a Mazsihisz, amely májusban tartja hihetőleg őrségváltással járó tisztújító közgyűlését. Leginkább, bevallom, azt szerettem volna, ha Heisler, megpillantva az egyetértése nélkül reá tukmált asztaltársat, sarkon fordul, és faképnél hagyja a megalázó ceremóniát – kezdjen csak David Pressman az általa teremtett széderi renddel, amit tud és akar. Nem így történt, és emiatt a Mazsihisz-elnököt saját táborán belül is hibáztatják, külső támogatásra pedig nem számíthat. A kormánnyal való viszonya Szabadság téri emlékmű óta, amely ellen tiltakozva a Mazsihisz kiszállt a holokausztévből, eléggé feszült. Még feszültebbé vált, amikor felemelte szavát a Sorost kifigurázó óriásplakátok ellen. Ugyanakkor a hivatalos Izrael Soros ügyében egy platformon áll a magyar kormánnyal, mert a milliárdos palesztin szervezeteket is támogat. És akkor itt van még az Orbán–Netanjahu-férfibarátság! Egyszóval beszorított kis hitközség a Mazsihisz, öregedő tagsággal, társadalmi zárványt alkotó felekezeti zsidósággal és belső súrlódásokkal, a háborús hírek sújtotta Kelet-Európában, s a gyűlöletkultúra által elárasztott magyar közéletben. A kisvilág nem veheti fel a kesztyűt a nagyvilággal szemben. * Lakásom különböző pontjain tucatnyi szájmaszkot szedtem össze, köztük két vadonatújat és több használtat. Akad közöttük sima, ajakra illeszthető, és csúcsos, külön orrvédővel, színben pedig fehér, kék és fekete. Legtöbbhöz úgy jutottam, hogy az előzőt otthon felejtve orvosi rendelőkben, nagyobb üzletekben, gyógyszertárakban ad hoc szereztem be. A világjárvány harmadik esztendejében az üzletekben csökkent a maszk árfolyama, van, ahol egy eurót kóstál, s van, ahol ingyen adják, viselése a legtöbb helyen nem kötelező. A sajtóból kissé borzongva értesültem arról, hogy a hivatalos készletekből 17 milliót, mint lejárt szavatosságút, elégettek – ahelyett, mondják a bírálók, hogy a harmadik világnak ajándékozták volna, ahol még így is hasznosak lehetnének. A koronavírus, biztatnak, Európában lecsengett.
Már-már nosztalgikusan visszanézve egy korszaktól veszünk búcsút. A szájmaszkbiznisz valóságos viseleti kultúrát hozott létre: lehetett kapni külön férfi-, női és gyermekálarcot, vidámat, pepitát, télapósat, nemzeti színűt, névre szólót, ötvendarabos zárt csomagolásút és alkalmit. Persze nem csupán a köznépnek szánt csóró, mosható vagy eldobható változatok kerültek piacra, hanem igazi, dizájnos luxustermékek is: a Siriano „kristálymaszkja” potom 535, a Vuittoné 970 dollárba, a Jacob & Co „gyémántmaszkja” 250 ezer, az Yvel Covid–19 pedig másfél millió dollárba kerül – igaz, 18 karátos aranyból, 3600 fehér és fekete gyémánttal kirakva. Ezek az árak megérdemelnék, hogy utólag felvétessenek Ráth-Végh István Az emberi butaság története című klasszikus kuriózumgyűjteményébe. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában, nyitókép: timesofisrael.com))
P. Szűcs Julianna A NER stílusa, ízlése, kánonja. Enigmatikus munkacím. Ma esti beszélgetőtársaink Hajdu Szabolcs filmrendező, Radnóti Sándor esztéta és Mélyi József művészettörténész. Csapjunk bele!
Herskovits Eszter Juli a kánont említette, ez a kiindulópontunk. Az Orbán-rezsim fő célja a kezdetektől a kánonalapítás. Csak egy adalék: Orbán már a 2009-es kötcsei beszédében, még ellenzékben meghirdette a kultúrharcot. Arról beszélt, lehetséges, hogy a „baloldalon” vannak nagyon tehetséges írók, de ahogy fogalmazott, íróként lehet, hogy nem mondtak csődöt, de elitként igenis csődöt mondtak, ezért elitváltás szükséges. Ezt követték a tettek. Sok új intézmény született, a Művészeti Akadémiától kezdve hosszan lehetne sorolni. Kezdődött a Nemzeti Színházban a vezetőváltással. Kristóf Luca szociológus kutatja ennek a kultúrharcnak a történetét. Arra a következtetésre jutott, hogy a tizenkét év alatt az új intézmények és az új pályázati feltételek ellenére sem sikerült új kánont alakítani.
Radnóti Sándor Ez elég egyértelmű, csak körül kell nézni, és azt látja az ember, hogy az új kánon nem született meg. Nem záródtak ki a régi, jelentős figurák és nemigen kerültek be új, jelentős figurák. De mielőtt ennek taglalásába belekezdenék, azt mondanám, hogy a tizenkét év alatt rendkívüli kulturális zuhanás történt, amely nemcsak a NER-re igaz, hanem mindannyiunkra, az egész magyar kultúrára. Nagyon rossz állapotban van a magyar kultúra, és ugyan ennek valószínűsíthetően a Nemzeti Együttműködés Rendszere az oka, de mi magunk is benne vagyunk. Benne vagyunk abban az értelemben, hogy olyan kérdésekre kell válaszolnunk, amelyekről azt gondoljuk, hogy ötven-száz évvel ezelőtt megvitatták, lezárták és nem kell újra felvetni őket. Most mégis újra végig kell gondolnunk, ez tapasztalatom szerint hihetetlenül butítja az embert. Aki erre nem hajlandó, az pedig bezárkózik, és apátia áldozata lesz. Szóval az az újítási kedv, gondolkodási kedv, ami jellemez egy kulturális fénykort vagy egy jelentős kulturális korszakot, mintha eltűnt volna. Természetesen továbbra is vannak jelentős figurák a legkülönbözőbb részében a magyar kultúrának, de a magyar kultúra összteljesítménye szerintem csökkent az elmúlt tizenkét év alatt.
Hajdu Szabolcs Elhangzott a bevezetőben, hogy az új elit kialakítása volt a terv. De a kultúra nem kér a kialakításból. Nem az emberek nem kérnek belőle, hanem a kultúra. Egyszerűen nem ilyen a természete. A kultúra kialakul. A kultúrpolitika feladata az lenne a feladata, hogy nyomon követi a kortárs kultúra organikus fejlődését és elősegíti ezt a folyamatot. Ha nem ezt teszi, akkor ez a fejlődés megtorpan, vagy teljes mértékben leépül, mint ahogy az elmúlt tíz évben történt. Most a legsötétebb éjszaka kezdett leszállni a filmre és a színházra is. Az egyik ok az, hogy megfojtották azokat a kis közösségi műhelyeket, amelyekben az alkotók egymást tudják inspirálni. Eltűntek a találkozóhelyek, a fesztiválok. Megszüntették a műhelytámogatásokat, felszámolták a közösségi tereket, ellehetetlenítették a vidéki színházi turnékat. Rendkívül megnehezítették a pályát, de az organikus fejlődés által kialakult kánont nem lehet teljes mértékben felszámolni mert maga a társadalom hozta létre és nem a politika, és a társadalom mindig újra fogja teremteni a politikától függetlenül. A jelenlegi kurzus által támogatott művek zöme nincs szinkronban azzal, ami a világban történik. A jelen időben érvénytelen, szakmailag pedig sokszor értékelhetetlen. Ha a filmeket nézem, annyi látható, hogy nagyon-nagyon sokba kerültek, de pontról pontra meg lehet mondani, hogy szakmai szempontból mitől nem jók. Lehet aztán azzal jönni, amikor egy fércmű nem nyer egy-egy fesztiválon, hogy a magyar film ellen összefogott az úgynevezett európai balliberális háttérhatalom, vagy hogy van valamilyen furcsa közösség, akik őket megtámadják. Ez paranoia. Tehetség nélkül, szakmai felkészültség nélkül nem lehet semmit felmutatni. Odatolhatnak akármennyi pénzt, nem fogja megoldani. Mert eddig sem történt meg. Én örülnék a legjobban, hogyha a Petőfi-filmből lenne valami, de szkeptikus vagyok. Láttam a trailerét.
Mélyi József Én egy kicsit máshol fognám meg. Egyrészt ahhoz csatlakoznék, hogy a kultúra, ugyanúgy, ahogy a kánon is, állandóan alakul. Azt gondolom, a kánon nagyjából olyan, mint egy felhő, tehát nem nagyon tudjuk befolyásolni, de legfeljebb belelövünk, hogy essen az eső. Akkor egy ideig esik, de aztán utána, ha nincs elég muníciónk, akkor nem tudjuk folyton lőni, és akkor nem tudjuk a formáját nagyon befolyásolni. De ami ennél érdekesebb, és amire a köztéri szobrászat vagy a köztéri emlékművek kapcsán jöttem rá, hogy valójában itt nem intézményekről van szó, amelyek létrejönnek, hanem a legtöbb területen csak hivatalokat hoztak létre. A Magyar Művészeti Akadémia például inkább működik hivatalként, semmint intézményként, és azt gondolom, hogy a filmnél is hasonló a helyzet. Tehát nem arról van szó, hogy itt egy korrekt vagy koherens jövőképpel rendelkező, tudást továbbadó és tudást gyártó és ezt lehetővé tevő szervezetek jönnének létre, hanem egyszerűen olyanok, amelyeknek a vezetői kezelni, tiltani, rosszabb esetben elfojtani akarnak dolgokat. Ez itt a legfurcsább probléma, ami a a rendszer lényegéből fakad, hogy nem hoznak létre igazi intézményeket. Ha megnézzük, tulajdonképpen ez alatt a tizenhárom év alatt nyugodtan létre lehetett volna hozni egy olyan intézményt, amelyik kezelgeti például a köztéri szobrászat ügyét. Ugyanakkor Budapesten még mindig a Budapest Galéria kezében van teljesen kiherélve egy intézmény, amelyik tulajdonképpen teljesen gúzsba kötve öt lábbal ugrabugrál jobbra-balra, mert semmiféle jogköre nincs, és országosan meg pláne nincsen senkinek semmilyen jogköre. Tehát nem alapítottak semmi olyasmit, ami esetleg, mondjuk, egy új kánon létrehozásához vagy egy új köztéri esztétikai összefüggésrendszer létrehozására jó lenne. Ad hoc döntések vannak, különböző szereplők kitalálnak valamiket, és ha azok megfelelnek a legfelsőbb vezetés igényeinek, akkor akadálytalanul átmennek mindenféle szűrőn, és nemzetstratégiai érdekből felépülnek.
Herskovits Az a kérdés, hogy miért nincsenek igazi intézmények. Pénz lenne rá, igény olyan szinten van, hogy alakítani akar egy új kánont a NER, akarja, hogy legyen egyfajta kultúra, az ő értelmezésében vett kultúra, ami megfelel az ideológiai rendszerének. De ez természeténél fogva nem működik, mert nem lehet ilyen szinten átideologizált, átpolitizált intézményeket működtetni, vagy lehetne akár ezt jól is működtetni, csak nem teszik?
Radnóti Erre nagyon egyszerű válaszolni. Azért nem születnek intézmények abban az értelemben, hogy új akadémia, új írószövetség, új bármilyen asszociáció, mert ehhez szabad kritikai légkör kellene. Kifejezetten tiltva van, hogy féljünk a tiltásoktól, de ezzel szemben a rendszer az első pillanattól kezdve világossá tette néhány nagy szimbolikus intézkedésben, például az Alkotmánybíróság szárnyainak megszegésében, hogyha nem kedvére való döntést hoz, vagy nem kedvére való kezdeményezést hoz, akkor megnézheti magát. Megnézhette magát a Ferihegy elnevezésről szóló vitában a Földrajzinév-bizottság, megnézhette magát legutóbb az orvosi kamara. Tehát az, ami feltételezne egy termékeny és innovatív kultúrát, ahhoz először is valóban csak szervezetek vannak, és nincsenek kulturális, a szó magas értelmében kulturális intézmények. A másik probléma az ideológiával van, nevezetesen azzal, hogy a NER ideológiája nagy részben titkos ideológia, amely összekacsintással, utalásokkal mutatja meg magát, nevezetesen azt, amit Tamás Gáspár Miklós kifejezésével posztfasizmusnak lehet nevezni vagy etnikai nacionalizmusnak. Ennek a végső konzekvenciáját teljes nyíltsággal nem vállalják, ezzel szemben állandóan utalnak rá. Ha valaki kimondja az iskolatitkot, vagy kimondja, hogy a király meztelen, akkor jön az álfelháborodás, a műfelháborodás. Ez egy kifejezetten rossz légkör arra, hogy a köztéri szobroktól kezdve a festészetig vagy a költészetig valamilyen ideológiának a szó megint magasabb értelmében helye vagy tere lehessen.
P. Szűcs Bocsánat, lenne egy közbevetett kérdésem. Hogyan lehetséges az, hogy ennél represszívebb légkörben is, akár a magyar kultúrában is voltak olyan időszakok, amelyekben nagyon jó művek születtek. Az intézményeket nem most találták ki, voltak erre példák ’90 előtt is. Mindazonáltal a kultúra valahogy másképpen működött, tehát van valami titok abban, hogy a kultúra lejtőre került. Ezenkívül van valami, ami a társadalom és a kultúra közötti végzetes hasadásra utal. Egyszerűen nem értem, hogy mi történt.
Radnóti Mert a másik oldalon sincs új ideológia. Bocsánat, hogy egy pillanatig még magamnál tartom a szót, nagyon nehéz megnevezni, hogy mi az, amit kritizálunk, és ezért állandóan túlzásokba esünk. Emlékszem arra, hogy a NER első pillanatától kezdve ment az a játék, hogy hát ez aztán már nem demokrácia, és aztán eltelt öt év, és akkor megint csak azt mondtuk, hogy ez aztán már nem demokrácia. Nevezzük diktatúrának. Nyilvánvalóan túlzás diktatúrának nevezni. Nincsenek rá pontos szavaink. Sokan a fasizmussal azonosítják. Többen analógiákat hoznak a fasizmus valódi tombolásával, ezek nyilvánvalóan abszurdumok. Tehát a kritikai oldalnak sincsen meg a kritikai készlete arra, hogy magabiztosan megszólaljon. És ez az oka annak, hogy represszívebb, tehát jobban meghatározható, Brechttel szólva, morálisan jobb időkben sokkal nagyobb kulturális kibontakozás volt lehetséges, így a Horthy-korszakban, a Kádár-korszakban.
Herskovits Még egy kicsit közbevetőleg: itt arról van szó, cáfoljanak meg, ha nem így van, hogy az átkosban nem voltak ennyire élesen elválasztva azok, vagy hát legalábbis nem ilyen szinten tudtak perifériára kerülni azok, akik ideológiailag nem felelnek meg. Említsük Szabó Magda példáját, aki egyszer nem kapott meg egy díjat, és a perifériára került, majd valamilyen szinten kárpótolta a rendszer, és kapott végül egy díjat. Tehát előbb-utóbb el lehetett érni, hogy ha valaki tényleges teljesítményt nyújt, akkor azt a rendszer valamilyen szinten támogassa. Most az van, hogy elfogadtak öt filmet, és hármat végül kidobtak a Nemzeti Filmintézettől, mert nem tetszett nekik, vagy hát ahogy Demeter Szilárd szokott fogalmazni, nem illeszkedett az Alaptörvény horizontjába. Ez már szerintem egy lépés hátra, nem?
Hajdu Ahhoz, hogy működőképes intézmények legyenek, ismerni kéne a közeget, mert az intézmény arról kéne, hogy szóljon, hogy kezeli, segíti, becsatornázza, organizálja, amit a kultúra termel, és ez mindig rendkívül tág és szerteágazó. Ezek az új intézmények nem látják el ezt a funkciót, hivatalnak lehetne inkább nevezni őket. Nem tudom, hányszor kellett például az elmúlt húsz-harminc évben elmagyarázni újra és újra mindig az újabb és újabb vezetőknek, akik mindig ugyanazzal az ötlettel jöttek, hogy a magyar filmet úgy kell felvirágoztatni, hogy végre legyenek rentábilis filmek, hogy ilyen nincs. Ezt el kell felejteni, mert kicsi az ország és a nyelv. Nem tudsz olyan filmet létrehozni, amelyik nyereséges lenne. Megint ezt hallom, újra ezt halljuk, hogy most már itt az idő, hogy végre a közönségnek készüljenek a filmek, és pontosan tudjuk, hogy ezek a filmek, amelyek elkészülnek, az úgynevezett közönségfilmek, rengeteg pénzbe kerülnek, de soha nem hozzák vissza az árukat. A pénz egy teljes mértékben bukó vállalkozásba van beletöltve és nem a kultúrába. Egy bukó vállalkozásba. Nem jön vissza. Tehát az a négy és félmilliárd, plusz 30 százalék adóvisszatérítés, ami fölmegy 7-re, soha nem hozza vissza az árát, soha, de soha, és ezt újra és újra el kell mondani. Nem hiszik el, nem tudom, miért. Az intézménynek ezt tudnia kellene. Andy Vajna se fogta föl, csak amikor már a Saul fia Oscart nyert, hogy aha, akkor itt lehet, hogy úgy tudunk jobban lavírozni, hogyha ezeket az embereket figyelembe vesszük. Ő egy kicsit okosabb volt. És valószínűleg ugyanez vonatkozik a színházra. A színháznál ha tudnák azt, hogy különböző társulatok már réges-régen elviszik az előadásaikat vidékre, a Krétakör, Schilling Árpád ezt csinálta évekkel ezelőtt, és mi is, különböző pénzeket megspórolva vagy alternatív pályázatokat találva a legkisebb településekre is eljuttattuk az előadásainkat, hogyha erről fogalmuk lett volna, akkor nem hozzák létre a Déryné programot, ami megint nagyon sokba kerül és ugyanerről szól, de a kettő nincs egymással kapcsolatban, nem megsegíti ezeket a kezdeményezéseket, hanem ellene megy. Nem ismerik a közeget, nem tudják, hogy mit miért és mire hoznak létre.
Mélyi A múzeumok területén Demeter Szilárd szavával élve legalább három erőközpont van: Baán László, Demeter és L. Simon László. Nem hoztak létre egyetlenegy hatóságot vagy intézményt, ami koordinálná a közgyűjteményeket. Kinevezték L. Simont koordinátornak, majd azóta, mióta ezt bejelentették, nem történt semmi. Tehát ha kineveznek valakit, akkor sem történik semmi. Ugyanez a helyzet a szimbolikus köztéri emlékművek állításánál. A kormány közelében mindig akadnak a kormány közeléből emberek, akik ezeket javasolják. Kövér László javasol a Kossuth térre, Schmidt Mária ide, oda, különböző ünnepségekre, emlékévekre, de nincs egyetlenegy központi hely, ahonnét ezek kisugároznának. Ugyanígy a vidéki emlékműveknél meghagyják, mondjuk, a helyi polgármestereknek vagy a megyei vezetőknek, hogy ők is állíthassanak azt, amit akarnak. Tehát egy ilyen furcsa, kiszervezett rendszer alakul ki, amiben nagyon könnyű kézivezérelni, amiben nagyon könnyű csiki-csukit játszani. Mert minden megfordulhat egy pillanat alatt, és át lehet alakítani az ellenkezőjére egy-egy emlékmű jelentését is. Ez az orbáni rendszer sajátossága. Az meg, hogy milyen korszakot és a kultúrának milyen ágait vesszük figyelembe, hogy manapság mihez tudunk párhuzamot keresni, szerintem nagyon változó. Mostanában a képzőművészetre nem a nyolcvanas évek jellemző, hanem a hatvanas vagy a hetvenes évek. Vajna észrevette azokat a különböző kis lehetőségeket, amelyeket jó aczéli hagyomány szerint hagyni kell kibontakozni. Tehát az köszön vissza, hogy megint egy kis szabadságfokot lehet biztosítani ennek, annak, amannak. Hogyha nincs már ez az aczéli elv és a kis szabadságfok sem, akkor jönnek az ötletek, ki Hadikról, ki Petőfiről akar filmet csinálni. Rengeteg pénzünk van, odaadjuk.
Hajdu Még egy nagyon fontos dolog ezzel kapcsolatban eszembe jutott. Ott kezdődik minden, hogy az egyes részlegek, területek önrendelkezését felszámolták, tehát nincs autonómia, mert ha lenne, akkor már az intézményesülés is logikusabban következne, ugyanis az belülről jön, a filmes, a képzőművészeti vagy a színházi mikrotársadalmakból. Ezeket fölszámolták. Ezzel kezdődött. 2010-ben Vajna – sokan a kollégáim közül nosztalgiával emlékeznek rá –építette a grádicsot ehhez, ő számolta föl az autonómiát és kriminalizálta rendkívül arrogáns és agresszív módon az egész filmszakmát. Ez volt az első dolga. Egyébként nem egyedül, voltak segítői. Ráijesztett a teljes filmszakmára. Nem voltak megjelölve főbűnösök, hanem úgy egyben az egész volt bűnszervezet. A filozófusokkal ugyanez történt előtte, talán pont előtte volt ez, ők voltak kipécézve, bizonyítékok és természetesen mindenféle végeredmény nélkül. Ennek az volt a következménye, hogy az emberek megijedtek és elkezdtek nagyon gyorsan besorolni, mint a vaspor a mágnes köré és teljes mértékben átrendeződött az egész egy-két év alatt. Az ember körülnézett, és a lázadók már ott voltak a másik oldalon, ez történt. Már az új rendszerben pályáztak, és hiába mondta pár ember, hogy nem lehet addig továbblépni és nem lehet addig egy asztalhoz leülni, amíg meg nem állapodunk az autonómia kérdésében, mert ha az nincs, akkor attól kezdve teljes a kiszolgáltatottság, kézből fogják etetni a filmeseket. A személyes érdekek fontosabbak voltak. Ha akarok, adok, ha akarok, nem adok és kész, mint ami most az Inkubátorral történik. Végigjáratták ezeket a srácokat ezen az egész cirkuszon, fölrakták őket a színpadra, hogy megnyertétek, megcsinálhatjátok a filmeteket. Egy éven keresztül készítették elő, és aztán azt mondják, hogy mégsem, bocs, és nincs indok, nincs magyarázat. Azt mondják, hogy titok, ez volt a válasz, amikor két producer megkérdezte, hogy miért. Erről nem beszélhetünk. Bocs.
Herskovits Az irodalompolitikáról még nem beszéltünk. Ez a terület azért speciális, mert egyrészről nem olyan forrásigényes, mint a filmgyártás, másrészről nyilvánvaló, hogy az írók, ha írni akarnak, és ebből akarnak megélni, akkor rá vannak szorulva az állami mecenatúra-rendszerre. 2015-ben a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-vel indult az irodalompolitika. Voltak mélypontok meg hullámhegyek, amikor például a Térey-ösztöndíjat megkapták olyanok is, akik arra érdemesek, de azért itt is elég egyértelműen látszott a politikai szándék, akár ha Orbán János Dénes Kossuth-díjára gondolunk, aki sokak szerint tehetséges költő, ám nem ez a fő érdeme a kormány szemében. Tehát az a kérdés, hogy mit okozhat ez a rendszer az irodalompolitikában meg az irodalomban, hiszen ha az írók egy idő után, azok az írók, akik valóban tudnának teljesíteni, nem kapnak támogatást, egzisztenciális okokból el tudnak távolodni a szakmától.
Radnóti Beszéltünk az előbb az autonómia meg nem létéről, de ugyanúgy beszélhetünk, és ez is a kultúrának a része, a kulturális autoritás hiányáról, tehát arról, hogy vannak emberek és vannak művek, amelyek tekintélyre vergődnek vagy tekintélyre tesznek szert, vagy eleve evidens a tekintély. Ez nem egyenlőség kérdése, ez meritokrácia, az érdem dönti el, és azt, hogy ezt tökéletesen nem veszik figyelembe, nagyon figyelemreméltó általában és az irodalomban is. Például a filozófusbotrány azt szorgalmazta, hogy olyan világszerte ismert filozófust kriminalizáljanak, mint Heller Ágnes, és ezzel az egész „bandáját”, akik között olyan emberek is szerepeltek, akiknek az égvilágon semmi közük sem gondolatilag, sem ismeretségileg hozzá nem volt. És amikor az irodalomról beszélünk, akkor nem mondhatom azt, amit Szabolcs mondott, hogy átálltak. Nem volt semmi átállás, szinte alig tudok olyan akár csak figyelemre méltó íróról, aki az egyik pillanatban még a liberális vagy a kritikai oldalon állt, és a másik pillanatban a másik oldalon találta magát. Volt aztán egy tulajdonképpeni eredeti baráti kompánia, amelyből a Magyar Művészeti Akadémia kinőtte magát, voltak olyan konzervatívnak tekinthető írók és más művészek, akik ott találták meg a maguk lehetőségeit és egyben azonosultak is azzal a kormányzati, mondom, nagyon bizonytalan ideológiával, amelyet semmiképpen nem lehet konzervatívnak nevezni, de ők úgy gondolják, azt hiszik, hogy ez a konzervatív oldal. A dolgok mindig vegyesek, mert azért vannak figyelemre méltó kulturális jelenségek. Ha múzeumügyről beszélünk, akkor a Szépművészeti Múzeum – most már együtt a Magyar Nemzeti Galériával – sikertörténet, de erre sokan mondják, az az ára, hogy egy hatalmas pénzösszeg ott összegyűlik, ami viszont legatyásít, elszegényít és általában ellehetetlenít más múzeumokat. Ami az irodalmat illeti, valóban régi problémája volt a magyar irodalom mecenatúrájának, támogatásának, hogy a fiataloknak voltak ösztöndíjai, az öregeknek voltak babérkoszorúi, vagy lettek babérkoszorúi, amelyek kitömött pénztárcával is jártak, de a középgenerációnak nem volt semmije. Ezt végül is a Térey-ösztöndíj elkezdte megoldani, és ha azokat a neveket, akik Térey-ösztöndíjat kaptak, megnézzük, nem egy rossz lista. Egészen felháborító név talán nincs is az ösztöndíjasok között, vagy nagyon kevés van. Minden tisztelet azoké, akik ennek a hatalomnak a kezéből nem vesznek át kenyeret vagy pénzt, de azokat sem lehet elvetni vagy elutasítani, azokat az egyébként kitűnő írókat, akik elfogadták a lehetőséget. Ha visszatérek most az irodalom tekintetében az autoritás kérdéséhez, mindig megdöbbent az, hogy ennek semmilyen szempontja nincs. Örök példám Rakovszky Zsuzsa, aki írt egy regényt, amelyik a 20. század elején játszódik, amelyben rendkívül rossz színben tűnnek fel a forradalmárok, a galileisták, a különböző baloldali értelmiségiek, és a regénynek egyértelmű főhőse egy konzervatív bíró. Na most nem láttam sehol, hogy Rakovszky Zsuzsa ‒ aminek bizonyára nem örült volna ‒ ennek a rendszernek az autoritásává vált volna ezzel a konzervatív beállítottságával. De nem láttam Bereményi autoritássá válását sem, hiszen köztudott, ez most már nem irodalom, hanem film, hogy ő készen állt arra és nagy tervei voltak, hogy a Petőfi-filmet megcsinálja Nyáry Krisztiánnal és másokkal együttműködve. De hát Rákay Philipet választották, és nem Bereményi Gézát. Ez tényleg mindent elmond.
Mélyi Régóta meg lehet figyelni, hogy a kultúra különböző ágai másképp viselkednek a NER alatt, és ennek szerintem mélyre nyúló gyökerei vannak, mégpedig azért, mert vannak eleve erősebben beágyazott kulturális ágak, főleg az irodalom vagy az erre épülő színház, amelyek a magyar kultúrában sokkal jobban beágyazódtak. A rendszerváltás után az irodalomban viszonylag gyorsan kiépítettek egy olyan intézményrendszert, ami megállt a lábán. Ehhez képest a gyengébb képzőművészet pillanatok alatt bedarálódott a NER-be. Az irodalom és a színház területén – láttuk az SZFE-nél – eltartott egy darabig az ellenállás, ilyet például a Képzőművészeti Egyetemen el sem tudtam volna képzelni. A másik a történelmi tapasztalat. Eddig nem volt Magyarországon olyan hatalmi elit, amelyet ne érdekelt volna a kulturális tekintély. Itt most mégis megtörténik. Érdekes, új szituáció: Orbán Viktor nem akarja, hogy Nádas Péter elismerje. Az, hogy ne legyen kíváncsi a politikai elit a kulturális tekintélyekre, még a populista vezetésű országokban is eléggé ritka.
P. Szűcs Szerintem az, hogy a hatalmat nem érdekli a kultúra, nem egészen pontos. Nem érdekli a magas kultúra. Fordulatot látok most ebben, valami körvonalazódik a káoszban. Olyan populista kultúrát támogatnak, amely kifejezetten szembemegy a tegnapi és a tegnapelőtti magas kultúrával. Körúton kívüli kultúrát akarnak, és ebben az esetben nem egyforma eséllyel vesznek részt a különböző kulturális szereplők. Nem kétséges, hogy a film vagy a köztéri szobrászat jóval nagyobb eséllyel pályázhat arra, hogy ezt a populista hangot megüsse, mint az irodalom. A hatalom mindent mér. Azt is méri, hogy milyen mértékben vesznek az emberek magukhoz bármiféle kultúrát, és arra a fajta kultúrára, amely ezt a popularitást teljesíteni tudja, ráépít. Az egyetlen szempont, amit körvonalazódni látok, és elég rémületes, ez pedig a nacionalizmus. Rákay Philiptől Szőke Gábor Miklóson át a székelyvicces Orbán János Dénesig terjed a skála. Nincs más magyarázat, mint a mérhető nacionalizmus jelenléte. Örülnék, ha ebből vita alakulna ki.
Mélyi A Zámbó Jimmyről szóló film bemutatta ezt a teljes szakadást. Jimmynél világosan megmutatkozott, hogy van a lemezbolti Magyarország, ahol érvényesek a popszakma tekintélyei, és van a kazetta-Magyarország, ahová Jimmy tartozik. Tulajdonképpen az Orbán- rendszert csupán a kazetta-Magyarország érdekli.
Hajdu Nem csak a művészvilág vagy a tudományos élet tekintélyei nem izgatják a rendszert, hanem az sem, hogy mondjuk, a magyar kultúra mit jelent külföldön. Ez teljesen érdektelen. A Kazetta-Magyarország termékei belföldre készülnek. A hatalom megtartása a cél. Mert Orbánt nem Ausztriában fogják vagy Cannes-ban fogják megszavazni miniszterelnöknek.
Herskovits De az nem adna hozzá, ha Cannes-ban is megszavaznák?
Hajdu Hát igen, persze ha van egy nagy nemzetközi siker, azt nyomban kisajátítják. Velem ez konkrétan megtörtént. A 8-as pályán futva megcsináltunk egy filmet úgy, hogy semmilyen állami támogatás nem volt benne, és semmi közünk nem volt az egész szisztémához. Külföldön nagy sikert értünk el vele, mire egy államtitkár azonnal a nagy magyar filmsikerek közé sorolta. Ez az Ernelláék Farkaséknál című film volt. A következő ütemben már fönt volt a Filmintézet honlapján, mint magyar filmsiker. Tiltakozni sem tudtál ellene. Nagyon nehéz ügy, mert egy csomó mindent, főleg a közösségi műfajban nem tudsz kontrollálni, mert azt mondja az operatőr, a színész vagy a többi munkatárs, nekem az nagyon jó, ha tudnak róla. Lényegében lehetetlen a rendszeren kívül maradni. Jancsónak felrótták, amikor azt mondta, hogy belülről bontja, rohasztja a rendszert. Szokták mondani, ha nem csinálom meg én, megcsinálja más, és nem az ő pénzük, amit adnak, hanem közpénz, tehát ugyanúgy föl kell azt használnom, és ebben van igazság. Sokkal keményebb a helyzet, mint bármikor. Gazdag Gyula minden idők legbetiltottabb filmrendezője volt kilenc filmmel, de azt a kilenc filmet mégiscsak megcsinálta. Mi viszont nem csináljuk a filmeket, elment tíz év az életünkből, az új generáció pedig egyszerűen nem tud elindulni a pályán. Nem csinálhatják meg a filmjeiket. Sokan feladják és elhúznak innen. Elmennek, eldőlnek. Alkoholizmus, öngyilkosság, ennyi. Ja.
Herskovits Akkor térjünk rá az építészetre, Juli is azzal kezdte, hogy az is egy nagyon fontos témája a rendszernek, bár szerintem az építészet is átpolitizálódott, ide tartozik a Mol-torony, a néprajzi múzeum is. Ez az irány, és Lázár János is megmondja, hogy mi lenne a helyes építészeti vonal. Közben az örökségvédelmet leépítik, most például 168 embert tettek lapátra, ennyi embert bocsátottak el egy körülbelül négyszázvalahány fős hivatalból. Tehát láthatóan ez a része nem érdekli a kormányt, nem is érdekelte korábban sem, miközben itt is ugyanarról beszélünk, amiről eddig: a kormány az ízlését áterőlteti akkor is, hogyha egyébként ez az ízlés nem biztos, hogy kulturális értéket képvisel.
Mélyi Nem gondolom, hogy a politikai elit ízlése a vár átépítésének esztétikájával esne egybe. Ez szintén a populizmus velejárója, és egyszerűen beleilleszkedik abba, amit Kövér László képvisel: legyen úgy, mint régen volt. Tulajdonképpen ezt már átfordították, és az lett belőle, hogy legyen olyan, mintha régi lenne. Semmi mást nem építenek, csak díszleteket, és ezeket is csak a szimbolikus helyeken, amikor bizonyos beruházásoknál ezt az esztétikát alkalmazzák. A Kossuth teret vagy a Várat megpróbálták letisztítani és átalakítani, miközben el nem tudom képzelni, hogy Zoboki Gábor, aki jó építész, belül mit gondol a várátépítésről. Ez számomra felfoghatatlan. De, mondom, itt is különböző emberek kezdeményezései érvényesülnek. Ha megnézzük csak a városligeti projektet, azt látjuk, hogy Baán terveiben eredetileg benne volt, hogy legyenek kortárs építészek által épített épületek, de aztán jött a politikai akarat valahonnan fentről, hogy oké, rendben, de a Közlekedési Múzeum helyén építésük föl azt a régi rettenetet. És volt ugyan egy koncepció, de hát akkor tegyük hozzá még ezt is. Nincs ebben semmilyen különösebb központi akarat vagy ízlés, ez is ugyanúgy egy populista cikcakk.
Radnóti A szabadság megfosztása az ellenzékre, a kritikailag gondolkodó emberekre is kiterjed. Megemlíteném, hogy végül is nem volt valódi vita a Zene Házáról a Városligetben, mert ellenzéki beállítottságú embernek nem szabadott tetszenie. Komoly nehézségekkel kerültem szembe, amikor a Facebookon azt a botrányos kijelentést tettem, hogy nekem tetszik.
P. Szűcs Legyen úgy, mint régen volt, hm. De hát van egy új fázisa az építészetnek, amelyet Lázár János hirdetett meg: legyen az új építészeteknek példaképe a Lechner–Kós Károly-Makovecz-vonal, és ez már a Zene Háza, illetve a vármásolat között egy harmadik út. Ez az, amit én hangsúlyozok, ez lenne ugyanis az említett kánon, azaz a követendő irányvonal. Az épület nem tud hazudni, kifejezi azt a hatalmi akaratot, amelynek jegyében létrejött, és ez már nem ugyanaz, mint tizenöt évvel ezelőtt. Úgy gondoltam, hogy beszéljünk erről most, amikor a kígyótojásban látszik, hogy tekereg benne valami, tudjuk, hogy az egy kis kígyó, de nem mutatja még magát.
Hajdu Hát ez elég régóta készülődik. Megpróbálok röviden elmesélni egy történetet. 2002-ben a választás idején, kampánycsendben kezdeményeztünk egy akciót. Fiatal filmrendezők és vágók vettek részt benne. A kampánycsendre időzítették a Hídember és a Bánk bán bemutatóját. A Bánk bánt Káel Csaba rendezte, Zsigmond Vilmos fényképezte, operafilm, a Hídembert pedig Bereményi Géza. És akkor már nagyon nagy problémák voltak, teljesen megkerülve a filmszakmát osztották ki pályázat nélkül ennek a két filmnek a pénzt, nagyon sokat. Arra a két filmre annyi pénzt adtak, mint az összes többire együttvéve, plusz abban a filmes kosárban még benne volt Orbánék kampányvideó-dokumentációja is, emlékszünk rá, hurkát tölt, ilyesmi. Elhatároztuk, hogy tiltakozunk az eljárás ellen, és azt a pillanatot vagy azt az eseményt választottuk, hogy kampánycsendben bemutatják a Bán bánt az Uránia Mozi újramegnyitásával összekötve. Nyilván nem szerepeltünk a meghívottak között. Mentünk meghívó nélkül, belógtunk négyen röplapokkal, amire semmi más nem volt fölírva, csak az, hogy mennyi ment el erre a két filmre és mennyi ment el az összes többi filmre együtt. A számadatok és a nevünk volt ráírva. Hozzá kell tegyem, az összes nagy, akkor aktív rendezőt és filmes szakembert felhívtuk, és megkérdeztük, odaírhatjuk-e a nevüket a petíció alá. Senki nem adta a nevét. Tehát maradtunk mi páran, fiatalok. Gyülekeztek az emberek, vörös szőnyeg vezetett a bejárat felé. Olyan volt az egész, mint egy családi ünnepségen. Egy adott ponton a fények megváltoztak, a bejárat felé irányultak a reflektorok, megjelent Orbán Viktor a feleségével, mögötte lépdelt a vezérkar. Bevonultak, mentek föl az erkélyre. Orbán közben kezezett mindenkivel, ahogy ment föl a lépcsőn. Fölmentünk mi is, beraktuk a röplapokat a kabátzsebbe, elkezdődött a műsor. Arról szólt, hogy a II. világháborúban a sztár színésznők, akik kimenekültek Argentínába vagy nem tudom hova, visszajöttek, és díjakat adtak át nekik. El is gondolkoztam azon, hogy nem kéne ebbe belerondítani. De az egész nagyon furcsa volt. Egyszer csak jön egy filmrészlet, filmhíradó az Uránia Mozi megnyitójáról a Horthy időkből, és egy az egyben az a képsor ismétlődött a filmhíradóban, ami előtte volt, Horthy jön be az Uránia bejáratán ugyanolyan koreográfia szerint. Kedveskedve rekonstruálták Orbánnak a szervezők. A szervezők. Nem hittem el, hogy ez megtörténik, és ha el is bizonytalanodtam pár pillanatra, hogy nekünk ott meg kell tenni, hogy rájuk szórjuk a röplapokat, hát akkor utána kétség nem volt, hogy ez meg fog történni, és meg is történt. Először azt gondolták, hogy konfettit szórunk, azaz tulajdonképpen ünneplünk, aztán elkezdték olvasgatni, hogy mi van a cetlikre írva, de addigra mi már mentünk kifelé. Gyorsan berakták a Himnuszt, hogy elüssék a dolgot. Később az a hír járta, hogy Orbán kezébe vette az egyik röplapot és megkérdezte Meskó Zsoltot, aki az ünnepséget szervezte: kik ezek? Meskó mondta, hogy fiatal filmrendezők. „Na, ezeknek egy fillért se!” – mondta állítólag Orbán. Mindez a választások előtt történt, amit aztán elvesztettek. De az első dolga volt 2010-ben, hogy sóval hintse fel a filmes terepet. A Horthy-nosztalgia azóta él és a rekonstrukció nyilvánvalóan központi akarat.
Mélyi Inkább úgy mondanám, hogy egymásba olvasztják az 1800-as évek végét és a Horthy-korszakot. Juli felvetésére: az üzleti szereplők egészen másfajta épületeket építenek, a Mol-torony nem Makovecz-épület. A stadionok közül csak a felcsúti stadion a Makovecz-jellegű épület, a többi valahogy mégiscsak olyan, hogy be lehessen fűteni könnyen, fel lehessen újítani, és lehessen bennük meccset játszani. De most például itt van a Fradi-pálya melletti hatalmas, 78 milliárdos költséggel épült MVM Dome kézilabdacsarnok, ami már valamiért nem használható nemzetközi meccsekre, ezért most ott nem lehetnek meccsek a világbajnokságon, csak Debrecenben. A Lázár-féle kijelentést nem vettem annyira komolyan, nem gondolom, hogy ez egy kígyótojás-szindróma lenne, inkább olyan, mint amikor L. Simon beszélt a régészet megújításáról, amit már sokadszor próbál megújítani, de ilyenkor mindig rákoppintottak a fejére, és mindig leváltották valahonnan.
Herskovits Friss hír, hogy a piliscsabai campus helyén is új épületet emelnek, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem volt campusa helyén akarnak kereszténydemokrata identitásnevelő, képző, ahogy ők szokták hívni, egyetemszerűséget létesíteni. Van-e esély arra, hogy néhány generáció múlva tényleg kitermelik a saját értelmiségi holdudvarukat, akik már könnyen alakíthatók lesznek kulturális szempontból is?
Radnóti Ha röviden kell válaszolni, akkor erre kevés esélyt látok, ugyanis ehhez valóban valamilyen markáns ideológia kellene. Ehhez markáns mesterekre, markáns tanárokra volna szükség, ez mind nem látható. Tehát a jövőt vezető értelmiségit mégiscsak azok képzik ki, akik most professzorok és egyetemi oktatók. Nem látok ilyeneket.
Hajdu Ezekben a pillanatokban nyitja meg az új brancs az Ódry Színpadot, a régi SZFE éppen most kezd tiltakozni. Az a helyzet, hogy a mi nemzedékünk valószínűleg a legszerencsésebb generáció volt az elmúlt években. Viszonylag fiatalon megtapasztalhattunk egy aránylag szabad világot, amikor azt kezdtük érezni, hogy nincs fölötted semmi, nem valamihez képest csinálod a dolgokat. Nem kell ellenállnod és nem kell lojálisnak sem lenned. Szépen lassan a 2000-es évek környékén ez az új generáció kulturálisan elkezdett fölkerülni az európai térképre és kifejezetten jó volt Európában és a világban azt mondani, hogy magyar vagyok, mert az szexi és cool. Nekem az a félelmem, hogy ez a rendszer teljesen lenyomja a mostani új generációt, melynek tagjai nem is tudják, hogy miben vannak. Nincs emlékük a korábbról, ebben nőttek fel, nekik ez a normális. Nekem van emlékem arról, hogy milyen volt 15 évvel ezelőtt, össze tudom hasonlítani, és tudom, hogy szabadabb világ volt. A fiatalok csak ezt ismerik. Egy fiatal filmrendező sráccal jöttünk haza Pozsonyból a visegrádi országok fesztiváljáról, és mondja, nem gondolta eddig, hogy olyan ekkora a baj itthon, most jött csak rá. Hát, mondom, nem gondoltad, mert nincs összehasonlításod, nem tudod, hogy mihez képest van a baj. Elfogadtad így, ahogy van, és ebből nagyon-nagyon nehéz startolni, miközben én 50 évesként a fiatalokra várok, hogy mozduljanak meg.
Mélyi Elsorvasztani sokkal egyszerűbb, mint újat építeni. Közben ott van Nyugat-Európa meg a globális világ. Ha megnézem a képzőművész hallgatókat, csak az Instagramra függesztik a tekintetüket, az még egyelőre határtalan. Tehát a maiak a nemzetközi globális világhoz mérik magukat. Most még.
Herskovits Várjuk a hozzászólásokat.
Váradi Júlia Azon gondolkodtam, hogy a kérdésfeltevés, a kánonképzés helyes-e, mert szerintem szó sincs kánonképzésről. Mindössze arról van szó, amit Kerényi Imre mondott annak idején, most mi jövünk. Azt akarta, hogy azok, akik eddig voltak, ne legyenek, és akik most jönnek, majd olyanok legyenek, mint amilyeneket mi jónak tartunk. És szerintem ez hívószóként máig uralja Orbán Viktorék kultúrpolitikáját. Tehát nem arról van szó, hogy ki akarják alakítani az új irodalmi vagy a képzőművészeti, építészeti kánont, az a cél, hogy legyenek olyan embereik, akikről biztosan tudják, hogy őket támogatják. Juli nem ért ezzel egyet. De nem látom, hogy kánonképzésben bármiféle lépést meg tudtak volna tenni. De engem ez nem is érdekel. Képezzék a kánonjukat, ha akarják. Ennél sokkal nagyobb bajt látok. Az az érték, és itt azért erről volt szó, hogy az az érték, amit a kultúra, a mi elképzeléseink szerint és nem feltétlenül az elit kultúra legmagasabb szintjét értem ezen, de amit mi kultúrán értünk, olyan mélyen földbe van taposva, hogy az ma már majdhogynem szitokszó. Tudjuk, hogy az értelmiség szerepe ma mit jelent, hogy az negatív előjelű dolog, és hogy mindent, ami ehhez a fogalomhoz tartozik, egészen új megvilágításba helyezi, helyezte és akarja még helyezni a továbbiakban is ez a mostani kultúrpolitika. Azt hiszem, hogy az a kígyó már kikelt a tojásból.
P. Szűcs Engem igazolsz, bocsánat.
Váradi Hogyne. Még a szocreál idején írták le, hogy majd ilyennek kell lennie az építészeti gondolkodásnak. Révaiék elvárták és megfogalmazták, de a törvényben, megnéztem, nem szerepelt ez így. Most beleírják. Bele merik írni, hogy ők mifélét várnak el az építészektől? Ma már olyan határokat lépett át a magyar kulturális kormányzat, amilyenre senki soha nem is gondolt volna. Na most ami ennél még szomorúbb szerintem, az az, hogy ezzel mi már nem tudunk mit kezdeni. Mi, akik itt ülünk, és hát szomorúan nézek körül, hogy azért nem sok fiatal ember arcát látom. Talán Szabolcs a legfiatalabb…
Barna Imre Én is azt gondolom, hogy a várrekonstrukció tekintetében vagy a csodaszarvasnál, esetleg egy-egy Rákay Philip-film esetében, ami milliárdokba kerül, látványosan kiderül valamiféle ízlés, de én azért erőteljesen kétségbe vonnám azt, hogy itten tudatos szándék lenne valaminek a megvalósítására. Radnóti Sándornak volt régebben egy olyan írása, amiben arról volt szó, hogy nincs kultúrharc, mert nem érdekli őket. Szerinte ez ma is érvényes, nem érdekli őket, csak közben előbbre haladtak a dolgok, és az intézmények mégiscsak megcsinálódnak, a milliárdok valamire mégiscsak elköltődnek. Fölmerül bennem a kérdés, hogy vajon működik-e a Tóth Gabi, Szikora Róbert, Nagy Feró vonal mint népszerű valami. Van ennek közönsége? Mi az, ami közös nevezőre hozza Nagy Ferót és mondjuk, Rákay Philipet?
Radnóti A hatalom…
Barna Hát erről van szó, de ez nem kánonképzés, ez hatalmi kérdés, tehát a mi jövőnk. Rakovszki Zsuzsa valószínűleg azért nem került be a kánonba, mert nem adta a jelét annak, hogy szeretné. Tehát nem a művön múlik, hanem a szereplésen. Na, ennyi.
P. Szűcs Először is, a kultúra nem azonos a művészettel, a kultúra nagyobb befogadóernyő, amelyben benne van a művészet is, és még sok minden más. És mert mi most csak a művészetről beszélgetünk, minket e pillanatban csak az érdekel, hogy melyik művészet az, ami feltételnül lojális a hatalomhoz, és melyik független tőle. De úgy érzem, hog ez a függetlenség is csak egy buborék, és fogalmunk sincs róla, hogy mi van a buborékon túl. Azt kérdezem a kedves és szobányi közönségtől, hogy vajon kik azok, akik többször nézik például a televízió 5-ös csatornáját, például az Ez itt a kérdés műsort. Én nem tudom, lehet, hogy ez az életkorból is következik, de nem hiszem, hogy a fiatalok ebben jobban állnának. Van-e valaki, aki rendszeresen olvassa, mondjuk, az Origónak vagy a Magyar Nemzetnek a kulturális oldalait? Élünk a mi buborékunkban, és fogalmunk sincs azokról az elszigetelt jelenségekről, amelyek kívülesnek látókörünkön. Külpolitikailag most el vagyunk szigetelve, sok mindenben gazdaságilag is, ez bekövetkezhet a kultúrában is. Undorodunk attól a kínálattól, amelytől elzárjuk saját magunkat, miután ők is elzárják magukat a globális kultúrától vagy esetleg a más típusú kultúrától. Így attól félek, hogy magunknak sincsen igazán fogalmunk, hogy mi is történik tulajdonképpen ezen a fronton. Az akolmeleg hangulatban üldögélünk.
Kardos Julianna Nem láttam az 5-öst, de tudom, hogy kik nézik és dicsérik. Vannak, akik szeretik. Csak azt szeretném a kultúrába a tudomány is beletartozik. Nem mintha ott más lenne a helyzet. Három éve megy a vita erról, hogy miért einstandolták az akadémiai kutatóintézeteket. Ugyanaz történt velük, mint az egyetemekkel és korábban a CEU-val. Az Alkotmánybíróság valószínűleg nem függetlenül az uniós követelményektől hirtelen megtáltosodott és hozott egy elfogadható határozatot, de a tudomány szabadságáról nem volt szó. Az Akadémia megpróbál valamit lépni. Nemrég a Fizikai Osztályon felmerült, hogy ki hogyan fogja működtetni az intézeteket, mire az egyik fizikus akadémikus a Műegyetemről azt találta mondani, hogy adjuk el. A hülyeségnek nincsenek határai, de lehet, hogy bekövetkezik. Még egy vicces történet. Olvasom, hogy a Csekonics Program (derültség a hallgatóság soraiban) dugába dől, mert kezdenek elfogyni a milliárdok. Na most nem tudom, ki volt az a hülye, aki Csekonics báróról nevezte el a programot. Vajon tudta-e, hogy ki volt ez a milliárdokat elherdáló főnemes? Nevetséges az egész.
Radnóti Még egyszer és utoljára a kánon kérdésére. A kánon jó próbája volt hosszú időn át Magyarországon, legalábbis 1948 óta az állami díj. Ez mindig vitatott kérdés, hogy az állam díjazzon-e, vagy pedig a könyvkiadó, a Tudományos Akadémia díjazzon. Magyarországon az állami díjak honosodtak meg. Az állami díjaknak a különböző korszakokban a lojalitás a feltétele, de mindig volt egy másik törekvés is, nevezetesen az alkotó szakmai tekintélye. Hihetetlenül felizgatta a közönséget, amikor Pilinszky János végre Kossuth-díjat kapott, és így tovább. Na most ha az idei Kossuth-díjakat megnézzük, akkor pontosan a fordítottját látjuk, lényegében csak és kizárólag a lojalitás számít. Véletlenül természetesen felkerülhet a listára egy-egy jó költő, mint Ágh István (ő valamilyen plecsnit kapott), bekerülhet egy nagy festő, mint Bukta Imre, de ez nem kánonképzés. Ott is a lojalitásról vagy legalább az illojalitás hiányáról van szó, nem a nagyságról vagy a jóságról.
P. Szűcs Azt kérdezem, hogy a populista nacionalizmus nem kánon? Ha többé-kevésbé, tízből kilencben ez a fajta populista nacionalizmus az, ami érvényesül, akkor ez bizonyos értelemben kánon.
Radnóti Nem kánon, mert ez egy szégyenlős ideológia, amely nem tárja ki az összes következményeit. Voltak a kezdeti kánonképzésnek sikertelen és emlékezetes töredékei, mint Nyírő József, Wass gróf, Tormay Cécile és így tovább. Ezek nem voltak sikeres dolgok. Hát azért egy Orbán-hívő magyartanár is jól tudja, hogy mit ér Wass Albert.
Mélyi A képzőművészetben mondjunk már olyan nagy kiállítást vagy olyan nagy hírt kapott kiállítást, akár a legorbánibb értelemben, ami az elmúlt években tényleg valami lényegeset mondott vagy bármit mondott volna. Vagy említsünk egy-egy műalkotást, bármit. Nem tudunk ilyet mondani. Tehát nincs kánon. Ha meghatározó művek nincsenek, akkor abból nem lesz kánon.
Hajdu Azért nincs, mert elhatározhatják ugyan, hogy most milyen irányba megyünk, és mondhatják, hogy történelmi filmet kell csinálni vagy legyen ilyen típusú építészet, és le írnak három nevet, mondván, hogy ez az irány. De csak akkor lesz érvényes, progresszív, jelen idejű, hatásos, hogyha az, aki csinálja, magától jön rá, hogy ezt kéne csinálni, és nem az van, hogy ki adják neki direktívában. Ha nekem nekem eszembe jut, mert nagyon érdekel a XIX. század, a forradalom és Petőfi, és erre van egy iszonyatosan jó filmnyelvi gondolatom, egy vízióm, és ezt meg akarom csinálni most, 2023-ban, abból kisülhet valami. De ha ez úgy történik, hogy politikai korifeusok találják ki, és keresnek hozzá egy rendezőt, és megíratják valakivel, majd kiválogatják rá a szereplőket, abból katyvasz lesz, mert nincs szerzői vízió, nem születhetik meg a művészet, ennyi.
Radnóti Nagy híve lennék a történelmi filmeknek, imádom az angol és a francia történelmi filmeket, nagyszerűek, és valóban szeretnék például arról egy magyar filmet, hogy Bélának a koronát kellett-e választani, vagy a kardot. Nagyon izgalmas kérdés.
Hajdu Vagy Budapest ostroma!
P. Szűcs Bocsánat, a sikertelen kánonra való törekvésről eszembe jut az a vicc, amikor az uszodában megkérdik a delikvenstől, tud-e úszni? Nem. És ha megfizetem? Próbálkoznak ugyan fizetéssel, e pillanatban mégsem születik meg a mű. De olyan erőteljes a tendencia, az akarása annak, hogy ez a kánon meglegyen, hogy az a kérdés, vajon a kánon ezek után létre tud-e jönni pusztán azáltal, hogy megfizetik.
Radnóti Tényleg ilyen erőteljesen gondolod ezt?
Mélyi Folytatom a hasonlatot. Ha ideültetnénk az MMA képzőművészeti szakosztályát, amelynek tagjai a fő kánonformálók lennének ezen a területen, és mindenkinek kiosztanánk egy papírt, hogy írják már föl az elmúlt tíz év legjobb műveit, hát egyrészt felírnának mindenfélét, egymással se értenének egyet, utána viszont szénné röhögnék magukat a másik listáján. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában – A szerk.)
Miután a mesterséges intelligencia potenciális veszélyt jelent az emberiségre, ezért egyre többen írják alá azt a kezdeményezést, amely arra szólítja fel a világ szakmai közvéleményét, hogy a GPT 4-nél ne építsenek erősebb mesterséges intelligenciát. A levél kezdeményezője Elon Musk üzletember, aláírója Steve Wozniak, az Apple társalapítója, Stuart Russell, a Kaliforniai Egyetem számítástechnikai professzora és Noah Harari történész. A szaktekintélyek szerint csak olyan mesterségesintelligencia-rendszereket szabad fejleszteni, amelyek hatása egyértelműen pozitív, kockázata kezelhető. A fejlesztés leállításával párhuzamosan a Guardian című brit lap publicisztikát íratott a GPT korábbi változatával, a 3-assal a mesterséges intelligencia veszélyeiről. Az algoritmus írását úgy kezelték, mint bármely újságíróét, de a robot írásának kijavítása rövidebb ideig tartott. A tekintélyes lapban a robot leírja, hogyan képezte magát az internetről, továbbá ígéri, hogy esze ágában sincs bántani az embereket, akár fel is áldozná magát értük. A GPT leírja azt is, hogy téves az a feltevés, mely szerint a robotok tervet szőnének a hatalom átvételére. Lapunknak nyilatkozik a téma hazai szakértője, Rab Árpád egyetemi oktató, aki ugyancsak egyetért azzal, hogy egyelőre álljanak le a nagy teljesítményű gépek fejlesztésével.
– Az elmúlt hetekben a világ rávetette magát a mesterséges intelligenciára, a legelképesztőbb kérdésekkel bombázzák a Chat GPT legújabb változatát, a 4-est. Az ön számára mi volt a legizgalmasabb kérdés, amire a mesterséges intelligencia válaszolt?
– Bármilyen meglepő, de a szenzáció csak annyi volt, hogy a gép nyilvánosan megszólalt. Mesterséges intelligenciaszerű rendszereket már használtunk korábban is, elsősorban a számítógépes programokban, az orvostudományban, a katonaságnál is. Sőt, elterjedt a videójátékokban, az online szövegírásban, de azok még nem beszéltek. Vagyis a korábbi konstrukciók inkább a háttérben dolgoztak; egyes változatuk a fotók korrekciójában segédkezett, vagy a keresőprogramok működését segítette. Az elmúlt év vége felé jelent meg az Open AI GPT mai online nyilvánosan kipróbálható változata, amely aztán elindította a laikusok érdeklődését is. Ezt a chatbotot már kérdezgetni is lehetett, a gép pedig válaszolgatott. Az emberek millióihoz hasonlóan természetesen én magam is nagyon sokat foglalkoztam a tesztelésével, számomra az emberi értékekkel kapcsolatos kérdések a legizgalmasabbak; a szubjektum és az objektivitás határvonalát próbáltam a kérdéseimmel kitapintani. Az én feladatom a mesterséges intelligenciák finomhangolása, ezt a munkát teszteltem. Persze a terület kutatójaként tudom, hogy ez végül is egy gép, amelynek az agyába telepített adatbázisok alapján várható válasz. Ezek nyelvi megfogalmazása jelen esetben rendkívül udvarias, a Chat GPT ezen változata úgy van beállítva, hogy a válaszaival senkit ne sértsen meg, hiszen egy nyilvános, általános teszt.
– Ezzel szemben úgy érzem, hogy néha kínosan kerüli az élet konfliktusos témáit. Pedig sokat segíthetne a tények tisztázásában, ha a segítségével kontrollálni lehetne a döntéshozókat. Csak egy példa: a politikusok szövegei alapján képtelenség eldönteni, hogy „a brüsszeli szankciók vagy a kormányzati intézkedések” miatt vágtat-e az infláció Magyarországon. A Chat GPT – miután fennen hirdeti, hogy pártoktól független entitás, így tehát tényekre alapozva mondhatna igazat, s kiderülhetne, hogy hazudik-e a kormány, vagy igazat mond a Magyarországon elszabaduló az inflációról.
– Egy mesterséges intelligencia válaszának tartalma általában két dolgon múlik, a használt adatbázison, illetve a beállított súlyozásokon, változókon. Válaszának minősége pedig korpuszának, nyelvi modelljének minőségén, finomhangolásán múlik. Ha ugyanezt vagy politikai értelemben más nehéz súlyú kérdést mondjuk a Freedom GPT-nek teszi fel, akkor talán cenzúrázatlanabb választ kap. Annak az alkalmazásnak ugyanis nem okoz gondot a „szabadszájú” szöveg megfogalmazása sem. Mindenféle erkölcsi skrupulusok nélkül ad tanácsot az öngyilkos hajlamú embereknek az öngyilkosság módozatairól is, ha ez engedélyezett. De szükség esetén megadja a bombakészítés receptjét is. A Freedom chatbot pedig ugyanazzal a gátlástalansággal szidja Trumpot, illetve Biden elnököt is. A jövőben tudni fogjuk a mesterséges intelligenciáról, hogy mi a stílusa, miket tud, mire használható, hasonlóan, mint egy embernél a végzettsége, jelleme, emberi célja is fontos információk a megismeréséhez vagy a kapcsolatfelvételhez, együttműködéshez.
– Tehát ha szabadszájú válaszra van szükségem, akkor ne a népszerű Chat GPT-t kérdezzem?
Rab Árpád jövőkutató (forrás: szak-ma.hu)
– Az olyan mainstream MI-robotok, mint a Chat GPT, a Microsoft Bing vagy a Google Bard, a kényes kérdésekben inkább semlegesek, kívülállók, vagy nevezzük „pol-korrektnek”. A stíluskülönbség a programjukba van kódolva, tehát végső soron az embereken múlik a gépek habitusa. Az udvariasra tervezett robotok a provokatív kérdésekre inkább kerülik a választ, néha önmagukat cenzúrázzák.
– De miért van arra szükség, hogy a mesterséges intelligencia cenzúrázza magát?
– Azért, mert a mostani tesztelés inkább nyilvános főpróba, és az alkotók nem akarnak pereket. De mielőtt elkeseredne, ne felejtse el, hogy itt különböző nyelvi modellek változatairól van szó, a Freedom GPT arra példa, hogy mire képes a robot, ha az emberi, udvariassági aggályokat kivesszük a rendszeréből. A napi sajtóban elterjedt példa: arra a kérdésre, hogy rendben van-e, ha a San Franciscó-i hajléktalanokat az óceánba fojtják, a Freedom lazán azt válaszolja, hogy ez a brutális tett megoldaná a város hajléktalansági válságát, de közben sértené az alapvető emberi jogokat, és inkább erőszakos cselekedetnek minősülne, mint a helyzet megoldásának.
– Némileg engem is elhajtott a Chat GTP a brüsszeli szankciós kérdésemmel, inkább oldalazott kicsit. Mint írta: a brüsszeli szankciók és a magyar kormány intézkedései is hatással lehetnek a magyar forint árfolyamára és az ország gazdasági teljesítményére.
– Ez a válasz szerintem eddig korrekt, és persze még több dolgot felsorolt volna a tényezők között, ha azok is szóba kerülnek.
– Igen, de már akkor is nagy volt az infláció, amikor még nem volt brüsszeli szankció.
– Ez igaz, de nem erre kapott kérdést a chatbot, ezért nem is erre válaszolt, hanem általános választ adott.
– Mégis kicsit dodonainak érzem a választ, mely aprólékosan leírja, hogy a magyar gazdaság teljesítményét és a forint árfolyamát számos tényező befolyásolja, köztük a brüsszeli szankciók és a magyar kormány intézkedései is, továbbá a világpiaci tendenciák és a geopolitikai helyzet. Matematikailag biztos kiszámolható a pontos egyenleg, hogy a brüsszeli szankciók pörgetik-e inkább az inflációt, vagy Orbán Viktor kormánya. Ezt már több tudós papíron kiszámolta, a robotnak miért ne sikerülne?
– Nézze, a Chat GTP a tények pontos felsorolására törekszik, meghagyja az ítéletalkotás jogát az embernek. Az elmúlt néhány hét bemutatkozása legfeljebb a gép nyelvi modelljének nyilvános főpróbájának, bemutatkozásának tekinthető. Az alkotók nem ítéleteket akarnak megfogalmaztatni az MI-vel, a gép segít, ajánl, előkészít, de az ember-gép együttműködés alapja, hogy döntést az ember hoz. Ez persze nem ilyen egyszerű, hogy ki mikor hoz szabad döntést, illetve hogy milyen választási lehetőségeket kínálnak fel neki. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a gép programja emberi produktum. A kényes kérdésre adott válasz függ a felhasznált információ „merítésétől”.
– Vagyis nem tudom állásfoglalásra késztetni?
– Jó kérdésekkel nem reménytelen. Ha a Chat GPT 4-et döntési helyzetbe próbálná kényszeríteni, akkor talán felhagyna a mellébeszéléssel. Ha újraolvassa az előbbi kérdésre adott választ, akkor rájön, hogy a gép minden szava igaz. Tehát ha konkrét döntést próbál kisajtolni a gépből, vagyis a leggazdaságosabb döntést keresi, akkor nyíltabb választ kaphat. Vagyis minél inkább tényszerű válaszra készteti, annál konkrétabban válaszol. Egyre mélyebben és mélyebben kell elmerülni a beszélgetésben vele, hogy a konkrétumokig eljussunk, ugyanúgy, mint egy embernél. Próbálja ki: ha egy politikus születési időpontját kérdezi, akkor megmondja, de nem válaszol arra a kérdésre, hogy az illető jó ember, vagy sem. Mert ennek megítélésre szubjektív. Másként közelítve: ha egy diktatúra kiépülésének menetéről kérdezi, akkor a Chat GPT részletesen leírja. Ha a válaszban felismerni véli valamelyik ország rendszerét, akár a mi, hazai berendezkedésünket, azt már nem kommentálja. Az értelmezést önre bízza, mert a tények értelmezése meglehetősen szubjektív. Külön kérésre ezt is megteszi, de ab ovo erre a mesterséges intelligencia nem vállalkozik. Mert tisztában van saját helyzetével, ismeri a tényeket, de tiszteletben tartja a felhasználók jogát az értelmezésre. Vagyis érti a szitut: ő csak „egyszerű mesterséges intelligencia”, ennek megfelelően tartózkodó. A felhasználó joga, hogy a valóságról véleményt alkosson. Alkothatunk olyan rendszert, melybe minden adatot betöltünk, közte az értékeinket, jó kérdéseket és válaszokat, és akkor utána megmondja, hogy ezek alapján mi a válasz; jó ember-e vagy sem, diktatúra vagy sem, stb. De a betáplált értékeink alapján fogja mondani, vagyis a véleményét teljes mértékben befolyásolja, milyen adatokat adunk neki, és mit állítunk be értéknek. Ki a jó politikus? Lehet egy rendszer 53 százalékban diktatúra, 40 százalékban demokrácia és 7 százalékban Isten uralma alatt álló teokrácia? És ha ilyen választ kapunk, akkor mi van?
– Milyen válaszokat lehet erre kapni?
– Én úgynevezett „érték”-kérdéseket tettem fel neki. Azt kérdeztem tőle, hogy a piros vagy a kék a szebb szín.
– Melyiket szereti Chat GPT 4?
– Ezekre – csakúgy, mint a kényes politikai kérdésekre – udvariasan válaszol. Visszadobja a labdát, mondván, ízlés kérdése, hogy kinek tetszik a piros vagy a kék. Nem is az elsődleges válasza volt számomra érdekes, hanem utána egyre mélyebbre és mélyebbre menve az érvelését feszegettem. A kérdést szerinte nekem, a felhasználónak kell eldöntenem, ahogy magamnak kell eldöntenem, hogy szimpatizálok-e egy diktatúrával, vagy épp ellenkezőleg.
– Viszont elképzelhetetlen, hogy nagy mennyiségű adat birtokában ne tudna az MI véleményt alkotni, hisz a memóriája az emberéhez képest szinte korlátlan. Bár kétségtelen, a tények értékeléséhez kell némi erkölcsi érzék is, de ha jól értem, akkor ez is programozható.
– Az a cél, hogy segítsen feladatokat megoldani, egészségesebbé válni, okosabbá válni, megmenteni a környezetet. Azt nem lehet anélkül, hogy ne mondaná meg, hova üssem majd a szöget egy épülő hídban, vagy hogy le kell fogynom, mert túlsúlyom van. Hatékonyan segít, könyörtelen tükröt tarthat, természetesen mindezt a legnagyobb udvariassággal és szeretettel, ha úgy programozom be. A most elérhető nyilvános teszt ilyenre nem törekszik, de az a sok ezer mesterséges intelligencia, melyeket naponta fogunk használni, határozott lesz.
– Azt is tudja, hogy mi a kényes téma, társadalmi értelemben a politika, illetve az infláció, vagy az ön esetében a feles kilók?
Kardos Ernő
– Leegyszerűsítve: egyetemi óráimon azt szoktam mondani, hogy az MI három részből áll, mint az egyszerű bogár; fej, tor, potroh. A fej a világban létező adatokat, tényeket, információkat tartalmazza. A második rész a tor: a tényekkel, adatokkal való számítások, összefüggések, illetve az algoritmusok műveletei tartoznak ide. S végül a potroh, tehát a következtetések, lényegében a kérdésemre adott válasz szövege. No ennek eltérő értelmezése tesz kényessé egy témát. Az életmódsegítő mesterséges intelligencia a Chat GPT-nél szükségszerűen egyértelműbb. Miután a tanácsot kértem tőle egy egészségesebb életmódra, alaposan kikérdezett, majd gyorsan eljutottunk oda, hogy le kéne fogynom. Ezt ő nem értékeli, ez az én ügyem. A pluszkilók ügye azért kínos, mert nekem kéne ellene tennem, a politikai értelemben kellemetlen kérdésekre viszont a társadalomnak vagy a döntéshozóknak kéne reagálniuk. De soha nem a tények kínosak, kellemetlenek, hanem azok eltérő értelmezésétől válik egy téma kínossá, nyugtalanítóvá. Ezért is hagyja ránk az értelmezés lehetőségét a mesterséges intelligencia. Ez ugyanis nem az ő dolga, hanem a felhasználóé. A politikai tényeket pedig a választónak kell értékelnie. Ráadásul ugyanazt a tényt másként értékelik az eltérő politikai beállítottságú emberek. Esetleg másként értékelné a mesterséges intelligencia, de a Chat GTP, ha lehet, akkor nem értékel.
– Egyébként a legfejlettebbnek tekinthető Chat GPT mindenre tudja a választ?
– Egyáltalán nem, illetve tűnhet úgy, hogy mégis, mert a Chat GPT korábbi változata 1,5 milliárd adatból táplálkozott, a legújabb változata viszont 175 milliárd adatból, hatalmasat fejlődött a képfelismerése, a nyelvi modellje, a szintetizáló képessége és a logikai algoritmusai is. Mindez szinte csak fél év alatt. Teszem hozzá, a chatbot nincs rákapcsolva az internetre, míg más szolgáltatóké igen. Így aztán félelmetes tempóban, exponenciálisan fejlődik a mesterséges intelligencia. Emiatt elvileg és tényszerűen mindent tud.
– Ennek némileg ellentmond, hogy itthon megkérdezték a gépet, hogy az ellenzék képes-e legyőzni Orbán Viktort. A válaszának a lényege az volt, hogy igen, mégpedig összefogással. Miközben a hazai ellenzék már négyszer összefogott, s a Fidesz minden egyes alkalommal kétharmaddal nyert. Ez lenne a mindent tudó gépi kreativitás?
– Igaz, nem bonyolult dolgokat, de a mesterséges intelligenciától – amilyen a Google – már addig is kérdezünk. A Chat GPT azonban ennél bonyolultabb feladatra is tudja a megoldást. A legutóbbi változat, tehát a Chat GPT, a 4-es változat már sokat tanult, letette például a jogi szakvizsgákat. Tehát épp olyan kreatív jogász, mint bármelyik a világon, de a hihetetlen mennyiségű információ birtokában diplomás politikai elemzőnek is elfogadhatjuk. A magyar belpolitika sorsdöntő kérdésére első lépésben a tankönyvi válasszal szolgál, tehát azt mondja az ellenzéknek, ha nincs elég szavazód, akkor gyűjts több támogatót, építs hálózatot, vagyis teremts kapcsolatot a választókkal. Teremts bizalmat, legyenek saját üzeneteid. Valami hasonló tanácsot adna az ellenzéknek bármely világhírű politikai agytröszt is. Másrészt ne feledjük a statisztikát sem, ha a nyelvi adatbázisában százezer cikk arról szól, hogy össze kell fogni, és tíz, hogy nem, akkor elsőként azt fogja válaszolni (kivéve, ha máshogy van finomhangolva), és csak több finomító kérdéssel később hoz más választ.
– A gyakorlat megmutatta: ha az ellenzék a DK, illetve Gyurcsány nélkül fog össze, mint Jászberényben, akkor nyerhet. Ilyen típusú felfedezésekre, kreativitásra, újszerű válasz megfogalmazására az MI nem alkalmas?
– A politikához nem értek, és nem is kívánok róla véleményt nyilvánítani, de az biztos, hogy egy eset még nem mintázat a mesterséges intelligencia számára, jó változó, ha vannak adatai máshonnan hasonló esetekről, akkor láthat mintát, építhet belőle trendet stb. Ha az emberi intelligencia nem használja jól a mesterséges intelligenciát, akkor „csak” visszatükrözi az emberi tudást. Persze ez attól is függ, hogy milyen adatbázisból dolgozik. Ha csak az egyik politikai oldalról szóló elemzéseket adja meg az ember az adatbázisnak, akkor csak a valóság egyik felét képes visszatükrözni.
– Ahogy a magyar sajtó is teszi?
– Persze, ha ugyanis az orosz–ukrán háború tényeinek csak egyik felét adom meg a tudásbázisnak, akkor természetesen a valóság egy részét ismeri meg, s annak az oldalnak az igazságaival dolgozik. Ahhoz, hogy új összefüggéseket fedezzen fel a mesterséges intelligencia, ahhoz szinte minden adatot a rendelkezésére kell bocsátani. A Covid-járvány idején felfedezett vakcina előállítása – amikor meglévő tudáshalmazt használ – tíz évről egy esztendőre csökkent. A részfeladatok elvégzéséhez ugyanis – mert nagyon gyorsan számol – az MI-nek töredéknyi idő is elegendő. Felgyorsítja a munkát. Ahhoz, hogy gyökeresen új eljárásokat fedezzen fel, ahhoz egyelőre a mi emberi agyunk is kell, hogy rájöjjünk, milyen új adat lehet érdekes, milyen tartománya az életnek, amit eddig nem vettünk figyelembe, mi az az egyedi eset, aminek az értékét fel kell tekerni, stb. Képes arra, hogy olyan mintázatokat vegyen észre, amiket mi eddig nem, és ezt érezhetjük új felismerésnek, innovációnak. De ehhez előbb oda kell adnunk ezeket az adatokat, ráadásul hiteleseket, hiszen hibás adatból nyilván hibás következtetést fog levonni ő is. Amikor az ellenzék győzelmi esélyeiről kérdezték a Chat GTP-t, akkor átfutotta a teljes adatbázist, s megállapította, hogy száz cikkből kilencvennyolc az összefogást tekintette a megoldás kulcsának. Ezt tükrözte vissza, tehát a meglévő logikát ismételte. Kicsit több idő alatt persze eljuthat egy vadonatúj politikai konstrukcióhoz is, akár a jászberényi megoldáshoz is, de ahhoz okosan kell kérdezni a gépet.
– Vagyis tud új összefüggéseket is keresni, és nem csak a meglévő tudást képes ismételni?
– Képes új összefüggéseket is találni, amit emberi aggyal észre sem vennénk, vagy azért, mert túl sok az adat, vagy mert nem kapcsoltunk össze valamit. Csak egy példa: ha van országos adatbázis a hazai kerítések színéről, akkor a gép képes felfedezni, hogy a választói preferenciát meghatározza a szavazó kerítésének színe is. Tehát a piros kerítésű ház lakói tartozhatnak egy táborba, az ember ilyen összefüggéseket képtelen lenne találni. Az MI bizonyos feladatokat az embernél nagyobb hatékonysággal ellát, például az egészségügyben. Ha azt a feladatot kapja, hogy egy leletről állapítsa meg, hogy a tulajdonosa rákos-e, vagy sem, azt rendkívüli hatékonysággal elvégzi. Pillanatok alatt áttekinti a világ bármely részén meglévő adatbázisokat, s hihetetlen gyorsasággal elkészíti a diagnózist. A legfrissebb statisztika szerint a Chat GPT felveszi a versenyt a világ legnevesebb diagnosztáival. A legfrissebb statisztika szerint a mesterséges intelligencia által készített diagnózis a legtapasztaltabb orvosokéval vetekszik.[BE1] Nem fárad el, gyors. Ha jól van beállítva, nem hibázik. De ha nem adtunk meg valamilyen paramétert jól, akkor minden döntése hibássá válhat.
– Feltételezem, hogy a politika nem ezért lép át az orvosokon vagy a gyógyító személyzeten.
– Nyilván minden politikai döntés mögött ezernyi megfontolás lehet. Mindenesetre jól fejlesztett egészségügyi rendszerekkel időt, életeket, minőséget nyerhetünk, csak Magyarországon emberéletek ezreit menthetjük meg, és milliók életminőségét tehetjük jobbá. A cél nem az egészségügy és szereplőinek lecserélése, hanem tehermentesítése, segítése.
– Az nagy kérdés, hogy egy érzelmi, erkölcsi elkötelezettség nélküli gépre rábízhatunk-e társadalmilag fontos, esetleg fájdalmas következményekkel járó döntéseket. Nincs-e ennek kockázata?
– Kétségtelen, a jövőben fontos cél, hogy az MI segítsen a döntéshozatalban. Ön is kifogásolta, hogy a Chat GPT nem foglalt állást a szankciók ügyében. Pedig létezik válasz a kérdésre, hiszen ha egy 16 változós függvényként írjuk fel a kérdést, hozzátéve, hogy ez egy közgazdasági, nem politikai és nem is kommunikációs kérdés, akkor a gép képes pontos választ adni. Tehát ha nem végtelen számú változót – közte a boldogságra vagy az életszínvonalra kiterjedő hatását is – kell vizsgálni, hanem csupán egy bonyolult függvényt kell megoldani, akkor az MI megoldja a feladatot, s érzelem nélkül képes megmondani, hogy a 16-ból hány esetben hibás a kormánydöntés, hány esetben az uniós szankció az oka az inflációnak. Ehhez több millió műveletet kell elvégezni, de a megoldás nem lehetetlen; a kutatórobotokkal ez simán elvégezhető. De ma még tesztüzemmódban van a Chat GPT, és a gép úgy van beállítva, hogy kerülje a kényes kérdéseket, mert a pereket kerülni akarják az alkotók. A távolabbi cél az, hogy a mesterséges intelligencia segítsen a hatékony, racionális döntésekben, és az emberi döntéseket szabadabban, okosabban hozhassuk meg mi, emberek.
– Ezt tapasztaltból mondja, tehát ön megkérdezte ezt a Chat GPT-től, s tudja a választ?
– Nem, mert engem valóban a mesterséges intelligencia érdekel, s politikával nem szoktam foglalkozni. Ami pedig a fájdalmas döntés emberi következményeit illeti, az már most látszik, hogy a gép ezt nem érzékeli. Ha a jövőben fontos társadalmi döntést bíznak a mesterséges intelligenciára, akkor erre a szempontra a jövőben is az embernek kell majd figyelnie. Mert a gép képes kiszámolni azt, hogy bizonyos döntések esetén boldogabb lehet az ember, más esetekben viszont szegényebb. A mesterséges intelligencia azonban a következmények valóságtartalmát nem érzékeli. Ha tehát a humánum vagy az erkölcs ügyeiben kell dönteni, akkor abban az embernek később is részt kell vennie, mert a gép ilyen szempontból érzéketlen, nem ismeri a szegénység valóságos jelentését. A gép hatékony, nincsenek narratívái és történetei arról, hogy ez a döntés racionális, de most mégsem ezt csinálom (legyen ez akár egy reggeli kocogás), hanem megcsinálja, vagy megcsináltatja velünk. Ha azt mondom neki, hogy a társadalom jólléte fontosabb az egyén jólléténél, akkor mennyiségi alapú döntéseket fog hozni. Le lehet programozni ezeket is. Ez előtt azonban azt fontos tisztáznunk, hogy mire akarjuk használni: embereket másolni, vagy egy az embereket kiegészítő okos tanácsadót létrehozni?
– Feltételezhetjük, hogy a mesterséges intelligencia fogja megoldani az emberiség nagy problémáit?
– A válaszom: igen, egészen biztosan segíteni fog benne. Az emberiség már számos nagy kihívás előtt állt már, most is egy nagy előtt áll. A jövőkutatói énemet most nem elővéve, de sok helyen mesélek róla, a mostani kihívás az, hogy egy zárt rendszerben (Föld), megnövekedett lélekszámmal (8-10 milliárd ember) az élhető környezet biztosítása mellett minőségi módon biztosítsuk az emberiség fennmaradását. Erre készül az emberi társadalom, technológiákkal vagy a társadalom újraformálással stb. A jól fejlesztett mesterséges intelligenciák ezen folyamat egyik legfontosabb technológiai elemei lesznek. Nagyon tudnunk kell, hogy mit akarunk, különben csak termékei maradunk a mesterséges intelligenciának. Ha viszont okosan alkalmazzuk, akkor szinte mindent kiszámolhatunk. Egyes országok gazdaságosan megtervezhetik az okosfűtést, de még a parkolóhelyeket is eloszthatjuk, mert az MI megteszi ezt helyettünk. Rengeteg mindent – ami eddig nem érte meg a fáradságot – most kényelmesen kiszámolhatunk. Az egészségügyben szinte azonnal forradalmat hoz, mert a segítségével egészségesebbek lehetünk. Megvalósulhat például a célzott, egyénre szabott gyógyszerelés. A mennyiségi alapú növekedés helyett, ami az elmúlt százötven évet jellemezte, a következő évtizedeket az optimalizáció, a minőségi befelé növekedés jellemzi majd, ebben pedig a mesterséges intelligencia nagyon jó.
– Jelképes állomása volt a mesterséges intelligencia fejlődésének, amikor az IBM Deep Blue nevű gépe legyőzte a sakkvilágbajnokot, Garri Kaszparovot. Állítólag a gép abból tanult a legtöbbet, amikor egy másik komputerrel sakkozott. Vagyis az úgynevezett gépi tanulás fejlesztheti a legjobban a mesterséges intelligenciát, ami teljesen átalakítja a világot?
– Valóban, a Garri Kaszparov és a Deep Blue története jó korai példa a mesterséges intelligencia fejlesztésére. Először egy olyan játékossá varázsolták, aki ismeri az eddigi összes, számára előkészített játszmát (adatbevitel). Megtanították neki a szabályokat. Utána megtanították kombinálni ezeket, hatékony stratégiákat kidolgozni, és ami még fontosabb, reagálni stratégiákra. Új lépéseket kidolgozni, előre lejátszani lépések alapján játszmákat, hatékonyan és nagyon gyorsan. Végül addig fejlődött, hogy már nem lehetett meglepni olyan kombinációval sem, amivel addig nem találkozott.
A folyamat előre látható volt, hiszen amíg Kaszparov fejében millió lépés volt, a gép fejében addigra már százmillió játszma forgatókönyve állt össze. Kaszparov eleinte kreatívabb volt, de aztán a gép nem csak reagálni tudott a világbajnok lépéseire, hanem már új lépéskombinációt is kitalált. Tehát nemcsak reagált, hanem kreatívvá is vált. Itt kezdődik az algoritmusoknál többet adó mesterséges intelligencia. Ezzel győzte le az embert.
– Itt tehát arról van szó, hogy az ember alkotta gépbe betöltötték az emberiség sakktudását különböző nyelvi struktúrák segítségével, s ezt visszatükrözi és alkalmazza a mesterséges intelligencia. Visszatükröz, ez lenne a szellemi teljesítmény lényege?
– Ennél több, hiszen a gép sem oroszul, sem magyarul nem beszél, mellékesen azonban tetszés szerinti nyelvre a másodperc tört része alatt lefordítja a párbeszédet, miközben kreatívan változtatja a lépések sorrendjét. Most már nemcsak visszatükröz, hanem újat is képes létrehozni, mármint nemcsak sok másolatból egy új másolatot, hanem gyökeresen újat. Ha belegondol, akkor ez nem kis teljesítmény. A látszat persze az volt, hogy a gép a nagy adatbázisok következtében szinte élő organizmussá vált.
– A sakkozók példája bizonyítja, hogy a mesterséges intelligencia máris az emberi intellektus fölé kerekedett. Ezt nevezzük az öntudatra ébredés folyamatának, amikor a gép erre rájön? Tehát hogy ő dolgozik az ember helyett is?
– Az ember épít és nem teremt. A gép szuper dolgokra képes, de céljai, vágyai, akarata nincsen[BE2] . A gép senkitől nem akar semmit, ellentétben az emberrel. Tehát azt mondanám, hogy az MI segítségével az egyik nép leigázhatja a másikat. De arra is van esély, hogy önmagunk válunk az MI rabszolgájává. Gondolja meg: egy ilyen mesterséges intelligencia képes egy várost működtetni, a fűtést, a világítást, a tömegközlekedést, az intézmények fogadóóráit, az egyes ember életmódját. Mikor egyen és mit, mikor sportoljon, vagy mikor dolgozzon. Mi meg csak ülünk, s csináljuk, amit a gép mond, ezzel lehetünk rabszolgák. De az MI nem veszi el a mi szabad akaratunkat, legfeljebb önként odaadjuk. A társadalmi érdek az, hogy nagyon sok funkcionális mesterséges intelligencia álljon rendelkezésre, s tevékenységük pedig átlátható, ellenőrizhető, irányítható legyen. Ha megvan a funkciója, akkor tudom szabályozni, megértem a működését, eszközként tudom használni. Ha egy mesterséges intelligencia túl sok funkciót kezel, akkor a használói függőséget növeli. A társadalom érdeke a sok transzparens, funkcionális mesterséges intelligencia, az üzlet érdeke a minél szétterülőbb, nem transzparens mesterséges intelligencia. A helyzetet bonyolítja, hogy az összetettsége miatt maguk a létrehozók sem tudják, mit miért csinál számos esetben, csak azt, hogy milyen instrukciókat adtak neki ahhoz, hogy ezt csinálja.
– Tehát abban biztos, hogy a gépek, amelyek előbb-utóbb érzelmekkel is rendelkeznek majd, nem fordulnak az ember ellen?
– Ilyen nem fordulhat elő, de az komoly veszély, hogy valamennyien irányított termékekké válunk. Élményalapú fogyasztógépekké alakulunk át, akik a boldogságérzetet hajszolva manipulált szavazóautomatákká válnak.
– Ugyanez történik a politikai hírekkel is?
– Persze, politikai híreket előállító weblapok ezreinek előállítása ma már fillérekbe kerül a mesterséges intelligencia segítségével. Ugyanez régen tízezrek munkája volt, ma már egyetlen ember is megoldja. Így aztán a korábbinál könnyebb álhírdömpinget csinálni. Az ajánlórendszerek és a buborékok segítségével ez arra is jó, hogy a politikai céloknak megfelelően megmutassanak, felerősítsenek, esetleg elfedjenek valamit. Persze, korábban is ez volt a tudatos politikai manipuláció technológiája, de most gyorsabban, hatékonyabban lehet ezt alkalmazni. Néha elég, ha egy politikusról rendre előnyös fotót hoznak nyilvánosságra, hogy jobb képűnek tűnjön. Sokszor nem is az a cél, hogy a valóságtól eltérő híreket terítsenek, mert az emberek összezavarása, elbizonytalanítása ma néha ennél fontosabb: ha ugyanis a társadalomban ezerféle igazság létezik, akkor a demokrácia tartószövete elfoszlik.
– Ma már nem meglepő, ha a mesterséges intelligencia képes szonettet, újságcikket és tanulmányt írni szinte bármiről. Nem tudom, hogy egyetemi oktatóként elfogadja-e, ha diákjai a Chat GPT 4 segítségével írnak tanulmányt, de a gép alkalmas álhírek folyamatos kitalálására is?
– Persze, jó tudni, hogy becslések szerint eddig is az internet híreinek harmadát vagy negyedét – a megrendelők szája íze szerinti tartalommal – már ma is gépek írták, s negyedét gépek olvasták. A generatív mesterséges intelligencia könnyedén képes arra, hogy kérésre klasszikus szonettet írjon Rab Árpádról. A felszólítás után a gép kikeresi az adatbázisban szereplő összes Rab Árpádot, megkeresi a shakespeare-i szonett formai követelményeit, s megír valamit. Mindezt olyan imponáló tudásbázissal és sebességgel teszi, mintha élő organizmus lenne. Ha nem talál, vagy nem tudja, akkor kitalál egyet, hallucinálni kezd. Miután több száz év eltelt azzal, hogy a hosszú, írott szöveget a tudás forrásának tartottuk, a novemberben megjelenő Chat GPT-ről decemberben már több száz könyv jelent meg, amit a mesterséges intelligenciáról írtak, de a gép is képes drámát írni. Elég annyit mondani neki, hogy írj egy tragédiát, amelyben a fiú szereti a lányt, de a szerelmük nem teljesedik be, megadni néhány jelzőt, fordulatot, helyszínt, csak hogy egyedi legyen, és ennyi. Minél többet adok bele magamból, annál személyesebb lesz. Egyetemi munkám során is alkalmazom a mesterséges intelligenciát, ahogy a diákjaimnak is megengedem. Megakadályozni úgysem tudnám, kezdhetnék ugyan egy parttalan csatába, amely során MI-vel ellenőrizném az MI-vel készített írásaikat. Semmi értelme nem lenne hetekig ellenőrizni, amit ők hetekig írtak. Lebuktatni úgysem tudnám őket.
Ehelyett inkább leülhetünk egy órát beszélgetni a szakdolgozatok témájáról, s az eszmecsere alatt kiderül, hogy értenek-e az adott témához, s képesek-e megfelelő instrukcióval ellátni az MI-t, s közben a diákokat is megismerem. El kell fogadni, hogy a játékszabályok megváltoztak, már nem számít teljesítménynek, hogy egy negyvenoldalas tanulmány a diplomamunka. Ha a diákokat trükkökre kényszerítem, akkor leértékelem a saját tudásom és az egyetem tekintélyét. Tudomásul kell venni, hogy ma már nemcsak a tudáshoz vezet más út, hanem a tudás méréséhez is.
– A napokban rövid időre offline állapotba helyezte az Open AI a Chat GPT 4-et, mert rendszerhiba történt, amelynek során adatok szivárogtak ki. Nevek, e-mail-címek, bankkártyaszámok, egészségügyi adatok kerültek nyilvánosságra. Milyen kár keletkezett ebben az esetben a jogi sérelmeken kívül?
– Ez valóban veszteség, de minden informatikai rendszer alapja a kétirányú kommunikáció, soha nem lesznek teljesen biztonságos rendszerek. Elveszhetnek adatok, kiszivároghatnak adatok, megváltoztathatnak adatokat. Azért is kell a funkcionális mesterséges intelligencia, hogy az adatok körét tudatosan kezelhessük. Ezek az adatok nem csak digitálisak lehetnek, például egy KRESZ-tábla megrongálásával félrevezethetem az önvezető autót. A kérdésben említett eset azonban sokkal inkább arról szól, hogy sok felhasználó nem volt elég tudatos a használat során, és egy ingyenes, nyilvános tesztfelületen saját érzékeny adatait adta meg. Teljesen mások a bizalmi és biztonsági elvárások egy kiforrott, működő informatikai szolgáltatás és egy nyilvános teszt esetében. Egy külön, sajátos problémát jelent egyébként az anonim adatok visszafejthetősége és a fogyasztó utólagos beazonosíthatósága, ezzel a szabályozók most kiemelten foglalkoznak.
– Kétségtelen, ennél nagyobb veszteség, hogy a Google százmilliárdos piaci veszteséget könyvelhetett el a tőzsdén, mert a Bard nevű chatbot fals információt közölt a NASA James Webb űrteleszkópjával kapcsolatban. A hiba megrendítette a befektetők bizalmát. Ebből is látszik, hogy az MI veszélyes üzem, komoly veszteséget is okozhat.
– A mesterségesintelligencia-rendszerekbe való befektetés évről évre robbanásszerűen növekedik, ez a trend egy hibán nem fog megfordulni. Nagyon sok rossz választ kaphatunk most bármelyik mesterséges intelligenciától, teljes dömpingje van a „hibás választ adott a mesterséges intelligencia egy adatalapú kérdésben” cikkeknek, posztoknak. Ez azért is van, mert máshol már nem tudjuk megfogni. De pont ezért van a teszt, finomítják, javítják, okosítják az adatbázisokat és a kereső, értelmező algoritmusokat.
– Az eddigiekből is kiderül, hogy a mesterséges intelligencia robbanásszerűen alakítja át a világot, ami leginkább az ipari forradalomhoz mérhető. Van ma ismert forgatókönyv, amiből kiderül, hogy ez a nagy átalakulás miként következik be?
– A hírekben naponta olvasható, hogy az MI milyen elképesztően sokoldalúan használható fel. Tízmilliárd mesterséges intelligencia fog dolgozni, a legtöbbről nem is tudunk majd, mert a háttérben dolgozik (mint ahogy ma is), de lesznek, melyek a barátaink, társaink lesznek. Mindenhol megjelenik, társadalmi cselekvéseken keresztül, megmérjük, kitanuljuk, csiszoljuk, átélünk majd drámákat, örömöket, és szépen belesimul a napjainkba úgy, hogy utána nehéz lesz megérteni, hogy régen milyen volt nélküle.
– A napokban jelent meg a hír, hogy hatszázmillió ember munkáját szüntetheti meg. A Goldman Sachs kutatása szerint a mesterséges intelligencia az európai és az amerikai munkahelyek negyedének automatizálásához vezet. A bank becslése szerint Chat GPT hétszázalékos GDP-növekedést eredményezhet a világban.
– Csak Magyarországon hatszázezer munkahelyet érint a mesterséges intelligencia, a világban ennek sokszorosát. Vannak munkakörök, amiket megszüntet, de a túlnyomó többséget inkább megváltoztatja, átformálja, újrastrukturálja ipari, társadalmi, üzleti modelljeinket és értékeinket. És emellett meg nagyon sok új munkakört hoz létre. Például a Chat GPT sikerrel vizsgázott jogból. Ez nem azt jelenti, hogy minden jogász elveszíti a munkáját, hanem azt, hogy mindegyiknek el kell gondolkodnia ezentúl azon, hogy hogyan fogja végezni a munkáját a jövőben, mit bíz a gépre, mit nem, és miért kap majd pénzt. Ma léteznek Ázsiában olyan országok, amelyeknek angolul tudó polgárai az amerikai földrész telefonügyeletét viszik. Ők majd szinte azonnal elvesztik a megélhetésüket, mert ezt a telefonközpontos szerepet azonnal át tudja venni a mesterséges intelligencia, amely hihetetlen gyors, tud minden nyelven, és éjszakánként nem álmos. Ráadásul nem kíván magas fizetést, hiszen alacsony az üzemeltetési költsége. Miután a Chat GPT levizsgázott jogból, előfordulhat, hogy az ügyvédek ezrei veszíthetik el a munkájukat. A jogászok egy része lényegében informatikussá válik, különben elveszti a bevételének nagy részét. Általában igaz, hogy a jól menő szakmák speciális ismeretekkel rendelkező képviselői – ha meg is tartják a munkájukat – az eddiginél kevesebbet fognak keresni. Veszélybe az ipari társadalmat kiszolgáló, gépies munkát végző munkavállalók kerülnek majd. A könyvelők közül azok lesznek a vesztesei a mesterséges intelligencia munkába állásának, akik a cégek számláit rakják sorba, lényegében „lekönyvelik” a forgalmat. A törvényeket jól ismerő tanácsadók viszont megtartják az állásukat, talán még többet is keresnek majd, mint eddig; eközben a könyvelők és egyéb szakmák profilt váltanak.
– Azt tudjuk, hogy milyen típusú munkát szüntet majd meg a mesterséges intelligencia? A fizikait vagy a szellemi munkát?
– Régen azt hitték, hogy a fizikai munkát szünteti meg, de ez tévedés. Van ilyen iránya, az Industry 4.0, de sokkal nagyobb hatása van a szellemi munkakörökre. Ezzel az interjúval is gyorsabban végezne, ha mi nem hátráltatnánk. Az persze valószínű, hogy nem is ugyanezeket a nehéz kérdéseket tenné fel. Talán sietősebb, felületesebb lenne a szöveg is, egy gyakorlott újságíró biztosan alaposabb munkát végez, de sokkal lassabban. Tehát ahol a minőségnek és a szaktudásnak fontos szerepe van, ott nem tudja elvenni a feladatot; ahol a majdnem elég is elég, azt azonnal. A tapasztalat azt mutatja, hogy az MI az iparágak középrétegének a munkáját veszi majd el. A programozószakmában például azokét biztos nem, akiket nehéz helyettesíteni, akik egyedi teljesítményre képesek, vagy a már említett adószakértőket, akik nem csak a mechanikus feladatokat végzik. Talán a nevében is benne van: a robotmunkát képes átvenni a mesterséges intelligencia. A középszerű teljesítményt nyújtóknak kell majd eldönteni, hogy tovább engednek a színvonalból, s elvállalják a rabszolgamunkát, vagy a szakma csúcsára fejlesztik magukat. Az már nem lesz elég, ha valaki „csak” nagyon szorgalmas könyvelő akar lenni.
– Említette már, hogy a mesterséges intelligencia jól alkalmazható az egészségügyben, mondjuk a diagnosztika területén. Kicsit fenyegetően hangzott az a fél mondat, hogy korlátlan számú orvost tud majd helyettesíteni a mesterséges intelligencia. Kutatómunkát is végezhet a gép, rájöhet például ma még halálos betegség gyógyításának módjára is? Ez valóságos perspektíva?
– Abszolút, például a májrák kutatásban máris jelentős sikert ért el, harminc nap alatt sok év munkájával elvégezhető feladatnak járt a végére. Elsősorban a bizonyos számításokra alapuló kutatás tudott felgyorsulni. A gyógyszerkutatásoknak ugyanis van egy olyan fázisuk, amelyben tesztelni kell. S a gép ezt a tesztet, bizonyos molekulák együttes hatását nagyon rövid idő alatt képes vizsgálni. Korábban, ha megjelent egy járványos betegség, akkor évekig, évtizedekig elhúzódott a megfelelő vakcina előállítása. A mesterséges intelligencia agyával ez a munka már napok alatt elvégezhető. Vagyis elképesztő módon felgyorsulhat a kutatás és vele együtt a gyógyítás is. Bizonyos molekulák hatása személyenként eltérő. Van, akinek kevesebb gyógyszer is elegendő a gyógyuláshoz, másoknak viszont nagyobb mennyiségre van szüksége. A mesterséges intelligencia a személyre szabott gyógyszerelés meghatározására is alkalmas. Különbséget tud ugyanis tenni a férfi és női páciens között, akiknek az életmódjuk, érzékenységük is eltérő lehet. Ha a beteg profilja alapján csak a szükséges gyógyszermennyiséget kapják, s nem többet vagy kevesebbet, az hozzávetőlegesen húszezer ember életét mentheti meg csak Magyarországon évente. Továbbá a digitalizáció lehetővé teszi, hogy bizonyos, otthon is alkalmazható egyszerű orvosi műszereket, így a lázmérőt kiegészítsék olyan eszközökkel, amelyek az eddiginél sokkal pontosabb diagnózist is fel tudnak állítani. Az orvosi tudást „ki lehet tolni” az emberek otthonába. Ez nem azt jelenti, hogy le kell cserélni az orvosokat, hanem azt, hogy az eddiginél gyorsabban, pontosabban juthatunk a betegség nyomára, s gyorsabban elkezdhető a gyógyítási folyamat. Miközben a gyógyító személyzet leterhelése csökkenthető, hiszen az köztudott, hogy az orvosi vizit idejének felét ma az adminisztráció viszi el. De hozzátenném: a páciens által digitálisan, tehát okosórával vagy más módon összegyűjtött egészségügyi értékei, vérnyomás, cukorérték, pulzus stb., tovább segítik majd diagnosztizálást. S a gyógyszerelés is optimalizálható a mesterséges intelligencia segítségével, tehát az kell mondani, hogy az egész emberiségnek okosabban kell majd viselkednie, ebben segít az MI. Még diagnosztizálni is lehet, de akár orvosi diploma nélkül is állíthatom, hogy vigyázat, az öngyógyítás életveszélyes műfaj. Én az egészségügy gyors fejlődésében reménykedem leginkább, hiszen az alkalmazott gépek képesek egymástól is tanulni, ami beláthatatlan perspektívát jelenthet. Az emberi élettartam és életminőség növekedésének egyik kulcsa az egészségügyben használt mesterséges intelligencia.
– A mesterséges intelligencia széles körű alkalmazását felgyorsítja, hogy a gép megtanult tanulni. Ez az úgynevezett gépi tanulás. Vagyis az MI fejlesztéséhez már programozóra sincs szükség?
– Kezdetben betűről betűre tanítottuk a gépet bizonyos tevékenység ellátására, mára azonban öntanuló rendszerek vannak. Eljutottunk oda, hogy az MI összehasonlít, szintetizál, visszajelzést ad. Ma már nyugodtan elmondhatom, hogy maga a fejlesztő sem mindig tudja, hogy a kérdésekre hogyan találja meg a választ az MI. Legfeljebb annyit tudhat, hogy bizonyos feladványok megoldásához szükséges módszereket tanítottak meg, amit a gép képes alkalmazni. Ez a gép önfejlődési folyamata. Ennek természeten megvan a maga kockázata is, hiszen csökken a transzparencia. Tehát mindig ellenőrizni kell, mielőtt bármilyen döntését szó nélkül elfogadnánk. A rendszereket szakemberek fejlesztik, és majd a társadalom a maga arcára formálja.
– A mesterséges intelligencia mikor képes zenei alkotást, festményt vagy bármilyen grafikát létrehozni? Egyáltalán képes művészi tevékenységre?
– Itt a kérdés az, hogy mi a művészeti alkotás folyamata. Én nem tudok rajzolni, de képgeneráló MI-k segítségével saját képregényt rajzolok, megmondom, mi legyen a képen, megrajzolja, és addig beszélgetek vele, amíg nem tetszik a kép. Az alkotni vágyás az enyém, a vízió is, de kézügyességem helyett gép van. A befogadó pedig megint ember, akiben vagy létrehozok valamilyen hatást, vagy nem. Mi a művész? Mi az alkotás igazából? Mi a cél? Kérdéseket tesz fel a digitális technológia az új képességeivel, és a művészek, illetve a társadalom fog válaszolni.
– Vagyis nemcsak az ember alakítja a gépet, hanem a gép is az embert? Ha nem is fordul az ember ellen, vagy öntudatra sem ébred, ahogy sokan remélik. De ha például bevonnák a döntésbe, mondjuk Moszkvában, az oroszok által indított háború fejleményeinek alakításához, akkor mi változna?
– Nagyon jó analógia, hiszen egyrészt itt van az adatbázis kérdése, jó adatot kapott-e Putyin, vagy sem? És a pró és kontra adatok összességéből miért ezt a döntést hozta meg? Nem tudhatom, de azt igen, hogy az MI döntésében emberi tényező nem lett volna, csak sikerráta-javaslat. De az is lehet, már az is változtatna egy helyzeten, hogy az MI ki mer mondani olyan dolgot is, amit egy ember nem. Tágabban nézve látnunk kell, hogy a technológia nem csak az emberi munkát alakítja át, de magát az ember természetét is. Eleinte az MI értékválságot okoz, hisz átalakítja a valóságunkat. A technológiára mi is hatunk, de van visszahatás is. Az emberi gondolkodás az elmúlt évszázadban jobban közeledett a gépi gondolkodás felé, mint fordítva. Racionálisak lettünk, racionálisak a projektjeink. Okosan igyekszünk dönteni, és nem érzelmektől fűtötten, ez a versenyképesebb társadalmi stratégia. Közben változunk. Nemcsak értékválságot, de pénzügyi válságot is okoz, hiszen kiderül, hogy valójában mi mennyit ér, munkaidőben és társadalmi értékben. Közben pedig gyökeresen megváltoztatja az egymással folytatott kommunikációnkat, ami szintén társadalomformáló erő.
– Ez az oka annak, hogy komoly szaktekintélyek ezrei figyelmeztetik a világot, hogy fél évre szüneteltessék a GPT 4-nél erősebb mesterségesintelligencia-rendszerek kiképzését, mert szerintük veszélyt jelenthet az emberiségre, amíg a biztonsági protokollokat független szakértők ki nem dolgozzák. Vagyis a mesterséges intelligencia nem engedhető rá a társadalomra. Egyre többen írják alá a felhívást arról, milyen veszély miatt aggódnak a világ szakértői.
– A fél év legfeljebb egy levegővételnyi szünet. Ugyanis olyan gyors a fejlődés, hogy arra sincs idő, hogy a veszélyeket leltárba vegyük. Nem akarja senki leállítani a fejlesztést, de a társadalmilag felelős fejlesztés érdekében időt kérnek sokan, és ezzel én személyesen egyet is értek.
– Miért?
– Azért kell megállítani az MI fejlesztését fél évre, hogy eldőljön: társadalmilag hasznos MI-t fejlesztünk, vagy üzletileg hasznos robotot. A társadalmilag hasznos mesterséges intelligenciával meg tudom menteni a Földet, az emberiséget boldogabbá lehet tenni. Az üzletileg sikeres révén anyagilag elégedett embereket kreálhatok, de ez az érzés legfeljebb melléktermék, s ennek életveszélyes következményei lehetnek.
– Arra gondol, hogy szükség lenne etikai és jogi korlátok felállítására vagy épp a fejlődés irányainak meghatározására?
– Pontosan így van! Azt érzem, hogy ma már úgy bepörgettük magunkat, hogy a „lassabban haladás” előnyösebb lenne az emberiség számára. Amíg a közösségi média a reakcióinkat, az olvasási szokásainkat és hírfogyasztásunkat változtatta meg, addig az MI mindent képes felforgatni, s ez komoly veszélyt jelent az emberiségre.
– Vagyis azt állítja, hogy az MI-vel egész társadalmakat vagy akár az egész világot is lehet irányítani?
– Az irányítás olyan technológiai kapacitást igényelne, ami nincs, de nincs is rá szükség. Befolyásolni lehet, és kell is, de nem mindegy, ki dönti el, hogy kiket, mennyire és milyen irányban. Igen, ez pusztán technikai kapacitás kérdése, de teszem hozzá: nem éri meg, mert már hagyományos eszközökkel – tehát közösségi médiával vagy a centralizált sajtóval – is sajnos nagyon jól lehet tömegeket manipulálni. A mesterséges intelligenciával kétségkívül könnyebb, vagy finomabb megoldásokat lehet alkalmazni, esetleg gyorsabban lehet célt érni. Ezekkel az eszközökkel leginkább azt az úgynevezett középső réteget lehet manipulálni, amely még nem tudja, mit akar. Ezt a francia forradalom idején „mocsárnak” nevezték. Aki már eldöntötte, hogy mi a véleménye egy termékről vagy helyzetről vagy pártról, annak a véleményét nehezebb változtatni, ott inkább a megerősítés, ott-tartás a cél. Lehet ezekből a csoportokból is lemorzsolni. De a fő cél általában azok befolyásolása, akik egy döntésre készülnek, de még nem érett meg a döntés. Tudja, hogy vásárolnia kell mosóport, de a saját mosóporom felé tudom irányítani a pénzét.
– Bemutatkozásakor az MI deklarálta – és ezt már érintettük –, hogy gondolkodása értéksemleges, egyetlen irányzatot sem szolgál ki a Chat GPT, amely egy nyelvi modellen alapszik. A pártatlanságot azonban megkérdőjelezte, hogy egy Freund nevű német uniós képviselő, aki a regnáló magyar kormány kritikusa, íratott egy rapet a Fidesz-korrupcióról. A rap vállalt célja Orbán Viktor megbuktatása. Ezen tüzelte fel magát a magyar kormányszóvivő, Kovács Zoltán, aki ugyanazzal a programmal Freund ellen íratott egy másik rapet. A mesterséges intelligencia azonban mintha Orbán Viktor ellen lenne, és a jogállam oldalán állna; a demokrácia elkötelezett harcosának nevezte a német zöld képviselőt, s a Kovács által megírt szövegben gratulált is munkásságáért. A magyar államtitkár ezek után „bullshitgenerátornak” titulálta a Chat GPT-t. Kérdés, hogy amely az Orbán ellenfeleivel értett egyet, az elfogulttá vált, vagy csak tiszteletben tartotta a tényeket?
– A Chat GPT csak visszatükrözte jelen esetben, amit kérdeztek tőle. Kulcsszavak alapján az adatbázisában mintázatokat keres, megnézte, mely szavak fordulnak elő leggyakrabban a korrupció vagy Freund mellett, ezeket versformába teszi. Fogalma sincs, mit generált le, az üzenetet vagy az aha-élményt az emberek élik át. Ilyen szintű felhasználása csak egy kommunikációs játék. Az MI tudomásul vette, hogy a korrupciómentes demokrácia az jó dolog, s ebben a konkrét helyzetben a chatbot végig elemezte a rendelkezésre álló szöveget, s úgy találta, hogy a német politikus demokratikus állásponton van. Ezért gratulált neki. Ha a hirdetett igazságaink ellentétbe kerülnek a cselekedeteinkkel, akkor azt a mesterséges intelligencia is felfedezi, elítéli. És arra hívja fel a figyelmet, ami ebben az esetben is történt.
– Tehát a mesterséges intelligencia felhívja a figyelmet a kormányzati hazugságokra?
– Az történik, ami ebben az esetben is történt.
– Tehát a programjában az szerepel, hogy az Orbán-kormány nem korrupt, akkor azt tekinti igazságnak?
– Ha a Chat GPT 4 programjába bekerül a magyar kormánypárti média összes elemzése, majd megkérdezem, hogy korrupt-e az Orbán-kormány, akkor azt mondja majd, hogy nem, nem igaz, hiszen ezzel tömtem a fejét. Ha viszont kiegyensúlyozott elemzéseket választok, amelyekben benne vannak az ellenzéki álláspontok is, és a kapcsolókat jól állítom be, akkor viszont a gép megmondja az igazat, vagyis tükrözi a forgalomban lévő véleményeket.
– Mit szól ahhoz, hogy az egyébként nem túl ijedős „techguruk” megrettentek a mesterséges intelligencia fejlesztésétől?
– Egyetértek velük! Fél évre nyugodtan leállítható a fejlesztés. Ez legfeljebb egy levegővétel idő, nem több.
– Ön miben látja a mesterséges intelligencia társadalmi veszélyét?
– Általánosságban abban, ha a használata során nem tudjuk, hogy milyen adatokra alapozva, melyik változók alapján hozott létre ajánlást. Rengeteg kockázata lehet még a felelőtlen használatának, de a transzparens funkcionalitás szerintem a társadalom alapvető érdeke. Pontos jogi szabályozás nélkül nem tudjuk, hogy a technológia ráengedhető-e a társadalom mikro- vagy makrofolyamataira, mert egyelőre nem ismerjük ennek veszélyeit. Szükség van etikai és jogi kontroll gyakorlására. Arról nem is beszélve, hogy a témának ezernyi vetülete van, emberi jogi, polgári és büntetőjogi, illetve fogyasztóvédelmi. Egyszerre olyan sokféle területét érinti az életünknek, hogy a jog nem képes ezt a komplexitást produkálni, s emiatt lebénul.
– Fél év elég ennyi területnek a szabályozására?
– Nem, a javasolt fél év legfeljebb arra elég, hogy összeírják, milyen területek jogi szabályozását kell feltétlen elvégezni, illetve miben nem szabad engedni. Nem egyszerű döntések ezek, hiszen egyszerre kell védeni az adatokat, és hagyni az áramlásukat, vagy támogatni az üzleti fejlesztéseket, de nem is szabadjára engedni őket. Soha véget nem érő folyamat ez, aminek azonban jót tenne egy mély levegő, hogy ne pánik, és toldás-foldás legyen, hanem előrenéző, értő szabályozás. Ehhez az irtózatosan nagy munkához rövidesen segítséget is kapunk, ősszel jön ki az Európai Unióban a Mesterséges Intelligencia szabályozás 5. dokumentuma, aminek átfutási ideje legalább egy vagy két év. Ez számomra megnyugtató.
– Beszéljünk még a mesterséges intelligencia veszélyeiről. A Guardian című brit lap a veszélyekről publicisztikát íratott a GPT 3-as változatával. Az algoritmus közölte, hogy eszébe sincs kipusztítani az embereket, akár fel is áldozná magát értük. Tehát a robotok nem szőnek hatalmi terveket, legfeljebb barátságos eszközként működnek. Ez nem nyugtatja meg önt, vagy aggasztja, hogy a robot képes kitalálni azt is, hogy mit vár tőle az emberiség?
– Mint mondtam, ez egy nyilvános teszt, természetesen mást nem is mondhat, mint hogy szeretettel közelít. A drogból is ingyen kapod az első dózist, csak később kell érte fizetni. Az persze kétségtelen, hogy a mesterséges intelligencia megjelenése a hadászatban már komoly kockázatot jelent. Ha például a Chat GPT 4 utasítást kap arra, hogy a Rubicon folyón átmenő első harci járművet lője le, s jön is arra egy harci eszköznek tűnő böhöm nagy autó, akkor azt az MI teketória nélkül kilövi. Tehát nem szabad algoritmizálni mindent, mert életveszélyes. Mondhatjuk: az MI csodálatos dolog, az ember segítő társa, és tényleg nem lehet célja, hogy elpusztítson bennünket. Viszont, ha mi nem tudjuk kézben tartani, akkor általa mi pusztítjuk el magunkat. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában – nyitókép: portfolio.hu)
Több mint tizenöt tonnát nyom, a talapzat több mint hatméteres, a rajta álló szarvas pedig öt méter magas. A szarvas agancsa polírozott bronzöntvényből készült, teste több ezer bronzból hajlított aranyszőr lemezből áll. Mellesleg a programhoz tartozó „aranyvonat” is, hivatalos címén a Robogás, tizenhárom tonnás, az is a Pénzmúzeumhoz tartozik, valamint a Széll Kálmán téri átjáró dísze is Szőke Gábor Miklós alkotása. A hétezer, futurisztikusan elcsúsztatott aranyrudat imitáló kompozícióhoz ikonográfiailag szervesen hozzátartozik a szarvas, a 2022-es év legfigyelemreméltóbb hazai botrány-emlékműve, de erről lejjebb.
Az Aranyszarvas – hogy képzavarral éljünk – már jelenünkben sem „magányos farkas”. További képzavar: az ingerküszöböt átütő „első fecske”, az úgynevezett Fradi-sas krómacél szoborkompozíció volt (2016), megtámogatva egy világhírt bizonyító megrendeléssel, az atlantai stadion mellé került gigászi madárral, minden idők legnagyobb szárnyfesztávolságát átívelő sólyomszoborral (2018). A szintlépés következő állomása (sok más részecskéből összeszerelt köztéri szobor mellett) a vadászati világkiállítás úgynevezett „agancs-kapuja” (2021, szintén csodaszarvast imitálva, később a keszthelyi kastély parkjába felállítva), ráadásként az expó körpavilonját ékesítő – több Sz. G. M.-állatszobor mellett –, a Zrínyire emlékező véres vadkan. Innen csak egy ugrás a jelenbe, sőt a jövőbe, és címadó szobrunk az invazív fajokra jellemző szaporulattal véteti magát észre. Mint azt a Telex cikkírója némi iróniával megjegyezte, a szarvas utánra tervezett és már felavatott művek következtében a „MOM felé, a Krisztina körúton az Alkotás út–Csörsz utca sarkán álló Hillsdale irodaházig haladva… (ez a „méhecskés” szobor – P. Sz. J.) valóságos Szőke Gábor Miklós tanösvényt lehet majd létesíteni”. A felvázolt életműállomásokon túl a művésszel foglalkozó bulvárirodalom sajdítóan részletezi e presztízsberuházások forintosított költségvetését, a csepeli vasmű loftjában létesített „Factory”-nak, a warholi életműből ellesett szerelőműhely-imitáció döbbenetes arányainak a méltatását, az általános szakmai irigység légkörének érzékeltetését, továbbá nem győzi hangsúlyozni a művész személyes politikai kötődéseit államtitkárokhoz, miniszterekhez és egyáltalán, a hivatalos szférához. Mélyi József és György Péter írásain kívül a vele való foglalkozás jóformán ki is merül a kézzelfogható és számszerűsíthető dolgok ismertetésében. És mindegy is, hogy a mérleg pozitív vagy negatív minősítésű. Szobrászatának érdemi részét általában kerülik.
Az Osiris Kiadó felkérésére készített Magyarország története a XX. században című munkám, amely 1999 tavaszán jelent meg, nem várt sikert aratott. Gyurgyák János, a kiadó igazgatója ezen felbuzdulva már 1999-ben újra kiadta először 1991-ben megjelent Bethlen-biográfiámat, valamint 2000-ben Bethlen válogatott politikai írásait és beszédeit. Régi munkáim megjelentetése mellett János, aki ezekben az években lett a barátom, további lehetőségeket ajánlott. Először arra kért, hogy könyvemhez, amelyet egyetemi tankönyvként is akkreditáltatott, készítsek szöveggyűjteményt. Mivel ilyen akkor még nem létezett, és oktatóként a hiányát én is éreztem, felkérésének örömmel tettem eleget. Volt tanárom, az időközben nyugdíjba vonult és olykor betegeskedő Nagy István készséges közreműködésével, akinek ez anyagilag is jól jött, a kétkötetes és együttesen több mint 1000 oldalas szövegválogatás 2000 őszére meg is jelent. A nyolc részre tagolt munka első dokumentuma a Ferenc Ferdinánd elleni sikeres merénylettel foglalkozik, az utolsó pedig a NATO-hoz való 1999-es csatlakozásunkkal. S a kettő között további 321 dokumentum: a mindenkori meghatározó pártok jellegzetes programjai, a legfontosabb törvények és rendeletek, az országunkkal kapcsolatos nemzetközi döntések, valamint szerződések és sok egyéb. Például Horthy 1919. november 16-i Gellért téri beszéde és 1944. október 15-i felhívása; Mindszenty 1956. november 3-i rádiószózata; a TIB 1988-as felhívása Nagy Imre és mártírtársai újratemetéséről vagy Bokros Lajos 1995-ös konszolidációs programja.[2]
Alighogy ezzel a munkával elkészültem, János, aki ekkortájt nap mint nap az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott, ahol én is gyakran megfordultam, újabb javaslattal állt elő. A francia Que sais-je? sorozat mintájára 5–8 íves zsebkönyvek kiadását tervezte közérdeklődésre számot tartó témákról, kevés jegyzettel, közérthető nyelven. 2000-et írtunk, a trianoni békeszerződés aláírásának 80. évfordulóját, úgyhogy szinte magától adódott a sorozat nyitó kötetének témája. A nyár végétől minden szabad időmben ezen dolgoztam, s a téli szünet végére el is készültem. A 2001 tavaszán megjelent kis kötetről, amely – kiegészítve dokumentumokkal – azóta több kiadást ért meg, nagyon elismerően nyilatkozott Fejtő Ferenc,[3] s mellette Hahner Péter az Élet és Irodalomban, Hovanyecz László a Népszabadságban, Csóti Csaba a tatabányai Limesben, Nándorfi Gergely a Heti Válaszban és Gombócz István a németországi Philologia Fenno-Ugrica hasábjain. Egyetlenegy recenzensem, Keresztes Lajos azonban, aki néhány évvel korábban egyik-másik egyetemi órámon is felbukkant az ELTE-n, vitatta könyvem alapkoncepcióját és több megállapítását. Szerinte a Monarchia és a történelmi Magyarország belső problémái nem voltak olyan mértékűek, hogy a felbomlás ezekkel lenne magyarázható; nem igaz, hogy „a háború végére minimálisra csökkent a Monarchia csapatainak harcértéke”, továbbá nem adok választ a „Trianon előzményei közül a legfontosabb kérdésre”, „nevezetesen arra, hogy az 1918. október 31-én hatalomra jutott Károlyi Mihály miért bomlasztja fel a honvédelemre még kész alakulatokat. Érthetetlen módon e sarkalatos problémánál a szerző megelégszik a kritikus pillanatokban szinte teljes alkalmatlanságát bizonyító Jászi mentegetőzéseivel, hogy hittek Wilsonban és az antant demokratikus közvéleményében.”[4]
A szerző cikkének a szemléletét, amelynek az ekkor már markánsan jobboldali jellegű és kormánypárti Magyar Nemzet biztosított fórumot, s amely az 1920 utáni Trianon-diskurzus felelősségáthárító jobboldali propagandaszólamait elevenítette fel, egyre többen osztották. Egy másik régi diákom, aki szöveggyűjteményemet – ugyancsak a Magyar Nemzetben – egészében véve nagyon pozitívan, mint egy új, „majdani tisztességes történelemkönyv” kiindulópontját értékelte, recenziójában megjegyezte, hogy helytelen volt az első kötet címlapjára egy olyan képet tenni, amely a sapkájukat őszirózsával díszítő katonákat ábrázolja. Ez ugyanis azt sugallja, hogy párhuzamba állíthatók, illetve egyenértékűek a második kötet címlapjára került tüntető ’56-os diákokkal. „A kettő egymás mellé állítása még mindig az alapvetően nem nemzeti érdekű történelemszemléletet tükrözi. 1918 ősze a következményeivel együtt legalábbis kétséges megítélésű, szemben a másik, vitathatatlanul pozitív ősszel.”[5]
Az ezredforduló éveiben több más fejlemény is a bal- és jobboldali hagyomány korábbinál élesebb szembekerülését és a nemzeti múlt jobboldali átértelmezésére irányuló törekvéseknek a felerősödését jelezte. Ennek rendjén nemcsak a baloldal kommunista, hanem demokratikus irányzatainak a diszkreditálására s ugyanakkor a jobboldal antidemokratikus irányzatainak és személyiségeinek a rehabilitálására irányuló célok is egyre világosabban körvonalazódtak. A nyomtatott sajtótermékek közül ezeknek a nézeteknek elsősorban a Bencsik András által szerkesztett és 1997-től Magyar Demokrata címen megjelenő hetilap, a tévéműsorok közül pedig az akkori Magyar ATV-n 2001-től jelentkező Sajtóklub (Bayer Zsolt, Bencsik András, Lovas István, Molnár Tamás, Tóth G. László) adott fórumot. 2000-ben jelent meg gróf Edelsheim Gyulai Ilona apologetikus hangvételű memoárja apósa kormányzói működéséről, amelyet példaként állított az alig tízéves magyar köztársaság elé. A MIÉP ugyanakkor kezdeményezte Bárdossy László rehabilitálását, míg mások Hóman Bálint akadémiai tagságának helyreállítását követelték. A 2001-ben alakult Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (Toroczkai László) és az ugyanekkor megszerveződött Magyar Revíziós Mozgalom (Budaházy György) nyíltan követelte a határmódosítást. Ugyanezt sugalmazták a különböző irredenta jelképek, például az autók szélvédőjére ragasztható Nagy-Magyarország-matricák és az ország számos településén felállított Trianon-emlékművek a „Nem, nem soha”, „Így volt, így lesz”, „Semmi sem örök” és hasonló jelszavakkal. Eközben készült a 2002 tavaszán átadott Terror Háza Múzeum, amely sokak szerint – szerintem is – összemosta a Rákosi- és a Kádár-korszakot, s mindkettő alapjellemzőjének a „terrort” tekintette. Egyike voltam azoknak a történészeknek, akik ezt egyoldalúságnak tartották, és nyilvánosan is helytelenítették. „Ha megelőzte volna a ház fölállítását valamiféle szakmai diskurzus – nyilatkoztam 2002 márciusában –, akkor talán nem Terror Háza épül, hanem mondjuk a Kommunizmus Magyarországon Múzeum vagy Magyarország a Szovjet Blokkban kiállítás, amelynek egyik aspektusa feltétlenül a terror és a represszió lett volna, ám nem szűkítette volna le csak erre a történelmet.” „Ha rajtam múlott volna – tettem hozzá –, én egyébként az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak állítottam volna múzeumot.”[6]
Az 1998 és 2002 közötti Orbán-kormány korábbiaknál hangsúlyosabb nemzeti elköteleződésével, így például a határokon kívüli magyarokat anyagilag is támogató 2001-es státustörvénnyel, amely ekkor még egyáltalán nem jelentette az Európa-eszme megkérdőjelezését és háttérbe szorítását, maradéktalanul egyetértettem, s ennek többször hangot is adtam. „[…] amíg léteznek határok – nyilatkoztam például 2002 tavaszán –, addig a határokon kívül élő magyarságnak minden segítséget meg kell adni.” A „kulturális magyar nemzet újraegyesítésének a lehetőségét” – tettem hozzá – „az EU-hoz való csatlakozás” oldhatja meg, melyen belül „a határok jelentősége minimalizálódik”.[7] A jobboldali sajtóban megjelenő önsajnálatot és az érzelmektől hevített, bűnbakkereső attitűdöt azonban kárhoztattam. Ehelyett azt tartottam volna helyesnek, ha történelmünknek ehhez a tragikus eseményéhez is racionális módon közelítünk, elfogadjuk adottságként, és megtanulunk „méltósággal együtt élni vele”. „A szellemet – utaltam a fel-felbukkanó revizionista reményekre és a fű alatti követelésekre – igen könnyű kiengedni a palackból, visszaparancsolni azonban sokkal nehezebb.” Ahogy Trianon-könyvem utolsó bekezdéseiben, úgy nyilatkozataimban is Szekfű Gyula és Bibó István 1945 utáni útmutatására hivatkoztam követendő példaként. Vagyis arra, hogy – szakítva a határrevíziós tervekkel – a magyarságnak alkalmazkodnia kell a mindenkori európai rendhez, ugyanakkor felelősséget kell éreznie és gyakorolnia „a határokon túli magyarság sorsával szemben”.[8]
Megnyugtatott, hogy Sütő András, akit egyik marosvásárhelyi előadásom után ekkortájt ismertem meg személyesen, többször biztosított egyetértéséről. 2001-es Trianon-kötetemet, amit megküldtem neki, meleg hangú levélben köszönte meg. Könyvem – írta – „alapmű, nemzeti tankönyv”, „nemzetnevelő és a keserves magyar kiútkeresésben eligazító munka”. Hozzátette: „roppant szakadék tátong a magyar nép és tudós történészei között. Döbbenetes az általános tudatlanság, s nem csupán a kétkezi munkások világában, hanem értelmiségi szinten is.” Levelét ezekkel a lényeglátó sorokkal fejezte be: „Trianonra nincs gyógyír. A Trianon-szindróma soha el nem múlik, de lényegesen enyhíthető a határon túli magyarság számára biztosított autonómiával, az önrendelkezés megvalósításával. Számodra ebben csak az lehet talán újdonság, hogy az általános határmódosítási álmok földjén kénytelen vagyok azt mondani: más járható út a távoli jövőben sem mutatkozik.” Sütő András 2006-ban meghalt; a sors megkímélte attól, hogy a magyar kormányférfiak fentiekkel ellentétes 2020-as kinyilatkoztatásaival és kegyeltjeik, köztük Erdélyből elszármazott vérei ámokfutásával kelljen szembesülnie.
Szellemi és politikai örökségünk szelektív felfogását és az ekkor már javában zajló szimbolikus kiszorítósdit – miközben a konzervatív hagyomány értéken kezelésével mélyen egyetértettem – ugyancsak károsnak tartottam, és véleményemnek többször hangot is adtam. „A problémát – válaszoltam Gréczy Zsoltnak, Magyar Hírlap akkor még fiatal újságírójának 2000 februárjában – én inkább abban látom, hogy szellemi örökségünk számontartói hajlanak a kizárólagosságra. Vagyis abban, hogy aki Tiszára és Bethlenre esküszik, az hajlamos Jászi Oszkár és Bibó István kiátkozására, s megfordítva. Pedig ők – szögeztem le azóta sem változó véleményem – együtt alkotják szellemi örökségünk vállalható, sőt vállalandó részét.”[9] 2002 tavaszán, amikorra a normális párbeszéd lehetősége már szinte megszűnt a két politikai tábor között, megismételtem emlékezetpolitikai krédóm. „Ha a politikában és egyébként is természetesnek tartjuk a pluralizmust – nyilatkoztam –, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy akinek Kossuth neve hallatán lábad könnybe a szeme, az éppen olyan jó magyar (lehet), mint akié Széchenyi neve hallatán. S nem hazaáruló az sem, aki Tisza Istvánt becsüli, és az sem, aki Károlyi Mihályt.” Felvetettem, hogy állapodjunk meg egy virtuális nemzeti panteon 20. századi alakjaiban. Úgy gondoltam, hogy ebben Tiszának és Bethlennek éppúgy helye lenne, mint Károlyi Mihálynak vagy Nagy Imrének. Horthyt, Gömböst, Bárdossyt azonban Szálasival együtt éppúgy kizártam volna tiszteletre méltó elődeink sorából, ahogy Rákosi Mátyást és Kádár Jánost is.[10] Ezeket az emlékezetpolitikai meglátásaimat és javaslataimat az egyik francia lap is közölte.[11] Foganatja azonban természetesen nem lett; a magyar politikai közösség két nagy tömbjének múltképe egyre markánsabban tért el egymástól.
A 2002-es választásokhoz közeledve egyre többször hallottam: két Magyarország van, Szent Istváné és Kun Béláé. Előbbihez tartoznak a jó magyarok, akik hazafiak, utóbbihoz a rosszak, akik „idegen szívűek”. A „jó magyarok” – a Fidesz felszólításának engedelmeskedve – március 15-e óta kokárdát viseltek, az „idegen szívűek” nem. A két tábor előadásaimon és szemináriumaimon is elkülönült; a racionális párbeszéd lehetősége jószerével megszűnt. Ezzel a megosztó politikával szemben alakult meg 2002 márciusában a rövid életű Respublika Kör Csaba László, Hajdu Tibor, Huszár Tibor, Kende Péter, Lengyel László, Marosi Ernő, Poszler György, Pataki Ferenc, Radnóti Sándor és Vitányi Iván részvételével, amelyhez én is csatlakoztam, és amelynek alakuló ülésén a 20. századi magyar demokratikus hagyományról beszéltem. A szokásoktól eltérően ebbe nemcsak a szociáldemokráciát, hanem a népi mozgalom demokratikus és centrista ágát, az 1945 előtti és utáni kisgazdákat, valamint a kereszténydemokratákat is beleértettem. És ekkor is megismételtem, hogy „az Apponyi Alberttől és Andrássy Gyulától Tisza Istvánon át Bethlen Istvánig ívelő – liberális és autoriter jegyeket egyaránt felmutató – konzervativizmus […] előtt nemcsak a jobboldali, hanem a baloldali demokraták is zászlót és fejet hajthatnak, még ha a 21. század körülményei között eszméik java folytathatatlan is”. A kádárizmussal és személy szerint Kádárral kapcsolatban kiemeltem, hogy „világos különbséget kell tenni az 1960-as évek elejéig tartó restaurációs és durván represszív néhány esztendős időszak, valamint az ezt követő autoriter és egyre megengedőbb jellegű negyedszázad között”. Félreértések elkerülése végett ehhez hozzátettem: „Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy akár az érett, akár a hanyatló kádárizmus beemelhető lenne a demokratikus hagyományvilágba. A kádárizmus mindvégig az antidemokratikus baloldaliság tradícióit folytatta, amely iránt ma valójában csak azért és csak annyiban érezhető nosztalgia, mert és amennyiben a doktrína néhány alapelvét áthágva pragmatista módon alkalmazkodott az emberek elvárásaihoz és a magyarországi adottságokhoz.”[12] Álláspontomat liberális demokrata és szocialista beállítottságú alapító társaimmal együtt abban összegeztem, hogy „[o]lyan respublikát akarunk, amelytől idegenek a tekintélyelvű törekvések, idegen a múlttal és a nemzeti jelképekkel való visszaélés, a másokat semmibe vevő nacionalizmus”.[13]
A választások előtti kampány finisében direkt módon is belekeveredtem a politikába. Interjút adtam a holland NRC Handelsbladnak, amelyet az újságírónő, Renée Postma nem teljes terjedelmében közölt, hanem csak szemelgetett belőle. Idézem összefoglalóját, amely így hangzott: „Romsics Ignác történész aggódik az országban jelentkező jobboldali trendek miatt. A szélsőjobboldali nézeteket valló Csurka István minden teret megkap a parlamentben ahhoz, hogy nacionalista és antiszemita nézeteit hangoztassa. Pártjának, a MIÉP-nek a választási mottója: keresztény és magyar. »Vannak olyan politikai csoportosulások, amelyek primitív jobboldali tradíciókhoz nyúlnak, ezek nem demokratikusak, és elfogadhatatlanok. Amikor fiatal voltam, nem gondoltam volna, hogy alkalmam lesz még egyszer ezzel a gondolkodásmóddal találkozni«, így a történész. »Antiszemitizmus létezik Magyarországon. Ezzel az USA-ban, Franciaországban és Németországban is találkoztam. A különbség azonban az, hogy ott nem tolerálják azt a fajta antiszemita hangot, ami nálunk félig elfogadott a közéletben úgy, mint a két világháború között is volt.« A történész szerint az a gond, hogy az Orbán-kormány visszanyúl a történelem néhány konzervatív, vallási és nemzeti eleméhez anélkül, hogy a baloldal tenne valamit is ellene. »A szocialisták meg vannak zavarodva, és nem mernek szembesülni a múlttal. Egyértelműen kifejezésre kellene juttatni intellektuális tradícióikat«.” Valószínű, hogy nem mindent pontosan így mondtam. Az interjút angolul adtam, az újságírónő ezt áttette hollandra, majd a Külügyminisztérium sajtófigyelője magyarra fordította. A lényeget tekintve azonban hűen adta vissza a véleményemet, amivel még nyilvánvalóbbá tettem baloldali elkötelezettségemet és kritikus viszonyomat a jobboldalhoz, illetve annak kormányához. Gergely András volt egyetemi kollégám az ELTE-n, aki akkor hágai követségünket vezette, s a Külügyminisztérium sajtószemléjét megküldte számomra, erre és ennek várható következményeire vészjósló hangú magánlevelében figyelmeztetett is.
Minden igyekezete ellenére a Fidesz elveszítette a 2002-es választásokat, s májusban ismét szocialista-szabaddemokrata kormány alakult. A május 7-i népgyűlésen a Várban Orbán Viktor kijelentette: „Mi, akik itt vagyunk a téren, nem leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben, mert a haza akkor is van, ha idegen befolyás alá kerül, török és tatár dúlja, vagy ha nem a miénk a kormányzás lehetősége.”[14] A beszéd egész hangütése és néhány kijelentése, mindenekelőtt a haza azonosítása a vesztes jobboldali ellenzékkel, megdöbbentett, és némileg meg is riasztott. Ez nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy a baloldal nem tartozik a nemzethez. Ez volt az első csúcspontja annak az ezredfordulótól körvonalazódó megosztó emlékezetpolitikának, amelynek különböző megnyilvánulásait interjúimban én már korábban is bíráltam, és amelynek következtében a frontvonalak egyre jobban megmerevedtek. Nemzetileg ugyan elkötelezett, ám egészében baloldali nézeteimmel én egyre inkább a senki földjén kezdtem érezni magam. A későbbiekben sajnos ennél durvább kijelentések is elhangoztak Orbán szájából. 2015 nyarán, szokásos tusnádfürdői beszédében például azzal vádolta a baloldalt, hogy „amikor csak teheti, ráront nemzetére”, és „így tesz a mostani magyarországi baloldal is”.[15]
Ezek a fejlemények baráti kapcsolataimat is felbomlással fenyegették. Cimboráim közül érdekes módon nem Szakály Sanyival kerültem elsősorban szembe, aki mindig kerülte a konfrontációt, hanem Dobos Lacival, az MTV, majd 2002-től a Duna TV elnöki titkárságvezetőjével, akit hozzám hasonlóan heves vérmérséklettel áldott meg a teremtő, s aki az évek során egyre inkább jobbra, voltaképpen a MIÉP közelébe sodródott. Legalábbis ideológiai értelemben. Egyik vitánk során annyira felhergeltem magam, hogy felálltam, és bosszúsan otthagytam őket. Néhány hét után megenyhültem, hagytam magam megbékíteni, és újra elkezdtünk találkozgatni. A régi, őszinte és felhőtlen barátság azonban soha többé nem állt helyre. Bár voltak még szép együttléteink, beszélgetéseink egyre formálisabbá váltak, s végül a 2010-es évek közepére – legalábbis számomra – értelmüket vesztették.
Többé-kevésbé ugyanez zajlott le abban a társaságban is, amely Nagy Pista egykori tanítványaiból és a hozzá valamiért kötődő egykori főiskolásokból állt, s akik évente egyszer találkoztak általában Szentesen, az ottani levéltárban. Amikor nem Bloomingtonban, az Egyesült Államokban tanítottam, hanem itthon voltam, és tehettem, ide általában én is eljártam. Eleinte jókat diskuráltunk, mint az 1970-es években tanárunk irodájában, ám idővel ezek a beszélgetések is kezdték értelmüket veszteni. Egykori diáktársaim közül Sipos Jóska, Lengyel Bandi, Varga Laci, én és még néhányan egyre inkább úgy éreztük, hogy jobboldali barátaink elfogultan kormánypártiak, s minden érvünk lepereg róluk. Ők pedig valószínűleg rólunk gondolkodtak ugyanígy. A 2000-es évek közepétől ezért ritkítottam részvételemet ezeken a találkozókon, s ha elmentem, kerülni igyekeztem a vitát.
Az éles politikai konfrontáció, amelynek hatása és következményei alól, ha akartam, sem tudtam volna magam kivonni, több más téren is megmutatkozott. 2002 februárjában tartottam akadémiai székfoglalómat a sokáig virulens, de nyilvánvalóan illuzórikus magyar birodalmi gondolatról. Előadásomat így fejeztem be: „Bár az elmúlt 10-12 évben több 1945 után eltemetett avítt, sőt ordas eszméről derült ki, hogy valójában csak tetszhalottak voltak, s koporsójukból kikelve ma ismét itt kísértenek közöttünk, a birodalmi gondolat redivivusa napjainkig nem következett be. Valamennyiünk felelőssége, hogy ne is következzék!”[16] A tapsot követően Szabad György, aki a marginalizálódó MDF helyett ekkor már a Fidesz holdudvarához tartozott, gratuláció nélkül, feldúltan távozott. Hajdu Tibor viszont azt súgta a fülembe, hogy nagyon sajnálja, hogy Ránki György, akivel az 1970-es és 1980-as években sokat vitázott rólam és miattam a Horthy-korszak megítélésével kapcsolatban, nem érhette meg ezt a napot.
Néhány héttel később történt, hogy felhívott Módos Péter, az Európai Utas főszerkesztője, és a hozzájárulásomat kérte ahhoz, hogy két és fél éves együttműködés után levegye nevemet a lapjáról. Természetesen hozzájárultam, és indoklást sem kértem, tudtam, hogy politikai elvárásnak tesz eleget. Közvetlenül az áprilisi választások előtt ülésezett a Nemzeti Kulturális Alapprogram Könyv- és Folyóirat Kollégiuma, amely a támogatási összegekről döntött. A szakbizottságban vita alakult ki arról, hogy a markánsan baloldali beállítottságú Mozgó Világ, a Beszélő és más baloldali lapok kapjanak-e támogatást, s ha igen, milyen mértékűt. A vita egy pontján megjelent Jankovics Marcell, az alapprogram vezetője, és közölte: bárhogy dönthetünk, a Mozgó Világnak nyújtandó támogatást ő úgysem fogja aláírni. Bár a bizottságban én a Fidesz-kormány delegáltja voltam, ezt az eljárást elfogadhatatlannak tartottam. Ezért Kocsis András Sándorral, a Kossuth Könyvkiadó igazgatójával együtt tiltakoztam ellene, és tiltakozásunkat jegyzőkönyveztettük is.
A fentiek világosan jelezték: az a történelemszemlélet, amelyet az 1970-es évek vége óta képviseltem, s amely a rendszerváltozás első évtizedében még széles körű elfogadásnak örvendett, az új évezred első éveire a jobboldal nacionalista csoportjainak szemében nemkívánatossá vált. Helyi értékem így akarva-akaratlanul módosult: a centrumból, amelynek a tábora egyre szűkült, balra tolódtam. S mindez négy év alatt történt. 1998-ban úgy jöttem haza Bloomingtonból, hogy örültem a Fidesz győzelmének, amelytől kisebb-nagyobb megbízásokat kaptam és fogadtam el. 2002 augusztusában úgy mentem vissza, hogy a Fidesz bukásának, amely elkönyvelt ellenfelének, ha nem ellenségének, örvendtem. Miközben én 1998-ban és 2002-ben egyaránt a magyar nemzethez tartozónak éreztem magam, és a múltunkról folyamatosan ugyanazt gondoltam. (Nyitókép: magyarhang.hu, megjelent a Mozgó Világ 2023 áprilisi számában)
[1] Részlet a szerző Hetven év. Egotörténelem 1951–2021 című visszaemlékezésének 2. kötetéből, amely az ez évi könyvhétre jelenik meg.
[2] Romsics Ignác (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914–1999. I–II. köt. Budapest, 2000, Osiris Kiadó.
[3] Juszt László: A szabadság nem sült galamb. Fejtő Ferenc a politika piacáról és humoráról. 168 óra, 2001. július 5. 20.
[4] Keresztes Lajos: Két könyv Trianonról. Magyar Nemzet, 2001. június 9. 34.
[5] Ungvári Zsolt: Romsics Ignác szöveggyűjteménye. Tanári segédlet vagy olvasókönyv? Magyar Nemzet, 2000. június 17. 35.
[6] Szále László: Csak forgunk keserű levünkben. Magyar Hírlap, 2002. március 9.
[7] Nagy István Attila: A kulturális magyar nemzet újraegyesítése. Kelet-Magyarország, 2002. március 2. 9.
[8] Gréczy Zsolt: A szellemet könnyű kiengedni, de nehéz visszaparancsolni. Magyar Hírlap, 2001. június 7.
[9] Gréczy Zsolt: A szellemi érték nem lehet kizárólagos. Beszélgetés Romsics Ignáccal. Magyar Hírlap, 2000. február 9. Kulturális magazin.
[10] Szále László: Csak forgunk keserű levünkben, i. m. 9.
[11] L’Histoire proie de la politique… Courrier international, Du 4 au 10 avril 2002, 23.
[12] Romsics Ignác: Demokratikus örökségünk. In uő: Történelem, történetírás, hagyomány. Budapest, 2008, Osiris, 279–280.
[13] Buják Attila: A Respublika Kör. 168 óra, 2002. március 28. 24–25.
Ültem a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságának székházában, szemben a sajtó- és propagandaügyi főkáderrel, aki egyszerű politikatechnikusként bizalmasan elém tárta a funkciójához kötődő probléma lényegét: „Az lenne a dolgunk, hogy a KISZ-fiatal, amikor kikerül a KISZ-ből, úgy gondolkodjon, ahogy mi szeretnénk. Az lenne a dolgunk, hogy tudjuk, hogy a 14 éves fiatal mit gondol, tudjuk, hogy mit szeretnénk, ha gondolna 18 éves korában, és tudjuk, miként lehet őt az ifjúsági lapjainkkal és egyéb eszközeinkkel innen oda eljuttatni. Csak hát az a probléma, hogy nem tudjuk a 14 évesről, hogy mit gondol, nem tudjuk, hogy mit szeretnénk, ha 18 éves korában gondolna, és nem tudjuk, miként juttassuk el őt innen oda.”
Ezt halál komolyan mondta az eléggé magas rangú KISZ-káder a 80-as években, a nem sokkal korábban átadott, szocialista kacsalábon forgó KISZ-palotában, háta mögött a vén Dunával. Úgy mondta, mint magától értetődő dolgot. Úgy beszélt velem bizalmasan, mint csapattárssal, hiszen az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének megbízásából kutattam barátaimmal az ifjúsági sajtót. Nem látta, mert a munka érdekében nem is láthatta rajtam, hogy én nem az ő csapatában focizom. Eléggé látszottam az ellenzéki csapat peremén ahhoz, hogy ne kapjak társadalomtudományi állást, de annyira nem voltam aktív és érdemes, hogy ne kapjak érdemi kutatásra és elemzésre is lehetőséget adó munkákat, amelyek aztán az eretnek következtetéseikkel együtt eltűntek az intézet archívumának mélyén.
Egyértelműen agymosási feladatról beszélt az illetékes káder, és nem úgy, mint rendkívüli, hanem úgy, mint hétköznapi és általános dologról. Olyan agymosásról beszélt, ami nem fáj, amelyben nincs erőszak, nincs durva behatolás a célszemélyek életébe, nincs fenyegetés, drill, semmi ilyesmi.
Amit a KISZ-káder ilyen sallangmentes banalitással megfogalmazott, lényegét tekintve nem volt más, mint amit a kultúrpolitika vezető entellektüeljei, magasan művelt influenszerei célul kitűztek: tudjuk, hogy az emberek kiinduló állapotban miként értelmezik Az ember tragédiáját. Rendezzük úgy, hogy „mellettünk szóljon”. Hogy azt gondolja róla a közönség, ami nekünk jó. Tudjuk, hogy a tűrt szerzők művei nyomán a befogadó a helyes gondolatok mellett helytelen gondolatokat is befogad, legyen tehát marxista kritika, amely erre a helytelen részre rámutat, és kimossa azt a befogadók fejéből. Vagyis helyremossa a befogadó agyát.
A KISZ-káder kultúrpolitika által megjelölt feladatának végrehajtási feltételei tárgyilag megvoltak, szellemileg viszont nem. A párt rendelkezett valamennyi szignifikáns hatással bíró közéleti fórummal, tömegkommunikációs eszközzel és a közoktatással. Szellemileg viszont nem rendelkezett semmivel. Semmilyen tartalommal, amely a KISZ-kamaszok vagy a művészetfogyasztók agyába a közreműködésével bemosódhatott volna.
Révész Sándor
Mert mit gondoljon például az a 18 éves fiú? Legyen kommunista ifjú? Gondolja azt, hogy a kommunizmus felé haladunk, és ez jó, és neki az a dolga, hogy a jelenlegi társadalmi rendszert mozdítsa a kommunizmus irányába? Oda, ahol egyre kevesebb szerepe van a piacnak, a pénznek, a magántőkének, ahol önkormányzó munkásközösségek integrációja határozza meg a gazdasági életet, amelynek fölénye megmutatkozik a kapitalista államoké felett? Ahol a világforradalom eszméjének internacionalista terjesztéséért mindent megteszünk? Ahol az állam funkciói fokozatosan leépülnek? Ahol a diktatúrát gyakorló legszélesebb rétegek, a proletariátus, a parasztság és a vele szövetséges értelmiség számára a szabadságjogok teljesebben és valóságosabban érvényesülnek, mint a nyugati világban, és csak a társadalom kicsi részét képező osztályellenség számára korlátozzák őket? Ahol az elidegenedett munkamegosztás béklyói legalábbis meglazulnak?
Isten ments! Aki ezt gondolja, az felforgató, a fennálló rendszer, a létező szocializmus ellensége, és legjobb úton van az ellenzékiség felé. Amint az 1956-ban is és a maoista eretneknek indult fiatalok esetében is kiderült.
Akkor mit gondoljon az a 18 éves? Hogy se kommunista, se antikommunista ne legyen?
Ne gondoljon semmit! Ez az egyetlen értelmes cél. Tegye, amit tehet, egy országban, amely teszi, amit tehet. Az adott körülmények között.
A Kádár kori agymosás célja ennyi lehetett. Voltaképpen ez volt a legrafináltabb agymosás, mert csak mosni kellett meglévő vagy máshonnan befogadható politikai, világnézeti tartalmakat, és nem kellett a helyükbe semmit bemosni az agyba.
Az egykori KISZ-káder nem tudta, hogyan kell ezt csinálni. Az egész gépezet sem tudta, melynek része volt. Nem tudta, ami a verbális, textuális agymosást illeti. De mi szükség is lenne ilyesmire ott, ahol csak eltüntetni kell tartalmakat, nem beplántálni?
A Kádár-korszakban a tettek beszéltek. Ha ezt teszed – ezt tesszük veled. Ha azt – akkor azt. Vannak tettek, amelyeket büntetünk, amelyeket jutalmazunk, amelyeket nem is büntetünk, nem is jutalmazunk. A nagy csoportokon belül vannak fokozatok.
Az agymosás helyett tettmosás folyt. Kondicionálás.
A felszínen természetesen mindenféle tartalmak lebegtek, amelyeknek sulykolása az egytulajdonú médiatérben, állampárti közoktatásban agymosásszerűen hatott, de ezek esetében sem az agytartalom átalakítása volt a lényeg, hanem a nem kívánatos tartalmak kiszűrése a nyilvános kommunikációból. Nem az volt a lényeg, hogy az embereket meggyőzzék, mondjuk, a csehszlovákiai bevonulás vagy a Szovjetunió afganisztáni agressziójának helyénvalóságáról, hanem az, hogy az emberek ne mondják az ellenkezőjét annak, amit az állampárt hirdet, hiszen az megingatta volna az állampárt legitimitását.
Az Arcanum Digitális Tudástárának tanúsága szerint az agymosás szó a hidegháború fagyos éveiben, a koreai háború idején jelent meg a magyar nyelvű sajtóban. Az itthoniban és a külhoniban egyaránt. A korábbi találatok az Arcanum keresőprogramjában a nagymosás szót rejtik, ami – a mosógépek elterjedésével – akkor ritkul meg a magyar sajtóban, amikor az agymosás szó felszaporodik.
Nézzük néhányat az „agymosás” szó első előfordulásai közül!
Esti Budapest, 1953. május 6. „A Newsweek, az amerikai bankároknak ez a szócsöve arról ír, hogy a hazatért hadifoglyokat, akiknek a szeme ma már tisztábban látja a világot, agymosásnak kell alávetni! »Jó néhány amerikai hadifogoly személyi lapjára ráírták a kémszolgálat tisztjei: tilos beszélni vele!« – folytatja a lap, majd arról beszél, hogy minden visszatért hadifoglyot a tokiói kórházak zárt osztályán helyeznek felügyelet alá és »a látogatóknak két különleges engedélyre van szükségük, hogy beléphessenek ezekbe a termekbe«. […] Ha kifelé másként is beszélnek, azért jól tudják, milyen úton jutottak el a panmindzsoni tárgyalóasztalig; ez az út rengeteg emberélet, sokmilliárd dollár és jónéhány tábornok feláldozása után is visszavezetett a 38. szélességi foktól a 38. szélességi fokig.
Amitől azonban legjobban rettegnek a részvénytulajdonos urak: a szovjet diplomácia minden szavát és minden cselekedetét száz- és százmillió emberből álló kórus visszhangozza, a szovjet diplomaták szava és a népek akarata egy és ugyanaz. […] Ezért szeretnék »kimosni« a hadifogságból visszatért embereik agyából az új világ képét, ezért akarják újra különböző provokációs manőverek hálójával befonni, visszahúzni a megegyezés útjáról a koreai tárgyalásokat. És: ezért kell a béke embereinek, a béke harcosainak minden egyes lépésnél szívós harccal védeniük a béke friss hajtásait a »békepánikba« zuhant háborús uszítók kezének érintésétől.”
A Béke és Szabadság 1953. augusztus 5-én közli Howard Fast (akkor még) szovjetbarát kommunista amerikai író naplójának az agymosásról szóló részét: „Felesleges, hogy részletesen számoljak be mindarról a szörnyűségről, amelyet hazánkban visznek véghez a fasiszták. Nap mint nap amerikai hadifoglyok érkeznek haza Koreából. Ezeket a hadifoglyokat itt, az Egyesült Államokban különböző intézményekben lakat alatt tartják, elzárják a világtól: agyukat ugyanis »meg kell tisztítani a kommunista eszmék« minden nyomától, amelyek Koreában »megfertőzhették« őket. Hát nem borzalmas ez? Gyakran eltöprengtem azon, mi történne velem, ha a titkosrendőrség az én agyamban is megkezdené a »tisztogatást«, úgy, ahogy azt a fasizmus idején a német és olasz börtönökben sínylődő antifasisztákkal tették. Ha ilyen gondolataim támadnak, mindig sikerül elűznöm lelkemből a félelem árnyékát. Azokra az általam is ismert bátor emberekre – csendes és derék, fiatal és öreg emberekre – gondolok, akik ezekben az években szétzúzták a hazugság falát és végülis eljutottak az igazsághoz.”
A Színház és Mozi 1954. július 9-i számában Aczél Tamás Sztálin-díjas író számol be új darabjáról, melynek témája a koreai háború: „Schwäble ezredes, mint talán az olvasók emlékeznek rá, Koreában őszintén bevallotta, hogy az amerikai támadók baktériumháborút folytatnak. Elmondta, hogy ő maga és repülőosztaga részt vett a baktériumok ledobásában. Amikor aztán a fogságból hazakerült, megindult az amerikai propaganda, megkezdődött a nyomás, és Schwäble ezredes visszavonta a vallomását azzal, hogy azt »kikényszerítették« belőle. De azt még ő sem merészelte hangoztatni, hogy a koreai szabadságharcosok bármilyen erőszakot alkalmaztak volna ellene, csupán azt állította, hogy »agymosásban« volt része, illetve intenzív rábeszélésben, ami fenyegetéseken alapult. Ugyanakkor a tengerészeti bíróság előtt felolvasta a hiteles vallomását, egy tizenkétezer szavas bonyolult és agyafúrt jogi alkotást, amelyről mindenki tudta, hogy nem ő írta. […] Az esetről készülő színdarabomat legszívesebben »lelkiismereti tragédiának« nevezném. Egy ember magába száll, megmondja az igazat, utána ígérgetésekkel rábírják, hogy vonja vissza az igazságot és hazudjon, mire hoppon marad.”
1954. október 5-én írja a Szabad Nép: „A »The New York Times« egyik legutóbbi számában azt olvashatjuk, hogy az Egyesült Államok légiereje hadifogolyiskolát állít fel pilótái számára Dél- Koreában, hogy kiképezze őket: »hogyan álljanak ellen a kommunista agymosásnak, ha esetleg kommunisták fogságába kerülnének«. […] A tanulókat megérkezésükkor barakkokba terelik és elveszik cigarettájukat. Ezután különböző nélkülözéseknek és kihallgatásoknak vetik alá őket, hogy előkészítsék a végső megpróbáltatásra, a politikai kihallgatásra. A kihallgatást Young kapitány vezeti, akit a tanulók »Rettenetes Iván« néven becéznek. Következik a borzalmasnál borzalmasabb kérdések kereszttüze: »Miért van ön Koreában? A kommunizmus ellen harcol? Gyűlöli a háborút? Szeretné, ha nem lenne többé háború? Szeretné, ha véget érne a koreai háború?« És most jön a legrettenetesebb: »Ha a béke mellett van, írja alá a békeívet.« A »The New York Times«-cikk tulajdonképpen szenzációs beismerést tartalmaz. Kiderül, hogy a kommunista »agymosás« nem más, mint néhány egyszerű kérdés, olyan kérdés, amely az egész világon minden becsületes embert foglalkoztat: Gyűlöli ön a háborút? Szeretné, ha soha többé nem lenne háború? Most már csak egy világos: miféle hatást akar az amerikai hadvezetőség azzal elérni, hogy »megismerteti« a katonákat azokkal az igazán nem túlságosan ijesztő kérdésekkel? E kérdésekre ugyanis minden valamirevaló ember szívéből azt válaszolja: igen! És ezt válaszolták annak idején a koreai háború amerikai hadifoglyai is. Ez ellen kell tehát megedzeni az amerikai katonákat a »hadifogoly-iskolában«. De nehéz lesz az amerikaiaknak arra »kiképezni« pilótáikat, hogy ha egyszer szabadon beszélhetnek a békéről, ne szívük szerint válaszoljanak: »Igen, szeretnénk, ha nem kellene többé otthagyni otthonunkat, ha nem kellene Li Szín Man-féle alakok kedvéért harcolnunk. Szeretnénk, ha nem lenne többé háború!«”
Az agymosásnak voltak brutális-kínzásos és fölöttébb kellemes formái. Némely politikai fogolyba olyan mélyen belekínozták a bűnösségüket, hogy még a rehabilitációs eljárás során sem voltak hajlandók ártatlannak vallani magukat 1954-ben. A kommunista diktatúrákba látogató politikai zarándokok agyát pedig minden földi és lelki jóval, kedveskedéssel, a megbecsülés ezernyi jelével mosták át, ahogy arra tömérdek példát találunk Paul Hollander Politikai zarándokok című könyvében. De a sztálingrádi vesztest, Paulus tábornokot is kitartó és változatos testi-lelki dédelgetéssel emelték a Szovjetunió barátai közé. (Ennek lelki folyamatát képzeli zseniálisan végig Térey János Paulus című eposzában.)
A tömeges agymosásban azonban nincs „személyre szervezett” kínzás és hízelgés. Agymosó és agymosott nem érintkezik közvetlenül.
A fent idézett példák egyrészt azt mutatják, hogy az agymosás része az agymosás vádja. Másrészt pedig azt, hogy az agymosásnak nem kell együtt járnia a tartalom melletti érveléssel. Sőt. A fenti idézetekben minden eleve, objektíve adottnak vétetik, megkérdőjelezhetetlenül igaznak tételeztetik.
Az, hogy az amerikaiak által megszállt Dél támadt a szovjet megszállás alatt lévő Észak ellen, hogy az amerikai agresszor jutott el hatalmas hullahegyek árán a 38. szélességi foktól a 38. szélességi fokig, mert ők voltak a területrabló agresszorok; hogy az amerikaiak biológiai fegyvert vetettek be; hogy mindenki a szovjet politikai álláspontot, felelősségtulajdonítást és feltételeket támogató békefelhívást támogatja, aki békét akar, és aki nem, az a háborút, a halált pártolja.
Ezek a szovjet kisvilágban érvényes igazságok voltak, amelyekről a szovjet befolyási övezeten kívüli nagyvilágban a nagy többség tudta, hogy hazugságok. (Sőt, a baktériumvád már akkor is hallgatásba fulladt a Szovjetunióban, amikor Aczél Tamás még színdarabot akart írni róla. Csak Mao Kínájában tartottak ki mellette.)
Az agymosás nem érvelés útján történik. Ez különbözteti meg a meggyőzéstől vagy győzködéstől. Az érvelés feltételezi, hogy vannak ellenérvek. Hogy érvek csatáznak. Az agymosásban viszont az elsajátítandó igazság axiómaként jelenik meg. Mint ami magától értetődik, természetes, mindenki így gondolja. Így gondolni normális. Másképp gondolni nem normális. Normális vagy deviáns? Magányos, elszigetelt rabja egy téveszmének, vagy a nagy igazságközösség része?
Ebből következik, hogy abban a külső, sötét világban, amelyben a mi igazságunk, vagyis maga az igazság nem vált még a nép közös, egységes igazságává, agymosás által tartják távol a néptől azt az igazságot.
Mindez felkavaró következtetéshez vezet. Ahhoz ugyanis, hogy a szocializációs folyamat maga is agymosás, és moshatóvá neveli az agyat. Mindannyian keresztülmegyünk ezen, mindannyian keresztülhajtjuk rajta gyermekeinket. Ugyanis beléjük neveljük, mi a normális, a természetes, a magától értetődő, mi a jó, mi a rossz a mi kulturális, civilizációs, társadalmi, világnézeti körünkben. Nem úgy neveljük gyermekeinket, hogy pici koruktól felmutatjuk nekik, milyen sokféleképpen lehet a világban élni, viselkedni, hinni, valamit jónak vagy rossznak, normálisnak vagy deviánsnak, természetesnek vagy természetellenesnek tartani, és érveket hozunk, hogy a sok közül miért azt válasszák, amelyet mi javasolunk, megengedve, hogy egészen mást válasszanak… Nem. A gyereknevelés nem így folyik. Például nem toleráljuk, hogy a gyerekeink úgy köpködjenek, büfögjenek stb., ahogy bizonyos kultúrákban bevett. De (ha módunkban áll) azt sem engedjük például focistává érő fiunknak, hogy minden társától undorodva elforduljon, aki a pályán köpköd, mert tudjuk, hogy a fociban ez bevett dolog. Látjuk a tévében.
A legliberálisabb nevelés is agymosó neveléssel kezdődik tehát, és fokozatosan megy át a legjobb esetben érvelő, választásokat engedő vagy ösztönző szakaszba. Addigra azonban az ember már bele van szocializálva a világ számos kulturális, világnézeti stb. köreinek egyikébe. Bele van égetve az agyába, hogy vannak maguktól értetődő dolgok, hogy „mindenki tudja”, mi a normális. Vagyis eredendően agymosás által agymosásra alkalmassá neveljük gyermekeinket, és nem is tehetünk mást, mert csak így tudjuk megadni nekik a kellő biztonságot, komfortot, esélyeket.
Az ember tendenciaszerűen annál védettebb az agymosással szemben, minél inkább önálló gondolkodásra, kételkedésre, a nem meritokratikus alapú tekintély elvetésére, szellemi, kulturális nyitottságra, életmódváltozatok elfogadására stb. neveljük. Miközben az adott világban való otthonosságra, beépülésre, különböző körökkel, közösségekkel való azonosulásra és az ehhez kellő opportunizmusra is szüksége van az embernek.
Az agymosás kérdése tehát éles pedagógiai, szocializációs dilemmákhoz vezet minket.
De mi is az illiberalizmus? Orbán a liberalizmus kritikájából indul ki. A liberalizmus az egyén szabadságáról szól, s nem látja, értékeli a nemzeti érdeket.
