Majtényi László: Három tavaszi beszéd a szabadságról

Előhang: Az elnöki program

Január másodikán hozták nyilvánosságra tekintélyes magyar polgárok a javaslatukat, amelyben köztársasági elnökké való felkérésem mellett érvelnek.

Megtisztelő bizalom. Nincsenek olyan személyes érdemek, amelyek alapján bárki önmagát alkalmasnak tarthatná erre a tisztségre.

A magyar közjogi rendszerben a jelölés nem a polgárok, hanem az országgyűlési képviselők feladata, az elnököt az Országgyűlés választja meg idén tavasszal. Tisztában vagyok az esélyekkel, de azzal is, hogy az esetleges jelöltség lehetőségeket nyit meg és különös felelősséggel jár közös ügyeink megvitatásában.

Azokat a szervezeteket és személyeket, amelyek, illetve akik pozíciójuknál fogva a jelölés ügyében döntési helyzetben vannak, arra kérem, hogy támogatásukkal akkor tiszteljenek meg, ha az alábbiakkal egyetértenek.

1. Alkotmányos hagyományainkhoz visszatérve helyre kell állítani a köztársaságot, amelyben független intézmények biztosítják a közhatalom gyakorlásának alkotmányos korlátait és alapvető jogainkat. Olyan alkotmányra van szükség, amelyet népszavazás erősít meg, kifejezi a társadalom vitában álló csoportjainak közös értékeit, és békét teremt.
2. A demokratikus nyilvánosság intézményrendszerének teljes érvényesülésével és a szabad és tisztességes választásokkal biztosítani kell, hogy a választópolgároknak valódi lehetőségük legyen időről időre leváltani a kormányzati hatalom gyakorlóit.
3. A szegénység elviselhetetlen. A Magyar Köztársaságnak gondoskodnia kell arról, hogy minden tagja emberhez méltó életet élhessen.
4. A korrupció maga alá gyűrte az államot. A polgárai által ellenőrzött állam a rendelkezésre álló legszigorúbb eszközökkel küzdjön a korrupció, különösen annak az állami intézményeket használó formái ellen.
5. Utóbb, az LMP javaslatára, ötödik pontként a fenntartható fejlődés és a jövő nemzedékek képviseletének igényét is felvettem a programpontok közé.

(Budapest, 2017. január 4.)

A mi hetedik koporsónk

1. Évértékelőre kértek fel. A 2016. évre kell emlékeznem. Ha már ez a feladatom, nem tudom másként kezdeni, mint hogy ez a sokszorosan boldogtalan, haldoklásokkal és halálokkal terhelt év nem volt jó. A magyar demokráciának sem. És amikor a halálokat számolom, ezt nem szimbolikusan értem, hiszen elsőként nem a magyar demokrácia ugyancsak szívszorító, a szemünk előtt zajló haldoklására gondolok. Hanem arra, hogy ebben az évben Kertész Imre, Esterházy Péter, Kocsis Zoltán és Megyesi Gusztáv is meghalt, kettőjük, Péter és Gusztáv, a legszemélyesebb veszteségeim.

És vajon, ha nem lennénk oly szerencsések, hogy kortársaik voltunk-vagyunk, Kertésznek, Esterházynak, Kocsisnak, Megyesinek, ha tehát sok éven keresztül nem lettek volna velünk, akkor egészen azok lehetnénk-e, mint akik általuk is lettünk mostanra? (Lehet-e nem igenlő válasz arra, hogy ha Kertész Imre elkeseredett büszkeségében olykor maga vonta is kétségbe a nemzethez, Magyarországhoz tartozását, ám ha ezt magyarul tudta elmondani, akkor még ezzel a gesztussal is nem a magyar kultúrát építette-e?)

2. Ki ne emlékezne ebben a teremben a hatodik koporsóra? Ott állt akkor egy fiatalember – ma, hihetetlen bebábozódások és átváltozások után harmadjára is miniszterelnök – Nagy Imre és politikai barátai, küzdőtársai temetésén, és ezekkel a szavakkal mutatott rá a hatodik, az üres koporsóra: „A mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.” Jövőbe látó szavak, valóban, nem sejtette, hogy az általa is képviselt csoportra nézve micsoda sötét igazságot mondott ki. Azt teszem ehhez hozzá, hogy itt van előttünk, persze nem testi valójában, a mi hetedik koporsónk is. Ebben a koporsóban húsz évig megvolt szabadságunk oszló teteme hever.
3. Csupán néhány napja vagyok köztársaságielnök-jelöltnek javasolt személy. Pár mondatot erről a felkérésről mindenképpen kell szólnom. Az alkotmányos államok életében, kevésbé ugyan, de ideértve a nem prezidenciális rendszereket is, a köztársasági elnök megválasztása lehet a politikai oldalak közötti küzdelem tétje. De Magyarország ma nem ilyen hely. A mai Magyarországon a jelölés értelmét mindenekelőtt abban látom, hogy reményeim szerint alkalmam lesz az eljövendő, az emberi méltóságot tiszteletben tartó, minden hatalmat kordában tartó, szolidáris Magyarországról beszélni. Ebben a perspektívában jól megmutatkozik, hogy hamis az a látszat, amely szerint ez a jelölés baloldali projekt lenne. És nem azért nem az, mert a politikai baloldal kontúrjai egyébként is elmosódottak, és jelöltté válásomhoz a magukat nem baloldalinak valló politikai auktorok támogatására is szükség lesz. Hanem azért, mert az alkotmányos Magyarország megteremtése nem az egyik politikai oldalra tartozó program, hanem minden szabadságszerető ember közös feladata, nemzeti ügy.
4. Alkotmányos szabadságaink leépülésében két sorsfordító évet jelölhetünk meg. Ami 2013 tavaszán már megtörtént szomorú eredménnyel, 2016-ra visszavonhatatlanul beteljesedett.

2013 tavaszán módosították negyedszer az alaptörvényt. A 2011-ben elfogadott alaptörvény már eredeti formájában is letért a demokratikus jogállamiság nyomvonaláról, azaz nem volt a szigorú értelmezés alapján teljes értékű jogállami alkotmány. Ebből a szempontból viszont a negyedik módosítás mérföldkőnek is tekintendő. Ugyan megkülönböztethetünk jobb és rosszabb minőségű rendszereket a jogállami alkotmányok körében is, sőt a jogállami alkotmány mércéjét nem megütő rezsimek között is vannak rosszak és még annál is rosszabbak. A negyedik módosítás azonban megszüntette a jogrendszer alkotmányos minőségét. A szándék kiterjedt húsz esztendő alkotmánybírósági joganyagának eltüntetésére, aminek következtében alapvető viszonyítási pontok elenyészhetnek. Az alkotmányos mérce megszűnésével a jog morális rétege széthullik, alkalmazhatatlanná válik. A felekezeti diszkrimináció alaptörvénybe foglalása továbbá lerombolta az állam világnézeti semlegességét és a polgárok lelkiismereti szabadságát. A hajléktalanság büntethetősége elpusztítja az alkotmányosság egyik kiindulópontját, az emberek egyenlő méltóságának ideáját. A család fogalmának embertelen leszűkítése alapján az unokáikat nevelő nagyszülők sem család már Magyarországon. A politikai reklámok alaptörvénybe foglalt súlyos korlátozása, a kormányzati propaganda korlátlan szabadsága mellett, súlyos csapást jelent a szabad és tisztességes választások esélyére.

Noha a magyar közjogi rendszer a negyedik módosítás után is tartalmaz alapjogi katalógust, ennek kikényszerítése az államrezonnal szemben már nem garantált, a rendszer maga távol került a demokratikus jogállam követelményeitől, feloldhatatlan feszültségei miatt tartalmi értelemben már nem alkotmány.

A 2016-os év ugyancsak mérföldkő, talán a bukása előtt ebben az értelemben az utolsó a Nemzeti Együttműködés Rendszerének történetében.

Nem szabad lebecsülnünk a posztmodern autoriter rendszerek túlélési képességét. Életciklusuk szakaszolása bizonyosan csak bukásuk után lesz egyértelmű. Kiváló szakértők még azt is vitatják, hogy az ilyen rendszer demokratikus eljárások igénybevételével egyáltalán meghaladható-e. Mások szerint a NER még nem jutott el saját zenitjére. Ismert olyan álláspont is, hogy valójában a magyar néplélek kifejezője ez a sajátos hűbériségen alapuló, személyek uralmát megvalósító rendszer, és emiatt hosszú életű lesz.

A magam részéről mindezt másként látom. Ez a politikai rendszer korábbi, még emelkedő ciklusában morális elvekre, politikai eszményekre, a jó kormányzást megalapozó értékekre hivatkozott. Ennek jó ideje vége van, és ez a változás a 2016-os évre vitathatatlanná lett. Mára a rendszer legfőbb törekvése nem a kiválás, hanem az elvegyülés, a mimikri használata. Korábban másutt kifejtettem, itt csak ismétlem, hogy a rendszer ezzel az átváltozással, véleményem szerint, eljutott a pangás korszakába, azaz túljutott életciklusa delelőjén. Nem véletlen a szóhasználat, igen, miközben a hasonló analógiákat korlátozottan tartom csak használhatónak, a rendszer mostani állapotának előképeként a brezsnyevi pangás korszakára gondolok. A NER, ellentétben a szovjettel, válságának exportálására képtelen, agresszivitása ezért önsorsrontó módon – ebben az évben a civilek lesznek agressziója célpontjai – befelé fordul. De azt ne kérdezze senki, hogy meddig tart még a pangás korszaka. Nincs ugyanis minden kérdésre válasz. Majd meglátjuk, ha eljön az ideje. Az viszont elég biztosan látható, hogy nem belső fejlődés, valamiféle evolúciós folyamat, a NER lassú átalakulása hozza el a majdani jogállamot. A Nemzeti Együttműködés Rendszerétől tehát meg kell szabadulnunk.

A megszabadulás nem feltétlenül a választási naptár dátumaihoz kötődik. A 2018-as év a választás éve. A ma oly valószínűtlennek tetsző ellenzéki választási siker nem egyetlen nap és nem is a választási kampány eredménye lehet. Az ellenzék választási sikere csak akkor lehetséges, ha sokkal a választások előtt, 2017-ben a lelkekben a rendszer már megbukik.

A pangás idején, mivel a hatalmasok nemhogy cselekedeteiket, de szavaikat sem igazítják az erkölcsi törvényekhez, megnehezedik az alkotmányos kritika lehetősége is. Egyszerűen szólva, unalmas lesz, unalmas lesz, unalmas lesz, ha újból és újból elmondjuk, hogy Röszkén, Ásotthalomban, ugyanúgy, mint bárhol, minden emberi lénnyel úgy kell bánni, mint mindannyiunk közös méltóságának hordozóival. Egyre unalmasabb arról beszélni, hogy az alkotmányosság eszményeivel nem lehet összeegyeztetni azt, ha a kormányzati károkozásokat mérséklő, az állami mulasztásokat és önzéseket enyhítő civilek tevékenységét hazaárulásnak minősítik, a civilek áldozatvállalását kriminalizálják. A szabadságról szóló beszéd karaktere ezért változóban van. Egyre meddőbb arról beszélni, hogy ahelyett, amit a nemzeti együttműködés nevében helytelenül megtesznek, melyek lennének az adott helyzetben az erényes és helyes politikai cselekedetek. Viszont egyre erősebb láttató ereje van az olyan beszédnek, amelyik például arról szól, hogy miképpen jutottunk ide, miféle mulasztásokat követett el a törvénygyár, amikor az önkormányzati törvényt ostobán módosította, majd az Alkotmánybíróság, amikor az alapjogok követelményei iránti teljes érzéketlenségről tanúbizonyságot téve, az alkotmányossági kontrollon átengedte azt a felhatalmazást, amelynek alkalmazásával megeshetett az ásotthalmi – paródiába hajló – csúfság: a muszlimok és a melegek kitiltása a településről. És mindez éppen a mi országunkban.

A szabadság építményét a mostani romok eltakarítása után nem lesz egyszerű újraalkotni. Az biztos, hogy téglát téglára helyező aprómunkára, szívós erőfeszítésre van szükség. Miközben építeni szeretnénk, egyúttal óvnunk is kell a szabadság maradékát. A megmaradt autonómiákat meg kell védenünk és meg kell őriznünk. Elmúlt szabadságunkat pedig ne gyűlöljük, a Negyedik Köztársaságot, nem megismételve a Harmadik Köztársaság által elkövetett hibákat és züllöttségeket, az 1989–90-ben létrehozott alapok felhasználásával kell felépítenünk.

(A Bibó István Közéleti Társaság 2017. február 5-i ülésén szabadon elmondott évértékelő rekonstruált változata.)

Az igazságról szóló beszéd soha nem erőtlen

Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak, a Diplomáciai Testület Tagjai, Kedves Vendégek, Tisztelt Újságírók (ideértve az Országgyűlésből kitiltottakat is)!

Elnöki programom egyetlen mondatban is összegezhető:

Legyünk bármilyen meggyőződésen, legyünk bármelyik párt szavazói, mindannyiunknak jobb intézmények, mint emberek uralma alatt élni! Az emberek szeszélyesek, ezért az emberek uralma alatt kiszámíthatatlanabb az életünk annál, mint amikor intézmények kormányoznak.

Amikor megköszönöm az engem jelölő pártok és képviselőik támogatását, köszönöm azt is, hogy a támogatás tényével a meghirdetett elnöki programomat is támogathatónak találták. Mivel a programom rendszerkritikus program, ugyancsak megköszönöm, hogy támogatásukkal hitet tettek tartalma mellett.

Köszönetet mondok továbbá az elmúlt hónapokban mellettem álló segítőknek, feleségemnek, családomnak, Székely Sándornak, Gulyás Balázsnak, Krasztev Péternek és Mellár Tamásnak.

Lássuk tehát az elnöki programot:

A demokratikus nyilvánosság intézményrendszerének teljes érvényesülésével, az emberi jogok garantálásával, a szabad és tisztességes választásokkal biztosítani kell, hogy a választópolgároknak valódi lehetőségük legyen időről időre leváltani a kormányzati hatalom gyakorlóit.

A szegénység elviselhetetlen. A Magyar Köztársaságnak gondoskodnia kell arról, hogy minden tagja emberhez méltó életet élhessen.

A korrupció maga alá gyűrte az államot. A polgárai által ellenőrzött állam a rendelkezésre álló legszigorúbb eszközökkel küzdjön a korrupció, különösen annak az állami intézményeket használó formái ellen.

Ehhez hozzáteszem, hogy a fenntartható fejlődés és a jövő nemzedékek védelme is fontos része ezeknek az állam működését meghatározó alapvető elveknek.

Sokan gondolják, hogy a jogállamiság kérdései távol állnak az emberek mindennapos gondjaitól. Én ezt másként látom. Akár a harmadik világbeli viszonyokat idéző szegénységre, akár az ellopott magánnyugdíjpénztári vagyonra, trafikokra, akár Kishantosra és bármely más törvényesen elrabolt földre, az elcsent tan- és sajtószabadságra, a kultúra szabadságára vagy más konfiskált fizikai és szellemi tulajdonunkra, jószágunkra gondolunk, be kell látnunk, hogy a hatalmasok személyes önzésével szemben csakis a független intézmények védelmében bízhatunk. Korrekciókkal, bűneit magunk mögött hagyva persze, a Harmadik Köztársaság hibáit kijavítva, mielőbb vissza kellene térnünk a ’89–90-es alkotmányos mozgalmunk értékeihez, egészen röviden szólva, a parlamenti demokráciához. Ugyanakkor régen itt van az ideje, hogy korlátozzuk a hatalommal rendelkezőknek a hatalom nélküliek iránti, a gazdagoknak a szegényekkel szembeni, valamint az egészségeseknek a nem egészségeseket elutasító, a férfiaknak a nőket sértő, a nemzeti többségnek a kisebbségekkel szemben megnyilvánuló, továbbá a jelenleg itt élő nemzedékeknek az elkövetkező nemzedékekkel szembeni önzését.

Szabad és szolidáris Magyarországot szeretnénk. Az én eszményem a lehető legkevesebb állam és a minél több szolidaritás.

Jogainkat nem az államtól kaptuk. Azért illetnek meg minket, mert embernek születtünk. Olyan országot szeretnénk, amelynek minden polgára egyformán kedves gyermeke, legyen bár politikailag középen, vagy álljon valahol szélen, akár legszélen. Az állam tehát minden polgárát minden ügyben ugyanolyan méltányos és egyenlő bánásmódban részeltesse. Az egyenlő méltóságról beszélek. Ebből az is következik, hogy a menekültügy tekintetében pedig morálisan és alkotmányosan csak az a politika igazolható, amely a szülőföldjükről elüldözöttekre úgy tekint, mint a miénkkel azonos méltóság hordozóira. Csak az jó menekültpolitika, amely az emberiesség erkölcsi és jogi követelményeinek megfelel. Ugyanakkor nem minden emberséges menekültpolitika egyúttal jó politika is, hiszen a politika művészete sokféle szempontot érvényesít.

Minden közviszály a zsarnokság előszobája. Mintha mostanában másoknak is eszükbe jutna Machiavelli híres tanácsa: „A bölcs fejedelemnek, ha erre alkalma nyílik, ravaszul valamilyen ellenséget kell szereznie, úgy, hogy azzal végezvén, hatalma növekedjék.” Ha a fejedelem ellenséget keres, akkor tegnap a migráns, ma a rossz oligarcha, holnap a Soros, holnapután pedig Te magad leszel az ellenség.

Az országok csak békében fejlődnek. A belviszály háborús pszichózist állandósít, ez pedig minden fejlődés legfőbb gátja. A magyar történelemben példátlan fejlődést és kulturális pezsgést eredményező Kiegyezés évfordulójának évében erre feltétlenül gondolnunk kell. Le kell végre zárnunk a történelmi és a modern Magyarország hívei között dúló több mint száz éves viszályt, melynek száz éve még súlyos tétje volt, de a konfliktus alapja mára teljesen megszűnt, a vita kihűlt, és ezt az újabb kiegyezést lélekben elő is segíti, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere mindkét felet megcsalta. Én, ha a társadalmi békére gondolok, rendszerint egyetértve, mindig Babits Mihály szép márciusi verse jár a fejemben: „Ó béke! béke! / legyen béke már! / Legyen vége már!” Azonban a békességnek vannak kulturális előfeltételei: a nyomorral, a korrupcióval, a megfélemlítéssel, az elnyomással, a környezet pusztításával például soha nem szabad békét kötni. A béke továbbá nem csend, ellenkezőleg a békében folyamatos a vita, a párbeszéd. Amíg viszont az óriásplakátról és a heccmédiából egyetlen vélemény harsog, addig soha nem lesz béke.

A jogállami Alkotmány és az Alaptörvény szerint is a köztársasági elnök kifejezi a nemzet egységét. Nézetem szerint ez nem elég pontos megfogalmazás. Nem annyira kifejezni, mint inkább szolgálni kellene a nemzet egységét. Az elnök szavai, cselekedetei, gesztusai elősegíthetik a nemzeti egységet, de éppen kárt is okozhatnak. Mindenesetre nem jó, ha két Magyarországban gondolkodunk, azt javaslom, hogy mindig az egyetlen Magyarország lebegjen a szemünk előtt.

Kétszáz éve született Arany János, aki nélkül, mondhatom, ha lennénk is, de biztosan nem azok lennénk, akik vagyunk. Kérdem most, nem éppen általa is lettünk és vagyunk magyarok? És, teszem hozzá Márai szavaival, vajon nem ez a szép és különös keleti nyelv köt minket egymáshoz? És amikor a mai rosszízű vitákra figyelmeztet szigorúan Arany: „Sokan szeretnék a hazát; / De gyűlölik minden fiát, / Ha népszerű alkalmakon / Oly nagyot, mint ők, nem kiált.”

Ezzel a kívánatos elnöki szerep kérdéséhez érkeztem el. Két felmutatott köztársasági elnöki minta van a szemem előtt: Göncz Árpádé és Sólyom Lászlóé. Személyes autonómiából mindketten példát mutattak. Göncz Árpád kíváncsiságát kedveltem, kíváncsiságát mindenki iránt, akit anya szült. Sólyom László alkotmányos szigora számomra vonzó példa. Az ideális, nem létező elnök ezeket ötvözhetné. Két idézet, amely szavaimat illusztrálja. Az első Göncztől: „Ha szolgálni kívánok valakit, azokat kívánom szolgálni, kiknek szolgájuk nincsen: a védteleneket.” Sólyom pedig így folytatja: „Mind az ellenzéknek, mind a kormánynak, mind pedig a népfelségnek is alapvető kötelessége betartani bizonyos normákat. És ha ezek a normák bizonytalanná válnak, ha a normák átlépését igazolni akarják, akkor az elnöknek kötelessége megszólalni.”

Nem árulok zsákbamacskát. Újonnan megválasztott köztársasági elnökként biztosan nem lennék fél óránál tovább hálás az engem megválasztó pártoknak, hiszen a köztársasági elnök az alkotmányosság felett őrködik, a hála pedig bizonyosan nem alkotmányossági kategória.

Beszéljünk még egyszer a személyekről! Aki minden hatalmat megszerez, törvényszerűen mindent el is veszít. Útja ezért politikai értelemben a semmibe vezet. Ebben az értelemben tehát minden független intézmény felbecsülhetetlen szolgálatot tesz annak a személynek, akinek a hatalmát korlátozza.

Köztársasági elnökként bizonyosan nem lennék sem odafagyott mosolyú köszönőember, sem pedig néma és komor szfinx. Olyan helyzetben, amelyben az alkotmányosság helyreállítása a tét, a köztársasági elnök felelőssége különösen nagy. Ez azzal a felelősséggel jár, hogy az alaptörvényben számára biztosított eszközöket az alkotmányosság védelmében maradéktalanul használja ki! Elnökként természetesen mindazzal az eszköztárral élnék, amelyet a kiváló elődök bejáratott módon eddig is használtak. Tekintettel azonban arra, hogy az alkotmányosság 2013 tavaszán Magyarországon megroppant, helye van az alkotmányosság védelmében némileg unortodox eszközök alkalmazásának. Két ilyen eszközhöz is fordulnék. Az egyik az elnök szinte korlátlan beszédjoga, amelyre valószínűleg sokan csak rálegyintenének. Ne tegyék! Hat év ombudsmani szolgálattal a hátam mögött, jól tudom, mit beszélek. Tudom, hogy a meggyőző és helyes érvelés előtt sokszor az államhatalom vaspántos, nehéz kapui is megnyílnak. Az igazságról szóló beszéd soha nem teljesen erőtlen. Legalábbis a 17. században még úgy tartották, hogy az igazság nyílt vitában nem szenvedhet vereséget a hamisságtól.

A másik, eddig ki nem használt lehetőség az, hogy az elnöknek korlátlanul joga van az Országgyűléshez törvénytervezeteket benyújtani. Ezt a lehetőséget is ki kívánom használni, sőt akár rendszeressé is tenném. Az Országgyűlés nem köteles a javaslatokat elfogadni, megtárgyalni viszont igen.

Tekintettel az előttünk álló márciusi ünnepre, az első szimbolikus jelentőségű benyújtandó törvény szólhatna a sajtószabadságról is, hiszen egyre-másra szűnnek meg a sajtószabadság utolsó közlönyei, és talán nem is állunk olyan távol Ady Endre 1901-es jóslatának megvalósulásától: „Már nemsokára gyanús lesz minden kinyomatott sor: nem lehet őszinte, mert le merték írni.” Közel állna a szívemhez az új alkotmánybírósági törvény, a szociális törvény, a felsőoktatási és a közoktatási törvény, illetve a korrupció megfékezését célzó törvény kidolgozása is.

Szeretném megjegyezni, hogy kevesebb gyalázkodás, hazugozás, sorosozás, idegen ügynöközés talán több lett volna. Az elmúlt hetek fényében akár azt is kérhetném, hogy ha vannak itt olyan pártok, amelyek vezetői élvezték Soros támogatását, a mai szavazás során szavazzanak rám. Persze hogy nem kérem.

Én, ha egy lócsiszár bevert sárral, inkább pöröltem, mint letöröltem, és ahogy Arany nagyszerű utóda is, nemcsak hogy nem fogom be pörös számat, de a tudásnál teszek panaszt.

Összefoglalva: alkotmányos hagyományainkhoz visszatérve helyre kell állítani a köztársaságot, amelyben független intézmények biztosítják a közhatalom gyakorlásának alkotmányos korlátait és alapvető jogainkat. Olyan alkotmányra van szükség, amelyet népszavazás erősít meg, kifejezi a társadalom vitában álló csoportjainak közös értékeit, és békét teremt.

(Országgyűlés, 2017. március 13.)

A szabadság ügye még nem veszett el

Nem szoktam magamról beszélni. Ez, hiszen életem jelentős részét a magánélet védelmével töltöttem, talán érthető is. Fogadalmat ugyan erre nem tettem, de a szakmai érdeklődésemből, meggyőződésemből valahogyan ez következett. Mondhatnám azt, hogy egész éltemben arra készültem, hogy a mai napon itt álljak Önök előtt. De hát ez nem igaz, mégis van jelenlétemnek személyes indoka. Ezért most szeretnék kivételt tenni, mégpedig a meghatottság okán, szerintem meg fogják érteni. Van egy mély élményem nagyjából hétéves koromból. Abban az időben Angyalföldön laktunk, és minden reggel, amikor elindultam egyedül, hisz már nagyfiú vagyok, az iskolába, nálam nagyjából két évvel idősebb kis huligánok megállítottak, és elvették az uzsonnámat, amely jobb esetben vajas kenyér volt. És nem csak azt. Voltak nekünk acélgolyóink is, amelyek valahogy a közeli golyóscsapágygyárból kerültek hozzám. Emlékeim szerint, ha nem is minden reggel, de talán minden második reggel, nem csak a vajas kenyeret, de – akárcsak A Pál utcai fiúkban az üveggolyókat – az acélgolyókat is elvették tőlem. És akkor fogadalmat tettem: ha megnövök, nagy leszek, és erős, én soha nem fogom elvenni más gyerekek uzsonnáját, de nem fogom elvenni az csapágygolyót sem. Ellenkezőleg, arra fogok magammal szerződni, úgy szeretnék élni, hogy a nálam gyengébbeket megvédjem.

Ennyit ittlétem személyes hátteréről.

De mielőtt rátérnék az érdemi mondandómra, lenne egy fontos kérésem. Nem tudom, itt van-e közöttünk Sándor Mária.

(Kiabálás: „Itt van!” Hatalmas taps!)

Talán fölösleges is beszélnem, Önök előre tudják, mit kérek. Azt szeretném kérni, hogy köszönjük meg Sándor Máriának mindazt, amit értünk tett, azt, amit az egészségügyért tett, és amit az eljövendő Negyedik Köztársaságért tett: tapssal és talán szeretetteljes kiabálással…

Azért nem hagynám szó nélkül a magyar miniszterelnök mai léha beszédét sem! Nem volt abban semmi más, mint tartalmatlan brüsszelezés, továbbá valami titokzatos, vesztünkre törő birodalom (birodalmak?) és az égő csipkebokor teljesen érthetetlen emlegetése, utóbbi a beszédíró és beszédmondó műveletlenségének együttes és látványos beismerése. Egy mondat azért megütötte a fülemet, amely bizony elég érdekes momentuma volt a mai napnak és a miniszterelnök teljesítményének: azt mondta, hogy megvédtük a fenyegető népszavazástól Európát. Én nem, talán csak a Jóisten tudná azt megmondani, hogy amikor ennyire megbicsaklott a szónok nyelve, akkor vajon nagy ijedtében az olimpiai népszavazási kezdeményezésre gondolt-e, vagy az általa elbukott, általunk pedig megnyert menekültügyi népszavazásra, amelyhez neki pont egymillió (!) szavazat hiányzott.

Március 15-re emlékezünk. Mindannyian tudjuk, mi előzte meg március 15-ét. Március 3-án Kossuth Lajos felirati javaslatot készített, majd a márciusi ifjak megírták a 12 pont tervezetét. Azt találták ki, hogy a 12 pontot majd a József-napi vásárban fogják ismertetni. Ironikus egyikük erős humorral fel is vetette, nehogy már a disznóvásárban áruljuk a szabadságunkat, a 12 pontot!

Igen ám, de közbejött valami, és ennek van jelentősége éppen a mai nap vonatkozásában.

Március 13-án Bécsben kitört a forradalom, és nem lehetett megvárni a József-napi vásárt. Március 15-e így lett Magyarország legnagyobb nemzeti ünnepe.

A tanulság pedig az, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni, akkor sem, amikor úgy néz ki, hogy a szabadság ügye végérvényesen elveszett már. A bécsi forradalom előtti napokban, leszámítva néhány forrófejű fiatalt és nagyon-nagyon kevés forrófejű politikust, senki nem bízott a magyar szabadságban. És a semmiből mégis kitört a forradalom, és pár nap alatt szabad lett az ország, az addig nem létező nemzeti egység egy pillanat alatt összeállt, összeforrt a nemzet, ugyanazt a verset mondta és ugyanazokat a követeléseket állította a bécsi udvarral szemben. Vagyis akármikor megtörténhet a csoda, nem kell attól félnünk, hogy olyan nagyon sokáig kell elviselnünk a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Akármennyire reménytelen adott pillanatban a helyzet, minden, akár órák alatt, megváltozhat.

Kétféle nemzet él a világon, az egyik típust úgy szokták emlegetni, hogy azok mind szabadságszerető nemzetek, de vannak náluk szerencsésebbek, ezeket pedig szabad nemzeteknek nevezik. Itt az ideje, hogy végre szabadságszerető nemzetből mi is szabad nemzet legyünk. Ezzel kapcsolatban azt gondolom, elég régen forgatom a fejemben ezt, hogyha a történelemre akár csak futó pillantást vetünk, egészen egyértelmű, hogy a szabadságszerető nemzet akkor lesz szabad nemzet, amikor nem az idegen elnyomás alól szabadul fel, hanem amikor saját urait zavarja el. Erről például az angolok és a franciák elég érdekesen tudnának mesélni. Az az általános levertség és önfeladás, amivel mindennap találkozunk, és amely reményvesztettséget egészen kiváló emberek, nagyon erkölcsös, általam nagyon tisztelt emberek is képviselnek, úgy szól, hogy teljesen fölösleges népgyűléseken beszélni, teljesen fölösleges politikai tüntetésekre elmenni, teljesen fölösleges írni, teljesen fölösleges olvasni, teljesen fölösleges káromkodni, akkor, amikor olyan életünk van, hogy csak káromkodni van kedvünk, minden teljesen fölösleges, hiszen odafönn sem a tüntetések, sem a leírt szavak, sem a káromlások úgysem érdekelnek senkit. Hát ez tévedés, barátaim, higgyétek el, ez nem így van. Félnek tőlünk, rendszerint tele van a nadrág. Lássuk az egyszerű tényt, amely ezt bizonyítja: nemrég olvastam az összeállítást, amelyik azt mutatta, hogy a kvótanépszavazásra elköltött propagandamilliárdok, összehasonlítva a Brexit melletti propagandára elköltött pénzzel, abszolút összegben majdnem azonos summát tesznek ki. Hasonlítsuk tehát össze a két országot, és hasonlítsuk össze a két ország árszínvonalát, a két szavazás tétjét, és hüledezzünk nyugodtan! Ezt a tenger pénzt nyugodtan ellophatták volna, ugyanúgy, ahogy a többit. De nem lopták el, hanem arra költötték, hogy befészkeljék magukat az agyunkba, vagyis egyáltalában nem mindegy, nekik biztosan nem mindegy, hogy mi mit gondolunk róluk.

Orbán Viktor egyszer azt mondta, hogy egyszer kell győznünk, de nagyon. Én ez megfordítanám, mégpedig így: „Egyszer kell elveszíteniük a népszerűségüket, de akkor nagyon.”

Nézzünk most körül a márciusi pontok körül, vajon azok a pontok mit üzennek a mának?

Tehát a márciusi második azt mondja, hogy legyen felelős minisztérium, és legyen országgyűlés Budapesten. Hogy minden évben, de mi azt mondjuk, hogy minden munkával töltött napon, legyen működő minisztérium, és legyen országgyűlés is. De mit is jelent ez a követelés? Csak azt jelenti, hogy legyen a népnek felelős kormánya, legyen olyan országgyűlés, ahol a nép hangja jól hallatszik, ahol az erkölcsileg felkészült ellenzék az ugyancsak erkölcsileg megalapozott kormánypárttal mindennapi vitában beszéli meg a haza ügyeit, és ebbe a vitába valamilyen módon a nép is beleszólhat. Lenne tehát az az országgyűlés, ahol vizsgálóbizottságok alakulnak, olyan országgyűlés, ahol az ellenzék jogait biztosítják, röviden olyan országgyűlés, amelyben nem akarat nélküli zombik, hanem a közjóért tevékenykedő országgyűlési képviselők dolgoznak. Olyan országgyűlés és olyan kormány kell, amelyek működése biztosítja végre, hogy alkotmányos államban élvén minden hatalom korlátozott, mert tudjuk, jogállamban nincs korlátlan hatalom. Akinek korlátlan a hatalma, annak a feje felett ott az ég, és ő jól beleveri a fejét az égbe. Olyan ország kell, amelyben független intézmények védik az állampolgárok jogait. Olyan ország, amelyben az állam szívéből nem terjed ki a züllés, ahol a korrupció ellen hatékonyan küzd maga az állam, és az állam által működtetett korrupciót azonnal megszűnik, olyan ország, amelyik nem a gazdagokat segíti, és nem a szegények ellenében, ahol nem néhány oligarcha gyáraiért, hanem ahol a szegényekért gyámolítják az ipart. Ahol illendőségből a tehetős és kötelességből az állam ad a szegénynek.

A negyedik pont a törvény előtti egyenlőség. Törvény előtti egyenlőség a polgári jogok tekintetében és törvény előtti egyenlőség a hit, a vallás és a szabad gondolkodás tekintetében.  Teljes felekezeti egyenlőséget akarunk, nem kérünk a trón és az oltár avas illatú szövetségéből. Térjünk vissza Deák és Eötvös egyházpolitikai eszményeihez: Szabad egyház a szabad államban!

Ideje követelnünk törvény előtti egyenlőséget a civil szervezetek számára is. A könnyen legyőzhető ellenség tavaly a menekült, a sebzett, síró gyerekét mellére szorító anya volt, de idén lehet az ellenség a menekültet segítő civil, lehetünk ellenségek mindannyian.

A törvény előtt egyenlőséget követelünk, a törvény előtti egyenlőséget a hajléktalannak, a cigány embernek és az oligarchának is.

És a következő, az ötödik pont, a közteherviselés. Közteherviselést akarunk, igazságos adórendszert szeretnénk. Ha megengednek képes beszédet, amit én szó szerint is gondolok, lehet ezt úgy is érteni, elképzelni, hogy ha az embernek van a kezében egy lekváros bukta, és előtte egy szegény gyerek, tehát van lehetőségem a szegény gyerek kezébe adni azt a lekváros buktát, akkor azt gondolom, hogy erényes ember nem tétovázik, és a gyerek kezébe odateszi. Ha ez lenne a baloldaliság, amiben egyébként nem vagyok biztos, akkor baloldaliak vagyunk.

Jöjjön most az első pont, kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését! Kívánjuk az Orbán-, Habony-, Vajna-, Mészáros-féle média megszüntetését! Nem akarunk politikai heccsajtót, politikai revolversajtót. Legyen már végre közszolgálati média!

A nyolcadik pont független bíróságokat követel. Legyen független az Alkotmánybíróság! Talán sokan ismerik a híres történetet, amelyiknek a csattanója az, hogy vannak még Berlinben bírák. Ez a történet pedig úgy szól, hogy Nagy Frigyes elkívánta egy molnár malmát, odaküldte az emberét, aki megkérdezte: mennyiért adod a malmodat, molnár? Mire a molnár azt mondta, a malom nem eladó. Erre azt mondta Nagy Frigyes embere, jó, akkor a malmodat elveszem. Ezt a mondatot, hogy Elveszem!, mi mindannyian ismerjük a közelmúltból, ugye? A molnár önérzetes férfi volt, azt kiáltotta, hogy: Vannak még bírák Berlinben! Ma itt ebben az országban legfeljebb azt mondhatjuk, hogy vannak még bírák Strasbourgban. Strasbourgban, ahol legutóbb két fogva tartott menekült nyert Magyarországgal szemben pert. És tegyük hozzá, hogy: Legyenek végre újra bírák a Donáti utcában is! Ez az utca az Alkotmánybíróság székhelye.

A kilencedik pont az unió. Nem sütöm el azt az olcsó poént, hogy rögtön az Európai Unióról kezdek beszélni, mert ez csak a harmadik mondatban, később jön. Mert ez a nemzetpolitika alapkérdése. Az Európai Unió adja meg a nemzet egyesítésének a keretét. Markó Béláék Erdélyben az RMDSZ-szel létrehozták a szabadság infrastruktúráját, amelyben az óvodától az egyetemig szabadon lehet tanulni, létrejött a nagyon színvonalas magyar sajtó, kivételes színházi kultúra, és most az történik, ami 2010-ben Magyarországon indult el: a sajtószabadság felszámolásával csap át a határon a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

Március 15-én aligha kerülhető el, hogy mondjak egy polgári szót az orosz–magyar kapcsolatokról is, mert az is alapkérdés, az is idetartozik. Tudjuk, hogy milyen nehéz helyzetben van a kárpátaljai magyarság, amit az új nyelvtörvény súlyosbít. De van itt egy furcsa motívum, van ugyanis egy nagy szomszédunk, Ukrajna a neve. Ezt a szomszédunkat Oroszország megtámadta, és hatalmas területeket törvénytelenül elrabolt ettől az országtól. Vajon mi lenne az igazságos magatartás, és vajon mi szolgálná ebben a konfliktusban a magyar nemzeti érdeket? Nem Ukrajna mellett van-e a helyünk, és nem ezzel segíthetnénk-e egyúttal a kárpátaljai magyarokat? Mi vagyunk-e az idegen érdekek szolgái, vagy az, aki a KGB korábbi főnökének, az orosz diktátornak a barátja és egyik legjobb tanítványa?

Én nem olyan régen szónokoltam a Nádor téren a paksi tüntetésen, hadd idézzem fel az ottani utolsó gondolatomat. Valami ilyesmit mondtam: Azt mondják rólunk, hogy oroszellenesek vagyunk, de ez nem igaz. Virágozzon és az egész világon hódítson a nagyszerű orosz kultúra, de vesszen a terjeszkedő és elnyomó orosz hatalom. Éljen Tolsztoj, vesszen Putyin!

Van egy a régi népi bölcsességet idéző magyar mondás, amely így szól: „Két dolog van, ami a világon biztos, lapjára esik a tehénszar, és a politika piszkos.”

Nem olyan régen ott álltam a Kálvin téren, ugyancsak március 15-én, akkor, emlékszem, ráadásul hóvihar volt, álltam a hordón, szónokoltam, és a szemembe vágott a hó, a szemgolyómon pattogtak a hókristályok. És ott, félig megvakulva, belekiabáltam a tömegbe, mert elég sok volt a fiatal, hogy: „Magyar fiatalok, legyetek politikusok!” Miért tettem ezt? Mert vannak kivételes pillanatok, 1848. március 15-én a politika nem volt piszkos, de még a reform-országgyűlések idején sem. 1956 októberében a politika nem volt piszkos, és 1989-ben sem. Jöjjön el az a pillanat, amikor a politika megint nem lesz piszkos! Ezt a politikailag nem teljesen korrekt korábbi felszólítást, hogy tehát magyar fiatalok, mindannyian legyetek politikusok, engedjék meg, hogy úgy módosítsam, hogy magyar lányok, asszonyok, fiúk és férfiak, mindannyian legyetek most politikusok.

Martin Luther King több mint ötven évvel ezelőtt ama híres washingtoni gyűlésen mondta – nagyon patetikus, emelkedett volt az a szónoklat, most csak az utolsó gondolatát szeretném felidézni –, azon a hatalmas tüntetésen tehát azt mondta Martin Luther King: „Ne merüljetek el a kétségbeesés tengerében, a helyzet változik, a helyzet meg fog változni!”

(Alkotmány utca, 2017. március 15-e)