Rovatok

Kezdőlap Rovatok

Romsics Ignác: Két Magyarország

[et_pb_section][et_pb_row][et_pb_column type=”4_4″][et_pb_text]

Az Osiris Kiadó felkérésére készített Magyarország története a XX. században című munkám, amely 1999 tavaszán jelent meg, nem várt sikert aratott. Gyurgyák János, a kiadó igazgatója ezen felbuzdulva már 1999-ben újra kiadta először 1991-ben megjelent Bethlen-biográfiámat, valamint 2000-ben Bethlen válogatott politikai írásait és beszédeit. Régi munkáim megjelentetése mellett János, aki ezekben az években lett a barátom, további lehetőségeket ajánlott. Először arra kért, hogy könyvemhez, amelyet egyetemi tankönyvként is akkreditáltatott, készítsek szöveggyűjteményt. Mivel ilyen akkor még nem létezett, és oktatóként a hiányát én is éreztem, felkérésének örömmel tettem eleget. Volt tanárom, az időközben nyugdíjba vonult és olykor betegeskedő Nagy István készséges közreműködésével, akinek ez anyagilag is jól jött, a kétkötetes és együttesen több mint 1000 oldalas szövegválogatás 2000 őszére meg is jelent. A nyolc részre tagolt munka első dokumentuma a Ferenc Ferdinánd elleni sikeres merénylettel foglalkozik, az utolsó pedig a NATO-hoz való 1999-es csatlakozásunkkal. S a kettő között további 321 dokumentum: a mindenkori meghatározó pártok jellegzetes programjai, a legfontosabb törvények és rendeletek, az országunkkal kapcsolatos nemzetközi döntések, valamint szerződések és sok egyéb. Például Horthy 1919. november 16-i Gellért téri beszéde és 1944. október 15-i felhívása; Mindszenty 1956. november 3-i rádiószózata; a TIB 1988-as felhívása Nagy Imre és mártírtársai újratemetéséről vagy Bokros Lajos 1995-ös konszolidációs programja.[2]

Alighogy ezzel a munkával elkészültem, János, aki ekkortájt nap mint nap az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott, ahol én is gyakran megfordultam, újabb javaslattal állt elő. A francia Que sais-je? sorozat mintájára 5–8 íves zsebkönyvek kiadását tervezte közérdeklődésre számot tartó témákról, kevés jegyzettel, közérthető nyelven. 2000-et írtunk, a trianoni békeszerződés aláírásának 80. évfordulóját, úgyhogy szinte magától adódott a sorozat nyitó kötetének témája. A nyár végétől minden szabad időmben ezen dolgoztam, s a téli szünet végére el is készültem. A 2001 tavaszán megjelent kis kötetről, amely – kiegészítve dokumentumokkal – azóta több kiadást ért meg, nagyon elismerően nyilatkozott Fejtő Ferenc,[3] s mellette Hahner Péter az Élet és Irodalomban, Hovanyecz László a Népszabadságban, Csóti Csaba a tatabányai Limesben, Nándorfi Gergely a Heti Válaszban és Gombócz István a németországi Philologia Fenno-Ugrica hasábjain. Egyetlenegy recenzensem, Keresztes Lajos azonban, aki néhány évvel korábban egyik-másik egyetemi órámon is felbukkant az ELTE-n, vitatta könyvem alapkoncepcióját és több megállapítását. Szerinte a Monarchia és a történelmi Magyarország belső problémái nem voltak olyan mértékűek, hogy a felbomlás ezekkel lenne magyarázható; nem igaz, hogy „a háború végére minimálisra csökkent a Monarchia csapatainak harcértéke”, továbbá nem adok választ a „Trianon előzményei közül a legfontosabb kérdésre”, „nevezetesen arra, hogy az 1918. október 31-én hatalomra jutott Károlyi Mihály miért bomlasztja fel a honvédelemre még kész alakulatokat. Érthetetlen módon e sarkalatos problémánál a szerző megelégszik a kritikus pillanatokban szinte teljes alkalmatlanságát bizonyító Jászi mentegetőzéseivel, hogy hittek Wilsonban és az antant demokratikus közvéleményében.”[4]

A szerző cikkének a szemléletét, amelynek az ekkor már markánsan jobboldali jellegű és kormánypárti Magyar Nemzet biztosított fórumot, s amely az 1920 utáni Trianon-diskurzus felelősségáthárító jobboldali propagandaszólamait elevenítette fel, egyre többen osztották. Egy másik régi diákom, aki szöveggyűjteményemet – ugyancsak a Magyar Nemzetben – egészében véve nagyon pozitívan, mint egy új, „majdani tisztességes történelemkönyv” kiindulópontját értékelte, recenziójában megjegyezte, hogy helytelen volt az első kötet címlapjára egy olyan képet tenni, amely a sapkájukat őszirózsával díszítő katonákat ábrázolja. Ez ugyanis azt sugallja, hogy párhuzamba állíthatók, illetve egyenértékűek a második kötet címlapjára került tüntető ’56-os diákokkal. „A kettő egymás mellé állítása még mindig az alapvetően nem nemzeti érdekű történelemszemléletet tükrözi. 1918 ősze a következményeivel együtt legalábbis kétséges megítélésű, szemben a másik, vitathatatlanul pozitív ősszel.”[5]

Az ezredforduló éveiben több más fejlemény is a bal- és jobboldali hagyomány korábbinál élesebb szembekerülését és a nemzeti múlt jobboldali átértelmezésére irányuló törekvéseknek a felerősödését jelezte. Ennek rendjén nemcsak a baloldal kommunista, hanem demokratikus irányzatainak a diszkreditálására s ugyanakkor a jobboldal antidemokratikus irányzatainak és személyiségeinek a rehabilitálására irányuló célok is egyre világosabban körvonalazódtak. A nyomtatott sajtótermékek közül ezeknek a nézeteknek elsősorban a Bencsik András által szerkesztett és 1997-től Magyar Demokrata címen megjelenő hetilap, a tévéműsorok közül pedig az akkori Magyar ATV-n 2001-től jelentkező Sajtóklub (Bayer Zsolt, Bencsik András, Lovas István, Molnár Tamás, Tóth G. László) adott fórumot. 2000-ben jelent meg gróf Edelsheim Gyulai Ilona apologetikus hangvételű memoárja apósa kormányzói működéséről, amelyet példaként állított az alig tízéves magyar köztársaság elé. A MIÉP ugyanakkor kezdeményezte Bárdossy László rehabilitálását, míg mások Hóman Bálint akadémiai tagságának helyreállítását követelték. A 2001-ben alakult Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (Toroczkai László) és az ugyanekkor megszerveződött Magyar Revíziós Mozgalom (Budaházy György) nyíltan követelte a határmódosítást. Ugyanezt sugalmazták a különböző irredenta jelképek, például az autók szélvédőjére ragasztható Nagy-Magyarország-matricák és az ország számos településén felállított Trianon-emlékművek a „Nem, nem soha”, „Így volt, így lesz”, „Semmi sem örök” és hasonló jelszavakkal. Eközben készült a 2002 tavaszán átadott Terror Háza Múzeum, amely sokak szerint – szerintem is – összemosta a Rákosi- és a Kádár-korszakot, s mindkettő alapjellemzőjének a „terrort” tekintette. Egyike voltam azoknak a történészeknek, akik ezt egyoldalúságnak tartották, és nyilvánosan is helytelenítették. „Ha megelőzte volna a ház fölállítását valamiféle szakmai diskurzus – nyilatkoztam 2002 márciusában –, akkor talán nem Terror Háza épül, hanem mondjuk a Kommunizmus Magyarországon Múzeum vagy Magyarország a Szovjet Blokkban kiállítás, amelynek egyik aspektusa feltétlenül a terror és a represszió lett volna, ám nem szűkítette volna le csak erre a történelmet.” „Ha rajtam múlott volna – tettem hozzá –, én egyébként az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak állítottam volna múzeumot.”[6]

Az 1998 és 2002 közötti Orbán-kormány korábbiaknál hangsúlyosabb nemzeti elköteleződésével, így például a határokon kívüli magyarokat anyagilag is támogató 2001-es státustörvénnyel, amely ekkor még egyáltalán nem jelentette az Európa-eszme megkérdőjelezését és háttérbe szorítását, maradéktalanul egyetértettem, s ennek többször hangot is adtam. „[…] amíg léteznek határok – nyilatkoztam például 2002 tavaszán –, addig a határokon kívül élő magyarságnak minden segítséget meg kell adni.” A „kulturális magyar nemzet újraegyesítésének a lehetőségét” – tettem hozzá – „az EU-hoz való csatlakozás” oldhatja meg, melyen belül „a határok jelentősége minimalizálódik”.[7] A jobboldali sajtóban megjelenő önsajnálatot és az érzelmektől hevített, bűnbakkereső attitűdöt azonban kárhoztattam. Ehelyett azt tartottam volna helyesnek, ha történelmünknek ehhez a tragikus eseményéhez is racionális módon közelítünk, elfogadjuk adottságként, és megtanulunk „méltósággal együtt élni vele”. „A szellemet – utaltam a fel-felbukkanó revizionista reményekre és a fű alatti követelésekre – igen könnyű kiengedni a palackból, visszaparancsolni azonban sokkal nehezebb.” Ahogy Trianon-könyvem utolsó bekezdéseiben, úgy nyilatkozataimban is Szekfű Gyula és Bibó István 1945 utáni útmutatására hivatkoztam követendő példaként. Vagyis arra, hogy – szakítva a határrevíziós tervekkel – a magyarságnak alkalmazkodnia kell a mindenkori európai rendhez, ugyanakkor felelősséget kell éreznie és gyakorolnia „a határokon túli magyarság sorsával szemben”.[8]

Megnyugtatott, hogy Sütő András, akit egyik marosvásárhelyi előadásom után ekkortájt ismertem meg személyesen, többször biztosított egyetértéséről. 2001-es Trianon-kötetemet, amit megküldtem neki, meleg hangú levélben köszönte meg. Könyvem – írta – „alapmű, nemzeti tankönyv”, „nemzetnevelő és a keserves magyar kiútkeresésben eligazító munka”. Hozzátette: „roppant szakadék tátong a magyar nép és tudós történészei között. Döbbenetes az általános tudatlanság, s nem csupán a kétkezi munkások világában, hanem értelmiségi szinten is.” Levelét ezekkel a lényeglátó sorokkal fejezte be: „Trianonra nincs gyógyír. A Trianon-szindróma soha el nem múlik, de lényegesen enyhíthető a határon túli magyarság számára biztosított autonómiával, az önrendelkezés megvalósításával. Számodra ebben csak az lehet talán újdonság, hogy az általános határmódosítási álmok földjén kénytelen vagyok azt mondani: más járható út a távoli jövőben sem mutatkozik.” Sütő András 2006-ban meghalt; a sors megkímélte attól, hogy a magyar kormányférfiak fentiekkel ellentétes 2020-as kinyilatkoztatásaival és kegyeltjeik, köztük Erdélyből elszármazott vérei ámokfutásával kelljen szembesülnie.

Szellemi és politikai örökségünk szelektív felfogását és az ekkor már javában zajló szimbolikus kiszorítósdit – miközben a konzervatív hagyomány értéken kezelésével mélyen egyetértettem – ugyancsak károsnak tartottam, és véleményemnek többször hangot is adtam. „A problémát – válaszoltam Gréczy Zsoltnak, Magyar Hírlap akkor még fiatal újságírójának 2000 februárjában – én inkább abban látom, hogy szellemi örökségünk számontartói hajlanak a kizárólagosságra. Vagyis abban, hogy aki Tiszára és Bethlenre esküszik, az hajlamos Jászi Oszkár és Bibó István kiátkozására, s megfordítva. Pedig ők – szögeztem le azóta sem változó véleményem – együtt alkotják szellemi örökségünk vállalható, sőt vállalandó részét.”[9] 2002 tavaszán, amikorra a normális párbeszéd lehetősége már szinte megszűnt a két politikai tábor között, megismételtem emlékezetpolitikai krédóm. „Ha a politikában és egyébként is természetesnek tartjuk a pluralizmust – nyilatkoztam –, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy akinek Kossuth neve hallatán lábad könnybe a szeme, az éppen olyan jó magyar (lehet), mint akié Széchenyi neve hallatán. S nem hazaáruló az sem, aki Tisza Istvánt becsüli, és az sem, aki Károlyi Mihályt.” Felvetettem, hogy állapodjunk meg egy virtuális nemzeti panteon 20. századi alakjaiban. Úgy gondoltam, hogy ebben Tiszának és Bethlennek éppúgy helye lenne, mint Károlyi Mihálynak vagy Nagy Imrének. Horthyt, Gömböst, Bárdossyt azonban Szálasival együtt éppúgy kizártam volna tiszteletre méltó elődeink sorából, ahogy Rákosi Mátyást és Kádár Jánost is.[10] Ezeket az emlékezetpolitikai meglátásaimat és javaslataimat az egyik francia lap is közölte.[11] Foganatja azonban természetesen nem lett; a magyar politikai közösség két nagy tömbjének múltképe egyre markánsabban tért el egymástól.

A 2002-es választásokhoz közeledve egyre többször hallottam: két Magyarország van, Szent Istváné és Kun Béláé. Előbbihez tartoznak a jó magyarok, akik hazafiak, utóbbihoz a rosszak, akik „idegen szívűek”. A „jó magyarok” – a Fidesz felszólításának engedelmeskedve – március 15-e óta kokárdát viseltek, az „idegen szívűek” nem. A két tábor előadásaimon és szemináriumaimon is elkülönült; a racionális párbeszéd lehetősége jószerével megszűnt. Ezzel a megosztó politikával szemben alakult meg 2002 márciusában a rövid életű Respublika Kör Csaba László, Hajdu Tibor, Huszár Tibor, Kende Péter, Lengyel László, Marosi Ernő, Poszler György, Pataki Ferenc, Radnóti Sándor és Vitányi Iván részvételével, amelyhez én is csatlakoztam, és amelynek alakuló ülésén a 20. századi magyar demokratikus hagyományról beszéltem. A szokásoktól eltérően ebbe nemcsak a szociáldemokráciát, hanem a népi mozgalom demokratikus és centrista ágát, az 1945 előtti és utáni kisgazdákat, valamint a kereszténydemokratákat is beleértettem. És ekkor is megismételtem, hogy „az Apponyi Alberttől és Andrássy Gyulától Tisza Istvánon át Bethlen Istvánig ívelő – liberális és autoriter jegyeket egyaránt felmutató – konzervativizmus […] előtt nemcsak a jobboldali, hanem a baloldali demokraták is zászlót és fejet hajthatnak, még ha a 21. század körülményei között eszméik java folytathatatlan is”. A kádárizmussal és személy szerint Kádárral kapcsolatban kiemeltem, hogy „világos különbséget kell tenni az 1960-as évek elejéig tartó restaurációs és durván represszív néhány esztendős időszak, valamint az ezt követő autoriter és egyre megengedőbb jellegű negyedszázad között”. Félreértések elkerülése végett ehhez hozzátettem: „Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy akár az érett, akár a hanyatló kádárizmus beemelhető lenne a demokratikus hagyományvilágba. A kádárizmus mindvégig az antidemokratikus baloldaliság tradícióit folytatta, amely iránt ma valójában csak azért és csak annyiban érezhető nosztalgia, mert és amennyiben a doktrína néhány alapelvét áthágva pragmatista módon alkalmazkodott az emberek elvárásaihoz és a magyarországi adottságokhoz.”[12] Álláspontomat liberális demokrata és szocialista beállítottságú alapító társaimmal együtt abban összegeztem, hogy „[o]lyan respublikát akarunk, amelytől idegenek a tekintélyelvű törekvések, idegen a múlttal és a nemzeti jelképekkel való visszaélés, a másokat semmibe vevő nacionalizmus”.[13]

A választások előtti kampány finisében direkt módon is belekeveredtem a politikába. Interjút adtam a holland NRC Handelsbladnak, amelyet az újságírónő, Renée Postma nem teljes terjedelmében közölt, hanem csak szemelgetett belőle. Idézem összefoglalóját, amely így hangzott: „Romsics Ignác történész aggódik az országban jelentkező jobboldali trendek miatt. A szélsőjobboldali nézeteket valló Csurka István minden teret megkap a parlamentben ahhoz, hogy nacionalista és antiszemita nézeteit hangoztassa. Pártjának, a MIÉP-nek a választási mottója: keresztény és magyar. »Vannak olyan politikai csoportosulások, amelyek primitív jobboldali tradíciókhoz nyúlnak, ezek nem demokratikusak, és elfogadhatatlanok. Amikor fiatal voltam, nem gondoltam volna, hogy alkalmam lesz még egyszer ezzel a gondolkodásmóddal találkozni«, így a történész. »Antiszemitizmus létezik Magyarországon. Ezzel az USA-ban, Franciaországban és Németországban is találkoztam. A különbség azonban az, hogy ott nem tolerálják azt a fajta antiszemita hangot, ami nálunk félig elfogadott a közéletben úgy, mint a két világháború között is volt.« A történész szerint az a gond, hogy az Orbán-kormány visszanyúl a történelem néhány konzervatív, vallási és nemzeti eleméhez anélkül, hogy a baloldal tenne valamit is ellene. »A szocialisták meg vannak zavarodva, és nem mernek szembesülni a múlttal. Egyértelműen kifejezésre kellene juttatni intellektuális tradícióikat«.” Valószínű, hogy nem mindent pontosan így mondtam. Az interjút angolul adtam, az újságírónő ezt áttette hollandra, majd a Külügyminisztérium sajtófigyelője magyarra fordította. A lényeget tekintve azonban hűen adta vissza a véleményemet, amivel még nyilvánvalóbbá tettem baloldali elkötelezettségemet és kritikus viszonyomat a jobboldalhoz, illetve annak kormányához. Gergely András volt egyetemi kollégám az ELTE-n, aki akkor hágai követségünket vezette, s a Külügyminisztérium sajtószemléjét megküldte számomra, erre és ennek várható következményeire vészjósló hangú magánlevelében figyelmeztetett is.

Minden igyekezete ellenére a Fidesz elveszítette a 2002-es választásokat, s májusban ismét szocialista-szabaddemokrata kormány alakult. A május 7-i népgyűlésen a Várban Orbán Viktor kijelentette: „Mi, akik itt vagyunk a téren, nem leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben, mert a haza akkor is van, ha idegen befolyás alá kerül, török és tatár dúlja, vagy ha nem a miénk a kormányzás lehetősége.”[14] A beszéd egész hangütése és néhány kijelentése, mindenekelőtt a haza azonosítása a vesztes jobboldali ellenzékkel, megdöbbentett, és némileg meg is riasztott. Ez nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy a baloldal nem tartozik a nemzethez. Ez volt az első csúcspontja annak az ezredfordulótól körvonalazódó megosztó emlékezetpolitikának, amelynek különböző megnyilvánulásait interjúimban én már korábban is bíráltam, és amelynek következtében a frontvonalak egyre jobban megmerevedtek. Nemzetileg ugyan elkötelezett, ám egészében baloldali nézeteimmel én egyre inkább a senki földjén kezdtem érezni magam. A későbbiekben sajnos ennél durvább kijelentések is elhangoztak Orbán szájából. 2015 nyarán, szokásos tusnádfürdői beszédében például azzal vádolta a baloldalt, hogy „amikor csak teheti, ráront nemzetére”, és „így tesz a mostani magyarországi baloldal is”.[15]

Ezek a fejlemények baráti kapcsolataimat is felbomlással fenyegették. Cimboráim közül érdekes módon nem Szakály Sanyival kerültem elsősorban szembe, aki mindig kerülte a konfrontációt, hanem Dobos Lacival, az MTV, majd 2002-től a Duna TV elnöki titkárságvezetőjével, akit hozzám hasonlóan heves vérmérséklettel áldott meg a teremtő, s aki az évek során egyre inkább jobbra, voltaképpen a MIÉP közelébe sodródott. Legalábbis ideológiai értelemben. Egyik vitánk során annyira felhergeltem magam, hogy felálltam, és bosszúsan otthagytam őket. Néhány hét után megenyhültem, hagytam magam megbékíteni, és újra elkezdtünk találkozgatni. A régi, őszinte és felhőtlen barátság azonban soha többé nem állt helyre. Bár voltak még szép együttléteink, beszélgetéseink egyre formálisabbá váltak, s végül a 2010-es évek közepére – legalábbis számomra – értelmüket vesztették.

Többé-kevésbé ugyanez zajlott le abban a társaságban is, amely Nagy Pista egykori tanítványaiból és a hozzá valamiért kötődő egykori főiskolásokból állt, s akik évente egyszer találkoztak általában Szentesen, az ottani levéltárban. Amikor nem Bloomingtonban, az Egyesült Államokban tanítottam, hanem itthon voltam, és tehettem, ide általában én is eljártam. Eleinte jókat diskuráltunk, mint az 1970-es években tanárunk irodájában, ám idővel ezek a beszélgetések is kezdték értelmüket veszteni. Egykori diáktársaim közül Sipos Jóska, Lengyel Bandi, Varga Laci, én és még néhányan egyre inkább úgy éreztük, hogy jobboldali barátaink elfogultan kormánypártiak, s minden érvünk lepereg róluk. Ők pedig valószínűleg rólunk gondolkodtak ugyanígy. A 2000-es évek közepétől ezért ritkítottam részvételemet ezeken a találkozókon, s ha elmentem, kerülni igyekeztem a vitát.

Az éles politikai konfrontáció, amelynek hatása és következményei alól, ha akartam, sem tudtam volna magam kivonni, több más téren is megmutatkozott. 2002 februárjában tartottam akadémiai székfoglalómat a sokáig virulens, de nyilvánvalóan illuzórikus magyar birodalmi gondolatról. Előadásomat így fejeztem be: „Bár az elmúlt 10-12 évben több 1945 után eltemetett avítt, sőt ordas eszméről derült ki, hogy valójában csak tetszhalottak voltak, s koporsójukból kikelve ma ismét itt kísértenek közöttünk, a birodalmi gondolat redivivusa napjainkig nem következett be. Valamennyiünk felelőssége, hogy ne is következzék!”[16] A tapsot követően Szabad György, aki a marginalizálódó MDF helyett ekkor már a Fidesz holdudvarához tartozott, gratuláció nélkül, feldúltan távozott. Hajdu Tibor viszont azt súgta a fülembe, hogy nagyon sajnálja, hogy Ránki György, akivel az 1970-es és 1980-as években sokat vitázott rólam és miattam a Horthy-korszak megítélésével kapcsolatban, nem érhette meg ezt a napot.

Néhány héttel később történt, hogy felhívott Módos Péter, az Európai Utas főszerkesztője, és a hozzájárulásomat kérte ahhoz, hogy két és fél éves együttműködés után levegye nevemet a lapjáról. Természetesen hozzájárultam, és indoklást sem kértem, tudtam, hogy politikai elvárásnak tesz eleget. Közvetlenül az áprilisi választások előtt ülésezett a Nemzeti Kulturális Alapprogram Könyv- és Folyóirat Kollégiuma, amely a támogatási összegekről döntött. A szakbizottságban vita alakult ki arról, hogy a markánsan baloldali beállítottságú Mozgó Világ, a Beszélő és más baloldali lapok kapjanak-e támogatást, s ha igen, milyen mértékűt. A vita egy pontján megjelent Jankovics Marcell, az alapprogram vezetője, és közölte: bárhogy dönthetünk, a Mozgó Világnak nyújtandó támogatást ő úgysem fogja aláírni. Bár a bizottságban én a Fidesz-kormány delegáltja voltam, ezt az eljárást elfogadhatatlannak tartottam. Ezért Kocsis András Sándorral, a Kossuth Könyvkiadó igazgatójával együtt tiltakoztam ellene, és tiltakozásunkat jegyzőkönyveztettük is.

A fentiek világosan jelezték: az a történelemszemlélet, amelyet az 1970-es évek vége óta képviseltem, s amely a rendszerváltozás első évtizedében még széles körű elfogadásnak örvendett, az új évezred első éveire a jobboldal nacionalista csoportjainak szemében nemkívánatossá vált. Helyi értékem így akarva-akaratlanul módosult: a centrumból, amelynek a tábora egyre szűkült, balra tolódtam. S mindez négy év alatt történt. 1998-ban úgy jöttem haza Bloomingtonból, hogy örültem a Fidesz győzelmének, amelytől kisebb-nagyobb megbízásokat kaptam és fogadtam el. 2002 augusztusában úgy mentem vissza, hogy a Fidesz bukásának, amely elkönyvelt ellenfelének, ha nem ellenségének, örvendtem. Miközben én 1998-ban és 2002-ben egyaránt a magyar nemzethez tartozónak éreztem magam, és a múltunkról folyamatosan ugyanazt gondoltam. (Nyitókép: magyarhang.hu, megjelent a Mozgó Világ 2023 áprilisi számában)


[1] Részlet a szerző Hetven év. Egotörténelem 1951–2021 című visszaemlékezésének 2. kötetéből, amely az ez évi könyvhétre jelenik meg.

[2] Romsics Ignác (szerk.): Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914–1999. I–II. köt. Budapest, 2000, Osiris Kiadó.

[3] Juszt László: A szabadság nem sült galamb. Fejtő Ferenc a politika piacáról és humoráról. 168 óra, 2001. július 5. 20.

[4] Keresztes Lajos: Két könyv Trianonról. Magyar Nemzet, 2001. június 9. 34.

[5] Ungvári Zsolt: Romsics Ignác szöveggyűjteménye. Tanári segédlet vagy olvasókönyv? Magyar Nemzet, 2000. június 17. 35.

[6] Szále László: Csak forgunk keserű levünkben. Magyar Hírlap, 2002. március 9.

[7] Nagy István Attila: A kulturális magyar nemzet újraegyesítése. Kelet-Magyarország, 2002. március 2. 9.

[8] Gréczy Zsolt: A szellemet könnyű kiengedni, de nehéz visszaparancsolni. Magyar Hírlap, 2001. június 7.

[9] Gréczy Zsolt: A szellemi érték nem lehet kizárólagos. Beszélgetés Romsics Ignáccal. Magyar Hírlap, 2000. február 9. Kulturális magazin.

[10] Szále László: Csak forgunk keserű levünkben, i. m. 9.

[11] L’Histoire proie de la politique… Courrier international, Du 4 au 10 avril 2002, 23.

[12] Romsics Ignác: Demokratikus örökségünk. In uő: Történelem, történetírás, hagyomány. Budapest, 2008, Osiris, 279–280.

[13] Buják Attila: A Respublika Kör. 168 óra, 2002. március 28. 24–25.

[14] https://index.hu/belfold/var0507/.

[15] https://index.hu/belfold/orbiet0723/.

[16] Romsics Ignác: A magyar birodalmi gondolat. In uő: Múltról a mának. Budapest, 2004, Osiris, 158.

[/et_pb_text][/et_pb_column][/et_pb_row][/et_pb_section]

Benda László: A hongkongi hízó esete a kínai böllérrel (Esszé)

Az összes fontos kínai vezető fölsorakozott Hongkongban 1997. július 1-jén, hogy – a brit udvar és a londoni kormány magas rangú képviselőinek társaságában – megünnepelje a koronagyarmat visszatértét az anyaország kebelére. A parádés esemény előtt és közvetlenül utána – magam is szem- és fültanúja voltam – a helyi üzleti és a külföldi megfigyelők köreiben egyaránt gyakori volt a találgatás: vajon a városállamnak adott ötvenéves türelmi időszak végére Peking idomul-e majd jobban Hongkonghoz, vagy fordítva? A történelmietlennek tűnt fölvetésre az azóta eltelt huszonkét esztendő részben választ adott.

Hongkong hazacsalogatása, majd háziasítása

A lehetetlent nem ismerő, az „egy ország – két rendszer” elvét meghirdető pekingi pátriárka, a reformer Teng Hsziao-ping eredeti tervei szerint Hongkong ötven évig az maradhat, ami a lényege. Ám utódai, az új hatalmasok folyvást késztetést éreznek arra, hogy érzékeltessék: valójában ki is az úr a háznál. A jogaikhoz csökönyösen ragaszkodó hongkongiak viszont nehezen tűrik, ha a póráz fojtogatása fenyegeti őket. Bővülő követeléseik mellett – olykor szó szerint „kőkeményen” – kitartanak.

A tiltakozások tengelyében pedig politikai célok állnak. Kezdetben csak a kiadatási törvénymódosítást ellenezték – ennek jegyében ugyanis kiszolgáltathatnák az általuk megbízhatatlannak ítélt kínai igazságszolgáltatásnak (na jó, jogszolgáltatásnak) a Pekingnek nem tetsző politikai ellenérdekelteket. Sőt, időközben már a hongkongi közigazgatás vezetőjének lemondását követelik, valamint a rendőri túlkapások kivizsgálását.

A június elején kirobbant legújabb hongkongi tüntetéssorozat olykor kezdett erőszakossá fajulni. Egy helyi ismerősöm megfogalmazása szerint „a lávát sem lehet a vulkánba visszaparancsolni”. Márpedig a pekingi vezénylő tábornokok változatlanul fontolgathatják az 1989-es, Tienanmen térire hajazó erőszakos megoldást. A hongkongi hatóságok nyilvánvalóan kevésbé kemények, mint a diktatúrában kiképzettek. Ám a helyi kantoni kiejtésmód miatt főleg a szomszédos tartományból tudnának valamelyes „kisegítő”, rendfenntartó vagy rendcsináló gépezetet mozgósítani. Sőt, a Tienanmen téri megtorlás után a fokozott össztársadalmi ellenőrzésre mozgósított kommunista pártsejtek is jószerivel hiányoznak Hongkongból (elvileg nincsenek is, gyakorlatilag csekély a létszámuk).

Az esetleges erőszakos kínai föllépésnek súlyos nemzetközi következményeivel is számolni kell. Az olykor blöfföktől sem visszariadó Donald Trump amerikai elnök is újabb szankciókkal fenyegette meg a pekingi vezetést, ha erőszakot vetne be a városállamot elöntő elégedetlenségi hullám elfojtására.

A makacsul monolit, kommunista pártirányítás alatt kibontakozó gazdasági reform jegyében a „szárazföldi” vagy vörös Kína lélegzetelállító ütemben gyarapodott. Szinte sztahanovista tempóban épült ki a vadkapitalista gazdaság. Kínaiak százmillióit emelték ki a mélyszegénységből, az emberek saját bőrükön érezték, hogy évről évre jobban élnek. Így kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy több politikai demokrácia követelésével bíbelődjenek… Eközben a pekingi politikai rezsim rezzenetlenül megmaradt.

Hongkong erre a fél évszázadra megőrizhette szabad piacát (ez egyre kevésbé különbözik az anyaországétól), de jogrendszerét, szólás- és gyülekezési szabadsághoz való jogait is (ezek már annál inkább eltérnek!). Sajtója még mindig összehasonlíthatatlanul szabad(os)abb, mint az anyaországban. Megtarthatta saját fizetőeszközét, a hongkongi dollárt. Jól működő tőzsdéjén egyre több kínai óriáscég jelenik meg. 2018 végéig a kínai nagyvállalatok (köztük államiak is) hozták az itteni tőzsdei pörgés 67,5 százalékát. Csak tavaly a Mennyei Birodalom modernizálásához olyannyira fontos közvetlen külföldi tőkebefektetések 71,5 százaléka szintúgy Hongkongon keresztül futott be a világ immár második legnagyobb gazdaságába.

Az „egy ország – két rendszer” formula megóvásához persze nemcsak a hongkongi, hanem a szárazföldi mamutcégeknek is súlyos érdekük fűződik. Bár ahhoz képest, hogy 1997-ig az önálló brit koronagyarmat GDP-je a hasonló kínai mutató mintegy ötödére rúgott, a fölgyorsuló (és gyorsabb) szárazföldi fejlődés nyomán a „különleges közigazgatási körzet” részesedése mára 2,7 százalékra apadt. 2000-ig a déli kikötőváros bonyolította le a kínai export felét, mára ez az arány is alig egy nyolcadára csökkent. És bár a visszaszerzett „kistigris” gazdasági jelentősége érezhetően csökkenőben van, kirakatszerepe és a nagyvilággal összekötő funkciója alig változott.

Tény, hogy a hongkongiak egy főre jutó GDP-jét 49 ezer dollárra becsülik (ez magasabb, mint a megfelelő német vagy japán adat), de időközben a szárazföldi Kínában is – igaz, nyíló társadalmi olló mellett – már meghaladja a 9700 dollárt. A legfrissebb jelentések szerint az idei második negyedévben a városállam növekedése a tervezett 1,6 százalék helyett 0,6 százalékra lassult. Az elmúlt évtizedben ez a leglomhább gyarapodási ütem. A világhíres internetóriás, az Alibaba halogatja itteni másodlagos részvénykibocsátását.

A pekingi vezérkar ugyanakkor mindvégig árgus szemekkel figyeli, erőnek erejével igyekszik odahatni, hogy a brit hagyományokhoz és több demokráciához szokott hongkongiakat mihamarább domesztikálják. Ez az, ami miatt az alig ezer négyzetkilométernyi „különleges közigazgatási körzet” 7,5 millió lakója folyvást aggódik. Sőt, olykor Kína belső területein elképzelhetetlen politikai aktivitással és a minap több százezres tüntetésekkel adott hangot (ki)tartásának.

Nyaktörő Sencsen és okos nyulak

Aligha véletlen, hogy szintúgy a reformbarát Teng kezdeményezésére éppen a gyorsan gyarapodó ázsiai kistigrisek (Hongkong és Tajvan) tőszomszédságában hozták létre azokat az első „különleges gazdasági övezeteket”, amelyek az oda irányuló külföldi befektetések, vámkedvezményezett zónák és high-tech beruházások révén a kínai gazdaság fölhúzórugóiként működtek. A hongkongi határ túloldalán egy egyszerűcske halászfaluból így burjánzott mára 13,5 millió lakosú (!) világvárossá Sencsen. A metropolisz versenyképességét jellemzi, hogy az évente csak itt létrehozott össztermék két és félszer akkora, mint Magyarországé – meghaladja a 346 milliárd dollárt. Nyaktörő ütemű fejlődésének köszönhetően számos kínai megacég (pl. a mostanság sokat emlegetett Huawei) is itt ütötte föl főhadiszállását.

A Gyöngy-folyó torkolatánál a pekingi stratégák hosszú távú „Greater Bay Area” elképzelései értelmében kilenc környékbeli város összeolvasztásával a világ legnagyobb megavárosát fogják létrehozni. Márpedig amit odafönt a félistenek elterveznek, az rendre „megvalósításra kerül”. Kerül, amibe kerül. Máris gyarapszik az ehhez szükséges infrastruktúra, szaporodnak a metróvonalak. Hongkongból, Makaót is érintve, ide fut be a világ leghosszabb, tengeren átívelő hídja, amelyet nemrég adtak át. A leendő – mintegy fél Magyarországnyi területű és 42 millió lakosú (!) – óriás révén nyakát törhetnék Hongkongnak. A modern monstrumnak hovatovább egy külső kerülete lenne a jelenlegi gazdag rokon.
A szupermodern sencseni repülőtér (persze itt minden szupermodern) szárnyalóan emelkedő forgalomnak örvend. Amikor a tüntetők napokra megbénították a hongkongi légikikötőt, a világ egyik legforgalmasabb reptere naponta járatok százait volt kénytelen törölni. Amikor két évvel a „hongkongi modellt” követően a portugál múltból ikervárosa, Makaó is a kínai jövendőbe kalandozott, már magam is itt landoltam. Csak tavaly 75 millió utas fordult itt meg. De odaát, Sencsenben már úgy kalkulálnak, hogy rövidesen ezen a (lég)téren is a nyakára hághatnak a korábbi nagy testvérnek.

A sencseni stadionban most viszont máris ugrásra készen fölsorakoztak a kínai hadsereg és a népi fegyveres rendőri erők páncélozott harci járművei. Márpedig a hongkongi emberek emlékezetében is élénken él a demokráciát követelő Tienanmen téri diáklázadás eltiprása. Aligha véletlen, hogy a zendülés (?) elfojtásának 30. évfordulójával egy időben kezdődtek a mostani tüntetések.

Pekingben Hongkong, majd két évvel később Makaó „megtérését” hosszú távon modellértékűnek tekintették Tajvan előtt is. A kínai kommunista vezetés máig „elbitangolt tartományaként” tekint a Kínai Köztársaságra – ez Tajvan hivatalos, bár egyre kevesebbek által elfogadott neve. A szigetország nagyjából a kelet-európai rendszerváltásokkal párhuzamosan gyorsan előrelendült a többpárti demokratizálódás útján. Ráadásul jövő januárban elnökválasztást tartanak a szigeten, Kínában pedig örülnének, ha a függetlenségpárti erők helyett egykori ősellenségük, a ma már békülékenyebb Nemzeti Párt (Kuomintang) képviselője foglalná el „tartományuk” trónját.

A sziget persze változatlanul élvezi az Egyesült Államok katonai védernyőjét, bár Kína ezzel is dacolva, egyetlen katonai döntéssel véget vethetne a csaknem háromnegyed évszázados feszültségnek. Aligha véletlen, hogy a Washington és Peking közötti kiéleződött kereskedelmi háborúsdi közepette, a Trump-adminisztráció épp a minap jelentette be újabb korszerű fegyverek eladását Tajpejnek. A szigeten eközben fokozott figyelemmel – és aggodalommal – követik a hongkongi eseménysort. Nem kétséges, hogy bármikor tárt karokkal várják az esetleg onnan érkező menekülteket.

Jól emlékszem, az 1997-es fordulat tájékán a kanadai Vancouverben már korábban gyorsan gyarapodó tengerentúli kínai (huaqiao) közösség is „Welcome to Hongcouver” föliratokkal fogadta a hirtelen rendszerváltástól rettegő újabb hongkongi bevándorló (másutt „migráns”) hullámot. Tagadhatatlan, hogy közülük időközben szép számmal tértek meg korábbi sikereik színterére, illetve a maholnap 1,4 milliárdos kínai piac csábítására.

Ám a jelenlegi amerikai–kínai kereskedelmi háborúnak leegyszerűsített stratégiai versenyfutás mellékterepeként Kanada – nem utolsósorban a viták kereszttüzében álló Huawei szupervállalat pénzügyi főnökének, egyben a tulajdonos lányának letartóztatása miatt – kevésbé látszik vonzó célpontnak.

A mai kétkedő hongkongiak újabb „divatos” célpontot találtak Ausztráliában. A brit hagyományokon és iskolarendszerben szocializálódott és angolul változatlanul jól beszélő, az esetleges kínai megtorlás miatt aggódó jómódú városlakók egyre nagyobb számban kacsingatnak az ötödik kontinensre.

Az ottani Új-Dél-Wales állam bevándorlási hivatala szerint mind több hongkongi polgár jelenti be igényét az úgynevezett „beruházói vízumra”. A helyi szabályozás értelmében aki 5 millió ausztrál dollárt (3,4 millió USD) fektet be a helyi gazdaságba, megkaphatja a tartózkodási engedélyt. A városállamban elharapózó tüntetéshullám kezdete óta jelentősen megnőtt a kérelmezők száma. Kivált a sydney-i ingatlanpiacon az elmúlt időszakban érezhetően megnőtt a hongkongi vevők érdeklődése. És ha előbb szert tesznek a megfelelő vízumra, elkerülhetik a külföldieknek amúgy kötelező külön ingatlanadózást.
Márpedig Hongkong dúskál a módos üzletemberekben. A Forbes magazin összegzése szerint legalább ötven itteni ember rendelkezik egymilliárd amerikai dollárt meghaladó vagyonnal, a sima dollármilliomosok száma pedig eléri a 68 ezret. És a régi kínai mondás szerint „az okos nyúl három üreget ás magának”.

„A tájfun felénk tart”

A Kínából távirányított hongkongi vezetés próbálkozik a dialógussal, hajlana a kompromisszumokra, eleddig vajmi kevés sikerrel. Még a Pekinggel hagyományosan szoros üzleti kapcsolatokat ápoló kövér macskák némelyike is szükségét érezte, hogy mielőbbi nyugalomra intsen. A város (és sokáig egész Ázsia) leggazdagabb embere, „Li Ka Shing hongkongi polgár” aláírással egyszerre több lapban megjelent címoldalas hirdetésben próbálta csillapítani a kedélyeket. Már a felütése is sokat sejtetett: Szeressétek Kínát, szeressétek Hongkongot és szeressétek önmagatokat! Egyben az erőszak leállítására szólított. Végül egy Kína-szerte jól ismert, régi irodalmi példázattal arra célzott, hogy „az érett huangtaji dinnye sem várja a szüretet”. Ez nagyjából megfelel a jól ismert közmondásuknak: a hízott disznó nem örül, ha fölbukkan a böllér. Tán nem meglepő, hogy a Superman becenévre hallgató milliárdos közleményének eme záró hasonlatát már nem közölte a kínai sajtó…

A pekingi propagandagépezet hatására viszont máris radikálisan csökkent a Hongkongba érkező, de időközben elijesztett kínai turisták száma – jóllehet az év első felében még 27 millióan keresték föl a minibirodalmat. Hongkong – amelynek hazai össztermékében 5 százalékot tesz ki az idegenforgalom – összes gazdasági mutatója máris híven érzékelteti a válság negatív hatásait.

Némi késéssel a város pénzügyminisztere a vállalatokat és a lakosságot támogató intézkedéseket jelentett be. De a szakértők egybehangzó állítása szerint ez sem képes megfékezni a recessziót. Adómentességet ígér kb. 1,3 millió adófizetőnek, megemeli az idősek és az alacsony fizetésűek juttatásait, támogatást ad az iskoláskorú gyerekeket nevelőknek és a kisvállalkozásoknak. A cégeket segítő kezdeményezések kivált a külkereskedelem élénkítésére irányulnak, elvégre – főleg az amerikai–kínai stratégiai kötélhúzás hatására – a hongkongi kivitel már júniusban 9 százalékot zuhant a tavalyi hasonló értékhez képest. Ugyanakkor sok vállalkozó óvatos: Trump elnök kiszámíthatatlan húzásai miatt tart attól, hogy újabb rendeléseket vegyen föl.

Amúgy a jórészt fiatal tüntetők jelentős része nem tartozik a potenciális kedvezményezettek körébe. Követeléseik kivált politikai természetűek. Hiába kormányzatuk intelme, miszerint „föl kell készülnünk, mielőtt a helyzet rosszabbra fordul”. Paul Chan miniszter az errefelé szokásos természeti csapást idézve óva intett: „A tájfun már felénk tart.”

A hatás-ellenhatás elve alapján feszül az erőszak spirálja. A tüntetéssorozatnak egyetlen pekingi döntéssel véget vethetnek, ám az egy ország, de két rendszer, vagyis a több demokrácia kitartó követelésének aligha. Hongkong megmarad Hongkongnak? Egyelőre. Még egy darabig. De ha a mai kínai hatalmasok a kemény kéz eszköztárához nyúlnának is, ne legyen kétségünk afelől: folyt. köv. Utána pedig – bocs! – fojt. köv… (További cikk Kínáról a Mozgó Világ 2019/9 szeptemberi számában)

Gárdonyi László: Az idő és az anyag

Az idő és az anyag

 

Az állott tócsa idejében van idő,

hogy követ vágj belé, s hártyája fölhasadjon.

Petri György: Zátony

 

A Brunelleschi és Masaccio által megalkotott szerkesztett perspektivikus képet kikezdi az idő. Nem abban az értelemben, hogy az itáliai mesterek művei ne állnák ki a történelem próbáját és ne lennének maradandó mesterművek, hanem a szó mediális értelmében. A világra nyitott ablakként felfogott mű képes leképezni a teret, de nem képes megmutatni a világ időbeliségét, azaz a mozgás dimenzióját. Természetesen a problémával már a quattrocentoban is tisztában voltak, és annak érdekében, hogy a kép történetet tudjon elmesélni (azaz időbelivé váljon) a korábbi művészetből ismert technikát alkalmazták, a kronotoposzt; egy szereplő többször is megjelenhet a képen és az eltérő helyszín eltérő időpontot jelent. A megoldás aztán kikopott az általánosan elfogadott eszköztárból (nem kis részben az akadémiai szabályok hatására) hogy aztán egy váratlan helyen, az olasz futurizmusban térjen vissza, még ha megváltozott alakban is. Giacomo Balla A pórázon sétáltatott kutya dinamizmusa című képén már nem az egész alak, hanem csak egyes végtagok jelennek meg több helyen. A tacskó lábai, farka, a póráz és a sétáltató nő lábai a mozgásfázisoknak megfelelő minden kiemelt helyzetben megjelennek, és ezzel képesek az időbeliség és a mozgás illúzióját kelteni.

Balla műve Muybridge fényképtanulmányai alapján készült. Az azóta eltelt több mint száz évben a fényképészet alapjaiban változott meg, nem egyszerűen fejlődött a technika, hanem megjelent a digitális fotográfia, ami önálló médiumként is értékelhető. Vajon ez a változás lehetőséget teremtett arra, hogy a festészet is új technikákat alkalmazzon a mozgás ábrázolására?

Csurka Eszter festményein az alakok nem egyszerűen elmosódottak, hanem azokat a fényképeket idézik, amelyeken az egyik szereplő bemozdult, és ez nyomot hagyott az elkészült képen. Megnyúlnak a testek, kivehetetlenné, de mégis sajátosan kifejezővé torzulnak az arcok. Muybridge absztrakt, a mozgásfolyamatokat végtelen hurokba összekötő képei helyett ezek egyirányú mozdulatok leképzései. A szereplők összebújnak vagy éppen elfordulnak egymástól, a rövid sűrű történetek lenyomatai Francis Bacon festményeihez hasonlóan deformálják az alakokat.

Ugyanígy az idő a témája a szobroknak is. A vízben megszilárduló viasz magán viseli a hűtőközeg mozgásából és a tartó kézből származó deformációkat. Ez lesz az alapja a veszejtéses eljárással készült bronz szobroknak, így az absztrakt formák saját anyagiságuk történetét mesélik el, lecsupaszítva mutatva meg a képzőművészet és az idő viszonyát.

 

Végel László: A történelem bumerángja

Úgy tűnik, a pizzafutár Tozo, egyben hivatásos tüntető, a magyarországi viszonyokkal való ismerkedését azzal kezdte, hogy magyar nyelvtanfolyamra iratkozott be. Ha lerakja a nyelvvizsgát, mérlegelte, akkor felveszi a magyar állampolgárságot, magyar útlevélhez jutva német pincér lesz belőle. Ha viszont nem rakja le egyből, akkor is hasznát veszi a magyar nyelvtudásának, mert a nyáron a Balatonra készül, ahol nagy hiánycikk a pincér, és a gazdák szívesen alkalmaznak akár szerbeket is. Csakhogy ehhez tudni kell egy kicsit magyarul is, máskülönben csak mosogatólegény lehet belőle egy balatoni szállodában, ezért nem érdemes külföldre távozni. Akkor inkább Budvában vagy Tivatban vállal idénymunkát. Az Adria mégis többet ér, mint a Balaton. Az angolt már Szerbiában elsajátította, a némettel is kijön valahogy, tehát versenyképes pincér lesz. Hiába, a rendszerváltás poliglott embereket teremt. Ma már a szakképzett kőműves és ács is tudja, hogy meg kell tanulni angolul vagy németül, attól függően, hogy merre vezet az útja.

Miután előadta tervét, tapintatosan afelől érdeklődött, hogy Magyarországon vannak-e nagy választási demonstrációk. Csakis a kormánypárti demonstrációk érdeklik, mert az ellenzékkel nem tárgyal. Jó tudni, mert szeretne Budapesten is tüntetni. Nem olyan rossz szakma, még Milošević idejében művelte, 18. életévének betöltése után Milošević kormánypártja mellett demonstrált.

Azok voltak a szép napok! Nemcsak jó kaját kaptak, hanem tisztességes zsebpénzt is biztosított a párt. Igaz, voltak kellemetlen pillanatok, egyszer Belgrádban, ahova autóbuszokkal szállították őket, a helybeli polgárok mosogatóvizet öntöttek a nyakukba, és azt kiabálták, hogy menjenek haza. Arra nem gondoltak, hogy neki semmi köze a politikához, ő csak egy lelkiismeretes profi, aki végzi a munkáját. Megesik az ilyesmi, viszont megéri: tisztességes jövedelemre tett szert. Így lett belőle hivatásos tüntető, hol az egyik, hol a másik városban tüntetett, s jobban megismerte a hazáját, mint az iskolai kirándulásokon.

A válság Milošević bukása után jelentkezett. Hol az egyik párt került hatalomra, hol a másik, és ő nem tudta, hogy melyik csapathoz csatlakozzon. A hivatásos tüntetők részére ez valóságos katasztrófa. A legjobb, ha egy párt uralkodik időtlen időkig, a többi csak a többpártrendszer statisztája. A gordiuszi csomót úgy vágta el, hogy több pártba is beiratkozott, és eközben komoly politikai tapasztalatra tett szert, ugyanis rájött, hogy csak az a párt tud tartósan hatalmon maradni, amelyik jól megfizeti a hivatásos tüntetőket. A fösvények gyorsan megbuknak. Ezért évről évre városról városra tüntet a kormánypárt mellett.

Tárgyalt az ellenzékiekkel is, de azoknak nincs pénzük, szegények, mint a templom egerei. Szerinte ezek soha sem jutnak hatalomra. Egyszóval arra volt kíváncsi, hogyan jusson el Budapestre tüntetni, s tudnék-e számára valami kapcsolatot teremteni. Hol és kinél jelentkezzen? Természetesen csakis kedvező feltételek mellett vállalná a munkát, elsősorban az érdekli, hogy milyen a kaja, és mekkora a zsebpénz. Nagyon szívesen megismerkedne Budapesttel, meg egyúttal a magyar nyelvtudását is tökéletesítené, mert Újvidéken nemigen van erre alkalma. Hat hónapig dolgozott együtt N. Zsolt kollégájával, tőle megtanult néhány magyar szót, de amint a kolléga megszerezte a magyar útlevelet, rögvest elszelelt, meg se állt Svédországig, ahol most egy előkelő kávézóban takarít, és alig várja, hogy megtanuljon svédül, aminek köszönhetően pincér lehet. E-mailen tartják a kapcsolatot, de úgy látja, Zsoltnak eszébe se jut, hogy őt magyarra tanítsa. Nem érdekli az anyanyelve, csak a svéd szavakat magolja.

Sajnos, nem tudtam neki tanácsot adni, csak annyit mondtam, hogy nincs tudomásom szervezett budapesti kirándulásról, de az interneten olvastam, hogy az erdélyieket ingyen utaztatják a nagy budapesti békemenetre, a vajdaságiak tervéről nem tudok semmit. Rosszallóan csóválta a fejét. Mindig tudta, mondta, hogy a vajdasági magyarok puhány fickók, miért engedik, hogy az erdélyieket kiváltságban részesítsék, s őket kihagyják. Ez ellen fel kell lépni, kardoskodott.

A főnöke szakította meg a társalgást, mert az asztalunkhoz lépett, és kiadta a parancsot, hogy azonnal üljön az autóba, és szállítsa ki Milutinović úrnak a pizzát, de szedje a lábát, mert Milutinović úr csak melegen szereti fogyasztani a pizzát. Ezek után kedvetlenül vett búcsút tőlem, de figyelmeztetett, hogy ne feledkezzek meg róla.

Nem maradt időm, hogy legalább részben megvigasztaljam. Az újságokban fellelhető hivatalos adatok szerint a Vajdaságban 180 ezer kettős állampolgár él. Mi lesz akkor, ha ebből nem szavaz fele, vagyis legalább 90 ezer a jelenlegi kormánypártra? Az alacsony kimenetel bizonyára kedvezőtlen színben tünteti fel a helyi kisebbségi vezetőket. Meg aztán ha ilyen ütemben folyik a vajdasági magyarok elvándorlása, akkor a békemenetre sem lesz elég jelentkező, és szerbekkel kell pótolni a hiányt. Vigasztalhattam volna azzal, hogy ne veszítse el a reményt, megtörténhet, hogy rövidesen magyar lobogót lengetve, a magyar parlament előtt tüntetve, azt kiabálja majd, hogy „Le a bolsikkal!”, „Le a libsikkel!”, „Védjük meg a magyar identitást!”, „Nem engedjük meg az etnikai tarkaságot!”

Groteszk jelenet lenne, de van egy ennél kellemetlenebb változat is, mely szerint Tozo, a hivatásos tüntető Újvidék főterén tüntet azzal a felirattal, hogy védjük meg a szerb identitást, és ne engedjük meg az etnikai tarkaságot. Miért ne? Lehetséges az egyik is, a másik is. A profik mindenre hajlamosak. Eszembe jutott, hogy 1989 táján Újvidék főterén azt harsogták a szónokok, hogy a magyarok is migránsok, mivel 1956-ban jöttek a Vajdaságba. A szónokokat tapsvihar fogadta. Ez a jelszó vezetett aztán az ötlethez, hogy a magyarok kapjanak egy-egy szendvicset, és menjenek vissza oda, ahonnan „migráltak”. A szlovákoknak kettőt ígértek, mert hosszabb utat kell megtenniük.

A történet végül is a történelem ravaszságáról szól. Vagy a bumerángjáról.

Az anyaországi hivatalos narratíva választási kampányban erős ellenszenvvel viseltetik az etnikai tarkasággal, a mássággal szemben. Nyilvánvaló, hogy a muszlim migránsokra gondolnak, de ezúttal nem erről van szó. Távolról sem gondolom, hogy a jelenlegi tektonikus demográfiai mozgalmak nem okoznak gondot, ellenkezőleg, hiszem, hogy a problémák tömegét vetik fel, amire nem találtak megfelelő választ sem a „héják”, sem a „galambok”. Ezúttal inkább arról van szó, hogy a muszlimellenesség általános idegenellenességet generál. Egy kutatóintézet felmérése szerint a Vajdaságban a fiatalok között növekszik az etnikai distancia. Fennáll a veszély, hogy a muzulmánellenes retorika mindennemű másság elleni retorikává fajul, az etnikai homogenitás divatos szólamának áldozatai a nemzeti kisebbségek lesznek, ezek száma a rendszerváltás után, tehát demokratikus környezetben rohamosan csökken, mint ahogyan ezt egy komoly német történész, a térség legjobb szakértőjének számító Holm Sundhaussen kimutatta.

Kiderül tehát, hogy ugyanazok a mondatok másként hangzanak Budapesten, és másképpen Újvidéken. Hogyan legyen itt fehér, ami ott fekete? El tudom képzelni a megrettent vajdasági kisebbségi polgárt, aki Budapesten hangosan tüntet az etnikai színesség ellen, hazajövet pedig keményen kardoskodik mellette. Ami az egyik helyen érték, az a másikon veszély. Erre az ellentmondásra legfeljebb a profi politikusok tudnak magyarázatot adni.

Parászka Boróka: Medvék, Kölcseyk

Amerikai katonanő ül a padon, fáradt. Terepszínű ruhája, bakancsa poros. Valahonnan terepgyakorlatról, valamilyen katonai munkáról csöppent ide. De környezete nem gyanakszik, nem figyel rá. Nem ismerik fel. A két lábra emelkedett medve mellett üldögél. A medve vicsorít, mancsait fenyegetően a magasba tartja. De rá sem figyelnek. Legalább negyven éve áll itt kitömve, foszló bundával. Vagy ez a medve, vagy egy másik, errefelé a szovátai látványosság generációk óta hozzátartozik a környezethez. Ha egy kitömött medve szétfoszlik, másikat tömnek helyette. A tó partján a gyerekek, az apák talán még a nagyapák is fényképezkedtek vele. A katonanő körül moldvai románt, oroszt vagy ukránt beszélő turisták. Szeretik a sós tavat, a környezetet a Moldova felől ide látogatók. Békeidőben is népszerű volt a Kárpátokon túlról érkezők számára ez az első turistaközpont. Hát még most, háborús időkben. Itt tényleg meg lehet nyugodni. A szláv akcentus mellett hallható még alföldi, Dunán és Tiszán túli magyar dialektus, pesti affektálás is. Nagyon sok errefelé a magyarországi befektetés, vállalkozás. A kormányhoz, pénzesebb magyarországi önkormányzatokhoz hű alkalmazottakat ide szokták küldeni jutalomutazásra. Itt vannak még a székelyek. Azt gondolják, ők vannak itt igazán, a többiek átmeneti jelenségként bukkannak fel. Kivéve a fotózni való medvét, ami örök.

Parászka Boróka

Világok találkoznak itt. A magyar vendégek számára ez még majdnem Magyarország, a moldovaiak számára Románia természeti ajándékokban, fájós ízületeket gyógyító termálvízben gazdag egzotikus csücske. A katonanőnek valószínűleg fogalma sincs arról, hol van, és nem is érdekli különösebben. Valahol Európa kopottabbik felén bukkant fel kiküldetésben. Volt már ennél sokkal rosszabb, és lesz is. A székelyeknek meg ez Székelyföld. Kürtőskalács, újabban rovásírás, krumpliültetés, -szedés, favágás.

A pillanatkép hamar szertefoszlik. Az üdülőjegyek lejárnak – a moldvaiaknak és a magyarországiaknak egyaránt. Mindenki úgy utazik haza, mint akinek semmi köze a másikhoz, nem is egy világon élnek. Közös világuk nem is közös, csak kénytelen, kedvtelen és főleg észrevétlen osztoznak rajta. Az amerikai katonanőért megérkezik a katonai jármű.

A székelyek maradnak, nem bánják a jövés-menést, jobb is, ha minden látogató továbbáll, csak pénzt hagyjon itt.
Marad a tó is, a tó körül a hegyek, a hegyek felett nehéz felhők. És mindaz, ami a hegyek között, a felhők alatt megkerülhetetlen. Amire senki se figyel. Most még. Sem a moldávok, sem a magyarok, sem a székelyek. Az amerikai is csak annyira, amennyire muszáj, hivatali kötelességből.

Van itt a közelben egy nagy katonai bázis. Az afganisztáni háború alatt innen indult a romániai (és a Romániában állomásozó amerikai) kontingens bevetésre. Van még itt katonai reptér, lőszerraktárak. Gyakorlóterek. Békés tájba simuló, bármikor bevetésre kész háborús arzenál.

Távolabb pedig, ahova a szovátai idill beékelődik, már a táj sem békés: ott az oroszok által megtámadott Ukrajna, Moldova, amely nyögi a szomszédháború terheit. Ott van az oroszokkal barátkozó Magyarország. És itt van ez a vendégszerető arcát mutató Románia, ahol az emberek – ukránok, moldávok, magyarok – úgy találkozhatnak, hogy nem vesznek tudomást egymásról. Úgy tehetnek, mintha bármikor utazási utalvánnyal kiváltható és zsebre tehető lenne a nyugalom, pihenés. Kinek-kinek érdemei, vagyona leginkább szolgálatkészsége szerint.

Bármikor fordulhat a kocka. Kiderülhet, hogy mit rejtenek a gondosan eltakart katonai bázisok, farkasszemet nézhetnek egymással az Oroszországot támadók és a támogatók. Ez a látszólagos béke bármikor semmivé lehet. Az emberek pedig, akik olyan önfeledt közönnyel engedik át magukat a nemtudásnak, a másik nem ismeretének, többé már nem engedhetik meg maguknak, hogy elmenjenek egymás mellett. Láthatóvá válnak az utóbbi időben politikai akarattal, szívós munkával nap mint nap megerősített frontvonalak.

Miért van az, hogy az erdélyiek nem tiltakoznak a magyarországi pedagógusok elnyomása, megalázása ellen? Ezt kérdi Erdélyből Magyarországra áttelepült barátom. A hozzá hasonlók, akiknek még vannak távoli emlékeik, kötődéseik, türelmetlenek és csalódottak. Várnák a szolidaritás, a tiltakozás gesztusait Erdélyből. Valami ellenállást, ami segít, és amire büszkék lehetnének.

Nem fog jönni.

Ilyenek az erdélyiek – panaszkodik erdélyi barátom. Gyávák, megalkuvók. Fürkészem az arcát: ilyenkor vajon mi lesz a saját kötődéseivel? Kevésbé érzi magát erdélyinek? Ő a kivétel, aki erősíti a szabályt? Mit gondol, hol áll? Mit lát és mit nem lát maga körül?
Körülbelül annyit, mint a szovátai molyrágta medve mellett fagyizók. Mindannyiunknak az a szédült, üres, vak realitásvesztés van a fejében. Az erdélyiek nem nagyon tudják, hogy megy Pesten a diákok és tanárok által vívott kordonbontás. Honnan tudnák? A közmédiából, a propagandamédiából legfennebb arról értesülnek, hogy néhány önző bajkeverő csinálja a balhét. Azok, akik elmondhatnák, mi van, hogy ami történik (és nem látható a sajtóban) az nem bajkeverés, nem balhé – ők a maguk bajával vannak elfoglalva. Nincs sem idejük, sem kedvük a magyarázkodásra. Különösen nem akarnak magyarázkodni az erdélyieknek, akiket nem ismernek már, és akikről nem tudnak semmit. Erdélyben nincs hír a magyarországi diák- és tanártüntetésekről, sztrájkról. Magyarországon nincs hír arról, milyen ideológiai, politikai harc megy a romániai oktatás körül. Milyen mindennapi küzdelem nem engedni az ortodox egyházat rátelepedni az oktatási rendszerre, meggyőzni az iskolaelhagyók tömegeit és a szülőket: érdemes végigjárni azokat az osztályokat, amelyeket a törvény csak elvileg tesz kötelezővé. Ha mégis lennének hírek, és meglenne valamilyen közös tudás, vajon mi történne? Kolozsváron tényleg felvonulnának a helyi magyarok a debreceni, pécsi tanárokért, diákokért? És ha Kolozsváron felvonulnának, mit szólna hozzá a budapesti hatalom? És mit reagálna rá a román többségű Kolozsvár? Ott tüntetnének a Mátyás-szobor körül az erdélyi magyarok a magyar kormány magyarországi elnyomása ellen. Vajon ki milyen üzenetet értene meg ebből? Elképzelhető-e, hogy a román ortodox indoktrináció ellen magyarországi nem ortodox magyarok tiltakozzanak szolidárisan a romániaiak mellett? És vajon mit váltana ki ez a tiltakozás a hithű, nemzetileg utolsó leheletükig elkötelezett ortodoxokból?
Szűk a tér, amiben élünk, össze vagyunk zárva, egymás előtt zajlanak a mindennapjaink, egymás előtt lepleződünk le. Mégis elképzelhetetlenek ezek a kölcsönös gesztusok, elképzelhetetlen ez a felelősségvállalás. Tulajdonképpen nyelv sincs hozzá. És legfőképpen elképzelhetetlen, hogy bármilyen hatalom – amely ezt a szűk teret be- és átrendezi – bármilyen belátásra jutna Kelet-Közép-Európában.

Nagyjából egy időben azzal, hogy az amerikai katonanő lehuppant a szovátai tópartján a padra, Novák Katalin Nagykárolyban járt Kölcsey-szobrot avatni. A szobor sokkal, de sokkal jobban sikerült, mint a szovátai medve. Például molyok által nem megrágható anyagból készült. A magyar köztársasági elnök beszédet mondott a magyaroknak. Elsősorban azoknak a magyaroknak, akik nem voltak jelen, akik csak a híradóból értesülhetnek a nagykárolyi látogatásáról, mint magyarországi választók. Novák Katalin beszéde belefért a híradóba, ellentétben a pedagógustüntetések valódi eseményeivel. Persze hogy a távollévőkhöz beszélt az elnöknő, tőlük érkezett a voks, amely az őt hivatalba segítő kormányt megválasztotta. A körülötte álló és őt ünneplő magyarok számára nem volt mondanivalója. Talán nem vette észre őket. Sok évtizednyi tudás, jelenlét kellene ahhoz, hogy az ember megértse, miért mennek ki Nagykárolyban Kölcsey-szobrot ünnepelni az emberek, miféle örömök, félelmek gyűltek fel a román–magyar határon, hogy miért váltak a szobrok, a szimbolikus térfoglalás az öröm és a biztonság utolsó forrásaivá. De ki és miért figyelne minderre? A szélek szélén? Még akkor is, ha ez a határszél épp a román–magyar–ukrán határ széle, és most a háború terhe fokozottan érezhető itt is. A Novákot ünneplő magyarok nem bántódtak meg. Megszokták, hogy úgy beszélnek nekik, hogy közben nem szólnak hozzájuk. Az épp arra látogató politikus elbeszél a fejük felett. Mindegy is, hogy mit. Lehessen felvenni az ünneplő ruhát, elénekelni az ünnepi éneket – mindegy, hogy mi az –, lehessen egy kicsit érezni valami ünnepnapot ebben a határ menti, végtelen szürkeségben. Aztán mindenki megy a dolgára, a szobor itt marad. Lehet mellette családi fotókat készíteni.

Tényleg mindegy volt, hogy épp Kölcsey adott ürügyet az ünneplésre. Ez abból derült ki, hogy a szoboravató köztársasági elnök ünnepi beszédében szokás és reflex szerint a liberalizmust ostorozta a liberális Kölcsey szobrának árnyékában
A helyi, de különösen a távolabbi vidékekről szoboravatásra buszoztatott románok számára is mindegy volt, minek örültek, mit ünnepeltek a magyarok. A hivatalból ideküldött románok tiltakoztak. Bárkit is ábrázol a szobor, számukra nem elfogadható. Elsősorban azért, mert a magyar köztársasági elnök látogatása ellen szervezett tüntetés irányítói, a román szélsőjobbosok azt az utasítást adták, hogy a felvonulók legyenek felháborodva. Tájainkon legszentebb erény a lojalitás, aki jót akar magának, az ilyenkor felháborodik. Különben is az a szobor magyar, tehát nem lehet jó. A nacionalizmus reflex.

Novák Katalinnak is nagyon jó volt a tiltakozás, a liberális múltjától egy mozdulattal megfosztott Kölcsey is. Ő is megvédte a hazát, a nemzetet. Mindent, amit védeni jó, és amiért voks jár. A híradóban hosszú vágásokkal bekerült a csetepaté, ennek a híradószerkesztők örültek leginkább. Bár már rég szigorú előírások szerint gyártják a mirelit propagandavideókat, azért ők is szeretik, ha a megszokott képsorok nyomokban némi életet tartalmaznak. Mondjuk egy kis román–magyar csetepatét.

Minden elhalkul végül. Környékünkön maradnak a fáradhatatlanul rozsdásodó szobrok, a molyok előtt kapituláló kitömött állatok. Egyre megy. És addig jó, amíg árnyékukban fényképezkedni lehet, emlékezni nem muszáj. Békénk záloga a felejtés.

(Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában)

„Orbán semmilyen európai vonatra nem akar felszállni” (Balázs Péterrel, Jeszenszky Gézával és Kovács Lászlóval beszélget Pikó András)

 

Pikó András A beszélgetést pár nappal a brüsszeli NATO-csúcs után rögzítjük, amely talán a legnyilvánvalóbban tudatosította a magyar közvélemény számára is, hogy mennyire megváltozott az a világpolitikai környezet, amelyben az Európai Unió a saját jövőjét keresi a mostani válsághelyzetben. Mintha Angela Merkel mondatai Donald Trumpról és az atlanti szövetségesek megváltozott viszonyáról hirtelen jöttek volna, de voltak ennek az irányváltásnak előzményei. A Juncker-féle öt forgatókönyv már hónapok óta napirendre vette a kérdést, hogy merre megy Európa, de az Európai Parlamenten belül is legalább három forgatókönyv készült a legnagyobb kihívások, a biztonságpolitikai és a menekültügyi helyzet, a gazdasági integráció elégtelenségéből adódó belső feszültségek, valamint a politikai populizmus térnyerése miatti politikai válság kezelésére. Önök ezek közül a veszélyforrások közül melyiket tartják a legfontosabbnak?

 

Kovács László Magyar politikusként és korábbi külügyminiszterként nem tudom mással kezdeni, mint Magyarország és Európa viszonyával. Európába és különösen az Európai Unióba történő harmonikus beilleszkedésünk jelenti biztonságunk és fejlődésünk alapvető feltételét. A magyarság és Európa viszonya több mint ezeréves probléma, de még ma is felvetődik. Pár hete egy cikkemre jött egy olyan komment, amely szerint én meghamisítom a történelmet, mert az előző ezredfordulón valójában István király volt a hazaáruló, aki kiárusította Magyarországot a Nyugatnak, és Koppány volt a magyar érdekeket és értékeket képviselő hazafi. Ezek szerint vannak, akik még mindig itt tartanak. Én azt reméltem, hogy a rendszerváltás ezt a vitát végleg lezárja. Annál is inkább, mert már a rendszerváltás előtt, 1981 és 1989 között volt nyolc olyan évünk, amikor Magyarország ugyan még tagja volt a szovjet blokknak, tagja volt a Varsói Szerződésnek, a KGST-nek, ám alig észrevehetően, de azért egyértelműen kibontakozott a magyar külpolitikában a nyitás a Nyugat irányába. Ezzel megdőlt egy sok évtizedes tabu, miszerint Magyarországon be lehet vezetni óvatos reformokat, de a szovjet külpolitikától egy centivel sem lehet eltávolodni. Ebben a nyolc évben meglehetősen messzire kerültünk a szovjet külpolitikai irányvonaltól, és nem történt semmi bajunk. A rendszerváltás után viszont ezek a lépések jelentős előnyt adtak Magyarországnak a szovjet blokk többi országával szemben. Az euroatlanti szervezetekhez mi csatlakozhattunk a legkönnyebben. A rendszerváltás utáni húsz évben eldőlni látszott, hogy Magyarország végleg beilleszkedik a fejlett demokratikus országok sorába. 2010 óta viszont ennek épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Azért is érdekes ez a mostani beszélgetés, mert bár különböző kormányokban és időszakokban töltöttük be a külügyminiszteri posztot, de tapasztalataim szerint a véleményünk sokkal inkább egybeesik a jelenlegi helyzetről, mint ahogy azt korábban gondoltuk volna.

 

Balázs Péter Nagyon fontos kérdés, hogy Magyarország 2010 után miért kanyarodott le arról az útról, amely megnyílt számunkra Európában. Közben Európa is változik, irányt vált, s ez új megvilágításba helyezi a kérdést, hogy van-e esélye annak, hogy felzárkózzunk, utolérjük Európát, hiszen ha ez megtörténne végre, az a jelenlegi problémáink zömét kezelné, és tulajdonképpen beteljesítené a rendszerváltást.

A kérdésre válaszolva én azt gondolom, hogy számos belső és külső oka van annak, hogy most, ezekben a hónapokban az Európai Unióban gyökeres változások körvonalazódnak. Vannak belső okok, mindenekelőtt a Brexit, hiszen arra még nem volt példa, hogy egy nagy tagállam kiváljon a közösségből. Belső okként kell kezelnünk a migrációt, amelynek hulláma átvonult Európán, de valószínűleg nem ez volt az utolsó ilyen hullám, ezért föl kell készülni a folytatásra. Mint ahogy belső problémaként reagál az unió arra is, hogy a jogállamiság normáitól, alapvető értékeinktől egyes tagállamok látványosan eltérnek – ebben épp Magyarország vezeti a mezőnyt.

Ugyanakkor vannak nagyon fontos külső körülmények is. Ilyen az új amerikai elnök sajátos stílusa és kiszámíthatatlansága. Nem lehet már ugyanúgy építeni a transzatlanti kapcsolatra, mint ahogy Trump előtt tehettük. Komoly kihívás Oroszország expanzionizmusa, amely egyre nagyobb méreteket ölt, közben Törökország elfordul Európától, már nem errefelé keresi a boldogulását, és az arab tavasz is átformálta a déli szomszédságunkat. Annak, hogy most ilyen erősen vetődik fel a „merre tovább?” kérdése, van egy sajátos apropója is: a következő választási év az EU-ban 2019 lesz, amikor EP-választást tartanak, és bizottságváltás is lesz. Akkor mindenképpen belefutunk majd a politikai bénultságba, ez már 2019 elejétől érezhető lesz. Így tehát 2018 az utolsó év, amikor még érdemi döntéseket lehet hozni, elsősorban a következő hétéves költségvetésről. Azt mindenképpen meg kell tárgyalni a nagy őrségváltásig. A válságok hatásai és az erre adott válaszok is összekapcsolódnak – ennek jegyében jelent meg a német álláspont arról, hogy az uniós fejlesztési pénzek elosztását össze kellene kapcsolni a normák betartásával, a jogállamiság számonkérésével. Nagyon izgalmas év áll előttünk.

 

Pikó Sajátos dinamikát kölcsönöz az európai politikának, hogy mindezek a válsághelyzetek azonnali reakciókat és válaszokat követelnének, és látszik is, hogy az új felállású német–francia tandem a kommunikációban ezt a fajta tettrekészséget próbálja érzékeltetni. Ugyanakkor az Európai Unió döntéshozatali mechanizmusa akadályozza a gyors és hatásos döntéseket. Ha a nagy, fontos kérdésekben huszonnyolc tagállamnak kell egyaránt igent mondania, akkor tulajdonképpen hiába a nagy elhatározás, nem fognak tudni együtt fellépni, hiszen mindig lesz valaki, aki megbontja ezt az egységet. Mire számítsunk majd, hogyan kezelik ezt az ellentmondást: nagy, akár szakításig is vezető, látványos konfliktusokkal vagy apró, alig észrevehető politikai alkukkal, amelyek legalább egyben tartják az uniót?

 

Jeszenszky Géza A történelem konfliktusok és háborúk története, csak ezt ma már hajlamosak vagyunk elfeledni. A ma élő, nálam jóval fiatalabb emberek el sem tudják képzelni, hogy milyen a háború. Igaz, hogy a tévéképernyőkön sok szörnyűséget látunk, igaz, hogy az elmúlt időszakban Afrikától kezdve Ázsiáig mindenhol szörnyű háborúk dúltak, de azok messze zajlottak le. Európa abban az illúzióban él még ma is, hogy a háború itt elképzelhetetlen. Ilyenkor komoly veszély, hogy a béke előnyeit elfeledve, megnőnek az államközi ellentétek. Európa megengedi magának azt a luxust, hogy az ellentétek és a közös értékektől eltérő utak esélyei felerősödhetnek. Ennek ellenére történészként is úgy látom, hogy a most körvonalazódó európai válaszoknak van közös eredőjük, mégpedig az a tapasztalat, amely visszanyúlik a 20. század két szörnyű háborújához: Európa csak egységesen tud megbirkózni a nagy problémákkal. 1990-ben még úgy látszott, hogy nemcsak Európa, hanem szinte az egész világ egységes abban, amit liberális demokráciának szokás nevezni, tehát a többpártrendszerben és az emberi jogok tiszteletében, és ha megszűnt a nagyhatalmi szembenállás, akkor az ENSZ be tudja tölteni azt a hivatását, aminek szánták 1945-ben. A rendszerváltozáskor abban is hittünk, hogy képesek leszünk megbirkózni azokkal, akik felrúgják a nemzetközi szabályokat. A remény ezen periódusa túl rövid volt. Most nagyon komoly problémákkal küzdünk, ezekről mind szó esett már. De ha ezekből nem tudunk együttesen, összefogva kilábalni, abból óriási bajok lehetnek. Nemcsak az, hogy a problémákat biztosan nem oldjuk meg, de az is napi tapasztalat lehet ismét, hogy az egymás közötti ellentétek hová vezethetnek, akár itt, Közép-Európában is. A NATO-nak sok előnye van, de ezek közül számunkra a legnagyobb, hogy ha nem is oldotta meg az új tagállamok közötti történelmi vitákat, de tartósan elsimította őket. Gondoljunk csak Törökországra és Görögországra, de gondolhatunk arra is, hogy a NATO nagyban hozzájárult és a jövőben is hozzájárulhat ahhoz, hogy a közép-európai nemzetek valódi szövetségesként, közösen birkózzanak meg a problémáikkal, ráadásul az európai nagyhatalmak egyetértésével és támogatásával. Ha ez nem így történik, azért persze felelős lesz az Európai Unió is, meg az a bizonyos döntéshozatali mechanizmus, amely helyes elvként keresi a konszenzust, és vétójogot biztosít minden egyes tagállamnak. De valóban, amikor huszonnyolc ország között az értékek tekintetében csak a szavak szintjén van egyetértés, és a gyakorlatban azt látjuk, hogy vannak, akik kilógnak a sorból, akkor nagyon nehéz fenntartani azt a fikciót, hogy létezhet közös fellépés, pláne konszenzusos döntés. Ma már nem sok szó esik az EBESZ-ről, de emlékszem, annak működésében is érvényesült a vétóelv. A 90-es évek elején arra a megállapításra jutottunk, hogy ez a működésképtelenségig is vezethet, ezért ha hatékonyak akarunk lenni a biztonsági kérdésekben, akkor módosítani kell a szabályon. Fölmerült, hogy legyen vétó, kivéve az érintett országot. Vagy legyen vétó, de csak akkor, ha egy vagy két államnál többen élnek a vétójogukkal. Az uniónak is meg kell találnia erre a problémára a megoldást. Lehet, hogy az USA megváltozott magatartása és az orosz veszély együttesen fogja meghozni az ehhez szükséges kijózanodást.

 

Pikó Elképzelhetőnek tartanak egy ilyen szakítást a vétóelvvel az unió döntéshozatali mechanizmusában?

 

Kovács Ez részben már megtörtént. Az elmúlt években a lisszaboni szerződés egy sor dologban megváltoztatta az elvet, és a vétóval szemben ma már a megerősített együttműködés elvét alkalmazzák, vagyis elegendő a tagállamok masszív többségének együttes döntése. A fejlődés iránya, úgy gondolom, az lesz, hogy a vétó egyre inkább háttérbe szorul. Az Európai Bizottság tagjaként eltöltött öt év alatt már tapasztaltam ezt a folyamatot. Előfordult, hogy adóügyi biztosként észszerű javaslatot terjesztettem elő a bizottság nevében a Gazdasági és Pénzügyek Tanácsában, de a dán miniszter vétózott, és mire megszólalhattam volna, már le is vették a napirendről a javaslatot. Keserű csalódásként éltem meg ezt, emiatt is nagyon támogattam azokat a törekvéseket, amelyek azt célozták, hogy a vétó helyett inkább a megerősített együttműködés elvét alkalmazzuk, mégpedig úgy, hogy az egyetértő tagállamok elkezdik az új szabály alkalmazását, a vétózó országok számára pedig nyitva marad a lehetőség a későbbi csatlakozásra.

Ennél is nagyobb jelentőségű az a változás, amely a szorosabb integráció támogatói és ellenzői közötti erőviszonyokban történt. Egy évvel ezelőtt sokan aggódtunk a populizmus előretörése miatt. Tényleg úgy nézett ki – Orbán Viktor ezt meg is fogalmazta –, hogy 2017 a lázadás, a hagyományos pártok és a hagyományos politikák elleni lázadás éve lesz. Reális veszélynek látszott, hogy a populisták néhány országban választást nyerhetnek, ami akár az európai integráció szétesését is jelenthette volna. 2017 azonban nem lett a lázadás éve. Nem lett az se Ausztriában, se Hollandiában, se Franciaországban, mert mindenütt visszaszorultak a populisták. Ma már senki nem gondolja komolyan azt, ami két éve még reális lehetőségként merült fel, hogy az Alternatíva Németországért (AfD) kormányra kerülhet az országban.

Ha már szóba került a német–francia tengely, akkor arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a két kulcsország közötti együttműködés független attól, hogy azokban épp a bal- vagy a jobboldal kormányoz. Ez fontos stabilitási tényező az európai politikában. Én változatlanul hiszek az európai integráció jövőjében: nyilván kell rajta változtatni, módosítani, finomítani, de nincs észszerű alternatívája. Hiába hangoztatja Orbán Viktor, hogy az Európai Unió ebben a formájában fenntarthatatlan, hogy a nemzetállamoknak kell visszaadni szinte minden jogot. Ez az európai integráció végét jelentené, amit ő valószínűleg nem bánna, de meggyőződésem, hogy nem efelé haladunk.

 

Balázs Minden rendszernek, így az EU-nak is van egy konfliktuskezelő kapacitása, ami megoszlik a belső és a külső konfliktusok kezelése között. Egy jó minőségű rendszer mindig több konfliktust old meg, mint amennyit termel. A rossz ennek az ellentéte, tehát termeli a konfliktusokat, ahelyett, hogy megoldaná őket.
Az Európai Unió most olyan helyzetbe került, amelyben hirtelen megszaporodtak a külső konfliktusok. Ez egy teljesen új helyzet, nemrég még az unióról is el lehetett mondani azt, amit Helmut Kohl mondott Németországról a 90-es évek közepe táján, miszerint Németországot a történelme során először csupa barát veszi körül. Ez igaz volt az unióra is nagyjából az ezredforduló tájáig. Ez a helyzet megváltozott. A szövetségi rendszeren belül említettük már a Brexitet, említettük Trumpot, de ott van az ukrajnai helyzet, közvetlenül a határok mellett. Ez bizony forró háború. A Krím erőszakos térnyerése nagy kihívás, az uniónak is állást kellene foglalnia. Általános tapasztalat, hogy az ilyen külső konfliktusok erősítik a belső összefogást. Ez történt az európai integráció kezdeteinél is, ott a szovjet fenyegetés játszott olyan szerepet, amelynek hatására az alapító hatok nagyon erősen összefogtak. Én most valami hasonlót érzékelek Európa magországaiban: a sok külső fenyegetés, a szír helyzet, a török magatartás és még sok minden más hatására megérett egy nagyon kemény elhatározás a német–francia párosban, de szélesebb körben is, hogy ebben a helyzetben minimálisra kell csökkenteni az egymás közötti konfliktusokat. Ez tükröződik a Juncker-féle fehér könyvben: az öt forgatókönyv között vannak olyan álvariánsok is, amelyeket csak azért szerkesztettek be a dokumentumba, hogy kiemeljék azt a kettőt, amely mögött valódi politikai szándék húzódik, és amelyek valódi megoldást jelentenek a többség számára. Az öt forgatókönyv közül biztosan nem megoldás, hogy mindent folytassunk ugyanúgy, mint eddig. Az sem elégséges, hogy koncentráljon az unió a belső piacra, tehát valójában marad a két igazi üzenet – ezek mellett már politikai állásfoglalások is elhangzottak. Az egyik, hogy gyorsítjuk az integrációt minden területen, de kevesebben, tehát az unió nem vár senkire; a másik, hogy mélyítsük az integrációt, de kevesebb területen. Valószínűleg szelektív gyorsítás következhet – a periféria pedig majd megkeresheti a maga helyét, és eldöntheti, hogy mit szeretne.

 

Pikó Az előző kérdésem pont arra irányult, hogy vajon nyílt konfliktussá alakulhat-e a periféria és a magországok közötti viszony? Orbán Viktor nagy ambíciója, hogy megszervezze a visegrádi négyekkel a perifériát annak érdekében, hogy a saját érdekei szerint „reformálja” meg az uniót – ez akár a nyílt konfliktus lehetőségét is előrevetítheti.

 

Jeszenszky Amikor 1994. április 1-jén benyújtottam Magyarország csatlakozási kérelmét az Európai Uniónak, akkor az még egységes szervezet volt. Épp akkor bővült Ausztria és Svédország csatlakozásával, a jövő nagy ígéretének számított Magyarország és a többi csatlakozó számára is, hogy ebben a közösségben lehetünk. Ennek számunkra nemcsak gazdasági jelentősége volt, de politikai is. Fel kell tennünk tehát a kérdést: történt-e bármi olyasmi, ami Magyarországot és más országokat arra sarkall, hogy önként mondjanak le erről az egységről? Lehet-e az az érdekünk, hogy kikerüljünk abból a szövetségből, amely a leggazdagabb és legerősebb nemzeteket egyesíti? Ha ezt gondolja a magyar kormány, bármelyik magyar kormány, akkor én azt végzetes hibának tartom. Remélem, hogy a magyar társadalom, amelyet sok tudatlanság jellemez és sok téveszme gyötör, ellenáll ennek a politikának. Látjuk a különböző kutatásokból, hogy az Európai Unió népszerű intézmény, és talán nem csak a pénz miatt. Úgy gondolom, azért azt ösztönösen érzik az emberek, hogy nekünk is szükségünk van barátokra, hogy nem lenne jó, ha tényleg egyedül maradnánk.
Mint a Visegrádi Együttműködésben is aktív szerepet vivő egykori miniszter, persze nagyon örülök, ha a visegrádiak szövetsége erősödik, de ez ne azon az áron történjen, hogy a visegrádi négyek szembemennek az unióval. Hiszem, hogy ez nem is fog bekövetkezni. Szomszédunk a legkisebb tagállamok közé tartozik, de gazdasági téren máris szépen lehagyott bennünket. Szlovákia miniszterelnöke, akit sok hasonló vonás jellemez, mint a magyar miniszterelnököt, legutóbb nagyon határozottan kijelentette, hogy Szlovákia igenis a maghoz fog tartozni, és hogy őrült az, aki az országon kívül vagy belül azt javasolná, hogy érdemes onnan kitáncolni. Lehet, hogy ma úgy tűnik, mintha Lengyelország álláspontja közelebb állna a magyar véleményhez, de az biztos, hogy a csehek sem akarnának kimaradni az unióból, és szerintem a lengyelek sem. Lengyelországban van egy nagyon erős, egyébként a Fidesszel egy pártcsoportban politizáló konzervatív liberális ellenzék, amely korábban már kormányzott, ráadásul Tusk személyében az Európai Unió egyik vezetőjét is adja. Úgyhogy Lengyelország, amely ugyancsak nagyon sokat köszönhet az Európai Uniónak, hosszú távon biztosan nem válna az európai integráció ellenfelévé, hiszen az a jelenlegi lengyel kormány vesztét, belpolitikai vereségét jelentené, ha csatlakozna egy ilyen EU-ellenes irányvonalhoz. Magunkra maradunk, ha a kiválást választjuk, ebben a másik három visegrádi ország nem lesz a partnerünk.

 

Pikó A kérdés úgy vetődik fel, hogy ha akarunk, csatlakozhatunk, és mehetünk tovább a maggal, vagy pedig úgy, hogy képesek vagyunk-e továbbmenni a magországokkal?

 

Kovács Mind a két lehetőség fennáll. Az uniós csatlakozást illetően hatpárti egyetértés volt a magyar belpolitikában, senki sem vitatta ennek a szükségszerűségét és helyességét. Akkoriban a többsebességes Európa elképzelését számunkra károsnak tekintettem. Akkori értelmezés szerint ez ugyanis képletesen azt jelentette volna, hogy a tagállamok egy része luxusvagonokban ül, míg a többiek, köztük mi is, valahol hátul, a tehervagonokban utazunk. Ez nyilvánvalóan nem volt vonzó jövőkép, ezért sokáig egyértelmű és vitathatatlan volt a magyar külpolitikában, hogy nekünk a magországokhoz kell tartoznunk. Azóta számomra is egyértelműbb lett, hogy a többsebességes Európa-koncepció nem szükségképpen kirekesztő jellegű. A lényeg, hogy amelyik ország akar és képes csatlakozni az integráció magjához, az megtehesse. Ez történt az euró bevezetésekor is. Ma már látjuk, hogy alaptalanok voltak azok a félelmek, amelyek szerint az euró sikerét veszélyeztette volna, ha néhány ország kimarad belőle. A schengeni rendszer is működik, annak ellenére, hogy néhány ország földrajzi vagy más okokból nem csatlakozott. A helyes többsebességes Európa-felfogás tehát nem kirekesztő, hanem befogadó jellegű, lehetőséget biztosít azoknak az országoknak, amelyek ma nem képesek vagy valamilyen megfontolás miatt nem akarnak csatlakozni az integráció valamilyen új területéhez, hogy később, amikor a helyzetük vagy kormányuk felfogása változik, csatlakozhassanak.

A visegrádi négyeket illetően egyetértek Jeszenszky Gézával, ez az országcsoport szerintem sem lesz ebben a formájában az integráció lassítója vagy gyengítője. Nemrég alkalmam nyílt megkérdezni a cseh miniszterelnöktől, akit még pénzügyminiszter korából ismerek, hogy valóban támogatja-e Orbán Viktor unióellenes álláspontját. Azt felelte: nem támogatja, mert nem ért vele egyet. A szlovák és a lengyel álláspontot is pontosan elemezte Jeszenszky, én is így látom. Az Orbán Viktor által felvázolt integrációellenes visegrádi összefogás szerintem csak fikció, melyet a magyar miniszterelnök szeretne valóságként látni.

Megdöbbentő egyébként, hogy Orbán Viktor álláspontja mennyire meghatározza a kormánypárti képviselők gondolkodását. A parlamenti folyosókon folyamatosan azt hallani tőlük, hogy adják ide a pénzt, ami jár nekünk, és hagyjanak minket békén. Nehogy már Brüsszel döntse el, hogy mire költjük az uniós támogatást, kisvasútra vagy stadionokra, vagy éppenséggel, mondjuk, az oktatás fejlesztésére. Ezt a felfogást a jelek szerint megelégelte az Európai Unió. Még az Európai Néppárt is. Legutóbb, a Magyarországgal kapcsolatos vitában kiderült, hogy a jobboldali Néppárt már nem védi meg tagpártját, a Fideszt, és azt a politikát, ahogy Magyarországot ma kormányozza.

 

Pikó De ha ez a többsebességes Európai Unió megvalósul, az az európai közösség felől mennyiben támaszthat új feltételeket a magyar külpolitika számára? Fontos lesz az uniós egység, ezért komoly feltételeket támasztanak majd, rigorózusan és sokkal hatásosabban fogják követelni a jogállamiság érvényesülését, vagy bizonyos, számukra is fontos gazdaság érdekek miatt benn maradunk ugyan a klubban, de páriaként, aki annyira sem fontos, hogy konfliktust okozzon?

 

Balázs A két sebesség nem a vagonok minőségében különbözik majd, inkább, maradva a hasonlatnál, az egyik gyorsvonat lesz, a másik meg személyvonat, de ugyanoda tartanak majd. Az én problémám, hogy Orbán Viktor sem a gyorsvonatra, sem a személyvonatra nem akar fölszállni. Az egészet kívülről nézi, és egyáltalán nem akarja megreformálni. Egy reform úgy néz ki, hogy valaki javaslatokat dolgoz ki, konstruktív gondolatai vannak, hozzászól a napirenden lévő forgatókönyvekhez. Amit a magyar politikában látunk, azok nemleges válaszok, elutasítások és visszautasítások. Anélkül hogy valamilyen alternatív megoldással vagy javaslattal előállnánk.

 

Pikó De erre hogyan reagál majd a másik fél? Azt feleli, hogy rendben, mondjatok mindenre nemet, csak maradjatok benn a klubban, és minél kisebbre szorítja vissza a konfliktusok lehetőségét, vagy pedig beleáll a vitába, és keményen válaszol?

 

Balázs A másik fél egyelőre meglepetten áll és bámul. Lassan ébred rá, hogy van egy újfajta kategória a tagok között: az, aki mereven visszautasít mindent. Most fogalmazódnak meg először és nyíltan azok a gondolatok, hogy renitensekkel máshogy kellene tárgyalni. Egyébként Orbánnak az unióval kapcsolatos nézetei a német AfD-vel és a francia Nemzeti Fronttal egyeznek. Amikor májusban az Európai Parlamentben Magyarországról vitáztak, annak végén Nigel Farage kitárt karokkal lépett oda Orbánhoz, és azt mondta, hogy „welcome in the club!”. Tehát hogy hozzájuk kellene csatlakoznia, mert aki így beszél, annak valóban ott a helye.

Orbán visegrádi egységfrontkísérlete látványosan megbukott. Május 26–28-án volt Pozsonyban a GLOBSEC nevű nagyszabású biztonsági konferencia, amit azért hozok szóba, mert nagyon jellemző volt a záróaktusa. Míg az elején még ott volt a négy visegrádi külügyminiszter, a végén Fico és Sobotka, valamint Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke zárta a konferenciát. Nyoma sem volt a magyar és a lengyel kormány képviselőjének. A szlovák kormányzati képviselők a háromnapos konferencia alatt, ahányszor csak szót kaptak, mindig kihangsúlyozták, hogy hogy ők már a gyorsvonaton ülnek, hiszen ők már az euróövezethez tartoznak. Minden jel szerint ugyanis a gyorsítás az eurózónára fog épülni. A csehek most elgondolkodtak azon, hogy nem kellene-e meggyorsítani az euróövezeti csatlakozásukat, mert ők is úgy látják, hogy az elitklubba az euró a belépő. Erre fog ráépülni egy szorosabb gazdaságpolitikai egyeztetés és egy másfajta szervezeti megoldás, hiszen már az is fölmerült, hogy az eurózónának legyen külön pénzügyminisztere, hogy kellene külön parlament, és ami a legfontosabb, külön költségvetés. Ha ez így megvalósul, ha létrejön az intézményi elkülönülés, akkor sokkal nehezebb lesz az átjárás a két külön sebességű csoport között. Menet közben nem lehet majd egyszerűen átugrani a gyorsabb változatra, az sokkal körülményesebb, bonyolultabb lesz. Ezzel tényleg elkezdődik majd Európa szegmentálása.

Az alapelvek tekintetében viszont nem lesz két sebesség. Tehát, ha azt hiszi a magyar kormányfő, hogy alapelveket is meg lehet sérteni, mert attól a mi helyünk még biztos a lassúbb vonaton, nos, ez nem fog menni. A demokrácia, a jogállamiság, a fékek és ellensúlyok rendszerének tekintetében csak egy sebesség létezik, és kötelező elvárás ennek teljesítése.

 

Pikó Ezt mindig hangoztatják, és valóban úgy tűnik, hogy a Néppártban is megérett egy keményebb álláspont a magyarokkal kapcsolatban, hiszen ahogy Kovács László is említette, a parlamenti vitában a néppártiak harmada kiszavazott. De a német néppárti képviselők nem! Újhelyi István szocialista EP- képviselő is azt nyilatkozta, hogy be kell látni, Merkel pártja még mindig fogja Orbán Viktor pártjának a kezét. Meddig még?

 

Jeszenszky Ez sem új jelenség az európai politikában, legemlékezetesebb ebből a szempontból az, ami a hitleri Németországgal kapcsolatban volt tapasztalható a harmincas évek végéig. Az agresszort, a veszélyes nézeteket és politikát képviselő politikust először mindig megpróbálják megbékíteni. Sztálinnal is így jártak el először. Ez a politika, tudjuk, soha sehol nem volt sikeres.

A mai helyzet azért, hála istennek, nem olyan, mint amelyik világtragédiához vezetett. Orbán Viktor politikája, amelyet – sajnálattal – ma nem tudok én sem képviselni, holott két ciklusban is voltam nagykövete, nem állítható tartalmi párhuzamba ezekkel a példákkal. De a probléma kezelése hasonló. Vele szemben az Európai Néppárt még mindig a békítést folytatja, de azért a türelem látványosan fogyatkozik. A legutóbbi nyilatkozatok, épp a frakcióelnök, Weber részéről, nagyon komoly figyelmeztetések voltak.

Valóban nemcsak az a kérdés, hogy akarunk-e a gyorsabb vonaton utazni, hanem az is, hogy képesek vagyunk-e teljesíteni ennek a feltételeit. Most talán nem, de ha nem is akarjuk, ha leteszünk erről a célról, akkor azzal csak magunknak ártunk. Olyan ez, mint amikor egy tehetséges diák eldöntheti, hogy az erős osztályba menjen, vagy inkább a gyenge osztályt válassza, és hát nem kétséges, hogy az erősebb osztály ösztönzőbb, gyorsabb és nagyobb teljesítményre sarkall. Nagyon szomorú, ha Magyarország nem akar egy komolyabb követelményeknek megfelelő társaság tagja lenni.

 

Pikó Vajon az EU előtt álló kihívások nagy feladatai felülírják-e a hagyományos politikai mechanizmusokat, megoldásokat, viselkedéseket? Lehet, hogy az EU már nem engedheti meg azt a luxust, hogy ilyen körülmények között az idők végezetéig békítgesse a renitens tagjait?

 

Kovács Szerintem már ez helyzet. Igaz, hogy végül is a németek nem szavaztak Orbánék ellen, bár nagyon sokan voltak, több mint húszan, akik kimentek a teremből a szavazás során. Azt, hogy közöttük vajon hány német képviselő volt, nem tudom, de az tény, hogy az Európai Néppárt frakciója nem védte meg Orbán Viktort. Figyelmet érdemel az Európai Néppárt frakcióvezetőjének kemény nyilatkozata, hiszen ő bajor keresztényszocialista, és ők eddig sokkal megértőbbek voltak Orbán Viktor iránt, és támogatták. Úgy érzem, hogy ma már a populizmus veszélye miatt, a putyini politika mint kihívás miatt a Néppárt is arra kényszerül, hogy szigorúbb legyen Orbánnal szemben. Putyin ugyanis reális fenyegetést jelent az Európai Unió számára, amit a németek biztos nem vesznek szívesen. Ezt a szempontot erősíti az Emmanuel Macron és Angela Merkel közötti egyetértés és szoros együttműködés is. Ez a francia–német tengely kevésbé lesz elnéző az Orbán-kormány politikájával.

 

Pikó Én még mindig ott tartok, hogy vajon, nagyon egyszerűen megfogalmazva ezt a kérdést, ha gyorsítani és mélyíteni akarja az integrációt az EU, akkor szüksége van-e kerékkötőkre?

 

Balázs Az Európai Parlamenttől indultunk, és ez az intézmény egy hatalmas színpad: sokan nézik az előadást, és az előadás nagyon látványos. De látnunk kell, hogy amikor politikai viták zajlanak, azok tulajdonképpen a virtuális térben lebegnek. Az Európai Parlamentben nem lehet hatalmat szerezni, és nem lehet hatalmat veszíteni, ellentétben a nemzeti parlamentekkel, ahol vérre megy a küzdelem, tehát ott valódi cirkuszi játékok folynak a gladiátorok között. Az Európai Parlamentben nem lehet veszíteni. Nekem mindig is túl egyszerű volt az a magyarázat, hogy az a tizenkét fideszes szavazat kell az Európai Néppártnak. Miért? Hiszen anélkül is meglenne a többsége! Ennél sokkal komolyabb megfontolások lehetnek az elnéző német álláspont mögött. Látni való, hogy az EP-ben az otthoni politika fontos üzeneteit képviselik a pártok, és ha a németek ma így viselkednek, az azt jelenti, hogy a CDU–CSU még nem engedte el Orbánt és a Fideszt.

 

Pikó De mégis miért lehet a német belpolitikában fontos szempont Orbán megtartása?

 

Balázs Elsőre furcsán hangozhat, amit mondok, de én egyre inkább azt látom, hogy nem fontos. Naponta nézem a német közszolgálati híradót, és azt látom, hogy Angela Merkel bizony Beata Szydłót simogatja. Gyakran hívja át Németországba kiállításmegnyitókra és más eseményekre. Egyértelmű, hogy nekik Lengyelország fontos. Magyarország annyira már nem, hogy sok energiát fektessenek a magyar kapcsolatba, annak megváltoztatásába. Inkább mintha elengednék most egy kicsit a kezünket, úgyis jön majd választás, meglátjuk, hogy mi történik. Nem vagyunk frontország, ide a NATO nem telepített az orosz expanzióval szembeni erőket, nincs tengerszorosunk, nincsenek olajkútjaink sem. Tulajdonképpen nem vagyunk túl érdekesek.

 

Pikó Ha a migrációs helyzet megváltozna, újra fontosak lennénk?

 

Balázs A migrációs helyzetben éppen a német diplomáciának köszönhetően zárult le a balkáni útvonal. Amíg a törökök együttműködnek, ebben nem lesz változás. Azért minden látszat ellenére a törököknél a politikai gondolkodás messze túlmegy a napi szájtépésen, mert nekik is igen komoly érdekeik állnak az együttműködés mellett: a ciprusi helyzet, a kurdok helyzete, és folytathatnám a sort. Nem rontanak ajtóstul a házba, érdekük az EU-val kötött egyezmény betartása. Egyébként is: a migráció tekintetében Magyarország megint csak nem volt tényező, mert a helyzetet érdemben nem tudtuk befolyásolni. Összeurópai nézőpontból mindössze annyi történt, hogy óriási költséggel és hatalmas természeti károkkal fölépült a dupla kerítésünk, amely néhány méterrel odébb tolta a migrációs útvonalat. Egyetlen migránssal sem érkezett kevesebb Németországba, mint annak előtte, épp csak más ösvényeket kellett választaniuk.

 

Pikó Azt hiszem, felvázoltuk azt a megváltozott európai feltételrendszert, amelyben a magyar külpolitikának a nemzeti érdekeket kellene szolgálnia. Már eddig is megfogalmazták a jelenlegi külpolitikai irányvonallal szembeni általános kritikájukat, ezért azt kérdezem, hogy önök szerint, mérlegelve a kockázatokat, képes-e a kormány és – személyesen a külpolitikát általánosan irányító – Orbán Viktor a korrekcióra?

 

Jeszenszky Az utóbbi két-három évben arra a megállapításra jutottam magamban: annak ellenére, hogy Orbán láthatóan nagyobb külpolitikai aktivitást mutat, mint korábban, ez a külpolitika teljes mértékben alá van rendelve a belpolitikai érdekeknek. Ez a külpolitika azt a célt szolgálja, hogy a hatalmat megtartsa, hogy győzzön a következő választáson. A jelenlegi magyar külpolitika emiatt nagy részben kommunikációs színjáték, amely azt a célt szolgálja, hogy előhívja a magyar társadalomban meglévő szabadságharcos hagyományokat, attitűdöket, és ezt a társadalmi mozgósítást a kormány a saját hatalmi céljai szolgálatába állítsa. Ezért aztán nekimegyünk Brüsszelnek, és frontot nyitunk szinte mindenkivel szemben. Tegnap részt vettem egy könyvbemutatón, amelyen a Hegymenet című tanulmánykötet szerzői beszélgettek. Csaba László barátom az Antall-kormány egykori honvédelmi miniszterének a szavaira utalva azt mondta, hogy most nem a körkörös védelem, hanem a körkörös támadás külpolitikáját folytatjuk. Ez amennyire vicces, legalább annyira tragikus. Nekünk mindig barátokra volt szükségünk, és persze lehet az ezzel ellentétes politikával rövid távú belpolitikai sikereket elérni, különösen ha mindez párosul egy nagyon intenzív, agymosó médiapolitikával, de előbb-utóbb az emberek fölébrednek. Meglehet, hogy későn, és már nagyon rossz helyzetben, tényleg kimaradva az európai magból. De ez csak tragédiához vezethet! Tulajdonképpen azért vagyok itt, azért kell ezekről beszélgetnünk, mert ez ellentétes azzal a politikával, amelyben a rendszerváltozáskor mindannyian egyetértettünk. Voltak akkor is vitáink, én jobban örültem volna, hogy ha több egyetértést és több támogatást kaptunk volna az akkori ellenzéktől, talán ezt utólag már mások is belátják, de ami ma van, hogy az ellenzékkel nemcsak a külpolitikában nem konzultálnak, de a gazdaságpolitikában sem, hogy negligálják a szakértelmet, nincsenek tanácsadók, csak bólogató Jánosok, nos, ez elfogadhatatlan. Épp emiatt nem látom esélyét a korrekciónak sem. A kormány részéről nincs erre szándék, a szakértők oldaláról meg nincs lehetőség az értelmes párbeszédre.

 

Kovács Az valóban csoda lenne, ha a 2018-as választás előtt a magyar külpolitikában változás történne. Nem egyik pillanatról a másikra alakult ki, hogy lassan mindenkivel szemben állunk. Ez egy hosszú, módszeresen felépített folyamat volt. Hadd idézzem fel a legfontosabb állomásait: kezdődött a kötcsei beszéddel, amelyben ugyan nem volt szó külpolitikáról, de jelezte Orbán Viktor szándékát a demokrácia és a jogállam leépítésére. Ez egyértelműen előrevetítette a konfliktusok lehetőségét az Európai Unió intézményeivel. A második állomás a 2010 nyarán tartott nagyköveti értekezlet volt, amelyen a miniszterelnöki nyitóbeszédben elhangzott Orbán Viktor szájából, hogy: „A Nyugat hanyatlik. Kialudt a fáklyája. Keletről fúj a szél”. Ezen nemcsak én döbbentem meg, de azok a körülöttem ülő külügyi vezetők is, akik a magyar külpolitikát szolgálták már az Antall- és a Horn-kormányok idején is. A következő nagyköveti értekezleten már az hangzott el, hogy Oroszország nekünk nemcsak gazdasági partnerünk, de a szövetségesünk is. Ez nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. Hillary Clinton, aki az Egyesült Államok külügyminisztereként járt nem sokkal később Budapesten, a találkozásunk alkalmával meg is kérdezte: igaz-e, hogy a magyar kormányfő Oroszországot Magyarország szövetségesének nevezte? Megerősítettem, hogy valóban ezt mondta, és megemlítettem azt is, hogy amikor a nagyköveti értekezleten rákérdeztem, hogy a szövetség milyen közös értékrendre épül, akkor a magyar kormányfő a kereszténységre hivatkozott. A következő nagyköveti értekezleten hirdette meg Orbán Viktor a keleti nyitást a magyar külpolitikában, majd egy évvel később az illiberális államokat magasztalta, név szerint megemlítve Putyin Oroszországát, Erdogan Törökországát, Alijev Azerbajdzsánját és Nazarbajev Kazahsztánját. Ezek az illiberális államok a magyar kormányfő szerint hatékonyabbak, mint a liberális demokráciák. Orbán Viktor azt is mondta egy kazahsztáni látogatásán, hogy ő otthonosabban érzi magát ott, mint Brüsszelben.

 

Pikó De ezek ön szerint nem üres gesztusok csupán? Itt politikai meggyőződésre kell gyanakodnunk?

 

Kovács Ezek a személyes hatalmi érdekeket szolgáló politika és az autoriter berendezkedés iránti rokonszenvet kifejező megnyilatkozások. Orbán Viktor ebbe a sorba képzeli el Magyarországot, ezt tekinti Magyarország számára követendő példának.

 

Balázs A külpolitika tettrekészségét a közvélemény általában azon méri le, hogy egy teljesen váratlan eseményre vagy helyzetre hogyan reagál. Pedig a külpolitika igazi minőségét az mutatja, hogy hosszú és unalmas tárgyalásokon keresztül milyen hosszabb távú pozíciókat épít fel az országnak szinte a következő generációig elmenően, hová épül be, milyen erőforrásokat tesz hozzáférhetővé, milyen erős védelemre tesz szert, milyen barátokat szerez. Ilyen szempontból én azt látom, hogy az Orbán-kormány alatt, különösen 2014 után, a külpolitika szétesett, szétdarabolódott: az EU-ügyek Lázár Jánoshoz kerültek, a külgazdasági ügyek és egyfajta szóvivőség maradt a külügyben, az igazi külpolitika pedig a miniszterelnök kezébe került. Tehát három részre szakadt, és nem áll össze egységes egésszé. Ennél is nagyobb probléma, hogy ez a külpolitika súlyos orientációs tévút. Hadban állunk a szövetségeseinkkel, főleg az Európai Unióval, amelyet támad és gyaláz a miniszterelnök. A nemzeti konzultációnak csúfolt kérdőív egyik fő céltáblája Brüsszel, holott, ne feledjük, ez az európai kormányzati képviselők találkozóhelye. Ez a külpolitika eljátssza azokat az esélyeinket, amelyek az európai felzárkózással kapcsolatban még mindig fennállnak, tehát még mindig nem lenne késő, hogy visszakapaszkodjunk. Orbán folyamatosan gyanús társaságba keveredik. Látszott, hogy rendkívül élvezte az Új Selyemút-csúcstalálkozót Pekingben, és elég megszégyenítő, sőt megalázó helyzetben láttuk őt képeken és videón is épp most, a NATO-csúcson.

 

Pikó Eléggé egyedül volt.

 

Balázs Nagyon egyedül volt. A kamera elkapta azokat a pillanatokat, amikor ide-oda lépegettek séta közben a vezetők, majd fölálltak egy családi fotóra, mindenki beszélgetett valakivel, közben Orbán magában kullogott vagy épp ágaskodott, hogy valaki közelébe kerüljön, de vagy nem vették őt észre, vagy nem akarták észrevenni. Látványosan elszigetelődtünk. Nagyon örülök, hogy hétfőn itt volt a kenyai külügyminiszter, mert Kenya szép ország, de jobban örülnék, ha uniós és NATO-tagállamok külügyminiszterei adnák egymásnak a kilincset Budapesten. De nem ez a helyzet, nem jönnek ide, és nem is fogadják a magyar kormányfőt vagy a külügyminisztert.

 

Pikó A külpolitika alakításában nemcsak a politikai irányításé a felelősség. Ebben a katasztrofális eredménytelenségben mennyire tehető felelőssé a külpolitikai szakma teljesítménye, vagy másképp fogalmazva, mennyit butult az elmúlt években a magyar külügyi apparátus? Mennyire képes információt, hátteret biztosítani a felelős döntéshozatalhoz, működik-e egyáltalán az információcsere a szakapparátus és a döntéshozók között?

 

Jeszenszky Azt nem tudhatjuk igazán, hogy most hogyan működik. Csak a saját tapasztalataimról tudok beszélni. Washingtonban képviseltem Magyarországot, ez mindig is nagyon fontos ország volt, és ezért nagyon sok üzennivalóm volt haza. Akkor azt tapasztaltam, hogy sok fontos jelentés vagy üzenet látható módon nem jut el a miniszterelnökhöz. Volt egy védőfal, ami bizonyos értelemben érthető, mert egy miniszterelnöknek nemcsak külpolitikával kell foglalkoznia, de egyértelmű volt, hogy szelektálnak az információk között. Azok, amelyek alátámasztották a politikáját, átmentek a falon, azokat meg, amelyek nem támasztották alá, kiszűrték. Mostanában elég nagy visszhangot váltott ki, hogy az egyébként Orbán szűk környezetéből érkező washingtoni nagykövetet, Szemerkényi Rékát alig másfél év után ripsz-ropsz hazarendelték. Korábban ő volt az, aki Orbán számára az információkat szűrte és szelektálta, most viszont neki kellett rossz híreket jelentenie, akár a nagyon várt Trump–Orbán-találkozóról, akár a CEU-ügy fogadtatásáról – nos, most is az üzenet hozóját, küldőjét hibáztatják. Óriási kockázata van a külpolitikában annak, ha egy vezető úgy dönt, bármennyire jó intellektuális képességekkel rendelkezik is, hogy nem igényli az összes releváns információt. Az információhiány rossz döntéseket szül. A jó vezetőnek igenis meg kell osztania a felelősséget, fontos, hogy hallgasson a tanácsadóira, fontos, hogy minél több szempontú, akár ellenkező véleményt is halljon, hiszen annál több esélye van arra, hogy jó és megalapozott döntést tudjon hozni. Erre most esély sincs, a nagyköveti gárdában hatalmas változások mentek végbe, nagy tapasztalatú embereket nyugdíjaztak, leváltottak, elküldtek, eltanácsoltak, és én ugyan egyetemi oktatóként nagyon örülök, ha fiatalok kerülnek fontos pozíciókba, de a külpolitikában a túlzott fiatalítás nagyon kockázatos dolog. Ha nagyköveti posztokra, külügyminisztériumi belső posztokra harmincéves, külpolitikai tapasztalattal nem rendelkező fiatalok kerülnek, azok még rá vannak szorulva, hogy csak azt tegyék és mondják, amit elvárnak tőlük. Egy nagykövet ma nem nyilatkozhat önállóan, jóváhagyást kell kapnia erre Budapesttől, ami végső soron a miniszterelnököt jelenti. Akár jelentéktelen, apró kérdésekben is a legmagasabb helyről kell a jóváhagyás. Egy jól működő rendszerben mindenki tudja, hogy mi a dolga. Engem is piszkáltak annak idején, talán Kovács László is, hogy Antall viszi a külpolitikát, és én csak végrehajtom. Nem, én mindig elmondtam, hogy nekünk azonos a felfogásunk, végtére a tanítványa is voltam, úgyhogy Antallnak nem kellett engem utasítgatnia vagy esti telefonokban elmondania, hogy mit csináljak. Én azt képviseltem, amit ő vallott, és nem a parancsára, hanem mert osztoztam a közös célokban.

 

Kovács Nekem soha eszembe se jutott, hogy Antall József és Jeszenszky Géza között valamilyen diszharmónia lenne. Azt vettem észre, hogy ugyanúgy gondolkoznak, Jeszenszky Gézáé a külpolitika iránti felelősség, és természetesen nem kerülhet, de nem is került szembe Antall József világképével. Ugyanezt éreztem én Horn Gyulával kapcsolatban. Akkoriban sokan kérdezték tőlem: nem kellemetlen, hogy a főnököd, a miniszterelnök, korábban külügyminiszter volt? Épp ellenkezőleg, megkönnyítette a dolgomat, mert pontosan ismertem a gondolkodását, és tudtam, hogy mi az, amit előre jelezni kell neki, mielőtt lépnék, és mi az, amiről elég utólag tájékoztatni. Soha nem volt köztünk semmiféle konfliktus, a nézeteink abszolút azonosak voltak. Eszembe se jutott volna olyasmi, mint amit Martonyi János kihirdetett egy nagyköveti értekezleten, hogy onnantól kezdve a nagykövetek munkáját úgy fogják mérni, hogy mennyire keményen reagálnak a fogadó ország Magyarországot kritizáló nyilatkozataira. Döbbenten néztem, hogy például a londoni magyar nagykövet panaszos leveleket írogat majd a vezető angol lapoknak? Hát ilyen gyakorlatot korábban afrikai országok nagykövetei folytattak. Ezzel az elvárással el is lehetetlenítették a nagyköveteket, mert ezek után azt gondolhatták róluk a fogadó országokban, hogy ezek csak postások, nem kell őket komolyan venni.

Balázs Péter említette, hogy nemrég járt itt a kenyai külügyminiszter, és ezt a kormánypárti magyar sajtó nagyon fontos diplomáciai eseménynek állította be. Korábban Magyarország nemzetközi súlyát az jelezte, ha a meghívásomra délelőtt Colin Powell, az amerikai külügyminiszter tartott előadást a magyar nagyköveteknek, délután meg Javier Solana, az uniós külkapcsolatokért felelős biztos.

Szánalmas, hogy a magyar közvélemény egy része, miközben nem rajong Orbán belpolitikai teljesítményéért, mennyire szimpatizál ezzel a szabadságharcos mázzal leöntött, nemzetvédőként eladott külpolitikával. Sokan úgy gondolják, hogy Orbán Viktor ezzel tényleg Magyarország érdekeit védi.

 

Pikó De ez belpolitikai siker.

 

Kovács Igen, az. Ez egy olyan külpolitikának feltüntetett játék, amely csupán Orbán Viktor családjának és szűk baráti körének érdekeit szolgálja.

 

Balázs Nemcsak a külpolitikai stratégia hiányzik a valódi nemzeti érdekek szolgálatában, de a végrehajtás eszközrendszere is. Ez lényegében két pilléren nyugszik, az egyik a munkatársak, a másik a rendszer, amelybe az embereket tesszük. A munkatársakat egy ekkora ország, mint mi, részben kiválogatja – valamikor volt a külügyben egy nagyon igényes felvételi rendszer, ma már tudomásom szerint nincs ilyen –, részben pedig ő maga képzi ki, ez kiváltképpen hiányzik. Képezni kell, mert nincsenek kész emberek, holott jól indult a dolog, mert Magyarország megtartotta a korábbi gárdát, köztük az IMO-sokat is, miközben Németországban azonnal kirakták mindet a külügyből.

 

Pikó Elnézést, de kikről beszél?

 

Balázs Az IMO-sokról, akik a moszkvai diplomáciai akadémián végeztek. Egyébként nagyon jó oktatást kaptak, de Németországban az egész gárdát elbocsátották, hiába írtak közös levelet annak idején, hogy szeretnék tudásukkal a hazájukat, az egyesített Németországot szolgálni. De nem kértek belőlük. Mi Magyarországon megtartottuk őket. Megnéztem a külügyben, hogy kik voltak IMO-sok, csakhogy tudjam, és jó szakembereket találtam.

 

Jeszenszky Ezzel kapcsolatban Antallnak az első nagyköveti értekezletén, 1990 nyarán volt egy nagyon fontos megjegyzése: azok közül, akik a Szovjetunióban végeztek vagy tanultak, lehet, hogy egyeseket beszerveztek, és ügynökök lettek, de aki a szovjet valósággal valóban megismerkedett, az biztos, hogy nem lett szovjetbarát.

 

Balázs Ez szellemes, igen.

 

Kovács Horn Gyulára például ez abszolút igaz volt.

 

Balázs Ez valóban többekre is állt, de hát Orbán belső köreiben is vannak olyan rangos diplomaták, akik IMO-sok voltak. Az MDF-kormány frissítést is hozott, felvett olyan embereket, akikből aztán jó diplomaták lettek, és a két csapat összecsiszolódott. Ez kezdett erodálódni már az első Orbán–Torgyán-kormány alatt. Most pedig tényleg tapasztalat és tudás nélküli emberekkel cserélték le a hozzáértőket. De hogy beszéljünk a rendszerről is: egy ekkora országnak, mint Magyarország, nem lenne szabad túlterjeszkednie a világ államainak körülbelül egyharmadán. Ez hatvan-hetven képviseletet jelent, ez az egészséges méret, erre van szükség. Természetesen ott kell a képviselet, ahol az hatással lehet Magyarország érdekérvényesítésére, és annyi képviselet kell, amennyit finanszírozni tudunk. Orbánék messze túlterjeszkednek ezen a körön. Nyakra-főre nyitnak nagyon távoli, egzotikus helyeken képviseleteket, gyaníthatóan azért, hogy valakiket oda helyezzenek. De még ezen is túltesz a kereskedőházak hálózata, ami teljesen értelmetlen, mert messze túl vannak a magyar actio radiuson, a hatósugarunkon. Egy kereskedőház nem az Audinak vagy a Mercedesnek kell, hanem a magyar kis- és középvállalatoknak. Azok érdekérvényesítése nem ér el olyan helyekre, ahová a repülőjegyet sem tudják megfizetni, nemhogy az áru fuvarozását! Kár a pénzért. Ezenkívül úgy látom, hogy tényleg a büntetőjogi felelősség határát súroló, saját számlás vásárlásokkal foglalkoznak, tehát az állam árut vásárol azzal, hogy majdcsak sikerül valahogy eladni, hitellel vagy hitelgaranciával finanszíroznak olyan műveleteket, amelyek nagyon gyanúsak. Úgyhogy se ember, se rendszer, se stratégia.

 

Pikó Önök elképzelhetőnek tartják, ismerve a magyar társadalom elköteleződését az Európai Unió és általában Európa iránt, hogy Magyarországot ki lehessen vezetni az unióból? Egyáltalán: önök szerint lesz erre politikai akarat?

 

Jeszenszky Fél évvel ezelőtt erre a kérdésre azt válaszoltam volna, hogy ez elképzelhetetlen, hiszen annyira irracionális, annyira ellentétes a magyarság nemzeti érdekeivel. Valóban, már vannak olyan jelek – elsősorban a miniszterelnök és a hozzá szuperlojális apparátus részéről –, amelyek előrevetíthetnek egy ilyen jövőt. De azért ezt cáfolja, hogy még a közelmúltban is elhangzott olyan miniszterelnöki megnyilatkozás, hogy mi egy erős Európai Uniót kívánunk. Ez a már megszokott kettős beszéd: másként viselkednek a vezetők külföldön, különösen a brüsszeli csúcsértekezleteken, majd onnan kilépve már egész mást mondanak a hazai sajtónak. Ha a magyar társadalmat vagy annak jelentős részét sikerül meggyőzni, hogy valóban Brüsszel a mi nagy ellenfelünk, ha túl sokan mennek lépre, akkor már nem váltana ki megdöbbenést és ellenállást az sem, ha akár csak sértődésből Magyarország valami ehhez hasonló radikális lépést tenne. Itt beszéltünk elég sokat az Európai Néppárt és a Fidesz viszonyáról. Ott már nagyon sokan el tudják képzelni azt, hogy ha az Európai Néppárt elengedi Orbán kezét, akkor ezt érzékelve gyorsan ki is lép a Néppártból, és csatlakozik egy másik frakcióhoz. Volt már ilyen az ő pályáján. Valamikor Orbán a parlament európai bizottságának elnöke volt, aztán a Liberális Internacionálé alelnöke lett, és mielőtt a Liberális Internacionálé leváltotta volna a posztjáról, kilépett onnan. Azután volt az Európai Néppárt alelnöke is, és amikor már elég sok fenntartás volt vele szemben, és várható volt, hogy legközelebb már nem választják meg alelnöknek, akkor gyorsan visszalépett. Komoly veszélyt jelent az, hogy a magyar társadalom hozzászokik ahhoz a gondolathoz, hogy az unión kívül is van élet. Lehet, hogy van élet, de az nem az az élet, amelyre vágyunk, és amelyre szükségünk van.

 

Kovács Eszembe jut egy 1994 elején történt beszélgetésem a Fidesz egyik legmarkánsabb, ma is magas tisztséget betöltő vezetőjével, akivel egy államfői vacsora keretében egy asztalnál ültünk. És miután már megettük a levest, de még mindig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, föltettem hát azt az ostoba kérdést, hogy mondd, amikor magatok között vagytok, akkor a Fideszt még mindig liberális pártnak gondoljátok, vagy már inkább konzervatívnak? A következő választ kaptam: „Tudod, mi az ilyen kategóriákra, hogy liberális, szociáldemokrata, kereszténydemokrata, konzervatív, magasról teszünk. Minket egy dolog érdekel: a hatalom.” Amikor később itt járt Wim Kok holland miniszterelnök, akkor én már az ellenzékbe került MSZP elnöke voltam, és a személyes találkozónkon megkérdezte, hogy tulajdonképpen, mi is ez a Fidesz? Hogy jött létre? Idéztem neki ennek a fideszes vezetőnek a mondatait, mire Wim Kok: köszönöm, mindent megértettem a Fidesszel kapcsolatban.

Azt hiszem, ez azóta sem változott. Végtére is a Fidesz teljhatalmú urának, vezérének, Orbán Viktornak a személyes és hatalmi érdekeitől, a hozzá tartozó szűk kör érdekeitől függ az, hogy Magyarországot adott esetben kivezeti-e az Európai Unióból, vagy olyan politikát folytat, amely miatt egyszerűen kirekeszti önmagát. Utóbbi esetben még azt is mondhatja, hogy kérem, hát ilyen ez az Európai Unió. Kizártak bennünket, mert azt mertük tenni, ami a mi nemzeti érdekeinket szolgálta.

 

Balázs Az EU-ból ki lehet lépni, az angolok most megmutatják, hogy miként kell a gyakorlatban alkalmazni az 50. cikkelyt. De azt is megmutatják, hogy mi a következménye a kilépésnek, ők is most ébrednek rá nagyon sok mindenre, amivel korábban nem számoltak. Ezzel együtt Anglia nem lehet precedens senki számára, tudniillik egy szigetről van szó, amelyik a kontinenstől nyugatra úszik az Atlanti-óceánban, közös nyelvet beszél az Egyesült Államokkal és egy világbirodalom kapcsolatrendszerének az örököse. Tehát egészen más helyzetben van, mint például a szárazföldbe mélyen beágyazott Magyarország, amelynek a legtöbb szomszédja EU-tag. Nem is tudjuk elképzelni, milyen sorsra jutnánk, ha Magyarországot kivágnánk innen, mint egy puzzle-darabot. Ezzel együtt nem tudom kizárni, hogy Orbán fejében ez a gondolat forog, mert láthatóan gyűlöli ezt az európai klubot, nem szeret oda járni, és lehet, hogy addig feszíti a húrt, amíg sikerül neki egy ilyen visszafordíthatatlan szituációt előállítania. De akkor a Kossuth térből lesz a budapesti Majdan.

 

Pikó Nem túlzás ez?

 

Balázs Ezt abszolút így gondolom. Ukrajnában is az történt, hogy Janukovics nem írta alá a társulási szerződést, és erre az emberek utcára vonultak. Ha Kijevben ez megtörtént, akkor Budapesten sokkal inkább megtörténne, és akkor már nem piknikhangulatú demonstráció lenne, hanem – ne adj’ isten – véres tüntetés.

 

Lángh Júlia: Talált regény (a dupla számból)

Házunk közös szeméttárolójában az egyik kuka tetején néhány gondosan összehajtott blúz és pulóver fölött egy könyv feküdt, címlappal lefelé. A földszinti szeméttároló egyébként kulcsra nyílik-csukódik, nehogy már holmi hajléktalan kurkászók belenyúlkáljanak, és szerteszét szórják a szemetet, ahogy ezt tették régebben azok az élhetetlen disznók – miként erről nemrégiben értesített egy kevéssé píszí öregasszony. Igaz, a szavaimat én se nagyon válogattam meg egy másik alkalommal, amikor egy borús reggelen rám csapódott a kukatároló ajtaja, és bentről nem lehetett kinyitni. Ott álltam a háromfelé szelektált szemét között, házi, papír, műanyag (rossznyelvek szerint később majd összeöntik), kiabáltam, dörömböltem, kivert a veríték, ezt az irdatlan tehetetlenséget érezheti az, akit bevágnak a börtönbe. Kattant a zárka ajtaja. Hat-nyolc négyzetméteres, ablaktalan helyiségben, egy tucatnyi teli kuka szagos társaságában a technika mentett meg. Az első pánikroham után eszembe jutott, hogy kivételesen nálam van a mobilom, és egy gyors barátnői körtelefon után máris érkezett a szabadító. A jóképű ősz szomszéd feje fölött látni véltem a felmentő angyali seregeket.

Azóta mindig kitámasztom az ajtót, amikor beviszem a szemetes zsákokat a kukákhoz. Erre a célra különben az ajtó mellett egy tégla hever készenlétben, csak a nyitott ajtó elé kell rugdosni, paranoiaűzőnek. E tárgy jelenléte feltételezi, hogy vagy mások is bennragadtak már a helyi börtönben, vagy mások is tartanak ettől.

Kellő lábmunkával a téglát eligazítva, beléptem meggyötörtetésem korábbi színhelyére, és a bal első kukán rögtön észrevettem a könyvet. Míg dobáltam szemetes zacskóimat a megfelelő tárolókba, a hátamban éreztem az üzenetet: gyere, nézz meg! Mentem.

Arccal lefelé feküdt a kukásoknak kikészített ruhák tetején. Megfordítottam, mondhatnám lelepleztem. Ahá, szóval te akarsz bemutatkozni nekem! Fölhívtad magadra a figyelmet, mert sért, hogy tőmondatos közhelyeken kívül semmit nem tudok rólad, hogy sosem olvastalak! Csak emlékszem, hogy ügyes, sikeres szerző voltál, a Kádár-korszak odaadó szócsöve a propagandisztikus lektűrpiacon. Amikor egy fiatal barátnőmnek említettem, hogy Szilvási Lajost olvasom, sőt, talán írok is róla, boldogan felkiáltott: Imádtam! Jó krimik voltak, és főleg izgi szexjelenetek! Kamaszkoromban mindannyian faltuk Szilvási könyveit, tette hozzá mintegy mentegetőzve.

Nosza, akkor ezt megnézem. És tudom, mit fogok találni: életképeket az 1970-es, 80-as évek Magyarországáról, az MSZMP aktuális irányvonalának és a Kádárral megbékélt szocialista hazának megfelelő tálalásban, a hivatalos kánon részeként.

Ez prekoncepció, nem becsületes, ámbár nyilván igaz. De nézzük a bizonyítékokat.

A megvizsgálandó corpus delicti Szilvási Lajos A néma című, 536 oldalas regénye. Megjelent a Szépirodalmi Kiadónál 1984-ben, majd újra 1987-ben, és 2004-ben ismét, a Háttér Kiadónál, a Sikeres magyar regények a 60-as, 80-as évekből sorozatban. Amely sorozatról A néma megjelenésén túl semmi nyomot nem találtam az interneten.

Az első kiadás fülszövege szerint a szerző „…részben a társadalmon kívüli, saját törvényű – illetve többnyire törvénybe ütköző – narkós, csöves tenyészetekbe merészkedett el író-felderítőként, részben pedig egy önpusztító magatartás eredetét, természetét kíséri figyelemmel egy, a családja ellen lázadó „kádergyerek” – illetve éppen e helyzet meghatározó volta ellen lázadó, tehetséges, derék fiatalember – tragikus fordulatú sorsában.”

A termelőszövetkezeti elnökség után országos vezetőszerepet betöltő gazdaságpolitikai tekintély, Lestár Lajos 17 éves fia, Balázs erkölcsi kérdésben összekülönbözik apjával, meglép otthonról, mindenféle munkát elvállal, két évig munkásszállásokon hál, de ott is otthontalan, persze. Értelmiségi kádergyerek, nem ismeri a melós tempót. Visszatér a kissé lenézett családi házba. Toni nevű barátnője, talán szerelme, ez nem egészen világos, belefullad a folyóba, nem tudjuk, hogyan, és Balázs elhatározza, meg fogja ölni a gyilkost. Mert tudja, ki az. (Vagy csak képzeli? Ez homályban marad.) Gurunak hívják a feltételezett gyilkost, a helyi bandavezért, aki szerint úgy lesz szebb a jövő, ha kipusztul az emberiség. Egyébként egy elhagyott pince sötétjében, gyanús szertartásokkal drogoznak az istenadták. Balázs verekedésbe keveredik Guruval, aki egy késsel átszúrja a torkát, eltalálva a hangszálait.

Megvan tehát a főhős, a Néma, aki az utolsó oldalakig rettenthetetlenül készül egy gyilkosságra. Kemény pingpong következik a nyomozó és a kamaszfiú között, aki nem árulja el, ki szúrta nyakon. Persze hogy nem, magának akarja az ítélet-végrehajtást, de nem az átszúrt nyaka, hanem a szerinte megölt szerelme miatt. A nyomozó pedig bogozgatja a fiú viselkedésének hátterét. (Halovány kacsintás Raszkolnyikovra.)

A stílusról most csak ízelítőül a fülszövegben idézett szerzőtől: „…a napjainkban mind járványosabb életérzés, az elidegenedésnél is bénítóbb tudatos közöny sorvadásképlete is kirajzolódik”.

Ez mondjuk igaz, kirajzolódik. És az is igaz, hogy ez nem egy rossz könyv. Ügyes, fordulatos cselekmény, valódi konfliktusok, mélyen megrajzolt jellemek, érdekes mellékszereplők. És mondanivaló zsúfolásig: a fentiek mellett a szocializmus fonákságai, vezetők hatalmi harca, generációs konfliktus, párttagok önvizsgálata, melósok élete, kamaszkori válság, én-keresés, bimbózó szerelem, divat, rock…

Kezdjük ez utóbbival.

A másik Lestár fiú, a rockzenész Aurél „kurta kacajában smirgli csikorog”, ebből máris tudhatjuk, mit gondoljunk a rockról. De sokkal többet is megtudunk a „betanult révületről”.

Pozitív hősünk, a Néma véleménye bátyjáról: „…a nyavalyatörős hitványkodást, hogy rángatózó reflektorok pásztáiban, páros lábbal, mint egy kanveréb ugrándozzon a térde körül gomolygó színes műfüstben a világot jelentő deszkadobogókon, és ágyékához támasztott Gibson gitárját ütemesen előre lökdösve, mint egy párzó kecskebak, kappanhangon hörögje bele a mikrofonba a képmutató lázadását, aminek minden témáját a csupa nagybetűvel civilizált NYUGAT befutott bandáitól kopírozta…”

Következzék a nyomozó divatbemutatója, miközben „Rod Steward rikácsolt a korongról, herélt harákolása felülről is, oldalról is”… „Hasra csomózott ing, foltos kacabajka, divatbemutató bölcsész népviseletből, műrongyokból műnyomorúság, kontra az aranyszegélyes porcelán terítékhez, az aranydomborítású étlaphoz, amiben csak a legcsóróbb húsétel telik ki egy szorgos szövőlány napi béréből, playboyok zarándokhacukában, playgirlök kolduskosztümben, Budapest belvárosának bánatos aranyifjúsága…” (Nem olyan ez, mint az emlékezetes „romkocsmában merengő bölcsészek”?)

A happening is megkapja a magáét a nyomozótól, aki időnként Nietzschét idéz, Pascalt, Kantot emleget. És lélekelemez. Meg szlengben beszél. „Hát én mélyen belepillantottam a kacsintójába. Kovászos volt benne a majré.”

Szexügyben nem láttam „izgi jeleneteket”, talán ez lett volna az: „…izgalmakat foltozott rám a láthatatlan nyomokkal, amiket az érintései hagytak a bőröm fogékony hámján”. Vagy talán szexisnek tekintsük a kamaszlány testének leírását? Szerintem van benne egy leheletnyi pedofil árnyalat: „…kétségbevonhatatlanul női a domborzata, pedig még mindig nem sokkal több tizenhétnél. Plasztikusan igénybe veszi a fehér T-shirt pamutanyagának rugalmasságát a tartalom, egyáltalán nem serdülőkre jellemző két dombormű tartja feszesen mellmagasságban a trikó tapadós textiljét.”

(Itt jegyzem meg, hogy szerzőnk tobzódott az alliterációkban. Durva dobszóló döngött; büszkeség borzongott a bőrömben; kerületünk kimért koldusa; parázsló poézisom pödrődve… ugyanis füstbe ment, mert elégette a verseit. És még sok hármas ritmusú alliteráció.)

Vissza a szexhez. A fő gond az ifjú lázadó számára inkább ez: „Hogyan irtottak ki belőlünk mindent, ami nem testi a szexben? Filmek keveregtek az emlékezetemben, erőszak, perverz képek, rafinált rohadás minden jelenetben, ahol csak vetkőznek a vásznon, művészfilmekkel műveltek minket igényes esztétikai nevelésünk keretében, láthattuk a főhőst száz variánsban ocsmánykodni…” (Kiemelés az eredetiben.) Magát is ostorozza, katolikus-kommunista önvizsgálattal. „Kívülről iszonyodtam a képmutató másiktól, aki én voltam, szerelem nélkül fetrengő fiatal test egy másik fiatal test szétnyílt combjai között, szerelem nélkül párzó robotember, ez vagyok… meg vagyok verve a nagy közös kórsággal, amitől csupa ivarzó állat lett mibelőlünk.”

A korszellemnek megfelelő az időnkénti buzizás; az alábbi példában figyelemre méltó, hova teszi a helyszínt: „a katolikus kegyszerkereskedés kirakata előtt két karcsú buzifiú kacérkodott két éltesebb elegáns úrral. Langyos nevetésük lágy volt, mint homokban a cukrozott takony.” Na még egy mondat: „Buzik nyálaznak ki magukból ilyen kocsonyás vakerokat.” Olvasó, tudd, hogy mihez tartsd magad.

És mit gondoljon a nyájas olvasó a disszidálásról? Ditta, a család leánygyermeke, fiatal orvos, dobbant. Az anya úgy érzi magát, mint akit pofon csaptak, mint akit leköptek. Szégyelli magát. Az elvtársak előtt, önmaga előtt. Továbbá szégyenkezik a fia „fülledt fantáziája” miatt is: „Tehát a nőket fogod felelőssé tenni azért az állapotért, amibe… egyebek között… te, fiam, és a hozzád hasonló felelőtlenek hecceltétek bele az ifjúságot, az erotikus muzsikátokkal, meg a szuperszex verselményeitekkel. A szennyhullám, amit rázúdítottatok az országra…” Egy kis rockellenes kitérő után elkötelezett kiáltás: „…gitározzátok világgá, hogy a nők felelősek az országos lógásért, a silány munkáért, minden ellopott alkatrészért, a táppénzcsalásokért, a sikkasztásokért, az utcai rablásokért, a lakásfosztogatásokért, minden mocsokért, ami együtt és külön-külön nemzeti jellemvonássá kezd válni ebben az országban.”

Van itt társadalomkritika. A kollégiumban lakó, egyetemista Toni mondta: „Ezt a sokba kerülést addig tudatosítják a hallgatóban, ameddig vagy elhiszi, hogy ő egy undorító parazita, aki a társadalom nyakán élősködik, vagy már kezdettől megutálja az egész államot, mert egykettőre elkezd a könyökén kijönni a szöveg, hogy a jótétkedő állam, aki minden nap a mellét döngeti, mennyire marhán ingyenes minálunk a szocialista közoktatás, százszor az orrod alá dörgöli, hogy naplopó eltartott vagy.”

Van építő kritika a szocialista munkaerkölcsről: „…a magyar munkásosztály építőipari populációjából egyesek olyan magatartást tanúsítanak, mintha tataroznának.” Sódermizéria van, a depók csak állami építővállalatokat szolgálnak ki, de a hegyoldalban nyolc nagy luxusvilla épül, „gavallér pénzt tejelnek az anyagért”. Hát persze hogy ez is ismerős. Minden ismerős itt.

Nem teszem vissza Szilvásit a kukák tetejére. Ha egyszer megkérdezi az egyik unokám, milyen is volt az a Kádár-korszak, akkor a kezébe adom.

A szeméttároló ajtaját pedig továbbra is kitámasztom, pedig már van belülről egy működő kilincs.

 

 

Dalos György: Kisvilág a nagyvilágban

Jeruzsálem, Berlin, 2023. március-április

Valeria Is Getting Married, „Valéria férjhez megy” – Pesten nyilván ez lenne a címe Mihal (Michaela) Vinyik ukrán-izraeli rendezőnő 2021–22-ben, még a háború előtt elkészült filmjének, amelyet a jeruzsálemi Kinemathekben láttunk A.-val. A cím így pontatlan lenne, mert az orosz nyelvű ige „vühógyit” és nem „vüjgyet”, nem befejezett, hanem folyamatos igealak, Valéria legföljebb próbál férjhez menni. Nővére, Krisztina már hét éve megcsinálta a szerencséjét: interneten sikerült izraeli társra találnia, s így elhagyhatta Ukrajnát. Tartós és a jelek szerint jó kapcsolatban él eszeválasztottjával, aki maga is részt vesz a különös bizniszben: facér izraeli férfiaknak fiatal ukrajnai lányokat közvetít házasság céljából. Csakhogy itt a bökkenő: feleségjelöltünk nem beszél ivritül, töri az angolt, a leendő férj pedig ukránul és oroszul nem tud. Valéria és a kiszemelt vőlegény között Krisztina tolmácsol, ám a terv egészen banális okból zátonyra fut: a lánynak nem tetszik a derék, nála kicsit idősebb férfi, kikosarazza, és visszarepül Ukrajnába.

Dalos György (forrás: infovilág.hu)

Ez a szerény költségvetéssel készült, gyakorlatilag egy panellakásban leforgatott 70 perces filmdráma visszaadja Izrael Állam egyik sajátos gondját. A cionista bevándorlási politika legerősebben a cári birodalomból csábította a Közel-Keletre a pogromoktól rettegő zsidókat, s adott ezzel erősen szláv jelleget Palesztinának. A hatvanas-hetvenes évektől a Szovjetunió lett az alija (= „feljövetel”) fő forrásvidéke, a „történelmi haza”, amelynek földjét, mint Viszockij énekelte némi túlzással, „harmadrészben volt népünk lakja már” – számuk a hetvenes évek elejétől 1986-ig elérte a 160 ezer főt. A peresztrojkával beköszöntő utazási szabadság és a SZU összeomlása azután robbanásszerűen megnövelte a bevándorlók tömegét, ma már 1,2 millióan lehetnek. Csakhogy míg az első nemzedék még szovjet földet hozott be cipője talpán, addig azok, akik mostanság szállnak le a lodi repülőtéren, a széthullott birodalom és a háború nehéz levegőjét cipelik lelki poggyászukban.

Az óhaza – az Oroszországi Föderáció – nem szűnik törődni gyermekeivel. Szinte minden orosz újság tartalmaz Moszkvában szerkesztett kormánypárti betétlapokat: az egykori hivatalos ifjúsági napilap, a Komszomolszkaja Pravda privatizált és bulvárosított változatát, valamint a hetenként megjelenő Argumenti i Fakti friss számait. A mindenütt fogható Planyéta, az orosz állami tévé, putyini vonalon mozog: reklámok szabdalta szappanoperákat kínál szerelmi háromszögekkel és mondvacsinált kórházi konfliktusokkal, az édesbús záróképekre pedig az Este Vlagyimir Szolovjovval következik – a moderátor vele egyetértőkkel imitál estéről estére „vitát”, kimerítve a soviniszta uszítás teljes retorikai készletét. A nyolcvanas években kijöttek leszármazottai feltehetően már nem ezt nézik, hanem az izraeli műsorokat, míg az új bevándorlók csak oroszul értenek – eszik, nem eszik, a Planyétát kapják. Hasonló nyelvi magányban ukránok is szenvednek. A Harmónia kultúrotthonban Odesszából, Harkovból, Bucsából menekült művészek grafikai kiállításán fiatalok ülnek körül egy hosszúkás asztalt – épp ivrit nyelvórájukat tartják. Ők viszont oroszul vonakodnak megszólalni, igaz, amikor megtudják, hogy Magyarországról jöttünk, megenyhülnek: „Maguknak szabad.” A kisvilág átveszi a nagyvilág törésvonalát.
*
David Pressman amerikai nagykövet „széderestéjével” talán számára is meglepő mértékben zaklatta fel a kedélyeket. Röviden, mert a média már agyonírta a dolgot: a nevezetes alkalomra a diplomata több más vendég között meghívta Gyöngyösi Mártont, a Jobbik elnökét és Heisler Andrást, a Mazsihisz elnökét, s az utóbbit nem értesítette előre az előbbi jöveteléről, hanem kétfelől maga mellé, egymással szembe ültette őket. Ez lehetett volna akár protokollhiba is, de nem az volt, hanem tudatos eljárás: Washington legmagasabb magyarországi képviselője a békéltetés céljából hozta össze a botrányos Izrael-ellenes és antiszemita kijelentéséről híressé vált, majd ez ügyben bocsánatot kérő politikust s a magyar zsidóság legtekintélyesebb szervezetének vezetőjét. Jó szándékát és jóhiszeműségét nem vonom kétségbe, de a történtek alapján attól tartok, hogy nem érti Magyarországot. Az is erre vall, hogy már a botrány kitörése után „csodálatos estének” nevezte az összejövetelt, pedig elég lett volna, ha megnézi a róla készült fényképeket. A két érintett véletlenül sem néz egymásra, vakuvillanáskor a többi jelenlévő is inkább az étlapba mélyed, vagy maga elé mered – mindenki tisztában van a helyzet kínosságával. Gondolom, Pressman is érezte a feszültséget – nem véletlen, hogy egyetlen közös fotó sem készült a kibékítendő felekről.

A széder a zsidó hagyományban nem diplomatavacsora, hanem családias örömünnep az egyiptomi rabságból való kiszabadulás tiszteletére. Ilyenkor a családon kívül egy-két vendéget is meghívhatnak, sőt, illik is vendégül látni egy szegény embert, akár a stetl utcájáról is. Jómagam gyerekkori széderestjeimet a Zsidó Fiúárvaházban ültem meg, ahol több mint százan voltunk a kultúrteremben, gyerekek és felnőttek, s a vacsorát, a rituális előételek sorozatától a főételekig Hochberger rabbi és Balla tanár úr vezette le. Amíg ők nem engedték meg, egy falatot sem volt szabad a szánkhoz venni. Ezzel szemben ihattunk a gyerekeknek is kijáró, bár erősen felvizezett borból. Minden fogást ima előzött meg – ezért volt „széder”, héberül „rend”, szertartás, amelynek vallási jellegéhez nem férhetett kétség. Hogyan juthatott tehát a nagykövet – maga is gyakorló zsidó – arra az ötletre, hogy ez alkalomból meghívja a képzelhetően legalkalmatlanabb, nem kóser politikai szereplőt?

Gyöngyösinek nem volt sok veszítenivalója, talán azért, mert még az antiszemitizmusa sem igazi, nem indulat van mögötte, mint mondjuk anno Csurkánál, hanem számítás, akárcsak a Jobbikot alapító Vona Gáborban, aki annak idején szintén lefutotta a maga köreit a náci beszédtől a zsinagógalátogatásig – igaz, ő az ellenlábas zsidó hitközségtől kért és kapott feloldozást. Az amerikai nagykövetet talán a washingtoni külügy fogja óvatosabb vacsorarendezésekre inteni, de nem valószínű, hogy megválnának kulcsemberüktől, aki néhány nap múlva be fogja jelenteni, hogy az „orosz kémbanknak” nincs helye Magyarországon. Nyert továbbá az ügyön a Fidesz, amelynek már 2012-ben is kapóra jött Gyöngyösi fellépése – még egy kvázi antifasiszta tüntetést is kanyarítottak belőle. Ilyen szélsőség mellett könnyebb volt mérsékeltnek látszani és egyben meglengetni az illiberalizmus zászlaját. Igazi vesztese ennek a dolognak Heisler és rajta keresztül a Mazsihisz, amely májusban tartja hihetőleg őrségváltással járó tisztújító közgyűlését.
Leginkább, bevallom, azt szerettem volna, ha Heisler, megpillantva az egyetértése nélkül reá tukmált asztaltársat, sarkon fordul, és faképnél hagyja a megalázó ceremóniát – kezdjen csak David Pressman az általa teremtett széderi renddel, amit tud és akar. Nem így történt, és emiatt a Mazsihisz-elnököt saját táborán belül is hibáztatják, külső támogatásra pedig nem számíthat. A kormánnyal való viszonya Szabadság téri emlékmű óta, amely ellen tiltakozva a Mazsihisz kiszállt a holokausztévből, eléggé feszült. Még feszültebbé vált, amikor felemelte szavát a Sorost kifigurázó óriásplakátok ellen. Ugyanakkor a hivatalos Izrael Soros ügyében egy platformon áll a magyar kormánnyal, mert a milliárdos palesztin szervezeteket is támogat. És akkor itt van még az Orbán–Netanjahu-férfibarátság! Egyszóval beszorított kis hitközség a Mazsihisz, öregedő tagsággal, társadalmi zárványt alkotó felekezeti zsidósággal és belső súrlódásokkal, a háborús hírek sújtotta Kelet-Európában, s a gyűlöletkultúra által elárasztott magyar közéletben. A kisvilág nem veheti fel a kesztyűt a nagyvilággal szemben.
*
Lakásom különböző pontjain tucatnyi szájmaszkot szedtem össze, köztük két vadonatújat és több használtat. Akad közöttük sima, ajakra illeszthető, és csúcsos, külön orrvédővel, színben pedig fehér, kék és fekete. Legtöbbhöz úgy jutottam, hogy az előzőt otthon felejtve orvosi rendelőkben, nagyobb üzletekben, gyógyszertárakban ad hoc szereztem be. A világjárvány harmadik esztendejében az üzletekben csökkent a maszk árfolyama, van, ahol egy eurót kóstál, s van, ahol ingyen adják, viselése a legtöbb helyen nem kötelező. A sajtóból kissé borzongva értesültem arról, hogy a hivatalos készletekből 17 milliót, mint lejárt szavatosságút, elégettek – ahelyett, mondják a bírálók, hogy a harmadik világnak ajándékozták volna, ahol még így is hasznosak lehetnének. A koronavírus, biztatnak, Európában lecsengett.

Már-már nosztalgikusan visszanézve egy korszaktól veszünk búcsút. A szájmaszkbiznisz valóságos viseleti kultúrát hozott létre: lehetett kapni külön férfi-, női és gyermekálarcot, vidámat, pepitát, télapósat, nemzeti színűt, névre szólót, ötvendarabos zárt csomagolásút és alkalmit. Persze nem csupán a köznépnek szánt csóró, mosható vagy eldobható változatok kerültek piacra, hanem igazi, dizájnos luxustermékek is: a Siriano „kristálymaszkja” potom 535, a Vuittoné 970 dollárba, a Jacob & Co „gyémántmaszkja” 250 ezer, az Yvel Covid–19 pedig másfél millió dollárba kerül – igaz, 18 karátos aranyból, 3600 fehér és fekete gyémánttal kirakva. Ezek az árak megérdemelnék, hogy utólag felvétessenek Ráth-Végh István Az emberi butaság története című klasszikus kuriózumgyűjteményébe. (Megjelent a Mozgó Világ 2023 májusi számában, nyitókép: timesofisrael.com))

Mihályi Péter – Szelényi Iván: Harminc év után

(A szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet
ellentmondásai)

Nem tudják, de teszik

1989–90 pezsgős mámorában sokan azt hittük, hogy elérkezett a „történelem vége”, a világ jövője csak a liberális és a demokratikus kapitalizmus lehet. S valóban, mintha másfél évtizeden át a világ ebbe az irányba mozdult volna, nőtt a szabadnak, liberális kapitalista demokráciának nevezhető országokban élők aránya és száma, jóllehet a Föld népességének nagyobb része továbbra is kapitalistának besorolható, de liberálisnak vagy demokratikusnak aligha tekinthető rezsimekben élt. A Freedom House kimutatása szerint 2005 után azonban ez a trend megváltozott, és még ma is nő azok aránya, akik illiberális, autokratikus vagy éppenséggel diktatórikus rendszerekben, „nem szabad” országokban kénytelenek élni.

A nagy áttörést a radikális jobboldali autokraták térnyerése idézte elő: Narendra Modi Indiája, a magyar és a lengyel illiberalizmus, a trumpista Egyesült Államok és mindazok, akik a brexitért kampányoltak Angliában. Ezek a vezetők egy kívánatosnak gondolt, etnikailag homogén, szuverén nemzetállam nevében bírálják a világ globalizációs, multilateralizmusra törekvő tendenciáit. De feltámadt a már halottnak gondolt radikális baloldali tradíció is (a továbbiakban: rad-bal és rad-jobb). Kínában a kommunista párt elnöke, Hszi Csin-ping 2012-ben elindította országát a maoizmus puhább változata felé. A kínai mintát kényszerűen másolja Vietnám, Kambodzsa és Laosz – Észak-Koreáról nem is beszélve. A rad-bal képes volt betörni a világpolitika szintjére az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában is.
Bár a rad-jobb és a rad-bal között lényeges a különbség a kapitalizmus megítélésében (a rad-jobbnak elég a szabad verseny nemzeti érdekeknek megfelelő korlátozása, a rad-bal fel akarja számolni a világkapitalizmus teljes rendszerét), de egyetértenek a liberális demokrácia kritikájában. Szándékaik ellenére a rad-jobb és a rad-bal meglepő szövetségét látjuk számos országban, így Magyarországon is. Marxszal szólva: nem tudják, de teszik.

Mihályi Péter

Régen minden jobb volt?

A világfájdalom ritkán és régen használt, németből fordított kifejezése a magyar művelt köznyelvnek. Az a hiedelem, hogy régen minden jobb volt, illetve hogy a világ olyan mély gazdasági, politikai és morális válságban van, hogy csak egy radikális változás mentheti meg. Ennek radikális jobboldali változata a múlt idealizálása, a Nyugat hanyatlásának elmélete. A radikális baloldali változat szerint a kapitalizmus és a „burzsoá (liberális) demokrácia” totális meghaladásának igénye egyidejű a 19–20. századi gondolkodással. A legfrissebb narratíva így hangzik: nőnek az egyenlőtlenségek, a túlhajszolt növekedés miatt visszafordíthatatlanul pusztul a természeti környezet, sérül a biodiverzitás; már soha nem térhetünk vissza a koronavírus-járvány előtti korszakba. A radikális bal- és jobboldal egyetért abban, hogy a helyzet egyre rosszabb. A rad-jobb az ideális múltat akarja helyreállítani, a rad-bal állítólagos bajaink minden forrását, a kapitalizmust akarja megszüntetni.

Persze léteztek és vannak mindenféle gazdasági bajok. Az 1970-es évek új, azelőtt nem tapasztalt fejleménye volt a tőkés világgazdaság „stagflációs” válsága. Leállt a növekedés, és mégis volt infláció. Aztán jött a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság, ami az Egyesült Államok ingatlanpiacáról indult ki, majd kis híján szétrobbantotta az eurózónát. A 2020-ban elkezdődött koronavírus-válság soha nem látott új fejezetet nyitott a világgazdaság történetében. Egy eddig ismeretlen, korábban nem létező vírus akkora világjárványt generált, hogy majd minden ország rákényszerült a gazdasági tevékenységek és az egyéni szabadságjogok korlátozására (lockdown). Tény, hogy a tőkés országokban évtizedek óta nőnek a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek. Ez mind igaz és aggasztó, de ettől ez még nem az igazság. Nem igaz, hogy fél évszázaddal ezelőtt – vagyis 1968 előtt – minden jobb volt.

Vegyük először a hosszabb távú globális perspektívát. A liberális piacgazdaság térnyerése az elmúlt két évszázadban rendkívüli fejlődést eredményezett. 1800-ban a világ népességének 85 százaléka élt napi 2 dollárnál kevesebből, 2017-re ez 9 százalékra csökkent. 1800-ban a világ népességének 12 százaléka tudott írni és olvasni, 2017-re ez már 86 százalékra emelkedett. Nézzük a közelmúltat! Az 1970-es évek válságát két évtizedes gazdasági növekedés követte. A 2008-as pénzügyi válságot a világgazdaság két-három év alatt kiheverte, és jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a koronavírus által elmélyített gazdasági visszaesést is dinamikus növekedési periódus követheti. A világ tőzsdéi mintha valami ilyesmire számítanának. Az biztos, hogy végeredményben a 2020-as éves GDP-adat nem volt drámai: az IMF szerint a világ össztermelése csak 3,3 százalékkal csökkent. S bár az egyenlőtlenségek az egyes országokon belül nőttek az elmúlt két-három évtizedben, az országok közötti egyenlőtlenségek, főleg Kína és India felemelkedése miatt, csökkentek. Részben az országok közötti egyenlőtlenségek további csökkenése érdekében a világ 8 milliárd lakosának – melyből 2050-re 10 milliárd lesz – a belátható évtizedeken belül több és nem kevesebb növekedésre van szüksége. Kérdés – méghozzá nehéz kérdés –, hogy miként lehet ez a növekedés környezetbarát, de az biztos, hogy a zéró vagy negatív növekedés (degrowth) elképzelhetetlen, illetve az emberiség messze túlnyomó része számára elfogadhatatlan. És végül igaz ugyan, hogy 2005 óta nő a „nem szabad”, „nem demokratikus”, „illiberális” rendszerek száma, de 1970 és 2005 között éppenséggel az ellenkező tendencia volt domináns, s a legutóbbi tizenöt év idáig ezt még nem tudta megsemmisíteni. 2020-ban még mindig több a „szabad” és „demokratikus” ország, mint amennyi 1970-ben volt.

Szelényi Iván

A rad-jobb szemlélet egyik fontos állítása, hogy vissza kell térnünk múltba, szembe kell szállnunk a globalizáció okozta természeti és társadalmi pusztítással, és vissza kell állítanunk az etnikailag homogén, szuverén nemzetállamok rendszerét. A rad-bal úgy gondolja, hogy a kapitalista világrend 1970 óta folyamatosan „lejtmenetben” van. Ami a szemünk előtt most lejátszódik, az a kései kapitalizmus és a liberális demokrácia egymással párhuzamosan zajló haláltusája. A megoldás nem a múltba való visszatérés, hanem az igazi szocializmusért való küzdelem. Vissza Marxhoz!

Ennek az életérzésnek sajátos kelet-európai változata a rendszerváltás eddig eltelt bő harminc esztendejének negatív értékelése. A rad-jobb azzal érvel, hogy 1989-ben nem következett be rendszerváltás, és emiatt az első húsz év elveszett. A magyarországi narratíva szerint csak 2010-ben, a „fülkeforradalommal” kerültek a dolgok a helyükre. Másfelől viszont, amióta az „igazi” jobboldal kormányra került, Magyarország „jobban teljesít”, és kezd visszatérni a Horthy-rendszerhez hasonló konzervatív társadalmi rendhez, amit a jelenlegi kormányzat szoborállításokkal és más szimbolikus aktusokkal egyenesen ünnepel. A rad-bal szerint volt ugyan rendszerváltás, de az rossz irányba történt. A hatalomra került „neoliberális” gondolat elpusztította a valamelyest ugyan torzult, de mégis sok szempontból jó irányba tartó Kádár-korszak gazdasági és társadalmi eredményeit. Ezt a baloldalon azzal is igazolni vélik, hogy a mai magyar társadalomban számottevő Kádár-nosztalgia van, talán erősebb is, mint a szintén létező Horthy- és Ferenc József-nosztalgia. A rad-bal interpretációja szerint az emberek többsége látja, hogy Kelet-Európát s ezen belül Magyarországot a világgazdaság félperifériájára szorították – például azzal, hogy a multik nekünk csak azt engedik meg, hogy összeszereljük a másutt megtervezett német-japán-amerikai autókat. A rad-jobbos interpretáció pregnáns megfogalmazása Csurka István nevéhez kötődik. Ő már előre megmondta (1987-ben Lakiteleken!), hogy a kapitalizmus „pincérnemzetet” csinál a magyarból. Miután a rad-bal és a rad-jobb érvei közel állnak egymáshoz, nincs mit csodálkozni azon, hogy a közvélemény-kutatások során azonosított átlagos magyar választók abszolút többsége (54 százalék) még 2020-ban is azt állította, hogy az emberek jobban éltek a Kádár-rendszerben, és mindössze a válaszadók 31 százaléka vélte úgy, hogy a magyar társadalom többsége ma többet megengedhet magának anyagi értelemben, mint 1990 előtt.

És mi ennek a kudarcnak az egyik legfőbb oka? Sokak szerint a széthúzás, a „turáni átok”, vagyis az önsorsrontó nemzeti karakter, amit – állítólag – az is bizonyít, hogy Magyarországon hagyományosan magas az öngyilkosságok száma és aránya. Sokan azt is a bizonyítékok közé sorolják, ami a 20. század magyar szellemi hagyatékának fontos és értékes része: Ady „komp-ország” diagnózisát és Bibó „zsákutcás történelem” metaforáját. Ennek a gondolatnak sajátos, még a baloldalon is széles körben elfogadott alváltozata az az állítás, hogy Magyarország „éltanulóból sereghajtóvá” vált, vagyis hogy az Antall-kormány idején, 1990 és 1994 között (úgy nagyjából) minden jó volt, és csak a szociálliberális kormányzás idején, a Bokros-csomag bevezetésekor romlott el minden.
Szerintünk mindebből szinte semmi sem igaz. Cikkünkben három, a fentiekkel ellentétes állítást próbálunk meg bizonyítani.

  1. Az elmúlt harminc év összességében nem volt a katasztrófák évtizede. Ma az ország társadalmilag és gazdaságilag lényegesen jobb helyzetben van, mint 1988-ban. A rendszerváltás nem kudarc volt, hanem siker.
  2. A történelmileg hasonló pályát befutó, környező országokkal összevetve Magyarország nagyjában-egészében hasonlóan teljesített. Bár bizonyos területeken – például a privatizációban és a működő tőke importjában (FDI) – éllovas is volt, de a 90-es években megfigyelt és akkor számunkra kedvező számok jelentősége három évtized távlatából már csekély jelentőséggel bír.
  3. Voltak jobb és rosszabb évek a kormányzati politikától függően, de valójában – más országokhoz hasonlóan – Magyarország már évszázadok óta az európai félperiféria része, és máig az maradt. Igaz, hogy a félperiférián rekedt emberek „habitusa” is szerepet játszik a félperifériás helyzet újratermelődésében, de nem a habitus okozza a félperifériás helyzetet.

A magyar rendszerváltás első három évtizedének antinómiái

Rátérnénk a rendszerváltás utáni magyar fejlődés sikereinek és kudarcainak értékelésére. Azt tapasztaljuk, hogy sokan egyetlen kőtömbből kifaragott, egyirányú utcának látják az 1989-es rendszerváltást követő bő harminc évet. Ez nem így volt, számos fontos közpolitikai ügyben oda-vissza fordulatok követték egymást az évek során.

Ha nem térkép e táj. Első példánk a területi gazdálkodás átalakulásairól szól. Tőlünk ne várja senki, hogy az 1990 utáni korszakot egyszerűen „liberális demokráciának” nevezzük, de egy fontos dimenzióban – s ez a „körzetesítés” és az „önigazgatás” – Magyarország 1990-ben, az akkor regnáló jobboldali kormány idején igencsak liberális és demokratikus irányba indult. 1990 körül vita volt arról, hogy miként kell a „tanácsokat” átkeresztelni. Az MDF jobbszárnya hajlott az „elöljáróság” hagyományos nevére – legalábbis Budapest vonatkozásában –, és szeretett volna főispáni jogkörrel kinevezett figurákat állítani a megyék élére, de végül az „önkormányzat” lett a győztes, és a főispáni rendszer sem tért vissza. Manapság, amikor a kormány minden erővel arra törekszik, hogy az önkormányzatokat megfossza korábbi jövedelmüktől, van értelme úgy interpretálni a 2010 után történteket, hogy nemcsak a fővárosból, de minden települési önkormányzatból egyre inkább „elöljáróság” lesz. Mi ugyan annak idején nem voltunk az Antall-kormány hívei, de az 1990-es önkormányzati törvénnyel szimpatizáltunk.

Az 1990-es önkormányzati törvény a 60-as és 70-es években végrehajtott, sok kárt okozó körzetesítés elleni fontos lépés volt. Jóformán minden település visszakapta önkormányzatát és polgármester-választási jogát, s bár jórészt megmaradt az állami bevételek központosítása, de az önkormányzatok központi bevételekből való támogatásának kialakult a viszonylag jól kiszámítható rendszere. Az viszont igaz, hogy Budapesten ezt az önkormányzati elvet szélsőséges módon valósították meg. A kerületek igen nagy hatáskört kaptak, s a főváros önkormányzatának már akkor sem volt kellő hatalma. A mából visszatekintve úgy tűnik, hogy ez súlyos hiba volt. Attól tartunk, hogy emiatt közvetetten e cikk egyik szerzője (Szelényi) is felelős. A főváros önigazgatási rendszerének kidolgozásában a fiatalon meghalt Vági Gábornak is jelentős szerepe volt, márpedig Vági egy rövid ideig Szelényi tanítványa volt – egyike a legkiválóbbaknak. Úgy tűnik, hogy Vági a Szelényi, Bibó és Erdei által inspirált önigazgatási „mániáját” túlságosan komolyan vette. Pedig Szelényi saját amerikai tapasztalatai alapján a problémát akár előre is láthatta volna. Egy sikeres nagyváros működéséhez szükség van egy „metropolitán” – azaz centralizált nagyvárosi – kormányzatra is. Ez például Los Angelesben szinte teljesen hiányzik, ami hatalmas problémákat okoz. Lehetetlen kialakítani a tömegközlekedés rendszerét, ha ebben az egyes városrészeknek vétójoguk van. Az adott esetben például úgy, hogy nem engedik be a földalattit, nehogy az elit városrészekbe a szegények is bejuthassanak. Az ellenpélda New York városa, amely a problémát sokkal jobban oldotta meg. Ugyan a város öt városrészének van valamelyes önkormányzata, de a város egészének is van döntésképes, metropolitán kormányzata. Jobb lett volna, ha Budapesten a főpolgármesternek és hivatalának több, a kerületi polgármestereknek és hivatalaiknak kevesebb jogkört adtak volna. Ugyan Budapest még ma sem Los Angeles, de a New York-i minta hasznosabb lett volna 1990-ben.

Most nézzük az emberi jogi, szociális és etnikai kérdéseket! 2010 után, amikor a Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER) egyik fő célpontja az önigazgatási rendszer lett, kényes ügy azt hangsúlyozni, hogy emberi jogi, szociális és etnikai kérdésekben sem biztos, hogy a helyi döntések helyesebbek, mint amit ezekben a kérdésekben egy előrelátó, emberséges központi kormányzat képviselne. Kezdjük ennek kifejtését Gyöngyöspata esetével. A 2000-es évek elején Gyöngyöspata lakosságának mintegy 12 százalékát tekintették romának a faluban lakó nem romák. A roma gyerekek túlnyomó többségét „kisegítő osztályokba” utalták, ami a község nem roma többségének helyeslésével találkozott. A romák a diszkrimináció miatt bírósághoz fordultak, s a több fokon (tehát nem helyi, hanem megyei, illetve országos szinten) elvégzett bírósági eljárás után végül is a romáknak számottevő kárpótlást ítéltek meg. Ezzel Gyöngyöspata többségi, nem roma népessége nem értett egyet. Ironikus, hogy a kormányzat, mely általában a községi-városi önkormányzatok korlátozására törekszik, helytelenítette, hogy – Orbán Viktor szavaival – „amíg a többség keccsöl egész nap”, a kisebbség munka nélküli jövedelemhez jusson. A gyöngyöspatai történet jól mutatta, hogy emberi jogi, etnikai kérdésekben a helyi döntés lehet rossz, s ahhoz képest az országos szintű bírósági állásfoglalás korrekciós szerepet tölthet be, még akkor is, ha az országos kormányzat ebben a konkrét ügyben inkább a helyi véleményekkel értett egyet. Egyébként a miskolci gettóvizsgálatok is azt mutatták, hogy sokszor nem szerencsés etnikai ügyeket a helyi önkormányzatra bízni.

Itt rövid kitérőt tennénk az amerikai helyzetre, hogy megmutassuk, a fenti ellentmondás egyáltalán nem kelet-európai vagy magyar sajátosság. A föderális berendezkedésű Egyesült Államokban hosszú története van annak, hogy a helyi rasszizmusokkal szemben éppenséggel nem helyi, hanem szövetségi szintű beavatkozásra van szükség. Így volt ez már a polgárháború idején is. Az északi államoknak háborúval kellett rákényszeríteniük a déliekre, hogy szabadítsák fel a rabszolgákat, majd az 1960-as években ismét Washington közbeavatkozására volt szükség, hogy a déli államok az iskolák integrációját elfogadják és szélsőséges rasszista politikáikat (külön illemhelyek bőrszín alapján, külön ülések a tömegközlekedésben feketék és fehérek számára, stb.) feladják. Ez a konfliktus az Egyesült Államok megalakítása óta él. John Adams, az USA második elnöke „föderalista” volt, s nagyobb szerepet szánt a központi kormánynak, alelnöke, az úgynevezett „demokratikus republikánus” Thomas Jefferson viszont a tagállamok autonómiáját képviselte, és Adamsot zsarnoksággal vádolta. Ebből az adminisztráción belüli harcból Jefferson került ki győztesen (ő lett az USA harmadik elnöke), de a konfliktus a mai napig nem oldódott meg. Mai szóhasználattal élve, a demokraták inkább föderalisták, a republikánusok pedig inkább önigazgatáspártiak. Ezek a konfliktusok úgy-ahogy kezelhetők, amíg van egy közmegegyezéssel elfogadott alkotmány és független alkotmánybíróság. Ezzel együtt a mai napig ez a konfliktus az amerikai napi politika egyik kulcskérdése, s ezt jól mutatta a 2020-as elnökválasztás is. E tekintetben nincs sok különbség az amerikai és a magyar helyzet között. Könnyen lehetséges, hogy a 2022-es magyarországi választás kulcskérdése az lesz, hogy a romaellenes retorikával fellépő Jobbik milyen mértékű befolyást tud szerezni az Orbán-rezsimmel szemben álló ellenzéki szavazók körében.

Épül a magyar kapitalizmus (fotó: Teknős Miklós)

Bár a parlamenti kétharmaddal elfogadott és ezért társadalmilag (mondjuk népszavazással vagy egy szabadon választott alkotmányozó által) nem jóváhagyott magyar alaptörvény emberi jogi kérdésekben nincs messze az európai normáktól, de az Alkotmánybíróság nem elég független a végrehajtó hatalomtól. S még ha az AB merne is a végrehajtó hatalommal szembeni döntéseket hozni (a Kúria a gyöngyöspatai ügyben ezt megtette), a végrehajtó hatalom a parlamenti kétharmados többségével bármilyen törvényt, akár az alaptörvényt is megváltoztathatja (ezt is megtette Gyöngyöspata esetében).

Mondandónk lényege: nem egyértelmű, hogy a lokális vagy az országos szinten meghozott döntések méltányosabbak-e emberi jogi és szociálpolitikai szempontból. Ennek eldöntése mindenkori társadalmi harcok kérdése. Mintha ma Magyarországon a döntések centralizációja, a „körzetesítés” leginkább a végrehajtó hatalom erősítését szolgálná. Mint Gyöngyöspata esete jelezte, a NER végrehajtó hatalma, ha politikai érdeke – a következő választáson várható szavazatok száma – úgy kívánja, nem fog kiállni az etnikai kisebbségek – a mi esetünkben a romák – jogai mellett. Az illiberalizmus ideológiája – az etnikailag homogénnek konstituált „nemzet” érdekeinek elsődlegessége – is konzisztens ezzel a pragmatikus politikai érdekkel. Romaügyben tehát rosszul vizsgázott az ország – a politikai elit is meg a közvélemény is. 1989 óta a cigányok helyzete keveset javult, sok fontos dimenzióban pedig egyenesen romlott. Azt is tényként fogadjuk el azonban, hogy ezen a téren a hozzánk hasonló helyzetű országok, Szlovákia, Bulgária vagy Románia ugyancsak kudarcot vallott a romakérdés megoldásában.

Az önkormányzatiság a rendszerváltás első két évtizedének „szent tehene” volt. Direkt módon senki nem támadta az önkormányzatokat, de az igaz, hogy nagyon korán megkezdődött valamiféle technokrata „újrakörzetesítés”. Ez felgyorsult az elmúlt évtizedben, különösképpen miután a 2019-es önkormányzati választásokon előretört a NER ellenzéke több városban is. Az újrakörzetesítés friss példája az a jogi szabályozás, amely a közel 6500 házi és gyermekorvosi rendelőt mintegy ezer praxisközösségébe vonná össze. Az érvek az országos településhálózati tervhez hasonlóan technokratikusak. Ha a törvény szellemét a gyakorlatban valóban alkalmaznák – tanulmányunk másik szerzője, Mihályi Péter szerint belátható időn belül erre nem kerül sor –, akkor egy praxisban négy-öt orvos és hasonló számú kisegítő személyzet egy fedél alatt fog dolgozni. A jogalkotó szándéka szerint így magasabb lesz az ellátás színvonala, csökkennek a költségek, s mindkettőben lehet igazság. Lehetséges, hogy a rendszert kidolgozó belügyminisztériumi szakértők így akarják megoldani, hogy legalább papíron minden kis faluban legyen „kötelezően illetékes” háziorvos. Ámde a praxisközösségek kialakítása a háromezer magyar falu jelentős részét háziorvosi ellátás nélkül hagyná. A háziorvosokra leginkább rászoruló időseknek és betegeknek nincs autójuk, a vidéki tömegközlekedés gyengécske. Így autó nélkül sokuknak nehézkes – vagy lehetetlen – eljutni ilyen praxisközösségekbe. Valószínű, hogy az egészségügyet fenntartó államnak kevesebbe kerülne, ha 6500 rendelő helyett csak ezret kellene fenntartania, a távolabbi háziorvoshoz jutás emelkedő közlekedési költségeit ugyanis a betegeknek kellene viselniük. Valóban olcsóbb lenne, de kinek?

Utolértük Ausztriát? Tény, hogy 1989–1990-ben még a pesszimisták is azt remélték, hogy a rendszerváltás ára nem lesz annyira magas, mint amekkorának ténylegesen bizonyult. Nagyon széles körben – a taxisofőrtől a közgazdász-akadémikusig, az NDK-tól a Szovjetunióig – általános volt az a vélekedés, hogy a szocialista gazdasági rendszer olyannyira diszfunkcionális (köznyelvien: annyi hülyeség van benne), hogy pusztán ezen elemek kihagyása önmagában is garancia a gyors növekedésre és a jó munkahelyek fennmaradására. Nagyon nem ez történt. Magyarországon – például – négy év alatt összesen 18 százalékkal csökkent a GDP, a munkanélküliségi ráta pedig 2 százalékról 10 százalékra nőtt az 1989-et követő hat év során.

Azt azonban az érintettek és a csalódottak nemigen láthatták át, hogy ezt a két csapást nem a rendszerváltás okozta. Hanem fordítva: a csődközeli gazdasági helyzet kényszerítette ki a rendszerváltást – maradva a fentebbi szófordulatnál – az NDK-tól a Szovjetunióig. Azt sem lehetett világosan átlátni az első évtizedben, hogy a rendszerváltás legfőbb vesztesei Magyarországon a falun élők milliói lesznek, akik annak lettek a közvetlen áldozatai, hogy a kárpótlással és a nagyüzemi, állami mezőgazdaság szétverésével egyik hónapról a másikra 800 ezer agrár-ipari-adminisztratív és szolgáltató munkahely tűnt el faluhelyen. Azért is nehéz volt ezt akkor átlátni, mert a szocialista gazdálkodás utolsó két évtizedében mindenkinek úgy tűnt, hogy az agrárgazdálkodás akkori magyar modellje – a téeszek és állami gazdaságok együttélése a háztájival – remekül fog működni a demokratikus, szabad és a külvilág felé nyitott piacgazdaságban is.

A rendszerváltás első évtizede sok fájdalmat okozott, de alapvetően mégis sikertörténet, s azon belül éppenséggel magyar sikertörténet is. Az alábbi táblázat az összehasonlítás szempontjából releváns országok egy főre jutó GDP-adatait veti össze oly módon, hogy láthassuk, mennyire sikerült a jelzett három évtizedben közeledni az osztrák termelési színvonalhoz. 1989-ben Szlovénia fejlettsége volt a legközelebb Ausztriához, a magyar adat 42 százalék volt. A rendszerváltást követő első évtizedben majd minden ország jelentősen visszaesett az Ausztriával való összehasonlítás tekintetében – egyedül a lengyel gazdaság volt képes valamelyes felzárkózásra (35-ről 37 százalékra). Utólag ezt az időszakot nevezte – igen találóan és nagyon korán! – Kornai János transzformációs visszaesésnek. A második és harmadik évtizedben viszont mindenütt végbement a felzárkózás.

Az időszak egészét tekintve csak Szlovénia esetében láthatjuk azt, hogy Ausztriához képest a három évtized során összességében visszaesés ment végbe (76-ról 68 százalékra). Nem mellesleg ez a viszonylagos sikertelenség lehet az egyik magyarázata annak, hogy Szlovéniában 1990 óta tizenhat koalíciós miniszterelnök váltotta egymást az ország élén. És valószínűleg az sem véletlen, hogy a közelmúltban éppen a szlovén kormányfőnek, Janez Janšának jutott eszébe újra átrajzolni a feloszlott Jugoszlávia belső és külső határvonalait.

A 2002-es választásra készülve az első Orbán-kormány – amelynek gazdasági-politikai teljesítménye 1998 és 2002 között hasonló volt az előző két posztkommunista kormányéhoz – elkezdett túlköltekezni, s ezért a kampányban a Medgyessy Péter vezette MSZP-nek nem volt sok választása, mint túlígérni a túlzott ígéreteket. Ezzel nyert! Medgyessyt és Gyurcsányt mentegetve ma is úgy gondoljuk, hogy a „jóléti rendszerváltás” gondolata időszerű volt. A korábbi években túl sokan túl sokat fizettek az újkapitalizmus kialakításáért. 2002-ben, amikor az olajboom miatt olcsó volt a hitel, külföldi kölcsönt felvenni sem volt irracionális. Az igazi baj abból lett, hogy a kádárista „osztogató” mentalitás mögött nem volt „fosztogató” intézményrendszer (hogy egy Liska Tibortól átvett metaforát variáljunk). A felvett kölcsönökből a krónikusan alacsony foglalkoztatási szinten levő gazdaságban nem új munkahelyeket teremtettek, hogy kialakítsák a fenntartható jóléti államot, hanem a szavazóbázis hűségét jutalmazták az államadósság terhére. Medgyessy Péter – immáron miniszterelnökként – egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy nincs rendben ugyan a magyar gazdaság, de az egyensúlytalanság mértéke „elviselhető”. Elviselhetőnek elviselhető is volt, csak éppen az ország nettó külföldi adóssága – GDP arányosan – 15 százalékról 2010-re 56 százalékra nőtt.

Ám közben mindenféle – nem éppen történelmi jelentőségű vagy elvi belpolitikai csatározások miatt – elkerülhetetlenné vált egy politikailag szükséges, de botrányos, sokak számára ellenszenves módon véghez vitt Medgyessy–Gyurcsány-személycsere 2004-ben. Ezt követte a 2006-os választási győzelem után a szerencsétlen és rosszul kommunikált, zárt körben elhangzott Gyurcsány-beszéd, melynek hangfelvételét Orbán emberei szerezték meg, s amit azután 2006 és 2010 között a jobboldali propagandagépezet gátlás nélkül felhasznált annak a globális, politikai-kulturális háborúnak az elindításához, amelyben ma is nyakig benne vagyunk. Mindezzel együtt is igaz az a Bauer Tamás által megfogalmazott állítás, miszerint a „magyar nép története során soha nem élt olyan jól és olyan szabadon, mint 2006-ban”. Ámde, ha a gazdaság külső egyensúlyát nem is, a belső egyensúlyt a költségvetési hiány lefaragásával muszáj volt helyreállítani, így a vészfékek behúzásával „sikerült” egy évvel a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság előtt összehoznia egy belgazdasági recessziót. Bár Bajnai Gordon 2009-re – úgy-ahogy – rendbe tette a költségvetést, ennek viszont megint csak nagy társadalmi ára volt, így végeredményben ez a rendrakás is hozzájárult a jobboldal 2010-es kétharmados győzelméhez.
1989 és 2010 között, vagyis az első két évtizedben Lengyelországban és Magyarországon úgy tűnt, liberális demokrácia és jogállam van kialakulóban, míg Romániában és Bulgáriában a korábbi kommunista elit szerzett politikai hatalmat, s hozott létre egy korai „maffiaállamot” (mindez sokszorosan igaz Oroszországra, Ukrajnára és Belaruszra). Szó sem volt arról, hogy Magyarország a külvilág szemében éltanulóból sereghajtóvá vált volna. Ebben – mind politikai, mind gazdasági téren – nagy szerepe volt az ideáramló külföldi tőkebefektetéseknek, amiben Magyarország éppenséggel a régióban az élen járt (s amiben volt szerepe a Kádár-korszak egészében félresikerült, de mégis részben piacpárti részreformjainak). 1997-ben a NATO-csatlakozásról, 2003-ban az EU-csatlakozásról volt népszavazás, az igenek aránya mindkét esetben 80 százalék felett volt. Mintha vége lett volt a „zsákutcás történelemnek”, s végül annyi bizonytalankodás után Nyugaton kötött ki „komp-ország”. Mindezek ellenére sokatmondó tény volt, hogy a részvétel egyik népszavazáson sem érte el az 50 százalékot, ami bizonyára valami olyasmiféle üzenet volt a választásra jogosultaktól, hogy „bennünket ez az egész nem nagyon érdekel”. Annak ellenére, hogy a második évtized az Ausztriához mért felzárkózás szempontjából jól sikerült (ld. a táblázatot a GDP alakulásáról), ám a 2007–2008-as nemzetközi pénzügyi válság mégis megakasztotta a növekedést, és ezért 2009-ben és 2010-ben (vagyis éppen a választás előtt) ismét 10 százalék fölé emelkedett a munkanélküliségi ráta.

Az utolsó, a harmadik évtized megítélése bonyolult. Orbán Viktor egy viszonylag jó állapotban levő gazdaságot örökölt, ennek ellenére neki is sikerült 2012-ben recessziót produkálnia, amikor a világgazdaságban éppenséggel parádés fellendülés volt. 2017 és 2019 között viszont a magyar gazdaság a maga 4,1 százalékos növekedési ütemével felzárkózott a legsikeresebb kelet-európai gazdaságokhoz. Ebben persze nagy szerepet játszottak az EU-támogatások és a külföldön dolgozó magyarok hazautalt jövedelmei is, de imponáló volt a munkanélküliség csökkenése (2019: 3,6 százalék) és a foglalkoztatási ráta emelkedése is. Az Eurostat szerint a 15–64 éves korúak között 2011-ben Magyarországon a foglalkoztatottak aránya 62,4 százalék volt, szemben az európai 70,5 százalékkal. De 2019-ben a magyar foglalkoztatottság már 72,6 százalék volt, ami csaknem azonos a mostani európai átlaggal, ami 73,4 százalék. Más kérdés, hogy mennyire hihetők a magyar adatok. Lehet, hogy a növekvő magyar foglalkoztatási rátában nagy szerepe volt a közmunkának és a külföldön munkát vállalóknak, de a változás túlságosan nagy ahhoz, hogy azt csak statisztikai trükközésnek véljük. Egészen a koronavírus-járványig a magyar gazdaság teljesítménye jó volt, csökkent az államadósság rátája, majdnem kiegyensúlyozott volt a költségvetés, alacsony volt az infláció, és számottevően nőttek a bérek. Magyarország a közép-európai átlaghoz hasonlóan szerepelt.

Az európai félperiféria

A magyar tudományos és közgondolkodásban nem ritka „önpusztító” magyar habitusról beszélni/írni. Ennek kapcsán a magyar öngyilkosságok történelmileg magas arányát használják ennek egyik indikátoraként. Igazuk van, a társadalomkutatók az országot egy évszázadon át az egyik legnagyobb öngyilkossági rátával jellemezték, de ez az utóbbi évtizedekben alapvetően megváltozott. Az egyik ok – amiről kevesen tudnak – statisztikai jellegű. Amíg a Szovjetunió fennállt, a tizenöt tagállam adatait külön-külön nem hozták nyilvánosságra, így az átlagszám mögött nem látszott, hogy több tagállamban – így például Oroszországban, Kazahsztánban, Fehéroroszországban – mindig is magasabb volt az öngyilkossági ráta, mint Magyarországon. Vagyis valójában 1989 előtt sem volt Magyarország világelső. Részben ennek is köszönhetően a legfrissebb WHO-adatok szerint a százezer főre eső öngyilkosságok száma már az európai átlag alatt van. Az európai átlagot a WHO 15,4-re becsülte, a magyar rátát pedig 13,6-re. A világ 183 országa között Magyarország így is az „előkelő” 35. helyet foglalta el, de messze elmaradt Oroszországtól (ahol az adat 26,5), akár Belgiumtól és Svédországtól is. Igazi „öngyilkos nemzet” vagyunk, s e tekintetben jobban szereplünk, mint a fociban, de végül fel kell vetnünk a kényes kérdést, mennyiben mondhatjuk, hogy ezt – az önpusztítási hajlamot –értelmes dolog-e „nemzeti habitusnak” nevezni.

Lehet úgy érvelni, hogy az egészségre ártalmas életmód – például az alkoholizmus is – az öngyilkosság egy formája. Tény, hogy a rendszerváltást a legtöbb országban drámai halálozási hullám követte, s ez leginkább a 40–60 éves férfiak között pusztított. Sokan úgy gondolták, hogy emögött a munkanélküliség növekedése s az ezzel összefüggő, fokozódó alkohol- és cigarettafogyasztás állt. Ez kimagaslóan magas volt Oroszországban, de a 90-es évek elején volt hasonló jelenség Magyarországon is. Csakhogy – és ez nagyon lényeges kiegészítés – valójában a várható élettartam csökkenése a kelet-európai szocialista országokban a teljes férfilakosság tekintetében az 1960-as évtized közepén kezdődött, és a trend éppen az 1990-es évek elején fordult ellenkező irányba (Magyarországon 1994-ben). A várható élettartam hosszú távú trendje még mindig nem megnyugtató, de annyi biztos, hogy a rendszerváltást követő évtizedek során nem a rossz, inkább a jó irányba mozdult el a mutató. 2019-ben a férfiak 7,4 a nők 5,5 évvel éltek tovább, mint 1989-ben.
Összefoglalva a gazdasági fejlődés eredményeit és kudarcait, szerintünk sokkal pontosabb a félperiféria nyomorúságáról beszélni (mint ahogy ezt Berend T. Iván tette évszázados adatok alapján ), mint a magyar önsorsrontás fogalmához ragaszkodni. Ahogy fentebb már megfogalmaztuk: „Magyarország már évszázadok óta az európai félperiféria része. És máig az maradt.” A félperifériás lét alapjában véve földrajzi tény, azt fejezi ki, hogy Magyarország fizikai értelemben évszázadok óta távol van a világgazdaság mindenkori centrumától. Akkor is távol voltunk, amikor a Földközi-tenger régiója volt a világgazdaság közepe, meg akkor is, amikor a világkereskedelem központja az Atlanti-óceán két partján volt. Nem volt szerencsénk akkor sem, amikor a KGST tagjai voltunk négy évtizeden át. És ez most sincs másképpen, amikor a világgazdaság legdinamikusabban fejlődő térsége a Csendes-óceán délkelet-ázsiai része. A mi szomszédságunkban, vagyis Kelet-Európában az egy főre eső GDP 1990 és 2018 között csak megduplázódott, Délkelet-Ázsiában a háromszorosára nőtt.

Didaktikai értelemben a „nemzeti habitus” fogalmának bevezetése előrelépés a nemzeti karakter fogalmához képest. Ez utóbbi valami örökletes, ha tetszik, akár genetikai meghatározottságra utal. Ha jól értjük Bourdieu-t – aki ezt a fogalmat bevezette –, arról van szó, hogy az embereknek a világban különféle diszpozíciók között kell navigálniuk, s megtanulják az ennek megfelelő játékszabályokat. A habitus a játékszabályok ismerete. Mi két módosítást javasolnánk a nemzeti habitus fogalmához.

  1. Egy-egy társadalom globális helyzete nem nemzeti, hanem regionális. Mi ugyan nem vagyunk a világrendszer-elmélet doktriner hívői, de Magyarország és az egykori kelet-európai szocialista blokk országai (bizonyos mértékig még Kelet-Németország is) valóban a világgazdaság félperifériáján helyezkedtek és helyezkednek el. A félperifériás helyzetnek van néhány „játékszabálya”, amelyektől nem könnyű elszakadni. Itt a történelem valóban zsákutcás volt. Elismerjük, hogy ebből a helyzetből egy-egy országnak bár nem lehetetlen, de nagyon nehéz kitörnie. Ebből a félperifériás helyzetből következik a „komp-ország”-viselkedés is. Az európai félperifériás országok szeretnének felzárkózni a „fejlett Nyugathoz”, de ez nem vagy csak kis mértékben sikerül. Emiatt – vagy részben emiatt – közülük több ország is flörtölni kezdett Oroszországgal és Kínával, egy másik metaforát használva, „keleti nyitás”-sal kísérleteznek. Ebben Magyarország élen jár, de ott van a nyomában Szerbia, Bulgária, Szlovákia és Csehország is. A nagy kivételek Lengyelország és a balti államok. Mi ezek alapján tehát inkább a félperifériás országok sajátos habitusáról és nem nemzeti habitusokról írnánk.
  2. Minden társadalomban sokféle diszpozíció van, s attól függően, hogy ki hol helyezkedik el az országán belüli társadalmi struktúrában, illetve a globálisan nyitott világban, a sikerhez (vagy akárcsak a túléléséhez) sokféle játékszabályt kell megtanulnia. Ezért az emberek egyidejűleg sokféle habitussal rendelkeznek.
    Egy másik lapra tartozik, hogy – mint arra a magyarországi romakérdés kapcsán utaltunk – meg kell jobban ismerkednünk a „szegénység kultúrája” fogalommal. Ezt a terminust mexikói etnográfiai munkája során Oscar Lewis alkotta meg fél évszázaddal ezelőtt, és leírta, hogy milyen játékszabályokkal, mondjuk habitussal, tudnak az objektíve szegénységbe kerülők „túlélni”. Ez a habitus persze esetleg a szegénység újratermelésének egyik mechanizmusává is válhat. De Lewis értelmezésében a lényeg az, hogy nem a kultúra hozza létre a szegénységet, hanem fordítva: a szegénység problémájára adott válasz, amit érdemes sajátos szegénységi kultúrának nevezni. Az már egy másik dolog, hogy az egyébként nagyszerű konzervatív amerikai szociológus, Charles Murray ezt feje tetejére állította, mondván, hogy a kultúra okozza a szegénységet. Nem pénzt kell adni a szegényeknek, hanem a megfelelő kultúrát kell „beléjük nevelni”. A magyar romák gyakran hasonló „habitussal” válaszolnak a nyomorukra, mint a mexikói (és nem roma magyar) szegények. Ilyen például a rendkívüli egalitarianizmus, a kiemelkedőkkel szembeni gyanakvás, a bajba került rokonaik iránti rendkívüli szolidaritás (befogadják a hajléktalant, ha máshol nincs hely, akkor a konyhában alszik majd, az utolsó szelet kenyerüket is megosztják az éhezővel). Ez meghatározó habitus, de ebben nincs semmi „nemzeti”.

*

Összefoglalás: nem minősítjük hanyatlónak sem a globális kapitalizmust, sem a liberális demokráciát, amit hamarosan világméretű szocializmusnak (rad-bal predikció) vagy valami etnonacionalista rendszernek (rad-jobb predikció) kellene felváltani. Trump elnök bukását ebből a szempontból mérföldkőnek látjuk: Amerika négy év után visszafordult a Trump által képviselt etnonacionalista irányból. Abban sem hiszünk, hogy a permanens gazdasági növekedést és a növekvő szociális egyenlőtlenségeket féken kellene és/vagy féken lehetne tartani. Magyarországon az elmúlt harminc év magyar fejlődése tényleg elmaradt a várakozásoktól, az utóbbi tíz év illiberális fordulatot hozott, de mivel a keleti nyitás politikája csak látszateredményeket biztosít, és alapvetően nem tudja dinamizálni a magyar gazdaságot, a „fejlett Nyugat”-hoz való gyors felzárkózás programja továbbra is észszerűnek látszik. Tudjuk, hogy sok baloldali barátunk ezt a felzárkózást prokapitalista ideológiának tekinti, de mi az alternatíva? Proletár világforradalom vagy etnonacionalista internacionálé? Mintha egyik se lenne napirenden.

(Megjelent a Mozgó Világ 2021 július-augusztusi dupla számában, a képek a nol.hu oldalról származnak)

Hargitai Miklós: A világ végén

Ha az ember Andalúziában van, nem szabad kihagynia a közeli Portugáliát sem. Azt, hogy mennyire közeli, spanyol léptékkel mérjük: alig 400 kilométer, tehát ott van a szomszédban. Az ember beül reggel az autóba, és délre már Faróban van. Vagy Perában, ha rátesz még egy fél órát. Armação de Pêrában nem a Földközi- (és pláne nem az Alborán-) tenger hullámzik, mint Malagában: túl vagyunk Gibraltáron, ez bizony már az Atlanti-óceán. Más az illata, az íze, más a homok, a szél, a nap – tömény egzotikum, akkor is, ha két éve egyfolytában a tengerparton vagyunk. Armação de Pêra egy halászfalu, amelyet épp ezekben az években kezd elfoglalni és a maga képére formálni a tömegturizmus. A parton megállni már csak a kijelölt parkolóban lehet, de a parkolás még ingyenes. A halászok a parton sütik a frissen fogott halat, de van Lidl is az otthoni étkekre vágyó külföldieknek. Lehet napernyőt meg napozóágyat bérelni – bár egyelőre nem sok helyen –, de sokkal jellemzőbb látvány az egyszerűen a homokban hagyott, ponyvával letakart halászfelszerelés meg az oldalára fordított bárka árnyékában hűsölő fürdővendég. Lehet supozni, de némi apróért a halászok is kivisznek a nyílt vízre színes csónakjaikon.

Csak egy estét és egy éjszakát töltöttünk Pêrában, de ezek voltak a nyár legszebb órái. Nehéz pontosan meghatározni, hogy miért; minden bizonnyal a hely meg a hangulat miatt. Amikor érzed, hogy jó helyen vagy: van ilyen, csak egyre ritkább.

Másnap reggel elindultunk Lisszabonba, ami egy újabb közel 300 kilométeres út észak felé. Két jellemző látnivaló adódik közben. Az egyik az agyag: már Huelvánál elkezdődik amúgy, ami még bőven Spanyolország, és eltart Lisszabonig, meg bizonyára tovább is. Vörös agyag, rajta fekete törzsű fák több száz kilométeren át. A másik jellegzetesség ugyanis a paratölgy – származására nézve inkább bükk –, a térség legfontosabb gazdasági növénye. Paratölgyültetvények az út mentén több száz kilométeren át: ez Dél-Portugália. A vidék nem látszik gazdagnak, sőt, inkább szegénynek tűnik. Ember sehol, települések alig, paratölgyfák mindenhol. Meg gólyák. Soha sehol nem láttunk annyi gólyát, még a Fertő osztrák oldalán sem. Gólyafészkek a fákon, a templomtornyokon, a távvezetékeken. Egy-egy vezetéktartó oszlopon akár 20-30 fészek. Eleinte nem értettük, hogy kerülnek erre a száraznak és forrónak tűnő vidékre a gólyák. Mivel táplálkoznak vajon? Aztán kiderült, hogy ha gólyát látunk valahol, akkor hamarosan vizet is fogunk látni. Mediterrán éghajlat, kis óceáni beütéssel, és sokkal több csapadékkal, mint amihez mi hozzá vagyunk szokva. Portugáliában vannak folyók – mármint olyan folyóvölgyek, amelyekben nyáron is folyik a víz –, tavak, sőt rizsföldek is. És a gólyák minden térképnél pontosabban jelzik, hogy víz van a közelben.

Legnépszerűbbek

Kedvencek