Hargitai Miklós: …s az iskolát!

Reményik Sándor gyönyörű verse, a Templom és iskola most nem csak az ukrajnai nyelvtörvény-módosítás miatt aktuális. Azért is persze – és a tanulság nem csupán annyi, hogy a többi, nem nyugati szomszédunk is örömmel vetette alá hasonló vegzatúrának az ottani magyarokat, amíg az EU-n kívül tehette, vagyis nekünk sem okunk, sem jogunk nincs olyan (kül)politikát folytatni, amelyik bármilyen megfontolásból kívül rekesztené Ukrajnát a nyugati integráción –, de van rá más mentség is, hogy szóba hoztuk. Ahogyan a költő olyan megindító pontossággal rámutatott: amikor egy gonosz hatalom át akarja venni az uralmat egy nép fölött, a templomot és az iskolát mindenképpen meg kell szereznie. A mi templomaink (a mögöttük álló egyházakkal együtt) önként kínálták föl magukat a pogány hódítóknak, most az iskoláink vannak soron, és az elfoglalásukra szőtt terv olyan ördögi, hogy nemritkán az egyházakat használják föl az elfoglalásukhoz, vallási paravánt húzva a legszimplább, leggátlástalanabb politikai térfoglalás elé.
Azt, hogy miért baj, miért nemzet ellen való vétek a még a 21. század küszöbéig sem jutott magyar iskolát erőszakkal visszarángatni a 19. század tekintély- és kényszerelvű világába, hogyan szolgál mindez önző hatalmi célokat a nemzet felemelése helyett, inkább csak sejtjük, érezzük és adottnak vesszük, pedig nagyon is magyarázatra szorul.
A könnyebb megértés érdekében kezdjük a válaszkísérletet ezerötszáz kilométerrel távolabb, Dániában, ott, ahol az út Németország felől átmegy a határon. Az ember mindig a szokatlanra figyel, a furcsát veszi észre a leggyorsabban, így talán az első dolog, ami a szemünkbe ötlik majd, egy fehér alapon piros, fordított ipszilont (vagy valami hasonlót) ábrázoló közlekedési tábla lesz ott, ahol a határpont után a gyorsítósáv becsatlakozik az autóútba. Bármeddig néznénk, akkor sem jönnénk rá, hogy a tábla egy cipzárat jelöl, és a cipzárelv betartására figyelmeztet. Ahol a két sáv találkozik, az autók egyesével engedik előre egymást – egyik az egyik sávból, a következő a másikból, aztán megint az egyik, megint a másik. Nem kell sokat autóznunk dán földön, hogy feltűnjön: bárhol, bármilyen ok miatt jön létre ilyen forgalmi szituáció, az autósok azonnal élnek a cipzárelvvel, méghozzá érdemi lassítás nélkül. Valamilyen hasonló formula rendszerint a magyar utakon is kialakul, néhány markáns különbséggel: mindig lesz, aki úgy érzi, hogy neki előny jár, vagyis nem kell beengednie másokat maga elé, mindig lesz, akinek sürgősebb, és olyan is lesz, aki a leállósávból próbál majd a többiek elé vágni. És nemcsak a magatartásban mutatkozik jelentős eltérés, hanem a végeredményben is. A dán sor is lelassul egy kicsit – mondjuk, óránként nyolcvan kilométer per óráról hetvenre –, a magyar viszont nyolcvanról húszra (ezek pontos adatok, saját mérés alapján). A dánok megtanulták és fegyelmezetten alkalmazzák a szabályt: együttműködnek, és mindenki jól jár. A magyarokat nem érdekli, hogy miként járnak mások: megpróbálnak egyéni előnyökhöz jutni – ennek az lesz a folyománya, hogy végül mindenki rosszabbul jár, mint ha együttműködtek volna.
A következmények kézenfekvők és messze hatók, a kiindulópont pedig az iskola, ahol a dán és a magyar gyerekek ezeket a magatartási mintákat elsajátítják. A dán (finn, svéd, általában a skandináv) iskola más, mint a magyar. A dán gyerekek is tanulnak – magukévá teszik a tananyagot –, de az iskola lényege nem a tanulás, pontosabban nem a tananyag megtanulása. A legfontosabb cél, hogy a tanulók megtanuljanak együttműködni. Ennek érdekében minden munkát változó összetételű csoportokban végeznek, gyakran nem a tanár, hanem a csoport értékel, és az előmenetel nem a lexikális tudás reprodukálásának szintjétől függ, hanem inkább az együttműködés hatékonyságától. De van más differencia is. A dán iskola azt tekinti fő hivatásának, hogy kiderítse, miben tehetséges az adott gyerek. Aki magyar iskolába járt, az tudja: minket arra tanítanak meg először, hogy miben vagyunk tehetségtelenek – és ha az a valami mondjuk a matematika (fizika, kémia, nyelvtan… vagyis egy „főtárgy”), akkor gyorsan belénk verik, hogy nemigen lesz belőlünk sikeres ember. Azt, hogy ez mennyire értelmetlen, anakronisztikus és káros, megpróbáljuk egy máshonnan vett példával érzékeltetni. Képzeljük el, hogy sportolni akar a gyerek, és mi leküldjük az egyesületbe, ahol legalább húsz sportág közül lehet választani. Képzeljük el továbbá, hogy az egyesületben mindenkivel – kicsivel, naggyal, kövérrel, sovánnyal, vékonnyal, izmossal – mindennap ugyanazt az univerzális, minden sportágra kiterjedő edzésprogramot csináltatják végig. Majd a végén mindenkit az összes sportágban nyújtott teljesítménye alapján értékelnek, különös tekintettel a „legfontosabbakra”, mondjuk az erőemelésre meg a szinkronúszásra. Kiből lenne tehetséges kézilabdakapus vagy magasugró, ha így járnánk el? Vagy egyáltalán: ki menne el a következő edzésre?
Márpedig a magyar iskola – a globális vagy az európai versenytársakkal ellentétben – valahogy így működik. Mi mindenkit megtanítunk szinkronúszni, akkor is, ha nem akar, és „jó tanuló” csak az lehet – az mehet jó gimnáziumba, egyetemre, doktori képzésre –, aki az összes sportágat egyformán jól űzi. Ha valamiből gyengébb, akkor nem lesz elég pontja, és hiába lenne belőle a világ legjobb magasugrója, ez sosem fog kiderülni, mert az alacsony összpontszám miatt nem kap esélyt.
Mi azt mondjuk az oktatási rendszerünkről, hogy az az egyik legjobb a világon, mert mindenkit mindenre megtanít, nem szakbarbárokat képez. Csakhogy a valóságban az univerzálisan kiképzett sportolóink a nemzetközi porondon rendre alulmaradnak a profin felkészített magasugrókkal, erőemelőkkel és szinkronúszókkal szemben. Lehetséges, hogy a mi szisztémánk elméletileg sokkal jobb, de azok, akik más rendszerben tanulnak, a gyakorlatban meggyőzőbben teljesítenek. Konkrétabban: a dán (finn, svéd) gazdaság, amelynek a dán (finn, svéd) oktatási rendszer termeli az együttműködésre képes, sértetlen önbizalmú, a képességeihez igazított képzésben részesülő munkaerőt, sokkal jobban hasít, mint a magyar, részben az oktatásbeli különbségek miatt.
Az iskolának – ezt senki sem vitatja – az életre kell felkészítenie. A magyar iskola mintha abból indulna ki, hogy a magyar diák élete felnőttként rossz lesz: sivár, stresszes, megalázó, kiszolgáltatott, és mindenekfelett unalmas – szokjon hozzá már az iskolában. A dán (finn, svéd) iskola viszont tudja, hogy a diákjaira kiegyensúlyozott, kiszámítható és vidám élet vár – ezért ilyen életre készíti fel őket. Személyes tapasztalat, hogy a finn iskola nem bajlódik fegyelmezéssel: nincs rá szüksége, mert érdekes, változatos, lefoglalja a diákokat, alkalmazkodik hozzájuk, kudarc és frusztráció helyett sikerélményt ad. A magyar gyereket azért kell fegyelmezni – és azért kell, ne szépítsük, betörni –, mert az iskola unalmas, stresszes, nem alkalmazkodik az életkori és egyéni sajátosságokhoz. Régen az iskolák mindenhol (vagy majdnem mindenhol) ilyenek voltak, de fejlődtek, haladtak a korral, és ma már nem ilyenek. A végletekig központosított, uniformizált magyar iskolát viszont a kormány épp most rugdalja vissza a százhúsz évvel ezelőtti regulák közé. Ép ésszel tulajdonképpen felfoghatatlan, hogy azokban az országokban, amelyeket liberálisnak és nemzetietlennek szoktunk hívni, közösségi elvű a nevelés, míg nálunk olyan szélsőségesen individualista, mintha valamilyen szélsőliberális zárvány lennénk Európa nyugati partján. Nincs rá ok, és magyarázat sincs – hiszen a gyerekeknek nem jó, társadalmi szinten hátrányos, nemzetközi összehasonlításban pedig sikertelen –; nem lehet mással megindokolni, mint azzal, hogy a hatalomnak valamiért pont így kellemes. Rosszkedvű, elnyomott, az önálló gondolkodásról leszoktatott, kooperációra és problémamegoldásra képtelen emberanyagot termelnek az iskoláink, aminek csak abban az egy esetben van értelme, ha tudják (vagy arra készülnek), hogy ez egy rosszkedvű, elnyomott, atomizált társadalmú, a saját problémáiba belefásult ország lesz.
Ha nem ezt akarjátok, ha másmilyen országot szeretnétek, most az egyszer hallgassatok a költőre: ne hagyjátok az iskolát – legalább az iskolát ne hagyjátok.