Ha ennyi újságíró meghal, miért írunk még újságot? – egy keskeny arcú, összevont szemöldökű lány szegezte nekem ezt a kérdést április végén. A kolozsvári egyetem újságíró szakos hallgatói hívtak meg konferenciára, az előadásomra érkező reakció meghökkentett. Arról beszéltem huszonéves közönségemnek, hogyan válik az újságíró közellenséggé, és mi következik abból, hogy közellenséget kreál a hatalom és a média a sajtósokból. Hogyan működik ez a kannibál effektus, amikor a demokrácia felfalja saját maradékait?
Meg sem fordult a fejemben, hogy elriaszthatom őket, hogy váratlan lesz számukra, amikor az elmúlt húsz év újságíró-gyilkosságainak adatait elemzem. Hogy sokkolja őket a legutóbb három gyilkosság: a Daphne Caruana Galizia, Ján Kuciak és az április elején Athénban meggyilkolt Jórgosz Karaivaz története.
Ez a generáció már az illiberális korszakban kamaszodott. A sajtó visszaszorítása, korlátozása a szemük láttára zajlott. „Belenőttek.” Megszokhatták. Már ha egyáltalán észrevették, követték. Nem volt alkalmam felmérni, kikből lesz ma újságíró szakos egyetemi hallgató. De azt feltételezem, hogy aki ide jelentkezik, erős realitásérzéke van, és nagy benne az elszántság. Azért futnak neki ennek a pályának, mert felmérték a veszélyeit, tisztában vannak a lehetőségeikkel, és vállalják, ami előttük áll.
Bele lehet-e igazán nőni mindebbe, ami velünk, körülöttünk és gyakorta általunk zajlik? Meg lehet-e szokni? Belátható-e a nagykép, feltárulkoznak-e az összefüggések: attól kezdve, hogy egy autokrata rezsim korlátozza a szabadságjogokat addig, hogy bombát helyeznek az újságíró autója alá, vagy bérgyilkosokat küldenek rá?
Azt hiszem, nemcsak a huszonévesekkel, de az elmúlt évtizedek idősebb tanúival kapcsolatban is túlbecsültem a tisztánlátást. Nem a szándék hiányzik hozzá. A jogkorlátozásokat érzékelik az emberek. Ki így, ki úgy, attól függően, kit hogyan érint. A romlási folyamatot is látják, legalábbis azt a szakaszt, ami őket közvetlenül érinti. De a kezdetektől a végkifejletig követni a leépülést, megérteni az agressziót, elfogadni, hogy ezek a döntések, ezek a folyamatok szükségszerűen, elkerülhetetlenül követik egymást, ehhez nemcsak intellektuális szívós munka, hanem felkészült realizmus is kell.
Szerkesztőségi vitám van Karaivaz ügyéről. Rövid hírként jelenik meg a sajtóban a halála, ugyanazt a nemzetközi hírügynökségi anyagokból összeollózott beszámolót hozza mindenki. Inkább a hátborzongató rövidhírek között kap helyet, mintsem azok között, amelyek az európai közélet működését, helyzetét segítenék megérteni. Szeretném összefoglalni a részleteket, kontextusba helyezni Karaivaz halálát, mert kortünet, mert tanulságos, és mert a szakmai szolidaritás is erre kötelez.
„Legyen egy rövid jegyzet” – alkudozik a szerkesztő. Más témával bíz meg, a sokadik romániai korrupciós győzelmi jelentéssel. Unom már. Nincs is akkora jelentősége: a nagybányai polgármesternek elkobozták félmilliós bevételét, mert nem tudta igazolni. Akár izgalmas is lehetne a történet, ha a részleteket kibontjuk. De minek? A magyarországi újságolvasónak fogalma sincs arról, hogy kiről írunk. Nem tudja, hol van Nagybánya, a részletekre nem kíváncsi. Valami homályos történeten fog átszaladni a szeme, csakhogy levonja a következtetést, bezzeg Romániában ezt is jobban csinálják.
Átlátok a szitán, tudom, hogy ezek a magyar sajtóban marginálisnak tekintett térségek, ügyek mire jók. Aztán csak kiegyezünk, jöhet a Karaivaz-ügy, egy hét késéssel, ha megírom a romániai penzumot. Végül izgalmas lesz a nagybányai polgármester története – innen nézve, a bőrömön érezve. Az egykori iparvárost behálózza a maffia, az elsíbolt üzletek, beruházások folyamatos környezeti katasztrófákkal fenyegetnek, a helyiek alamizsnáért cserébe tűrnek, és a korrupt polgármesterüket még akkor is újraválasztják, ha az éppen börtönben ül. Nem tudom, mennyi megy át ebből a már Móricz által is olyan alaposan megírt világból. A szerkesztő steril címet ad, meghúzza a felvezető szöveget. Unalmas, határszéli anyag kerekedik belőle. Mégis bízom abban, hogy lesz olvasó, aki a sablonok mögé néz, és bátran elvész a rémisztő, tanulságos részletekben. A cikk április közepén megjelenik, s én jutalmul belevethetem magam a Karaivaz-ügy összefoglalásába. Párhuzamosan írom a kolozsvári egyetemi konferencia anyagával. Húsz év adatait böngészem, hol, mikor miért öltek meg újságírókat. Annyira egyértelműen kiugrik a görbe az ezredforduló után, a Putyin-rezsim radikalizálódásával, az illiberális rendszerek kiépülésével. Csoportosítom az ügyeket: több, mint nyolcszáz kollégát öltek meg világszerte ez alatt a két évtized alatt, az áldozatok majdnem fele politikai újságíró. A legkegyetlenebb kivégzésekkel a korrupciós és gazdasági ügyeken dolgozókat ölik meg.
És itt az utóbbi négy év európai leszámolásainak története. Ugyanolyan előre bejelentett gyilkosságok zajlottak. Maffiatípusú kivégzés – ez a szakszó, amit ilyenkor használnak. Ugyanúgy izolálódnak a nehéz témákat követő kollégák, ugyanúgy érkeznek a fenyegetések. Mondhatni, megállíthatatlan végzet, de hát nem végzet ez, nem sorscsapás, hanem a körülöttük működő rendszer kiszámítható kíméletlensége. Karaivaz a görög bérgyilkosságokról ír riportot, követi a mindig kudarcos nyomozásokat, felgöngyölíti a rendőrség, az ügyészség és a maffia összefonódását. Azt, hogyan áramlanak be az országba a kelet-európai fegyverek, hogyan tűnnek el a bűncselekmények bizonyítékai. Rémisztő az egész, és nem lehet hozzá kapcsolni semmi „bezzeget”. A válságokkal küzdő demokráciák megfeneklését, szétesését látjuk egy ilyen személyes történetben. Ha rendszerben látunk, és ha a személyes történeteket kellő empátiával és kellő elemzőképességgel érezzük, értjük.
„Nem jellemző Görögországra ez az erőszak” – olvasom sok helyen, a magyar sajtóban is. Nem kell a statisztikákhoz nyúlnom, hogy tudjam, mennyire hamis ez az önáltatás. Milyen nagy hárítás, ismerethiány, szándékos és tehetetlenségből is fakadó vakság van mögötte. Görögországban az újságírók fenyegetése, verése a szélsőjobboldali csoportok stratégiai eszközévé vált. A menekültútvonalon, a menekülttáborokban végig történtek ilyen atrocitások. Volt olyan újságíró, akit husángokkal vertek, más kollégát a saját fényképezőgépével ütlegeltek, olyan is volt, akinek a kezéből kicsavarták a kamerát, és vízbe dobták. Menekültek újságírók a nyomukban száguldozó autók elől. És ha a szélsőjobboldali csoportok atrocitása nem volna elég, passzívan vagy aktívan bekapcsolódnak a rendőrök is. Ebben a térségben a legtöbb bántalmazott újságírót rendőrök verték meg. Alig védi a kollégákat a törvény, amely arra kényszeríti a terepen dolgozókat, hogy „működjenek együtt” a rendvédelmi szervekkel (ez az együttműködés kellően homályosan van megfogalmazva ahhoz, hogy bárki sarokba szorítható, számonkérhető legyen). Csak kijelölt terepről, engedéllyel lehet tudósítani: az utóbbi évek görögországi tüntetései alatt megtanulta a hatalom, hogy lehet kontrollálni a tiltakozásról kialakuló képet, hogy lehet áthangolni a tömeget, a közvéleményt. És legfőképpen hogy lehet a tüntetésekről tudósító újságírót csalinak, álcának vagy épp a feszültség levezetésére szolgáló statisztának használni.
Az információtól való megfosztottság, a valóság átrajzolása ott már erőszakba fulladt, gyilkosságba torkollott. Magyarországon Karaivaz halálának napjaiban azért folyt a tiltakozás, hogy az újságírókat engedjék be a Covid-fertőzötteket kezelő központokba. Újságírók nyílt levélben kérték ehhez a kormányzati hozzájárulást, hangsúlyozták a helyszíni tudósítás fontosságát. A kormánypropaganda pedig a várható módon reagált: megszégyenítette a krízisközpontoknál kopogtató újságírókat, és elkészítette ugyanezekről a krízisközpontokról a maga anyagait. Nem történt áttörés, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy még nyilvánvalóbbá váltak a szándékok, a hatalom újra, önként és büszkén leleplezte önmagát. És mindehhez nagyon sokan statisztáltak, vagy mindebbe sokan beletörődtek. Nem tudom, hogy ez a beletörődés összefügg-e a Karaivaz-gyilkossággal szembeni felületességgel és nemtörődömséggel. Azt hiszem, valahol nagyon mélyen, strukturálisan összefügg. Magyarországon hosszabb volt az illiberális „kifárasztás”. Olyan hosszú ideje nem lehet bizonyos információkhoz hozzáférni, bizonyos nyilatkozatokat kikényszeríteni, bizonyos területekre, intézményekbe bejutni, hogy mára ezt a helyzetet ha dühösen is, de nagyon sokan lemondással elfogadták. Mondanám, hogy nincs is olyan szerkesztőségi háttér, ami ezen kifogna. Nincsenek elszánt főszerkesztők, jogi, anyagi eszközökkel felvértezett kiadók, akik a sajtósaik mögé állva kikényszerítenék a tájékoztatást és az információszabadságot. De az az igazság, hogy Daphne Caruana Galicia vagy Jéorjiosz Karaivaz hasonló körülmények között dolgozott. Máltán is, Görögországban is ostrom alatt vannak a kiadók, szerkesztőségek, és egy ilyen „necces” újságírót már nem vállal, nem vállalhat fel a többségük. Magánblogokon jelentek meg a legnagyobb leleplező anyagok mindkettejük esetében. Kuciak más történet: a szlovákiai sajtó még mindig erősebb és jobban szervezett a kelet-közép-európai átlagnál. De Kuciakot is meggyilkolták. Huszonnyolc másik újságírót követtek, figyeltek meg vele együtt, végül ő került célkeresztbe. A szakmai szolidaritás akkor vált igazán erőssé, amikor – öt nappal a gyilkosság után – felfedezték a holttestét.
Ha ennyi újságíró meghal, miért írunk még újságot? – kérdi a pályakezdő újságíró. Mert újságírás nélkül a helyzet csak rosszabb lesz – szalad ki a számon. És arra gondolok, milyen nehéz meccs volt meggyőzni a szerkesztőt, hogy ne menjünk el egy nyúlfarknyi, adathiányos jegyzettel Karaivaz halála mellett. Aztán vigasztalóan, bátorítóan hozzáteszem: nem kell feltétlenül belehalni az információszerzésbe és -közvetítésbe. Csak tudni kell felkészülni, védekezni.
Szembenézni a helyzettel, amiben élünk. Tudni kell belépni a zárt ajtókon is. Ez a szakmánk. Kollégák halálából tanulni a szakmai fogásokat: kegyetlen kiképzés, kíméletlen szembenézés kell ehhez. A kifárasztott társadalom ingerküszöbét átlépni: kilátástalan, megkerülhetetlen és elodázhatatlan munka. Ez vár ránk. (Megjelent a Mozgó Világ 2021 májusi számában, nyitókép: a 2018-ban meggyilkolt Ján Kuciak a szintén megölt kedvesével, forrás: blikk.hu)
