Belebakizik a marha, belebakizik. Nem hiszem el, de tényleg.

Bocsánat, tudom, hogy nem marha, színész szegény, kiszolgáltatva az agysejtjeinek, idegeinek, hangszálainak, tüdejének, a pillanatnak, ráadásul Király Dániel Pierre Bezuhov szerepében meggyőzőbb, mint eddig bármiben, amiben láttam. Mégis csalódás a pillanat, egyszerűen azért, mert az olyan nagy méretű regények alatt is mondatokból vannak a cölöpök, és ha ezek a cölöpök kidőlnek, akkor egy pillanatra megrogy a mindenség. Arra gondolok, hogy megyek velük, Pierre és Natasa Rosztova beszélget, és nekem emelkedik a pulzusszámom, gyorsul a lélegzetvételem, és várom, hogy mondja már, mondja ki azt, amire körülbelül úgy emlékszem, hogy „ha én nem én lennék, hanem a világ legokosabb, legszebb és legderekabb embere, és szabad lennék, akkor most térden állva kérném a kezét és a szerelmét”. Tudom, hogy nem pontos, ami bennem van, ezért azt is várom, hogy újra elmondják, és ezentúl jobban emlékezzek rá, bár ez egy kicsit bonyolult, hiszen nem Tolsztojt játszanak, hanem Helen Edmundsont, ő készítette el a kétrészes színházi változatot, ezt fordította le Morcsányi Géza, nyilván figyelembe véve az eredeti szöveget, de semmi sem kötelező. Bármi lehet az új mondatcölöp, csak az nem, hogy ha én nem én lennék, hanem ööö…

Más előadáson majd menni fog.

Amúgy pedig jó ez a változat, tényleg jó, egyáltalán nem hittem volna, hogy így össze lehet rántani, belátható időn belülre, figyelemvesztés nélkül. Az ember csak a második felvonásra veszíti el a türelmét, akkor is inkább az a baja, hogy miért ez marad ki, miért nem amaz, miért nehéz tisztelni Tolsztoj dolgait. Rendben van, szemérmesen elhallgatják, hogy a végén Pierre és Natasa Rosztova összeházasodnak, lehet, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, ha igazán undorítóan dagadt lesz Pierre (ahogy Tolsztoj írja, szinte torz), nem fog hozzámenni ez a fekete szemű szépség. De Platon Karatajevvel ennél többet kellene kezdeni. Vagy ennyit sem. Pierre és Tolsztoj számára kulcsszereplő, aki megvilágosodást hoz, akiben a primitív bölcsesség pislákol, és nemcsak pislákol, de gyújtani is tud, a megfelelő emberhez érve fellobban, fényt és meleget ad. Erre egyáltalán nem megoldás Karácsonyi Zoltán, aki álnépies hangsúlyokkal hülyeségeket beszél. Maradt volna ki az egész történetből úgy, ahogy van. Végül is az ő figurája is túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Mindennek ellenére: nem vagyok csalódott. Az ember nehézkességre és lassú sorvadásra számít, amikor beül, és ehhez képest se nem lassú, se nem embert próbáló Alekszandr Bargman rendezése. Nagyon összevissza kezdődik, ami eleve biztatóvá teszi a helyzetet. Tágas a tér, zaj van, fény van, porszívóznak, kiabálnak, mulatnak, isznak, hejehujáznak, és nem tudja az ember, hogyan lesz ebből bármi is. De a háború leegyszerűsíti az életet. Fekete lesz, és fehér, barát és ellenség, férfi és nő. Ebbe menekül Andrej herceg is a szorongattatásból: nem boldog, és a felesége sem boldog. És mindjárt megszületik a gyerekük. Ő megy a harctérre, az asszony vidékre. Az élet hasonló mértékig, bár más okból, bonyolult Rosztovéknál is, nekik is egyszerűbb, ha nincs más dolguk, mint a hadba ment Nyikolajért aggódni. Rosztov grófot egyébként Seress Zoltán játssza, nem tudom, miért ragadt rá ez a rendes, csöndes férfiúi szerepkör, amit a Csak szex és más semmiben osztottak rá, de lassan ki kellene bújnia ebből a ruhából, mert így marad, csöndesen pislákolva a hamu alatt.

Az első rész harsány, gyors, megrázó, de már akkor is zavaró, hogy nem áll rendelkezésre személyi állomány, mintha módszeresen leépítették volna a Vígszínház gárdáját. Nem kell nagyon körülnézni a bemutató estéjén, hogy lássam: ezerszer jobb színészek ülnek a nézőtéren, mint akik a színpadon téblábolnak. És nem egyszerűen arról van szó, hogy Eszenyi Enikő eltakarította volna riválisokat, nem maradt tehetséges színésznő. Erről is szó van, a legtöbbre hivatott Bach Kata, akinek Natasa Rosztovává kellene válnia, és megértetnie a férfi nézőkkel: vannak ilyen lények is a világban, akik a puszta létükkel, tisztaságukkal, hangjukkal, lélegzésükkel hatnak, eleinte kifejezetten idegesítő karaktert kever ki, utána meg egyszerűen érdektelenné válik. Lehet, persze, ez is rendezői koncepció, Natasa nincs is, nem is volt, nem is lesz, csak a körülötte lévő férfiak teremtik meg őt. Nem épp korszerű gondolat, de attól még lehetne érvényes is.

Ami nem lehet érvényes, az Hélene szerepében Kopek Janka, akire viszonylag biztosan tudom mondani, hogy ennyire rossz színésznőt én még nem láttam a Vígszínház színpadán. Egyszerűen reménytelen, reménytelen a mozgása, a dögösnek képzelt járása, az ügyetlen hangsúlyai, az üres színpadi létezése. Mindez azért alapjaiban támadja meg a történetet, Hélene-hez kellene valami ösztönös nőiesség, valami otromba vonzerő, valami, ami ellen lehetne küzdeni, ami ellenében el lehetne bukni, hogy értsük a hősünket. Már ha Pierre Bezuhov a hősünk, és nem Andrej herceg.

Andrej herceget sem nagyon értem, hogy miért kell újra Wunderlich Józsefet a Mészáros Márta-film, az Aurora borealis után másodszor is fiatal arisztokratának látnom, de lehet, hogy bennem van a hiba, túlságosan ragaszkodom az arisztokratákhoz fűződő közhelyekhez. Talán mindegy is, nem rajta múlik az élmény.

Az, hogy mégis ez a színészhiány vagy az előadás során végig érzékelhető színészvárás nem valami magánkedélytelenség, akkor válik egyértelművé, amikor igazi színész kezdi el kevergetni a lapokat. Nem, sajnos nem Hevér Gáborra gondolok, akinek az öreg Bolkonszkij herceget kell játszania. Nyilván nem elég öreg hozzá, megőszített hajjal nem nagyon tud mást csinálni, mint zsémbelődik, morog és pattogósan beszél. Ha ez volna a vizsgaelőadása, azt mondanám, rendben, ötös, csak hát ott voltam a vizsgaelőadásán, még csak nem is ebben az évezredben volt, ha azóta mégis ennyire futotta, akkor elégséges.

Az igazi, kedvvel és örömmel játszó színész ifjabb Vidnyánszky Attila, aki leginkább Napóleont játssza, de Napóleon itt afféle játékmester is, ahogy a történetben is az. Mert hiába tagadja Tolsztoj az egyén történelemformáló erejét, hiába bizonygatja, hogy a nagy háború csak afféle fordított irányú népvándorlás lett volna, nyugatról keletre, majd vissza, azért ebben az előadás nem hisz. Inkább azt látjuk, hogy jön egy mitugrász figura, nagy, háromszegletű kalappal a fején, és nemcsak a világot állítja fejtetőre, de az emberek sorsát is összezavarja. Egyeseket összehoz, másokat elválaszt, úgy viselkedik, mint egy szórakozott bon Dieu, aki most egy pillanatra nem tudja, ki van kivel. Az ifjabb Vidnyánszky pedig csodálatosan otthonos ebben a Puck-változatában, szaladgál, elváltoztatott hangon beszél, jelen van, eltűnik, felesel, kinyilatkoztat, hadat vezet, nyer, veszít, hódít, menekül. Volna még hat ilyen színész a társulatban, bérletet vennék. Nem a színházba, csak erre az egy előadásra, hogy lássam, átéljem, hogy ők legyenek a második családom, aggódjak értük, és meggyászoljam őket, és végre megtanuljam azt a mondatot is, hogy ha én nem én lennék, hanem… öööö…

 

Lev Tolsztoj: Háború és béke. Vígszínház, Budapest. Rendezte: Alekszandr Bargman. Szereplők: Király Dániel, Seress Zoltán, Hegyi Barbara, Szántó Balázs e. h., Csiby Gergely.

 

Kép forrása: www.vigszinhaz.hu