A hazatérés természetesen illúzió: a lélek egy része biztosan ott marad, ahol a szörnyűségek megtörténtek. A nagyobb kérdés inkább az, ha lehet is tovább élni, milyen minőségű lesz ez az élet. A múltat nem lehet eltörölni, és ez sok tekintetben a jövőt is lehetetlenné teszi. A társas együttélést bizonyosan megkeseríti, hogy nemzedékek tűntek el, és ezzel újabb nemzedékek gondolata vált füstté, a család, a barátok, a szomszédok fogalma átértékelődött, a haza és az otthon végérvényesen kettévált. Sok múlik azon, hogy a magával cipelt terheket leteheti-e valahol az ember, ha időlegesen is. Van-e sírgödör, amelyik befogadja, van-e tekintet, amelyikben megvillan a bűnbánat, van-e kéz, amelyben meg lehet kapaszkodni. A hazatérés csak fizikai kísérlet, végződhet jól és rosszul is, az igazi elszámolás ilyen részleteken múlik.
Szántó T. Gábor Hazatérés című novellájában két zsidó tér vissza a helyről, ahonnan létrehozói és a velük kollaborálók szándéka szerint nem lett volna szabad visszatérniük. Tizenegy ládát rakodnak ki a falutól távolabb eső vasútállomáson megálló vonatról, az odarendelt fuvaros és sógora a kocsira teszi az árut, amelyet féltő gonddal óv az idősebb és a fiatalabb, fekete öltönyös, kalapos férfi. A furcsa menet – elöl a kocsin ülő fuvarosokkal, hátul a baktató hazatérőkkel – megindul a falu felé. Félelem és düh veszi körbe az érkezőket: az állomásfőnök által riasztott falu a rossz idők előhírnökeinek véli őket, az elsőknek a hosszú sorból, akik visszakövetelik jussukat. Ingó és ingatlan vagyonukat, amelyet csalással vagy kedvezményes árverésen, jóhiszeműen rájuk bízva vagy egyszerű betöréses lopással a falu apraja-nagyja már a magáénak tud. A lassú menet végighalad – valósággal parádézik, gondolják egyesek – a fő- és mellékutcákon, érintve az imaházat és a jesivát, majd elér rendeltetési helyére. A rémületbe esett falusiak, élükön a helyi hatalmasság, a jegyző, ugyan semmit nem értenek, de elég fejlett a bűnérzékük ahhoz, hogy megrettenjenek. A szimbolikus gesztus, amellyel a környékbeli zsidók – akiknek nem adatott meg a hazatérés – nyugalmát kívánják biztosítani hitsorsosaik, nem bíz semmit a képzeletre. Lezárás nincsen: a falusiak kisszerűségük foglyai maradnak, a két zsidó nem csalódik háborús emberismeretében, és semelyikük nem menekül a múlttól. Talán csak a jegyző fia, aki az erkölcsi zűrzavart kihasználva kereket old.
Jelentős hangsúlyváltások vannak Török Ferenc e novellából készített, tizenkét dühös évig érlelt filmjében, amely már hazatéréssel se kecsegtet, a ráragadt munkacím – 1945 – csak azt ígéri: történelmi fordulópontot látunk. Valójában pillanatfelvételt egy északkelet-magyarországi falu életéből, amely sok tekintetben tipikus: az emberekben még zajlik a háború, a régi gyűlölet parazsa is izzik, a falak azonban tiszták és épek. Ez a kettősség a kapcsolatokban is fellelhető: a jegyző Szentes István mindent kézben tart, de ereje látszólagos, a ráruházott hatalom nem csupán a felszabadító-megszálló szovjet csapatok helyi alakulatán, hanem a közösség összetartásán is múlik. Az összetartás pedig aligha lehetne omlékonyabb, a külön-külön vagy csoportosan elkövetett bűn – a zsidók javainak széthordása, sőt olykor a bújtatottak feladása – nem olyan alap, amelyre építkezni lehet.
A dátum is jelképes: 1945. augusztus 12-ét írjuk, délelőtt tizenegy óra van, vasárnap. A háború Európában már véget ért, Ázsiában és a Csendes-óceánon még javában tombol. A két atombombát már ledobták Japánra, a szövetségesek feszülten várják a választ legutóbbi jegyzékükre – a feltétel nélküli megadást két nap múlva jelenti be Japán, és szeptember 2-án írják alá a Missouri csatahajón. „Legfőbb ideje, hogy a borzalmas pusztítás véget érjen a szabadság erőinek teljes győzelmével” – fogalmaz De Gaulle tábornok egy előző esti beszédében. A szabadság a téma a vasárnapi pécsváradi emlékműavatáson is, ahol a hősi szovjet katonákra emlékezve – Balogh István miniszterelnökségi államtitkár helyeslésével – egy szovjet kapitány kijelenti: „A Szovjetunió és élén Sztálin generalisszimusz azért harcolt, hogy minden nép, a legkisebb is, megőrizhesse szabadságát, függetlenségét, sajátos nemzeti kultúráját.” Erről persze már akkor megoszlanak a vélemények: Bevin külügyminiszter a brit alsóházban kijelenti, a román, bolgár és magyar kormányok nem képviselik a többséget, az egyik önkényuralmat a másikkal váltják fel. Amikor ez elhangzik, Budapest utcáin épp félmillió ember kíséri az amerikaiak által visszaszolgáltatott Szent Jobbot az augusztus 20-i körmeneten. Augusztus végén az Ideiglenes Nemzeti Kormány rendeletben adja vissza a zsidóknak a tőlük elvett üzleteket, árukat és berendezéseket, augusztus elején a Beneš-dekrétumok megfosztják állampolgárságától Csehszlovákia német és magyar kisebbségét. Ezen az ominózus vasárnapon kiadott hírügynökségi jelentések szerint nyugatról hűvös tengeri levegő áramlik Közép-Európába, így az előző napi harminc fok a fővárosban huszonkét fokra esik vissza, és feltámad az északnyugati szél, a szovjet csapatok nyomulnak előre Mandzsúriában, az amerikaiak ötvenhét japán hajót süllyesztenek el bombákkal, Eszéken usztasák, Bécsben magyar zsidókat meggyilkoló osztrák tábori őrök ügyéről tárgyal a bíróság, Moszkvában a testnevelés napját ünnepelve huszonháromezer sportoló vonul fel a Vörös téren.
A háborús tettek számonkérése, az új kezdet meghirdetése és újabb történelmi bűnök elkövetése tehát párhuzamosan zajlik.
Így van ez a kis magyar településen is, ahol a rádióhíreket hallgatva Szentes István simára beretválja arcát, majd erőnek erejével felkelti az általa – és elkövetett tettükkel – mentális betegségbe hajszolt nejét, hogy készüljenek a nagy napra, Árpád fiuk esküvőjére. Miközben lassan gyűlik a vendégsereg, és az állomásfőnök szuszogva bebiciklizik a kocsmába, Kisrózsi, a menyasszony még egyszer összebújik hajdani szerelmével, a frontról visszatért, kommunista eszmékkel rokonszenvező Jancsival. A vőlegény az apja egykori barátja által „átruházott” drogériában rendezgeti az árut, a kocsmában egybegyűlnek a zsidók visszatérésétől rettegők, Kustár merev részegre issza magát, a Szentessel egy követ fújó Kustárné fejvesztve dugdossa a kétes eredetű tárgyakat, a Szentest oldalkocsis motorral fuvarozó Iharos, a helyi rendfenntartó elszánt arccal mered maga elé. Az állítólagos illatszerekkel teli ládák egyre csak közelednek a falu főteréhez. A szembesítés elkerülhetetlen – a szembenézést azonban könnyen ki lehet cselezni. Van, aki az öngyilkosságot; van, aki a menekülést; van, aki a tagadást és a vasvillát választja. A magyar társadalom próbatétele ez: a bukás ugyan nem történelmi szükségszerűség, de az 1945-nek a vadnyugati leszámolásfilmeket idéző struktúrájából, a Szőts István- és Radványi Géza-alapművek – amelyektől színvilágát és hangulatát vette – könyörtelen logikájából, a fekete-fehér képkompozíciókból és a bűndrámákból kölcsönkért szürke jellemekből kikövetkeztethető.
Az 1945 legfőbb erénye, hogy az áldozatok helyett a bűnösöket állítja fókuszba, szerethető és megvethető jellemük külső héja fokozatosan hámlik le róluk. Ők sem születtek együtt a bűnnel, inkább megragadtak egy kínálkozó lehetőséget, s ennek következményeit már mindig viselniük kell. Szentes István a helyét mindenütt megtaláló, a történelem bakugrásait ügyesen követő akarnok, „egy képességes ember, aki eltorzul a hatalomban” – állítja Rudolf Péter. Igaza van, hiszen kívülről-belülről ismeri: tíz kilónál is több hájat növesztett a szerep kedvéért, kopaszra borotválta a fejét, és magába olvasztotta a magyar félmúlt legvisszataszítóbb kiskirályait, diktátorait. Játéka elevenné és érthetővé teszi az emberi természet árnyoldalát, amely ha nagyra nő, nem ismer se istent, se embert. Vele szemben az istenismerettel bensőséges viszonyt ápoló két zsidó – megformálói Angelus Iván táncművész és Nagy Marcell operatőr (a Koltai Lajos-féle Sorstalanság Köves Gyurija) – szótlan alakja áll: ők már nem várnak semmit az emberiségtől, szikár, szenvedéstől barázdált arcuk nem mutat érzelmeket a falubelieknek. Mikor megadják a jelzésértékű végtisztességet halottaiknak, esélyt kapnak a megtisztulásra – a tisztítótűz, amely felemészti a tisztességtelenül szerzett vagyon egy részét, a keresztényeknek, köztük a bűnök elfedésében élenjáró plébánosnak is lehetővé teszi ugyanezt. Kitapintható azonban, hogy az elkövetők nem akarnak, nem tudnak vele élni.
A film egyszerű, letisztult szerkezete, a görög sorsdrámákat követő problémafelvetése és Ragályi Elemér gyönyörű – olykor túlgondolt – ébenfekete, hófehér kontrasztjai közvetlenül ostromolják az érzékszerveket. Szemző Tibor a siratóénekeket elemeire bontó és modern hangzósorokkal újraépítő, Zányi Tamás a zajokból külön – a képekkel és a takarékos dialógusokkal feleselő – világot létrehozó konstrukciói teszik még organikusabbá a filmet. Török Ferenc kísérletező kedvét – a Koccanás (2009) és az Apacsok (2010) technikai bravúrjaihoz és átgondolt jelenetfűzéséhez illően – itt sem illetheti szemrehányás. Alkotói pályájának vezérlőelvére, a folytonos megújulásra és a realista attitűdre az 1945 eminens példát mutat. Az elsőrangú feszültségfokozás mellett a kivételes színészi alakítások járulnak hozzá ahhoz, hogy a nézők figyelme kitartson az utolsó snittig – elsősorban Rudolf Péter és Szirtes Ági (Kustárné), Angelus Iván és Nagy Marcell, Székely B. Miklós (Suba Mihály, a fuvaros) és Szarvas József (Kustár) emelhető ki. A forgatókönyv azonban nem bírja el a nagyjátékfilm felépítményét – talán tényleg jobb döntés lett volna, ha az eredeti terveknek megfelelően a Hazatérést színházi vagy rövidfilmes/tévéfilmes produkcióba forgatták volna át. Bár a film lényeges változtatásokat hajt végre a novellán – mellékszereplők jellemét bontja ki, és újakat is teremt, a láda tartalma, jelentése is változik, a tűz fizikailag is kilép az emberek önemésztő lelkéből –, a történet kiszámítható lesz, és elfárad a másfél óra végére. Nem segíti az azonosulást a túl steril környezetrajz sem: aki járt már a szentendrei skanzenben, első látásra felismeri a forgatás fő helyszínét, a tiszta, rendes porták, a megrekedt idő nem tükrözik 1945 és a megelőző évek sérüléseit. A korhűséghez kétség ugyan nem fér, az atmoszféra azonban megtörik a valószerűtlenségen: a szereplők szavai és a házak, terek kövei nem találják a helyüket.
Tudjuk, hogy 1945 csak a kezdet volt az elkövetkező évek antiszemita uszításaiban és pogromjaiban. Azt is tudni véljük, hogy a tettesek sem voltak mind fekete-fehérek, még ha tetteik embertelensége tagadhatatlan is – kiderül ez egyebek mellett az 1946-os kunmadarasi pogromot feldolgozó Egy piaci napból, Závada Pál regényéből, amely az uszítóként beállított tanító feleségének szemszögét tette magáévá. Ez a korszellem köszön vissza Török Ferenc filmjében is, amelynek megdöbbentő hatása nem választható el aktualitásától. Megborult jellemű figurái közöttünk kísértenek.
- 1945. Fekete-fehér magyar filmdráma, 91 perc, 2017. Rendező–forgatókönyvíró–producer Török Ferenc; operatőr Ragályi Elemér; forgatókönyvíró Szántó T. Gábor; zeneszerző Szemző Tibor; szereplők Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Angelus Iván, Nagy Marcell, Szirtes Ági, Tasnádi Bence.
Kép forrása: http://www.imdb.com
