Kezdetben volt a ház. Akkurátusan bekamerázva és bemikrofonozva, elkeresztelve George Orwell 1984-e nyomán, és telerakták ideiglenes, ismeretlen lakókkal. Aztán Till Attila felkonferálta az első zuhanyzásokat a Big Brother-házból, és ezzel új korszakot nyitott a magyar kereskedelmi televíziózás és alkalmasint a saját önbecsülésének történetében egyaránt. A Big Brother és a Való Világ révén megismerkedhettünk többek között a vaffanculo és a péniszhelikopterezés jelentésével, láthattunk beteg gyermekéért aggódó édesapát, aki megnyugvásképpen kért magának egy prostituáltat, valamint Majoros Péter személyében még egy tehetséges médiamunkást is kitermelt a reality műfaja Magyarországon.

A formátum idővel mégis vesztett a „varázsából” itthon és a nagyvilágban egyaránt, hiszen minden bevallott és bevallatlan háttér-manipulációval együtt is túlságosan esetleges, hogy ne mondjuk: már-már életszerű. Hiába szigorúan tilos a házba könyvet bevinni, a lakók legtöbbször csak tunyulnak, és néha még a műbalhékhoz is túlontúl enerváltnak bizonyulnak. (Így fordulhatott elő például pár éve az is, hogy az egyik délszaki szériát egy szótlansági fogadalmat tartó fiatalember nyerte meg.) Szóval kiderült, hogy az élet a (többnyire) stúdiódíszleten belül is éppoly unalmas, mint stúdiódíszleten kívül, erre az amúgy mélyértelmű felismerésre pedig egyre csökkenő mértékben kíváncsi a közönség. Ráadásul maguk a műsorkészítők is ráuntak e formátum – kezdetben oly vonzónak tálalt – megkülönböztető jegyére: a nézői döntések sorozatára. Merthogy ezek a bentlakásos realityk a kezdetektől fogva jórészt az ilyen-olyan protekciósok, főként a mindkét nembeli exek és leendő exek lerakatai gyanánt üzemeltek, s az itt felfuttatni szándékozott celebrityk (vagyis inkább nonebrityk) tizenöt perces karrierjét olykor előnytelenül befolyásolta az ellen- és rokonszenveit korántsem mindig megfelelően megválasztó közönség.

Így azután megszületett a kereskedelmi televíziózás igazi fából vaskarikája: a reality, amelyet – többé-kevésbé nyíltan elismerve – már nem az élet ír, hanem névtelen háttérmunkások serege. A nézői döntés is a múlté lett, helyette már inkább a szereplők golyózzák ki egymást (lásd pl. Éden Hotel). Vagy ami még ennél is jobb: örökétig ugyanazok tölthetik ki az adott műsoridőt, legyenek bár azok egy sztereotípiásan zajos létezésű roma család tagjai (Győzike Show), a valódi nevüket az ÉNB (értsd: Éjjel-Nappal Budapest) vezetéknévre cserélő álcivilek és valódi amatőrök vagy éppenséggel viharos szerelmi életet élő szoláriumlakók (Pumpedék). Merthogy azonos szereplőkkel kényelmesebb a munka – és könnyebb a folyamatos sajtójelenlét biztosítása is.

Az ál-, trash-, illetve scripted reality alzsánerei ráadásul a stábok számára egyéb komoly járulékos hasznot is kínálnak. Nem kell ugyanis egy unalmas stúdió körül morzsolgatni a mindennapokat, hanem lehet utazni is: hol egyenesen egy egzotikus álomszigetre, hol valamelyik európai nagyvárosba. De még a legrosszabb esetben is el lehet vergődni a budapesti édes élet kamuhelyszíneire: egy stúdióvezérlőnél még az is sokkal jobb.

Ám alkotói szempontból az ilyen műsortípusok legegyszerűbb és egyszersmind legnagyszerűbb előnye a fentebb említetteken túl, hogy a „kint is vagyok, bent is vagyok” játék végtelen lehetőségét kínálja fel a műsorkészítőknek. Vagyis hogy egyszerre lehet egy-egy ilyen produkciót a „hát, kérem szépen, ilyen az élet” meg a „tessék csak idenézni, milyen ügyes fikciót teremtünk mink” értelmezési keretben elhelyezni. Ne óvatoskodjunk, rejlik ebben a sokszor kijátszott lehetőségben jókora adag sunyiság is, hiszen ezzel a kettős játékkal nemcsak a Győzikén vagy Pumped Gabón jókat derülő vagy bosszankodó egyszerű tévénézőt teszik lóvá – és nevetségessé –, de a magát pallérozottabbnak vélő másodfokú közönséget is, amely miközben leolvassa az egyszeriek komikus naivitását, a saját bennfentes okosságát bizonyítandó kész összekacsintani a műsorkészítőkkel. A metódus működőképességét legegyszerűbben az internetes műsorszemléző cikkeket átböngészve mérhetjük le: e cikkek írói rendszerint következetesen az említett kettős értelmezés meg a saját bennfentességük vélelme körül keringenek, amikor a szempontokat szüntelenül váltogatva értelmezgetik az adott műsorokat – és vadásszák a kattintásokat.

Az olvasónak mostanra könnyen úgy tűnhet, hogy a jelen írás nagyobb figyelmet szentel a mögöttes motívumoknak meg a realityműsorok közképének, mint ugyane műsorok beltartalmának – és az olvasó ebben nem is téved. A tévékritikusi munkavégzés legegyszerűbb és legalantasabb része ugyanis az, amikor elmerülünk a szemérmetlen manipuláció és a majdnem ily szemérmetlen közönségesség e bugyraiban, csak hogy felhozzunk onnan néhány, Parti Nagy Lajos után kiáltó mondatszörnyet vagy az emberi és televíziós igénytelenség valamely más rekvizitumát. A világ leghaszontalanabb idézetgyűjteménye állhatna össze így e műsorok búvárlása révén, hiszen az első öt mondat feletti mosolygást és/vagy szörnyülködést követően már semmi újdonságot nem kínálna az újabb és újabb bornírtságok sora.

Így az elkövetkezőkben is mindössze egyetlen motívumra vetünk közelebbi pillantást, a mindenható szerelem főtémájára, hogy végezetül még kitérhessünk a kereskedelmi tévék fizetett ágenseitől és kéretlen prókátoraitól egyaránt oly gyakran hallható, aduászként kivágott érvre, mely szerint „ez kell a nézőknek”.

Ha valamely oknál fogva egy jóindulatú marslakó e műsorokból próbálná kihüvelyezni az emberi kapcsolatok érzelmi-érzéki vonulatának milyenségét, első körben alighanem a kiabálás és a mindkét nembeli indulatos hiszti sorsdöntő jelentőségére következtetne. Legyen az Pumpedék majd mindig ütésközelben járó heves disputája, az Exek az édenben álproblémákon rágódó rinyálása vagy az Éjjel-Nappal Budapest – néhány kamerapróbát követően elővezetett – folytatólagos picsogása: a szerelem jószerint csak decibelben mérhető ezekben a műsorokban. Függetlenül attól, hogy őszinte vagy őszintétlen, igazából csak altesti motivációjú vagy épp a lecsupaszított manipuláció eszköze, az érzelmeknek, s köztük az érzelmek e legnemesebbikének, láthatóan csakis a kiabálás adhat hitelt. Ennél hitelesebb már csak a fizikai erőszak lehetne, ám ettől a műsorkészítők alkalmasint nehéz szívvel, de mégiscsak kénytelenek eltekinteni: persze nem annyira jóérzésből, hanem inkább csak a csúnya médiaszabályozás okán.

A szerelem másik főismérve a fentebb föltételezett marslakó számára bizonnyal a gyorsaság lenne, erről persze már a világirodalom jelesei is sokat értekeztek az évezredek során. A szerelem gyorsan jön, gyorsan megy, és e kettő között ugyancsak gyors elhálást követel a pároktól: jobbára félig a takaró alatt, a melltartó fennhagyásával vagy levételével, ez szabadon választott, de okvetlenül a mikrofonok és tápegységeik működőképes állapotának szigorú megőrzésével. A lassabb tempójú ismerkedés lehetősége kizárt, az azonnali akciókészség immár alapelvárás, amely mögött ott lüktet felgyorsult korunk, távkapcsolóval a kezében és mindig készen a továbbléptetésre. Hazánkba a Viasat által importált formátum, az Ádám keresi Évát már valósággal ad absurdum viszi a korkívánalmaknak való megfelelést, hiszen még a vetkőzéssel sem vesztegeti a műsoridőt, hátha szilikonmellek és lankatag péniszek pőre látványa nélkül továbbkapcsol a romantikára éhes néző. A rapid tempót más, de nem kevésbé abszurd irányba tereli az RTL Klub Házasság első látásra című műsora, „amely egyben szociális kísérlet is”, mint azt a csatorna internetes oldala állítja, hiszen az RTL Klub tudományos ambíciója közismerten kimeríthetetlen.

A testi szerelem reprezentációjának harmadik félreismerhetetlen jellegzetessége e műsorokban: a manipuláció. A szexualitás mint taktikai fegyvernem úgy jelenik meg e kamerákkal felszerelt hálószobákban, hogy az egyszerre ejtheti kétségbe a feministákat meg a nemi erőszak fogalmának pontos körülhatárolását óhajtó jogászokat. Ahol a közösülés (laza pettingtől a teljes elhálásig) úgy jelenik meg, mint az adott műsorban való bennmaradás eszköze – s ahol a kimondott női „nem” metakommunikatív módon, majd utóbb tettleg is „igen”-be fordulhat át –, ott vajmi kevés illúziónk maradhat e legszebb emberi játék őszinteségével és jóhiszeműségével kapcsolatban.

No de vajon amúgy indokolt ezeknek az illúzióknak a létezése? Hát nem ilyen az élet? És a fő kérdés: nem épp ez kell a nézőknek? Tudj’ isten, de valamiért ez utóbbi kérdés rendszerint csakis a tévéműsorokkal kapcsolatban merül fel! A vélelmezett nézői igények kiszolgálása, ami persze nem más, mint az őszintétlen demagógia ultima ratiója, szinte az életnek csak ezen az egyetlenegy területén válik látszólag perdöntővé. Pedig az igények és az érdeklődés vaskezű kormányzásáról a kereskedelmi televíziózás éppúgy nem mond le, mint ahogy nem teszi azt a színház, a film vagy a nyomtatott sajtó sem. A különbség mindössze annyi, hogy a kereskedelmi csatornák morálisan közömbös kiszolgálóknak deklarálják magukat minden esetben, amikor számukra épp ez tűnik előnyösebbnek.

Mi kell a nézőnek? Erre a kérdésre amúgy is szinte lehetetlen lenne válaszolni. Melyik rubrikában jelennének meg például azok a nézői vágyak, amelyek tartósan vagy épp sohasem nyernek képernyős kielégülést? Hát nem indokoltabb és érvényesebb azt a kérdést feltennünk ilyenkor, hogy mit akarnak a tévések?