Berlin, 2024. február 15.
A magyar nemzeti dicsekvésnek létezik egy különös formája, nevezetesen az, hogy merőben negatív jelenségek kapcsán nem győzzük hangsúlyozni: ebben vagy abban a kérdésben mi állunk legrosszabbul. Mi vagyunk a legszerencsétlenebbek, hozzánk képest állítólag Romániában, sőt Bulgáriában is remekül mennek a dolgok. Így például már-már pártok fölötti egyetértés uralkodik arról, hogy nincs a világon még egy ilyen ramaty egészségügy, mint a miénk, sehol sincsenek ekkora várólisták, ilyen gyatra szolgáltatások, ilyen bonyolult elérhetőségek. Nos, nem akarok illúziókat rombolni, de kénytelen vagyok kijelenteni, hogy van ország, amelyik legalábbis eséllyel versenyzik velünk, éspedig a Német Szövetségi Köztársaság, amelynek egészségügyi helyzetéhez adófizetőként és páciensként egyaránt közöm van.
Január elején esedékessé vált, hogy jelentkezzem háziorvosomnál, Frau Könignél egyfelől fogyatkozó gyógyszereim pótlásáért, másfelől pedig azért, mert hosszabb ideje részt veszek egy általa javasolt egészségvizsgálati programban, s ehhez időről időre vérvétel tartozik. Udvariasságból előbb drótpostán, majd telefonon próbáltam bejelentkezni. Az e-mailre nem jött válasz. Távbeszélőn az asszisztensnő helyett magnóhang jelzett vissza, bemondva a rendelési időpontokat. Ismertem én már ezt a hangot. Sebaj, gondoltam, szerencsére a praxis macskaugrásnyira van tőlem, odamegyek, becsöngetek és bemegyek. Már nyomtam volna a kapucsengőt, amikor felfigyeltem egy kézzel írott üzenetre. Ezen értésemre adták, hogy a rendelő „átmenetileg zárva tart”, és sürgős esetben a megadott ügyeleti telefonszámon ajánlatos jelentkezni. Hogy meddig tart az átmenetiség, azt nem kötötték az orromra. Úgy terveztem, hétvége után visszajövök. Hétfő reggel egy újabb kézírt cédulán az állt, hogy a rendelő továbbra is zárva tart, és szükség esetén a beteg a megadott telefonszámon kérjen időpontot a közeli háziorvostól, aki Frau König ordinációjától tízpercnyire rendel. Ez a hívás sem jött be, így odasétáltam. Különösebb várakozás nélkül megkaptam a receptet. Arra a kérdésemre azonban, hogy akkor most átmenetileg hozzájuk tartozom-e, azt felelték: nem, náluk sajnos nincs kapacitás új páciensekre. Megint elmúlt egy hét, és immár szinte kalandvágyból kerestem fel Frau Königet. A cédula a régi volt, de szerencsére épp akkor lépett bele a házba egy lakó, és én ügyesen utánanyomultam. A rendelő ajtaja előtt álltam, és már majdnem becsengettem, amikor újabb cédulán akadt meg a pillantásom: „Frau König volt rendelője”. Más szóval – nincs többé háziorvosom.
Ettől a sehová-sem-tartozástól furcsa, ismerős érzés fogott el. Mikor érezhettem hasonlót, kutattam emlékeim között. Hát persze, böktem a homlokomra, jó harminc évvel ezelőtt. 1990-ben egy konferenciára utaztam a formálisan még létező NDK-ba. A helyszín a Weimarhoz közeli ettersbergi kastély lett volna. Weimarban leszálltam a vonatról. A pályaudvar előtti téren felfedeztem egy bódét rajta az „Információ” táblával. Közelebb lépve megláttam egy kisebb kartonlapot, rajta a „Felvilágosítás nincs” felirattal. Ennek ellenére az ablak mögött ott ült egy idősebb hölgy. Megkérdeztem tőle, hogy jutok el Ettersbergbe. Mire a hölgy barátságos mosollyal közölte: „Nem vagyok idevalósi.”
Majdnem két héttel első kísérletem után ismét elzarándokoltam a kapualjhoz, ahol az előzőekhez képest merőben más üzenet fogadott: hamarosan megnyílik „Herr Dr. Mehmed K.” rendelője. Hurrá, van háziorvosom! Néhány nappal később a régi asszisztensnő Frau König utáni érdeklődésemre óvatosan kitérő választ adott: „Sie ist nicht mehr da” (ő már nincs itt), viszont azonnal bejelentett az utódnál. A barátságos Dr. Mehmed K. vérnyomásmérés közben elmondta, hogy egyetlen szót tud magyarul: „gyönyörű”, mire én barátságosan megjegyeztem, hogy milyen dallamos nyelv az arab, gyakran hallom, valahányszor Izraelben járok. Herr Dr. Mehmed K. kissé csodálkozva pillantott rám, és helyesbített: „Nem Izrael, Palesztina.” És nyomatékul hozzátette: „Gázai palesztin vagyok.”
Helyben vagyunk, gondoltam.
*
Minap a Facebookon betévedtem egy orosz csoportba. „Az idő fogságában” – ez a csoport neve, tizenhétezer tagja van. Azért figyeltem fel rájuk, mert szépen emlékeztek meg Ligyija Csukovszkájáról. Csukovszkája (1907–1996) verset, prózát és esszéket írt, de igazán a Beszélgetések Anna Ahmatovával című könyve tette híressé. Ebben 1939-től 1966-ig szinte naplószerűen követi a nagy orosz költőnő életét, kivéve azt a tíz esztendőt, amelyben egy rejtélyes konfliktus elválasztotta őket egymástól. A minta Goethe Eckermannja lehetett, de Csukovszkája feljegyzései semmiben sem emlékeztetnek a weimari sétákból leszűrt goethei bölcsességekre. Ahmatova napi reflexiói hétköznapiak, megszenvedettek voltak, és belőlük az egész korabeli szovjetorosz irodalmi élet megismerhető. A háromkötetes mű Oroszországban csak a kilencvenes években jelenhetett meg, s akkor már több száz oldalas jegyzetapparátus kellett az olvasásához. Maga Csukovszkája, akinek több családtagja esett a sztálini terror áldozatául, élesen szembekerült a rezsimmel, és a Brezsnyev-éra idején nyilvánosan támogatta a hivatalosan kiközösített Szolzsenyicint és Szaharovot. Akkoriban egy baráti közvetítő révén személyesen is megismertem. Az FB-csoport kedvéért az internetről kihalászott cirill billentyűzeten oroszul leírtam akkori élményemet: „(Csukovszkájával) 1977-ben a peregyelkinói Alkotóházban találkoztam. Panaszkodott romló látására, ami miatt véletlenül olyasvalakinek nyújthatna kezet, aki részt vett a Szaharov és Szolzsenyicin elleni rágalomhadjáratban.”
Ez a két mondatnyi reflexió váratlanul élénk visszhangra talált az orosz Facebook-csoport körében: egy nap alatt 81-en lájkolták vagy kommentálták. Felteszem, hogy legtöbbjük az idősebb nemzedékből származott, és személyes emléke is maradt Csukovszkájáról, mi több, az egész családról: így Ligyija apjáról, Kornyej Csukovszkijról és bátyjáról, Nyikolájról – mindketten népszerű és köztiszteletben álló irodalmárok voltak. Az emléküket felidéző kommentekből hibátlanul kirajzolódott annak a szűk értelmiségi körnek a belső világa, amely mintegy ötven-hatvan évvel ezelőtt a Brezsnyev-éra bénító unalma közepette, ha nem is a direkt ellenállást, de feltétlenül a szellemi mozgást képviselte. Ők hallgatták magnón Viszockijt, Okudzsávát, Galicsot, ők jártak a Tagankára avantgárd színházat nézni, ők olvasgatták a „Gutenberg előtti”, azaz kéziratos irodalmat, s szerezték be feketepiacon a Beatles- vagy ABBA-nagylemezt. Ismertem őket, moszkvai látogatásaim alkalmával náluk szálltam meg, s élveztem, némi vodkát ízlelgetve, a szabadsághiány körül forgó konyhai tereferéket.
Hol lehetnek most ezek a ma 70-80 éves vagy idősebb kortanúk, kérdezem magamban. A 81 jelentkezőből – kettőt-hármat ismertem közülük – sajátos összkép bontakozott ki. Íme, honnan mindenünnen írtak nekem: Odessza, Minszk, Szamara, Alma-Ata, Poltava, Vinnica, Baku, Szolnyecsnogorszk, Szevasztopol, Minszk, Kijev, Klaipéda, Szentpétervár, Dnyipro, Biskek, Kremencsuk, Jereván, majdnem az egész Szovjetunió összejön ezekből a helyszínekből, az a valaha egységes földrajzi térség, amelynek részeit ma államhatárok választják szét, s egyes volt tagállamai öldöklő háborúban állnak egymással. Mások külföldről, kivándorlásuk színhelyéről jelentkeztek: Norvégiától az USA-ig, Marokkótól Lengyelországig a posztszovjet diaszpóra központjaiból. Hogy is énekelte Viszockij: „Amerika, Európa vagy Ázsia, / a sors az emberek hadát / dobálja, mint a macskakölyköket.”
*
A pedofília körül zajló háborúsdiban valahogy az egész magyar világ reménytelensége benne van. Néhány szerencsétlen kiszolgáltatott fiúgyerek és gyereklány sorsa inkább ürügye, mint oka, inkább gyúanyaga, mint tartalma a napi összecsapásoknak. Napokig taglalták azt a kérdést, ki vehette rá a köztársasági elnököt, hogy kegyelemben részesítse a pedofil cselekménynek falazó pedagógust, és az igazságügy-minisztert, hogy ezt a gesztust kézjegyével megerősítse. Ez a kérdés, mielőtt valamennyire is tisztázták volna, sokat veszített jelentőségéből, lévén, hogy mind az államfő, mind pedig a miniszter egyetlen délután leforgása alatt távozott a posztjáról. Isten ments, hogy beleártsam magamat a ki kivel beszélt utoljára részleteibe, és azok helyett állapítsak meg felelősséget, akiknek ez munkaköri kötelességük lenne/lett volna. Megvallom, hogy az ügyben nyilatkozó egyetlen hivatalos szereplőnek, így a két visszavonult személynek sem sikerült a legcsekélyebb rokonszenvet kiváltani belőlem, de náluk kénytelen vagyok figyelembe venni, hogy mindketten nők. Szerintem ugyanis ebben rejlik a történtek legmélyebb politikuma.
Valamikor a szocializmus fénykorában a vezető elvtársak belátták, hogy mégsem állhat a kormány csupa férfinemű káderből, és legalább mutatóban be kell emelni az égi karba egy-egy női személyt. A Rákosi-korszakban Ratkó Anna volt a kiválasztott, a Kádár-érában Vass Istvánné, az Országgyűlés elnöke és Nagy Józsefné könnyűipari miniszter. Ugyanígy számos nő tevékenykedett vezető poszton a tömegszervezetekben, arányukat tekintve messze a férfiak mögött. Tényleges helyzetükről, egyéni vonásaikról a nyilvánosság akkori zártsága mellett nem lehetett könnyű képet alkotni. Látható kiemelkedő szerephez a „gyengébb nem” csak a színház és a film világában jutott, és persze a mindenkori nemzetközi nőnapon meg a rádió napi rétegműsorában, amely ezt a furcsa címet viselte: „Lányok, asszonyok, nők negyedórája”.
No mármost itt van ez a két elbocsátott politikus, egyikük a legfőbb állami méltóság, másik egy hangsúlyos tárca birtokosa. Egyik szerepben sem tűntek ki önállóságukkal, ám ez a legtöbb férfi kormánytagra is elmondható. A kinevezésükről döntő testületek szavatolt férfitöbbséggel bírtak. Nem tudunk olyan témáról, amelyben egy kicsit is eltértek volna a hivatalos kormányállásponttól vagy a Fidesz narratívájától – férfi politikusnál ez azért hébe-korba előfordult. Marad a kérdés: miért tartották őket? A kvótáért vagy a lojalitásért? És ha eddig tartották, miért ejtették vagy hagyták bukni őket olyan ügyben, amelyben mindmáig semmi sem világos? És ők miért törődtek bele a velük űzött játékba? Lesz-e majd bennük valaha annyi ész, lélek, bátorság, hogy egyszer csak elmesélik tapasztalataikat a Fideszről, úgy is, mint gőgös, kíméletlen, verejtékes férfivircsaftról? (Megjelent a Mozgó Világ 2024 február-márciusi duplaszámában, nyitókép: kepmas.hu)
