A volt miniszterelnök tizenhat éven át építette újra a magyar futballt stadionokkal, akadémiákkal, ezermilliárd forintnyi közpénzzel és egy kisajátított mítosszal. A rendszer összes ígérete közül egyet azonban nem tudott kikényszeríteni: az eredményt. Esszénkben azt vesszük sorra, hogyan lett a futballból vallás, a vallásból önigazolás, és hogyan kezdődött el egy politikai rendszer bukása éppen ott, ahonnan az erejét merítette: a futballpályán.
Hűvös, késő novemberi este volt. A Puskás Aréna reflektorai úgy világították be a pályát, mint egy katedrális főhajóját a rózsaablakokon beömlő fény. Minden pontosan úgy festett, ahogyan azt a tervezőasztalon megálmodták: kifogástalan gyepszőnyeg, a lelátón telt ház, a széksorok fölött pedig az a semmivel össze nem téveszthető, félelemmel és várakozással teli zsongás, amit csak sorsdöntő meccsek utolsó pillanataiban lehet érezni. Érezni, sőt belélegezni, majd kiizzadni, s kezdeni újra elölről.
Tizenhat évnyi munka, bő másfél évtizednyi álom sűrűsödött össze ebben az estében. Nem csak a magyar és az ír válogatott küzdöttek egymással, és a mérkőzés jelentősége sem korlátozódott csupán arra, melyik csapat vehet majd részt a világbajnokság pótselejtezőin.[1] Ki nem mondott, elgondolni sem mert tétek fogalmazódtak meg a lelkek legmélyén. A százkilencvenmilliárdért épített stadion, az elrabolt múlt, a kisajátított futballmítosz – egy rendszer szinte összes ígérete és patologikus önigazolási kényszere lebegett a pálya fölött.
Mindent – vagy semmit.
S közben zajlott egy meccs is. Mintha csak közbeszerzést írtak volna ki rá; eleinte minden simának tűnt. A negyedik percben a Felcsúton játszó Lukács Dániel gólja után a stadion egyetlen hatalmas testként emelkedett a magasba, s bár az írek egy büntetőből kisvártatva egyenlítettek, Varga Barnabás újabb találata a mennyország kapujába lökte a magyar csapatot. Még negyvenöt perc, még egy szűk óra, és kézzelfogható közelségbe kerül a hőn áhított világbajnoki szereplés.
Egy ország kezdett számolni, latolgatta a pótselejtező lehetséges ellenfeleit. Apák magyarázták a fiaiknak, hogy még ők sem születtek meg, amikor a válogatott legutóbb – 1986-ban – világbajnokságon járt; a fiúk hitték is, meg nem is, hogy volt idő, amikor a magyar csapat titkos esélyesként utazhatott ki oda, ahol azóta hiánya megszokottá vált. Szinte a semmiből, előjel nélkül rontott ránk a válság. A csapat előjel nélkül hátrálni kezdett; s egyre inkább úgy tűnt, nem csak a szurkolók, de a játékosok is visszaszámlálnak a lefújásig. A tizenhatosról kifejelt labdák egyre rövidebbek lettek, a felszabadítások egyre kapkodóbbak. Az óra pedig egyre lassabban vánszorgott.
Még tíz perc, sóhajtottunk fel, amikor Troy Parrott váratlanul, de nem minden előjel nélkül kiegyenlített. A 2-2 még mindig nekünk jó, bizonygatták többen is a mellettük állóknak – ülő embert ekkor már nem lehetett találni a stadionban. Pillanatról pillanatra ült egyre mélyebbre szívünkben a pánik. Néhányan méltatlankodva fogadták, hogy a hosszabbítás hat perc, s szorongásukat az sem oldotta különösebben, amikor öt ebből már lepergett.
Volt valami fojtogatóan nyugtalanító a levegőben.
Az ír kapus lágy, magasan szálló, hosszú felívelését Scales megcsúsztatta, a dermedten álló magyar védők közül kibújó Parrott pedig néhány centivel megelőzte a kapujából kirontó Dibusz Dénest. A gól sokkja a másodperc törtrésze alatt szippantotta ki a remény levegőjét a stadionból. Egy pillanatra megállt az idő, majd a fullasztó csöndet az önkívületben ünneplő írek üdvrivalgása hasította darabokra. Megint nem sikerült. Megint elbuktunk.
Akkor este, a némaságba burkolódzó stadionból hazafelé szállingózó tömegben sem igen hitte senki, hogy nem csak egy selejtezősorozat ért véget a Puskás Arénában. Hogy nem csak egy futballkorszak álmai törtek darabokra, hanem egy társadalmi-politikai rendszer is mélyütést kapott a 96. percben. Van abban valami költőien sorsszerű, hogy Orbán Viktor rezsimjének bukása ott kezdődött el, ahol a felépítéséhez szükséges erőt merítette: a futballpályán. Mint ahogyan az is beszédes, hogy minden elszánás, minden akarat, minden erőlködés ellenére éppen ott nem ért el eredményt, ahol mindennél jobban óhajtotta.
Hiába: a futball megvesztegethetetlen, az eredményjelző pedig nem hazudik.

*
„A futball olyan, mint a bográcsgulyás: mindig tenni kell bele, kivenni sose lehet belőle.”
(2019)
A magyar válogatott a hetvenes évek elején kétszer is lemaradt a világbajnoki részvételről. Ilyen soha korábban nem fordult elő a csapattal – amikor a magyarok elindultak a selejtezőkön, egészen addig mindig kivívták a vb-szereplés jogát. Az első pofon 1969-ben, a csehszlovákok elleni, Marseille-ben lejátszott pótselejtezőn érte a magyar futballt, majd négy év múlva az is világossá vált, hogy a kisiklás nem egyszeri. A hazai labdarúgás egyre mélyebbre süllyedt a Kádár-korszak fojtogató, nihilista miliőjében, s mivel esélye sem volt megismételni az ötvenes évek bravúrjait, mind gyakrabban vált gúny és élc célpontjává a nyilvánosságban. Ebben a reményvesztett hangulatban, a lejtmenet langyos, fullasztó korszakában kezdett futballozni Orbán Viktor.
„Ha a szünetben kimentünk focizni, akkor abban én voltam a menő, és ez kompenzált sok mindent. A kicsiségemet, meg mindent. (…) Meg voltam győződve róla, hogy nagy focista leszek” – nyilatkozta a későbbi miniszterelnök 1994-ben a Kurír című lapnak. Amikor 1977-ben Székesfehérvárra ment gimnáziumba, felvételizett a Videoton futballcsapatához is, de nem került be a keretbe. Jobb híján az NB I.-be akkor feljutott MÁV Előréhez igazolt, ahol az ificsapat játékosa lett. Nem volt ott a menők között, azért is küzdenie kellett, hogy pályára kerülhessen. „Számomra a MÁV Előre a család után az élet második iskolája volt, sokat formált és alakított rajtam” – emlékezett vissza később. Visszanézve egyértelmű, Orbán Viktor szocializációját alapvetően határozta meg a futballöltözők és a pályák világa. Itt tapasztalta meg a versenyt, az életet, a konfliktusok kezelését, de azt is, hogyan lehet feldolgozni a kudarcokat, a csalódást, vagy épp mire elég a kemény, állhatatos és következetes munka a tehetséggel szemben.
Gimnáziumi éveinek végére kénytelen volt belátni, hogy nem lesz belőle igazán jó futballista. „Hülyén hangzik, de kicsi a csűdöm, és emiatt nem lehetett igazán jó a lövőtechnikám” – magyarázta később, ami arra is rávilágít, hogy kudarcát nem saját erőfeszítései hiányának vagy a belefeccölt munka elégtelenségének, hanem kizárólag testi adottságainak tulajdonította. „Nem voltam nagyon tehetséges, de megbízható. Három év alatt valószínűleg feljutottam volna az első osztályba, de úgy döntöttem, hogy inkább egyetemre megyek” – emlékezett egy másik korai interjújában. Nem is palástolta, hogy jobb híján, a futballpályáról szőtt álmainak szertefoszlása miatt fordult a jogi egyetem felé. Mindez persze azt is jelentette, hogy lélekben mindig futballista maradt. Az a futballista, akinek nem jött, nem jöhetett össze a nagy áttörés.
A hetvenes-nyolcvanas évek magyar futballja eközben lötyögött – a semmibe. A maga kis, külön bejáratú nihiljében, saját szabályok szerint. Kádár János pártfőtitkár ugyan szűk körben, de már 1957-ben megfogalmazta, hogy „kibírjuk, ha nem lesz világbajnok a futballcsapat”, a társadalom pedig elkezdett berendezkedni ugyanerre. Kibírtuk, kibírták ezt is. A sportágat ellepte a bunda, a kis, mindennapi alkuk valósága. Szinte nemzeti sporttá vált a kifogáskeresés, az a nézet, hogy bár eredményeink jó ideje nincsenek, „apróságokat még mindig tanulhat tőlünk a világ”. Egyetemes sportági stratégiává szerveződött a nézet, miszerint a magyar játékosok technikailag kifogástalanok, de nem futnak eleget. Hogy ha mi is akarnánk annyira, mint a németek, az angolok, az argentinok vagy az olaszok, újra ott lehetnénk, mint az Aranycsapat idején. Mivel a gulyáskommunizmus nem tűrte a sztárokat, az öltözők jobb híján kiskirályokkal lettek tele. Orbán hősei is ennek a kornak a nagy alakjai lettek. Azok, akikből bármi lehetett volna, de miképp a későbbi miniszterelnökkel a kis csűd, velük a korszak politikai és társadalmi klímája tolt ki. És természetesen a pénzhiány, a profizmus bevezetésének lehetetlensége. „Kis pénz, kis foci ” – mondta egy nemzedékkel korábban Puskás Ferenc, s máris készen volt az önfelmentő magyarázat mindenre.
Amikor 1998-ban Orbán pártja élén megnyerte a választásokat, és végre kormányt alakíthatott, első útjainak egyike a magyar válogatott edzőtáborába vezetett. Ahogyan Rényi Pál Dániel Győzelmi kényszer című könyvében fogalmazott, „nem fogadta el a passzív futballszurkoló szerepét”, s a Portugália ellen vívott Európa-bajnoki selejtezőn például a félidőben is meglátogatta a csapatot az öltözőben. Tanácsokat adott, kérdezett, és nem is nagyon csinált titkot abból, hogy úgy érzi: otthon van a futballisták között.
Elhatározta, hogy rendbe teszi a rendszerváltás utáni zűrzavaros években tovább tépázott magyar futballt. Nagy ívű terveihez legelőször is a futballelitet kellett megnyernie magának, ennek érdekében pedig a miniszterelnök skrupulusok nélkül szállt be az MLSZ irányításáért folyó harcba. Sportminiszterén, Deutsch Tamáson keresztül folyamatosan támadta Kovács Attilát, a szövetség elnökét: a viszony annyira elmérgesedett, hogy a szövetség vezetését erővel elmozdítani igyekvő kormányt maga a FIFA elnöke szólította fel visszakozásra. Orbán végül 1999 szeptemberében nyerte meg a harcot, amikor az MLSZ Bozóky Imre személyében új elnököt választott. Megkezdődhetett a rendcsinálás.
A sportminisztériumban lázas tervezés indult. 2000-ben módosították az MLSZ alapszabályát, és a profi klubokat tömörítő ligát a szövetség alá rendelték. A liga a kormányzattal közösen olyan koncepciót dolgozott ki, melynek fő célja az volt, hogy a magyar klubokat vonzóvá tegye a befektetők számára. A fejlesztési tervre 21 milliárd forintot különítettek el, ennek bő harmada volt az ún. reorganizációs hitel, amely kifejezetten a profi csapatok feltőkésítését szolgálta volna.
A tervek papíron remekül mutattak, ám a valóságban alig valamit sikerült megvalósítani az elképzelésekből. Mivel a klubok működését kifejezetten szigorúan ellenőrizte a licencbizottság, a csapatok vezetői nagyon óvatosan nyúltak a reorganizációs hitelekhez, és a keretösszeg mindössze nyolcada fogyott el a ciklus végéig. A stadionprogramba olyan sok pályát vontak be, hogy a tervezett összeg elaprózódott, ráadásul a program egy szabad szemmel jól látható részét egy beléptetőrendszerre hasították ki, amiből viszont mindössze kettőt sikerült üzembe helyezni. A harmincnyolc tervezett helyszín közül mindössze kilenc városban kezdődtek el a munkálatok. Befejezni pedig csak egyetlen projektet sikerült, az Újpest új stadionját.
Orbán nem volt elégedett a reformok megvalósulásával. „Kezdett kialakulni az a meggyőződése, hogy a profi foci Magyarországon nem működhet üzleti alapon” – írta könyvében Rényi erről az időszakról. A kormány ezért 2001-től kezdődően egyre nyilvánvalóbb módon próbált állami forrásokat is a futballba csatornázni. Az új elképzelés néhány kiválasztott klub közpénzből történő feltőkésítése lett, hogy az ilyen módon megerősített nemzetközi eredményesség aztán majd a mezőny többi részét is maga után húzza.
Orbán kiválasztott kirakatcsapata az Újpest lett: a lila-fehér klubban ötszázmillió forintért kisebbségi részesedést vásárolt magának az állami MFB Bank, majd kisvártatva megjelent szponzorként a Mol és az OTP is. A projekt kifutását azonban az első Orbán-kormány már nem érte meg, a 2002-es választásokat ugyanis szűk különbséggel az MSZP–SZDSZ-koalíció nyerte. A miniszterelnök nagy ívű futballálmainak megvalósítását a demokrácia határozatlan időre elnapolta.
Amikor Orbán legközelebb esélyt kapott a kormányzásra, már úgy fogalmazott: „A futball olyan, mint a bográcsgulyás. Folyamatosan teszünk bele, sosem veszünk ki, és a végén kész.”
*

„Egy kócerájt mégse lehet Öcsi bácsiról elnevezni.”
(2009)
Orbán Viktort ellenzéki vezérként új feladatok izgatták. Mivel az ország felemeléséről szőtt nagy ívű terveit időlegesen el kellett engednie, kettőzött erővel vetette bele magát futballról alkotott koncepciójának megvalósításába. Úgy döntött, hogy szó szerint a saját hátsó udvarából indul neki a feladatnak, és 2004-ben megalapította a Felcsúti Utánpótlás Nevelésért Alapítványt.
„A Bozsik-programból másfél év alatt kivittünk hatvanezer gyereket, de azt megfojtották. Azt kellett megnézni, mit tudunk mi magunk megcsinálni itt, Felcsúton” – mesélte később az indulás időszakáról. Orbánt ekkor már nem az amatőr és a gyerekfoci érdekelte, kezdettől fogva centralizált elitképzésben gondolkodott. Elsősorban a Várszegi Gábor által alapított agárdi Sándor Károly Akadémia inspirálta, ami az első bentlakásos futballiskola volt az országban. Az MTK tulajdonosa a holland Ajax modelljét lemásolva úgy határozott, hogy az akadémiát összeolvasztja a klubbal, az utánpótlásképzést pedig a felnőtt csapat szolgálatába állítva képez profi futballistákat. Orbán arra jutott, ez a jövő útja, a sikerekhez pedig az vezet majd vissza, ha mind több hasonló intézmény nyitja meg kapuit Magyarországon.
Rényi úgy fogalmazott, hogy a futball világába alámerülő volt miniszterelnököt lenyűgözte az akadémiák koncepciója, amely ötvözte a számára két legkedvesebb, legjobban ismert miliőt, a szakkollégiumok zárt, elitista hangulatát és a futballöltözők katonás hierarchiáját. Orbán maga évekkel később is delejezve mesélt a szigorúan zárt rendben, percről percre beosztott időrend alapján működő akadémiai mindennapokról. Pletykák szerint a felcsúti mindennapokba is erősen involválódott, a legapróbb részletek is érdekelték, mindenről volt véleménye a létesítmények felépítésétől az eszközök beszerzésén át egészen a fizetésekig. A felcsúti futballprojekt személyes ügyévé vált, olyan hitvallássá, amely egyszerre szolgált reprezentációként és általa garantált jövőígéretként is.
Orbán kezdetben azzal számolt, hogy a sorra megnyíló magyar akadémiák közti verseny fogja garantálni a futball hosszú távú hazai fejlődését, ám arra kezdettől fogva nagyon ügyelt, hogy ebben a versenyben a Felcsút komoly előnnyel indulhasson. Ellenzékből ennek megteremtésére csekély esélye mutatkozott, ám egy váratlan húzással mégis bebiztosította, hogy futballbirodalma építésére nemzetközi figyelem összpontosuljon: 2006-ban a felcsúti akadémia felvette minden idők egyik legjobb, de biztosan legismertebb magyar futballistája, Puskás Ferenc nevét.
Orbán Viktor első miniszterelnöki ciklusában kevés jel utalt arra, hogy a Real Madrid és a Honvéd korábbi legendás játékosának rajongója volna. A Fidesz elnöke nem vett részt Puskás kitüntetési ceremóniáján, sőt, 1997-ben a legenda hetvenedik születésnapjára szervezett ünnepségsorozaton sem jelent meg, holott akkor már a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjének számított. Amikor 2000-ben nagyszabású futballgálát szerveztek az egyre súlyosabb betegséggel küzdő Puskás tiszteletére, Orbán már miniszterelnökként vezette az országot. Mégsem jelent meg a rendezvényen, csak táviratot küldött. Két évvel később, a legendás futballista hetvenötödik születésnapja alkalmából szervezett ünnepség idején kampánykörúton volt, így nem ő, hanem sportminisztere, Deutsch Tamás jelentette be, hogy a Népstadiont Puskás Ferenc Stadionra nevezik át. Orbánnak Puskás csak közvetlenül halála előtt vált igazán fontossá.
2006. december 9-én négy felcsúti focistapalánta is ministrált a Szent István-bazilikában Puskás Ferenc gyászszertartásán. Egy hónappal korábban a Felcsúti Utánpótlás Nevelésért Alapítvány kuratóriumának elnöke, Mészáros Lőrinc és a futballista felesége megállapodást írtak alá arról, hogy az akadémia felveszi Puskás Ferenc nevét. Öcsi bácsi ekkor már haldoklott, így a november 25-re, vagyis a 6-3-as londoni győzelem évfordulójára tervezett névadó ceremóniát is el kellett halasztani. Puskás november 22-én hunyt el, és soha nem járt Felcsúton.
Orbán aktívan közreműködött Puskás gyászszertartásának megszervezésében. Közbenjárt, hogy a kegyeleti bizottságot a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, a Fidesz színeiben EP-képviselő Schmitt Pál vezethesse, de abban is tevékeny részt vállalt, hogy a szertartás operatív vezetője és szóvivője az a Szöllősi György legyen, aki korábban megteremtette a kapcsolatot a család és a felcsúti alapítvány között. Szöllősi egy évvel korábban a Nemzeti Sport akkori tulajdonosa, a Ringier jóvoltából körbeutazhatta a világot, hogy anyagot gyűjtsön egy Puskás életéről szóló könyvhöz. Ennek a könyvnek a promóciójára jött létre a Puskas.com online oldal, amely kezdetben a Ringier-hez tartozott, ám amikor Szöllősinek távoznia kellett a Nemzeti Sporttól, megegyezett arról, hogy az oldal jogai hozzá kerüljenek.
„Futballt csak a múltra lehet építeni” – hangsúlyozta Orbán már újra miniszterelnökként 2012-ben, az akadémia évzáróján mondott beszédében. Puskás neve legitimációt biztosított nagyratörő futballálmaihoz, és már előre morális fedezetet teremtett minden olyan adóforinthoz, amelyet a projektre később el lehetett költeni. Amikor 2009-ben, az alapítást követően három évvel körbevezette a családot Felcsúton, Orbán azzal érvelte meg a tervezett hatalmas infrastrukturális beruházást, hogy „egy kócerájt mégse lehet Öcsi bácsiról elnevezni”, aki a világ egyik, ha nem a legjobb futballistája volt, így „van egy magasság, ami alá nem mehetünk”. 2010-es újabb választási győzelme után Orbán Viktor egymást követő kormányai adóforintok tízmilliárdjait fektették be a futballiparba. Ezek tekintélyes hányada Felcsúton kötött ki, ahol 2013-ban már első osztályú profi csapat is működött.
*
„(…) el tudunk jutni oda 7-8 év alatt, hogy legyen ötven olyan magyar játékos, aki az európai négy legjobb ligában, a spanyolban, a németben, az angolban, meg az olaszban játszik.”
(2007)
Orbán Viktor 2010-es választás győzelme után az ország két legnagyobb hatalmú embere a futball ürügyén kötött egymással szövetséget. Csányi Sándor bankvezérből MLSZ-elnök lett, ezzel pedig egyszersmind a saját nevére is vette a miniszterelnök nagyívű futballálmainak megvalósítását.
A társasági adókedvezményről, vagyis az úgynevezett taóról szóló törvény módosítását 2011-ben fogadta el a magyar Országgyűlés. Ez a változtatás teremtette meg az új Orbán-kormányok sportfinanszírozási terveinek anyagi alapját, ráadásul úgy, hogy ezek az összegek be sem kerültek a költségvetésbe. A taorendszer lényege, hogy a nyereséges vállalkozások a profitjuk utáni adót nem fizetik be az államkasszába, hanem egy általuk kiválasztott sportszervezetnek vagy sportszövetségnek utalják át – technikailag az adóhatóságot bevonva –, az összeget pedig ezek a szervezetek előre lefektetett sportprogramjaik finanszírozására használhatják fel. A kormányzat a rendszert úgy alkotta meg, hogy a klubok és a szövetségek támogatásában a vállalkozások is érdekeltté váljanak, ezért cserébe további adómegtakarítást is igénybe vehetnek. Ennek eredményeképp a tao valójában még annál is többe kerül az államnak, mint amennyi adóbevétel a költségvetés helyett végül a sportszervezetekhez jut el.
A rendszer az évek alatt mind bonyolultabb és követhetetlenebb lett, átláthatóságát pedig lényegében lehetetlenné tette, hogy egészen a Kúria 2016-os döntéséig a kormányzat hivatalosan azt sem ismerte el, hogy a taorendszeren keresztül a sportba áramoltatott összeg közpénznek minősülne. Ez ugyan természetesen tarthatatlan álláspontnak bizonyult, hiszen a taopénzeket az adóhatóság folyósítja, egy bizonyos összeghatár felett, illetve szövetségek esetén már az igénylések elfogadásához is kormányzati engedély szükséges, elszámolni pedig az állammal, és nem a felajánló vállalkozásokkal kell, ezzel együtt a nyilvánosság az évek alatt meglehetősen keveset tudott meg azoknak az összegeknek a sorsáról, amelyek ezen a rendszeren belül az ún. látványcsapatsportokba, tehát a futball mellett a kézi-, vízi- és kosárlabdába, a jégkorongba, illetve 2017-től kezdődően a röplabdába áramoltak.
Egy biztos, az évek alatt több száz milliárd forintnyi állami forrás jutott futballcsapatok infrastrukturális beruházásaira, működési költségeire. Edzőpályák százai épültek, öltözők újultak meg, az egyesületek sportszereket és felszerelést tudtak vásárolni maguknak. A sportágat valósággal elöntötte a taopénz, az MLSZ által a 2010-es évtized elején meghatározott forrásigényt például meg is haladta az a pénzösszeg, ami 2020-ig bezárólag csak taón keresztül áramlott a futballba – és ami becslések szerint összesen több mint ezermilliárd forintot tett ki 2011 és 2025 között. Ez a pénz a rendszer alacsonyabb szintjein már kisebb volumenben is jelentős segítséget jelentett, ám az is gyorsan kiderült, hogy az ösztönzők hibás beállítása miatt a rendszer kódolja magában a lehetőségeket a túlkapásokra, az egyenlők között pedig vannak néhányan, akik egyenlőbbek.
A pénzek felhasználását nem kötötték világos, számonkérhető szakmai célokhoz. Bár papíron a taót kizárólag utánpótlásra lehet felhasználni, valójában a profi klubok is jelentősen profitáltak belőle: egyetlen fillért sem kellett utánpótlásra költeniük, ezeket a költségeket átvállalta tőlük az állam, következésképp meredek emelkedésnek indultak a játékos- és edzőbérek. Ezt azonban nem követte minőségi ugrás. Miközben a magyar klubok a 2020-as évekre fordulva éves szinten már nagyjából olyan volumenben költöttek utánpótlásra, mint legnívósabb nyugat-európai riválisaik, új tudás, külföldi edzők szinte egyáltalán nem jelentek meg a rendszerben. Semmi nem ösztönzött a hatékonyabb munkára, a magasabb szakmai nívóra. A magyar futball szinte teljes egészében felélte a rálocsolt állami forrásokat.
A taoforrások elosztási mechanizmusába az állam – papíron – egyáltalán nem szólt bele. Nem kapott több pénzt az, aki hatékonyan használta fel a forrásokat, és több tehetséget termelt, de a földrajzi kiegyenlítés irányába sem hatott semmi. A legtöbb taopénz például érdekes módon Fejér megyébe került, azon belül is a miniszterelnök által alapított futballakadémiára, Felcsútra. Állami megrendeléseken felhizlalt cégek egész sora folyatta vissza a pénzeket a megfelelő politikai kapcsolatokkal rendelkező klubok utánpótlásműhelyeibe. Kisvártatva nemcsak a felcsúti futballcsapat került be az NB I.-be, hanem az egyaránt fideszes országgyűlési képviselők által vezetett kisvárdai, mezőkövesdi, sőt balmazújvárosi csapat is. Mindeközben olyan korábbi vidéki futballfellegvárak sodródtak a megszűnés szélére, mint Pécs, Kaposvár vagy éppen Szombathely.
A taorendszer miatt lényegében megszűnt a hagyományos sportszponzoráció, az első két osztályban szereplő profi csapatok meccsnapi bevételei mindössze a teljes összeg 2-3 százalékát tették ki. A klubok utánpótlással összefüggő költségeit a taón keresztül, a felnőtt csapatra fordított összegeket pedig a közmédia és az állami tulajdonú szerencsejáték vállalat „szponzori” szerződésein keresztül finanszírozta a kormányzat. Bár Orbán Viktor 2007-ben, a felcsúti Puskás Akadémia megnyitóján még úgy fogalmazott, hét-nyolc éven belül el kell jutni oda, hogy legyen ötven olyan magyar játékos, aki az európai négy legjobb ligában játszik, ebből alig valami valósult meg. 2010-ben, a NER születésekor tíz magyar játékos lépett pályára az angol, a német, az olasz és a spanyol liga valamelyikében. 2026-ban, amikor Orbán Viktor rendszere megbukott, nyolc – ezek közül három olyan, aki honosított magyarnak számít.
*
„Na, ugye.”
(2015)
A 2010 után ellentmondást nem tűrő alapossággal berendezkedő új rendszer nemcsak stratégiai ágazatként tekintett a sportra – és ezen belül legelébb: a futballra –, hanem identitásformáló erőként és önigazolási forrásként is használta. A miniszterelnök a taorendszer megalkotásával biztosította az ágazat forrásbőségét, valamint azt is, hogy a saját maga által alapított Puskás Akadémia első lehessen az egyenlők között. De nem elégedett meg ennyivel; teljes újjáépítést vezényelt, amihez elsősorban és mindenekelőtt stadionokra volt szükség.
A sort a taopénzekből felhúzott felcsúti Pancho Aréna nyitotta 2014-ben, ehhez képest alig két héttel később nyitotta meg a kapuit az új debreceni stadion a Nagyerdőn, majd kisvártatva az Üllői úti Fradi-pálya is. A felcsúti avatót követő bő hat évben huszonhárom új stadion épült, amelyekre összesen bruttó 350 milliárd forintot költött az állam. A fejlesztések ékköve a válogatott új otthona, a régi Népstadion helyén felhúzott, minden igényt kielégítő Puskás Aréna lett, amelyet eredetileg 90-100 milliárd forintból terveztek megvalósítani, hogy végül alacsonyabb műszaki tartalommal, jó néhány éves késéssel és 190 milliárd forintból készüljön el.
A stadionok szakrális terekké váltak, a rendszer futballmániájának szimbólumaivá. Orbán az első néhány pályaavatáson még beszédet mondott, ám miután 2016. október 13-án az MTK új pályának avatásán jól hallhatóan kifütyülte a közönség, többé nem forszírozta a szereplést a hasonló alkalmakon: nem szólalt meg a Puskás Aréna 2019-es avatásán sem, amikor a válogatott Uruguay ellen játszott barátságos meccset. Helyette a szervezők fennköltebb programot találtak ki: határon túli magyar kisgyerekek énekelték el az Ismerős Arcok nevű nemzeti rockegyüttes Nélküled című dalát.
Mindez szimbolikusan is egybevágott azzal, hogy a miniszterelnök a futballhoz már-már szakrális alapokon közelített. Politikai közösségét is hasonlóképpen rendezte be, mint egy futballcsapat szurkolótáborát: közös identitás, közös traumák, közös nagy győzelmek, és a sztárjátékosba vetett rendíthetetlen hit. Orbán felnőtté érésének legfontosabb terepe a futballöltöző volt, mindenki másnál hamarabb és pontosabban megtanulta tehát, hogy a sportág tökéletesen alkalmas arra, hogy rajta keresztül még nagyobb, még fontosabb történeteket meséljen el választóinak.
A miniszterelnök politikáját tágabban szemlélve a párhuzamok egyértelműek. Amikor Orbán arról beszélt, hogy mi magyarok sem vagyunk rosszabbak másoknál, hogy bizony vannak dolgok, amikben a legjobbak között a helyünk, hogy vissza kell állítanunk történelmi nagyságunkat, akkor egy picit mindig a futballra is gondolt. Hiszen lássuk be: egyetlen másik ország labdarúgása sem zuhant annyira magasról olyan mélyre, mint a mienk, nemzetközi összevetésben is példátlan az az inverz fejlődés, amivel a magyar futball történeti pályája leírható. Amikor tehát a magyar miniszterelnök egy Európa-bajnoki kvalifikáció után közvetlenül azt írja ki a Facebookra, hogy „na, ugye”, azzal ebben a szimbolikus térben jelöl ki fogódzókat. Amikor néhány órára úgy tűnhetett, hogy a magyar futball visszakapja önmagát, hogy a régóta áhított siker élménye egyesíti a sportszerető társadalmat, Orbán Viktor sietve leszögezte, hogy a siker nem váratlan ajándék, hanem egy korábban személyesen általa kijelölt akarat beteljesülése. Több volt ez, mint elégedett odaszúrás. Benne volt a hatalom önérzete, némi fölényeskedő kioktatás és a korábbi kételyek magabiztos lesöprése is. Orbán már évekkel korábban a saját nevére vette a magyar futballt, és leplezetlen ambícióval temérdek közpénzt invesztált a sportágba. Nem önzetlenül: azt akarta, hogy az eredmény csakis az övé legyen, senki másé. Miniszterei, párttársai szolgai módra követték példáját. Szijjártó Péter külügyminiszter a 2021-es Eb-kvalifikáció után például azt írta, „a puffogók, a károgók, az örökös elégedetlenkedők, a futballt állandóan temetők, a bukott sportközgazdászok, a »minek kellenek a stadionok?« jöjjenek elő most is, és mondják el, mi miért nem jó.”
Nyilvánvalóvá vált: az orbáni futballtérképen nincs helye a kritikának. Kizárólag drukker és ellenszurkoló elképzelhető. Valaki vagy kizárólagosan és feltétel nélkül azonosul a miniszterelnök ambícióival, vagy nincs helye a csapatban. Az öltözői logika nem tűrt meg kibeszélést, és illojálisnak bélyegezte meg az árnyaltabb elemzést. A futballmánia vallássá vált.
„Amikor a letérdelő angolokat kifütyülték a magyar gyerekek, akkor láttam, hogy lesznek még nagy dolgok az országban” – nyilatkozta Orbán Viktor egy 2025-ös interjúban, arra válaszolva, mi tette őt a legbüszkébbé a magyar futball 2010 utáni történetéből. Leleplező erejű mondat volt, bizonyítva, hogy a miniszterelnök számára a futball valójában mindvégig politikai eszköz volt. Nem az angolok oda-vissza legyőzését említette, nem az egymást követő három Eb-részvételt, sem azt, hogy temérdek közpénzből teljesen újrahuzalozták a magyar futball infrastrukturális hátországát. Nem. Neki az volt az igazán fontos, hogy a futballon keresztül identitást árultak, hogy egy teljes generáció képzeletét formálták át. Hogy a lelátói kultúrából általános attitűdöt, kívánt, sőt, elvárt viselkedésformát faragtak. Orbán tudta: az eredmény mulandó, a sikerek bizonytalanok. Az identitás marad. Erre kellett a futball.
*
„Ha egyszer valamire képes voltál, képesnek kell lenni arra még egyszer (…) Van egy összeállításom a 2030-ban vb-döntőt játszó csapatról.”
(2025)
A 2026-os választást megelőző kampányban Orbán Viktor podcastkörutat tartott. Elment többek között a Trollfoci nevet viselő YouTube-csatornához is, ahol elsősorban a futballhoz fűződő viszonyáról beszélt. Csalhatatlan, tagadhatatlan bizonyítékát adta annak, hogy a játékra elsősorban mint szocializációs mintára tekint; hogy világlátást, emberekhez fűződő viszonyait, társadalmi tájékozódóképességét saját bevallása szerint is annak köszönheti, hogy mennyi időt töltött el futballöltözőkben. De mondott mást is.
„Ha egyszer valamire képes voltál, képesnek kell lenni arra még egyszer (…) Van egy összeállításom a 2030-ban vb-döntőt játszó csapatról” – hangzott el a mondat. Lehengerlő beleéléssel beszélt utánpótláskorú játékosokról, a Szoboszlai és Albert közötti hasonlatosságokról, arról, hogy számára az 1966-os világbajnokságon szereplő magyar csapat az etalon, s az abban szereplő játékosokat kellene újraalkotnia a hazai futballiparnak. Ars poeticájának sűrítményét mégis az adta, ahogyan a régmúlt sikereiről beszélt, arról, hogy amire egyszer a magyar csapat képes volt, azt el kell tudni érni újra. Ez a világbajnoki döntő. Az Aranycsapat szintje.
Nehéz volt eldönteni, valóban komolyan gondolja-e ezt valaki, aki szemlátomást a futballal kel és fekszik. Aki 2007-ben még arról ábrándozott, hogy majd ötven magyar játékos fog topligás csapatban – rendszeresen – játszani. Aki lényegében egy személyben alakította ki a magyar futball 2010 utáni intézményrendszerét, ösztönzőit, az akadémiák rendszerét, a számonkérés vagy éppen a számon nem kérés rendszerét, azt a miliőt, amelyben a korábbiaknál jóval több pénzért, magasabb tétek mellett tudott zajlani – valójában ugyanaz. Sokkoló volt szembesülni azzal, hogy mennyi akarat, mennyi – minden bizonnyal őszinte – elszánás ment veszendőbe amiatt, hogy a futballmániás miniszterelnök képtelen volt nem szurkolóként tekinteni a játékra.
Miközben a futball a világ minden másik részén üzletté vált – nálunk vallás maradt. A politikai szolgálólánya, identitásformáló erő, kommunikációs panel és retrográd mánia. Feltőkésítve is amatőr maradt, a célok keveredtek a vágyálmokkal, az ultramodern stadionok a nyolcvanas-kilencvenes évek reflexeivel. Nem készült átfogó pedagógiai és szakmai program a játékosnevelés fejlesztéséhez. Az MLSZ stratégiáiban lefektetett célok és számok nem valósultak meg, ám ennek semmilyen következménye nem lett. Nincs több, magasabban jegyzett játékosunk, mint korábban, akik viszont vannak – Orbán, Szoboszlai, Gulácsi, Kerkez –, azoknak zöme vagy honosított, vagy nagyon fiatalon külföldön nevelkedett. Az intézményesített magyar futball több pénzből, sokkal nagyobb hátszéllel állítja elő ugyanazt, ugyanúgy, mint korábban. Azaz összességében versenyképtelenebb lett, mint 2010 előtt volt.
Hírlett, hogy az írekkel vívott utolsó selejtező előtt már be voltak készítve a dicshimnuszok, amelyekkel a miniszterelnök magához akarta húzni a sikert a választási kampány hajrájában. Tény, ami tény: egy döntetlennel a magyar válogatott 1997 után jutott volna el legalább a világbajnokság pótselejtezőjéig. Hogy nem sikerült, az nem pusztán a magyar futballnak volt óriási pofon, hanem az orbáni kampánygépezetnek is: sikerkommunikáció helyett maradt a kármentés, és a miniszterelnök néhány nappal a meccs után az állami sportközmédia egyik műsorában Bognár György paksi edző társaságában volt kénytelen magyarázni a bizonyítványát.
Itt hangzott el az alábbi árulkodó párbeszéd is:
– Nehogy már előforduljon olyan, hogy holland iskolát követünk, hát kik ezek? Hát mi kétszer játszottunk vb-döntőt.
– Mondjuk ők háromszor.
– De akkor is, hát nehogy már nekem idejöjjön valaki, és elmagyarázza, hogy mi a futball, hát hoooogy? Hát hooooogy????
– De ez nem azért van, mert az elmúlt negyven évünk úgy sikerült, ahogy?
– Az mindegy.
Azt hiszem, meg is van a zárszó. Hát hogy??? Így. S talán nem is mindegy, hogyan, miért.
[1] Magyarország 2025. november 16-án játszotta utolsó csoportmeccsét a világbajnoki selejtezőcsoportban. Már döntetlen esetén is lehetőség lett volna arra, hogy a válogatott 2026 tavaszán pótselejtezőkön vegyen részt, és kijusson az USA, Mexikó és Kanada által rendezett világbajnokságra. A meccset az írek nyerték 3-2-re; megint lemaradtunk a vb-ről. – A szerk.



