Ha az ember Andalúziában van, nem szabad kihagynia a közeli Portugáliát sem. Azt, hogy mennyire közeli, spanyol léptékkel mérjük: alig 400 kilométer, tehát ott van a szomszédban. Az ember beül reggel az autóba, és délre már Faróban van. Vagy Perában, ha rátesz még egy fél órát. Armação de Pêrában nem a Földközi- (és pláne nem az Alborán-) tenger hullámzik, mint Malagában: túl vagyunk Gibraltáron, ez bizony már az Atlanti-óceán. Más az illata, az íze, más a homok, a szél, a nap – tömény egzotikum, akkor is, ha két éve egyfolytában a tengerparton vagyunk. Armação de Pêra egy halászfalu, amelyet épp ezekben az években kezd elfoglalni és a maga képére formálni a tömegturizmus. A parton megállni már csak a kijelölt parkolóban lehet, de a parkolás még ingyenes. A halászok a parton sütik a frissen fogott halat, de van Lidl is az otthoni étkekre vágyó külföldieknek. Lehet napernyőt meg napozóágyat bérelni – bár egyelőre nem sok helyen –, de sokkal jellemzőbb látvány az egyszerűen a homokban hagyott, ponyvával letakart halászfelszerelés meg az oldalára fordított bárka árnyékában hűsölő fürdővendég. Lehet supozni, de némi apróért a halászok is kivisznek a nyílt vízre színes csónakjaikon.

Csak egy estét és egy éjszakát töltöttünk Pêrában, de ezek voltak a nyár legszebb órái. Nehéz pontosan meghatározni, hogy miért; minden bizonnyal a hely meg a hangulat miatt. Amikor érzed, hogy jó helyen vagy: van ilyen, csak egyre ritkább.

Másnap reggel elindultunk Lisszabonba, ami egy újabb közel 300 kilométeres út észak felé. Két jellemző látnivaló adódik közben. Az egyik az agyag: már Huelvánál elkezdődik amúgy, ami még bőven Spanyolország, és eltart Lisszabonig, meg bizonyára tovább is. Vörös agyag, rajta fekete törzsű fák több száz kilométeren át. A másik jellegzetesség ugyanis a paratölgy – származására nézve inkább bükk –, a térség legfontosabb gazdasági növénye. Paratölgyültetvények az út mentén több száz kilométeren át: ez Dél-Portugália. A vidék nem látszik gazdagnak, sőt, inkább szegénynek tűnik. Ember sehol, települések alig, paratölgyfák mindenhol. Meg gólyák. Soha sehol nem láttunk annyi gólyát, még a Fertő osztrák oldalán sem. Gólyafészkek a fákon, a templomtornyokon, a távvezetékeken. Egy-egy vezetéktartó oszlopon akár 20-30 fészek. Eleinte nem értettük, hogy kerülnek erre a száraznak és forrónak tűnő vidékre a gólyák. Mivel táplálkoznak vajon? Aztán kiderült, hogy ha gólyát látunk valahol, akkor hamarosan vizet is fogunk látni. Mediterrán éghajlat, kis óceáni beütéssel, és sokkal több csapadékkal, mint amihez mi hozzá vagyunk szokva. Portugáliában vannak folyók – mármint olyan folyóvölgyek, amelyekben nyáron is folyik a víz –, tavak, sőt rizsföldek is. És a gólyák minden térképnél pontosabban jelzik, hogy víz van a közelben.

Lisszabonban Airbnb-lakást foglaltunk bent a városban, közel az egyik retróvillamos felső végállomásához. Kint 36 fok, ami ritkaság arrafelé, a vastag falú házban azonban kellemesen hűvös a levegő légkondi nélkül is. Este lesétáltunk gyalog a tengerpartra (három kilométer), de azt, hogy „le”, nem kell szó szerint érteni. Lisszabon ugyanis nem lejt a tenger felé; semerre sem lejt. Úgy kell benne sétálni, hogy bármerre is megyünk, az út néha fölfelé visz, néha pedig lefelé, aztán – keskeny utcákon át, házak között, fák lombjai alatt – egyszer csak meglátjuk a tengert. Lisszabon nem a kedvező domborzati adottságok miatt épült oda. A telepítő tényező egy védett öböl, a Tajo folyó gigantikus tölcsértorkolata. A rómaiak óta mindenki tisztában volt a hely stratégiai jelentőségével. Évezredeken át innen indultak és ide érkeztek a legfontosabb kereskedelmi utak. Sokak számára még ma is: ahogy Malagában minden sarkon van egy Supermercado, azaz kínai vegyesbolt, úgy Lisszabonban gyakorlatilag a teljes kiskereskedelmi szolgáltató szektor indiai (pakisztáni, bangladesi) kézben van. Minden zöldséges, minden fodrász, minden szerelő, minden kerékpáros futár, minden taxis indiai. Egy kis Népszínház utca, csak ez akkora, hogy lefed egy félmilliós várost.

Hargitai Miklós

A repülőtér belül van a városon – mintha nálunk a Népligetben lenne –, mégsem hallani repülőzúgást. A hegyek, völgyek megtörik a hangot. A reptérre széles, drága villákkal körített út vezet, minta az Andrássy úton sétálnánk. A forgalom sűrű – mindenütt a városban –, autóba ülni fölösleges, a tömegközlekedés és a gyaloglás kombinációja sokkal jobb választás. Főleg este és éjszaka járjuk a várost. Nem vagyunk egyedül, olyankor is pezseg az élet. Lisszabon olyan, mint az idős ember: leginkább délutánonként alszik, aztán estére felélénkül. Az elővárosi vonaton, ami kivisz a helyiek kedvenc strandjára, a Praia de Caxiasra, meg akár a világ végére is (csak az út végén kell egy kicsit buszozni), este hatkor csúcsforgalom van, alig férünk föl. A strandon viszont szó szerint senki, mintha tényleg véget ért volna a világ. Nem ért véget, csak bejött egy hidegfront: néhány óra alatt 30-ról 18 fokra zuhant a hőmérséklet. A part pálmafáit tépi a szél, és hideg van: fázunk, ami utoljára karácsonykor, Magyarországon fordult elő velünk. A világ végére, ami egy magaspart Portugália és az egész európai kontinens legnyugatibb pontján, pazar kilátással az óceánra, már el sem indulunk: ott olyankor is ezerrel száguld a szél, amikor Lisszabonban szélcsend van.

A portugál főváros egy kicsit olyan, amilyennek a harmadik világot képzeli az, aki még nem járt errefelé. Ha a részleteket nézzük, semmi sem működik, de aztán az egész valahogy mégis összeáll. Az étel meg általában az élet drágább, mint Spanyolországban, pedig kevesebbet keresnek. De a szolgáltatás, talán az indiaiak miatt, olcsó. Lisszabonban 4 euróért is megnyír a fodrász, Malagában ugyanez minimum 8 euróba kerül (ami még mindig csak 3000 forint, ha valaki a hazai árakhoz akarja viszonyítani). A buszok kevéssé zavartatják magukat a menetrendtől. A metró és a vonat pontos, de ritkán jár, és időnként kimarad. A villamos néha órákig nem jön. De másfelől kit érdekel mindez a világ egyik leghangulatosabb városában? Miről késünk le, ha várni kell a villamosra, vagy ha elunjuk, és inkább gyalog indulunk haza?

Haza, vagyis a szállásra, mert az otthon továbbra is a malagai Benalmadénát jelenti. Lisszabontól alig 700 kilométer. A hazaút egy darabig még Portugáliában visz, aztán egy jó darabon Extremadurában, Spanyolországban. Extremadura bizonyos értelemben a spanyol Alföld: nem azért, mert lapos, kicsit sem az, inkább nagyon is dimbes-dombos, de a semmi közepe. Ahogy átérünk a határon, ami egyúttal éghajlati övezetek választóvonala is, a táj fokozatosan változik: elmarad a paratölgy, egyre több az olajfa. A két útpálya közt az elválasztósávban valószínűtlen változatosságban pompázik a leander. A bíbortól a ciklámenig, a halvány rózsaszíntől a vörösig, a fehértől a sárgán át a kajsziig minden színváltozat előfordul, persze nem azonos gyakorisággal. Az út fölött a LED-táblák extrém tűzveszélyre figyelmeztetnek. Látunk is tüzeket – szerencsére csak a messze távolban –, de látunk viszonylag frissen leégett erdőket is. Amit egyszer felfaltak a lángok, az valószínűleg nem nő ki soha többé; amíg ez a klíma lesz, addig biztosan nem.

Ötven-hatvan kilométerenként bukkan elő egy-egy kisváros a dombok közül. Vasárnap délután van, a műszerfalon a külső hőmérő 37 fokot mutat, ami a valóságban inkább 40. Az utcák üresek; nemhogy a boltok, de még a benzinkutak is zárva tartanak. Pedig jó lenne tankolni, készültünk rá: a spanyol benzin jóval olcsóbb, mint a portugál. Ez is rejtély, mert a kortárs közgazdaságtan szerint a dolgok árát az határozza meg, hogy mennyiért lehet őket eladni („fizetőképes kereslet”) – de a portugál átlagfizetés 1600 euró körül van, míg a spanyol jóval 2000 fölött.

Extremadura szép. Lehúzzuk az ablakokat – a klíma úgysem megy, takarékoskodni kell az üzemanyaggal a következő nyitva tartó kútig –, kintről beáramlik a hőség, meg a száraz fű és az olajfák kérgének illata. Ha Spanyolország egy parfüm lenne, ilyen illatot kellene kikeverni hozzá, forróságból, a napon elhalt füvekből és a kéreg pórusain át illóolajat párologtató olajfákból. De az ilyesmit nem lehet palackba zárni, meg nem is működne, mert hangok is kellenek hozzá – a fákon zúgó kabócáké, az cikázó fecskéké, az út fölött vijjogva áthúzó kányáé –, meg képek, amelyeket az emlékezetünk bármilyen digitális technikánál tisztábban őriz meg. A barna templomtorony, kis fémkorláttal az ablak előtt (hát mégis van barna balkon: talán itt látta Babits), az olajfák árnyékában hűsölő csorda, a gólya, ahogy az égi csigalépcsőn kanyarogva száll egyre följebb, a lemenő nap, amint sárgásbarna filtert húz a tájra, és a leanderek színpompája.

Aztán egy zöld-fehér andalúz zászló: itthon vagyunk. Már akkor is ilyesmit éreztünk, amikor átgurultunk a spanyol határon, ez meg itt az áldott andalúz föld, ahol minden fű, fa, virág és madár az ismerősünk. Az otthon ott van, ahova jólesik visszatérni. Most, még két napig Andalúziában, aztán tényleg elindulunk hazafelé.

(Megjelent a Mozgó Világ 2024 szeptemberi számában – a szerk. nyitókép: getyourgide.com)