Tanulmány

Kezdőlap Rovatok Tanulmány

Gyáni Gábor: Miért fontosak nekünk a hunok?

„Ismert szabályszerűség, hogy minél nagyobb az irracionalizmus nyomatéka valamely nacionalizmus közegében, az ideologikus súlypont annál mélyebbre süllyed az eredetmítosz szférájába. E szerkezet jellemzője még, hogy imaginárius tengelyét az éppen vallott őstörténeti téveszmék és a nemzeti önbecsülés közt erőszakkal meghúzott, ám annál axiomatikusabb érvényűnek feltüntetett képzeletbeli egyenes alkotja. További szabályszerűség, hogy minél hatékonyabban ingatja meg a tudomány magát e hamis statikát, annál hevesebb agresszivitással jelentkeznek kísérletek a visszabillentésre, éspedig paradox szükségszerűséggel annál makacsabb mesterkedésekkel, hogy úgy tűnjék, e művelet a tudomány műhelyéből kölcsönzött eszközökkel történik.” A hun–magyar rokonsággal összefonódó, újabban különösen virulens „szubhistoriográfiai pamfletkultúra” (Szűcs Jenő) idézett bírálatát 1975-ben vetette papírra a neves középkortörténész; miután azonban a kézirat közel három évtizeddel később került elő Litván György íróasztalából, akkor látott napvilágot, amikor a benne tollhegyre tűzött mű, az amatőr történész Sebestyén László munkája 2000-ben már a könyv negyedik kiadásánál tartott.

Nem először, legbehatóbban nem is ebben, akkor még az asztalfiókban maradt írásában nézett szembe Szűcs Jenő a (magyar) történeti origó ágas-bogas problémájával. A szerzőnek az 1985-ben a Valóság hasábjain megjelent és a pártközpont által cenzúrázott tanulmánya kezdőmondatát idézem. „A nép és az állam eredetével kapcsolatos képzetek szerves alkatelemei voltak már az európai középkor derekán kiformálódó »nemzeti« tudatoknak; mi több, e szerkezeteknek – eltérően a típusosan moderntől – a legfőbb ideologikus pilléreit alkották. Mindazonáltal, ami a néperedetet illeti, maguknak a képzeteknek kevés közük volt a valóságos etnogenezishez. A középkori Európa népei olyan fiktív »ősnépekben« tanultak meg hinni, amelyeket a késő antik történeti, geográfiai és néprajzi ismeretek középkori maradványaiból írástudóik konstruáltak meg számukra; az eredetteóriák aztán annak arányában váltak mítosszá, ahogy a hit meggyökeresedett. Hiteles történeti mag vagy etnikai hagyomány csak kivételesen, s akkor is alárendelten, többnyire jelentését vesztve maradt meg e konstrukciókban, melyek egyszerre szolgálták a saját nép történeti-logikai betagolását az isteni Világtervbe, és a keresztény respublikán belül való elkülönülés, sajátos »funkció« és identitás kiemelését. Mindez áll a franciák trójai eredetétől a magyarok hun eredetéig a középkori Európa szinte valamennyi archaikus »nemzeti« eredetmítoszára.”

Gyáni Gábor

E két megállapításnak a felidézésével akár nyomban be is fejezhetnénk írásunkat, mert kielégítő választ kaptunk bennük a címben megfogalmazott kérdésre. E mellett szólhatna még az is, hogy a ma mérvadó akadémiai történetírás sincs nagyon másként ezzel, mint ahogy Szűcs volt annak idején. „A régmúlt időkre és a nyelvre hivatkozó igényeknek […] minden érzelmi csábításuk ellenére sincs történelmi alapjuk: a kora középkori és a jelenkori »népek« azonosítása nem más, mint mítosz” – jelenti ki a korunkbeli neves amerikai középkortörténész. Amihez hozzátehetjük: kivált az újabb kori nacionalizmusok támasztottak átható igényt a modern nemzetállamokká alakuló népek ősi eredetének bizonyítása iránt, ami egyúttal a nemzeti történetek kronológiai kezdetéül is szolgált. Ebben áll a nemzet ún. perennialista felfogása, melynek értelmében az egyes modern európai nemzetállamok etnikai és minden más értelemben vett eredete egyaránt a késő antikvitás koráig nyúlik vissza. Ez a történelmi régmúltba visszavezetett kezdet, a nemzeti múlt így adott mélyideje egyszerre teremti meg a nemzeti vagyis országtörténetek historikus szerzői számára az olyannyira kívánatos szilárd fogalmi alapot és lineáris elbeszélő keretet.

Hogy talán mégsem hiábavaló folytatnunk ezt a gondolatmenetet, azt napjaink újabb fejleményei magyarázzák. A Magyarságkutató Intézet (MKI) 2019-es megalakítása „hivatalossá” tette úgymond a történettudományban a hun–magyar rokonság gondolatának visszaperlését és a tudományos kánon rangjára emelését. Ez mindenképpen új fejlemény, amely elodázhatatlanná teszi, hogy beható vizsgálatnak vessük alá, persze nem a hun–magyar rokonság reáltörténelmét, hanem ennek a kánonteremtő erőfeszítésnek a célját, tudományos eszközeit és eszmei-politikai kontextusát.

A történelempolitikai fordulat

A NER történelempolitikájának intézményi következménye legalább fél tucat, ha nem ennél is több közvetlenül állami fennhatóság alá rendelt új történetkutató intézet létesítése a 2010-es években. Közülük az egyik utolsó képződmény az amatőr történészkedésben nagy kedvét lelő orvos-miniszter közvetlen fennhatósága alá tartozó, 2019-től működő MKI, melynek feladata, hogy szemléletet váltson a magyar történeti gondolkodásban; tűzze tehát napirendjére az eddig elhanyagolt és/vagy meghamisított forró történeti kérdések vizsgálatát, az új eredményeket ismertesse meg a legszélesebb nyilvánossággal. A MKI vezetése ez utóbbiról úgy beszél, mint a történelem társadalmasításáról,8 ezalatt azt érti, hogy a történelemmel való (tudományos) foglalatosságot a public history műfaji követelményeihez kell szabni, hogy a történelmet tömegkultúraként lehessen népszerűsíteni.9 A MKI ezért különös gondot fordít az általa forszírozott történetszemlélet és az intézet állítólagos kutatási eredményeinek kolportálására. Emiatt a napilapok és a köztévé nyújtotta kommunikációs formát részesíti előnyben a tudományban megszokott közlési módokkal szemben (szakfolyóiratok, tudományos könyvek). Ehhez járul újabban a rajzfilm, amely a történeti csata számítógépes harci játék mintájára elképzelt rekonstrukciójával szolgál, mint történik a pozsonyi csatáról szóló film esetében is.10 De nem csupán a már eddig elért eredmények, hanem a várható vagy csak remélt kutatási eredmények idő előtti közismertté tétele is része ennek a kommunikációs stratégiának. Nézzünk ez utóbbira egy beszédes példát.

Az intézet vezető régészével, Makoldi Miklóssal készített interjúból idézek. Az Aba Sámuel ezután feltárandó (tehát még meg sem talált!) abasári sírjának a leletanyagán majdan elvégzendő archeogenetikai vizsgálatok „sok mindenre fényt deríthetnek, és olyan összefüggéseket tárhatnak fel, melyek akár alá is támaszthatják a krónikáinkban foglalt állításokat”, amelyek a hun–magyar rokonság mellett tesznek hitet. Ha a még csak elvileg létező vizsgálat mégsem igazolná az előfeltevéseket, akkor legföljebb nem készül újabb újságinterjú az eredmények ismertetéséről. Az újságolvasó viszont már azt megelőzően arról értesül, hogy egy merőben új tudományos eredmény látszik érlelődni, amely bizonyára az egyedül érvényes és igaz megállapítás is (lesz) egyúttal az adott történeti kérdésben.

A szóban forgó történeti kérdés ezúttal a hun–magyar rokonság ügye, amelyet megtagadva a magyar tudomány félrevezette a magyar népet. Holott, fejtegeti Makoldi napilapcikkek sorában, a magyarság középkori krónikáinkba foglalt és a külföld velünk kapcsolatos valamikori képe egyaránt ezen a hiten és meggyőződésen alapult. Amikor azonban színre lépett az összehasonlító nyelvtudomány, ez a tény érvényét vesztette, miután a tudósok a hun nyelvet (néhány szó alapján) átsorolták az indogermán nyelvcsaládba. „Így a Habsburgok rokonnépei vagyis »ősei« lettek a szkíták és a hunok, akik egykor szintén végighódoltatták Európát – így meg is lett a jogalap (sic!) szinte egész Európa birtoklására (sic!). Viszont a magyaroknak mint [a Habsburg Birodalomban] alávetett népnek nem volt javasolt a hunok ősként való tisztelete. Sőt, mondhatjuk, hogy tiltott volt! Így talán nem csoda, hogy a Habsburgok részéről támogatást és elismerést kapott, a magyarok részéről pedig heves elutasítást váltott ki” a születőben lévő, majd pedig a 19. század során kánonná emelt finnugor nyelvrokonság elmélete.

Ezt a szellemi poggyászt vette át és tartja mindmáig érvényben a „hiperszkepticista” magyar akadémiai régészet, amely mellőzi a hun rokonság mellett szóló archeológiai bizonyítékok feltárását, pedig azok bizonyíthatnák, hogy ennek a népnek igen sok köze van és volt a hunokhoz, „pláne a szkítákhoz”. Majd hozzáteszi: „Ez a hozzáállás igenis a szovjet, illetve a Habsburg-idők elnyomó rendszereinek tudatos, identitásvesztést célzó agymosó tevékenységére emlékeztet, vagy legalábbis azokat a szólamokat viszi tovább.” Makoldi végül leszögezi: „Ezen a hozzáálláson változtatni kellett!”13 Minderre a MKI léte nyújtja az egyedüli garanciát.

A politikai indoktrináció – a mondottak értelmében – állítólag közvetlen módon befolyásolja egy tudományosnak tetsző kérdés eldöntését, legalábbis ez történik a MKI szerint az ellenoldalon. A Habsburg-, majd a szovjet uralom agymosása nyomán megtagadott hun–magyar rokonság gondolatának itt nyilatkozó pártfogója mintha nem látszana tisztában lenni saját különös beszédhelyzetével. Úgy szólal meg egy közvetlen kormányfelügyelet alatt álló, tudományosnak nevezett intézet nevében, azt képviselve, hogy a vitapartnereit politikai befolyás alatt állóként bélyegzi meg, így kívánván hitelteleníteni őket szakmai téren. Úgy tetszik, tudósunkból az önreflexió képességének és az öniróniára való készségnek a minimuma is hiányzik. Vagy talán nagyon is tisztában van a kormányzati kontroll tudományos gondolkodást korlátozó, azt szigorúan szabályozó szerepével, már csupán a saját helyzetét átélve is? Csak éppen másoknál tartja ezt probléma forrásának, ami pedig éppen az ő kezét (tudományos fantáziáját) köti ezúttal szorosan gúzsba?

Néhány szó a hun–magyar rokonság történeti fogalmáról

Nem tisztünk részletesen beszámolni arról, hogy miért nem osztja történettudományunk és vele együtt a régészet és a nyelvtudomány a magyarok hunoktól való származtatásának elgondolását. Ez az írás ugyanis nem a hun–magyar rokonság vitatémájához szól hozzá, amit a szerző ezzel kapcsolatos szakértelmének a hiánya eleve reménytelen vállalkozásnak tüntetne fel. Írásom témája csupán annyi, hogy rámutasson: milyen megismerési eszközök birtokában és mely célból erőlteti a mai állami történelempolitika a hun–magyar rokonság tételének bebizonyítását és kifogástalan tudományos tanításként való elfogadtatását. Mindezek még előttünk vannak ugyan, de máris nagy elánnal folyik az e célok eléréséért folyó harc a nyilvánosság legszélesebb terében (az írott és a vizuális médiában); iskolai tananyagként a kormány már rendszeresítette is a terjesztését.

Attila Aquileiát ostromolja – miniatúra a Képes Krónikában

A mérvadó akadémiai szaktudomány álláspontja jó ideje az, hogy (1) a Kárpát-medencei hun birodalom már közel négy és félszáz évvel azelőtt felbomlott, a népe pedig mérhetetlenül szétszóródott, hogy a magyar honfoglalás bekövetkezett volna; (2) ráadásul a hunok népe (a maga etnikai összetettségében) és a magyarok népe korábban sem érintkeztek egymással közvetlenül, így kizárt, hogy valaha és akár rövid időre szólóan együtt vagy egymás közelében éltek volna; (3) ennek folytán ki sem alakulhatott közöttük bármiféle rokonság; (4) tény viszont, hogy a középkorban elterjedt felfogás szerint az Árpád-házi uralkodók hosszú sora származik Attilától, és valamivel később még az a nézet is meggyökeresedett, hogy a két nép rokonságban áll egymással; (5) ennek megfelelően az Árpád nevéhez kötött honfoglalás akár a hunok második bejövetelének is tekinthető; (6) a hazai írott kútfők sorában első alkalommal Anonymus krónikája hozta szóba 1200 körül ezt a témát, úgy emlékezve meg Attiláról, mint a magyar királyok elődjéről. Nem egészen egy évszázad múlva Kézai Simon dolgozta ki krónikájában a hun–magyar azonosság elgondolását, amely a továbbiakban az egyedüli és a legfőbb forrása lett minden további ezt elfogadó és írásba foglalt elképzelésnek. Az utóbbiak sorában különösen fontos hely illeti meg Werbőczy Hármaskönyvét; (7) minden jel szerint a nyugati elbeszélő források játszottak abban döntő szerepet, hogy egyes magyar középkori krónikaírók, mindenekelőtt Kézai Simon magukévá tették a hun–magyar azonosság képzetét; (8) ha volt is, ami nem zárható ki teljes mértékben, hagyománybeli előélete e rokonság elképzelésének, mivel a honfoglaló magyarok körében élő nyugati törökök, az onogurok táplálhattak magukban ilyen elképzeléseket, rajtuk kívül nem valószínű, hogy létezett volna ilyen hagyománytudat a honfoglalás előtti időkre visszamenő érvénnyel; (9) az pedig, hogy az egy-egy király szolgálatában álló és nekik író klerikus írástudók által megfogalmazott hun–magyar azonossághoz társult-e vajon népi huntudat, nem vizsgálható, mert nincs rá írott forrás; (10) a hun–magyar rokonság képzete kezdettől határozott politikai-eszmei legitimációs funkciót töltött be, Kézaitól kezdve egészen Werbőczyig és tovább, a jezsuita tollforgatókig a kiváltságolt nemesi rétegek kivételes hatalmi helyzetének az eszmei igazolását volt hivatva alátámasztani – kifejezetten történeti érvekkel; (11) a hunok európai (nyugati) képzetköre kezdettől negatív színezetű volt (főleg a frank hódítások nyomán), az Árpád-korban éledező hun–magyar rokonságtudat ennek ellenére is táptalajra lelt hazánkban, mígnem a (nyelv)tudomány fokozatosan a finnugor rokonság irányába terelte az origó képzetét; (12) mindamellett utóbb olykor mégis fel-fellángolt a lelkesedés ez iránt a romantikus eredetmonda iránt, mint történt a 19. század derekán (Arany János eposzaival), és történt újfent Trianon, valamint az 1989/1990-es rendszerváltás után (némi nyolcvanas évekbeli előzményre is támaszkodva), amikor a nemzeti radikalizmus újból zászlajára tűzte a hun–magyar rokonság eszmekörét. Igaz, a történeti szaktudomány ekkor már ritkán állt ki a tan mellett.

Lássuk ezek után, hogy miként gondolják a MKI régészei bizonyítani, hogy az előbbiek dacára mégis érvényes a hun–magyar azonosság ténye?

Az archeogenetika mint a bizonyítás eszköze

Nem véletlen, hogy a „hiperszkepticista” akadémiai régészet álláspontjának hevesen szorgalmazott felülvizsgálata és megelőlegezett elvetése (!) egy orvos-miniszter gyámkodását élvező, valamint egy amatőr történészkedő jogász és államhivatalnok igazgatása alatt álló intézet hatáskörébe került. Így és ezért eshet meg csupán, hogy a hun–magyar azonosság tézisének empirikus alátámasztását a legkevésbé sem nyelvészeti és nem is történetírói (szöveges bizonyítékok vizsgálatán nyugvó) eljárással, de még csak nem is specifikusan régészeti kutatási eljárások (amiről később lesz szó) segítségével, hanem egyes-egyedül az úgynevezett történeti genetika vizsgálati módszereinek az alkalmazásával remélik elérni. Amint azt Neparáczky Endre archeogenetikus, a MKI osztályvezetője kifejti, ha ez irányú erőfeszítéseik eredményeként egyszer elkészül a honfoglaló magyarok genomadatbázisa, azt össze lehet majd vetni a hun kori leletek genomeredményeivel. Ez olyan paradigmaváltással jár majd együtt, ígéri, amely végre tisztázhatja a késő avar kori népesség és a honfoglaló magyarok közötti genetikai kapcsolatot.

Némi gondot okoz ugyan, hogy a Kárpát-medencében viszonylag ritka a hun temetőmaradvány, ezért nyomban felvetődik a hunok eredeti szállásterületének bekapcsolása ebbe a vizsgálatba. Legalábbis erre utalhat az, hogy Makoldi Miklós sürgeti a genomkutatásnak az Urálon túli területre való kiterjesztését, mondván: az ott fellelhető (bár még nem ismert!) hun leletanyag összefüggésbe hozható a honfoglaló magyarság Kárpát-medencei anyagával.17 Más szakértők viszont úgy találják, hogy korántsem felhőtlenül könnyű vállalkozás sajátosan történeti kérdések ilyetén régészeti bizonyítása. Vegyük hát szemügyre az utóbbiak érveit.

Mindenekelőtt a (1) haplotípusoknak és altípusaiknak tértől, időtől független számbavétele és egymással való összehasonlítása nem bizonyító értékű eljárás; (2) a rokonság megállapítása végett hasznosított archeogenetika nem identifikálja az etnikumokat; (3) ettől elválaszthatatlan módon az archeogenetika a nyelvi közösségek azonosításához sem vezet el; (4) az archeogenetika temetők leletanyagát vizsgálja, és a rá jellemző tisztán természettudományi beállítottság semmit sem tárhat fel a temetői forrásanyag sajátosan emberi-történelmi specifikumaiból, mivel „a történeti genetika előtt mindig az egyetlen és konkrét áll: maga a biológiai egyén, az ő egyéni, évezredekre visszanyúló családtörténetével, mégpedig a sokféle szempont alapján szerveződött közösségének kulturális, szociális megnyilvánulásai nélkül”;18 (5) a temetőnek mint kizárólag biológiai (fizikai antropológiai) leletegyüttesnek a kutatásával lehetetlen tiszta genotípusokat meghatározni, tekintve, hogy az akkor együtt élő népek (szemben a ma leginkább jellemző állapotokkal) belülről erősen kevert és folyton változó etnikai összetételt mutattak; (6) a nyelv és a génállomány nem áll egymással oksági kapcsolatban, a nyelvről tehát nem adhat számot a génállomány; az utóbbi egyébként a longue durée, az előbbi viszont a rövidebb időtartam során megy (mehet át) érzékelhető átalakulásokon. „Ezért, ha genetikai eszközökkel két populációról igazolható is, hogy egy több tízezer évvel ezelőtt keletkezett közös ős leszármazottai, nyelvi eredetük tekintetében bajos lenne bármit is mondani róluk.”

Mit mondhatunk tehát a hun–magyar azonosság dolgát egyszer s mindenkorra hitelt érdemlően eldönteni kívánó humángenetikai kutatási módszerről? Ez a megközelítés végtelenül naturalizálja az emberi történelem fogalmát. Ami, ismerjük el, nem a legjobb módja a valamikori emberi életek humán és társadalomtudományi tanulmányozásának.
Az vitathatatlan, hogy ha kellően nagyszámú és reprezentatív leletanyagon végzünk el ilyen vizsgálatokat, akkor holtbiztos ténybeli megállapításokra és kétségtelen eredményekre juthatunk. Kérdés azonban, hogy nem szül-e túlzottan determinisztikus történet- és emberképet a történelem ilyesfajta naturalizálása, olyan képet, amelyben sem a változás, sem a változatosság (a differenciáltság) nem tagolja a térben és időben bekövetkező folyamatokat? Meggyőződésem, hogy itt épp erről van szó. Ami tehát a módszer fő előnyének tűnik, az egyben fő hiányossága is, hiszen az önnön történeti alakulásában nyomon követett és ekként elbeszélt emberi élet nem a fizikai törvényszerűségek szabályszerűségei szerint zajlott a múltban, és nem így zajlik manapság sem. Az archeogenetika egyedüli alkalmazásával megragadni kívánt múlt minden, csak nem történelem, az ugyanis érdemben az emberi cselekvés tere és közege.20 Ez a kutatási metódus önmagában aligha több tehát egy látványos, bár költséges mutatványnál, amelyet egy eddig még nem tisztázott cél elérése végett kezdeményeznek. Kérdem: nem túl nagy szellemi tehertétel a MKI mint szellemi műhely számára, hogy az élőtudomány világából érkezett miniszter közvetlen gyámkodása alatt áll?

A történelem naturalizálásának politikai funkciója

Napnál világosabb, hogy a NER jegyében kreált különféle történeti intézetek fő, sőt egyedüli funkciója a történelempolitika aktuális igényeinek messzemenő kielégítése. S miért éppen az őstörténet, ezen belül többek közt a hun–magyar rokonság foglal el olyannyira kivételes helyet, hogy az illetékesek már a témának szentelt múzeum felállításán is erősen gondolkodnak. A „kik vagyunk és hová tartunk” kérdése, mint a csoportidentitás fókuszpontja, különösen fontossá vált a modernitás körülményei között, amikor az újkori európai nemzetállamok megszerveződtek. Ez a kérdés túl ismert ahhoz, hogy el kellene most benne mélyednünk. Legyen elég annyit megjegyezni vele kapcsolatban, hogy az egyes egyénekre (a belőlük esetlegesen összeálló csoportokra, amilyenek a társadalmi osztályok is) széteső modern európai társadalmak tagjai számára az időben létező, sőt az idő által megteremtett szolidaritási, olykor a rokonság képzetét is magába olvasztó közösségi kapcsolatok különösen jelentőssé válnak. Ez a feszítő belső igény munkált a historizmus szellemi befolyásának a mélyén is, amely így mindennél előbbre valónak tekintette az eredet jelentőségét. Ha a magunk jelenében különbözünk is egymástól, mert hatalommal bírók vagy hatalomnélküliek, gazdagok vagy szegények vagyunk, az idő távlatában szemlélődve egybeforrunk a történelmileg adott egyazon nemzet egyenjogú tagjaiként. Ebben és így foglalható össze a modern kori nacionalizmus példátlan sikerességének magyarázata.
S ezzel valamennyire már ismerjük a kiindulópontnak tulajdonítani szokott kivételesen nagy jelentőség közelebbi okát. Szűcs Jenő plauzibilis okfejtése szerint a modern nemzeti tudat „belső lényegénél fogva azonosságtudat, éspedig az aktuális identitás tudatának olyan formája, amelynek fontos eleme a történeti folytonosság tudata”. Mivel azonban a múlt semmiképp sem folytonos, hanem szakadatlan törések és újrakezdések egymást követő sorozata, a történetírás csak azáltal érvényesítheti narrációjában a történeti folytonosság elvét, ha a múlt tekintetében a „nem azonosságokban” is megkeresi és kimutatja az azonosságot, ezáltal tudatosítva az identitást.21 Úgy és akként teremthető meg – hihető módon – a „nem azonosságokban” kimutatandó azonosság, maga a történeti folytonosság, ha feltételezzük, hogy már az indulás pillanatában eleve adva van a nemzeti közösségi lét valamiféle esszenciája, amely előre kijelöli és könyörtelenül szabályozza, hogy merre lehet és kell tovább haladni a történelem rögös útján. Ebben rejlik tehát a történelmi origó fogalmának eszmei jelentősége és specifikus jelentése, amely kiváltja a mindenkori jelenkorban az őskeresés fokozott buzgalmát.

S mi a helyzet a hunokkal, mint feltételezett vagy nagyon is akart őseinkkel? Bizonyára az kölcsönöz „örökkévalóságot” a hunok emlékének, hogy ez a késő antik kori efemer népcsoport rövid időre „a világ urává lett”, legalábbis az európai kontinens tekintélyes részét behálózó birodalmat hozott létre a hanyatlóban lévő római birodalom ellenében. A hunok irdatlan nagy birodalma Attila „nagykirály” regnálásának mindössze nyolc (!) évében érte el addigi legnagyobb területi kiterjedését, habár szervezettség terén már korábban eljutott a csúcspontra. A hunok, ez az etnikailag felettébb színes konglomerátum, mint keleti nép – Attilával az élén – akkora birodalmat tudtak teremteni maguknak, amilyenről egy szintén keletről érkező másik nép, Árpád (és utódainak a) magyarjai még csak nem is álmodhattak. Nekik kalandozó hadjárataik dacára messze nem jutott ki az a birodalomépítő dicsőség, ami a hunok teljesítményét dicséri. Nem volt, nem lehetett ugyanakkor ismeretlen előttük sem a hunok nevezetes példája, amelyet élénk emlékezetében tartott az európai utókor még több évszázaddal azután is, hogy Attila 453-ban meghalt, és a birodalmát alkotó nép hamarosan felmorzsolódott. A történészek a 7. és 8. századra datálják a hun történelem európai legendásítását, amely Nyugaton meglepően tartós történeti képzeteket honosított meg velük kapcsolatban. Egy biztos, ez a történeti képzet a hunok által megtestesített Nyugat-ellenességnek azt a szimbólumát teremtette és gyökereztette meg, ami a hunoktól való valamikori páni félelem emlékét adta tovább nemzedékről nemzedékre. „Attila már életében olyan emberfeletti hatalomra tett szert […], amelyhez fogható a Római Birodalom határain kívül mindaddig ismeretlen volt. Attila a birodalom maradványain kívül minden akkor ismert európai föld ura s minden fejedelem nagykirálya volt. E roppant hatalom emléke soha nem enyészett el, már csak azért sem, mert forrása volt az utódok jóval kisebb hatalmának.”

Nincs tehát azon semmi csodálkoznivaló, hogy a Kárpát-medencében jóval később tartósan berendezkedő magyarok vezető rétege már az Árpád-korban is jól tudta, hogy ki volt Attila, és kik voltak a hunok, sőt ezenfelül még némi vonzódást is érezhettek (egy idő után) ez iránt a szintén Keletről érkező nomád népcsoport iránt annak páratlan európai hatalmi fensőbbsége miatt. Ez persze még így sem képezett valamely egyszerű és lineáris történetet, de ez a kérdés most egyáltalán nem foglalkoztat bennünket. Ha viszont azt firtatjuk, hogy mikor került elő unos-untalan a hunok mint afféle ősmagyar nép fantazmagóriája, hogy élénk diskurzus váljék belőle bizonyos társadalmi körökben, akkor a hun imádatnak erről az eredeti összetevőjéről sem feledkezhetünk meg.

Nem véletlenül van manapság akkora keletje a hun–magyar azonosság gondolatának, melynek a közvéleménnyel és a szakszerű történetírással való elfogadtatása immár hivatalos történelempolitikai törekvéssé is érett az utóbbi néhány évben. Sok köze van ennek a „keleti nyitás” 2010-es években meghirdetett külpolitikai és egyben külgazdasági programjához, továbbá a Brüsszel, vagyis az EU (Európa) ellen folyó önvédelmi nemzeti harc retorikájának (egy EU-tagország részéről!) való szüntelen sulykolásához. Mindez együtt szinte követeli egy olyan történetkép hivatalossá tételét, amely a Nyugat elleni sikeres keleti offenzíva hunokhoz köthető emlékezetével köt bennünket össze. A MKI történészeit (és régészeit) fűtő, szinte leplezetlen Nyugat-ellenes történeti felfogás propagálásának a szándéka motiválta egyebek közt a pozsonyi csata rajzfilmes fikcionalizálását is; a módfelett dokumentálatlan katonai esemény annak volt szerintük pregnáns megnyilatkozása, hogy a Kárpát-medencébe „betolakodó” magyarok ezzel a hadi sikerrel egyértelművé tették európai jelenlétük legitimitását.

S van itt még valami. Ablonczy Balázs figyelmeztet bennünket arra, hogy az olykor Kelet felé forduló magyar történelmi minta- és őskeresés, konkrétan a turanizmus teljesen más eszmei szerepet tölt be 1918 előtt, mint Trianon után. Amíg a turanizmus a Habsburg birodalmi kereteken belüli sikeres nemzetállam-építés korában, a dualizmus idején „a diadalmas magyar imperializmus ideológiája volt, azé a lehetőségé, hogy a magyar vezető kulturális, politikai és gazdasági szerepet játsszon a Balkán, Kelet-Európa és talán a Közel-Kelet nemzetei között. [Addig az] első világháború [vagy inkább Trianon] után a veszteség és a frusztráció ideológiája lett”.23 Mintha ma megint ezek az idők térnének vissza. A magyar nemzetállam területi és népességbeli megcsonkítása már akkor könnyen kiválthatott és napjainkban is könnyen előidézhet egy ilyen dacreakciót, kivált a gondolatnak mélyen elkötelezett politikai elit körében, amely ma is határozottan vallja, hogy mi nem a Nyugathoz, hanem sokkal inkább a Nyugatot egykor megalázni képes Kelethez tartozunk. Ehhez hozzáadódik még a nacionalizmus szigorúan territorizált államképzete is, amely azt sugallja, hogy valamely (nemzet)államnak elvitathatatlan joga van az általa hosszú időn át elfoglalt, általa benépesített földrajzi térhez: már csupán a történeti első foglalás jogán is megilleti ez a „birtok”. Márpedig a Párizs környéki békékkel újraszabott Közép- és Kelet-Európa egymással szöges ellentétbe került utódállamai mind valamiképpen ezzel a történeti érvvel próbálták eszmeileg igazolni, hogy miért ők lehettek a nyertesek, vagy miért igazságtalan az, hogy mi meg a vesztesek lettünk.

Mármost a magyar honfoglalás az utódállamok szemében egyértelmű bizonyítékul szolgál arra nézve, hogy a Kárpát-medence törzsökös népeiként ők kezdettől és folyamatosan hátrányt szenvedtek a magyar területfoglalás és államberendezkedés ezt követő kizárólagossága folytán. Ez a közelebbi értelme és a kifejezett politikai rendeltetése a dákoromán elmélet hirdetésének vagy a Nagymorva Birodalom valamikori létezésébe vetett erős meggyőződés történeti tanná szilárdításának.

S vajon mit lehet ezzel szembeállítani magyar oldalon? Látszólag semmivel sem ellensúlyozható a valamikori Magyar Királyság kisebbségeinek a „ki volt itt előbb” kérdésében hirdetni szokott álláspontja, mivel a honfoglalás időpontja nem sok teret hagy az érdemi vitára. Hacsak nem mutatjuk fel egy korábbi magyar honfoglalás tényét, amely már vetekedhet mindkét rivális történelmi feltételezéssel; e szerint a magyar honfoglalók nem akkor, hanem már azt megelőzően ide érkeztek, hogy más népekkel kelljen osztozniuk a Kárpát-medencén.

Ilyen hatásos történeti érv lehet(ne) a kettős honfoglalás László Gyula által nagy hévvel hirdetett feltevése is, amely nem kevesebbet állít, mint hogy a magyar néptörzsek két ütemben szállták meg a Kárpát-medencét. A honfoglalásként számontartott bejövetelt megelőzően a késő avar kor itt élő népe is már zömében magyar volt, amely 670 körül, tehát több mint két évszázaddal a magyar honfoglalás előtt foglalt magának teret a Kárpát-medencében.24 A jeles régész szintúgy bőségesen élt a public history akkori eszköztárával, se szeri, se száma a tágabb nagyközönség számára írt feltevését ismertető megszólalásainak.25 Mindamellett a „kettős honfoglalás” gondolati felvetése László Gyula kizárólagos szellemi tulajdona maradt, miután a szakmai közvélemény nem tette magáévá. Amin nem is lehet nagyon csodálkozni. Egy ebben a tárgyban 1978-ban publikált könyvében lépten-nyomon olyan bizonyítatlan feltevésekről olvashatunk, amelyeket az ilyen és hasonló kifejezések ismételt előfordulása nyomatékosít. „Ez a régészeti aprómunka tehát olyan kényszerű feltevésre vezetett, amelynek egyik következménye a »kettős honfoglalás« feltételezése lett.” Vagy: „Ennek az elméletnek [az övének] az a hibája, hogy […]. Mégis jobb híján fenn kell tartanunk […].” Vagy: „Ezek szerint, ha nem is kiáltó módon, de hallgatólag, megengedőleg történeti adatok is felsorakoztathatók” elképzelése mellett. Vagy: „Mindez szépen hangzik [mármint az ő érvelése], de még igen sok munka szükséges ahhoz, hogy bizonyosat tudjunk állítani ezekben a kérdésekben.”26 És így tovább. Könyve többi fejezetében is ezt az olvasót ugyancsak elbizonytalanító nyelvet használja a szerző.

Nemcsak ez problematikus azonban, hanem annak a történeti szemléletmódnak a kritikátlan átvétele is zavart okoz, amely a „régészeti kultúra” terminusát mint történeti fogalmat kívánná érvényesíteni. Márpedig ez nonszensz. Ennek is megvan persze a maga tudományos hagyománya. Amióta a régészet tudományos diszciplínává lett, mindig is erős késztetés munkált az archeológusokban arra, hogy az ásatásaik során feltárt leletanyagot a történelmi közösségek egykori világával azonosítsák. E szemléletmód alapjait a német Gustaf Kossina vetette meg azzal, hogy a késő antik és kora középkori írásos források etnikumokról alkotott képzetvilágát közvetlenül rávetítette az ásatások során feltárt tárgyi leletanyagot hátrahagyó emberi közösségek teljes világára. Ezzel a megoldással egyszeriben megoldhatóvá tette, hogy a régészet eszközeivel etnikai csoportokat lehessen megállapítani. A későbbiekben sem sokat módosítottak ezen a premisszán, akkor sem, amikor Gordon Childe a régészeti kultúra egy valamivel árnyaltabb fogalmát dolgozta ki. Ennek a megkövesedett szemléletnek a jegyében szokás azonosnak venni a nyelvet, az etnikumot és a kultúrát (ami itt pusztán tárgyi kultúra). Ilyenformán olyan homogén, állandó egységnek tekintik az etnikumot, amely területileg jól körülhatárolható, és hosszú időn át változatlan formában létezik. Ha olykor megfigyelhető is a változás a leletanyag által lefedett térségben, akkor az kizárólag vándorlás, kolonizáció és hódítás eredménye lehet. Ma már azonban nem éppen így gondolkodnak a régészek sem.

László Gyula sem tért el ettől a megszokott fogalmi megközelítéstől, és „laza megfigyeléseinek” eredményeként minden további nélkül kijelentette, hogy „a »griffes-indások« [a késő avarok] területe magyar nyelvterület volt a VII. század vége óta”.28 De honnan tudjuk ezt vajon az avar (László szerint avar kori magyar) nyelvi emlékek szinte teljes hiányában? Pusztán csak logikai úton tehető egy ilyen megállapítás, akkor, ha feltesszük, hogy a régészeti kultúra fogalma egy az egyben megfelel valamely nyelvi közösség és ezáltal valamely etnikai csoport tényleges fogalmának. Újabban Szarvason egy avar kori (8. századi) temetőből előkerült ugyan egy 60 betűből álló rovásfelirat, amelynek a megfejtése azonban még hátravan. Annyi bizonyos csupán vele kapcsolatban, hogy „az avar rovásírás »testvére« a kazáriainak és »unokatestvére« a türknek, […egyszóval] a szarvasi felirat készítője a törökség nyugati ágához tartozó nyelven írt”.29 Ebből azonban aligha következtethetünk az avarok magyar nyelvére. Ami a késő avarok (a „griffes-indások”) állítólagos magyar etnikai mibenlétét illeti, mérvadó régészeti értékelés szerint azért sem lehet ezt a vélekedést komolyan venni, mert „az avar anyagi kultúra térbeli és időbeli változásai nem maguktól értetődően etnospecifikusak”. Ennélfogva az ún. késő avar kultúra viszonylagos egyöntetűsége sem támaszthatja alá a „kettős honfoglalás” feltevését, mivel nincs szó egy új népcsoport Kárpát-medencei bevándorlásáról (hiányoznak az erről szóló, a „griffes-indás” leletanyag ilyen értelmezését megerősítő történeti bizonyítékok): „így – szól az érvényes régészeti álláspont – meg kell állapítanunk: ez az új kultúra nem egy új etnikum révén jött létre”.30

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a magyar honfoglalás antedatálását illető elméletével László Gyula kimondatlanul is beszállt a területfoglalási elsőbbség versenyébe, legalábbis hipotézise meghirdetése ilyen következményekkel is együtt járt. Nem merő véletlen, hogy a régészek és őstörténészek egy csoportja épp az ő nevét a zászlajára tűzve alapított külön intézetet néhány éve, amely azonban most már a MKI kebelében ápolja tovább olykor még az avar korit is jócskán megelőző „hun honfoglalás” közkeletű hipotézisét.

Erős aggályok merülnek fel tehát a régészeti kultúra és a nyelvközösség, valamint az ennél is tágabb érvényű etnikai csoport közvetlen fogalmi azonosításával kapcsolatban. Ennél is súlyosabb kifogás emelhető azzal szemben, hogy a genetikai rokonság tisztán fizikai antropológiai (tehát egy természeti attribútum) ismérve alapján gondoljuk el a történelmi csoportok és közösségek emberi világát. Aligha akad olyan humán és társadalomtudós, aki feltétlenül egyetérthetne ezzel a nemcsak bátor, de egyenesen illetéktelen megközelítésmóddal.

S miért annyira fontos, hogy rokonainknak tudjuk a hunokat, akikkel ez ideig még a honfoglaló magyarok genetikai rokonsága sincs bizonyítva (!), nemhogy a mai magyarságé; ráadásul az ily értelmű „bizonyítékok” maguk is, ahogy az MKI régésze fogalmazott, csak mutathatnak a hun származás irányába. Nem másért, hangsúlyozzák az MKI kutatói és vezetői, mert ez úgymond az önbecsülésünk visszaszerzéséért és újbóli megerősítéséért napjainkban folyó harc elengedhetetlen eleme. Ezért is kell szerintük kérlelhetetlen harcot folytatni a „hiperszkeptikus” akadémiai régészet ellen, hogy végre bebizonyosodjék és elfogadtassék, miszerint a magyar sztyeppei nomád nép a kora középkorban sem kizárólag csupán a nyugati kultúrát befogadó nép volt, amely mindenben Bizánc hatása alatt állt; ellenben igen sok köze volt ennek a népnek a Kelethez, a hunokhoz, pláne a szkítákhoz. Mindennek azért van szerintük kivételesen nagy jelentősége, mert az egészséges identitástudat és hazaszeretet érzése állítólag a hun–magyar rokonság tudatában alakulhat ki bennünk.32 Ezt elősegítendő rendezett kiállítást az MKI 2019 októberében a Magyar Természettudományi Múzeumban Attila örökösei – A hunoktól az Árpád-házig címmel. És ugyancsak ezeknek a „fontos nemzetpolitikai kérdéseknek” a megvitatása végett szervezett a MKI konferenciát 2021. február 15-én a következő beszédes címmel: Hun – hungarus – magyar. Identitásunk több ezer éve. A konferencia alcíméből kiviláglik, hogy talán még a hun ősmagyaroknál régebbre is visszanyúlhat a magyar nép valódi etnogenezise.

Mindez vitathatatlanul a múlt nyilvános használatának, a történelem politikai instrumentalizálásának határozott szándékából fakad, amire számtalan nyilvánvaló jel utal. Nem csupán a Brüsszellel szembeni propaganda-hadjárat emlékeztet a hunok Nyugattal szembeni valamikori hadisikereinek a dicsőségére, ami ma újra különös aktualitást nyer: az immár a saját őseinkként elismert hunok eme tette mondhatni kötelez bennünket a példa buzgó követésére. S ahogy arra korábban már mások is utaltak,33 a NER szerint való helyes „tudományos” gondolkodást országunknak a belső-ázsiai Türkmenisztánnal (és több más török nyelvű országgal) 2014 óta kialakult bensőséges politikai és diplomáciai kapcsolatok is ez irányban tereli. Nem is volt rest miniszterelnökünk kifejezésre juttatni nyilvánvaló vonzódását Türkmenisztán népe és kivált az ország vezetője iránt a következő történelmi utalás formájában: a magyar „egy egyedülálló és különös nyelv, amely a türk nyelvekkel áll kapcsolatban”.34 Mi gátolhatja ezek után azt a korántsem „hiperszkeptikus”, hanem hiszékenyen identitásteremtő tudományos búvárkodást, amely biztos és biztonságos jövőt ígér számunkra, magyarok számára a távoli múlt egynémely, eddig tiltott bizonyosságának a magabiztos felmutatásával. (Megjelent a Mozgó Világ 2021 áprilisi számában, a forrásokkal és lábjegyzetekkel jelölt teljes változat a folyóirat papírkiadásában érhető el – nyitókép: aranyosiervin.com)

Krémer Ferenc: NER, az államilag szervezett politikai bűnözés

Nem célom a Nemzeti Elnyomás Rendszerének (NER) újradefiniálása, hisz remek meghatározások állnak rendelkezésünkre (például: Ungváry, 2014; Magyar, 2015), ámde kétségtelennek tűnik, hogy kevés aktuálisabb kriminológiai probléma van most a 21. század húszas éveinek elején, mint a politikai bűnözés. Két nagy témakör tartozik ide: az egyik az állam ellen, a másik az állam által elkövetett bűncselekmények, mindkettő a demokrácia szétzilálására vagy éppen felszámolására törekszik. Az elsőbe sorolják például a terrorizmust, amely 2001 óta, de főleg az ún. Iszlám Állam létrejöttét követően a politika, a sajtó és a tudomány érdeklődésének középpontjában áll. A terrorizmus mellett ebbe csoportba tartozik még a (haza)árulás, a zendülés, a kémkedés és a politikai gyilkosságok – bár ez utóbbiaknak helyet kell adnunk a második csoportban is. Számunkra azonban sokkal érdekesebbek az állam által a demokrácia ellen elkövetett bűncselekmények – angol rövidítéssel SCAD (state crime against democracy), amelyek közvetlenül érintik hazánkat és szoros környezetünkben, de immár régi demokráciákban is megtalálhatók. E fogalmi újítás jelentőségét abban láthatjuk, hogy a hagyományos megközelítés egymástól független elemeit rendszerként kezeli, és úgy tekint rájuk, mint amelyek feltételezik és védik egymást.

Olyan témakörről van szó, amellyel a kriminológia még ma is csak ritkán foglalkozik. Stephen Schafer az 1970-es évek elején arról panaszkodott, hogy a kriminológusok ignorálják az állami bűncselekmények kutatását (Schafer, 1974: 380). De hiába telt el több mint negyven év, szinte szó szerint ismételte meg ezt a véleményt David O. Friedrichs (Friedrichs, 2015: 110). Annak ellenére, hogy kevesen foglalkoznak ezzel a kérdéssel, az állami bűnözés terminus széles körben elfogadottá vált (Friedrichs–Rothe, 2014: 149). Van tehát itt némi ellentmondás, hisz belátható, hogy az állami bűnözés kulcsfontosságú kérdés egy társadalom élhetősége és a demokrácia minősége szempontjából. Mellőzésének talán az lehet az oka, amit Friedrichs inverz hipotézisnek nevez, eszerint minél több kárt okoz valamely bűncselekmény, annál kevésbe kelti fel a kriminológusok figyelmét (Friedrichs, 2015: 109).

Krémer Ferenc

Az állami bűnözés ugyan új fogalom, de a politikai bűnözés már a 19. században is használatos volt, persze nem abban a komplexitásban, ahogyan a 20. században használták. Louis Proal 1892-ben megjelent művében mindenekelőtt az állam ellen elkövetett bűncselekményekkel foglalkozott, abból kiindulva, hogy az állam működését, politikáját az egyesek tettei torzíthatják el. Egészen pontosan úgy vélte, hogy politikai bűncselekményeket, a tisztességtelen, erkölcstelen emberek a szenvedélyeiket követve hajtják végre. A tisztességtelenség fogalmába nála beletartozott a gyűlölködés, az álszentség, a kifosztás és a korrupció különféle formái, ezen belül a jog és a közmorál rombolása. Proal véleménye szerint csak a tisztességes politika lehet helyes. Vallotta, hogy „a moralitás nélküli politika tönkreteszi a társadalmat” (Proal, 1892: 355). Nem hiszem, hogy bármilyen érvet fel lehetne hozni ez ellen, voltak és vannak azonban bűnöző államok, amelyek maguk számára hasznossá torzítják a morált. Az elmúlt évtizedek irodalmában a szenvedélyeiket követő, amorális emberek szerepe háttérbe szorult – ami persze nem jelenti azt, hogy a politikai bűnözők tisztességesek –, más támpontokat kell tehát keresnünk.

Fontos, hogy a politikai bűnözést világosan el lehessen különíteni egyéb bűncselekményektől. Felfoghatnánk ugyanis olyan módon is, hogy „minden bűncselekmény politikai abban az értelemben, hogy megsérti a büntetőjogot, amely politikai folyamat terméke, és egy adott értékrendet véd” (Hillyard, 2001: 211). Nem kétséges, hogy a bűncselekmények politikailag definiáltak, kiváltképp érvényes ez az állam elleni bűncselekményekre, amelyeket a totális diktatúrák politikai rendőrségei kegyetlen módszerekkel üldöztek és üldöznek ma is, és amelyeket a demokráciák is igyekeznek megakadályozni és szankcionálni. Az az értékrend pedig, amely meghatározta a diktatúrák tetteit, ma nemcsak elfogadhatatlan, de bűnnek is számít. Nem elégséges tehát a politikai bűnözés specifikálásához az, ha politikai folyamatban határozzák meg a minőségét, a cselekményeknek a politikai szférában kell végbemenniük, és annak befolyásolására kell törekedniük, tehát a politikában és/vagy a politika által elkövetett bűncselekményeket tekinthetjük politikai bűnözésnek.

Kiindulhatunk például abból, hogy a hatalommal rendelkezők, legyenek az intézményeken belül vagy kívül, potenciálisan veszélyesek a demokráciára (Dixon és tsai. 2013: 15). A demokratikusan választott politikusok éppoly rosszak lehetnek, mint azok, akiket nem demokratikusan választottak (Moran, 2011: 33). Ebből az következik, hogy a különféle hatalmak kompetitívek, s ha nincsenek jól kiegyensúlyozva és megszerkesztve a rendszerek, akkor teret adhatnak a politikai bűnözésnek. Dixonék szerint a jog uralma képes megakadályozni a politikai bűnözés kialakulását, egyensúlyt hozva létre az egyéni autonómia és felelősség között. Az egyik támpontunk tehát a hatalom jellege, a hatalomhoz viszonyulás módja lehetne. Minden demokrácia lényege a hatalom feletti kontroll, amely csak a szabadság intézményesülése (jog, sajtó, egymást kontrolláló intézmények, szabad választások, civil szervezetek stb.) révén valósulhat meg. Amennyiben ez a kontroll működik, a politikai hatalom csakis ideiglenesen lehet valaki kezében. Azok pedig, akik nem vagy nem szívesen fogadják el a társadalom ellenőrzését, igyekszenek beavatkozni valamilyen módon a demokratikus folyamatokba.

Vajon miből állhat a hatalom képviselte potenciális veszély, másként fogalmazva: tényleg tekinthetünk-e úgy a hatalomban lévőkre, mint akik fenyegetik a demokratikus alapelvek érvényesülését, pontosabban, mint akiknek lehetőségük van veszélyeztetni ezeket? Proal szerint az egyénekben kell keresni a fenyegetés okát, a rendszerek többnyire jók, csak éppen a rossz emberek elrontják őket. Mivel pedig a demokrácia a rendszereken alapul, mondhatjuk azt is, hogy nincsenek tökéletes rendszerek, vagy nem lehet tökéletes egyensúly közöttük, ezért a veszély belőlük ered, mert teret adnak az optimális működéstől való eltérésre. Ha így van, akkor is két lehetőség van: a hibák kihasználása vagy a kijavítása. De ha csak magát a hatalmat mint olyat nézzük, akkor észrevehetjük, hogy az eléje állított korlátokat nehezen viseli, és igyekszik a lehetőségekhez képest abszolúttá válni. A demokrácia a hatalmi intézmények kölcsönös függőségén alapszik, hisz függetlennek a szó szoros értelmében csak az tekinthető, ami felett semmilyen kontroll nincsen. Ez a hatalom függetlensége, és a független hatalom minden más felett kontrollt gyakorolhat, vagyis kilép a kölcsönös függésből, és mindenek fölé helyezkedik. A kölcsönös függés nyitottságot és transzparenciát követel és eredményez. Ha a politikai hatalom legyűrheti a korlátait, ha maga alá rendelheti a sajtót, a jogot az oktatást és a tudományt, korlátlanná válik. Innen nézve a hatalmi rendszerek jellege és működési módja lesz az a vonal, amely a demokratikus politikát és a politikai bűnözést elválasztja egymástól. A demokratikus államot az emberi jogok védelme, a képviselet és a civil kezdeményezések biztosítása jellemzi. Minél szabadabb az állam, annál kiszolgáltatottabbak a polgárok, annál jogtalanabbak a törvények és annál ellentmondásosabban működnek az intézmények. A hatalmat gyakorló politikusoknak őszintén el kell fogadniuk, hogy a politikai hatalom csak akkor képes jól működni, ha aktívan elősegíti a kontrollt és a képviseletet, ha támogatja a döntési kezdeményezéseket. A demokratikus állam tehát nem pusztán formális intézményekből, hanem mindenekelőtt demokratikus eljárás- és működési módokból konstituálódik. Nem lehet demokratikus az az állam, melynek intézményei nem demokratikusan épülnek fel és működnek. Mindettől azonban még nem lesz demokratikus a társadalom, a demokratikus társadalom alapja a társadalomhoz tartozás egyenlő joga (Drymiotou, 2018: 203). Az egyenlőséget egyértelműen sérti, ha az állam vagy más hatalom bármilyen alapon különbséget tesz az emberek között, ahogyan azt a Fidesz oly régóta óta folyamatosan teszi. Ez pedig mind az államot, mind pedig a társadalmat torzítja. A társadalmi demokrácia a civil részvételre, a tisztviselők és a politikusok felelősségvállalására és a felettük gyakorolt társadalmi kontrollra épül. A társadalmi demokrácia és az élhetőség akkor jöhet létre és maradhat fenn, ha az egyenlők közötti kooperáció, a befogadó integráció és a kohézió együttesen formálják az emberi kapcsolatokat (Krémer, 2020).

Kinek lehet útjában a demokrácia?

Ahhoz, hogy a demokrácia elleni bűncselekmények létrejöjjenek, és főleg ahhoz, hogy rendszerként épüljenek ki, olyan érdek és/vagy ideológiai csoportokra van szükség, amelyek nyernek a demokrácia (szólásszabadság, a jog uralma, a civil részvétel és kezdeményezés stb.) felszámolásával. Ameddig csak egyes tisztviselők követnek el politikai bűncselekményeket, lehet azzal érvelni, hogy személyes érdekeik miatt tették. Másról van azonban szó, ha csoportérdekeket szolgál ki a bűnözés, ahogyan a szervezett bűnözés is nagymértékben különbözik minden más bűncselekménytől. Akiknek a demokrácia akadály, például meggátolja őket valamilyen jellegű haszon realizálásában, azoknál megjelenhet az igény a torzítására vagy a lebontására. A demokrácia számos akadályt állít azok elé, akik mások kárára akarnának érvényesülni, ők szívesen módosítanának úgy a szabályokon, hogy ez ne történhessen meg. Abban az esetben pedig, ha ezek az emberek hatalommal rendelkeznek, lehetőségük is adódik erre. A demokráciák normál működése közben is számos károkozás történik, amelyeket a formális és informális kontrollrendszerek tartanak a határokon belül. Bár a jog és az erkölcs sokak számára képez akadályt, ez még nem jelenti azt, hogy a demokrácia egész rendszerét ilyenként fognák fel, potyautasok ők, akik azért igényt tartanak másokkal szemben a demokrácia védelmére. Kérdés, hol található az a határ, amelyet átlépve már nem a potyautaslét a cél, hanem olyan rendszer kialakítása, amely a törvényeket és az erkölcsöt is a hatalmon lévők érdekei szerint alakítja.

Tűnődés Voldemort nagyúrral

A demokráciát felszámoló rendszerek jelentős részben ideológiailag meghatározottak. Jeffrey I. Ross szerint „[a]kkor követ el valaki politikai bűncselekményt, ha politikai vagy ideológiai okokból ártani akar” (Ross, 2003: 4). Bár ez a meghatározás, ahogyan Ross egész koncepciója az egyéni, potyautas-magatartáshoz kapcsolódik, a politikai, illetve ideológiai motiváció meghatározó volt a náci és a kommunista diktatúrák és a fundamentalista vallásosságra alapozó illiberális rezsimek esetében, a politikai elem pedig a katonai diktatúráknál. Feltételezhető tehát, hogy a potyautasság és a SCAD rendszerszerű kiépítése közötti határ ideológiai jellegű. Ezek a rezsimek mind a társadalom átalakítására vagy a spontán átalakulás megakadályozására törekedtek. A vakhit és a személyi kultusz mindegyikben fontos szerepet játszott és játszik. A kommunista rezsimek a múlt század közepén valódi, „népi” demokráciának hitték és hirdették magukat, a fasiszta és illiberális rendszerekben a nacionalizmus és/vagy a vallás, illetve az egyházak játszanak meghatározó szerepet. A NER például azzal védekezik a jogállami kontroll bevezetése ellen, hogy Magyarországon minden szabadságjog jobban érvényesül, mint az EU nyugati részein. Ez az érvelés rendkívül hasonlatos a kommunista rezsimek propagandaszólamaihoz.

Azoknak van tehát útjában a demokrácia, akik valamiféle privilégiumokból épített rendszert akarnak létrehozni és fenntartani. Lehet ez nemzeti privilégium, mint amilyen a NER és részben Erdoğan rendszere, lehet „faji”, mint a náciké volt, s mint amilyet Trump is támogatott volna, vagy lehet vallási, ahogyan Lengyelországban és az Iszlám Állam esetében. Putyin rendszerét van, aki egyszerűen gengszterállamnak nevezi (Hirschfeld, 2015). Európában már nem lehetséges nyílt, totális diktatúrát létrehozni, ezért álneveken (például „illiberális demokrácia”) igyekszenek kiépíteni a hatalmukat az egyeduralomra törők.

A politikai bűnözés definíciója

A politikai bűnözés meghatározása nemcsak elméleti szempontból, az elemzés érdekében lényeges, de arról is szól, „hogyan kezeljük és büntessük azokat, akik ilyen jellegű bűncselekményeket követnek el” (Hillyard, 2001: 211). A definíciók megoszlanak a két alaptípus szerint, s a legtöbb az állam ellen elkövetett bűncselekmények fogalmára vonatkozik. Ezek között Beirne és Messerschmidt meghatározása az egyik legáltalánosabban elfogadott: politikai „az állam ellen (a törvények megsértése a társadalmi feltételek megváltoztatása érdekében) és az állam által (a törvények megsértése az állami tisztviselők és ügynökségek által) elkövetett bűncselekmények és az etikátlan tettek az országon belül és azon kívül” (idézi Ross, 2014: 3815). Ez a definíció azonban csak akkor érvényes, ha a demokratikus intézményrendszer stabil, és a kontrollmechanizmusok jól működnek. A törvénysértések és az etikátlan tettek esetleges működési hibának, devianciának tekinthetők. Ross magyarázatában a politikai bűncselekményeket formálisan vagy csak lazán szervezett csoportokhoz kapcsolta, és négy tényező együtthatásaként elemezte. E tényezők: az egyének (I), a szituációk és lehetőségek (S), a szervezetek (O) és végül a megfelelő erőforrások (R) (Ross, 2003). Szerinte ez a négy tényező, az ISOR modell ad magyarázatot a politikai bűncselekményekre. Mindenképpen olyan egyének használják ki a lehetőségeket, akiket akadályoz a demokrácia az érvényesülésükben. Lehet például valaki gazdasági ügyeskedőből politikai bűnöző, miként Donald Trump, vagy lehet olyan csoport is, amely a politikát használja fel a gazdasági hatalmának a kiépítésére, ahogyan ez az Orbán-projektben történt. A politikai bűnözést felfoghatjuk tehát úgy, mint törekvést a demokratikus korlátok negligálására. Mindkét eset a demokrácia elleni állami bűnözés fogalma alá tartozik, de az ISOR modell a potyautasok cselekményeit magyarázza.

A SCAD azonban szélesebb jelentéstartománnyal rendelkezik, mint a hivatalnokok által elkövetett politikai bűncselekmények (deHaven-Smith, 2006: 334). A legtöbb országban a jog mégsem bünteti, sőt el sem ismeri a demokrácia ellen elkövetett állami bűncselekményeket, ezért a fogalma inkább szociológiai, mint jogi (Hagan–Daigle, 2020). Magyarország is azok közé az államok közé tartozik, ahol nincs törvény, amely büntetné az állami bűncselekményeket. A 21. században mintha az állam működése és a demokrácia került volna konfliktusba, de nemcsak az állam, hanem a demokratikus társadalom alapjait is meg akarnák változtatni egyes csoportok. A SCAD ebből a nézőpontból definiálódik. A demokrácia elleni állami bűncselekmények egyik célja az államot irányítók privilégiumainak biztosítása és védelme, s ennek érdekében jogi és rendőrségi eljárásokat is igénybe vesznek (deHaven-Smith–Witt, 2009: 535). Privilégiumokat legfőképp korrupcióval és a társadalom demokratikus szerkezetének szétzilálásával, rombolásával lehet létrehozni.

A SCAD lényege „a demokratikus folyamatok szétrombolása a hatalom és a privilégiumok megőrzése érdekében” (Dixon és tsai. 2013: 15). A demokrácia elleni bűncselekmények rendszere a demokratikus folyamatok szétzilálásával, a nemzeti szuverenitás túlhangsúlyozásával a hatalmon lévőkhöz igyekszik átjátszani a társadalmi szuverenitást, vagyis meg akarja fosztani a társadalmat az önálló cselekvés és döntés lehetőségétől. A demokrácia elleni bűncselekmények célja „gyengíteni és bomlasztani a kormányzat feletti társadalmi kontrollt” (deHaven-Smith, 2006: 333). A nyílt diktatúrák kivételével, mint amilyen például Lukasenko uralma Belaruszban, a társadalmi kontroll megakadályozása nem fizikai erőszakkal történik, hanem olyan szofisztikált módon, hogy nehéz eldönteni, politikai bűncselekmény történt-e, vagy sem (deHaven-Smith–Witt, 2009: 536).

Az önkormányzatiság a demokratikus intézményrendszer egyik legfontosabb eleme, vajon politikai bűnözőnek tekinthető-e az, aki kritikus helyzetben (például járvány idején) jelentősen csökkenti az önkormányzatok védekezési képességét, vagy az, aki teljesen meg akarja fosztani őket az önállóságuk maradványait még biztosító iparűzési adótól? A demokratikus rendszert romboló lépéseket elrejtik olyan intézkedések mögé, amelyeket a társadalomra hasznosnak hazudnak. Így az alkalmazott eszközök lágyak, kifinomultak, s ennek alapján minden vádat igyekszenek visszautasítani, védekezésük tipikus érve a „kettős mérce” alkalmazásának emlegetése. Közben a SCAD igyekszik manipulálni a demokratikus folyamatokat, aláásva és diszfunkcionálissá téve a demokratikus intézmények működését. Már itt megfigyelhető az értékek visszájára fordulása, a teljesítményeket a politikai bűnözők rendszere a saját torz szempontjai szerint értékeli és minősíti – talán elég itt az oktatásra és mindenekelőtt a közoktatásra utalni, amelyet annak alapján tartanak sikeresnek, hogy az oktatási anyagokban sikerült érvényesíteniük a kreativitást és az önállóságot pusztító követelményeket. A NER rendszere teljes egészében átláthatatlanul működik, a transzparencia ellentétes a politikai oligarchák érdekeivel. Az információk visszatartása, manipulálása és jogosulatlan felhasználása (Hinson, 2013: 34) még a pandémia közepette is gyakorlat, részben bizonyára azért, mert már nem is lennének képesek másként gondolkodni, annyira természetessé vált számukra, hogy hazugságokon keresztül kommunikálnak, részben pedig azért, mert ez a rendszer zsigerből arra törekszik, hogy ne kelljen se nyilvánosan, se jogilag számot adnia a tetteiről, vagyis hogy ne legyen számonkérhető. Érdekes megfigyelni, ahogyan a NER politikusai a kormányzati szuverenitásra helyezik a hangsúlyt, miközben mindent megtesznek a népszuverenitás felszámolásáért. Az információk elhallgatása, manipulálása a kisajátított sajtón keresztül, a közérdekű adatok eltitkolása, a konzultációnak hazudott nemzeti inzultációk, mind azt szolgálják, hogy ne kelljen a tetteikért felelősséget vállalniuk.

Ha valamely politikai vagy gazdasági szervezet felett nincs vagy gyenge a társadalmi kontroll, és átláthatatlanul végezheti a tevékenységét, akkor privilégiumokat szerez magának a társadalmi erőforrások felhasználására, ami legtöbbször pazarló és önkényes, ahogyan a Covid–19 járvány 2020. tavaszi szakaszában is történt az irracionális mennyiségű, túlárazott lélegeztető- és egyéb gépek vásárlása során. Az ellenőrizhetetlen és számonkérhetetlen kormányzati működés kialakítása a demokrácia elleni bűncselekmény, és ebbe a kategóriába kell sorolnunk minden olyan politikai törekvést, amely a társadalmi részvétel és annak feltételei korlátozására irányul.

Politikai korrupció

Az állami bűncselekmények NER szempontjából fontos elemei: a politikai korrupció, a morál kiforgatása és a vallásos nacionalizmus.

A politikai korrupció a NER forrása és támasza, hiszen ez a privilégiumok létrehozásának leghatékonyabb eszköze. Ahogy a korrupciókutatásban általában, itt is többféle meghatározással találkozhatunk. Heidenheimer és társai klasszikus meghatározása szerint akkor beszélhetünk politikai korrupcióról, ha a közjavakat illegitim módon magánhaszonná konvertálják (idézi Amundsen, 1999: 3). Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a törvényeket megkerülve vagy módosítva követik-e el ezt a bűncselekményt, mint például az Alaptörvény 13647. sz. módosításában (7. és 8. cikk) teszik, amely újradefiniálja a közpénz fogalmát. A politikai korrupciót az irodalom a politikai rendszer legmagasabb szintjein elkövetett bűncselekményeknek tekinti, ebből következően nem csupán egyszerű csereüzletről van szó, ahogyan például a vesztegetés esetében, bár még az is átformálja a javak elosztását és annak csatornáit. A politikai korrupció azonban a társadalmi hatalom eloszlását igyekszik megváltoztatni, Inge Amundsen megfogalmazásában: „akkor beszélünk politikai korrupcióról, ha a döntéshozók arra használják politikai hatalmukat, hogy megőrizzék státuszukat és vagyonukat” (uo.). Ez pedig gond nélkül összekapcsolódhat a különféle kishivatalnokok korrupciója elleni küzdelemmel, amely útjában lehet a hatalomnak, és ez a küzdelem akár el is fedheti a magas szintű korrupciót, ahogyan Magyarországon is történik.
A politikai korrupció célja a politikai haszon, s ez a törekvés szükségszerűen vezet a SCAD rendszerének kialakulásához. „A politikai korrupció a politikai intézmények és az eljárási szabályok manipulálása, ezért hatással van a kormányzati intézményekre, valamint a politikai rendszerre, és gyakorta azok lepusztulásához vezet” (uo.). A korrupt hivatalnokok nem manipulálhatják a törvényeket, ezért mindig pozíciójuk elvesztését kockáztatják. Ezzel szemben az állam vezetőinek lehetőségük van arra, hogy szisztematikusan visszaéljenek a törvényekkel és az intézmények feletti hatalommal. A NER urai ezt rendszeresen meg is teszik, szinte a teljes 2010 utáni rendeleti jellegű törvénykezés példaként hozható fel erre. Nem is annyira a személyre szabott törvények, inkább a hatalom megőrzése céljából hozott változtatások: a választási törvényeknek a Fidesz érdekei szerinti módosítgatása, az oktatás vallási-ideológiai szempontok alapján való lezüllesztése, az Alkotmánybíróság, az ügyészség és a rendőrség politikai érdekek szerinti átalakítása. A társadalmi erőforrások kisajátítása érdekében ugyancsak manipulálták a törvényeket. Amennyiben ez az értelmezés megállja a helyét, az ún. „sarkalatos” törvényeket – ahogy az Alaptörvényt is – a demokrácia elleni bűncselekmények kodifikációinak tekinthetjük.

A kliensgazdaság kialakítója maga a kormányfő (fotó: Népszava)

A politikai korrupció nem egyszerűen átrendezi a javak elosztását, hanem a privilégiumok létrehozásával átalakítja, Magyarországon például feudalizálja a társadalmat. Az erőforrásokhoz való hozzáférést a hatalmon lévőkhöz való viszony, a lojalitás eltorzítja, az egyenlőtlenségek autoriter rendszerét alakítva ki. A politikai korrupció révén a politikai bűnözők úgy használják az államapparátust, „mint az erőforrások társadalomtól elvonásának eszközét” (Amundsen, 1999: 7). Ez kétségkívül a NER egyik szembetűnő sajátossága, ezért joggal nevezhetjük kifosztó rezsimnek (lásd Krémer, 2020).
Az erőforrások lojalitás szerinti allokálása szükségképpen vezet a kliensrendszer és a kliensgazdaság kialakulásához, melynek partónusa a kormányfő. Amundsen neo-patrimoniálisnak nevezi az ilyen rendszereket, amelyekben a vezér személyes patronázs által tartja fenn autoriter hatalmát (Amundsen, 1999: 8). Az intézményesített politikai korrupció nem más, mint rendszerbe szervezett csalás (la fraude érigée en système), ahogyan Amundsen helyesen megjegyezte. A kormányzat mindent meg is tesz, hogy bagatellizálja a korrupciót, Fazekas Géza, a főügyészség szóvivője például úgy nyilatkozott nem oly régen, hogy a magyar közvélemény korrupcióérzékelése politikai célokból manipulált, csupán benyomásokon és nem objektív adatokon alapul, hiányolta, hogy az EU országjelentésében nem definiálták a magas szintű korrupciót (pedig magától is tudhatná, hogy a high crime pontosan a fent leírtakat jelenti). Persze abban igaza van, hogy a magyar büntetőjogban nem létezik ez a fogalom (Szabó, 2020), de amint alkalom nyílik rá, meg kell majd alkotni a politikai bűnözést és azon belül a politikai korrupciót szankcionáló törvényt. Ha büntetőjogilag egyelőre nem is, de politikailag és kriminológiailag létező és rendkívül káros jelenségről van szó.

Kiforgatott morál

A politikai bűnözés Proal számára teljes egészében megmagyarázható volt az immoralitásból. Az immoralitás vagy még inkább a visszájára fordított morál elengedhetetlen része a SCAD rendszerének, az elkövetők számára pedig elkerülhetetlen következmény. Az élhető, társadalomnak és a demokratikus államnak abban a komplexitásban kell szem előtt tartania döntései és tettei következményeit, amelyben a társadalmi folyamatokban kiformálódnak. Minden tettel az általa létrehozott következményeket választjuk. Proal tétele az immoralitás romboló hatásáról azt jelenti, hogy létezik olyan morál, melynek következményei rombolják a társadalmat, vagyis az emberek közötti bizalmat, a kooperációs készséget és az együttéléshez elengedhetetlen elfogadást. Minden olyan magán- vagy csoportérdek, amely csak ezek lezüllesztése árán érvényesíthető, immorálisnak tekinthető. Az ilyen értékrendek politikai elfogadása és a döntésekben való felhasználása a politikai bűnözés erkölcsi alapjaként működik.

A demokrácia elleni állami bűncselekmények tehát feltételeznek egy ellenkezőjére fordított morált (moral inversion), amely a bűnt erénnyé és az erényt bűnné alakítja át (Adams–Balfour, 1998: 142). Legegyértelműbben a totális náci és kommunista diktatúrákban lehetett megfigyelni az ellenkezőjébe fordított morál működését, ahol minden embertelenség erénynek számított. De nem kell ilyen messzire visszatekintenünk, elég, ha csak országunk déli határáig megyünk, ott az ellenkezőjére fordított morál a menekültek ellen felhúzott kerítésként tárgyiasult. Célja és eredménye: a gyűlölet és a félelem mint politikai érték. Könnyű belátni, hogy a kerítés lerombolja a demokrácia lelki bázisát: az empátiát és a toleranciát. Mivel ezek a demokratikus folyamatok lényegi elemei, rombolásuk egyértelműen a demokrácia elleni állami bűncselekmények körébe tartozik, ahogyan a kiszolgáltatott emberek (legyenek ők romák, menekültek vagy az LMBTQ-közösség tagjai) elleni gyűlöletkeltés is. A kiforgatott morál „normálissá” teszi a humanitás elleni bűncselekményeket (Adams–Balfour, 1998: 9), mint például a menekültek éheztetése a kerítésnél felépített konténerbörtönökben. A gyűlöletkeltő propaganda létrehozta Magyarországon – Adams és Balfour kifejezésével – a hivatali gonoszt, amely azt igyekszik elhitetni, hogy a humanitás fenyegetést jelent az országra. A Fidesz igyekszik a kiforgatott morálhoz híven abszolút, könnyen az ellenkezőjébe fordítható módon megfogalmazni a morális kérdéseket, hogy könnyen eladhassa a jónak minősített gonoszságot. Ezt legegyszerűbben nyelvi kódok segítségével teheti meg, nyelvi álarcot húz, ahogyan a fasizmusnak is szüksége volt rá, hogy elfogadtassa a gonoszságát, ezért nevezte „evakuációnak”, „speciális kezelésnek”, „végső megoldásnak” (Adams–Balfour, 1998: 15) vagy éppen „idegenrendészeti eljárásnak” a tömeggyilkosságokat.

A NER már az első pillanatban álarc mögé bújt, amikor „nemzeti együttműködésnek” nevezte magát, pedig a kezdetektől a kényszer rendszere volt, és az együttműködést mindig is engedelmességként értette és követelte meg. Ilyen volt az azóta püspökké választott Balog Zoltán a pragmatikus rasszizmust eufemizmussal elfedő kifejezése, a „szeretetteljes szegregáció”. Tartalmát tekintve ez olyasmi lehet, mint a „szeretetteljes erőszak”, amelyet talán a családon belüli erőszakra alkalmazhatna a püspök úr. Vagy lehetne akár „szeretetteljes kifosztás” is, ahogyan az a gyöngyöspatai iskolai szegregáció ügyében hozott bírósági döntést követő miniszterelnöki reagálásból látszott. Ha nem jön közbe a Covid–19-járvány, az állam mindent megtett volna, hogy az áldozatok ne kapják meg a megítélt és jogos kártérítést. Az állam bűnt követett el a szegregációval (ami egyáltalán nem volt „szeretetteljes”) az egyének és a társadalom ellen egyaránt, amit csak a saját kiforgatott erkölcse alapján ítélhetett jónak, a jót viszont, ami egyelőre még megfelel a törvényeknek, azt rossznak nevezte, és kampányt indított ellene. Bayer Zsolt, a Fidesz vezérpublicistája naponta fogalmazza nyelvileg beteg kommentekké és cikkekké a Fidesz-morált. Orbán Viktor is furcsa szószörnyekké formálja a demokratikus világgal szembeni gyűlöletét („libernyák”, hogy mást ne mondjak). De előfordult már az is, hogy „Zummer Fülöp” álnéven a Fidesz-média egyik vezetője, Szikszai Péter írt echte nácinak minősíthető cikket Szabó Tímeáról (Szily, 2020). A kiforgatott morál mindent megenged az „ellenséggel” szemben, legyen a tett vagy a szó bármily erkölcstelen vagy embertelen. A gonosz átlényegül. Donald Trump volt amerikai elnök számára a feketéket gyilkoló rasszista rendőrök testesítették meg a „rendet” és a „white power” fehér felsőbbrendűséget hirdető fajgyűlölői a tisztességes polgárokat. A választási eredmények elutasítása, a demokratikus választási folyamat megkérdőjelezése révén a demokratikus intézmények hiteltelenítése tipikus politikai bűncselekmény. Nem változtat ezen az sem, hogy ügyvédek segítségével próbálkozik, hisz minden szervezett bűnözői csoportnak voltak és vannak ügyvédei.

Kéz a kézben: Gruevszki és Orbán

Az a leírás, amit Katherine Hirschfeld adott Oroszországról, egészen jól illik a NER-re. A politikai korrupció kleptokráciává, gengszterállammá formálta a rendszert, a gazdaság állami protekció nélkül szinte működésképtelen (Hirschfeld, 2015: 101). Amikor Orbán Viktor a keleti diktatúrák előnyeit méltatta, akkor nem annyira a gazdasági sikereik nyűgözték le, mint inkább a politikai korrupció eredményei, amelyek a demokratikus jogrend és az intézmények lerombolásához és elsorvasztásához vezettek. A politikai bűnözés rendszere nem a társadalmi erőforrások menedzselését, hanem a kisajátításukat célozza.

Rendkívül fontos, hogy a NER ellenzéke sohase használja azokat a kifejezéseket (például „operatív törzs”), amelyekkel a rendszer igyekszik elfogadtatni a saját erkölcstelenségét, vagy igyekszik elfedni a bűneit. Az ellenzéknek a saját nyelvén kell megszólalnia, hogy céljai és felépíteni kívánt demokratikus rendszere világosan megkülönböztethető legyen a fennálló hatalométól.

Vallás és nemzet

Manapság a politikai bűnözés és mindenekelőtt a demokrácia ellen elkövetett állami bűncselekmények szorosan összekapcsolódnak a nacionalista és a vallásos ideológiákkal. Akár a terroristákat, akár a hatalomra jutott populistákat nézzük, a vallást (teljesen mindegy, melyiket) hatalmuk és embertelen tetteik igazolására alkalmas eszközként kezelik. A demokrácia és a humanitás elleni bűncselekményeket valamiféle hitből kiindulva követik el, és önmagukat e kifordított morállal igazolják. Amikor Trump még elnökként a tüntetők szétverését követően átsétált a Szent János-templomhoz, hogy kezében a Bibliával lefotózzák, vagy amikor Orbán arról szónokolt, hogy a magyar az templomépítő nemzet, a politikáját határozta meg, amely nemzeti („America first!” – „Nekünk Magyarország az első”) és vallási.

A vallás politikai tényezővé emelése a felvilágosodás óta működő szekularizált állam s azzal együtt a jogegyenlőség, a szólásszabadság és a diverzitás tagadása. Minél inkább sérül a szekularizáció, annál inkább erősödik a fundamentalista vallásosság. A magyar katolikus egyház fejének sem jutott más az eszébe a járványról, mint hogy ez jó alkalom a megtérésre. A járvány okozta szenvedések negligálása nem tűnik igazán keresztényi gondolatnak, s bizonyosan antihumánus. A lengyel Jog és Igazságosság nevű kormánypárt is a pandémia idejét tartotta a legalkalmasabbnak az egyház követelte durva nőellenes intézkedések bevezetésére. A hatalom identitása azonban összeütközésbe került a társadalmak identitásával (Trump megbukott, Lengyelországban tüntetéssorozat ingatta meg a hatalmat, bár Magyarországon még nem történt semmi hatásos), a vallás ugyanis csak a legszélsőségesebb, fundamentalista formájában adhat politikai identitást, mint az Iszlám Állam vagy bizonyos értelemben Lengyelország esetében.

Távoli vizeken – Bolsonaró is besegíthet, ha egyszer baj lesz

A nacionalizmus ellenben eleve politikai identitást jelent, a NER, ahogy az önmagának adott neve is mutatja, mindenekelőtt erre épít, de szorgalmasan dolgozik azon, hogy a nacionalizmust össze lehessen kapcsolni a vallással, a minta nyilván az a „keresztény-nemzeti kurzus”, amely sikeresen vitte pusztulásba az országot anyagilag és erkölcsileg egyaránt. A Nemzeti Elnyomás Rendszerében a vallásos nacionalizmus egyszerre célozza a társadalmi gondolkodás átalakítását és a demokrácia lerombolását. Arra törekszik, hogy felváltsa polgárok szuverenitását a nemzet szuverenitásával, és ebben az egyházak többsége aktív támogatást nyújt neki. Akárcsak a kommunizmusban a „közérdek”, ma a „nemzeti érdek” szolgálja a hatalmi elit pozíciójának biztosítását. Ugyanez a vallásos nacionalizmus vezérli a lengyel Jog és Igazságosság pártját, amely azzal reagált az abortusztörvény elleni tüntetésekre, hogy a tüntetők a lengyelek jövőjét akarják megsemmisíteni. A Fidesz éppígy hazaárulást emleget mindig, amikor csak az ellenzék vagy az értelmiség szembemegy Orbán akaratával és/vagy anyagi érdekeivel. Az egyházak részvétele a demokrácia elleni bűncselekményekben azért is problematikus, mert szabad vallásgyakorlás csak a szekularizált, demokratikus államban lehetséges. A SCAD rendszerekben csak azokat tűrik meg, akik a hatalmat szolgálják, jól látszik ez az orosz egyház és a Putyin-rendszer összefonódásán vagy a szegényeket segítő Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség 2010 utáni sorsán – nem tudok róla, hogy bármelyik nagyobb egyház felemelte volna a hangját az érdekükben. A nacionalizmus is csak a nemzetek közösségében (EU) szorulhat háttérbe, és adhatja át a helyét a patriotizmusnak.

A politikai bűnözők a történelmet is a nemzeti identitás csataterévé tették. Az oroszok a német történészeknek, sőt Orbán Viktornak is megmagyarázták, hogyan kell értelmezni és leírni a II. világháborút. De a NER is olyan emlékműveket épít, és olyan „értelmiségieket” preferál, akik NER-nyelven írnak és beszélnek Trianonról, a zsidók deportálásáról, 1956-ról és minden egyébről.

A válsághelyzeteket a politikai bűnözők legtöbbször erőszak segítségével akarják megoldani. Trump a fehér milicistákat biztatta a Black Lives Matter mozgalom elleni fellépésre, Kaczyński, ahogyan Orbán is (Krémer, 2020: 276–278) szélsőjobboldali, a kormányhoz kötődő verőlegényekhez delegálja az erőszakot, Lukasenko és Putyin ellenben, ahogyan egy nyílt diktatúrában illik, a rendőri erőszakkal igyekszik megfélemlíteni a tiltakozókat. A politikai rendészet szintén politikai bűncselekmény (Krémer, 2020: 161. oldaltól), hiszen a demokrácia védelmét szolgáló intézményeket rombolja. A NER a demokrácia elleni állami bűncselekmények minden tulajdonságával rendelkezik: a politikai korrupcióval, a demokratikus intézmények és eljárásmódok (választás, sajtó, oktatás, tudomány stb.) bomlasztásával és manipulálásával, a visszájára fordított morállal, a vallásos nacionalizmussal és a delegált erőszakkal. Joggal nevezhető tehát a Nemzeti Elnyomás Rendszerének.

Fennmarad azonban a kérdés, hogyan lehet és lehet-e megelőzni, s ha nem, szankcionálni a politikai bűnözést. Nem volt és ma sincs törvényünk, melynek alapján ezt megtehetnénk, törvény nélkül pedig, mint tudjuk, jogi értelemben nincs bűncselekmény. A politikusok talán sosem akartak önmaguk ellen törvényt hozni, de ez, a NER bukását követően nem halogatható tovább. Az Alaptörvény ugyan átvette az Alkotmányból azt a paragrafust, amely engedélyt ad, sőt kötelezővé is teszi a hatalom erőszakos megszerzése és kizárólagos birtoklása elleni fellépést. Mindez azonban, ahogyan az elmúlt évtizedben láthattuk, semmit sem ér biztosítékok, szankciók és a szándékokat és törekvéseket ellenőrző független intézmények nélkül. (Megjelent a Mozgó Világ 2021 februári számában)

Irodalom

Amundsen, Inge, 1999: Political corruption: an introduction to the issues, Development Studies and Human Rights, Chr. Mihaelsen Institute, WP 1999: 7,

Adams, B. Adams – Balfour, Danny L., 1998: Unmasking Administrative Evil, SAGE Publications, London,

Adams, B. Adams – Balfour, Danny L. – Reed, George E. 2006: Abu Ghraib, Administrative Evil, and Moral Inversion: The Value of „Putting Cruelty First”, Public Administration Review, September–October, 680–693.

Chambliss, William J., 2001: Power, Politics, and Crime, Westvieew Press, Boulder, Oxford,

deHaven-Smith, Lance, 2006: When political crimes are inside jobs: detecting state crimes against democracy, Administrative Theory and Praxis, Vol. 28. No. 3. 330–355.

deHaven-Smith, Lance – Witt, Matthew T. 2009: Preventing State Crimes Against Democracy, Administration & Society, Vol. 41. No. 5. September, 527–550.

Drymiotou, Elena, 2018: Human Rights, Constitutional Law and Belonging The Right to Equal Belonging in a Democratic Society, Routledge, New York, London,

Dixon, John – Spehr, Scott – Burke, John, 2013: State crimes against democracy: a clarification of connotations, In Kouzmin, Alexander – Witt, Matthew T. – Kakabadse, Andrew (eds.): The State Crimes Against Democracy. Political Forensics in Public Affairs, Palgrave Macmillan, 10–26.

Friedrichs, David O. 2009: On resisting state crime: conceptual and contextual issues, Social Justice, Vol. 36, No. 3. (117), 4–27.

Friedrichs, David O., 2015: Rethinking the criminology of crimes of states: monumental, mundane, mislabeled and miscalculated crimes, International Journal of Crime, Justice and Social Democracy, Vol. 4. No. 4. 106–119.

Friedrichs, David O. – Rothe, Dawn L. 2014: State-corporate crime and major financial institutions: interrogating an absence, State Crime Journal, Vol. 3, No. 2, State-Corporate Crime (Autumn 2014), 146–162.

Hagan, Frank E.– Daigle, Leah E. 2020: Introduction to Criminology. Theories, Methods, and Criminal Behavior, Sage.

Herczeg Márk, 2020. november 15: Átírta a Magyar Nemzet Bayer Zsolt tabutörőnek szánt, rasszista szövegét, 444.hu, https://444.hu/2020/11/15/atirta-a-magyar-nemzet-bayer-zsolt-tabutoronek-szant-rasszista-szoveget

Hillyard, Paddy, 2001: Political crime, In Eugene McLaughlin – John Muncie (eds.): Sage Dictionary of Criminology, SAGE Publications, London, 211–212.

Hinson, Chris, 2013: Normalising the SCAD heuristic, In Kouzmin, Alexander – Witt, Matthew T. – Kakabadse, Andrew (eds.): The State Crimes Against Democracy. Political Forensics in Public Affairs, Palgrave Macmillan, 27–46.

Hirschfeld, Katherine, 2015: Gangster States. Organized Crime, Kleptocracy and Political Collapce, Palgrave Macmillan,

Krémer Ferenc: Az élhető társadalom és a rendőrség válsága. Alternatívák az autoriter rezsimekre, Gondolat Kiadó, 2020.

Magyar Bálint, 2015: A magyar maffiaállam anatómiája, Noran Libro, Budapest.

Moran, Jon, 2011: Crime and Corruption in New Democracies. The Politics of (In)Security, Palgrave Macmillan.

Proal, Louis (1892): Political Crime, D. Appleton and Company, New York, 1998.

Ross, Jeffrey Ian, 2003: The Dynamics of Political Crime, Sage, Thousand Oaks, CA.

Ross, Jeffrey Ian, 2014: Political crime, In Bruinsma, Gerben – Weisburd, David (eds.): Encyclopedia of Criminology and Criminal Justice, Springer, New York, 3814–3820.

Schafer, Stephen, 1971: The concept of the political criminal, The Journal of Criminal Law, Criminology, and Police Science, Vol. 62, No. 3 (Sep., 1971), 380–387.

Szabó Dániel: „Szó sincs arról, hogy az ügyészség csak a kishalakkal szemben jár el”, napi.hu, 2020. november 2. https://www.napi.hu/magyar_gazdasag/fazekas-geza-legfobb-ugyeszseg-olaf-eurojust-korrupcio

Szily László, 2020: Kinyomozta a rendőrség, ki írt Zummer Fülöp álnéven klasszikus náci cikket a Magyar Nemzetbe Szabó Tímeáról: Szikszai Péter, a kormánymédia egyik vezetője, 444.hu, https://444.hu/tag/zummer-fulop

Ungváry Rudolf, 2014: A láthatatlan valóság. A fasiszta mutáció a mai Magyarországon, Kalligram, Pozsony.

SZELÉNYI IVÁN – MIHÁLYI PÉTER: A morális pánik természete

A nyár folyamán (a júniusi számunkban) közöltük a tudós szerzőpáros nagyhatású tanulmányát, amely a morális pánik, a bevándorlás és a járványhelyzetek összefüggéseit járta körül. Most azért döntöttünk az itteni újraközlés mellett, mert a politika és a média ma is professzionális módon köti össze azokat a fogalmakat és tendenciákat, amelyekre a hatalom megtartása miatt feltétlenül szükségük van. Tanulságosak a HIV- és a maláriajárványokkal való összevetések.

A tanulmányt PDF-formátumban (egy korábbi munkacím alatt) ITT LEHET ELÉRNI.

Szerzőinkről a következőket érdemes tudni – a kiséletrajzokat a Mozgó Világ papírkiadásában így szoktuk közölni.

MIHÁLYI PÉTER 1953-ban született Budapesten. Közgazdász, egyetemi tanár. Legutóbbi könyve: A magyar gazdaság útja az adósságválságba, 1945–2013 (2013).

SZELÉNYI IVÁN 1938-ban született Budapesten. Széchenyi-díjas szociológus, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, a Yale Egyetem professzora. Legutóbbi könyve: Hogyan legyünk milliárdosok? (Kolosi Tamással, 2010).

*

Fizessen elő a Mozgó Világra! 2021 januárjától az áruspéldányok 1150 forintért vásárolhatók meg, az éves előfizetői díj 10980 forint lesz. A lap előfizethető valamennyi postán, kézbesítőknél, e-mail-en (hirlapelofizetes@posta.hu), telefonszámon (+361-331-9393), a szerkesztőség címén és e-mail címén is: mozgo@mozgovilag.hu. Köszönjük! (Nyitókép: Getty Images)

Mihályi Péter: Oligarchák nincsenek, maffiózók csak voltak

(Adalékok a magyar rendszerváltás értelmezéséhez)

I.

Ki kezdett el először oligarcházni? A kifejezés története Arisztotelészig megy vissza: nála szerepel a fogalom, mint a demokrácia ellenpárja. Nála annyit jelentett, hogy „a vagyonosok gyakorolják az államvezetést”. A magyar történelemírás is használta ezt az elnevezést, ami azután beépült az iskolai alapszókincsbe, de némileg más értelmezéssel. Mint azt minden középiskolás diák megtanulja, az oligarcha megnevezés a magyar történelemben egy nagyobb országrészen önhatalmúlag uralkodó főnemest, kiskirályt jelentett. Magyarországon az oligarchák fénykora a tatárjárás és Csák Máté halála közötti időszakban volt, a 14. században, amikor a király a tatárok újabb támadásától félve engedélyezte, hogy „magánvárak” épüljenek. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy e várak tulajdonosai felismerjék, hogy erődítményeik a király erejével szemben is megvédik őket. A legnagyobb birtokosok egymással versengve építették a várakat, lemaradni pedig életveszélyes volt, mert aki nem tudott lépest tartani, az könnyen elveszíthette relatív önállóságát, és egy nála hatalmasabb úr szolgálatába kellett állnia. Ezt a korszakot néha „feudális anarchiának” is nevezik, utalva a központi (királyi) hatalom meggyengülésére. A történelemtudomány ebből a korszakból tizenhárom kiskirályt – más korabeli elnevezéssel: tartományúrt – tart név szerint nyilván.

Ilyesmi 1990 után soha nem történt, a Budapesten székelő kormány kezéből egyetlen pillanatra sem csúszott ki a hatalom. Arra ugyan bőven akadt példa – legalábbis az anekdoták szerint –, hogy egy-egy helyi nagyvállalkozó gazdasági értelemben „élet és halál” ura volt a saját megyéjében, de arra senki nem vetemedett, hogy függetlenítse magát a parlamenti többséggel rendelkező kormánytól. Éppen ellenkezőleg, ez a helyi „hűbérurak” a mindenkori kormányfő helyi megbízottjaiként működtek – hasonló módon ahhoz, ahogy 1956 után néhány megyei párttitkárnak sikerült az átlagosnál több hatalmat szereznie. Ilyen politikus volt Pap János, aki 1965 és 1985 között Veszprém megyét irányította, vagy a szegedi Komócsin Zoltán, aki 1974 és 1985 között volt megyei első titkár.

A korábban említett történeti példák is jelzik, hogy az oligarchikus hatalmi struktúra kialakulásának van egy fontos feltétele: a vérségi alapon működő klánok létezése. Az olyan roppant kiterjedésű országokban, mint Oroszország, Kína vagy Kazahsztán, az oligarcha megjelölés egypár évig valóban helyénvaló volt. Jurij Luzskov, aki 1990–2010 között az egymást követő elnököktől és kormányoktól független ura volt Moszkvának, vagy Borisz Abramovics, aki 2000–2008 között a Magyarországnál hétszer nagyobb területű Csukcsföld kormányzója, majd 2013 nyaráig a csukcsföldi parlament elnöke volt, ebben az értelemben okkal volt oligarchának, vagyis kiskirálynak nevezhető. De hosszabb időn keresztül Putyin elnökkel szemben egyetlen orosz politikai-gazdasági szereplő sem volt képes hatalmát megtartani, pláne erősíteni. Moszkvától és Putyin elnöktől független kiskirályok csak a Kaukázus vidékén, Csecsenföldön, Dagesztánban és Ingusföldön tudtak valamit megőrizni korábbi hatalmukból – jórészt azért, mert ott még a 21. század elején is fennmaradtak a rokonsági alapon számontartott és területileg is elkülönülő fő- és alklánok (miként Kazahsztánban).

Hazai kontextusban – ha már idegen szavakat akarunk segítségül hívni – a politikához közel álló nagytőkésekre nem az oligarcha, hanem a plutokrata megnevezés lenne inkább a megfelelő. Az Idegen szavak szótára által megadott értelmezés (plutokrata = vagyona folytán politikai hatalommal rendelkező személy) kétségtelenül ráillik a magyar nagyvállalati és pénzvilág számos szereplőjére. Ám az is igaz persze, hogy a leggazdagabb magyar üzletembereknek is csak minimális befolyásuk volt és van az ország politikai életére. És tegyük hozzá: kelet-európai összehasonlításban még a leggazdagabb magyarok sem annyira gazdagok. A Forbes magazin listáján 2020-ban egyetlen magyar sem szerepelt az első ezer szupergazdag között, míg az ukránok egy, a csehek négy, a lengyelek három fővel képviseltették magukat. Az orosz milliárdosok közül tíznek az első százba is sikerült bekerülnie.

A politikai köznyelv azonban mégis az oligarcha kifejezés mellett kötött ki (noha egyes szerzők használták a „vörösbáró” és a „zöldbáró” megjelölést is). A jobboldal a baloldal nagytőkéseire, a baloldal a Fidesz üzleti holdudvarára utal, a Jobbik és az LMP pedig szinte válogatás nélkül tüzel minden magyar nagytőkésre, és folyamatosan leoligarcházza őket. A 2010-es választások éjszakáján Orbán Viktor első nyilatkozatában is használta ezt a kifejezést: „A magyarok ma rendszert buktattak, és újat alapítottak. A nemzeti együttműködés rendszerét alapították meg az oligarchák uralma helyett.” Hogy ez Orbán részéről nem véletlen elszólás volt, azt az is jelezte, hogy két évvel később – nyilvánvalóan Gyurcsány Ferencre utalva – ugyanezt ismét elmondta az Országgyűlésben: „A mi felfogásunk szerint oligarcha az a milliárdos, aki közvetlen politikai hatalmat is kíván szerezni a gazdasági súlya mellé, s az ország fontos ügyeinek eldöntését is saját hatáskörébe akarja vonni. […] ennek több módja is van; elfoglal például egy pártot, megválasztják pártelnöknek, vagy miniszterelnökké választják, s egy adott parlamenti többség támogatásával egy kézbe kerül a milliárd és a politikai hatalom.” Az oligarcházás előkerült a 2018-as választási kampányban is. A Jobbik például már 2017 tavaszán arról beszélt, hogy szükség van oligarchaadóra, amelyet a 300 millió forintot meghaladó éves vagyongyarapodás esetén kellene befizetni.

A tények egyértelműen mutatják, hogy a posztszocialista országok többségében a gazdasági és politikai hatalmasságok közötti viszony éppen a fordítottja volt annak, amit az „oligarcha” vagy a „plutokrata” kifejezés sugall. Kínában, Oroszországban, Mexikóban és Magyarországon is mindig egy viszonylag szűk politikai csoport juttatta előnyös gazdasági pozíciókhoz saját embereit, családtagjait, és nem az történt, hogy megerősödött oligarchák a gazdasági hatalom után megszerezték a politikai hatalmat is. Ilyen változásra egyértelműen kimutatható módon csak Ukrajnában és – meglepetésre – Csehországban került sor. Porosenko ukrán elnök már egyike volt az ország leggazdagabb üzletembereinek, amikor 2009-ben első alkalommal miniszteri tárcát kapott, majd 2014-ben a hatalmas ország elnöke lett. Csehországban az ország második leggazdagabb üzletembereként lett pénzügyminiszter és egyben miniszterelnök-helyettes Andrej Babiš. 2010 után jelentős szerepet játszott Moldova életében egy Moszkva-barát helyi oligarcha, Vladimir Plahotniuc, aki egyidejűleg bírt jelentős érdekeltséggel az olajiparban, a bank- és a szállodaszektorban stb. Legfontosabb politikai tisztsége a Moldovai Demokrata Pártban betöltött elnöki funkciója volt. (2019 nyarán külföldre menekült.)

Legalább három oka volt annak, hogy nálunk – a fentebb idézett ellenpéldákkal szemben – nem került az állami vagyon oligarchák kezébe:

  1. Akadályt jelentett az európai uniós csatlakozás, ami piacbarát, versenypárti jogi és intézményi megoldásokat kényszerített rá az országra.
  2. Fontos különbség, hogy nálunk nincsenek monopoljáradékot biztosító nyersanyaglelőhelyek, ezért a privatizáció során a vetélkedés más területekre koncentrálódott.
  3. Akadályozta az oligarchikus struktúrák kialakulását, hogy a magyar gazdaság nyitott, a piac kicsi, ezért a versenytől nem lehet elzárni a hazai vállalatokat, bármennyire szeretnék is ezt a tulajdonosok.
    Másképpen fogalmazva, a privatizáció során nálunk is lehetett szerezni nagy vagyont pusztán politikai támogatással, de megtartani már csak hatékony működéssel lehetett.

II.

Dezső András Maffiózók mackónadrágban címmel megjelent, több mint 400 oldal terjedelmű oknyomozó riportkönyve hiánypótló mű (Bp., 2019, 21. Század Kiadó). Óriási segítséget nyújt abban, hogy a tényeket, sztorikat és mendemondákat ismerő, tájékozott olvasó rendet tegyen a saját fejében (mint e sorok írója is). Merthogy a szervezett bűnözés és az ellene irányuló bűnüldözés egyik sajátos következménye az idősíkok egymásba csúszása: a bűncselekmények, az igazság feltárása és a jogerős ítélet megszületése között évek, évtizedek is eltelhetnek. A legjobb példa erre a Fenyő-gyilkosság, amely 1998-ban, huszonkét évvel ezelőtt történt, de még most is tart a felbujtással meggyanúsított Gyárfás Tamás pere. De jó példa a Vizoviczki-ügy is, amely érdemét tekintve már 2012-ben lezárult, amikor a negyedszázados maffiózómúlttal rendelkező vendéglátóst őrizetbe vették, ám az őt 2005-ben (!) segítő hét korrupt rendőrtiszt és tizenöt további tisztviselő ügyében jelenleg is zárt tárgyalás keretében folyik a per, és még mindig nem született jogerős ítélet. Ez az egyik oka annak, hogy mindannyiunk fejében összemosódik, hogy mi mikor történt, melyek az ok-okozati összefüggések, hogy a politikai-intézményi rendszerváltás milyen mechanizmusokon keresztül és milyen súllyal kapcsolódott össze a magyarországi maffiák kialakulásával, megerősödésével és (poéngyilkosként előrebocsátva e cikk végkövetkeztetését) a maffiavilág kimúlásával. Dezső könyve alapján haladjunk tehát időrendben.

Mihályi Péter (fotó:168óra)

Magánvagyonok halmozódnak. Egy igen-igen szűk, statisztikailag nem is mérhető társadalmi körben már alig egy évtizeddel a II. világháború után megkezdődött a gazdagodás. Az ötvenes és a hatvanas évek szocialista hiánygazdaságában a szűk körben engedélyezett, másodállásként gyakorolt magánorvosi praxis, a kiemelkedő művészi teljesítmény, a maszek szerelő és kereskedelmi vállalkozások, a borravalós/hálapénzes/csúszópénzes állások szaporodása, az élsport, a külföldi kiküldetés, ezekkel szoros összefüggésben az áru-, az arany- és a műkincscsempészet volt a gyors gazdagodás útja. Ezzel párhuzamosan még a pártelithez tartozás jelentett átlagon felüli anyagi lehetőségeket. Miután a folyamat az elején tartott, kiugró vagyonok és vagyoni különbségek még nem léteztek. Az anyagi elit gazdagodásának inkább csak olyan jelképei lehettek, hogy ki lakhat budai nagypolgári lakásokban, kinek van balatoni üdülője, és ki utazhat időnként Nyugatra. A hetvenes és nyolcvanas években a sport és a kiküldetés mellett/helyett már vállalkozói, ezen belül főleg kisvállalkozói gazdagodási utak is megnyíltak. Olyan körök vagyonosodtak, amelyeket a politikai, de az értelmiségi elit is kicsit lesajnált: a butikosnak, a trafikosnak, a zöldségesnek, a sikeresebb GMK-k alapítóinak vagy a balatoni lángossütőnek állt a zászló.

Az 1960-as évek elején végbement téeszesítés nyomán faluhelyen az egyéni gazdálkodás egészen visszaszorult, a szövetkezeti tagok és az állami gazdaságok alkalmazottai csak fél hektárnál kisebb földet kaptak meg egyéni művelésre. Ezt a földdarabot és a hozzá tartozó állatállományt nevezte a köznyelv háztájinak. Paradox módon az állampárt az 1967-es tsz- törvényben hirdette meg először széles körben, hogy szükség van erre a konstrukcióra, ugyanabban a törvényben, amely jogi értelemben annulálta az 1945. évi földreformot. Ekkor vezették be a tartós földhasználatot, valamint a háztáji üzemág fogalmát, ami lehetőséget adott a téeszek és a háztájik szerves együttműködésére. Ez többnyire azt eredményezte, hogy a téeszek szubvencionálták a háztájit. A falu jövedelmi viszonyainak meghatározó eleme volt az ingázás is, amely százezreket juttatott városi (többnyire ipari) munkahelyhez. A két folyamat úgy kapcsolódott össze, hogy a naponta vagy hetente ingázó, falun élő „munkások” – férfiak és nők egyaránt – fennmaradó idejükben mezőgazdasági munkát is végeztek, akár a háztájiban, akár a téeszben. Tulajdonképpen a kétlaki élet két műszaknyi ledolgozott munkának felelt meg. Konrád György és Szelényi Iván korabeli becslése szerint a családtagokkal együtt a népesség negyede élte ezt az önkizsákmányoló életformát.

Az illegális jövedelemhez jutás csatornái szűkösek voltak – csak a tanyavilágra jellemző pálinkafőzés és a háztájiban termelt bor „pancsolása” kecsegtetett elfogadható mértékű kockázat mellett viszonylag nagy jövedelemmel. Ezt és a bögrecsárdák működését elnézték a hatóságok, mert az állami és a szövetkezeti nagyüzemek hasonlóan cukorból csinálták a bort Budafokon és egyebütt ‒ „nagybani” kivitelezésben, főként szovjet exportra. Erről a hetvenes években a Bács-Kiskun megyét jól ismerő szociográfus, Zám Tibor írt többször is.

Találkozások (Fenyő János és Pintér Sándor)

A tőkés piacgazdasághoz való visszatérés a mezőgazdaságban csak az 1980-as években indult meg. A mezőgazdasági termelőszövetkezetekben sorra alakultak meg a gazdasági munkaközösségek és a bérleti vagy szerződéses alapon működő más szervezetek. Az 1967–68-as reformok fontos eredménye volt a tsz-ek megnövekedett önállósága, amely az ipari és szolgáltatási tevékenységre szakosodott ún. melléküzemágak és szakcsoportok gomba módra való szaporodásához vezetett. Ezek a vidéki kvázi magánvállalkozások részben a vagyonosodást segítették, részben menedzserképző iskolaként funkcionáltak. A megnövekedett falusi jövedelmek fő felhasználási terepe a családi házas építkezés volt. Ez köztudott volt, nem kellett és nem is lehetett volna titkolni.
Budapesten és a nagyobb városokban az 1968-as reform nem csupán a nagyvállalati menedzsment számára jelentett cezúrát, egyre tágabb teret kapott mindenféle magánkezdeményezés is. Olyanok is, amelyek kivételes, elszórt formákban korábban is léteztek (pl. vásárosok, szerencsejáték-automatákat működtető vendéglátóipari helyek). Előbb ezrek, majd tízezrek választották a kisiparosságot, a szellemi szabadfoglalkozású státuszt, a maszek életformát, miközben százezrek ingáztak az alkalmazotti és a félalkalmazotti lét határán. Fusizás, fizetővendég-látás, gebin, önelszámoló vendéglátóipari egység, gmk, vgmk, pjt – aki ezt a kort átélte, annak aligha szükséges e fogalmak bemutatása. Az 1980-as évek végén falun és városon összesen már egymilliónál is többen dolgoztak ezekben az új foglalkozási formákban.

Az alvilág megerősödése. A Budapesten és a nagyobb vidéki városokban terjedő, fentebb bemutatott új vállalkozási formák egyfajta, korábban a szocialista tervgazdaságban nem ismert járadékszerzési lehetőséget jelentettek. Az átlagemberek jelentős része úgy érezhette, hogy ezek az új típusú, hivatásos üzletemberek meg a csempészárukkal és valutával seftelő alkalmi vállalkozók – a szolgálati útlevéllel hivatalosan kiutazó magyar állampolgárok és a külföldről hazalátogató 1956-os kivándoroltak, a népszerű élsportolók – nem szorgalmuknak, tehetségüknek, hanem a pártállam intézményeihez való kötődéseiknek és/vagy a korrupciónak köszönhetik a gyors meggazdagodást. Jórészt ez így is történt. A bundázás például az NB I.-es labdarúgók privilégiuma volt. A nyolcvanas évtizedben kétszer is napvilágra kerültek ilyen ügyek. Sok évvel később pedig Albert Flórián, a hatvanas évek futballsztárja már kertelés nélkül így nyilatkozott: „Aki nem bundázott, az nem is igazi futballista! […] Persze hogy voltak bundameccseink.” Azt azonban csak jóval 1990 után tudhatta meg a hazai közvélemény, hogy a politikai vezetésnek minderről pontos tudomása volt a klubokba beépített III/III-as besúgókon (hivatalos szóhasználattal: hálózati személyeken) keresztül.
Bár Dezső oknyomozó riportkönyvében erről nem esik szó, de a teljesesség kedvéért röviden szólni kell az 1989 előtti időszak fehérgalléros (értsd: vállalatvezetői) bűnözéséről is. Minden ismeretünk szerint a meggazdagodásért elkövetett, nagy pénzeket megmozgató korrupciós bűncselekmények száma csak töredéke volt a 2000-es évek ügyeinek. A pártállami diktatúra egész rendszere úgy volt kiépítve, hogy a piacgazdaság gyakorlatából ismert üzleti korrupció szándéka is csak egy nagyon szűk agyú és elbizakodott funkcionáriusban merülhetett fel. Egyébként is, a szocialista vállalatok vezetői alkalmazottak voltak, és nem tulajdonosok, így a jogtalanul megszerzett vállalati előnyből csak közvetett módon származhatott volna személyes hasznuk. A vállalati vezetőknek a szigorú külső ellenőrzésre is számítaniuk kellett. Minden vállalat és hivatal kettős ellenőrzés alatt állt (párt- és állami hierarchia). Ezen túlmenően a munkahelyek többségében titkos ügynökök, informátorok és belügyi összekötők működtek, a kiemelt fontosságú vállalatoknál és intézményeknél még szigorúan titkos állományú (SZT) tisztek is. Az állambiztonsági szolgálatok több százezer emberről vezettek nyilvántartásokat, a posta- és a telefonforgalom figyelése rutinszerűen zajlott, magánszemélyek ritkán utazhattak külföldre, ott nem tarthattak bankszámlát stb.

Arról azonban ritkán esett szó, hogy az állambiztonsági apparátusok által közvetlenül is befolyásolt külkereskedelem – mind az import, mind az export vonalán – mennyire mélyen fertőzött volt az „alkotmányos költségek” logikájára épülő, nagy értékű korrupcióval. A magyar külkereskedők rendszeresen megvesztegették nyugati partnereiket, sok esetben pedig a tranzakciókat úgy kellett lebonyolítani, hogy a jutalék egy része a külföldön működő szövetséges kommunista pártokhoz, illetve politikai szervezetekhez jusson. Mindebből persze nem feltétlenül következett az, hogy a magyar külkereskedők személy szerint is törvénytelen úton gazdagodtak volna (bár erre is volt példa). Nagyságrendjét tekintve ezen ügyek közül kiemelkedett az ún. Russay-ügy, amelyben fény derült arra, hogy a Mineralimpex nyugdíjazott vezérigazgatójának 1986-ban bekövetkezett hirtelen halála után – az akkori időkben elképzelhetetlenül nagy összeg – 20 millió dollár maradt a bankszámláin.

Összességében persze az új megélhetési-tulajdonosi formák és a kivételképpen végbement korrupciós üzletek egyre jelentősebb egyéni többletjövedelmet eredményeztek, melynek elköltési formáit ezernyi törvény és szabály tiltotta, korlátozta. Alig volt lehetőség cégalapításra, ingatlanvásárlásra, egyáltalán nem lehetett legálisan pénzt külföldön befektetni, a banki reálkamatok alig biztosítottak hasznot stb. Utólag visszagondolva az akkori helyzetre, nem volt abban semmi meglepő, hogy a vagyonfelhalmozás sok esetben rejtőzködő formákat öltött. Akinek hirtelen sok pénze lett, műkincset, régiséget, aranyat és devizát vásárolt, vagy készpénzformában otthon tartotta, ez pedig megteremtette a rablásra specializálódott szervezett betörőbandák anyagi létalapját. „Piacot” jelentett e bűnözői kör számára a gyors ütemben növekvő beutazó nyugati turizmus is: innen származott a feketegazdaságban forgó devizakészpénz túlnyomó része.

A rablók közül többen egészen alul, telefonfülkék fosztogatásával kezdték bűnözői pályafutásukat valamikor a nyolcvanas évek elején, amikor az utcai telefonfülkék már nem 60 fillért érő tantusszal, hanem fémpénzzel működtek. Dezső András szerint az 1980-as évek elején Budapesten száz-százötven, egymással kapcsolatban álló, harminc év körüli bűnöző követte el a nagyobb stílű rablásokat, csalásokat. Ez a bűnözői kör nem vetette meg a kasszafúrást is magában foglaló „hagyományos” betöréses, rablásos munkát sem. 1989 és 2000 között évről évre több bankrablás történt, 2000-ben szám szerint 135. Gyakoriak voltak a benzinkútrablások és a pénzszállító autók elleni támadások is.

A nyolcvanas évek végére általánossá vált, hogy a szervezett bűnbandák védelmi pénzt szedtek a vendéglátós magánvállalkozóktól, üzlettulajdonosoktól. Előbb csak Budapesten, azután a Balatonon és más, turisták által frekventált helyeken. Az első magántulajdonban álló őrző-védő káefték csak 1990 második felében alakultak meg. Miközben a bűnüldöző szervek már tisztában voltak a probléma nagyságával, a hivatalos média folyamatosan tagadta és cáfolta, hogy Magyarországon létezne szervezett bűnözés. Tették ezt azért is, mert a nyolcvanas évek bűnözői közül sokan beépített tagjai voltak az állambiztonság hálózatának. A Magyarországra látogató külföldieket ezek a bűnözők nemcsak lehúzták, kifosztották, de megbízóiknak azt is jelentették, hogy kikkel találkoznak, miket beszélnek. A szolgálatokhoz fűződő kapcsolatok nemcsak valamelyes védelmet jelentettek ezeknek a magyar bűnözőknek, hanem egyfajta konspirációs kiképző iskolát is. A bűnözők jól ismerték üldözőik módszereit, technikáit és gondolkodását.

Széles üzleti-kapcsolati háló épült azok köré is, akik nem felhalmozták a vagyont, hanem látványosan költötték a pénzüket a lóversenypályákon, diszkókban, kártya- és testépítő klubokban (az első nyugati gépekkel felszerelt férfitestépítő szalont Tasnádi Péter nyitotta meg 1976-ban), kaszinókban (az első a Hiltonban létesült 1981-ben), sztriptízbárokban (az első ilyen intézmény, a Rózsaszín Cica 1985-ben nyílt meg) és bordélyházakban (az elsőt a már említett Vizoviczki László nyitotta 1989-ben) stb. Szállodaportások, pincérek, taxisok, prostituáltak és futtatóik, hamiskártyások, megvesztegethető zsokék és fogathajtók, illegális fogadásokat szervező bukmékerek, csempészek, pénzváltók, uzsorahitelezők, illegális szobakiadók, élsportolókból lett kidobóemberek, embereket határokon át csempésző, a magyar állam által kibocsátott gázolajjegyekkel seftelő külföldi és magyar kamionsofőrök és benzinkutasok alkották ezt a hálót. Ezt a kört egészítették ki a testőrök, akiket az akkori zsargonban katonáknak neveztek, finoman utalva a létszámarányokra. (Előfordult, hogy egy-egy leszámolásos akcióra százötven-kétszáz katonával vonult fel egy bandavezér.) Ennek a körnek a külső részén voltak azok a többnyire feketén (zsebből) fizetett ügyvédek, akik a bűnözőket védték a hatóságokkal szemben, valamint azok a műkereskedők, régiségkereskedők, használtcikk-kereskedők, akik nyíltan vagy rejtett módon orgazdaként segítették a bűnözőket.

A hatvanas évektől kezdve a külföldre – elsősorban az Egyesült Államokba – disszidált és/vagy névházassággal kitelepült magyar állampolgárok egy része is közönséges bűnöző volt, akik a magyar igazságszolgáltatás elől menekültek. Kinn is bűnöző életet folytattak, de emellett illegális műkincsexport lebonyolításával megrendelőként is segítették az otthon maradt egykori bűntársakat. Esetenként hamis dollárbankjegyeket is küldtek Budapestre. Némi túlzással és öniróniával a magyar rendőrség ilyen bűnszervezetnek tekintette az ún. Los Angeles-i magyar maffiát. Ez a címke az amerikai helyi sajtó invenciója volt. Amerikai értelemben ez a száz-kétszáz fős kör nem volt igazi maffia (az olasz, izraeli, Puerto Ricó-i eredetű bandák versenyébe nem lett volna könnyű beszállni), valójában az egymást jól ismerő magyarok szervezett módon, „csak” autóbiztosítási csalásokat követtek el.
Az Amerikába kitelepülők másik része azonban – köztük kisebb bűncselekmények elkövetői – a magyar hatóságok és/vagy az FBI támogatásával érkeztek az USA-ba, azzal a céllal, hogy beépüljenek az elsőként említett körbe. Hogy ki melyik csoportba tartozott – netán mind a kettőbe –, azt még ma sem lehet tudni. 1990 után ezt a társaságot az amerikai hatóságok kiszorították a piacról, ami azért sem volt nehéz, mert sok magyar bűnöző honvágytól és kalandvágytól vezérelve amúgy is vissza akart térni Magyarországra. Hogy kit mit tervezett, és volt-e oka hazamenekülni, arról persze keveset lehet tudni. De tény, hogy a magyar gazdaságban 1990 után sikeres vállalkozóként kiemelkedő üzletemberek között több egykori Los Angeles-i emigráns is volt, név szerint és ábécésorrendben: Bodnár György, Dóri Sándor, Fenyő János, George F. Hemingway (Szabó György), Simon Csaba, Andy Vajna és Várszegi Gábor.

Egy régi fotóalbumból (Kósa Lajos, Gyárfás Tamás, Orbán Viktor)

A maffia mint metafora. A magyar közvélemény mindig is hajlamos volt a kemény jelzők, megbélyegző hasonlatok használatára. Mára már elfelejtődött, hogy a maffia metafora a magyar közbeszédben már a kilencvenes évek elején is felmerült. Az MSZP 1990–94 között szolgáló pénztárnokát, Máté Lászlót maguk között saját párttársai nevezték Don Corleonénak – merthogy a maffiózók pénzéből kis hányad a pártkasszákba is eljutott. Bayer Zsolt, aki egyike volt a Fidesz alapítóinak, 1994-ben – saját pártpénztárnoka, Simicska Lajos üzleti módszereit bírálva – a Népszabadság hasábjain használt hasonló megfogalmazást. „Dr. Simicska körül egyre több lett a fegyveres őr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia-alsón.” Később gyakran használt fogalom volt a „lakásmaffia” elnevezés is. Ma is az. Sokan úgy próbálnak meggazdagodni, hogy csalással idős emberek lakástulajdonát szerzik meg. A kilencvenes évek olajszőkítéssel folytatott csalásait is sokan a maffiának tulajdonították. Amikor ellenzékben volt, Orbán Viktor is használta ezt a szót: „Kiépülőfélben van a maffiagazdaság” – mondta egy interjúban 1996 őszén.

Ám igazi sikerét a maffiaállam metafora az SZDSZ-es Magyar Bálintnak köszönheti – nagyjából 2001-től kezdve, amikor Magyar először használta a „szervezett felvilág” kifejezést. Nem bizonyítható, de igen valószínű, hogy Magyar Bálintnak a HVG 1999. december 18-i számának címlapja adhatta az ötletet, amely montázstechnikával, tablószerűen, a harmincas évek Amerikáját idéző egyenöltönyben és világos puhakalappal ábrázolta Orbán Viktort és alvezéreit. Ez a hírhedt kép juttathatta el Magyart ahhoz a következtetéshez, hogy 2010 után, a kétharmados Fidesz-uralom nyomán kialakult rendszerre a „posztkommunista maffiaállam” a legmegfelelőbb kifejezés. Ennek lényege, hogy egy politikai vállalkozás a hatalom monopolizálása révén foglyul ejti a gazdaságot.
Orbán politikai ellenfelei azonban erről a megközelítési módról és nyelvezetről ekkor már nemigen vettek tudomást. Egyedül a Gyurcsány Ferenc által irányított Demokratikus Koalíció tette fenntartás nélkül magáévá ezt a koncepciót. „Orbán kormánya nem nemzeti, nem keresztény, nem jobboldali. Nem hungaroputyinista, nem neofasiszta, nem nacionalista. Ez a kormány egy bűnszövetkezet, Orbán a maffiaállam feje. A miniszterelnök politikai hatalmát a szervezett felvilág építésére, a belső kör meggazdagodásának megszervezésére használja” – írta egy DK-s pártdokumentumban. Az MSZP-ből csak a felső vezetésből eltávolított Lendvai Ildikó állt ki következetesen a maffia metafora mellett. 2017 júniusában Soros György számos világlapban publikált cikkében és egy brüsszeli nemzetközi konferencián is használta a maffiaállam kifejezést, amit a magyar kormány azonnal hadüzenetként értelmezett. Szó szerint ezt mondta: „Csodálom a magyarok bátorságát, amivel szembeszállnak Orbán maffiaállamának szemfényvesztésével és korrupciójával.”

A Magyar Bálint-féle maffiaállam-koncepció elterjedését és népszerűségét részben az magyarázza, hogy 2012-től a büntető törvénykönyvben egyaránt szerepelt a „bűnszövetségben elkövetett bűncselekmények” és a „bűnszervezetben elkövetett bűncselekmények” kategóriája, amit a köznyelv azután differenciálás nélkül maffia-bűncselekménynek keresztelt el. Ezek után nem meglepő, hogy mindazokban a gazdasági ügyekben, amelyek után nyomozás, vádemelés, bírósági eljárás stb. indult, a média rendszeresen használta a „maffia” szót. Az új Btk. szerint a bűnszövetkezetben elkövetett bűncselekmény megállapításához elegendő volt az, ha legalább két személy érintett a bűncselekményben – ami a gazdasági bűncselekmények esetében az esetek messze túlnyomó részében teljesül is. Ezt a nyilvánvaló képtelenséget csak 2019 nyarán szüntették meg a Btk. módosításával, amit a 2020-as költségvetési törvénybe rejtettek el. Az új definíció szerint egy bűnszövetkezet „legalább három személyből álló, hosszabb időre, hierarchikusan szervezett, konspiratívan működő csoport, amelynek célja ötévi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmények elkövetése”. Ez a definíció már valóban közel áll ahhoz, amit a maffia szó jelent.

Valójában a posztszocialista Magyarország egyetlen napig sem volt maffiaállam. Legfeljebb azt mondhatjuk – minimális túlzással –, hogy Orbán Viktor saját pártjában, a Fideszben mindenkitől feltétel nélküli behódolást, alázatot követel meg, ahogyan ez a maffiákban szokásos. Tulajdonképpen a már említett HVG-címlap is ezt az üzenetet sugallta. A képen látható személyek, Orbán Viktorral együtt, mind a Fidesz alapítói köréhez tartoznak: Áder János, Kövér László, Várhegyi Attila, Pokorni Zoltán, Szájer József, Deutsch Tamás és Stumpf István. A párt pénzügyeit is a legnagyobb titok övezte mindvégig, mint ahogyan azt korábban még Bayer Zsolt is nehezményezte. Ám arról senkinek sincs tudomása, hogy a Fidesz a párton belül fizikai erőszakot alkalmazott volna bárkivel szemben is.

III.

1970 és 2010 között, vagyis majdnem egy fél évszázadon át (!) a szervezett bűnözés látványos formában nagyon is létezett Magyarországon – a fővárosban is és vidéken is. Volt maffiaháború is: ennek részletes bemutatása a legizgalmasabb része Dezső könyvének. Kár, hogy a szerző maga nem számolta össze, hogy hány emberélet kioltásáról számol be a könyve. Az én olvasói becslésem szerint ez a szám meghaladja az ötvenet.

Az egy másik tény, hogy miközben a szervezett bűnözés Magyarországon már az 1970-es évektől kezdve létezett, a pártállam irányítása alatt álló média ezt ideológiai okokból letagadta. Ennek azért volt jelentősége, mert amikor az 1990-es években már a média is elismerte a szervezett bűnözés létezését, ez a közvélemény számára meglepetés volt. Ennek nyomán alakult ki az a közvélekedés, hogy a szervezett bűnözés megjelenése a rendszerváltás következménye volt. Ebből csak annyi volt igaz, hogy 1989 előtt véres leszámolások, robbantásos merényletek egyáltalán nem voltak. Ezzel szemben, a kilencvenes évtizedben, amikor Magyarországon tömegesen is megjelentek orosz, csecsen, ukrán, arab, kurd, török, kínai, albán, szerb és szlovák bűnözők is, hosszú időn át havi rendszerességgel történtek halálos leszámolások. A határok megnyitása nyomán egyre könnyebben került az országba fegyver, robbanóanyag és kábítószer is. Kétségtelen tény, hogy az egymással szemben álló, részben etnikai alapon szerveződő maffiák egy évtizeden át – 1990 és 2000 között – valódi maffiaháborúkat vívtak. Egyes források szerint 1995 és 2012 között hetvennél is több robbantásos merénylet történt. Az elsőt egy jordániai útlevéllel Magyarországra érkezett palesztin pénzváltó, Naji Awad Fathi ellen követték el 1995 szeptemberében. Awad testvérei ennek ellenére Budapesten telepedtek le, és komoly ingatlanvagyonra tettek szert pár év alatt. És az is igaz, hogy – egy egészen más fajta logika mentén – a szervezett bűnözéssel semmiféle kapcsolatban sem álló politikusok is robbantásos merényletek célpontjai lettek. Sok bizonyíték szól amellett, hogy a kisgazdapárti Torgyán József és a fideszes Szájer József lakása, valamint Áder János irodája előtt 1998 tavaszán elkövetett robbantásos merényletek mögött a szlovák titkosszolgálat által felbérelt szlovák maffiózók álltak. Ezekben az ügyekben a cél nem a rablás, a célszemélyek megfélemlítése, hanem Magyarország NATO-csatlakozásának lassítása volt az ország politikai stabilitásának aláásása útján.

Mire 2010-ben bekövetkezett az Orbán-korszak, a hazai szervezett bűnözés abban a formában, ahogyan a rendszerváltás utáni első két évtizedben működött – megszűnt létezni. Ekkor már nem voltak véres leszámolásos merényletek, robbantások, civileket félelemben tartó, erőfitogtató akciók. A bankrablások száma a 2000. évi százharmincról 2013-ra húszra csökkent. A szórakozóhelyektől nem szedtek védelmi pénzeket. Kiépült az őrző-védő kft.-k céges formában kialakított, legális hálózata. 2019-ben 4300 őrző-védő cég működött Magyarországon, közel 60 ezer alkalmazottal. Ez lényegesen több, mint a rendőrség hivatalos létszáma (38 ezer fő)!

Mindez részben a rendőrség és a nemzetbiztonsági szolgálatok eredményes működésének, részben annak volt köszönhető, hogy a magyar maffiózók folyamatosan egymást ölték, illetve annak, hogy a magyar maffiafőnökök képtelenek voltak a nemzetköziesedésre, hatalmuk exportálására. Mint arról korábban szó esett, a nyolcvanas évek maffiózói kezdettől fogva titkos kapcsolatokat tartottak fenn magas állású rendőrökkel és állambiztonsági tisztekkel, ezért – ha úgy látták jónak – feltáró vallomásokkal buktatták le saját riválisaikat. Enélkül nehéz lett volna többtucatnyi magyar és külföldi maffiózót rács mögé juttatni. Akik az igazi maffiózók közül még a 2000-es évek elején életben voltak, azok börtönbe kerültek, külföldre menekültek, nyomtalanul eltűntek, kiöregedtek, vagy egyszerűen „jó útra” tértek. A mackónadrágos, többnyire még tizenkét osztályos végzettséggel sem rendelkező, verekedő gengszterek helyét Gucci táskás, fehérgalléros bűnözők foglalták el.

Tulajdonképpen az történt, ami a tankönyvben is meg van írva: kezdetben tombolt a vadkapitalizmus, az „aki bírja, marja” elv alapján. Azután felnőtt egy új nemzedék, amelyben a meggazdagodni vágyók a vagyonosodás civilizált, polgári útját választották. Ahogy Brecht Koldusoperájában a vénülő rabló, Bicska Maxi mondja: „Minket, polgári kisiparosokat, akik derék feszítővasainkkal a kis boltosok nikkelkasszáit dolgozzuk meg, elnyelnek a nagyvállalkozók, akik mögött ott állnak a bankok. Mit számít egy tolvajkulcs egy részvénnyel szemben? Mit számít egy bankrablás egy bankalapítással szemben?” De mindezt megfogalmazhatjuk egyenesebben, aktualizáltan és helyhez kötöttebb módon: egy politikai alkukkal lebonyolított, sokmilliárdos közbeszerzési pályázat több kárt okoz a hazának, mint amikor az egyik maffiózó lepuffantja a másikat. De az is igaz, hogy ha a bűnözők az utcán lövöldöznek, az pánikot kelt a választók körében.

IV.

Viszonylag könnyű megmondani, hogy melyek azok a fogalmak, amelyek nem igazán alkalmasak a 2010 óta fennálló Orbán-rezsim leírására, a működés szabályosságainak megértésére. A jelen tanulmány fő állítása az, hogy Magyarországon 1990 után nem jött létre semmiféle oligarchikus rendszer. Történhetett volna így is – ahogy ezt más posztszocialista országok példái mutatták. De nem így történt. Maffiózók és egymással olasz módra rivalizáló maffiák léteztek, ám 2010 után komoly pénzügyi hatalmuk, politikai erejük, társadalmi konfliktusokat generáló hatásuk már nem volt. A maffiák korszaka elmúlt.

Katonák az utcán 2020-ban: a járványtól „védik” a népet

De ha nem oligarcha- vagy maffiauralom, akkor miféle fából faragták az Orbán-rendszert? A válasz lényege az, hogy nem egyféle fából! Miután Orbán Viktor előre eltervelt módon fölszámolta a IV. Magyar Köztársaság Alkotmányát és a Sólyom-féle Alkotmánybíróság által húsz éven át kimunkált láthatatlan alkotmányt, egy etnocentrikus, populista, centralizált, vallási-politikai fundamentalista, vezérkultuszt és maszkulin értékeket képviselő rendszert épített a helyükbe. Ez nem a lehetséges legrosszabb változata a kapitalizmusnak. Nincs közvetlen erőszak, csak korlátlan mennyiségű pénzzel támogatott kormányzati propaganda.
Mindeközben Kínában lényegében fennmaradt a kommunista diktatúra, amelyben jelentős tényező a durva fizikai erőszak és a parlamenti választásoknak semmiféle érdemleges jelentőségük nincs. Szörnyű egy hely a putyini kapitalizmus is, ahol valamelyest számítanak a választások, de az orosz állampárt előtt nyitva álló csalási lehetőségek szinte korlátlanok, és folyamatos a politikai ellenfelekkel szemben alkalmazott titkosszolgálati erőszak és megfélemlítés. Mégsem mondható egyedinek az Orbán-rendszer: nyíltan vállalt szövetségese Lengyelország, Szerbia, Szlovénia, hogy az ázsiai posztszovjet térség egyes államait és Törökországot most ne is említsük. Egy fontos dimenzióban az orbáni vízió hasonlít Trump elnök politikájára is: mindenáron a végrehajtó hatalmat erősíti, és csökkenti az önkormányzatok, az iskolák, a szakigazgatási apparátusok relatív autonómiáját. Trump a szövetségi államokba vezényel katonákat, Orbán a kórházakba küld katonákat, és rendőröket az iskolákba. Trump a CNN-t gyűlöli, Orbán az Indexet.
A magyar miniszterelnök – mint az közismert – maga nevezte saját rendszerét illiberálisnak. Ebben van igazság. Orbán ezalatt azt érti, hogy rendszere a „nemzet érdekeit” az „egyének érdekei” elé helyezi. Ebben a felfogásban a „nemzet” érdekét a végrehajtó hatalom tudja csak hatékonyan képviselni. A rendszer lényege a végrehajtó hatalom cselekvőképességének az erősítése, mindenfajta fék és ellensúly gyengítése. Ezért lépett fel Orbán akár saját pártpénztárosa, Simicska Lajos ellen is, aki gazdasági befolyását politikai hatalommá próbálta változtatni. De Orbán még a megmaradt maffiózókat is kordában tartja, a rendszer lényege a végrehajtó hatalomhoz lojális klientúra kiépítése.

A korrupció és tágabb értelemben a járadékvadászat elkerülhetetlen eleme a piacgazdaságnak és a polgári demokráciának. Nincs ez másképpen nálunk sem. A helyzet akkor vált aggasztóvá, amikor a politikai és/vagy személyes kapcsolatok felülírták a verseny nyomán egyébként kialakuló profitok eloszlását. Könnyen felismerhető jele ennek az állapotnak, ha a rendszer kormányközeli, privilegizált üzletemberei nem az exportpiacokon, hanem az állami megrendelésekért küzdenek, vagy a hatóságok által erősen befolyásolt hazai ingatlanpiacokon próbálnak meg újabb és újabb milliárdokat összeszedni. Ettől még fennmaradhat a piacgazdaság, nőhet az általános életszínvonal, csak éppen a hatékonysági veszteségek és az értelmetlenül elpazarolt beruházási források miatt az élenjáró országok utolérése tolódik ki az egyre távolabbi jövőbe. (Megjelent a Mozgó Világ 2020 szeptemberi számában, nyitókép: Teplán Nóra festménye)

Csunderlik Péter: A „judeobolsevizmus vörös tengere”

A magyar történelem egyetlen eseményéhez sem tapadt annyira szorosan hozzá a „judeobolsevik összeesküvés”[1] képzete, mint a Tanácsköztársaság 1919. március 21-i kikiáltásához. Dacára annak, hogy a mindössze 133 napig fennálló proletárdiktatúrát vezető Forradalmi Kormányzótanács zsidó származású tagjainak (egy ateista és internacionalista politikai mozgalomban tevékenykedve) semmilyen „zsidó” identitásuk nem volt, az 1919 után megszilárduló (szélsőjobboldali) diskurzushagyomány szerint a proletárdiktatúra nem volt más, mint „zsidódiktatúra”.[2] A zsidók nagy aránya a munkásmozgalom résztvevői között azonban nem a „judeobolsevizmus” összeesküvés-elméletével magyarázható,[3] hanem azzal, hogy a megvalósult jogi emancipáció ellenére – az izraelita vallás 1895-ben bevett felekezet lett – a zsidókat továbbra is diszkrimináció érte a mindennapokban.[4] Számukra az internacionalista mozgalomba való belépés lehetőséget adott arra, hogy elhagyják a „zsidóságuk” miatti hátrányt, ami – sokak értelmezésében – a maradéktalan társadalmi beilleszkedésüket akadályozta.[5]

A beilleszkedési nehézségeket, az asszimiláció nehézségével, esetleges lehetetlenségével kapcsolatos, ebből a be nem fogadásból származó, a zsidó önvád-irodalomba[6] torkolló elképzeléseket kiválóan érzékelteti a magyarországi zsidó irodalom egyik legjobb regénye, Komor Andrástól a Fischmann S. utódai 1929-ből.[7] A regényben a Budapesti Egyetemre kerülő legkisebb Fischmann fiú hiába igyekszik beilleszkedni, nem nyer teljes értékű befogadást: meghagyják „félig-asszimiláltnak”, az úri középosztály perspektívájából párbajképtelen, formálisan emancipált, de informálisan mégis csak másodrangúnak tekintett állampolgárnak. Ezért a fiú szükségszerűen indul el a baloldali radikalizálódás felé, hogy az internacionalista-ateista kommunista hit mint szekuláris vallás keretei között végleg kiléphessen tehernek érzett „zsidóságából”. Ahogy Kun Béla expresszíven kifejtette a Tanácsok Országos Gyűlésén: „zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem”.[8] A cionista dr. Schönfeld József (1884–1935), a Zsidó Szemle szerkesztője is a hiábavaló asszimilációs törekvések, a be nem fogadás okozta csalódással magyarázta a baloldali radikálissá vált zsidók nagy számát, és ezért megoldásként az asszimilációs vágyak feladását, az elkülönülés tudatosítását ajánlotta zsidó olvasóinak a Vissza a Gettóba?! című 1919-es röpiratában.[9] Székely Sámuel (1857–1926) újságíró a Felelős-e a zsidóság az ország romlásáért? című, szintén 1919-ben megjelent füzetében pedig amellett érvelt, hogy nem szabad radikális következtetéseket levonni a zsidók nagy számából a Tanácsköztársaság vezetésében, és a „közös haza” további együtt építését ajánlotta.[10]

Csunderlik Péter (fotó: 168óra)

Ennek ellenére a Tanácsköztársasággal kapcsolatos „judeobolsevik” értelmezések hamar népszerűvé váltak. A zsidók bűnbakká tétele ellen fellépő politikus, Drozdy Győző már 1919 őszén keserűen megállapította: „A nemzeti katasztrófa okául csaknem minden polgári párt a zsidókat tartja.”[11]

Nem sokkal a proletárdiktatúra bukása után jelent meg A zsidók rémuralma Magyarországon 1919. március 21-től augusztus hó 1-ig című, radikálisan antiszemita kiadvány,[12] amely szerint a proletárdiktatúra története abban összegezhető, hogy „Szamuely Tibor és népbiztos társai a világtörténelemben nem látott kegyetlenségek kíséretében pogromozták a keresztényeket”. A „nem zsidók” nevében megszólaló szerző amellett érvelt, hogy miután a „zsidógenerálisok rablott kincsekkel megrakodva” távoztak az országból 1919 augusztusában, a Magyarországon maradt zsidókat – a magyar nép „kegyetlen parazitáit”, „a világszerte megokoltan gyűlölt fajt” – politikailag és társadalmilag „jégre tegye” a magyar nép. Vagyis hogy jogszabályokkal kizárják a magyar politikai és társadalmi életből a „Magyarország katasztrófáját” okozó, „bomlasztó elemet képező” „népfajt”. A röpirat szerzője ugyanis annak tulajdonította a Magyarországnál nagyobb nyugati államok stabilitását és jólétét, hogy „ezt a veszedelmes népfajt féken tudják tartani”. A „zsidó faj” jelentette veszedelmet az aranka nevű gyomnövényhez hasonlította a kiadvány: „mely a hereföldeken tavasszal csak egy-két folt alakjában mutatkozik, őszre pedig már az egész tábla herét megfojtotta”.[13]

A 133 napos „rémuralom” látleletét a röpirat következő emblematikus bekezdése adta: „Aki a magyar bolsevista rémuralom letörése után a budapesti morgueban [halottasházban – Cs. P.] kis körsétát végzett, elhiszi a zsidó rémuralmat átélt magyaroknak, hogy a tatárjárás ártatlan turistakirándulás volt ahhoz a rabló és gyilkos rémuralomhoz képest, amelyet a bolsevista zsidókormány a magyarokon gyakorolt.”[14]

A zsidók rémuralma Magyarországon egyetlen és mindent átható üzenete tehát az volt, hogy a nemzet katasztrófájáért „az egész magyar zsidóság osztatlanul és egyetemlegesen felelős”, „1919-ben Kun Béla, Pogány József és zsidótársai […] a magyar nemzet Nérói voltak”,[15] akiknek visszatérését csak a parazitákhoz hasonlított zsidók kíméletlen szigorúságú megrendszabályozásával lehet megelőzni.

Ezt az értelmezést kanonizálta az 1923-ban megjelentetett fajvédelmi útmutató is, amely a munkások felé irányuló dühöt a zsidók ellen igyekezett kanalizálni:

„Mindenek előtt meg kell állapítanunk, hogy a felforgatást s a kommunizmust a zsidók csinálták, kiknek zűrzavarra, majd terrorra volt szükségük, hogy a háborúban harácsolt vagyonukat s hatalmukat az elkeseredett néptömeg s a frontról hazaözönlő katonaság haragjával szemben biztosítsák. A vérengző magyarüldözés a rémuralom alatt ép úgy igazolja ezt, mint az, hogy alig tudunk zsidót, ki nyíltan vagy titokban ne támogatta volna a zsidó Kun Béláék minden ténykedését. […] A kommunizmust nem is szabad másként neveznünk, mint zsidókommunizmusnak. Ez a kifejezés legyen egyúttal tanítás és megbocsátás munkásfajvéreinkkel szemben, akik csak vak eszközei voltak a zsidóság honfoglaló törekvéseinek, s akiket szidalmazva csak az egyedül bűnös zsidóság vállairól vesszük le a felelősség súlyos terhét.”[16]

A „zsidók” szerepvállalása a proletárdiktatúra működtetésében – a már ismertetett történelmi-szociológiai okok miatt a Forradalmi Kormányzótanács tagjainak több mint hatvan százaléka volt zsidó származású – külföldön is nagy érdeklődést váltott ki. Az élesen antibolsevik Winston Churchill a Magyarországon történtekkel vélte bizonyítottnak az amúgy – ezt már régen tudjuk – a cári titkosszolgálat hamisítványaként legyártott Cion bölcseinek jegyzőkönyvei igazát 1919 őszén,[17] és a Tanácsköztársasággal külön foglalkoztak a Morning Postnak a forradalmak okait bemutató – a feltételezett világ-összeesküvésről nemzetközi sikerkönyvet szerző[18] Nesta Webster elismerését is kiváltó – cikksorozatában, mivel úgy látták, hogy „Magyarországon merészkedett legarcátlanabbul a napvilágra” a judeobolsevik összeesküvés.[19] A Tanácsköztársaság híre magyarországi utazásra bírta a hírhedt Tharaud testvérpárt is, Jérôme és Jean Tharaud 1921-ben jelentették meg Quand Israël est roi (Ha Izrael a király) című beszámolójuk, amit aztán Magyarországon a neves írónő, Tormay Cécile Napkelet folyóirata közölt folytatásokban 1924-ben.[20]

Nem véletlenül: a hírhedt tőrdöféselmélet[21] egyik legérzékletesebb magyarországi megfogalmazása Tormay Cécile (1875–1937) 1920–21-ben megjelent kétkötetes Bujdosó könyve volt.[22] Tormay könyve Szekfű Gyula 1920-as Három nemzedékével és Szabó Dezső 1919-es Az elsodort falujával együtt vált a Horthy-korszaknak az 1918–1919-es forradalmak tagadásából építkező keresztény-nemzeti kurzusának „megalapozó mítoszává”,[23] és fő állításai egyszerre képezték le és erősítették meg a korabeli közvélekedés jobboldali csoportjának nézeteit a „zsidódiktatúrának” tartott Tanácsköztársaságról. Szerzője a kor reprezentatív írónője, a konzervatív nőszervezet, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége alapító elnöke[24] és 1923-tól a Nyugat ellensúlyozására létrehívott Napkelet főszerkesztője volt. Nem volt tehetségtelen írónő, 1936–1937-ben a magyar lobbinak köszönhetően irodalmi Nobel-díjra is jelölték, és még az 1945-ben munkaszolgálatosként agyonvert, zsidó származású író-irodalomtörténész, Szerb Antal is úgy méltatta: Tormay Cécile műveiben van „valami, amit általában hiába keresünk történelmi regényeinkben: atmoszféra, titok, félelem, az elmúlt századok sötét, ködös iszonyata”.[25] És ez maximálisan elmondható a Bujdosó könyvről, amely nagy hatású mű volt a már-már a korabeli német expresszionista filmek rémvilágát[26] idéző képeivel.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a Bujdosó könyv esetében nem naplóról, hanem egy naplóformában megírt, megtörtént eseményeken alapuló horrorregényről van szó, amelynek szerzője, elbeszélője és főszereplője történetesen egyaránt a „Tormay Cécile” névre hallgat.[27] Ám a Horthy-korban „hiteles” tanúságtételként olvasták, és ez egyértelműen kiderül a recenziókból.[28] A Bujdosó könyv nem egyedülálló produktuma volt a kornak: hasonló szélsőjobboldali, a „zsidódiktatúra” alatti szenvedéseket elmesélő álnapló Lányi Ede jezsuita szerzetes Vörös naplóm című 1919-ben megjelent beszámolója. A keresztényszocialista, antiszemita és antikommunista, ideológiai alapállásában Prohászka Ottokárral[29] rokonítható Lányi a Tanácsköztársaságot nem „proletáruralomként” ábrázolta, hanem „zsidógyerekek zsarnokuralmaként”.[30] Lányi előszeretettel élt a zsidó testtel kapcsolatos rasszista toposzok használatával, például kiemelte, hogy a kommunista vezetőknek „hosszú orra” volt.[31] És az antiszemita, a Tanácsköztársaságot „zsidódiktatúraként” leíró álnaplók közül még érdemes kiemelni Domonkos József Rablók barlangjában címmel 1920-ben megjelent könyvét. Ebben a mélyen vallásos szerző zsidó királyhoz, Heródeshez hasonlította a kommunista politikusokat, a „judeobolsevizmus vörös tengeréről” írt, és a vörösterrort keresztényellenes pogromként értelmezte.[32]

Tormay Cécile Bujdosó könyve is azon Horthy-kori „nemzeti-keresztény” közvélekedést fogalmazta meg, miszerint a forradalmak mögött a „zsidók” álltak: ők szúrták hátba a magyarságot, és ezért a „zsidók” felelősek az első világháborús vereségért. Miképp Tormay írta, 1918 januárjára, Oroszország háborúból történő kilépésével „a győzelem reménye magával ragadta a lelkeket”, ám ekkor következett a tőrdöfés. „De ekkor egyszerre, mintha a sötétből egy éles késpengét döftek volna a levegőn át. […] Rövid nyilalló világosság támadt. És a világosságnál, a nemzeti elszánáson friss sebhely látszott. Mi történt? Ki cselekedte?”[33] A kérdés azonban költői: mint kiderül, Tormay számára egyértelmű, hogy „zsidó” merénylők szúrták hátba a nemzetet. A judeobolsevik világ-összeesküvés hazai ágenseit az írónő az ateista-materialista diákegyesület, a Galilei Kör[34] háborúellenes röplapokat készítő tagjaiban találta meg, akik az értelmezésében Lenin és Trockij ügynökei voltak. Tormay a proletárdiktatúra 1919. március 21-i kikiáltását olyan „iszonyú magyar Nagypéntekként” írta le, amely napon a „zsidók” keresztre feszítették a Krisztussal jelölt Magyarországot.[35] Az expresszionista mű Tanácsköztársaságról szóló része tobzódik a rémtettek – valójában többnyire rémhírek – felidézésében, amelyeket a szerző legtöbbször az „állítólag”, a „mesélik” vagy az „azt mondták” kifejezésekkel vezet be. Tormay ugyanis saját osztálya elég zárt köréből szerezte be az „információit” (rengeteg álhírt, rémhírt és valótlan pletykát), ezáltal a Bujdosó könyv nem az 1918–1919-es forradalmak forrása, hanem arról informál, hogy miként látta (vagy a mű erősen fikcionális jellegéből adódóan inkább láthatta) Tormay Cécile és osztálya a forradalmakat, és értelmezte azokat a „judeobolsevik világ-összeesküvés” bizonyítékaként.

A „judeobolsevik összeesküvést” tárgyaló 1919 utáni irodalomból a szerző jelentősége miatt fontos megemlékezni Gömbös Gyula (1886–1936) Egy magyar vezérkari tiszt bíráló feljegyzései a forradalomról és ellenforradalomról című, 1920-ban megjelent visszaemlékezéséről, hiszen az 1932 és 1936 közti magyar miniszterelnökről van szó, akinek kormányzása alatt Magyarország közeledni kezdett a náci Németországhoz.[36]

Az 1919 januárjában a szélsőjobboldali katonatiszti szervezet, a Magyar Országos Véderő Egylet vezetőjévé választott Gömbös az 1918–1919-es magyarországi fejleményeket – egyenlőségjelet téve az internacionalizmus és a szabadkőművesség közé – „a zsidóság internacionalista (szabadkőműves) szervezeteinek” tulajdonította. Az ellenforradalmi mozgalmak szükségszerű antiszemita irányát azzal indokolta, hogy az általa nem felekezeti, hanem etnikai alapon meghatározott zsidók a kommün legfőbb hívei: „Kun Béla uralmának a ledöntése az összes nem-kommunista elemek egyesítését involválta. A második politikai cél azonban ezzel ellentétben bizonyos elemek, különösen a zsidó nemzetiség, háttérbe szorítását követelte.”[37]

Gömbös műve a vélelmezett magyar–zsidó ellentét felől tekintett a Tanácsköztársaság történetére. Úgy vélte, hogy az erősen nemzeti érzésű és konzervatív magyar nép ellenállásán szükségszerűen tört meg „a vörös uralom”. A proletárdiktatúra bukását szerinte csak siettette a kommün vezetőinek és katonai tanácsadóinak alkalmatlansága. A „vörös Napóleonok” gyors bukásukhoz vezető téves helyzetértékeléseit és döntéseit azonban nem egyszerűen felkészületlenségükkel, hanem genetikus okokkal magyarázta Gömbös: „A zsidók nagy dolgokban sokszor hibáznak; ez a bomlasztó fajnak legnagyobb hibája, ezért sohasem fog világuralmi törekvésük célhoz érni.”[38]

Gömbösnek ez a megállapítása azért tanulságos, mert arra a 19–20. század fordulóján széles körben elterjedt antiszemita elképzelésre épített, amely szerint a „zsidók” csak élősködni tudnak, de hatni, alkotni és teremteni nem: ezért az állami létre is képtelenek.[39] Gömbös kiadványa eszmetörténetileg azért jelentős, mivel szerzője a kommün bukását a „zsidók” államalkotó képessége hiányának tudta be, márpedig a „vér” által meghatározottsággal való érveléssel Gömbös 1918–1919-es eseményekről szóló munkája egy olyan beszédmódot és diskurzust előlegezett meg, amely csak az 1930-as években – éppen Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt – bontakozott ki Magyarországon.[40]

A Tanácsköztársaságot értelmező tisztán fajelméleti-eugenikai megközelítésre remek példát szolgáltat a Progrediéus álnevet viselő Szemere Béla (1873–1948) kórházigazgató 1920-ban megjelentetett Az elmefogyatékosok – Gróf Tisza István – A zsidók címet viselő röpiratában.[41] Az 1920-as években Gömbös fajvédő mozgalmához, az 1930-as évek végén pedig a nemzetiszocialistákhoz csatlakozó és 1939-ben a Magyar Nemzeti Szocialista, Földműves és Munkás Párt képviselőjeként mandátumot is szerző főorvos[42] munkája hitet tett az eugenika és általában a természettudományok társadalomtudományi szempontú kamatoztatása mellett, mivel „a társadalom egyedek összetétele”, és ezért az embereket vizsgáló biológusok és gyógyító orvosok nem nézhetik tétlenül a társadalmi bajokat sem.[43] A szerző szerint az 1918–1919-es forradalmak a magyar társadalom „betegségének” tünetei voltak, és abból adódtak, hogy a magyarság a megelőző évtizedekben nem vette figyelembe a „fajegészségtani” szempontokat. Ennek következtében a magyar politikai elitben túlsúlyba kerültek azok az „elmefogyatékosok”, akik katasztrófába vitték az országot.

Szemere Béla Lechner Károly elmegyógyász „elmefogyatékos” fogalmát[44] használta operatív terminus technicusként az 1918–1919-es események értelmezésére. E definíció a csökkent értelmi képességűeken túl azokat is az „elmefogyatékosok” közé sorolta, „akik másokra való tekintet nélkül jogtalan előnyökre, előjogokra, kiváltságokra törekszenek”. Ezeket az „elmefogyatékos” egyéneket a rákos sejtekhez hasonlította, amelyeket a szervezetként felfogott társadalomnak ki kell küszöbölnie.[45]

A szerző gyakorlatilag a 19. század végétől kezdve az egész magyar politikai elitet az „elmefogyatékosok” körébe utalta, mivel a vezető magyar politikusok egymással rivalizálva olyan genetikailag „magyarellenes” erőkkel is szövetséget kötöttek, mint a zsidók vagy a nemzetiségek, és önző politikai céljuk érdekében hagyták, hogy ezek az erők a magyarság fejére nőjenek. Ebben az értelmezésben a Tanácsköztársaság a saját „faji törekvéseit” a kommunizmus eszméjével leplező zsidóság kísérlete volt a magyarországi hegemónia megvalósítására.

Mivel a szerző szerint fölöttébb veszélyes egy nemzet életére, amikor az „elmefogyatékosság” az „idegen irányú érdekeltség aspirációjával” (ezen Szemere Béla a zsidóság mint faj törekvéseit értette) találkozik, a megoldást egy következő proletárdiktatúra elkerülésére az „elmefogyatékos” magyar politikai elit lecserélésében és szigorú fajegészségtani törvények meghozatalában látta, és azt is kifejezésre juttatta, hogy „fajegészségünk, fennmaradásunk nem igényli a zsidókat”.[46] És tudjuk, hogy a korban a rákos daganatokat miként kezelték az orvosok: kimetszették azokat.

A Horthy-korszakban a „zsidódiktatúra” toposza – amely jellemzően a „judeobolsevizmus” képzetének narratíváján belül értelmeződött – erős érveket szolgáltatott az 1919 utáni antiszemita rendelkezéseknek, különösen a „zsidó intellektuelek” visszaszorítását célzó numerus clausus meghozatalának és elfogadtatásának.[47] Székely Sámuel már a Tanácsköztársaság bukása után nem sokkal arra a következtetésre jutott a Felelős-e a zsidóság az ország romlásáért? című röpiratában, hogy a proletárdiktatúra „zsidódiktatúraként” való beállítása a keresztény középosztály részéről csak ürügy arra, hogy a pénzügyi, ipari és kereskedelmi pályákon vagy éppen a kulturális téren állami eszközökkel visszaszoríthassák a „zsidóságot”.[48] Hogy a Tanácsköztársaság vezetőségében a „zsidó” rekrutáció felemlegetése mennyire nem a zsidók 1918–1919-es szerepvállalásából, hanem az 1919 utáni, a társadalmi javak újraelosztását az antiszemita ideológiával legitimálni akaró politikából adódott,[49] az jelzi legtisztábban, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártjának legradikálisabb híveinek számító rokkant katonákkal kapcsolatos Horthy-kori törvényhozási vitákban fel sem merült, hogy az 1918–1919-es pártszimpátiájuk miatt büntetni kéne őket.

És amikor 1944-ben már nemcsak a jogaiktól és a vagyonuktól fosztották meg a zsidó származású magyar állampolgárokat, hanem az életüktől is, a „judeobolsevizmusra” hivatkozva igyekeztek igazolni a magyarországi holokausztot, 1944 júliusában Sztójay Döme miniszterelnök a zsidók 1918–1919-es forradalmakban játszott szerepével indokolta a deportálást: „a fajzsidók általában a destrukció képviselői, amint 1918-ban is ők destruáltak leginkább és voltak a bolsevisták szövetségesei”.[50] A tragikomikus, hogy Sztójay Dömének a „bolsevisták” 1919-es szövetségeseit kutatva elég lett volna csak tükörbe néznie, a német megszállás után kinevezett, nácikollaboráns miniszterelnök a Tanácsköztársaság alatt ugyanis a Vörös Hadsereg titkosszolgálatának vezetője volt.

*

A Tanácsköztársaság és a „judeobolsevik összeesküvés” képzete a Horthy-korszakban – Megjelent a Mozgó Világ 2020 júniusi számában. Nyitókép: Gömbös Gyula a Turul Szövetség összejövetelén. A hivatkozásokat itt közöljük. 
[1] A „judeobolsevik összeesküvés” képzetének kialakulásáról l. Paul Hanebrink: A Specter Haunting Europe. The Idea of Judeo-Bolshevism in Twentieth Century Europe. Cambridge, Harvard University Press, 2018.
[2] L. ezzel kapcsolatban Gyáni Gábor megállapítását, amely szerint a Tanácsköztársaság vezetésének szociológiai („zsidó”) összetételének felidézése a (szélsőjobboldali) diskurzushagyományban azt hangsúlyozza, hogy „történelmünknek ez a szerintük röpke epizódja nem tartozik szorosan hozzá a nemzeti történelem fő és általános menetéhez”. L. Gyáni Gábor: Posztmodern kánon. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003, 49.
[3] A „judeobolsevik” világ-összeesküvés képzetének kialakulásához és elterjedéséhez l. Paul Hanebrink: A Specter Haunting Europe. The Idea of Judeo-Bolshevism in Twentieth Century Europe (Cambridge, Harvard University Press), 2018.
[4] L. például az alábbi cikket: Zsidónak nincs lakás. Népszava, 1912. május 23., 10.
[5] Ez magyarázza az izraelita felekezetűként regisztrált diákok nagy arányát is az 1908-ban alakult ateista, materialista, szabadgondolkodó diákegyesületben, a Galilei Körben is. L. Csunderlik Péter: Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták. A Galilei Kör (1908–1919) története. Budapest, Napvilág, 2017, 143–147.
[6] A zsidó önvád-irodalomról l. Gyáni Gábor: „Erkölcstelen emancipáció” és „illuzórikus asszimiláció”. In Uő: Történészdiskurzusok. Budapest, L’Harmattan, 2004, 149–158.
[7] Komor András: Fischmann S. utódai. Budapest, Múlt és Jövő Lap- és Könyvkiadó, 1998.
[8] A Tanácsok Országos Gyűlésének (1919. június 14. – 1919. június 23.) naplója. A Munkás- és Katonatanácsok gyorsirodájának feljegyzései alapján. Budapest, 1919, 205. – A problémáról: Gerő András: A zsidó szempont. Budapest, PolgART, 2005.
[9] Dr. Schönfeld József: Vissza a Gettóba?! Egy zsidó jegyzetei a diktatúra alatt. Budapest, 1919.
[10] Székely Sámuel: Felelős-e a zsidóság az ország romlásáért? Budapest, a Kultúra Főbizománya, 1919.
[11] Drozdy Győző: A zsidóság és a bolsevizmus. Igazság a zsidókérdésben. Budapest, a „Helios” sajtóipari üzem és kiadóvállalat kiadása, 1919, 10.
[12] A zsidók rémuralma Magyarországon 1919. március 21-től augusztus hó 1-ig. [h. n.], [1919].
[13] Uo. 3., 4., 17.
[14] Uo. 3.
[15] Uo. 40–41.
[16] Cselekedjünk! Magyar fajvédelmi útmutató. Budapest, 1923, 36.
[17] A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei keletkezéstörténetét Umberto Eco összefoglalja a Hat séta a fikció erdejében című művében. Budapest, Európa, 1995, 186–196. – Eco egy regényt is szentelt az antiszemita „jegyzőkönyvek” genealógiájának: Umberto Eco: A prágai temető. Budapest, Európa, 2012. – A „jegyzőkönyvek” eredettörténetének klasszikus feldolgozása: Norman Cohn: Warrant for Genocide. The Myth of the Jewish World-Conspiracy and the Protocols of the Elders of Zion. New York, Harper and Row, 1976.
[18] Nesta H. Webster: World Revolution. The Plot Against Civilization. Boston, Small, Maynard & Company, [1921].
[19] Churchill beszédéből részleteket közöltek az említett, Magyarországra is eljutó cikksorozatban: Földalatti összeesküvők. A Morning Post cikkei a forradalmak okairól. Budapest, Egyesült Keresztény Nemzeti Liga, 1921, 5., 97.
[20] Jérôme Tharaud – Jean Tharaud: Quand Israël est roi. Paris, 1921. – A mű számos európai nyelven megjelent, nemcsak angolul és németül, de lengyelül és dánul is. Hitler hatalomra jutása után a szerzőpáros a náci Németországba is ellátogatott, ottani tapasztalataikat Quand Israël n’est plus roi (Ha már nem Izrael a király) című 1933-as könyvükben összegezték.
[21] Ennek működéséről: Pók Attila: Bűnbakkeresés és antiszemitizmus az első világháború utáni Magyarországon. In Pók Attila, 2010, A haladás hitele. Progresszió, bűnbakok, összeesküvők. Budapest, Akadémiai Kiadó, 159–171.
[22] Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Feljegyzések 1918–1919-ből. I. kötet. Pallas irodalmi és nyomdai r. t., 1921; Tormay Cécile: Bujdosó könyv. Feljegyzések 1918–1919-ből. II. kötet. A proletárdictatura. Budapest, a Pallas irodalmi és nyomdai r. t. kiadása, 1922. – A két kötetből utóbb egy válogatást is összeszerkesztett a nemzetiszocialista irodalmat kiadó Stádium kiadó. L. Tormay Cécile: Két forradalom. Részletek – Bujdosó könyvéből. Budapest, Stádium, 1942.
[23] A „megalapozó mítoszokról”: Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz, 1999, 78–79. – A Bujdosó könyvet „megalapozó mítoszként” elemezte: Kollarits Krisztina: Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile. Vasszilvágy, Magyar Nyugat, 2010.
[24] A MANSZ-ról l. Szapor, Judith: Hungarian Women’s Activism in the Wake of the First World War. From Rights to Revanche. London – New York, Bloomsbury, 2018, 87–130.
[25] Szerb Antal: Mindig lesznek sárkányok. Összegyűjtött esszék, tanulmányok, kritikák. II. Magyar irodalom. Budapest, Magvető, 2002, 435.
[26] Az első világháború utáni vesztes Németországban megjelenő német expresszionista rémfilmek eszmetörténeti jelentőségéről: Siegfried Kracauer: Caligaritól Hitlerig. A német film pszichológiai története. Budapest, Magyar Filmintézet, 1993.
[27] Tormay többször is kiesett a „naplóíró” szerepéből, amikor egyes bejegyzéseiben később bekövetkező eseményekről értekezett, vagy tett rájuk utalást. L. Kádár Judit: Engedelmes lázadók. Magyar írónők és nőideál-konstrukciók a 20. század első felében. Pécs, Jelenkor, 2014, 60.
[28] Bőségesen idéz belőlük: Kollarits Krisztina, i. m., 74–79.
[29] Prohászkáról és a katolikus egyház szerepéről az ellenforradalmi berendezkedés ideológiai megalapozásában: Paul A. Hanebrink: In Defense of Christian Hungary. Religion, Nationalism and Antisemitism, 1890–1944. Ithaca–London, Cornell University Press, 2006.
[30] Lányi Ede S. J.: Vörös naplóm. Pécs, Pius Kollégium, 1919.
[31] Lányi Ede: i. m., 33. – Az antiszemita ábrázolásokból ismert „zsidó test” megkonstruálásáról: Sander Gilman: The Jew’s Body. New York – London, Routledge – Kegan Paul, 1991. – L. még Bolgár Dániel munkáit a „zsidó testtel” kapcsolatos képzetekről.
[32] Dr. Domonkos József: Rablók barlangjában. Hangok a zsidó diktatúra idejéből. Budapest, Kertész József könyvnyomdája, [1920].
[33] Tormay, I., 49.
[34] A diákegyesület történetéről: Csunderlik Péter: Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták, i. m.
[35] Tormay, II., 27.
[36] Gömbös Gyula: Egy magyar vezérkari tiszt bíráló feljegyzései a forradalomról és ellenforradalomról. Budapest, 1920. – Gömbös életrajza: Vonyó József: Gömbös Gyula. Budapest, Napvilág, 2014.
[37] Gömbös, 47. – kiemelés az eredetiben.
[38] Gömbös, 31., 54., 23. – Hasonló következtetésre jut Árkossy B. Gábor az Ébredő Magyarok Egyesületének az első világháborút és az 1918–1919-es forradalmakat értelmező – alcímében a kalendáriumok visszatérő elemére utaló – füzetében, amely szerint a „történelem vaslogikája” buktatta meg a „zsidók” hatalomátvételi kísérletét. L. Árkossy B. Gábor: A zsidó világuralom megjósolt bukása. Beteljesült százesztendős jövendölés. Budapest, Ébredő Magyarok Egyesülete, 1919, 28–30.
[39] A zsidók államszervező képességét például Otto Weininger is elvitatta nagy hatású Nem és jellem című, 1903-ban megjelent művében, miszerint „az állam eszméjét nem értik”. L. Gerő András: Se nő, se zsidó. Előítéletek találkozása a századforduló Monarchiájában. Budapest, Új Mandátum, 2009, 110–111.
[40] A német völkisch hatás 1930-as évekbeli magyarországi jelentkezéséről l. Romsics Gergely: Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918–1941. Budapest, Új Mandátum, 2010, 305–324.
[41] Progrediéus [Szemere Béla]: Az elmefogyatékosok. Gróf Tisza István. A zsidók. Budapest, Apostol ny., 1920.
[42] Országgyűlési almanach. Az 1939–44. évi országgyűlésről. Szerk.: Haeffler István. Budapest, 1940, 316.
[43] Progrediéus [Szemere Béla]: i. m., 2.
[44] L. Dr. Lechner Károly: Az elmefogyatékosságok szerepe a társadalomban. Természettudományi Közlöny, LI. kötet (1919. október – 1919. december 15.), 273–286.
[45] A betegségekkel kapcsolatos hasonlatok értelmezéséhez l. Susan Sontag: A betegség mint metafora. Budapest, Európa, 1983.
[46] Progrediéus [Szemere Béla]: i. m., 3., 8., 4., 8. – Kiemelés az eredetiben – Cs. P.
[47] Ezzel kapcsolatban l. Kovács M. Mária: Törvénytől sújtva. A numerus clausus Magyarországon, 1920–1945. Budapest, Napvilág, 2012, 47–49.
[48] Székely Sámuel: i. m., 29., 32., 25. – Székely Sámuel érveit támasztja alá, hogy a zsidóknak az utóbb a „zsidódiktatúra” vádjával indokolt kiszorítási igénye már a proletárdiktatúra előtt megjelent. L. Radisics Elemérnek a magyar „középosztály-diskurzus” szempontjából jelentős, 1918 decemberében írt tanulmányát: Radisics Elemér: Reflexiók az októberi forradalomhoz. A középosztály és a zsidóság szerepe. Budapest, 1919.
[49] L. erről Götz Aly „Volksstaat”-koncepcióját a Horthy-rendszerre alkalmazó Ungváry Krisztián – igaz, adatainak megbízhatóságát tekintve sokat bírált – monográfiáját: Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon, 1919–1944. Pécs, Jelenkor, 2012. – A haszonszerzési motiváció szerepéről a fehérterror időszakában l. Béla Bodó: The White Terror. Antisemitic and Political Violence in Hungary, 1919–1921. London – New York, Routledge, 2019.
[50] Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóüldözés történetéhez. III. kötet. 1944. június 26.−1944. október 15. A budapesti zsidóság deportálásának felfüggesztése. Szerk.: Karsai Elek. Budapest, Balassi Kiadó, 2017, 97. – Köszönöm Peter Pastornak, hogy felhívta a figyelmem erre a dokumentumra.

Széchenyi Ágnes: Molnár Ferenc magyar író – Darázsfészek

New York Linden Hill-i metodista temetőjében angolul parentálták el Molnár Ferencet. Sírhelyének 1437-es az azonosítószáma. Sírbeszédet Lawrence Langner[1] tartott fölötte. A szöveget a New York Public Library őrzi, egy másolat itt van a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Langner többek között ezt mondta: „Nem ismerek korunkban olyan más szerzőt, akinek a darabjai egyformán ismertek voltak a színházba járók között Párizsban, Bécsben, Londonban, New Yorkban, Stockholmban, Berlinben, Rómában és mindenütt másutt, ahol színház van, csakúgy, mint szeretett Budapestjén.” Itt vagyunk a vádnál, amit itthon is nekiszegeztek. Nem magyar, hanem úgynevezett exportdráma-szerző. Nézzük csak, kik nevezték így, milyen árnyalatnyi vagy lényegi különbséggel. Az időrendi sorrend nem mindegy.

Jóindulatúan ismeretlen szerzőnek tulajdonítom az Új Nemzedékben 1920 őszén megjelent névtelen írást, A vörös hetesek címűt. Így kezdődik: „A magyar irodalom ellenlábasait röviden »vörös heteseknek« is nevezhetjük. Vörösöknek, mert nemzetköziek, és a nemzetköziség színe a vörös, heteseknek pedig azért, mert pokoli véletlen folytán pont heten vannak. […] A hét író: Molnár Ferenc, Biró Lajos, Lengyel Menyhért, Gábor Andor, Heltai Jenő, Bródy Sándor, Szomori [sic! – Sz. Á.] Dezső. […] A vörös hetesek sülve-főve együtt éltek. […] Összetartásuk szinte egyetlen nagy célban domborodott ki: megfosztani az irodalmat nemzeti jellegétől. Molnár, Biró és Lengyel soha nem írták darabjaikat a magyar színpad számára, soha nem törekedtek arra, hogy darabjaikban magyar szív dobogjon, magyar lélek lüktessen és magyar levegő lengjen, mert üzleti érdekük azt kívánta, hogy Berlin és Bécs még Budapestnél is jobban tapsoljon nekik.”[2] Az írás már második része egy sorozatnak, amely A magyar irodalom és az ő irodalmuk cikket viselte, s az „ő irodalmuk” egyértelműen a zsidó írókra vonatkozott. A „hetek” történetesen valóban zsidónak születtek.

Pontos a kifejtő fogalmazás, például Szerb Antalnál. 1934-es irodalomtörténetében használja az export-dráma kifejezést, amit mások éllel használtak. Ő él nélkül beszél, nem utal származásra. A pesti polgárosztály önmagát a színházban találta meg, írja Szerb Antal, s kiemeli a Vígszínház (1896) első garnitúrájának nagy fordulatát, a Nemzeti Színház patetikus előadásmódjával való szakítást, a színészi naturalizmus felfedezését. Elismeri, hogy „[a] színház fejedelme és a pesti közönség szemefénye ebben az időszakban Molnár Ferenc. […] Munkássága a színházból nő ki, mint minden igazi színműíróé, és olvasva hamis képet kapunk róla, nem azt a darabot, melyet az író maga elé képzelt. A szerepek színészek testére szabottak, ő maga a korszak legjobb rendezője, a testet öltött színházi atmoszféra […] A színpad bámulatos virtuóza, fegyelmezettsége és ekonomiája mintaszerű.”[3]

Kézírás

Molnár Ferenc kiváló, felső középosztálybeli, pesti zsidó családból jött, édesapja, Neumann Mór a főváros közismert sebészorvosa. A család kapcsolatait, elfogadottságát jelzi, hogy apja volt az orvosa a világhírű Ganz-gyárnak, a Budapesten néhány évig hídépítő vállalatot üzemeltető Gustav Eiffelnek, s többek között közeli barátja a német orvos, író és lapszerkesztő Max Nordaunak, a későbbi cionista mozgalom egyik vezetőjének. A 19. század végén magától értetődött, hogy a család Nyugat-Európába, jelesül Genfbe küldte tanulni a fiút, oda íratták be joghallgatónak. (Egy évet végzett csak, titokban hazai szerkesztőségeknek küldött cikkeket.) A svájci városból a fiatalember rendszeresen átruccant Párizsba, mindent látott, amit a színházakban érdemes volt megnézni. A világháborúig mindenki, akinek ezt társadalmi státusza, anyagi helyzete lehetővé tette, szabadon, útlevél nélkül utazott, élt Európában.[4] A fiú a millennium évében, 1896-ban magyarosította a nevét, s lett Neumann Ferencből Molnár Ferenc. Ez még a befogadó, a világháború és a forradalmak előtti liberális Magyarország volt, nem az első európai numerus clausust[5] elfogadó, megzavarodott hangulatú, vesztes, bűnbakot kereső ország. Nem volt bocsánatos bűn, ha valaki pesti volt, mert az ország erősen vidékies volt. Átmeneti évek voltak ezek, a dualizmus iparfejlesztő évei, a főváros részeinek nem távoli összeforrása (1873). A Gründerzeit évtizedei. 1908-ban jelent meg Porzó, azaz Ágai Adolf könyve a régi városról, felmérve a pillanatot, hogy valami éppen elvész, és helyette valami új minőség jön létre. „Kezdődik ez az én utazásom fakó szekéren – végződik piros bársony zsöllyékkel bútorozott gyorsvonati szakaszban” – indul a munka. Ez a könyv az Utazás Pestről – Budapestre 1843–1907 címet kapta, s a városhoz való familiaritás átalakulásáról, csökkenéséről szól.[6] Schöpflin Aladár első publikációja a Nyugatban A város című esszéje. Schöpflin még Pozsonyban járt evangélikus teológiára, de a Pozsonynál tízszerte nagyobb Budapesten járt egyetemre. A környezet neki is új volt. Elég, ha megnézünk néhány egykorú vagy alig korábbi képet (metszetet, térképet) a városról.[7] Határai a mainál jóval kisebb lakott területet rajzolnak ki. Az 1800-as évek elején Buda, Óbuda és Pest együtt 54 ezer főt számlált. A 19. század közepén készült metszetek a Duna partján fürdőző, annak vizéből ivó állatokat mutatnak. A főváros-egyesítés után kezdték kikövezni a rakpartokat. 1890-ben 492 ezer lakója van már Budapestnek, azaz igencsak rövid idő alatt tízszeresére nőtt a város.

Egy másik statisztika szerint 1900-ban Budapesten 733 ezren laknak, Budapest ezzel a nyolcadik legnagyobb város Európában.[8] Nagyobb, mint Madrid, Hamburg, Nápoly, Brüsszel, Lisszabon és Amszterdam. A baj csak az volt és maradt a főváros méretével, hogy hatszor-hétszer nagyobb, mint a sorrendben következő második legnagyobb magyar város, Szeged. Magyarország – mindmáig – vízfejű ország, szemben a fejedelemségekből, tartományokból összenőtt országokkal, amelyek mindegyikének volt önálló „fővárosa”, s ettől az új, összenőtt országok arányos városhálózattal rendelkeznek. 1906-ban egy évben összesen 160 milliós példányszámban jelennek meg sajtótermékek Budapesten, a napilapok terjedelme meghaladta a napi kétszáz, a hétvégi négyszáz oldalt, azaz egy ember számára áttekinthetetlenné vált a teljesség. A lélekszámra és a sajtóra vonatkozó statisztikák bármennyire különböznek egymástól, a nagyságrendi, azaz legkevesebb tízszeres különbséget nem cáfolják.[9] A magyarság mind nagyobb tömegei vonultak be a városba. Így ír Schöpflin erről: „…az egykori falusi nemesnek a fia, akinek a gazdasága elpusztult, a városban élnek lateiner életet, a falusi magyar csizmadia utódja a városban finom cipőt varr s a parasztapák ivadéka gyári gép mellett dolgozik, lokomotívot vagy villamos kocsit vezet, leveleket kézbesít. […] Ma még érezzük a falusi eredet bélyegét önmagunkon, faluról jötteken.” Az átmenet egyben generációs ellentét is, a falusi élettel való közösséget kérik számon az apák fiaikon, s megállapítja Schöpflin, hogy minden nevelés alapjában véve nem is más, mint az apák saját gondolkodásmódjának, ízlésének átplántálása az ifjakba. Idegen marad az apa számára, ha „a fia a maga új eszméihez új formákat, új nyelvet keres”.[10]

Molnárt is erősen foglalkoztatta a főváros karaktere, szellemisége. Nem is volt más élménye, mint Pest, mint Genf és mint Párizs. Molnár át-átruccant Párizsba, s járta a színházakat. (A franciáktól tanulta a vígjátékot, a ritmust, a szereplő szájába adható szöveg hosszát, amennyiben a jó ritmust akarják eltalálni.)

A személyes tapasztalatok nélkül írott, 1901-ben megjelent első regényében, Az éhes városban a mérhetetlen gazdagságot és egyben a józan és tisztességes amerikai mentalitást jeleníti meg. Ez volt az a regénye, amely egyszerre a magyar irodalmi köztudat figyelmének középpontjába állította, noha a regény – mint ezt kritikusa, Schöpflin Aladár, egyébként maga is a városiasság programjának hirdetője, rögtön észrevette ‒ nem több, mint a közszájon forgó városi visszásságok és pletykák pamfletszerű összezsúfolása. A mű hibája, hogy szereplői nem élnek eléggé, helyettük az író – az újságíró Molnár – beszél.)

Széchenyi Ágnes

1911-ben jelent meg egy gyönyörű írása arról, milyen is Budapest. A jelzős cím – A magyar Pest ‒ az író védelmező gesztusát sugallja. Azt mondja, úgy beszélnek a fővárosról, mintha egy hatalmas országtérkép közepén „egy tanácstalan szegény zsidó állna”. Nem ő akarja ilyennek látni Budapestet, „az ellenségei pingálják és formálják ilyenné. Azt mondják: amerikai, nemzetközi, hazafiatlan, magyartalan, szedett-vedett, széllelbélelt, semmi köze a magyarsághoz, nem érdemli meg az »ország szíve« nevet.” Érveit, dicsérő mondatait éppen az idelátogató külföldiektől kölcsönzi, hozzátéve a maga szerelmes vallomását. Ha egy város, írja, „belép a fővárosok nemzetközi szövetségébe, akkor egy sehol meg nem írt, de a világ köztudatában meglévő ceremóniálé szerint tartozik élni, kénytelen fölvenni tízezer olyan szokást, amelyet minden főváros fölvesz, kénytelen börzét építeni, villamosvasutat járatni, satöbbi, satöbbi és ezzel kénytelen a külső képét fővárosszerűvé tenni, ami egyenesen ellentmond a falu és kisváros hangulatának, amit ezek az urak állandóan összetévesztenek a nemzeti és faji hangulattal”.[11] (Megjegyezzük, nemcsak magyar jelenség volt a születő [világ]városok ilyeténképpen való bírálata.)

Megítélésem szerint a magyar Molnár-szakirodalom nem igazán vette még számításba, milyen írói-hírlapírói és baráti körből indult Molnár. Ha visszaplántáljuk a drámaírót abba az újságíróközegbe, ahonnan pályafutása olyan gyorsan nekilódult, ha sorba vesszük, kikkel és milyen szellemben dolgozott együtt első szerkesztőségeiben, a Pesti Naplónál, a Budapesti Naplónál vagy az első nagyvárosi irodalmi hetilapnál, A Hétnél, s azoknak a munkatársaknak hogyan alakult a sorsa, máris jobban megértjük, miért érezte tágasabbnak, szabadabbnak a harmincas évektől már szinte végleg Nyugat-Európát.

A Pesti Napló, majd a Budapesti Napló műhelyének vezetője az ekkor igen liberális szellemű, született újságíró temperamentumú Vészi József volt, aki egy évtized múltán az apósa lett.[12] Itt kezdte fővárosi pályafutását Ady, Lengyel Géza, de Kosztolányi és Csáth Géza, és az 1919-ben végleges emigrációba kényszerült Jászi Oszkár is, aki a lap mellékletében ismertette meg a magyar közönséget az új tudományággal, a szociológiával. Itt működött későbbi sógora, Biró Lajos, aki az 1918-as polgári demokratikus Károlyi-kormánynak nemzetiségi ügyekkel foglalkozó államtitkára lett, s aki a századfordulótól azt jósolta, a nemzetiségek jogainak semmibevétele a Monarchia egyik töréspontja lehet, mint ez be is következett a háború után. Jászi mellett Károlyi is, Biró Lajos is emigrálni kényszerült 1918/19-ben. Molnár egykori apósa, Vészi József a mindig is kormányközeli Pester Lloyd vezetője maradt, és a századeleji művészi és politikai radikalizmus tisztelője a következő évtizedben lassan belesimult a konzervatív, tekintélytisztelő, antimodern Horthy-érába. Mint oly sokan az itthon maradottak közül. Ismerjük-e az újságíró Molnárt? Kevéssé. Pedig érdemes volna. Molnár Ferenc a napilapokban megjelenő írásaiban, tárcáin túl a bűnügyi tudósításaiban, karcolataiban, glosszáiban, riportjaiban csiszolta ki, építette fel későbbi színpadi dialógusainak technikáját. Számos művének előképét, egy-egy jelenet alaphelyzetét megtaláljuk a ma már nem olvasott napilapok „temetőjében”. Molnár nem az újságírói közhelyeket használta, név nélkül megjelent írásait sem nehéz azonosítani, érdeklődése, meglátásai, fordulatai magasan kiemelték a pályatársak közül. Igazi újságcikkeiből – nem a humoros, hanem a politikai publicisztikákból – van egy remek kötetünk. Molnár Gál Péter állította össze.[13]

Nézzünk egy a tudósító éleslátásával készített értékelést 1908-ból. A címe: Londoni szezonunk. Kell egy kis nyomozás, miért és kik voltak Londonban 1908-ban, de könnyen megtaláljuk a hátteret: Earl’s Courtban nyílt egy a magyar kultúrát bemutató kiállítás. Szellemesen „magyar Noé bárkájának” mondja a felvonulást, amelyen mágnásaink, élükön Andrássy Gyulával „egyik estélyről a másik garden partyra siettek. Képviselőink, nem a legjobbak, tanulmányi kirándulást tettek az angol fővárosban. Színészeink és másodrangú zeneakadémiai növendékeink énekeltek és toborzóztak az Earls Courtban. Cigányaink hegedültek, pincéreink összeadtak, pincérnőink mosolyogtak, vívóink elsők, gerelydobóink, úszóink, evezőseink a legszebb negyedikek lettek, magyar műparasztok népéletet éltek a kiállításon. [Az ott jelen levő] magyarok százai is tudják, minden cáfolat és kommüniké ellenére, hogy amit ott bemutattunk, „jelentőség dolgában pontosan, precízen megfelel részint az »amerikai ünnep Ősbudavárban” című intézménynek, részint a »Beduinok az állatkertben« című látványosságnak”. Önképzőköri vigalmi bizottság képviseli a magyar művészetet, mert a „művészet arisztokratái itthon maradtak”. S kiket reklamál? Dohnányit, Popper Dávidot, Vecseyt, Sándor Erzsit, Hegedüs Gyulát. „A protekciósok” utaztak az ugyanekkor rendezett nyári olimpiára is: „ki versenyzőnek, ki nézőnek, ki felügyelőnek, trénernek, levelezőnek ment oda.” Amikor az úszóról megtudjuk, hogy „gyönyörű eredményt ért el, mikor a versenyben negyedik lett, öt sorral alább azt olvassuk, hogy a versenyben négyen indultak. Így lesznek a londoni utolsókból a pesti elsők.” A konklúzió: „nem, ez a londoni szezon nem sikerült. […] Ott Londonban tombolt a Potemkinség az arisztokrácia részéről, tombolt az olcsó üzlet és a hitelünkrontó hangosság…”[14] Merészen, de joggal, egyenes ívet húzhatunk innen, 1908-ból az 1934-es Fülep Lajos-tanulmányig, a Nemzeti öncélúságig, melyen a neves műtörténész a minőséget és a minőségről való igazmondást kéri számon.[15] Tessék utánaolvasni. Ráadásul Fülep zengővárkonyi lelkész, néprajzos (is) volt, nem vádolható a pestiek arroganciájával.

Molnár újságírózseni: egy bírósági tárgyalásból is novellát kerekít a híroldalon. A pesti élet furcsaságait ötletesen kicsúfoló krokikkal, a társadalmi kérdéseket élesen és elmésen boncoló krónikákkal válik népszerűvé. Érdekes is, fontos is, hogy az 1898-ban, még mint igazán kezdő, mindössze húszéves újságíró beszélgetett azzal az Ermete Zacconival,[16] az utazó olasz színházi fejedelemmel, aki tíz év múlva, 1908-ban a világhírbe katapultálta Az ördögöt és annak szerzőjét.

Molnár egy ízben éppen már Az ördög kontinentális pályája kezdetekor megjegyezte, hogy a darab színrevitelekor három gesztust is módosítottak, töröltek a rendezők Európa különböző országainak színpadain, mondván, ezt vagy azt egy bécsi úriasszony, egy berlini festő, egy londoni frakkos úr nem teszi, nem mondja, nem viseli. „Így lettem a nemzetközi darab végén […] tűrhetetlenül magyar nemzeti jellegű szerző. És elgondolkodtam: ez csak néhány kis példa, de íme, mégiscsak a magyarságom, az e földön születettségem, itt nevelkedettségem eredménye, s ezek olyan kis dolgok, amiket otthon nem látnak meg, de amiért külföldön megcenzúrázták a darabomat.”[17] Figyeljünk az önjellemzésre: tehát maga a szerző mondta nemzetközinek darabját. Igen, az volt műfaját tekintve is, hiszen elsősorban a helyzetkomikumra építette. (Molnár nagy ívű pályája kezdetén fordítóként is működött. Ez utóbbi kevésbé közismert róla. Pedig huszonkilenc (!) francia darabot, komoly színművet is, de legfőképpen operettet és bohózatot ültetett át magyarra.[18] Szerepe azonban több volt, mint a fordítóé, a darabokat nemcsak magyarította, gyakran át is írta, a fordulatokat pszichológiailag jobban megalapozta, élővé, előadhatóvá alakította a párbeszédeket. Több kortárs francia szerzőt személyesen ismert. A fordítás egyben iskola is volt, járatos lett a sikeres klisékben. De nagyszerűen csinálta, a színikritika egyenesen társszerzőnek mondta Molnárt. Ahogy egy szellemes magyar színházi szakember mondta, Molnár „saját stílusát idegenektől tanulta”.[19] (A Játék a kastélyban című darabjában a szerző alteregója be is vallja, mennyi ötletet, megoldást lopott a franciáktól.)

Az ördög angol kiadása

Mindenesetre, amikor drámaíróként saját jogán is a nézők elé állt első darabjával, kész szerző volt. Jól fogadták már az első nagy saját darabját, A doktor urat, aztán gyors egymásutánban jött három, a világsikert is meghozó darab, elsőként Az ördög (1907). Az ördög különlegessége abban is rejlik, hogy címszereplője a tudattalanba száműzött vágyak, a szexualitás előhívója. A Faust-gondolatból kinövő darabban a freudizmus tétele kap irodalmi megerősítést, színpadi visszaigazolást. A freudizmusnak meg kellett volna állnia a határnál? A lelki komplikációk nem férnek a nemzeti klasszicizmusba? De hát a korábbi korszak költőfejedelme, Arany János munkásságának is két arca volt: egyik, a korábbi, a század közepének polgári forradalmához és az irodalmi népiességhez kötötte, a másik, a késői, a nagyvárosi hangulattól elbizonytalanodott tekintet volt, a feltartóztathatatlan és várt urbanizációtól való megrettenés kifejeződése. Aztán a Liliom (1909),[20] A testőr (1910)…

Molnár korán, harmincévesen, egy évvel a budapesti bemutató után, 1908-ban debütált Az ördög című drámájával éppen New Yorkban is. Ez a dráma teremtette meg Molnár európai és ezzel egy időben tengerentúli világhírét, a budapesti premiert követően hamarosan bemutatták Torinóban, Bécsben, Berlinben, Varsóban, Londonban és Bécsben is. New Yorkban a Broadwayn, a korszak legrangosabb és legtekintélyesebb színházi személyiségének, David Belascónak a színháza ‒ a Stuyvesant Theatre ‒ tűzte műsorára. Ez volt akkor talán a legmodernebb színházépület a városban, hidraulikával és speciális világítástechnikával, Tiffany lámpákkal felszerelve.[21] A Molnár-bibliográfia szerint ugyanebben a színházi évadban a Garden Színház is bemutatta. Molnár unokájának anekdotikus esszéként megírt, forrásokat egyáltalán nem idéző Molnár-monográfiája szerint ugyanekkor még két New York-i színház játszotta Az ördögöt, az egyik németül, a másik jiddisül.[22] Molnár New York-i és egyesült államokbeli bemutatóinak sorát itt elhagyjuk, az olvasót a Molnár-bibliográfia adataihoz utaljuk. Csak összefoglalóan jegyezzük meg, hogy mielőtt Molnár emigránsként véglegesen New Yorkba érkezett, legkevesebb 29 amerikai színházi bemutatójáról van adatunk. Sőt, 17 film is készült műveiből az amerikai kontinensen.[23] Ehhez az impozáns jelenléthez hozzátehetjük még, hogy ötvenedik születésnapja után nem sokkal összegyűjtött színművei is megjelentek angolul Amerikában, sőt a kiadást egy évtized múltán újabb, immáron díszkiadás követte. Mindkét kiadást David Belasco előszava és a Molnár angol fordítója, Louis Rittenberg által írt Molnár-portré vezette be.[24]

Molnár Ferenc már a húszas évek közepétől Európa elegáns szállodáinak vendégeként szinte folyamatosan külföldön élt. Egy közismert bonmot őrizte meg életfilozófiáját, azt, hogy ő tulajdonképpen egy ötszobás lakás tulajdonosa, egy-egy szobával a budapesti Hungária Szállodában, a bécsi Imperialban, a cannes-i Carltonban, a berlini Edenben és a velencei Danieliben. Hitler megjelenésével egyre kevésbé használhatta a berlini szobát. És miután 1938-ban a németek bekebelezték Ausztriát, még egy szobáját fel kellett adnia. Aztán sorban a többit 1940 szilveszter éjszakáján.

Molnár elsőrangúan tudott németül és franciául, elfogadhatóan jól olaszul, nyelvi akadállyal nem kellett küzdenie a kontinensen. A nyelvtudás előfeltétele a kulturális nyitottságnak, szabadságnak. Az előző századfordulón Budapest még kétnyelvű volt, s különösen az volt az asszimilálódó magyar zsidóság, amelyből Molnár Ferenc származott. Angolul azonban soha nem tanult meg olyan szinten, hogy felszabadultan, „saját” nyelvén beszéljen. De sokan gondolják, hogy tudott, s hogy nem is volt számára többet fontos Magyarország. Na, ez súlyos tévedés. A nagy diadalok ellenére már az európai száműzetés éveire is úgy tekintett, mint „karrierje ijesztő és boldogtalan alkonyára”. Megkockáztatjuk: Molnár Ferenc nem 1940-ben lett emigráns, hanem már sokkal korábban, az 1918-as és 1919-es forradalom bukásával, a Monarchia összeomlásával. Az első és döntő sokkot a liberális Magyarország eltűnte jelentette, ezután már csak látogató volt itthon. A harmincas évekbeli távollétét a bemutatóknak szóló utazásoknak, nyaralásoknak, kikapcsolódásnak álcázta, holott az már egyre inkább kényszerű távollét volt. És egyre erősödő idegenkedés imádott „szülőfalujától”, Pesttől. Budapest politikai atmoszférája már a húszas évek elején, a forradalmakat és a trianoni békeszerződést követően megváltozott, jó néhány barátja vagy emigrált, vagy mint külföldi tudósító élt távol hazájától. Mindeközben Molnárt itthon egyre többen irigyelték fényes sikereiért és az ezzel együtt járó jólétéért. A kritikák egyre ellenségesebbek lettek. Egyre többet zsidóztak Budapesten. Visszaemlékezésében azt írja magáról, hogy a „közép-európai gyűlöletáradat halálra sebezett és ezért rettegek az emberi kapcsolatoktól”.[25] Hitler megjelenése és a magyar külpolitika tragikus jobbratolódása, Hitler melletti elköteleződése csak megerősítette, szentesítette/véglegesítette a távollétet. Lényegében azt az emigrációs pályát írta le, mint a magyar természettudósok. Először Európába ment, majd onnan tovább Amerikába.

Magyar maradt, mint sógora, Biró Lajos is, aki a Korda fivérek londoni filmvállalatának volt alapítója és forgatókönyvírója. Biró korai bécsi emigrációjában írt könyvében fogalmazza meg asszimilációs hitvallását és fájdalmát. „Mit jelen magyarnak lenni? (Oh, én a magyarság ideáját, erkölcsi formuláját és történelmi misszióját meg tudnám fogalmazni ‒ jobban, mint azok, akik otthon szájalnak; de most nem erről van szó.) Mit jelent számomra a magyarság? Jelenti ezt: Goethe nagyobb géniusz, de hozzám Arany közelebb áll; Firenze szebb város, de én Nagyváradhoz vagyok odanőve; Rómához képest Budapest egy félig amerikai, félig balkáni kőhalom, de én arra vágyódom, hogy Budapesten éljek. Imádom Rómát, de a fogam vacog benne a honvágytól; […] kiderítettem, hogy egy szép tájék van a világon: Heves vidékén az Alföld.”[26] S ennek egy pandanja, amit Molnár fogalmazott meg publicisztikus vallomásában, a New York-i gondolatokban. Az írás alcíme is beszédes: Egy itteni betegségről, amelynek neve: emigráció. Néhány idézet ebből: „Ő még nem vette észre, de a többiek már észrevették az egyre kevésbé kormányozható idegein, a panaszkodásai nagy mennyiségén és kis minőségén, a kritikai tehetsége gyors fejlődésén, a honfitársaival való érintkezési vágy állandó csökkenésén és azon, hogy egyre rosszabbul beszél angolul, mert tudata alatt feladta az érett korban már hiába való küzdelmet a nyelvvel. […] A klórvegyülettel kezelt vízvezetéki víznek egyre furcsább az íze. A levegő meleg enyvtartalma (angolul: humidity), az autók kipufogó széndioxidja és akrolein-szaga az utcán egyre kevésbé élvezetes. A dohány, a kávé, a kenyér egyre idegenebb. A belpolitikai viták, a helybeli viccek, a képes tréfa-sorozatok egyre érthetetlenebbek. A hírek hazulról egyre sűrűbben jönnek, és egyre rosszabbak. A súlymérték, a hosszmérték és a hőmérő átszámítása túl komplikált kezd lenni. Az ember egyre jobban ugyanaz marad, aki volt, mialatt körülötte minden egyre jobban kezd különbözni attól, aminek eleinte látszott.”[27]

Milyen beszédes ez a kötetcím: Szülőfalum, Pest. Magába foglal mindent. Amikor született, a legtöbb magyar embernek még szülőfaluja volt, nem szülővárosa. Ahogy Schöpflint idéztük, ekkor nő meg a város, vándorolnak be a vidékiek, ki örömmel, ki kényszerűségből. Nem Budapest, csak Pest, mert Buda úri volt, katolikus, német. Pest ezerszínű, protestáns. A grund. A Pál utcai fiúk máig az önfeláldozó hazaszeretet egyik nem fakuló magyar irodalmi példája. A magyar kulturális nemzeti tudat egyik igen fontos közös eleme, asszociációs pontja.

 

*

 

Amennyiben ez az írás felesel – mások mellett – a jövendő „irodalmi erőközpont” megbízott vezetőjének, Demeter Szilárdnak a mai magyar irodalmat kettéosztó és az export-irodalom kifejezést is gyakorta használó téveszméjével, az nem a véletlen műve. (Nyitókép: Molnár Ferenc New Yorkban, forrás: cultura.hu)

*

[1] Lawrence Langner (1890–1962) walesi születésű amerikai színházi producer, maga is írt darabokat. 1918/19-ben megalapította a New York-i Guild színházat, amelyben 228 darabot állítottak színpadra, köztük tizennyolcat Bernard Shaw-tól, hetet Eugen O’Neilltől, de játszottak Tennessee Willamset, Thorton Wildert, George Gershwint is. 1921-ben színpadra vitte Molnár Ferenc Liliomát, 1945-ben pedig a darabból készített musicalt, a Carousselt. Alapítója volt az amerikai Shakespeare-fesztiválnak. Ld. Cody, Gabrielle and Sprinchorn, Evert, The Columbia encyclopedia of modern drama, Volume 2, New York, Columbia University Press, 2007, 1341.

[2] Új Nemzedék, II. évf. 228. sz. 1920. szeptember 26. 4. Bíró-Balogh Tamás nagyrészt meggyőzően Kosztolányi Dezsőnek tulajdonítja az írást. In Uő.: Mint aki sínek közé esett. Kosztolányi Dezső életrajzához. Műút Könyvek, Bp., equinter, 2014, 161–162.

[3] Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Bp., Révai, 1935. II. k. 492.

[4] Magyarország, még mint az Osztrák–Magyar Monarchia része, 1903-ban szabályozta első alkalommal átfogóan az úti okmányokkal való utazást, mégpedig a tömeges méretű kivándorlás miatt. Ezen túl csak kelet felé (Szerbia és Románia, illetve Oroszország és Törökország felé) volt kötelező a hivatalos dokumentum használata. Bencsik Péter: A magyar úti okmányok története 1867‒1945. Bp.: Tipico Design, 2005. A „good old days” szabad utazásairól ld. Michael Polanyi, “The Socialist Error”, The Spectator, March 31, 1944. Idézi Frank Tibor: Cohorting, Networking, Bonding: Michael Polanyi in Exile. Polanyiana. The Periodical of the Michael Polanyi Liberal Philosophical Association. Vol. 10, Number 1‒2. Budapest: 2001. 108. A korszak szülötte, a jeles osztrák író, Stefan Zweig, aki híres emlékezésének alcímében is európaiságát hangsúlyozta. Die Welt von Gestern. Erinnerungen eines Europäers (Stockholm: Bermann–Fischer Verlag, 1944).

[5] 1920-ban a frissen berendezkedő Horthy-rendszerben hozták meg a törvényt, mely a lélekszámmal arányos kvótarendszert vezetett be a felsőoktatásban. Elsősorban a zsidóság ellen meghozott intézkedésről van szó, noha elvben vonatkozott az új államhatárokon belül rekedt nemzetiségekre is. De ők kevesen voltak.

[6] Porzó (Ágai Adolf): Utazás Pestről Budapestre 1843–1907. Rajzok és emlékek a magyar főváros utolsó 65 esztendejéből. Bp., Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., 1908.

[7]A Vasárnapi Ujság is gyakran foglalkozott a városkép változásával, az illusztrációk forrása a Fővárosi Múzeum képanyaga volt. Ld. még Mattyasovszky Péter (összeáll.): Pest-budai városképek 1800–1870. Előszó Seenger Ervin. Budapest, Kiscelli Múzeum, 1987; Régi térképek Pest-Budáról és környékéről. Budapest, BTM Sokszorosító, 1981; L. Bechstein: Die Donau-Reise und ihreschönstenAnsichten (Hildburghausen 1841) Készítette: L. Rohbock. Druck & Verlag v. G. G. Lange in Darmstadt. Petrich András és Richter Antal után Artaria kiadása. Reprodukálva: Pataky Dénes: A magyar rézmetszés története. Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat, 1951, 384; BudapesterBilder. Strassen und Menschen 1700–1945. Kiállítás a Wiener Belvederében. Budapest, 1976.

[8] Vörös Károly: A világváros útján 1896–1918. In Vörös Károly (főszerk.): Budapest története a márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig. Budapest története IV. kötet. Budapest, Akadémiai, 1978. 525618.

[9] Buzinkay Géza: A budapesti sajtónegyed kialakulása. Tanulmányok Budapest múltjából. 28. sz. [Urbanizáció a dualizmus korában: konferencia Budapest egyesítésének 125. évfordulója tiszteletére a BTM-ben; 1999] 285–294.

[10] Schöpflin Aladár: A város. Nyugat, 1908/7. 353–361.

[11] Molnár Ferenc: Vasárnapi krónika. Pesti Hírlap, 1911. november 19.

[12] 1906-ban Molnár feleségül vette Vészi Margitot, házasságukból 1907-ban született lányuk Molnár, vagy ahogy utóbb ismertté lett, Sárközi Márta.

[13] Molnár Ferenc: Pesti napló. Ars Scribendi sorozat. Válogatta és az utószót írta Molnár Gál Péter. Bp. Nyilvánosság Klub – Századvég, 1993.

[14] Pesti Napló, 75–78.

[15] Fülep Lajos: Nemzeti öncélúság. [1934] Újraközölve: Enigma, 2017. 27. évf. 91. sz. 7–29.

[16] Ermete Zacconi (1857‒1948), olasz színházi és filmszínész, rendező, a verista színpadi irányzat képviselője. Harminc éven át játszotta Molnár darabjának, Az ördögnek a főszerepét.

[17] Molnár Ferenc: Vasárnapi krónikák. Három kis eset. In Uő.: Szülőfalum, Pest. Bp., Szépirodalmi, 1962. 537‒539. Itt jegyezzük meg, hogy általában a színház interkulturális kapcsolatrendszerével sokkal később kezdett foglalkozni az irodalom- és színháztudomány. Ma elsősorban Patrice Pavis, az Université de Paris VIII (Vincennes – Saint Denis) professzora foglalkozik a problémával. Pavis az Indiana University – Bloomington vendégtanáraként tart kurzusokat a színházi fordítás kérdéseiről.

[18] A fordítások színházi példányait az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára őrzi. Bennük Molnár saját kezű bejegyzései, rajzai, instrukciói a színre vivőknek. A fordításokról ld. Molnár Gál Péter: Molnár Ferenc, a fordító. Színház, XXVI. évf. 1. szám, 1993 január, 40‒48. és Szilágyi Ágnes: Molnár Ferenc francia bohózatfordításairól. In Magyar író és világpolgár. Szerkesztette Glatz Ferenc. Begegnungen. Schriftenreihe des Europa Institutes Budapest, Band 2. 1996. 49‒54. Hozzátesszük, hogy mindezen felül Molnár fordította magyarra Gerhart Hauptmann Fuhrmann Henschel című színművét (1898), Anatole France regényét, a Le lys rouge-t és Jerome K. Jerome Miss Hobbs című színművét (1904). A magyarra átültetett szerzők között van Georges Feydeau, Alfred Hennequin, Robert Flers, Gaston Armand de Caillavet, Ludovic Halévy.

[19] Molnár Gál Péter: „Molnár Ferenc a fordító”. Színház, 1993/1. 40. Itt jelezzük, hogy Molnár Gál Péter terjedelmes monográfiát írt Molnár Ferencről. Kézirat.

[20] A Liliomról ld. Alfred Kerr: Franz Molnár: Liliom. Alfred Kerr Gesammelte Schriften. Die Welt in Drama Berlin: S. Fischer Verlag, 1917. 269‒272.

[21] William Morrison: Broadway Theatres: History and Architecture. New York: Dover Publications, 1999.

[22] Sárközi Mátyás: Színház az egész világ. Molnár Ferenc regényes élete. Bp., Osiris–Századvég, 1995.

[23] The Devil (1908: American Motoscope & Biograph Co., 1915: New York Motion Picture, 1921: New York Motion Picture), A Trip to Paradise [Liliom] (1921: Metro Pictures), Fine Clothes (1925: Louis. B. Mayer Production inc. – First National Pictures), The Swan (1925: Famous Players Lasky – Paramount Pictures), His Glorious Night (1929: MGM), Prisoners (1929: Walter Marosco Production ‒ First National Pictures), Olimpia (1930: MGM), One Romantic Night (1930: United Artist The Guardsman; 1931: Metro–Goldwyn–Mayer), Liliom (1930: Fox Film Corp., 1934: Fox Films), No Greater Glory (1934: Columbia Pictures Corp.), The Good Fairy (1935: Universal Pictures Corp.), The Bridge Wore Red (1937: MGM), Double Wedding (1937: MGM).

[24] All the Plays of Molnar. New York, Garden City Publishing Co., 1937. With a Forward by David Belasco. De luxe edition. Itt jelezzük, hogy Londonban már korábban megjelent egy Molnár színmű-válogatás: Plays of Molnar. English texts and introduction by Benjamin Glazer. London, Jarrolds, 1927.

[25] Molnár Ferenc: Útitárs a száműzetésben. Bp., Pallas Stúdió, 1999. 39.

[26] Biró Lajos: A zsidók útja. Bp., Pegazus; Wien: Hamburger, 1921. 51.

[27] Molnár Ferenc: Szülőfalum, Pest. Bp., Szépirodalmi, 1962. 584– 585.

*

2020 áprilisi teljes számunk itt érhető el PDF-formátumban.

Köszönettel vesszük a támogatást és olvasóink ragaszkodását. Lapszámaink papírváltozatban a Relay üzleteiben változatlanul elérhetők. Számlaszámunkat azért tesszük közzé, hogy annak, aki távoli helyeken él, lehetőséget teremtsünk az előfizetésre és a konkrét pénzbeli támogatásra is.

Magyar Külkereskedelmi Bank 10300002-203230080-00003285

 

Megriadt férfiak (A nemek alkonya teljes változata)

A magyar kormány teljes hátraarcot hajtott végre a nők elleni és a családon belüli erőszakkal szemben fellépő Isztambuli Egyezményhez való csatlakozás ügyében. Összehangolt támadások érik a „dzsendert”, Kövér László házelnök súlyos kijelentéseket tett azokra az állampolgárokra, „akiknek személyi száma 2-essel kezdődik”: a NER belefeledkezett a nőkkel kapcsolatos lekezelő álláspontok hangoztatásába.

Ezért közöljük teljes terjedelmében azt a 2018 októberben közölt tanulmányunkat, amely a férfi-nő kapcsolatok mítikus kérdéseit körüljárva jutott el napjaink problémájához, a férfi és a női szerepek átértékelésétől az évszázados homofób beidegződések tarthatatlanságáig. Bíró Judit és Csepeli György tanulmánya A nemek alkonya címet viselte, és számos állítása visszaköszön ma a globális világproblémák kezelése helyett nemzetállami megoldásokat erőltető Magyarországon. A tanulmányból másfél éve közöltünk részletet, most PDF-formában tesszük az egészet elérhetővé itt, az oldalunkon.

Egy újabb részlet azoknak, akik mélységeiben szeretnék a kérdést megismerni.

„A megriadt férfiak olyan terepeket kerestek, ahová a nők nem tehették be a lábukat. Az első világháborút követően a vesztes országokban gomba módra elszaporodtak a paramilitáris szervezetek, amelyeknek kizárólag férfiakból verbuvált tagjai szélsőséges, agresszív, tekintélyelvű ideológiákat vallottak. A népszórakoztatás eszközévé vált sportok élesen elkülönültek nemek szerint. Az országos és nemzetközi sportversenyeken szereplő szép, fiatal, ruganyos férfi- és női testek látványa valósággal megigézte a versenyek közönségét. A hatást megsokszorozta a születőfélben lévő audiovizális tömegkommunikáció, melynek első, máig érvényes példája Leni Riefenstahlnak az 1936-os berlini olimpiáról készített filmje. A 20. század végéig a politika a férfiak világa maradt. A demokratikus és a totalitárius rendszerek vezetői mind férfiak voltak.

A tömegkultúra továbbra is fenntartotta a korábbról örökölt férfi-női dichotómia egyeduralmát. A filmek férfi hősei továbbra is úgy viselkedtek, mintha még működőképesek volnának a nők szexuális alávetésén és a férfiak felsőbbrendűségén alapuló Don Giovanni- és Casanova-típusú stratégiák. A tömegkultúrában, Gore Vidal kifejezésével élve, az alternatív szexualitás minden megnyilvánulását elfojtó „heteroszexuális diktatúra” uralkododott. A homofóbia általános volt.”

A nemek alkonya itt érhető el, elolvasásához hozzávetőleg 20 percre van szükség. (A szerk. – a nyitókép Mari Györgyey munkája)

*

Köszönettel vesszük a támogatást és olvasóink ragaszkodását. Lapszámaink papírváltozatban a Relay üzleteiben változatlanul elérhetők. Számlaszámunkat azért tesszük közzé, hogy annak, aki távoli helyeken él, lehetőséget teremtsünk az előfizetésre és a konkrét pénzbeli támogatásra is.

Magyar Külkereskedelmi Bank 10300002-203230080-00003285

Mihályi Péter: Miként lett „bukott állam” Magyarország?

Tisza István (forrás: történelem.blog.hu)

Tavalyi áprilisi és májusi számunkban közöltük Mihályi Péter átfogó tanulmányát az ország első világháborús szerepvállalásáról és azokról a következményekről, amelyek alapvetően megváltoztatták az ország életét. Szerzőnk állítása, hogy a magyar állam a stresszhelyzet következtében pillanatok alatt összeomlott.

Most PDF-formátumban közöljük a száz évet átívelő értékelést, mely számos ponton tartalmaz eddig kevésbé hangsúlyozott információkat. Az különösen érdekes, hogy a mai magyar államvezetés, élén Orbán Viktorral számos ponton a történeti Magyarország árnyképét mutatja. Tisza Istvánról (akinek portréja 2010 óta ott lóg Orbán Viktor parlamenti dolgozószobájában) ezt írja: „Múltból építkező konzervativizmusa és mélyen gyökerező kálvinista hite a predesztinációban és az ebből eredeztethető küldetéstudat a lehető legrosszabb iránymutatás a 21. század Magyarországának. Egy 1914-es beszédében Tisza a háború kapcsán felmerülő személyes felelősség kérdését az alábbi megfogalmazással utasította vissza: „Én azt tartom, hogy a háború oly rettenetes dolog, hogy a háború a veszélyeknek olyan irtózatos tömegét zúdítja az emberiségre, hogy azt felidézni, véges emberi eszünk gyarló kombinációi révén hazánkra oktrojálni nem szabad senkinek, akinek lelkében igazi felelősségérzet lakik. Olyan nagy momentumok ezek, amelyek között a nemzetek sorsát az Úristennek kell intéznie. Ő dönti el a háború esélyeit. Elhárítja azt, vagy rázúdítja egy nemzetre.”

A teljes tanulmány itt érhető el. (A szerk. – nyitókép: Népszabadság/Móricz-Sabján Simon)

Karsai László: Levelek Serédi Jusztinián hercegprímáshoz, 1939–1944

Eredeti dokumentumokat közlünk januári számunkban, Karsai László bukkant rájuk kutatásai közben. A Serédi Jusztiniánhoz írott drámai hangú levelek közül kettőt teszünk közzé online változatunkban.

1.

Mélyen Tisztelt Méltóságos Úr!

Bátorkodom felhívni szíves figyelmét a zugligeti lelkészünk helyén nem való prédikációra. Már nagyon rég óta tűrtőztetem magam, hogy bejelentsem Méltóságodnak zsidó származású lelkészünk, Huszár Elemér politizálását, amit az oltárnál mise közben tesz. De mindennek van határa, s amidőn tegnap a 2 antikrisztus összefogásáról beszélt, és a híveket felszólította, hogy imádkozzanak a lengyel fegyverek győzelméért, – elhatároztam, hogy izgatásért feljelentem. Utóvégre, ha a magyar kormánynak jó a német barátság, akkor ne izgasson ellene az a lelkész, akiről mindenki tudja, hogy németgyűlölete onnan származik, hogy apja óbudai rabbi volt, s anyja is keresztvíz nélkül halt meg 2 év előtt. Politikai meggyőződése bármi lehet, de ne vigye a prédikációiba állandóan. Zsidó fajvédelmi beszédeket is szokott tartani az evangélium magyarázata helyett. Mondhatom, nem egyszer felforrt a vérem beszédei hatása alatt, és egész misei áhítatomat megzavarta vele.

Nagyon kérem, Méltóságos Uram, orvosolja e bajunkat mielőbb.

Maradok mély tisztelettel híve
Bernárdt Győzőné

2.

FŐMAGASSÁGÚ ÉS FŐTISZTELENDŐ
BÍBORNOK HERCEPGRPÍMÁS ÚR!
LEGKEGYELMESEBB ATYÁNK!

Alulírottak avval az alázatos kéréssel fordulunk Főmagasságú Urunkhoz, hogy Édesanyám, illetve húgom: néhai özv. Pongrácz Ferencné szül. Sinay Jenny, valamint alulírott Sinay Kornélia részére a Budapest ferencvárosi r. kath. plébániahivatal által keresztleveleiknek oly módon való kiadását engedélyezni kegyeskedjék, hogy ezen okmányokon az a körülmény, miszerint ők kisgyermekkorukban vétettek át a zsidó vallásból a róm. kath. vallásra – ne legyen feltüntetve.

Az áttérés 1887. október 31-én történt, amikor nagyatyám (atyám) nemes Sinay Antal m. kir. honvédhadnagy feleségével és 4 kiskorú gyermekével megjelent a ferencvárosi plébános előtt, és mindnyájan áttértek a róm. kath. vallásra. Sinay Jenny ekkor 5 éves, Sinay Kornélia pedig 7 éves volt.
Én: Lády Gézáné szül. Pongrácz Paula erről az áttérésről semmit sem tudtam mostanáig, és abban a nyugodt tudatban éltem, hogy régi katholikus családból származom anyai részről is. Csak most, hogy férjemnek – aki [az] egyik róm. kath. püspökség erdőfőmérnöke – egy pályázattal kapcsolatban igazolnia kell úgy saját, mint felesége felmenőinek születési és keresztelési adatait, döbbentünk rá a lesújtó valóságra, hogy anyai nagyszüleim még zsidók voltak, és Édesanyám is ennek született. 3 gyermekünk van, akiket taníttatni, egyetemre küldeni szeretnénk, hiszen az életre vagyont vagy más földi javakat nekik úgysem adhatunk. A fennálló és még hátra lévő törvények gyermekeink tanulmányait és az életben való elhelyezkedésüket csak úgy tennék lehetővé, ha nagyszüleik kereszténysége igazolható volna.

Kétségbeesetten állunk szemben evvel a rideg körülménnyel, hogy – ha Eminenciád jósága és irgalma meg nem könyörül rajtunk, nemcsak férjem pályájában történhetik katasztrófa, de ártatlan gyermekeik boldogulása, megélhetése is veszélyben forog.

Karsai László történész (fotó: magyarnarancs.hu)

Mély tisztelettel kérem Főmagasságú Uram, hogy figyelembe véve Édesanyám és Néném esetében azt, hogy egészen kis gyermekkorukban lettek katolikusokká, és hogy egész életükben buzgó és jó katolikusok voltak, – méltóztassék a ferencvárosi plébánia által 8242/1940. szám alatt múlt év végén felterjesztett kérelemnek helyt adva a két keresztlevelet a kérelmezett módon kiállítani. Tudomásom szerint hasonló, méltánylást érdemlő esetben erre volt már praecedens.

Én: Sinay Kornélia székesfővárosi tisztviselő vagyok, aki becsületes munkában már megöregedtem, feletteseim, munkatársaim, ismerőseim egyike sem tudja, nem sejti származásomat. Keresztlevelemet nekem is be kell mutatnom, s ha Legkegyelmesebb Atyám irgalma nem teszi lehetővé, hogy abban kisgyermekkoromban felvett, de igaz meggyőződéssel vallott hitem legyen a kért módon feltüntetve, elvesztem kenyeremet, és vagyontalan szegényen, elöregedve, mindenkitől megvetve és elhagyva maradok végtelenül súlyos körülmények közt…

Főmagasságú Urunk!

Kegyeskedjék figyelembe venni Édesanyám, illetve testvérem esetében azt is, mennyire buzgó és jó katolikus volt. Mint a Budapest herminamezői, majd Szent Család egyházközségek egyik legbuzgóbb tagja, a Szociális Missziótársulat tagja, oltáregyleti elnöknő volt, aki oly sokat tett, buzgólkodott az Egyházért, mint kevesen mások. Amikor az Actio Catholica még csak a szívekben élt, ő már a világi apostolkodásnak példát mutatott másoknak Kornélia nénjével együtt, aki ma is tevékeny tagja a Szt. Család egyházközségnek. Édesanyám buzgalmáról legtöbbet Mihalovits Zsigmond prelátus, kanonok úr tudna mondani, aki akkor, mikor egyházközsége még a legnagyobb nélkülözéseket szenvedte, boldogult Anyámban egyik leglelkesebb, fáradhatatlan segítőtársát tudhatta maga mellett. Még temetésekor mondott beszédében is megemlékezett példás katholikus voltáról, karitatív hitbuzgalmi tevékenységéről. Mindezeket Ő egészen biztosan teljes mértékben és szívesen lesz hajlandó bizonyítani. Legkegyelmesebb Atyánk! Egyes buzgó világi tagjai Egyházunk látható módon is kitünteti. Édesanyám méltó lett volna erre a magas egyházi kitüntetésre, de szerénysége, igazi katolikus lelke erre soha nem vágyott. Kegyeskedjék neki lehetővé tenni, hogy egyetlen leányának és három unokájának földi élete ne váljék – önhibájukon kívül – üldözötté, boldogtalanná, s emiatt békés lehessen nyugovása…

Főmagasságú Urunk! Most, amikor nemcsak megélhetésünk, de ártatlan gyermekeink jövője forog kockán, alázattal és nagyon kérjük, könyörüljön meg rajtunk, és kérelmünk teljesítésével segítsen meg bennünket. A hitben buzgó, nemesen gondolkozó, igazi katholikus családunknak szörnyű csapás volna, ha Édesanyám, illetve Sinay Kornélia katholikus születését igazolni nem lehetne.

Fogadja Főmagasságú Urunk mély hódolatunk és legmélyebb tiszteletünk kifejezését. Maradtunk felszentelt Jobbját csókolva Krisztusban hívei és
alázatos szolgálói:

Lády Gézáné, Pongrácz Paula
Lakik: Bükkzsérc u. p. Bogács
Sinay Margit
Lakik: Budapest, Szondy u. 93.

Karsai László teljes tanulmánya és a többi levél a Mozgó Világ 2020/januári print változatában olvasható. A szerk. (A képek forrása: barankovics.hu)

Mihályi Péter: A szociálisbérlakás-program esélye

Januári számunkban szerzőnk az október 13-i utáni lehetőségeket veszi számba, amelyek középpontjában a lakhatási válságra adandó válaszok állnak. A lakásprivatizáció hőskorából közöl olyan konkrét példákat is, amelyek Orbán Viktor és Schmidt Mária ingatlanpozíciójának javulását eredményezte. Ebből idézünk.

Név szerinti példák

A rendszerváltás idején Orbán Viktor és felesége szolnoki lakásukat a budapesti, IX. kerületi Mester utcai 50 négyzetméteres önkormányzati bérlakásra cserélték, azt három év múlva egy nagyobb (135 négyzetméter) négyszobás bérlakásra, immár a belvárosi Haris közben. A politikus a bérleményt az önkormányzat költségén újíttatta fel. A csaknem 6 millió forintot érő ingatlant 563 ezer forintért vásárolta meg, majd havi ezer dollár körüli összegért bérbe adta egy amerikai hölgynek 1994–99 között, de úgy, hogy ezt a bevételt az szja-bevallásával nem adózta le. 2002 májusában (éppen az elbukott választásokat követő napokban) ezt a belvárosi lakást Orbán 63 millió forintért eladta az osztrák Arno Wimpffennek, Kékessy Dezső – Orbánék barátja, üzlettársa, az Orbán-kormány párizsi nagykövete – későbbi vejének. Május 9-én az Orbán család a Kútvölgyi út és a Cinege utca sarkán egy 1252 négyzetméteres telken álló családi házat vásárolt 75 millió forintért.

Schmidt Mária ma már tízmilliárdokat érő ingatlancége, a Budapesti Ingatlan Hasznosítási és Fejlesztési (BIF) Nyrt. is az 1989 utáni lakáspiaci helyzet kihasználásából nőtt ki. Úgy kezdődött, hogy két pályakezdő bölcsész, Ungár András – Schmidt Mária házastársa – és Komlós Gábor 1991-ben családi kölcsönökből három korábbi tanácsi lakást vásárolt a pesti Kígyó utca 2. alatt. Tőlük Lupis József vásárolta meg ezeket, később a három pályakezdő üzletember közösen felvásárolta az egész házat, majd egy szomszédos, hasonlóan patinás épületet is a Váci utcában. „Az első 26 lakáson 50 milliót kerestünk” – nyilatkozta később Komlós. Az üzleti modell lényege az volt, hogy Ungárék felismerték: óriási hiány van olyan belvárosi ingatlanokban, amelyeket gyorsan és olcsón irodává lehet átalakítani.

És most mit lehet(ne) csinálni?

Mihályi Péter

Amit a politikai köznyelv újabban lakhatási válságnak nevez, az különböző – de kétségtelenül összefüggő – problémák egyvelege. Egyfelől évtizedek óta szemet szúró probléma a szó szerinti értelemben vett hajléktalanság – éppen úgy, mint bármely más nyugat-európai nagyvárosban. Ráadásul az elmúlt tíz évben a jobboldali többségű önkormányzatok több ízben is megvonták a lakhatás jogát (ld. miskolci kitelepítések), kriminalizálták a hajléktalanságot – ez megsokszorozta a szociálisbérlakás-hiány optikai „káprázatát”.

Az aktuális problémák másik körét a három Orbán-kormány alapvetően elhibázott (ám a választók szemében nagyon népszerű) intézkedései generálták. Itt van, és még nem látjuk a végét az öt-hat éve tartó építőipari fellendülésnek, amit egyfelől a nagy állami középület-beruházások, másfelől – a magánerős lakásépítésben – az alacsony jegybanki alapkamat, az áfacsökkentés, a CSOK, a Babaváró program, az energiakorszerűsítésre adott támogatások stb. táplálnak. Nemzetközi hatásra, pár év alatt jött létre a budapesti Airbnb-piac – ez is növelte az építési keresletet, hiszen előbb fel kellett újítani 12-15 ezer lakást, és csak azután lehetett ezeket kiadni. Mindezek együttesen, rég nem látott ütemben hajtották fel az építőipari béreket, az új és a használt lakások árát, s ennek nyomán a lakásbérleti díjakat és az albérletek árát is.

Egy fideszes első vonalbeli politikus önkritikus szavait idézve: a kormány „túltolta a biciklit”. Akiknek volt lakásuk, telkük, azok ennek ellenére viszonylag könnyen és gyorsan tudnak „felfelé” haladni a piacon, viszont a korábbinál is rosszabb helyzetbe kerültek azok, akik családi ingatlanháttér nélkül próbálnak belépni az ingatlanpiacra. Ezért ők, a maguk nézőpontjából, okkal szeretnének minél több újonnan keletkező szociális bérlakást látni.

Ugyanakkor nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Budapest lakossága 1980 (!) óta évről évre csökken. Az egykor 2 milliós fővárosban ma már csak 1,75 millióan laknak. Arányait tekintve Miskolcon még rosszabb a helyzet, de csökken Pécs lakossága is; Debrecen és Győr népessége stagnál. A lakáspiac egyensúlya szempontjából ez mindenképpen kedvező. Igazi lakhatási válság azokban a nagyvárosokban van, ahol a népesség olyan gyorsan nő, hogy azzal a lakásépítés nem tud lépést tartani; ezért emelkednek a lakásárak és a lakbérek. Ez a helyzet Stockholmban: ott 1980-ban a lakosságszám 1 millió alatt volt, 2019-ben már elérte az 1,6 milliót. Londonban a két megfelelő szám 6,7 és 8,8 millió, Bécsben 1,6 és 1,9 millió, Amszterdamban 717 ezer és 867 ezer. Hol vagyunk mi ettől?

A közvélekedéssel ellentétben a bérlakáspiac Magyarországon ma is viszonylag kiterjedt, bár nem akkora, mint a rendszerváltás előtt volt, és relatíve is jóval kisebb, mint Bécsben, Londonban vagy Stockholmban. A 2016-os mikrocenzus szerint a lakások 14,6 százaléka a magyar fővárosban is bérlakásként hasznosul. Csakhogy ennek közel 80 százaléka piaci bérlakás – a rászorultak (és különösen a hajléktalanok számára) megfizethetetlenül magas, sőt emelkedő lakbérszinteken. Ráadásul az önkormányzati lakások egy része is „piaci” bérlet, bár a lakbér azért nem éri el a reális piaci szintet. Mégis, a köztulajdonban lévő budapesti lakások száma valahol 55 ezer körül jár – ez nem is olyan kis szám. Az átlagos állami és a magánpiaci lakbérek közötti különbség a fővárosban 2018-ban több mint hatszoros (20 ezer Ft/hó, illetve 125 ezer Ft/hó), ami akkor is nagyon magas érték, ha figyelembe vesszük az ugyancsak nem jelentéktelen minőségi különbségeket is. Vagyis a lakbérek torzulása nagyjából ma is ugyanannyi, mint a nyolcvanas évek elején volt.

Ha az újonnan pozícióba került városvezetők és a mögöttük álló önkormányzó testületek a közvélemény számára is érzékelhető ütemben tényleg szeretnének létrehozni egy szociálisbérlakás-alapot, amely arányait tekintve megfelel az osztrák, francia vagy angol „mintának”, akkor nagyjából hatféle megoldás van, amelyeket persze elvileg kombinálni is lehet vagy lehetett volna.

1. Igen nagy számban vannak üres lakások magántulajdonban is, legalább 520 ezer, és még Budapesten is kb. 9 ezer. Bár ezt a „lehetőséget” megcélzó javaslatok legalább tíz éve közkézen forognak, a tény az, hogy a kihasználhatatlan lakások száma nem csökken, hanem nő. 1990-ben még csak 250 ezer üres lakás volt az országban. Itt nyilvánvalóan a demográfiai változások hatása összegződik (csökkenő születésszám, emelkedő halálozás, országon belüli és határokon túli vándorlás), és ezért nincs fizetőképes kereslet az efféle lakások iránt. A tulajdonosokat bérbeadásra kényszeríteni – például emelt szintű ingatlanadóval – igazságtalan lenne, és óriási ellenállást váltana ki. Ráadásul az ingatlantulajdonosokat az elmúlt évtized során folyamatosan azzal riogatták, hogy az állam kutya kötelessége a mindenkori bérlők védelme, s ezért többször is kilakoltatási tilalmat rendeltek el. Igaz, az ilyen követelésekkel előálló politikusok mindig úgy értették a dolgot, hogy „csak” az államot és a bankokat tiltsák el a kilakoltatástól, de nehéz elképzelni olyan szabályrendszert, amelyben a „háziurak” könnyedén meg tudnak szabadulni a bérlőktől, más gazdasági szereplők viszont nem.

2. A rendszerváltás idején logikus feltételezés volt, hogy az 1960-as évektől kezdődően megépült panelos lakótelepek viszonylag gyors ütemben fognak leértékelődni, mint ahogyan ez más országokban (például az egykori NDK-ban) történt. Kézenfekvő gondolatnak tűnt, hogy ezt a lakásállományt majd szociális bérlakásként lehet hasznosítani. De a folyamat 2001-től nem ebbe az irányba ment. Miután közel félmillió lakás, vagyis 1-1,5 millió szavazó tartozott ebbe a körbe, erős társadalmi nyomás volt a döntéshozókon arra nézve, hogy tömbrehabilitációval, fűtéskorszerűsítéssel, nyílászárók cseréjével, városképjavító falfestésekkel az állam „megmentse” ezt az óriási vagyont. Nagyjából-egészében ez sikerült is (különösen Budapesten és a nagyvárosokban), merthogy a lakástulajdonosok százezer forintos nagyságrendű állami támogatást kaptak az ún. panelprogramok keretében. Napjainkban már ezek a sok tízmilliárd forintnyi közpénzből feljavított panellakások igen magas négyzetméter-áron forognak a piacon. Szinte egyikből sem lett szociális bérlakás…

3. A devizahitelesek megmentése érdekében 2011-ben létrehozott Nemzeti Eszközkezelő Zrt. (NET) is alkalmas lett volna arra, hogy kiindulópontja legyen a tömeges szociálisbérlakás-programnak. A kormány nem sajnálta a pénzt, legalább 140 milliárd forintot költött arra, hogy a bajba jutott adósoktól – pontosabban a nekik hitelt nyújtó bankoktól – megszerezzen 36 ezer lakást, sőt még egy 500 házas szociális lakótelep építését is beígérte a Pest megyei Ócsán. Először az 500 ház terve csökkent 80-ra, majd pedig egy hirtelen fordulattal a Fidesz-kormány 2018 végén bejelentette, hogy a NET és az egész konstrukció megszűnik, amint sikerül töredékáron visszavásároltatni a pórul járt devizahitelesekkel saját lakásaikat. Természetesen sikerült! Itt is egy nagy lehetőség úszott el.

4. Az is egy megoldás, ha a nagyobb önkormányzatok maguk fognak nagyszabású új építkezésekbe azzal a deklarált megszorítással, hogy a városok kevésbé preferált – lényegében lakatlan – területein kis méretű, alacsony komfortfokozatú lakótelepet építenek. Ez elvileg azért lenne jó, mert így a költségek is alacsonyabbak lennének, és „garantálva” lenne, hogy a jobb anyagi helyzetű, magasabb társadalmi presztízsű rétegek nem állnának be a bérlakást igénylők sorába (mint ahogyan ez a szocializmus negyven éve alatt történt). Ezzel az elgondolással „csak” három baj van. Először is az, hogy már rég lebontották azt a tíz házgyárat és hat panelüzemet, amelyekre a paneltechnológia ráépült. Ezeket először újra fel kellene építeni. Az is előre borítékolható, hogy mind helyi, mind országos szinten nagy lenne a társadalmi ellenállás az effajta (a szocializmus idején CS-lakásnak, azaz csökkentett értékű lakásnak nevezett) projektekkel szemben. És végül a hajléktalanokon még ez a megoldás sem segítene, ha és amennyiben a bérlakásokat az önkormányzatok a pályakezdő fiataloknak, a nagycsaládosoknak szánnák, mert éppen ők mint kedvezményezettek tiltakoznának a leghangosabban az ellen, hogy az egyébként is alacsonyabb értékű ingatlanaik értéke még tovább csökkenjen a rezsifizetésre is sokszor képtelen hajléktalanok miatt.

5. Az is lehetőség, amely elvileg gyorsabb és látványosabb előrehaladást tudna garantálni, hogy az önkormányzatok nagy pénzeket fordítsanak meglévő – de különféle okok miatt – alacsony piaci értékű lakások felvásárlására. Csak Budapesten a lakások 4,3 százaléka – közel 34 ezer lakás – tekinthető szubstandardnak, ahol tehát hiányoznak az alapvető komfortfeltételek. Elvileg itt nincs fizikai értelemben vett korlát, csak pénzügyi. A szubstandardnál jobb, félkomfortos lakásból is van quantum satis…
A valóságban azonban ez az út is nagyon rögös. Nyomban felvetődik ugyanis a kérdés, hogy mi történjen azokkal a családokkal, amelyek a saját fejük fölül eladják a tetőt? Ha reális, piaci áron adták el az ingatlanukat, akkor a kapott pénzért csak egy hasonló másikat tudnának vásárolni – azt meg állami beavatkozás nélkül is megtehetik vagy megtehették volna. Jobb lakást maguknak miből vegyenek? Ha viszont az önkormányzatok hajlandók lényegesen (30-40 százalékkal) a piaci érték felé menni, akkor elkerülhetetlenül kialakul a járadékvadászatnak az a formája, amelyet – mint már említettük – a rendszerváltás idején a lakásmaffia művelt. Vállalkozó szellemű spekulánsok megszorult családok rossz minőségű lakásait vásárolnák fel, majd pedig ugyanezeket a lakásokat haszonnal továbbértékesítenék az önkormányzatoknak, azaz feltámadna a lakásmaffia. Könnyű elképzelni, hogy ebből mekkora politikai botrány lenne.

6. Sok baloldali, civil aktivista állami bérlakásépítési programot követel az új főpolgármestertől. A szocializmus negyvenéves tapasztalatai szerint ez egyértelműen tévút. Ehelyett bölcsebb lenne annak a nyugat-európai mintának az átvétele, ahol az önkormányzatok azzal a feltétellel ösztönzik és támogatják a nagyszabású, többtucatnyi vagy akár több száz lakásból álló, üzleti alapon kalkulált építési projekteket, hogy a befektetők a lakások 5-10 százalékát az önkormányzat által kijelölt, rászoruló új tulajdonosoknak és/vagy bérlőknek juttatják – 30-40 százalékkal a piaci ár alatt (de nem egyhatod áron!). Ez nemcsak a rászoruló, alsó középosztálybeli kedvezményezetteknek jó (a hajléktalanokon ez a megoldás sem segít), de csökkenti a területi szegregációt is. Ez a modell sok országban működik, de kiépülése hosszabb időt vesz igénybe. Olyan tőkeerős üzleti befektetőkre és lakás-ingatlankezelő vállalkozásokra van szükség, amiből Magyarországon pillanatnyilag egy sincs. És persze az is nyilvánvaló, hogy az 5-10 százaléknyi olcsón eladott vagy bérbe adott lakás miatti veszteséget a befektetők a „maradék” 90-95 százalékra fogják hárítani.
Hosszabb távon ez a megoldás tűnik a leginkább reálisnak. A dilemmát úgy érdemes megfogalmazni, hogy lehet-e úgy szociális bérlakásszektort működtetni, hogy nincs üzleti bérlakásszektor? Merthogy ma nincs ilyen Magyarországon! Az olyan bérlakás-tulajdonos is fehér holló, akinek legalább három-négy lakása van. Ha ennyire széttöredezett a piac, akkor az ellenőrizhetetlen, szabályozhatatlan, és persze nem is adóztatható normálisan. Ausztriában, Németországban, Svájcban vagy Anglia nagyvárosaiban sok ezer lakással gazdálkodó, nyereség-orientált professzionális üzleti vállalkozások uralják a bérlakáspiacot, és ebbe épült be évtizedek során egy rászorultsági alapon működő, szociális szempontokat érvényesítő állami/városi lakáspolitika. Ebbe az irányba kellene menni.

A teljes cikk a Mozgó Világ 2020. januári print változatában olvasható el. (nyitókép: nepszava.hu)

Legnépszerűbbek

Kedvencek

Dalos György: Air Berlin, Tschüss! Kis repüléstörténet (a februári számból)

0
Madárlátta nyolcvan euró tűnt fel a bankszámlámon: egy tavaly nyáron megváltott repülőjegy ellenértéke.