A svájci típusú vegyes demokrácia – a képviseleti és a közvetlen demokrácia sajátos keveréke – a világ egyik legstabilabb, gazdaságilag legversenyképesebb és legtisztességesebb államberendezkedése. Mégis alig van ország, amely átvenné a politikai rendszerét. Ennek általunk vélelmezett okaira az írás végén térünk vissza, miután röviden ismertettük a svájci demokratikus berendezkedés lényegét, valamint értékeljük a mellette és ellene felhozott főbb érveket.

1. A svájci „félig közvetlen”, félig képviseleti demokrácia rövid ismertetése

– 8,2 millió lakos, 6,3 millió állampolgár, 5,3 millió választó. Korhatár: 18 év. Megjegyzés: az állampolgársággal nem rendelkező svájci lakosok (a külföldiek) aránya: 25 százalék.

– 26 kanton, kétkamarás, 246 tagú szövetségi parlament, négyéves választási ciklus.

– Népszavazások lehetségesek helyi, kantonális és szövetségi szinten. Az utóbbi negyven évben évente mintegy hat szövetségi szintű népszavazás.

– A szövetségi vagy kantonális törvények kihirdetésük után három hónapon belül népszavazással megtámadhatók. Ehhez – a szövetségi szintű törvények esetén – ötvenezer aláírást kell összegyűjteni.

– Megtámadható az alkotmány is, de ahhoz tizennyolc hónap alatt legalább százezer aláírást kell összegyűjteni. (Emellett minden, a parlament által meghozott alkotmánymódosítást népszavazással kell jóváhagyatni.) Ugyancsak százezer aláírás szükséges valamely népi, tehát nem a parlamenttől eredő törvénykezdeményezésnek a szövetségi parlament elé utalásához. Ez az ún. iniciatíva.

– Érvényességi küszöb egyik fajta népszavazásnál sincs. Az eredmény kötelező és nem évül el.

2. Érvek a vegyes, képviseleti és népszavazásos rendszer mellett

1. a) A részvétel ethosza

Az, hogy a lakosságnak megadatik a részvétel a kormányzásban, csökkenti a lakossági elidegenedést és a közömbösséget. A konkrét népszavazási kérdések körül kialakuló párbeszéd pedig növeli a kölcsönös megértést, és oldja a politikai pártalakulatok hívei közötti, sokszor antagonisztikusnak látszó ellentéteket. Mindez erősíti az egyének közötti kapcsolatokat, és arra készteti az állampolgárokat, hogy túltekintsenek saját szűk érdekeik mezsgyéjén. Ráadásul a részvétel lehetősége a politika becsületességéről kialakított pozitív kép fontos forrása.

Mindezt többen megkísérelték számszerűsíteni is. Alois Stutzer és Bruno Frey svájci szociológusok 2006-ban megmérték a népszavazási döntések gyakorlati hasznának hatását, másrészt a döntésben való részvétel lehetőségének hatását a Svájcban élők közérzetére [4]. Kimutatták, hogy a részvétel puszta tényéből eredő közérzeti haszon nagyobb, mint a népszavazási döntések gyakorlati haszna. A mérések két módszere: 1. a Svájcban élő, szavazati jog nélküli külföldiek és a szavazati joggal rendelkező állampolgárok közötti attitűdkülönbség kimutatása; 2. a szavazati joggal rendelkező állampolgárok közérzetét befolyásoló tények hatásának szétszálazása többváltozós regressziószámítással. Az eredmények közül a leglátványosabb, hogy a félig közvetlen demokrácia eszközeivel hozott döntések összesített (tehát gyakorlati + közérzeti) hatása az állampolgárok esetében háromszorosa a szavazati joggal nem rendelkezőknél mérhetőnek, akik csak a döntések gyakorlati hasznát élvezik.

Érdekes eredményt hozott egy másik, a kantononkénti különbségek alapján végzett felmérés is [2, p. 91.]. A felmérés készítői a kantonok között egyetlen szempont szerint tettek különbséget: hogy mely kantonokban lehetséges a kantonális költségvetés népszavazásos úton történő befolyásolása, és melyekben nem. Méréseik szerint azokban a kantonokban, ahol lehetséges, az adóhátralékok mintegy harminc százalékkal alacsonyabbak, mint ott, ahol a költségvetés népszavazással nem befolyásolható.

1. b) A közpénz pazarlásának fékje

A költségvetésről tartott népszavazást biztosító és az azt nem megengedő kantonok összehasonlítása alapján megállapítható, hogy a költségvetési kérdésekben tartható népszavazás fékezi a választások előtti túlköltekezést [1, p. 16.]. A közösségi költségvetés fejenkénti összege tíz százalékkal alacsonyabb [2, p. 83.]. A közeladósodás mértéke huszonöt százalékkal kisebb ott, ahol költségvetési kérdésekben is tartható népszavazás [2, p. 96.]. A közszolgáltatások is lényegesen hatékonyabbak ott, ahol költségvetési kérdésekben tartható népszavazás [2, p. 99.].

1. c) Az átgondolt törvényalkotás kulcsa

A parlament által hozott törvények népszavazásos felülbírálatának lehetősége élénkíti a pártok és a közvélemény kapcsolatát. Egyszersmind arra készteti a parlamenti erőket, hogy a törvényeket közösen, a többség számára elfogadható kompromisszumokkal dolgozzák ki. A népszavazás mint hatékony eszköz teszi Svájcot a konszenzuszos demokrácia mintaországává.

1. d) A politika legitimitásának járulékos záloga

Hanspeter Kriesi szerint: „A közvetlen demokrácia intézményeit kiépítő államokra jellemző nagyobb állampolgári elégedettségi szint nem csupán ezen országok jobb teljesítményéből fakad, hanem az ilyen eljárásrenden alapuló és ezért nagyobb legitimitású közpolitikai döntések közvetlen eredménye. A közvetlen demokrácia eljárásrendje alapján meghozott politikai döntések igazságosabbnak tűnnek a polgárok szemében” [1, p. 16.].

1. e) A gazdasági haszon

A pénzügyekben népszavazást engedő kantonokban az egy keresőre jutó termelési érték – ceteris paribus, azaz minden más tényező egyezése mellett – 3,6 százalékkal magasabb, mint azokban, amelyekben ez nem lehet népszavazás tárgya [2, p. 105.].

3. Érvek ellene – avagy az aggályok

1. a) Káosz és jogbizonytalanság?

Nem, mert „a svájci demokrácia intézményi berendezkedése és a politikai elitek mobilizálási és kommunikációs stratégiái előzetesen strukturálják a választók elé kerülő alternatívákat” [1, p. 17.]. Jellemző és tanulságos, hogy a felülbírálható törvények hét százalékára írtak ki népszavazást [3, p. 175.], amelyeknek töredéke bírálta felül eredményesen a megtámadott törvényt. Eszerint az összes törvény alig egy-két százalékát változtatták meg népszavazással [1, p. 7.]. A népi törvénykezdeményezések (az iniciatívák) sem sokkal eredményesebbek: mindössze hat százalékukat fogadták el a népszavazáson.

1. b) Kompetens-e a nép?

Hogyan hoznak megalapozott döntéseket a viszonylag tájékozatlan állampolgárok? 1. A résztvevők a tájékozottabbak közül kerülnek ki (ez az „alkalmatlanok önszelekciója”). 2. Kriesi: „A közvetlen demokrácia gyakorlása nem támaszt túlzott követelményeket az állampolgárral szemben” [1, p. 12. és p. 17.]. 3. Sok esetben komplett, kidolgozott törvényjavaslatok kerülnek a szavazók elé, nemcsak igennel vagy nemmel megválaszolható kérdések, mint itthon. Ám az utóbbi esetekben összefoglaló, tájékoztató anyagok is készülnek – sokszor a svájci szövetségi parlament, kormány, illetve a megválasztott kantonális parlament révén – a konkrét kérdés érveléssel történő eldöntéséhez.

1. c) Belefáradás a politikába?

Igen, még ha lassan is. A részvétel huszonöt-negyvenöt százalékos, és az utóbbi hatvan évben csökkenő tendenciát mutat – akárcsak az általános választásokon. Összehasonlításul ez utóbbi, tehát a parlamenti választáson való részvétel aránya Németországban nyolcvan százalék, Nagy-Britanniában pedig hetvennégy százalék körüli, és nem csökken. Svájcban a célszerűség kedvéért összevont szavazásokat tartanak, egyszerre három-négy kérdésről is. Ezenkívül lehetséges levélben és interneten is szavazni.

1. d) Érdekcsoportok áttörési lehetősége?

Gerber nyomán [5]: „a gazdasági érdekcsoportok képesek lehetnek megakadályozni olyan javaslatok elfogadását, amelyeket elleneznek, de saját javaslataikat már nemigen tudják elfogadtatni”. A népszavazások során „a civil érdekvédő szervezetek hatékonyabbak a status quo megváltoztatásában, míg a gazdasági érdekcsoportok annak megtartásában”.

4. Miért nincs mindenhol ez a fajta „vegyes” berendezkedés?

Talán mert Svájc fejlődése egy fontos szempontból kivételes. Svájcban a történelem fejlődése nem az önkényuralomtól haladt a demokrácia felé – mint szinte mindenütt a keresztény világban –, hanem közösségi irányítású kantonok szövetségeként jött létre. Ők tehát hétszáz éven át finomítgatták azt, amit a világ többi országában csak a legutóbbi időkben harcoltak ki: a demokratikus, de legalábbis a közösségi döntéshozatalt.

A történelmi fejlődésnek ez a sajátossága valószínűleg perdöntő, mert az Amerikai Egyesült Államokra, a másik olyan országra, amelynek életében – még ha nem is szövetségi szinten – fontos szerepet játszanak a népszavazások, ugyanez a fajta kivételes történelmi fejlődés jellemző. A függetlenségi háború óta ők sem kellett legyőzzenek semmilyen császárt, cárt, királyt, tehát a Ranke német történész által még a 19. század közepén is Istentől valónak gondolt uralkodót, hogy a hatalmat – közösségi irányítású régiók („államok”) szövetségét működtetve – a kezükbe vehessék.

5. Az átmenet lehetséges útja

Magyarországon a demokrácia svájci típusú megreformálása égetően fontos volna, hiszen az elmúlt huszonhat év megmutatta: képviseleti demokráciánkban egyik, a választásokon győztes párt sem képes a hatalommal tartósan, visszaélések nélkül, tehát erkölcsösen élni. Széles körű korrupció, eltérített eredményű pályázatok, hatalmi önkény és kivételezés jellemzi a magyar közéletet, immáron huszonéve. A baj pártfüggetlen, a mérték pedig egyre erősödő – úgyhogy a hibát a rendszerben kell keresnünk, és ez a keresés sürgős.

„Magyarországon pártot csak párt hozhat létre” – mondta Lányi András, még az Élőlánc egyik vezetőjeként. Nos, nem kell feltétlenül új párt a fenti új eszmékhez. Létezik ugyanis itthon legalább két formáció, amely mélyen érdekelt a hazai demokrácia megújításában. Egyikük a nevében hirdeti, hogy Lehet Más a Politika – kitalálni azonban kevés olyat tudott, ami valóban újdonság lenne. Ritkábban – vagy talán egyáltalán nem – törvénytelenkedtek, mint a nagy pártok, az igaz; de az is igaz, hogy ez kevésnek bizonyult az üdvösséghez. Most éppen négy százalékon állnak… Ha ők felvállalnák a demokráciának ezt a kiemelkedően sikeres válfaját, akkor valóban másképpen politizálnának, mint a mindenkori kormányzati hatalom korrupcióban szügyig gázoló birtokosai. Biztosra vehető, hogy az új, tisztességesebb rendszerre való törekvést, mint a javukra szóló különbséget, méltányolná a publikum.

Létrejött továbbá egy másik formáció, a Momentum Mozgalom. Ők egy sikeres népszavazási kezdeményezésnek köszönhetik az ismertségüket, amelyet két, további népszavazás elindítási szándékával erősítettek meg. Újabb kérdéseiket azonban a Nemzeti Választási Bizottság, ez a végső soron a kormány által jelölt tagokból álló testület, alkalmatlannak nyilvánította.

Ha van olyan politikai erő, amely létezésével érdekelt a svájci típusú népszavazás magyarországi intézményesítésében, akkor ez a két párt, az LMP és a Momentum, bizonyosan az. A demokrácia fentebb röviden ismertetett „svájci modellje” azonban nem csupán e két formáció számára jelenthet előnyt. A felmérések azt mutatják, hogy a magyar közélet megítélése mind itthon, a hazai választók körében, mind külföldön, lesújtó. Az a politikai erő, amely bevezeti a svájci modellt, mindennél hitelesebb módon bizonyítja törekvését a tisztességre és elkötelezettségét a mai áldatlan helyzet korrigálására. Ezzel nem csupán gyökeresen újat, de egy olyan demokratikus döntési formát honosítanának meg, amely stabilizálná, korrupciómentessé, kulturálttá és takarékossá tenné a törvényhozást és a magyar állam működését. Svájc példája – ahol a maihoz hasonló, vegyes rendszer (a képviseleti és a közvetlen demokrácia elegye) százötven éve létezik – egyértelműen ezt bizonyítja.

Bibliográfia

1. 1. Hanspeter Kriesi: Közvetlen demokrácia. Svájc esete. Megjelent: Enyedi Zsolt (szerk.): A népakarat dilemmái. Budapest: DKMKA – Századvég, 2009.
2. 2. Gebhard Kirchgässner, Lars P. Feld, Marcel R. Savioz: Die direkte Demokratie. Basel, Helbing und Lichtenhahn, 1999.
3. 3. Bakó Bea: Mennyit rólunk, nélkülünk? Iustum Aequum Salutare IX. 2013. 3., 167–185.
4. 4. Alois Stutzer, Bruno S. Frey: Political participation and procedural utility: An empirical study (2006). European Journal of Political Research 45: 391–418.
5. 5. Elisabeth Gerber: The Populist Paradox. Princeton, NJ: Princeton University Press, 1999. Az erről szóló könyvismertetés: http://press.princeton.edu/titles/6750.html

A megállapítások forrásai:

– a stabilitásról l.: http://info.worldbank.org/governance/wgi/#home

– a versenyképességről l.:

http://www.portfolio.hu/gazdasag/magyarorszag_csunyan_leszerepelt_a_versenykepessegi_rangsorban.237930.html

– a tisztességességről l.: http://www.transparency.org/news/feature/corruption_perceptions_index_2016

Kép forrása: http://www.dailymail.co.uk

Nemrég kerültek kezembe Soros Tivadar eredetileg eszperantóul írt, később angolra, majd magyarra fordított emlékiratai, melyekben a Budapesten töltött 1944-es év során átélt élményeiről ír rendkívül színesen és fordulatosan. Volt mire alapoznia, hiszen 1944. március 19-től kezdve nem volt olyan nap, amikor hétköznapi mércével mérve valami rendkívüli ne történt volna vele és családjával.

Az emlékiratokat olvasva jutott eszembe Goffman „diszkrepáns szerep”-elmélete, mely azt a fajta, látszólag hamis identitást írja le, melynek lényege, hogy valaki másnak mutatkozik, miközben a mélyben nagyon is vállalja eredeti identitását. A paradoxon abban áll, hogy minél inkább tagadja az ember a saját identitását, annál inkább azonosul eredeti önmagával.

Rendkívüli körülmények kellenek ahhoz, hogy valaki képes legyen önmaga „kettéhasítására”, és nem kérdés, hogy 1944-ben Budapesten ezek a körülmények fennálltak. A visszaemlékezés azért érdekes, mert nemcsak megismerteti, hanem meg is érteti annak az embernek a hősiességét, akiből egyébként teljességgel hiányzanak a hősies vonások. Soros Tivadarból a helyzet hozta ki a hős szerepét, amelyet fantasztikus humorérzékkel, a szenvedők és az üldözöttek iránt érzett mély együttérzéssel teljesített, megmentve ezzel sok száz ember életét.

Akit a sors megkímélt attól, hogy átélje a meghasadt identitás paradox kettősségét, azt a diszkrepáns szerepjáték belső ellentmondásossága első pillantásra megriasztja és megrémíti, hiszen ugyanezt a kettős játékot játsszák a kémek, besúgók, renegátok, akiknek nincs jó hírük, egyiknek sincs nagy becse a társadalomban. Zsidóként 1944-ben Budapesten azonban nem lehetett másként életben maradni, mint annak belátásával, hogy felül kell kerekedni a kíméletlen és gátlástalan ellenfélen.

Az esettanulmánynak különös aktualitást ad a kormány által szervezett, pénzelt és irányított morális pánik, amely Soros Tivadar fiát, az 1944-ben Budapesten bujdosó Soros Györgyöt első számú közellenségként mutatja be. A kampány önmagában is visszatetsző, de még inkább az, ha belegondolunk, hogy 2017-ben ugyanott zajlik, ahol Soros Tivadart és családtagjait hetvenhárom évvel korábban halálra szánták, csak azért, mert a zsidótörvények értelmében zsidónak minősültek.

Minden ember egyszeri és megismételhetetlen lény, de senki sincs, akiben ne térnének vissza elődei, akiben nincsenek ott azok, akikkel közös a sorsa. A társadalmi identitás a születéskor készen talált, az elődök által kommunikációs úton átörökített azonosulási minta, mely lehetőséget ad a felnövekvő egyénnek, hogy biztos pontot találjon a magának az emberek árjában.

Az emberek közötti rendszerezés kiindulópontja a név, amelynek jelöltjei egy-egy csoport tagjait foglalják magukba. A személy azonosulásának alapja a saját csoport neve, mely a saját csoport és az idegen csoportok tagjai perspektívájából lehetővé teszi a személy beazonosítását.

Ami azonosulás az egyén szempontjából, az mások számára alkalom az azonosításra. Az azonosítást lehetővé tevő jelek, mint a jelek általában, a fizikai világból származnak, de jelentésük túlmutat a fizikai mozzanaton, amelyből egyes esetekben analógiásan következik a jelentés, más esetekben a jelentés csupán a jelhasználók konszenzusán múlik. Jelentéshordozó lehet az anatómiai értelemben vett test egésze vagy bármelyik része, a bőr, a szem, a haj színe, az arc, a szem, az ajak nyílása. A test „kulturális anatómiájának” tartozékai az öltözék, az ékszerezés, a bőr tetoválása. Azonosítás támpontja lehet a viselkedés és a beszéd (Csepeli, Örkény, Székelyi, 1999).

Az identitás jeleinek készlete jellegzetesen különbözik aszerint, hogy a jeleket a személy a saját csoport tagjainak azonosítására használja, vagy a jelek idegenek (más csoportok tagjai) azonosítására szolgálnak.

A társadalmi identitás kutatóit megosztja a kérdés, hogy az azonosulás és azonosítás jelei természetesek-e, vagy sem. Az esszencialista felfogás hívei azon az állásponton vannak, hogy az identitás jelei analógiásan utalnak a személy hovatartozására, aki ezeket a jeleket nem tekintheti nem létezőnek, legfeljebb leplezheti őket. A konstruktivista felfogás szerint az identitás szülője a kollektív képzelet, s az azonosítást szolgáló jeleknek nincs lényegi közük a csoporthoz, amelyre az azonosítók szemében utalnak (Brubaker, 2016, Feischmidt, 2010).

A társadalmi identitás csoportosításon alapuló működési mechanizmusa óhatatlanul felveti azt a kérdést is, hogy beszélhetünk-e egységes emberi nemről, vagy sem. Darwin evolúciós elmélete alapján kijelenthetjük, hogy a ma élő emberek egységes fajt képeznek, amelynek tagjai mintegy

harmincezer éve élnek a Földön. A Homo sapiens Afrikában jelent meg, ahonnan a fajhoz tartozó leszármazottak csoportosan szétrajzottak a világ minden részébe.

A szétrajzás során az egyes csoportok között nyelvi, viselkedési különbségek jöttek létre, melyek nemzedékről nemzedékre átadódva tovább mélyítették a különbségeket. A saját csoport által beszélt nyelv szavai szemantikus univerzumot teremtettek, amelybe bekapcsolódnak a születő új nemzedékek tagjai is, éltetve a csoportra sajátosan jellemző közösségi diszkurzív teret. A szemantikus univerzumban a név lesz a saját csoport és a másik csoport közötti megkülönböztetés eszköze, mely főnevek jelzőiként használva elgondolhatóvá teszi a saját csoport valóságát.

E csoport valóságának középpontjában a „mi” személyes névmás áll, szemben az „ők” személyes névmással, amely az idegeneket jelöli. Az emberek kezdetben nem nagy létszámú, száz-százötven fős csoportjai nomád életmódot folytattak, majd később, létszámban megnövekedve, erőforrásokban gyarapodva, letelepedtek, és területet foglaltak. Azok a csoportok maradtak meg, és növekedtek, amelyek saját tagjaikkal szemben képesek voltak megkövetelni a maximális szolidaritást, amely határesetekben megkövetelte az önfeláldozást. Ezt a fajta szolidaritást nevezi az evolúciós biológia „parochiális altruizmusnak”, amely a túléléshez szükséges evolúciós örökség (Smith, Szathmáry, 2012).

A csoportok sosem voltak egyedül, elkerülhetetlen volt az idegenekkel való találkozás, amely az eltérő anatómiai és kulturális konfigurációk miatt óhatatlanul és kölcsönösen csodálkozást, riadalmat, félreértéseket és végső soron agressziót váltott ki a felekben, különösen akkor, ha az egyik vagy másik csoport csábítást érzett a nők és más javak elragadására, megszerzésére. Hérakleitosz írja nevezetes 53. töredékében, hogy „a háború mindennek atyja, mindennek királya, és egyeseket isteneknek tüntetett fel, másokat embereknek, egyeseket szolgákká tett, másokat szabadokká”. Heidegger a töredéket értelmezve úgy látja, hogy az ókori gondolkodó „háború” szava nemcsak és kizárólag a véres csoportközi konfliktust jelenti, hanem mindent, ami szembenállás. A szembenállásban a csoportok mintegy negatív tükröt tartanak egymás elé, kölcsönösen ráéreznek arra, hogy mi az, ami nem része identitásuknak (Heidegger, 1992).

A szembenállás mint identitásképző alapmechanizmus mind a mai napig az emberi csoportosulások meghatározója. Carl Schmitt hívja fel a figyelmet arra, hogy az ellenség–barát megkülönböztetés milyen különös jelentőséget nyer a politikai életben, hiszen ez az egyetlen szempont, amelynek mentén a hatékony politikai cselekvéshez szükséges tömegerő létrehozható és fenntartható (Schmitt, 2002).

A csoportközi megkülönböztetés terében történő találkozások akkor következnek be, ha a felek egymás identitását a számukra hozzáférhető jelek dekódolása révén „megfejtik”. Ehhez természetesen előzetes tudással kell rendelkezniük, amelynek hiányában süketek és vakok lennének a jelekre, vagy félreértelmezhetik őket. A sikeres dekódolás másik feltétele, hogy partnerük, amint arra Goffman felhívja a figyelmet, őszinte legyen, ne akarja leplezni saját identitását akár eltitkolás, akár félrevezetés révén (Goffman, 1999).

A hamis önbemutatás iskolapéldája a szélhámos, aki a másik elvárásainak, vágyainak elébe megy, hihetően, de őszintétlenül mutatja be magát a találkozás során. Egészen más eset, amikor a személy önmaga identitását titkolva az eredeti identitással összeegyeztethetetlen jeleket vesz fel, amelyek dekódolása a másikat teljes tévedésbe ejti partnere identitását illetően.

Goffman terminológiáját használva diszkrepáns szerepnek nevezzük azt a sugallt identitást, amely tudatosan és szándékosan megtéveszti a másikat, azt a hitet keltve benne, hogy partnere nem tagja az ellenséges csoportnak, hanem éppen ellenkezőleg, az ő saját, baráti csoportjának tagja. Goffman eredetileg a kém szerepére dolgozta ki a diszkrepáns szerep elméletét, de közelebbről megnézve ez az elmélet minden olyan esetre alkalmazható, amikor egy személy azt színleli, hogy a saját csoportjához képest egy másik, ellenséges csoport tagja, miközben megmarad a saját csoportja tagjának. Sőt, minél inkább másnak látszik, mint ami, annál inkább az, ami. A diszkrepáns szerep kommunikációjának lényege, hogy a személy eltitkolja azokat a sugallt identitással összeegyeztethetetlen jeleket, amelyek alapján a másik, ellenséges csoport tagja rájöhetne arra, hogy kivel is áll szemben. A diszkrepáns szerep belső feszültségét csak fokozza, hogy a személy nem rejtőzködik a saját csoportja tagjai előtt, hanem vállalja a velük való szolidaritást.

A diszkrepáns szerep páratlanul tanulságos esettanulmányaként olvasható Soros György édesapja, Soros Tivadar önéletrajza, melyben a szerző elmondja, hogy miként élte túl a családjával Budapesten 1944. március 19. és 1945. január 18. között a zsidók számára oly életveszélyes időszakot.

Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállását követően Horthy kormányzónak, hacsak nem akart lemondani, nem maradt más választása, mint egy új, németbarát kormány kinevezése. Az új belügyminiszter, Jaross Andor már április 7-én kiadta az 1944. évi 6163/18944. B. M. res. rendeletét a zsidók lakhelyének kijelölése tárgyában, mely szerint „a magyar királyi kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól”. A szavakat tettek követték. 1944. július 8-ig a magyar államigazgatás és a csendőrség közreműködésével a főváros kivételével Magyarországról a Német Birodalomban létesített halál- és munkatáborokba deportáltak minden zsidónak minősített magyar állampolgárt, csecsemőket, aggokat, asszonyokat, férfiakat.

Nemzetközi nyomásra Horthy a Budapesten élő zsidók deportálását megakadályozta. Az üldöztetés, megfélemlítés, fenyegetettség azonban megmaradt, sőt fokozódott az október 15-i nyilas-hatalomátvételt követően, amikor a németek a kormányzót lemondatták, és Németországba hurcolták.

Soros Tivadar diszkrepáns szerepe az 1944-es év budapesti világában született. A magyar királyi kormány április 7-én kiadott rendelete rá is vonatkozott. Ennek kapcsán el kellett gondolkoznia arról, hogy mit kell titkolnia. „Ki a zsidó?” – teszi fel a kérdést. A belügyminiszter rendelete messzemenően homogenizálta a „zsidó” név által jelölhető populációt. A rendelet nem tett különbséget a zsidónak minősített személyek alcsoportjai között, akik lehettek vallásosak vagy vallástalanok. A vallásosak között voltak az ortodox vallási szokásokhoz ragaszkodók, de lehettek olyanok is, akik megreformált keretek között élték meg hitüket. Egyesek askenázi, mások szefárd eredetűeknek vallották magukat. A vallásukat elhagyó zsidók között voltak ateisták, de voltak olyanok is, akik áttértek valamelyik keresztény felekezet kötelékébe. A zsidótörvények által zsidónak minősítettek között egyeseknek volt valamely semleges ország budapesti képviselete által kibocsátott védlevelük, mások pedig szerezhettek kormányzói mentesítést. Külön esetet képeztek azok, akiknek házastársa semmilyen értelemben nem volt zsidó, és végül sokan, ha nem is elegen, voltak olyanok is, akik nem minősültek zsidónak, de a közvélemény „zsidóbérencnek” tartotta őket együttérzésük, segítőkészségük okán.

Mindez azért volt fontos Soros Tivadar számára, mert amikor a diszkrepáns szerep álcája mögé bújt, olyan jeleket kellett választania, amelyek láttán semelyik alcsoport sem juthatott róla senki eszébe. Másfelől az is fontos volt, hogy az egyes alcsoportok tagjai felismerhessék benne a sorstársat, hiszen csak így tudott segíteni rajtuk, már aki akarta, hogy segítséget kapjon. Egyszerre kellett tehát nem zsidónak és zsidónak lennie.

Milyen stratégiák között választhattak a magyar királyi kormány üldözöttjei? A többség abba a hitbe ringatta magát, hogy az állam, amelynek polgára, megvédi, és nem engedi, hogy bántódása essen. Ezt a hitet ugyan az egyre szorongatóbb zsidóellenes intézkedések és az egyre uszítóbb retorika ellenére nehéz volt fenntartani, de a közelítő Semmi borzongató érzésével szemben sokakban oldotta a kognitív feszültséget. Az engedelmeskedés alternatívájaként merült föl az elrejtőzés lehetősége, mely mind a rejtőzködő, mint az őt elrejtő számára kockázatos volt, hiszen a városban hemzsegtek a leselkedők és a feljelentők, akik minden gyanús jelre rohantak a rendőrségre vagy a nyilas pártirodára. Felmerült az álcázás lehetősége. Különösen jól beváltak az egyenruhák vagy azok tartozékai. Nyilas karszalag, katonatiszti egyenruha, bátrabbak esetében német SS-egyenruha. Sokan megpróbálkoztak a vesztegetéssel. A deportálást megelőzően Kasztner Rezső ambiciózus tárgyalásokba kezdett Eichmann-nal, amelynek vége ezerhétszáz zsidónak minősített személy megmenekülése lett, őket vonaton vitték ki Bergen-Belsenbe, majd onnan később Svájcba (Kádár, Vági, 2001). Bevált menekülési stratégia volt a kórházba vonulás, súlyos betegség színlelése. 1944-ben a korábbi évekhez képest megnőtt Budapesten az öngyilkosságok száma. Nem kérdés, hogy növekedés oka az volt, hogy sok zsidónak minősített ember az öngyilkosságba menekült a várható megpróbáltatások elől.

A legbátrabbak az ellenállást választották, és ezzel kihívták a hatóságok és a velük rokonszenvező német cinkosok rosszallását és bosszúját.

Átgondolva a budapesti zsidók számára lehetséges, választható stratégiákat, Soros Tivadar úgy döntött, hogy a diszkrepáns szerepet választja. Mint írja, „tisztán láttam, a következő pár hónapot csak akkor élhetjük túl, ha nem zsidóként élünk”. Úgy döntött, hogy feladja identitását, s egy budapesti, keresztény középosztályhoz tartozó polgár bőrébe bújik, és ennek megfelelően cselekszik két fia, felesége, anyósa és anyja is. Következésképpen a feladat maga és családtagjai számára a keresztény papírok beszerzése volt, amelyek kor, súly, szemszín szerint megegyeztek a papírokat felmutató személyek jegyeivel.

Mielőtt a döntést meghozta volna, Soros Tivadarban felmerült a kérdés, hogy „nincs-e valamilyen külső jegy, mely elárulná zsidóságunkat? Nincsenek leplezhetetlenül zsidó arcvonásaink? Mélabús tekintetünk, hangsúlyaink, taglejtéseink nem tanúsítják zsidó mivoltunkat?” A válasz tagadó volt. Soros Tivadar ösztönösen elvetette az esszencialista identitás elméletet, rámutatva, hogy „a zsidóságot csak a kötelezően előírt ismertetőjegy, a sárga csillag teszi láthatóvá. Ha nincs csillag, nincs zsidó azonosítás sem.”

A gondolatot tett követte. Új nevet szerzett. Szabó Elekként élte tovább életét. Átköltözött a XI. kerület Szentimrevárosnak nevezett negyedébe, mely a budapesti keresztény középosztály fellegvárának számított. Ebben a városrészben jóval kisebb volt a valószínűsége annak, hogy az itt élők közül bárkit zsidóként azonosítsanak. A biztonság kedvéért bajuszt növesztett, és megszólításkor a dzsentrisen hangzó Lexi nevet részesítette előnyben. Az álcázás oly jól sikerült, hogy új szomszédja, egy nyilas államtitkár a tőle kapott bort iszogatva ábrándozhatott a csodafegyverről, amely majd megfordítja a háború menetét. Felesége neve Besenyei Júlia lett, aki a legenda szerint régi magyar nemesi család sarja volt, negyvenéves korára pártában maradt, a háború előtt és alatt gépírónőként Berlinben dolgozott egy nagy cégnél. Egy bombázástól ideg-összeroppanást kapott, megbetegedett, elbocsátották. Hazajött gyógyulni Magyarországra. A fiú, akit sok évvel később Soros Györgyként ismert meg a világ, Balázs Zoltánként kezdett új életet. Új nevet kapott a másik fiú, Pali is.

A család tagjait a családfő különböző lakásokba szórta szét, mindenkit felszerelt a megfelelő keresztény papírokkal, amelyek arzenálja impozánsan nagy volt. Ennek része volt a születési anyakönyvi kivonat, a keresztlevél, az egyházi házasságot tanúsító igazolás, a munkakönyv, a katonakönyv, a leventeigazolvány, a fényképes villamos- és buszbérlet. Különös becsben volt a Vitézi Rendhez való tartozást igazoló oklevél, amelynek hamisítását a hamisítószakma királya tetemes felárral végezte. A német papírok is hasznosak voltak, mivel azoknak jobban hittek az igazoltatók, akiknek némettudása korántsem állt biztos alapokon, de a szövetségi hűség nem engedte, hogy tudatlanságukat bevallják.

A diszkrepáns szerep két, egymásnak ellentmondó identitás eljátszását jelentette. Egyfelől lehetővé tette a nem zsidóként való mutatkozást a nem zsidók előtt, másfelől nem zárta ki a zsidóként való mutatkozást a zsidók előtt. Ez utóbbi azért volt fontos, mert másként nem lehetett volna átadni a sikeres rejtőzködés know-how-ját azoknak, akik a Soros Tivadar által követett stratégiát választották.

A diszkrepáns szerep stratégiája folyamatos belső feszültséget, állandó éberséget igényelt. A katolikusként rejtőző nőknek meg kellett tanulniuk a katekizmust, hogy bármilyen alkalommal felelni tudjanak az identitásukat firtató keresztkérdésekre, elejét véve ezáltal a gyanúsítgatásoknak. Férfiak esetében a zsidó identitás gyanújának elhárítása nem volt ilyen egyszerű. A nyilas-hatalomátvételt követően a zsidók után szaglászó pártszolgálatosok kedvenc eljárása volt a lemeztelenítés, amely a zsidó férfiak esetében rituálisan megkövetelt körülmetélés miatt egy szempillantás alatt lehetővé tette a beazonosítást. Erre az esetre is volt azonban megoldás. Kórházaktól személyre szóló orvosi bizonyítványt lehetett beszerezni, ez igazolta, hogy az adott személy a „phimozis” nevű születési rendellenességben szenvedett, amelyet a nemi szervén lévő előbőr sebészeti eltávolítása révén korrigáltak. A rokonság férfi tagjai be is szereztek ilyen igazolásokat, amelyeket átvéve Soros Pali aggódva jegyezte meg, hogy „nem volna kissé feltűnő, ha mi, öt őskeresztény, igazoltatáskor mind előkapnánk a zsebünkből egy fitymaműtétről szóló papírt? Nem volna az egy kicsit sok?”

A diszkrepáns szerep a macska-egér harc minősített esete, amikor az egér úgy menekül el a macska elől, hogy macskának álcázza magát, miközben az egerek nagyon is tudják, hogy közülük való. Az evolúciós biológiában ezt a viselkedést nevezik mimikrinek. A mimikri az evolúció által jutalmazott alkalmazkodási forma, amely megkönnyíti azoknak a fajoknak a túlélését, amelyek felveszik vagy utánozzák más élőlények megjelenési mintáit, színét, alakját, szagát, jellegzetes viselkedését.

Emberi lények esetében a mimikri kockázatos vállalkozás, hiszen soha senki sehol nem lehet biztos abban, hogy nem fog lelepleződni. Egy olyan társadalmi közegben, amelyet mélyen áthat az antiszemitizmus, kiváltképp nehéz lehetett zsidóként elrejtőzni. Az első számú fenyegetést az antiszemita törvényeket hozó államot állásuknál fogva képviselő rendőrök és közigazgatási alkalmazottak jelentették. Róluk azonban lehetett tudni, hogy ellenségek, bár akadtak közöttük olyanok is, akik segítettek. A fő veszély forrása a zsidótörvények által nem érintett lakosság volt. Közülük bárki bármikor gyanút foghatott, és a gyanú alapján névtelenül feljelentést tehetett a rendőrségen, amely haladéktalanul cselekedett. Kiváltképp tartani lehetett a házmesterektől, akik a gondjaikra bízott házakban élet és halál urai voltak. A szomszédokban sem lehetett megbízni, akik a zsákmányra éhesen nem voltak restek feljelentő leveleket írni.

A diszkrepáns szerep megélése 1944 vérzivataros hónapjaiban Budapesten folyamatos lelki feszültséggel járt, hiszen egy pillanatra sem lankadhatott az éberség, állandón résen kellett lenni a bárhonnan bármikor lecsapó veszélyekkel szemben, amelyek a leleplezéssel fenyegettek. Egészében véve mégis azt lehet mondani, hogy a zsidónak minősített emberek megmenekülésére ez a stratégia adta a legnagyobb esélyt.

Soros Tivadar s a hozzá hasonlóan a diszkrepáns szerepet választó ezrek esetei azt mutatják, hogy az identitást magyarázó elméletek között az esszencializmus és a konstruktivizmus elméletei egyaránt és együttesen érvényesek. Az is nyilvánvaló, hogy az identitás a társak befolyásolására alkalmas eszköz, amely akkor éri el a kívánt célt, ha jeleinek dekódolásáról a személy előre gondoskodik.

A diszkrepáns szerep megerősíti a saját csoporthoz való tartozás érzését, alkalmat ad a szolidaritás kifejezésére, miközben arra is megtanít, hogy a határok a saját csoport és a másik csoport között átjárhatók. A külső és a belső perspektívák együttes kezelése és kényszerű megélése olyan tapasztalatot ad, amely a kényszerhelyzet elmúlása után is megmarad, és a jövő kihívásaihoz is erőt ad.

A rettenetes 1944-es év eseményei nem a semmiből jöttek. Az üldöztetéssel, megkülönböztetéssel, jogfosztással a múlt tért vissza, mely nem múlt el, bár sokan úgy hitték, hogy a diadalmas 19. századdal a zsidók számára oly gyötrelmes múltnak is egyszer s mindenkorra vége szakadt. Yuri Slezkine „zsidó évszázadnak” nevezi az emancipációt követő időszakot, amikor a zsidók számkivetettekből a modern kor éllovasaivá váltak. Korábban ellátott különleges feladataik a halál, a betegség, a pénz, a szórakoztatás, az ékszerkészítés specialistáivá tették őket, ami eleve meghasonlott identitást eredményezett, hiszen egyszerre voltak kívül és belül a társadalomban.

A zsidókat a többség idegeneknek látta, hiszen nem értették a nyelvüket, rítusaikat, szokásaikat, különállásukat, miközben a zsidók nagyon is ismerték a többség titkait. A modern társadalmat mintha a zsidóknak találták volna ki, hiszen a korábbi diszkrepáns társadalmi helyzetüknek megfelelően kommunikációkészek, írástudók, gyors felfogásúak és mozgékonyak voltak. A „zsidó évszázada” Közép- és Kelet-Európában virradt fel, ahol a törzslakosság körében eleve kevesen voltak a városlakók, az írástudók, a kapitalizmus szellemére fogékonyak.

Slezkine helyesen hangsúlyozza, hogy Közép- és Kelet-Európába nem a zsidók hozták el a Nyugat-Európa felől feltartóztathatatlanul nyomuló modern értékeket és intézményeket, ők mindössze az első között éltek a lehetőségekkel, s lettek ezáltal sikeresek és gazdagok.

A sikerük lett egyben a tragédiájuk oka. A modernizáció a kelet-közép-európai térségben a nemzeti ébredést is magával hozta, mely a modern gazdasági és társadalmi átalakulás zsidó szereplőit is magával sodorta. Ez a folyamat talán sehol nem ment végbe oly elemi erővel és gyorsasággal, mint az Osztrák–Magyar Monarchia magyar felében, ahol az 1867-ben megalkotott törvény ereje folytán emancipált modern zsidók magyarrá akartak válni, szinte szerelembe esve Petőfi Sándorral, Arany Jánossal, és legfőképpen Ady Endrével, miközben nem vettek tudomást az iskolázatlan, a nemzeti magaskultúra teljesítményeiről mit sem tudó, ám nemzeti érzésektől átitatott tömegről. E tömeg tagjaiban ott élt a kapitalizmusból kimaradtak szorongása, melyet a korábban háttérbe szorított, kirekesztett zsidók üstökösszerű kiemelkedése váltott ki belőlük. Örkény István egyik egypercesében zseniálisan jelenítette meg ezt a fájdalmas meg nem értést a munkaszolgálatos elit értelmiségi és a magaskultúrában járatlan német keretlegény között (Örkény, 1968).

„– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

– Ki volt az? – kérdezte a német őr.

– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

– Kik ezek? – kérdezte az őr.

– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?

– De ismerem – mondta a német őr.

– És Rilkét?

– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.”

A nemzeti szerelem (melyről csak később derült ki, hogy egyoldalú) diszkrepanciát vitt a zsidó identitásba, amely korábban egyértelmű és biztonságos menedéket kínált az ellenséges nem zsidó környezetben. A nemzetállamban sikeresen érvényesülő zsidók magyarokká váltak, de akár akarták, akár nem, a nem zsidók szemében zsidók maradtak. A nürnbergi törvények és közép-európai klónjaik nem tettek különbséget a problematizált modern vagy a problémátlan, hagyományos zsidó identitás között, s ebben követték a nemzeti többség antiszemita érzületeit.

Magyarországon az 1867-ben kezdődő „zsidó évszázad” 1944-ben tragikusan véget ért. Kiderült, hogy az időközben önállósult, megcsonkult ország frusztrált magyarjai a magukat magyarnak érző és tudó zsidókhoz idegenként viszonyulnak, akikre nem vonatkoztatták ugyanazokat az erkölcsi elveket, mint a saját nemzeti csoportjukra. Az állampolgári közösségen belül maradtak között igen kevés számú kivételt leszámítva nem voltak olyanok, akikben Darwinnal szólva oly magas fokon élt volna „a hazafiasság, hűség, engedelmesség, bátorság és együttérzés szelleme”, hogy a törvény erejével zsidónak minősített társaikat megsegítsék. A sorsdöntő órában az üldözöttek magukra maradtak.

Az első világháború elvesztését és a trianoni békeszerződéssel elnyert, keserű szájízzel fogadott állami függetlenséget követően felerősödött antiszemita propaganda eredményeként nem bomolhatott volna fel oly könnyen az állampolgári közösség, ha a zsidónak minősített kisebbség egyenletesen oszlott volna el a társadalom minden rétegében. A modernizációs versenyben azonban, mint láttuk, a zsidók hatalmas előnnyel indultak a rendi eredetű, a kapitalizmushoz nehézkesen vagy egyáltalán nem alkalmazkodó társadalmi többséggel szemben, s időközben az előny nemhogy csökkent, inkább nőtt. Ernest Gellner „szociális entrópia rezisztenciaként” írja le azt a folyamatot, amelynek során a feudalizmusból a kapitalizmusra áttérő társadalom korábban különböző csoportjainak tagjai nem vegyülnek el véletlenszerűen az áttérés folytán kialakult új társadalmi struktúra különböző rétegeiben, hanem az új társadalmi rétegződés egyes pontjain sűrűsödve zömmel együtt maradnak (Gellner, 1983). Karády Viktor kutatásaiból tudjuk, hogy a magyarországi zsidókkal éppen ez történt. Korábbi, elsősorban vallási és nyelvi idegenségük megkülönböztető ereje a polgárosodott helyszíneken, főként a városokban gyengült vagy teljesen eltűnt (Karády, 2000). A középkori antijudaista előítéletek kihunyófélben lévő parazsát a szociális entrópia rezisztencia talaján kibontakozott modern politikai antiszemitizmus a szociális és nemzeti okok miatt frusztrált magyar társadalomban iszonyatos erővel gyújtotta lángra.

Soros Tivadar Budapesten meg tudta szervezni családja és barátai megmenekülését, de hasonló vállalkozásokra vidéken kevés lehetőség volt. A deportálás váratlanul, hirtelen következett be. Adolf Eichmann és Endre László nem hagytak időt az áldozatoknak, hogy felismerjék a helyzetet, amelybe az 1944. április 7-én kiadott 6163/18944. B. M. res. rendelet következtében kerültek. Voltak, akik tudták, hogy mi vár rájuk, de nem hitték, hogy amit tudnak, az be is következik. Erdész Imre írja le Kner Imre történetét, aki elmenekülhetett volna Gyomáról, menekülése fejében átadhatta volna nyomdáját egy nyilas strómannak, de nem tette (Erdész, 2017). Őt előbb, feleségét később deportálták Auschwitzba, testvére munkaszolgálatosként halt meg. Fia, Mihály, belátva, hogy hiába várja apját haza, öngyilkos lett. A család barátjához, Rácz Lajoshoz írt búcsúlevele a Kner család gyomai házának földszintjén berendezett emlékmúzeum vitrinjében olvasható.

„Olyan ember, mint én, nem tudja elfelejteni soha, hogy milyen körülmények között fosztották meg a családjától és még sok mindenki mástól, akiket szeretett. Te igazán tudod azt, hogy ha valaki, akkor én igyekeztem beilleszkedni a magyarságba, és igyekeztem magamnak úgy feltüntetni a dolgot, hogy ami történt, az nem a magyarság bűne volt. Azonban úgy látszik, hogy az én esetemben nem válik be az, hogy az idő mindent meggyógyít. Minél messzebb kerülök időben ezektől a dolgoktól, csak annál tisztábban látom azt, hogy milyen tudatos aljassággal és előre megfontolt szándékkal történt minden. Ha azoknak az embereknek van is bátorságuk, akiknek mindehhez köze volt, hogy a szemembe nézzenek, és úgy is tudnak viselkedni, mintha semmi sem történt volna, én ezt nem tudom tenni. Most már világos előttem, hogy sohasem tudnék ebben az országban nyugodtan élni, és soha többé nem tudnám magam otthon érezni. Tíz hónapig ezzel törődtem csupán, mindent mást félretéve, hogy magammal ebben a dologban tisztába jöjjek. Tudtam, hogy amíg ezt el nem rendezem magamban, addig úgysem lesz nyugtom. Hát nem sikerült. Maradt volna még a kivándorlás, végül ezen gondolkoztam sokat, de aztán rájöttem, hogy ez nem nekem való, ott kint még úgysem tudnák élni, mint itt.”

A holokauszt véget vetett a „zsidó évszázadnak” Kelet-Közép-Európában. Egyedül Magyarországon maradt számottevő zsidó népesség, amelyet az elkövetkező évtizedek megtizedeltek. Vidéken üres, romos, céljukat veszített zsinagógák, elfalazott temetők emlékeztetnek a hajdanvolt eleven polgári zsidó életre. A modernitásdeficit azonban megmaradt a magyar társadalomban. Az elpusztított zsidók után űr maradt, amelyből az egykori „tudatos aljasság és előre megfontolt szándék” elszámolatlansága által táplált szorongás árad. A 2017-ben indult, Soros György nevével fémjelzett magyarországi kampány kiötlőit utolérte a meghasadt identitás. A jelenlegi magyar kormány támogatja Izrael államot, képviselői minden zsidó ünnepen ott ülnek a zsinagógák első soraiban, minden évben megemlékeznek a holokausztról. Másfelől tudják, hogy a múlt nem múlt el. Ezért nem vállalják a szembenézést. A holokauszt bűnét a német megszállókra hárítják. A jelenleg zajló kampány urai nem antiszemiták, de számítanak az antiszemitákra, akik ma az idegenektől félnek.

Ez a kampány a múltból jön és a jövő árnyéka borul rá.

A szöveg a 2017 május 24-én a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete és az MTA közös szervezésében rendezett Code konferencián tartott előadás szerkesztett változata.

Irodalom

Brubaker, R. 2016. Trans: Race and Gender in age of Unsettled Identity. Princeton University Press.

Csepeli Gy., Örkény A., Székelyi M. 1999. Hogyan lesz egy ember cigány? Kritika. 3, 30–32.

Darwin, Ch. 2009. A fajok eredete. Budapest, Typotext.

Erdész Á. 2017. A Kner család és más történetek. Budapest, Osiris.

Feischmidt M. (szerk.) Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Budapest, Gondolat.

Gellner, E. 1983. Nations and Nationalism. Cornell University Press.

Goffman, E. 1999. Az én bemutatása a mindennapi életben. Budapest, Pólya. Ford.: Berényi Gábor.

Heidegger, M. 1992. Az idő fogalma. A német egyetem önmegnyilatkozása. Az idő fogalma. Budapest, Kossuth. Ford.: Fehér M. István.

Kádár, G. Vági Z. 2001. Aranyvonat. Budapest, Osiris.

Karády V. 2000. Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek (1867–1945). Budapest, Replika könyvek.

Örkény I. In memoriam dr. K. H. G. Egyperces novella.

Schmitt, C. 2002. A politika fogalma, Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Osiris–Palas Stúdió–Attraktor. Ford.: Cs. Kiss Lajos.

Slezkine, Y. 2004. The Jewish Century. Princeton and Oxford: Princeton University Press.

Smith, J. M., Szathmáry, E. 2012. A földi élet regénye. Az élet születésétől a nyelv kialakulásáig. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Soros, T. 2002. Álarcban. Nácivilág Magyarországon. Budapest, Trezor. Ford: Ertl István.

Amit tudunk, és amit nem

Tulajdonképpen a feladat egyszerű. Elég Orbán Viktor gondolkodásmódját megérteni. A 2002-es választási vereséget követően Orbán a Fideszt diktatórikus módszerek alkalmazásával vezérelvű, monolit párttá alakította át, amihez hasonló tartósan, egy évtizednél is hosszabb időn át, soha nem működött a magyar történelemben. A Fideszben csak a pártelnök véleménye számít, nincsenek frakciók, irányzatok, ambiciózus, közel egyenrangú helyettesek és az élre törni kívánó ifjútörökök. Ezért van értelme Orbán-korszakról és Orbán-rendszerről beszélni – hasonlóképpen ahhoz, ahogy a történészek Horthy-korszakról és Kádár-korszakról beszélnek. A három autokrata, paternalista rezsim között persze vannak lényeges különbségek is. Horthynak nagyobb volt a mozgástere a nemzetközi politikában, mint akár Kádárnak vagy Orbánnak, viszont – pártok felett álló kormányzóként – kevesebb végrehajtói hatalom koncentrálódott a kezében. Horthy miniszterelnökei számottevő, relatív autonómiával rendelkeztek, Kádár miniszterelnökei viszont csak bábok voltak. Orbán Magyarországon pártelnökként is és miniszterelnökként is korlátlanul szuverén. Csak az országon kívüli külső erőviszonyok korlátozzák.

Ha a populizmust olyan megosztó ideológiának fogjuk fel, melynek lényege, hogy a társadalmat jókra és rosszakra osztja, s a jók, akik a nemzet érdekét képviselik, azok az „egyszerű emberek”, a rosszak pedig a „korrupt elit”-ek, akkor sem a Horthy-rendszer, sem a Kádár-rendszer nem volt populista, ám az Orbán-rendszer nagyon is az. A Horthy-rendszer a „mi” és „ők” ellentétét leginkább a Trianon-probléma, a területi revízió kontextusában értelmezte, vagyis nem belül, hanem kívül kereste az ellenséget; ehhez képest az antiszemitizmus, a kereskedelem és a pénztőke lenézése csak járulékos ideológiaként szolgált. A Kádár-rendszer pedig azért nem volt populista, mert a régi elitet már a Rákosi-rendszer megfosztotta minden hatalmától és társadalmi presztízsétől. Ezt fejezte ki az „aki nincs ellenünk, velünk van” jelszó.

De azért mégsem olyan könnyű koherens módon, tényekkel is alátámaszthatóan feltárni az Orbán-rendszer belső logikáját. Politikusoktól kevés olyan memoárt és őszinte interjút olvashattunk, amely elárulná az egyes döntések hátterét. Azt viszont mindenki látja, hogy Orbán és alvezérei gyakorta nem mondanak igazat sem az okok, sem a célok tekintetében. A miniszterelnök egy alkalommal maga is elárulta, hogy kormánya folyamatosan kettős játékot játszik: pávatáncot jár. Van, pontosabban szólva feltételezhető, hogy létezik még két további fontos magyarázat, amelyről keveset, sőt szinte semmi bizonyosat nem tudunk. Az amerikai politológiai zsargon szóhasználatával ezek a „known unknown” dolgok. Egyfelől nem ismerjük azokat a pszichiátriai-pszichológiai vizsgálati megállapításokat, amelyek az elmúlt két évtizedben születtek az esetenként súlyosan patológiás tüneteket mutató miniszterelnökről.[1] Másfelől nem tudjuk azt sem, hogy van-e alapja azoknak az elmúlt hónapokban megerősödött híreknek, melyek szerint Putyin orosz elnök titkos dokumentumokkal zsarolja a magyar miniszterelnököt. Ha ezekre egyszer fény derül, lehet, hogy mindent egészen másképpen fogunk látni. És végül itt vannak, illetve itt lehetnek az ún. „unknown unknown” tények, vagyis az olyan magyarázó tényezők, amelyek létezését még csak nem is sejtjük. (Egy fontos magyar történelmi példát idézve: 1989 előtt senki sem tudta, hogy a Szovjetunió 1963-tól Magyarországon is tárolt kisebb hatótávolságú taktikai nukleáris fegyvereket, s ezzel alapvetően behatárolta a NATO politikai mozgásterét. Erre a lehetőségre Magyarországon senki sem gondolt.)

Elismerve ezeket a korlátokat, e cikk fő állítása az, hogy az Orbán-rendszer lényege az önszabályozó piac intézményeivel szembeni bizalmatlanság, a nyílt gazdasági, politikai és kulturális verseny elutasítása és az a vak hit, hogy a jó vezető minden helyzetben biztosan meg tudja mondani, hogy mi az ország érdeke. Orbán nézetei 1994 óta nem sokat változtak, választási sikereit pedig annak köszönheti, hogy elvei nagymértékben azonosak a Jobbik, az MSZP, az LMP és több más, kisebb baloldali párt értékeivel.[2] Orbán bizonyos értelemben Torgyán József és a két háború közötti kisgazdapárt örököse: mai szavazóinak többsége a tízezer főnél kisebb települések lakója. Az már csak történészek számára fontos részlet, hogy az „illiberális állam” eszméjével Orbán a 2014-es választás előtt nem mert előállni. Csak nyáron, csak a választások után „coming out”-olt a nevezetes tusnádfürdői beszéddel.

Ez a bal- és jobboldali nézetazonosság a gyakorlatban, amikor a véleményeket szavazatokra kell átformálni, fontosabb, mint a felsorolt pártok és a Fidesz között kétségtelenül fennálló véleménykülönbségek – például a külpolitika terén. És ez az alapvető világnézeti azonosság magyarázza azt is, hogy Orbán és a Fidesz minden belső gátlás és a közvélemény értetlenkedése nélkül át tudja venni riválisai politikai ötleteit: a különadókat a szocialista párti pénzügyminiszterektől, a rezsicsökkentés gondolatát a Jobbiktól stb. Arra is mutatunk majd példát, hogy az MSZP vett át valamit a Fidesz programjából.

A populizmus sikerének éppen az az egyik titka, hogy egy időben, egy kommunikációs térben ugyanazok az üzenetek érik el a választópolgárt a bal- és jobboldali populisták táborából: X párt korrupt, Y párt nem tud kormányozni stb. Miért ne hinnék el ezt a választók, ha mind a két oldalról ugyanazt hallják?

Orbán szelektív antikapitalizmusa nyolc pontban

1. A jövő felélése, ez minden populista és paternalista osztogató politika létalapja – legyen az akár baloldali, akár jobboldali. Annak feltételezése és ígérete, hogy a gazdasági korlátok átléphetők. Vagy úgy, hogy az állam az arra méltók javára elosztja a gazdagok vagyonát, vagy hitelből vagy külföldi segélyből fedezi a többletkiadásokat. Ez történt a Horthy-korszakban, az 1945-öt követő bő egy évtizedben, majd pedig a Kádár-korszakban is. Orbán Viktor 2010-es hatalomra jutásának egyik fontos oka az volt, hogy Magyarország eladósodottsága a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán rövid időre fenntarthatatlanná vált, s emiatt a szocialisták népszerűtlen megszorításokra kényszerültek. Történelmi szerencséje volt Orbánnak, hogy éppen az ő regnálása idején érkezett Magyarországra az Európai Unió tizenkétezermilliárd forintot kitevő, vissza nem fizetendő támogatása – méghozzá úgy, hogy ennek legnagyobb része 2010 után folyt be. Ez a relatív arányait tekintve a Marshall-segély méreteit is sokszorosan meghaladó pénzfolyam minden bizonnyal legalább 2020-ig hasonló ütemben fog áradni.

A közvélemény számára kevéssé ismert, hogy 2010 után a kormányzati szektor nettó adóssága reálértéken számítva nemhogy nem csökkent, hanem jelentősen, huszonhét százalékkal nőtt. Másképpen szólva: a lakosságnak és a vállalatoknak muszáj volt törleszteniük, de az állam nem húzta összébb a nadrágszíját. A jövő felélésével egyenértékű az is, ami a magánnyugdíjpénztárak háromezermilliárd forintos felhalmozott tőkéjével történt. Ez úgy jelent többletadósságot, hogy a 2011-ben elköltött pénzt évtizedeken át elnyújtva kell többletnyugdíjként kifizetni a magánnyugdíjpénztárakból az állami rendszerbe visszaléptetett nyugdíjasoknak. És folyamatban van már két új gazdaságélénkítő, eladósodásprojekt, a Paks 2. megépítése és a Belgrád–Budapest vasútvonal rekonstrukciója orosz, illetve kínai állami hitelből. Az elkövetkezendő nyolc-tíz évben e két gigaprojekt együtt további ötezermilliárd forintnyi pluszpénzt jelent az Orbán-kormány számára. Mindezek ellenére a sok befolyt ingyenpénzből, az elkonfiskált nyugdíjpénzből és a felvett hitelekből nem képződött többletberuházás. Annak ellenére, hogy 2010 és 2016 között a GDP tizenkét százalékkal nőtt, a beruházások éves volumene 2016-ban 2,5 százalékkal elmaradt a 2010-es érték mögött!

Hova került akkor ez a rengeteg pénz? A válasz egyszerű, de nagyon más, mint amit a kormánykritikus közvélemény gondol: alapvetően a keresetek és a nyugdíjak emelésére ment el minden forrás. Az elmúlt hét évben minden családban nőttek a reálkeresetek (már ahol volt kereső). A növekedés tizenkilenc százalék volt a gyermektelen családokban, huszonkét százalék az egygyermekeseknél, harmincegy százalék a kétgyermekeseknél és több mint ötven százalék a három, illetve több gyermeket nevelő családoknál. A nyugdíjak és a nyugdíjszerű ellátások tizennégy százalékkal nőttek, vagyis úgyszintén gyorsabban, mint a tizenkét százalékos GDP-növekedés. Ha bárki azt kérdezi, hogy mitől népszerű 2017-ben Orbán Viktor, akkor tehát itt a válasz. Bár az emberek jelentős része a kocsmában is meg a tévében is szívesen hallgatja és terjeszti is a gazdasági természetű panaszait (rosszabbul élünk, egyre több a szegény, egyre nagyobbak az egyenlőtlenségek stb.), amikor a közvélemény-kutatóknak kell válaszolni, vagy a fülkében behúzni az x-et, akkor a többség a saját anyagi helyzetét tekinti meghatározónak. Az pedig javul. Csak ritka, kivételes történelmi helyzetben szokott előfordulni, hogy a választók gazdasági alapú motivációit valami más szempont felülírja. Ahogy ezt annak idején Bill Clintonnal bebifláztatták a tanácsadói, csak ez számít: „It’s the economy, stupid!”

A keresetek és egyéb makromutatók reálértékének alakulása
2010–2016 között (2010 = 100)

Forrás: A szerző számításai KSH- és MNB-adatok alapján.

2. A Fidesz 1994-es kudarcából tanulva, Orbán Viktor gyorsan belenyugodott abba, hogy a magántulajdon, különösen a külföldi tulajdon, a multinacionális vállalatok jelenléte nem rokonszenves a magyar választók többségének. Ez volt a helyzet már a rendszerváltás idején is (1988–1990), a későbbiekben, a tapasztalatok birtokában, csak nőttek az ellenérzések. Ettől kezdve Orbán erre a közérzületre építette pártja politikáját, s vélhetően saját magával is elhitette, hogy a választóknak igazuk van. Erre a fundamentumra épült rá a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság nyomán a globalizációellenesség, az Európai Unión belüli további integráció elutasítása, majd pedig legújabban a menekültek és a bevándorolni szándékozók elleni félelemgeneráló, agresszív kampány, a „sorosozás” és a CEU elleni szellemi keresztes háború is.

A kapitalista rendszertől való tudatos elhatárolódás a magyarázata annak, hogy – szemben az 1998–2002-es időszakkal – Orbán Viktor második és harmadik miniszterelnöksége idején a Fidesz törölte kommunikációs szótárából a „polgár” kifejezést is, és helyette leginkább „az emberek” és/vagy a „magyar családok” szófordulatot használja. Ez az egyik magyarázata annak, hogy – szemben a harmadik köztársaság alkotmányával – a 2011-ben elfogadott Alaptörvényben sem a „magántulajdon”, sem a „piacgazdaság” kifejezés nem szerepel, és ennek folyományaként az új, 2014-ben hatályba lépett polgári törvénykönyvben sem. Ezért törölték az Alaptörvényből a „szociális piacgazdaság” kategóriáját is. Úgy érezték, hogy a jelző és a jelzett szó, más és más indíttatásból, a választók többségének egyaránt ellenszenves.

A közgondolkozásban és Orbán fejében is ott él a pénztőkével, a bankokkal és a tőzsdével szembeni bizalmatlanság, az a 19. századi naiv gondolat, hogy a kézzelfogható anyagi termelés, a föld művelése vagy a gyári futószalag melletti munka valamiképpen alapvetőbb és értékesebb, mint a kereskedés vagy a szolgáltatások általában. Az orbáni politika úgy lett kitalálva, hogy elhalássza az MSZP-szavazók egy részét. Bár azok a korábbi baloldali szavazók, akik alapjában véve mindig is bizalmatlanok voltak a magántulajdonnal és a kapitalista piacgazdasággal szemben, ettől még nem lettek automatikusan Fidesz-szavazók, sokan elpártoltak az MSZP-től, és az LMP-hez vagy a Jobbikhoz közeledtek. A Fidesz szempontjából már ez is politikai nyereség. Bauer Tamás kifejezését kölcsönvéve[3], én is a szelektív antikapitalizmust tartom az Orbán-rendszer gondolati alapkövének. Ez azért is megvilágító erejű megnevezés, mert ebben a fogalmi keretben világosan látszik, hogy Orbán álláspontja nem sokban különbözik az MSZP balszárnya által 1989 óta megszakítás nélkül képviselt állásponttól. Éppen ez a lényeg: nem generálisan kapitalizmusellenes az Orbán-rendszer, mint ahogyan a Horthy-korszak sem volt az. Mivel a Kádár-rendszer a kapitalizmus teljes tagadására épült, nyilván a Fidesz ide nem térhetett vissza, miképpen az MSZP vagy az LMP sem.

A szelektív piacellenesség azonban 2010 óta nemcsak retorika és ideológia, hanem nagy horderejű, jövedelmeket, vagyonokat és piaci lehetőségeket újraelosztó törvények és kormányzati intézkedések egész sora. Idetartoznak a különadók, a minimálbér folyamatos emelése, az ingyenes kéményseprés, az ingyenes állami hírszolgáltatás (MTI), a vasárnapi boltzárlat, a plázastop, a budapesti tőzsde és a szerencsejátékok államosítása, a tizenharmadik havi nyugdíj – általában véve mindaz, amit a kormányzat éveken át előszeretettel nevezett unortodox gazdaságpolitikának. Ezek majd mindegyikénél kimutatható, hogy a baloldali pártok is csináltak vagy követeltek valamikor valami ilyesmit. Az antikapitalizmus definíció szerint antiliberalizmust jelent, és megfordítva, az illiberális állam csak antikapitalista lehet. Ez a kettő, ha nem is szinonimák, de mindenesetre ugyanannak a dolognak a két aspektusa.

Másfelől viszont azt is hangsúlyozni kell, hogy mind ez idáig a szelektív antikapitalizmus nem tudta visszafordítani a történelem kerekét. A magyar gazdaság erejét és termelő potenciáját jelentő vagyon ma is éppen úgy ötven-száz multinacionális cég tulajdonában van, mint 2010-ben. A gazdaság nyitott és exportorientált éppen úgy, mint azelőtt. A hatályos gazdasági törvények minden lényeges területen ma is EU-konformnak mondhatók, mert – ha három-négy éves vita után is – Brüsszel minden jogi csatát megnyert Budapesttel szemben.

3. A választás útján betölthető törvényhozói pozíciókon, illetve az Országgyűlés által kinevezett intézményvezetők körén túlmenően Orbán számára fontos cél volt a lehető leggyorsabb és legnagyobb mértékű elitcsere az üzleti szférában is. Ez egyaránt fontos volt az olyan nagyvállalatok esetében, mint a közműcégek és a pénzintézetek, a médiavilág vállalatai (pl. a TV2 kvázi államosítása), de az olyan kisebb vállalkozásoknál is, mint a dohányboltok vagy a patikák. Az állami intézményekben – az Alkotmánybíróságtól az általános iskoláig – szervezeti átalakításokkal, kényszernyugdíjazással érte el a régi vezetők leváltását, illetve új személyek kinevezését. Az elitcsere koncepciója volt az alapja annak a 2014-es – mára már hamvába holt – ötletnek is, hogy Budapestről minél több minisztérium költözzön vidékre.

Jelentős mértékben az elitcsere szempontjai határozták meg az EU-s források elosztását, és – kb. 2013-tól kezdve – a civil szervezetek ellen irányuló lejárató kampányokat is. Fontos szerepet kaptak ebben az elitcserekampányban a vállalkozói érdekképviseletek is, a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara stb. Ezek a szervezetek a második és harmadik Orbán-kormány idején évente több mint húszmilliárd forinttal gazdálkodhattak, amelynek legalább a fele közvetlenül a költségvetésből érkezett, míg a másik fele kényszer alatt befizetett tagdíj vagy hozzájárulás volt. Nem meglepő, hogy ennyi pénzért cserébe a legtöbb munkáltatói érdekképviseleti szervezet mindvégig töretlen lojalitással szolgálta a második és harmadik Orbán-kormányt.

Orbán Viktor a keresztény-nemzeti tradicionalizmus ideológiai talaján álló, szükségszerűen új elitről 2009-ben beszélt részletesen a nevezetes kötcsei beszédben – melynek kulcsszava is az „elit” és az „erő” volt –, de röviden már megemlítette abban az 1994-es Debreczeni-interjúban is, amelyben nyolc-tíz kiválasztott magyar nagyvállalkozó politikai támogatásának fontosságáról beszélt.[4] Erről egyébként alkalmanként más Fidesz-vezetők is beszéltek: a privatizáció át van szőve korrupcióval, ezért az ilyen módon szerzett vagyont vissza kell szerezni. 2017-ben a Jobbik óriásplakátjain látható ugyanez a gondolat.

Az „elmúlt nyolcévezés”, a 1989–2010 közötti történések visszafordítása egyfajta nemzeti kultúrharc is, kísérlet a Horthy-korszakkal való folytonosság megteremtésére. Erre bizonyíték a már idézett kötcsei beszéd címe is (Megőrizni a létezés magyar minőségét), illetve Orbán egyik kedvenc szófordulata, a magyar észjárás.[5] E tekintetben Orbán az Antall József és Boros Péter által 1990–1994 között képviselt történelmi narratívához és az azt kísérő szimbolikus politizáláshoz tért vissza, mint ahogyan azt ő maga egyébként számos alkalommal is hangsúlyozta. Ehhez a narratívához kapcsolódik a vonzódás a protekcionista gazdaságpolitikához.

4. Hét év alatt alapvető átalakulások mentek végbe a közszférában is. Az Alaptörvény teljes mértékben megszüntette a társadalombiztosítás – vagyis a nyugdíj-, az egészség- és a munkanélküliség elleni biztosítás – rendszereinek még megmaradt, viszonylagos függetlenségét, jogalapot teremtve arra, hogy pillanatnyi politikai elhatározásoktól vezérelve, a kormány tetszése szerint állapítsa meg a nyugdíjakat, a gyógyításra rendelkezésre álló pénzösszeget, illetve a munkanélküli-segélyezés feltételeit.

2010 őszén megszűntek a régiók. Értelemszerűen ez is a centralizáció irányába mutató fejlemény volt. A kistelepülésektől mintegy ezer feladat- és hatáskört – például az áldozatvédelemmel, a jogi segítségnyújtással, a lakáscélú állami támogatásokkal, családtámogatással összefüggő feladatokat – a jogalkotó lépésről lépésre a járási szintre telepítette. Az Alaptörvény – településnagyságtól függetlenül, főszabályként – törölte az alapjogok közül a települési önkormányzatok önállóságát és ebből következően a tulajdonhoz való jogát is. A várható, esetleges ellenállást – egyéb eszközök mellett – a kormány azzal tartotta kordában, hogy beígérte a GDP közel öt százalékának megfelelő, kétharmad részben devizában denominált önkormányzati adósság átvállalását. A 2011–2014 között, négy ütemben, szándékosan csepegtetett módon végrehajtott szerződésátvállalás összesen 1345 milliárd forinttal javította több mint 1900 település pozícióját, illetve ugyanennyivel rontotta a központi költségvetését.

Különösen sokat vesztett a főváros – azon túlmenően is, ami minden települési önkormányzatot érintett. A kórházak államosítása százötvenmilliárd forint értékű ingatlanvagyontól fosztotta meg az önkormányzatot; a Városliget kilencvenkilenc évre való átengedéséért sem kapott egy fillért sem, mint ahogyan a Dagály fürdő és a Kossuth tér átadásáért sem. 2016-tól állami lett a budapesti Erzsébet tér, miután az V. kerületi önkormányzattól az állam tulajdonába került az Erzsébet téri Kulturális Központ és Park, közkeletű korábbi nevén: a Gödör. Az államosítás fenyegetése alatt álló BKV-tól a kormányzat előbb a nyereséget termelő agglomerációs üzletágat vette el (ezt a száz százalékban állami Volánbusz-cégcsoport kapta meg), majd 2017-ben a kormány a MÁV-nak adta át a HÉV-vonalakat működtető céget is. Több területen – így például a szemétszállítás piacán – az átszervezések szándékoltan arra irányultak, hogy a főváros kevesebb forráshoz jusson a saját tulajdonú vállalatain keresztül. Összességében a 2009-es 480 milliárd forintos szinthez képest 2016-ra Budapest bevételei (nominális értékben) 228 milliárd forintra, vagyis kevesebb mint felére csökkentek.

5. Az már a második Orbán-kormány első tizennyolc hónapját követően világos volt, hogy a gazdaság versenyszektorát közvetlenül érintő döntések beleilleszkedtek egy a tulajdonosváltásnál is tágabb kört érintő központosítási stratégiába. Csökkentették a minisztériumok számát, és összevontak számos (relatíve) független állami intézményt. Az állami szférán belüli intézményi koncentráció azt is szolgálta, hogy a kormányzat felborítsa a korábban kialakult belső elosztási arányokat, és teljes körű vezetői váltást hajtson végre. Ezt a célt szolgálta az állami tisztviselők jogállásáról elfogadtatott 2016-os új törvény is, illetve az a gyakorlat, hogy szüntelenül növekszik az „állami vezetők” besorolás alá tartozó tisztviselők (miniszterek, államtitkárok, biztosok stb.) száma. 2016 őszén már 275-en voltak, lényegesen többen, mint 2010-ben. A kormány természetesen nem centralizációról vagy koncentrációról beszélt, hanem a bürokrácia elleni harcról.

Számos jel mutat arra, hogy 2010-től ez az elitcsere-koncepció minden más korábbi megfontolást, elméletet felülír. Noha nem ez volt a közvetlen cél, 2010-től szisztematikusan zajlik a jogállamiság (rule of law, Rechtsstaat) felszámolása az aktuális, napi politikai célok által meghatározott területeken. Így és ezért került be számos Fidesz-politikus beszédébe a náci ideológus, Carl Schmitt „igazságos állam”- (gerechte Staat) koncepciója is, amely legitimálja a visszamenőleges jogalkotást és a szándékosan diszkriminatív törvényeket. Mára már elfelejtődött, de érdemes megemlíteni, hogy a „jó állam” és az „új államalapítás” koncepcióját 2010 táján Stumpf István és Navracsics Tibor szállította Orbánnak – cikkek, tanulmányok és nyilvános előadások formájában.

A központosítási, államosítási intézkedések – jogszabályváltozások és üzleti tranzakciók – több területen találkoztak az ágazatban dolgozó szakemberek indokoltnak mondható javaslataival. Ez volt a helyzet – például – a víziközmű-szektorban, a csatornázás, a szemétgyűjtés, a kéményseprés esetében, a fémhulladék-kereskedelemben, a budapesti taxiszolgáltatás területén, az állami közmédiában vagy éppen a mezőgazdaságban, ahol valóban szükség van koncentrációs folyamatra, mert a működő vállalkozások többsége túlságosan kicsi. A bankszektoron belül ez a megfontolás a takarékszövetkezeti bankok esetében is jogos volt. Végeredményben kormányzati segítséggel támogatott koncentráció zajlott le az állami földek bérbeadásánál, a dohányboltok államosításánál és – különösen erőteljes módon – a szerencsejáték-automaták üzemeltetési piacán is.

6. A közszolgáltatások terén végrehajtott államosítások közvetlen célja a fogyasztói árak feletti kontroll visszaszerzése volt. Ha az állam a tulajdonos, akkor a gáz, a villany, a víz, a szemétszállítás stb. ára szinte tetszés szerint határozható meg (l. rezsicsökkentés), legfeljebb azzal kell a kormánynak törődnie, hogy a tulajdonába visszakerült cégek veszteségét valamilyen keresztfinanszírozási technikával előbb-utóbb pótolja. A korábbi évek tapasztalatai ugyanis azt mutatták, hogy a fogyasztói árak témáját könnyen lehet a választási harc középpontjába állítani. Durva leegyszerűsítéssel: amelyik párt alacsonyan tudja tartani a gáz és a villamosenergia árát, vagy pláne csökkenteni, az megnyerheti a választásokat. Más kérdés, hogy amikor ez a politika elkezdődött, 2012-ben az infláció makacsul öt-ha százalék között ingadozott. Akkor még senki sem számított arra, hogy két éven belül „begyűrűzik” Magyarországra is a defláció, és így 2014-re az infláció éves átlagban is mínusz 0,2 százalékra csökkent, s ezzel kikerült a közérdeklődés fókuszából.

7. A történéseknek van egy külpolitikai dimenziójuk is. 2010 után sorozatban születtek olyan projektek és jogszabályok, amelyek már a megszavazás pillanatában is nyilvánvalóan ellentétesek voltak az uniós joggal vagy valamely már közismerten előkészítés alatt álló EU- rendszabállyal. Ezek közül a legfontosabb a paksi atomerőmű orosz fővállalkozással tervezett bővítése, illetve a Belgrád–Budapest vasúti projekt. Mindez beleillett az Orbán-kormányok konzekvensen folytatott, Brüsszel-ellenes kommunikációs kampányába is.

Ez a szelektíven antikapitalista politika Magyarország nyugati szövetségesei között is erős különbséget tett: többnyire kedvezett a német tőkének és szembement az amerikai tulajdonú vagy eredetű, Magyarországon megtelepedett multinacionális vállalatok érdekeivel. De ez nem volt konzekvens. A Budapest Bank magas áron történő visszavásárlása – például – kifejezetten szívességi gesztus volt az amerikai General Electricnek (GE). Hasonlóképpen az amerikai cégek érdekét szolgálta a bányászati törvény 2014 végi – lényegében titokban tartott – módosítása, amely megnyitotta az utat a palagáz kitermelése előtt, továbbá a 2016-tól érvényes új társasági adóhitel konstrukció bevezetése, amely szintén a GE-nek kedvezett. Ugyancsak ilyen erőteljes baráti gesztusnak tekinthető a magyar állam – saját tőkéhez viszonyított – 161 százalékos árfolyamon történő tizenöt százalékos részesedésvásárlása az osztrák Erste Bankban 2016 augusztusában.

A „keletre nyitás” jelszavának jegyében Orbán már 2009 őszétől nyíltan oroszbarát politikát folytatott (vagyis már akkor, amikor még ellenzékben volt), ám kezdetben ez sem tűnt éles fordulatnak a korábbi kormányok viselkedéséhez képest. Ide vezethető vissza a Mol huszonkét százalékának megvásárlása és a biztonsági (stratégiai) földgáztárolók visszavásárlása, amire 640 milliárd forintot költött az ország – kb. az egyharmadát az összes államosítási kiadásnak. A Kína felé való nyitás is része volt ennek a stratégiának. Mindez felemás eredményeket hozott. Egyfelől sikerként számolhatta el a második Orbán-kormány, hogy 2016 novemberére reális közelségbe hozta a Belgrád–Budapest vasúti projektet. Másfelől viszont – bár az Orbán-kormány erőltette, Magyarországnak 2012-ben nem sikerült bekerülni az ENSZ Biztonsági Tanácsába, amihez nyilvánvalóan szükség lett volna orosz és kínai támogatásra is. Ugyancsak kihagyták Magyarországot az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank (AIIB) alapításából, valamint a 16+1 Befektetési Alapból, amelyet Kína és tizenhat európai ország hozott létre 2016 végén.

8. Az államosítási-visszavásárlási döntések egy részéről nyilvánvaló és/vagy sejthető, hogy a tranzakció lényege valójában a Fidesz-közeli üzleti körök anyagi megsegítése-megmentése volt. Ezek közé tartozott az MKB Bank visszaállamosítása, majd gyors eladása, a Rába és a Bakonyi Erőmű visszavásárlása, az FHB Jelzálogbank két veszteséges pénzintézetének megvásárlása, a Gránit Bankban és a Széchenyi Bankban történő állami tulajdonszerzés, illetve az a sok milliárd forintos – részben az állami szférán belül végrehajtott – ingatlantranzakció, amelynél a vevő a Magyar Nemzeti Bank volt. Ez volt a lényege a dohányboltok betiltásának és az újonnan kitalált koncessziós jogosítványok látszatverseny formájában történő értékesítésének is (l. dohánymutyi). Ilyen „szívességi államosítás”-sal próbált 2015 tavaszán – mint utóbb kiderült, sikertelenül – megmenekülni a csődtől és a börtöntől a Quaestor pénzügyi csoport és annak vezetője, amikor a cég irányítója, a tényleges többségi tulajdonos felajánlotta cége ingyenes átadását Orbán Viktornak.

Ennek a gazdaságpolitikának fontos része az a gyakorlat is, amellyel egyes piacokon, jogszabályi úton, állami vagy a kormánypárthoz közeli cégeknek diszkriminatív módon biztosított monopoljogokat és/vagy kedvező hatósági árszabályozást, miközben más piaci szereplők számára romlottak a feltételek. Így zajlottak az – egyébként formai értelemben EU-kompatibilisnek látszó – közbeszerzések, a privatizációs tranzakciók és a koncessziós pályázatok is. Széles körben elterjedt gyakorlattá vált ugyanis, hogy a pályázatok értékelésénél használt pontozás során a szükségszerűen szubjektív szempontokat (üzleti terv minősége, a pályázó megbízhatósága stb.) olyan nagy súllyal vették figyelembe, hogy ezáltal a győztesek kiválasztását könnyű volt „felülről” befolyásolni. Eme gyakorlat folyományaként sok esetben csak az előre „kiválasztott” nyertes adott be pályázatot, mert a potenciális versenytársak eleve reménytelennek gondolták a versenyben való részvételt. Különösen elterjedtté vált ez a gyakorlat az informatikai tendereken és az útépítéseknél.

E rendelkezések, illetve az alkalmazott eljárásrendek többsége nyíltan vagy burkoltan szembement az EU elfogadott szabályrendszerével, az acquis communautaire-rel, ezen belül pedig különösen a diszkrimináció és az állami támogatás tilalmával, valamint az áruk-szolgáltatások szabad áramlásának jogelveivel. A kormány azonban abból indult ki, hogy a Brüsszellel folytatandó jogviták éveket vesznek igénybe, és egyébként sem biztos, hogy az Európai Bizottság minden apróbb jogsértésre reagálni fog. Addig viszont érvényesülhet az, amit a magyar kormány akar.

Miért, miért, miért?

A szelektíven antikapitalista, piacellenes intézkedések egyesekben azt a képzetet keltik, hogy a változások véletlenszerűek, nincs is mögöttük koherens világkép. Sokan képviselik azt a nézetet is, miszerint mindennek az oka a gátlástalan populizmus, amelyen azt értik, hogy a politikusok mindig azt mondják, amit az emberek hallani akarnak, vagyis szándékosan hazudnak. Orbán tehát nem jobb, nem rosszabb, mint bárki más, aki hatalmon van – ilyen a világ, ilyen a politika. Szerintem nem ez a populizmus lényege. Mint e szöveg elején írtam, találóbb a populizmust a közvélemény megosztására törekvő stratégiaként jellemezni. Másfelől én azt is fontosnak tartom, hogy a téves, leegyszerűsítő nézetek terjesztői az esetek jelentős részében tényleg azt gondolják, amit mondanak. Sokszor Orbán Viktor is. A körülöttünk lévő világ ugyanis hihetetlen mértékben professzionalizálódott, nincs olyan ember, aki egyaránt ért a gazdasághoz, a joghoz, a történelemhez, a sporthoz stb. Nem könnyű belátni, hogy az egyszerű és közérthető magyarázatok szinte bizonyosan tévesek.

Egy harmadik – az előbbi kettőnél sokkal alaposabban kidolgozott – magyarázat szerint az Orbán-rendszer lényege a magántulajdonosok közötti hatalomátrendezés. Évek óta ezt az értelmezési keretet használja Magyar Bálint maffiaállam-elmélete. Mind ez idáig az ismertté vált tények ezt – szerintem – nem támasztják alá kellő erővel. A privatizáció gyakorlatilag már jóval 2010 előtt leállt, azóta kevés állami vagyon került magánkézbe. Arra is kevés példa van, hogy egy-egy visszaállamosított magáncég gyorsan új tulajdonosokhoz került, olyanokhoz, akik a Fideszhez közel álltak. Mészáros Lőrinc és a hozzá hasonlóak gyors meggazdagodása ellenszenvet keltő, de vagyonuk nemzetgazdasági méretekben továbbra sem jelentős. Tény, hogy volt bőven manipuláció a termőföldárverések során is, mert a földek jelentős része bérleti formában Fidesz-közeli gazdálkodókhoz került, ám a szétosztott földterület összességében kevesebb, mint az ország szántóterületének egy százaléka. Valójában az Orbán-kormány továbbra is akadályozza a földbirtok-koncentrációt, vagyis azt, hogy a magyar mezőgazdaság professzionális nagyvállalkozások keretében működjön. Ez választási szempontból számukra kedvező, de így soha sem lesz versenyképes az ágazat.

A magyar társadalom egyenlőtlenségei sok szempontból aggályosak, de – mint a Tárki legfrissebb, 2016-os elemzéséből kitűnik – az alapprobléma mégiscsak az, hogy a magyar társadalom en bloc Európa szegényebb feléhez tartozik. Gazdagjaink még annyira sem gazdagok, mint a környező országok gazdagjai, nyugati mércével pedig pláne nem.

Vagyis, minden látszat ellenére, Orbán szeme előtt célként nem saját vagy elvbarátainak meggazdagodása lebeg: nem a lopás a fő cél. A maga világképe szerint ő igenis az ország gyarapodását szeretné biztosítani. De mivel nem hisz a piaci versenyben, és nem bízik az állam közvetett irányítói képességében és a normatív szabályozásban sem, már 1998-ban sem volt számára más lehetőség, mint a kézi vezérlés, a döntések saját kézbe való centralizálása.

A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság még inkább megerősítette Orbánt harmadikutas, kisgazda szellemiségű, antikapitalista nézeteiben. Idevágó közgazdasági nézeteit a miniszterelnök 2012-ben a The Wall Street Journal hasábjain fejtette ki. „Amikor minden jól megy, az állam szerepét a gazdaságban korlátozni kell. Amikor válságban vagyunk, más a helyzet. De az államnak a természetes monopóliumokkal kapcsolatban – például azzal, hogy a gázvezeték vagy az áram eljut az emberek lakásába – még akkor is van némi szerepe, amikor minden jól megy. Az államnak ezeket vagy megfelelően kell szabályoznia, vagy meg kell tartania és működtetnie kell a monopóliumokat. Az EU megpróbálta ezt versenyszférává tenni, de ez alapvetően lehetetlen.” Ezzel a tényleg „egyszerű és közérthető” érveléssel az a probléma, hogy nem vet számot azzal, hogy amennyiben az állam nemcsak egy, hanem több ágazatban is ugyanezt a logikát követi, akkor végeredményben olyan nagy közvetlen befolyással fog rendelkezni a gazdaságban, ami már nagyon közel viszi a rendszert a szocialista tervgazdasághoz. Ezt akár Orbán is végiggondolhatná, de valószínűleg soha nem gondolta végig.

A monopóliumokkal kapcsolatos nézeteinek megerősítését Orbán elsősorban Matolcsy Györgytől hallhatta sokszor és nagy nyomatékkal. A 90-es évek második felében az egykori MDF-es gazdaságpolitikus a Privatizációs Kutatóintézet nevű, néhány fős cégben dolgozott, rendszeresen részt vett a nagyobb állami tulajdon mellett kardoskodó Magyar Energetikai Társaság fórumain, és ezáltal a „nemzeti energetikusok” legfontosabb politikai összekötőjévé vált. Az 1998-as választásra készülődve Matolcsy egy energetikai program kidolgozására kérte fel ezt a csapatot, amely már akkor nagyobb állami szerepvállalást, centralizációt, a privatizáció leállítását, az MVM és a minisztérium megerősítését sürgette, valamint deklarálta azt az elvet, hogy energiaszolgáltatásra minden magyar állampolgár jogosult. A tervekből azonban ekkor még semmi sem valósult meg, mert az 1998-as kormányalakítás idején Matolcsy semmilyen posztot nem kapott. A befolyása csak 1999-től nőtt meg, amikor bekerült Orbán tanácsadói közé, majd 2003-ban még inkább, amikor az egykori ifjú MSZMP-s formálisan is belépett a Fideszbe.

Matolcsy György – és az ő befolyásának hatására – a miniszterelnök is megkedvelte a központinak látszó, valójában azonban decentralizált, összehangolatlan és ezért szükségszerűen ágazati és területi szétforgácsoltságot eredményező tervezés gyakorlatát. Az első ilyen „terv” az egész nemzetgazdaságot átfogó Széchenyi-terv volt, amelyet Matolcsy György 2000-ben az első Orbán-kormány gazdasági minisztereként fogadtatott el. Hasonlóan átfogó koncepciónak szánták a Szent István-tervet, amelyet az akkor még ellenzékben lévő Orbán Viktor rendelt meg a Professzorok Batthyány Körétől, s amelyet a Matolcsyhoz közel álló Magyar Szemle Alapítvány adott ki. A 2010-es kormányváltás után már sorra születtek a jobban vagy kevésbé ismert, történelmi személyiségek nevével összekapcsolt, különféle ágazati és regionális tervek (Semmelweis-terv, Rombauer-terv, Darányi Ignác-terv stb. – összesen legalább húsz „terv”-nek nevezett koncepció). Hasonló elvi alapon születtek a különféle ágazati vagy akár termékszintű országos stratégiák is – csak valamilyen okból a kormányzati kommunikáció a „stratégia” szót választotta a „terv” helyett.

Orbán Viktor a bér- és jövedelempolitikában is nagymértékben szimpatizál a hosszú távú tervezéssel. Ennek példája az ún. életpályamodellek kidolgozásával és bevezetésével kapcsolatos döntések sorozata, vagyis az a politikai ígéret, hogy egyes társadalmilag különösen értékesnek mondott szakmák esetében (könyvtáros, pedagógus, rendőr, tűzoltó stb.) évtizedekre előre meg lehet és meg kell mondani, hogy milyen jövedelem és beosztási fokozat emelkedésére számítson a pályakezdő. Ez a koncepció már a Fidesz 2006-os választási programjában is benne volt, amit azután az MSZP is beépített a 2010-es választási programjába. Ezen a ponton lehet tetten érni a folytonosságot a késő Kádár-rendszer paternalizmusával, ami azt sugallta, hogy az átlagemberek is és az állam által kinevezett menedzserek csak végezzék szorgalmasan, gondolkodás és kockázatvállalás nélkül a munkájukat. Ne akarjanak beleszólni a jövő alakításába – vagyis a politikába –, mert az első számú vezető elgondolásai alapján minden szakmai és társadalmi csoport jövője „sínen van”.

Kész a leltár?

Úgy tűnik, hogy három kormányzati ciklus elég volt arra, hogy Orbán Viktor kiépítse a maga autokrata, populista, paternalista, szelektíven antikapitalista, keresztény-nemzeti tradicionalizmussal átitatott, antiliberális politikai berendezkedését. Ez hasonlít is elődeiéhez, meg különbözik is azokéitól. A történeti folytonosságot és a különbségeket, valamint a gazdasági növekedés terén elért teljesítményt az alábbi táblázat foglalja össze.

Az elmúlt száz év autokratikus rendszerei: hasonlóságok és különbségek

Nehéz elképzelni, hogy még milyen társadalmi változásokat fog véghezvinni az Orbán-rendszer, ha 2018 után is hatalomban marad. Márpedig erre jó esélye van – egyebek mellett azért is, mert az ország gazdasági teljesítménye relatíve nem volt rossz az elmúlt tizenegy évben. Ha csak egyetlen mutatót ragadunk ki – az osztrák életszínvonalhoz való közeledést –, akkor egyértelmű, hogy az Orbán-rendszer eddig sikeres volt. Igaz, mint ezt fentebb bemutattuk, az uniós ingyenpénzek és az államadósság növelése nélkül ezt nem lehetett volna elérni, de ez a körülmény a választók többségét aligha befolyásolja.

Ha az eddig eltelt tizenegy év csak arra szolgált volna, hogy Orbán saját embereinek – Magyar Bálint maffiahasonlatának szóhasználatával élve: a „fogadott család” tagjainak – játssza át a legfontosabb vállalatokat, a termőföldet és az erdőket, az ő emberi részesüljenek a közbeszerzés áldásaiból, akkor viszonylag könnyű dolga lenne az Orbán-korszak utáni idők kormányainak. De nem ez a helyzet! Miközben a gazdaság alapszerkezete változatlan maradt, gyökeresen megváltozott a magyar állam gépezete. Minden szinten szinte minden: az önkormányzatok helyzete, az iskolarendszer, az egészségügy, a kultúra finanszírozása, a választási törvény, a jogalkotás, a bűnüldözés apparátusa, a családok helyzete – és még hosszan lehetne sorolni. Orbán jövőbeni bukásától számítva is legalább egy évtizedbe fog telni, mire mindezt vissza lehet csinálni, és helyreáll a harmadik magyar köztársaság rendje.

Az 1989 óta eltelt közel három évtized egyik legfájóbb tanulsága, hogy a közvélemény számára érzékelhető erővel megjelenő baloldali és a jobboldali populizmus egymást erősíti – méghozzá többé-kevésbé egyforma arányban. Ennek nyomán morzsolódott fel a magára maradt, két oldalról megtámadott liberális gondolat, maga az SZDSZ, és ezért nem jött létre jelentős szavazóbázisra támaszkodó új liberális párt sem. Azzal, hogy Botka László, az MSZP miniszterelnök-jelöltje a szélsőjobboldali populizmus elleni harcot állítja programjának középpontjába, s ezzel szemben baloldali populista érveket vonultat fel, illetve baloldali populista politikusok példáját említi követendő mintaként, aligha lesz képes megváltoztatni a szavazati erőviszonyokat.[6] Belzebubbal nem lehet kiűzni az ördögöt. A populista rendszerek bukását vagy külső beavatkozás, vagy a belső gazdasági helyzet drámai és tartós romlása szokta előidézni.

[1] A feltételezés alapját az a tény adja, hogy számos tévéfelvétel készült a miniszterelnökről, amelyeken olyan kényszeres nyelv- és szájmozdulatokat tesz, amelyek súlyos pszichés problémákra és erős pszichiátriai gyógyszerek használatára utaltak.

[2] A bal- és jobboldali populista antikapitalizmus sok évszázados magyar történelmi gyökereiről már hosszabban írtam e folyóirat 2015. júniusi számában.

[3] Bauer Tamás: A „maffiaállam” hamissága, Élet és Irodalom, 2017. márc. 3.

[4] Tölgyessy Péter is azt állítja, hogy a régi elit leváltásának és a személyéhez garantáltan hű, új elit megteremtésének szükségessége valójában már 1994 óta alapcél volt Orbán számára. Az elitcsere, az őrségváltás egyfelől hatalomtechnikai lépéssorozat volt, de másfelől egyfajta szavazatvásárló, politikai-ideológiai ígéret is: „El kell venni a rosszaktól a tulajdont, a javakat, az álláslehetőségeket, az életlehetőségeket, a sajtót, a gazdaságot, mindent, és oda kell adni a jó magyaroknak. A jó magyarok a Fideszhez közel álló elitek, akik majd jó teljesítményt fognak nyújtani, és ezzel a Fidesz ideológiája szerint tulajdonképpen az összes magyar jól jár majd.”

[5] Maga a szófordulat Karácsony Sándor 1939-ben megjelent tanulmánykötetének címét idézi.

[6] Tegyünk igazságot! című programjának első mondatában olvasható: „(…) meg kell állítanunk a szélsőjobboldali populista nacionalizmust és újra vonzóvá kell tennünk saját társadalomképünket.” Aktuális pozitív példaként Botka az amerikai Bernie Sanders és a német Martin Schulz nevét említi.