A panda ölelése[1]
kínai útinapló
– részlet –
November 14.
Sor kerül az első konferenciára – minden hétre be van tervezve egy –, ezen most a fordítás a téma. Már tegnap a vacsoránál is faggattam Lu Xinweit, hogy nem kell-e véletlenül valamivel készülnünk, de megnyugtatott, hogy semmivel, ugyan mivel, hát ez egy kötetlen beszélgetés. Én azért ettől nem nyugszom meg, nem szeretem az olyan helyzeteket, amelyekre nem tudok jól felkészülni, röhög is rajtam Éva, hogy már megint mit izgulok annyira, már megint túlspilázom az egészet. Jó, oké, túlspilázom. Azzal próbálom nyugtatni magam, hogy a reggelinél idegesítem a többieket, de nem nagyon akarnak felidegesedni. Aztán végül Jerry hajlandó osztani az aggodalmaimat. Már jó előre meg kellett volna kapnunk az összes tervezett konferencia témáját, hogy tudjunk rá írni valamit, elvégre írók vagyunk, nem fejszámolóbajnokok vagy humoristák, akiknek minden váratlan helyzetre kell néhány előre bekészített prímszám vagy poén. Végre már ketten vagyunk, akik meglehetősen tanácstalanok, hogy akkor most mégis mit várnak tőlünk, de megnyugtatjuk magunkat, hogy a legrosszabb, ami történhet, hogy unatkozunk egy sort. Utána meg feltétlenül iszunk valamit.
Aztán amikor belépünk a terembe – ugyanaz az emeleti terem, ahol a megnyitó ceremónia is zajlott – már látszik, hogy valami nagyobb szabású esemény készül itt, mint amire számítottunk. Az elnöki asztalnál számos jeles kínai író ül, bennünket, vendégeket, kétoldalt, egymással szemben ültetnek le. Nagy a tolongás, ismét kamerák, fotósok, népes közönség. De minden aggodalmam elszáll, amikor megpillantom Yu Zemint.
Yu Zemint idén tavasszal ismertem meg a Budapesti Könyvfesztiválon, amikor megkapta a főváros fordítóknak járó díját. Aztán nyáron majdnem két hetet együtt töltöttünk Pekingben és Jinanban, amikor Kocsis Andrással kijöttünk a könyvvásárokra, akkor aztán volt alkalmunk megismerni egymást. Ő vitt el minket a Taishanhoz, a szent hegyhez, ahol Konfuciusz szentélye van, és Konfuciusz sírjához Qufuba. Ott, Qufuban éreztem úgy, hogy megértettem valamit abból a beláthatatlanul hosszú és egyenletes kontinuumból, ami a kínai létezés: Konfuciusz i. e. 479-ben halt meg, és a helyet, ahol eltemették, s annak környékét az akkori császár a mester családjának adományozta. A mester családja azóta is oda temetkezik, immár 2416. éve, és a temetőben már több mint százezren fekszenek. Kombinatorika plusz idő. Amikor arra jártunk, épp belebotlottunk egy temetési menetbe: egy sokadik Konfuciusz-utódot hozott aprócska urnában a fehér lepelbe öltözött temetési menet. A temető felé vezető sétányon vannak olyan ciprusok, amelyek több mint 1500 évesek. Amikor a magyarok bejöttek a Kárpát-medencébe, ezek a ciprusok már több száz évesek voltak. Egy ilyen mondatban azért van távlat, kombinatorika és idő.
Energikus, sőt egyenesen fáradhatatlan ember a Min, pofaszakállával, előreugró állkapcsával és hosszú hajával leginkább egy tigrisre emlékeztet. Temérdek magyar irodalmat fordított már le kínaira. Most éppen Nádas Világló részletekjével küszködik, túl van az első köteten, de még ott hatalmasodik előtte a második kötet hegysége. Kínában megjelent több saját regénye is, az egyikkel számos díjat is besöpört, többek között a legjobb külföldön született kínai regény díját. Ahogy meséli – egyelőre nincs még fordítása semmilyen nyelven, úgyhogy csak az ő elbeszélésére hagyatkozom – ez arról az időszakról szól, amikor ő a Tienanmen téri mészárlás után lelépett Kínából, és Magyarországon telepedett le. Magyar felesége van, Barta Erika sinológus, aki Jidi Majia Én, a hópárduc című verseskötetét fordította, és van két édesen rosszcsont kisgyerekük, akik nyaranta Kínában tanulnak kínait, év közben pedig Magyarországon járnak iskolába. Mondták, hogy ők még csak félig tudnak kínaiul, mert félkínaiak.
Az elnöki asztalnál hosszú köszöntők hangzanak el, majd néhány előadás a kultúrák közötti megértés és a fordítás elmélete tárgyköréből. A szinkrontolmácsot alig lehet érteni, nem mintha nem tudna jól angolul, de olyan szájzárasan beszél, hogy feszülten kell figyelni, ha az ember el akarja különíteni a hangokat. Yu Zemin kap szót, hosszan beszél a magyar irodalom fordítási problémáiról. Én még mindig gyanútlanul ülök, és miközben azzal szórakozom, hogy a Google translator offline verziójának kamerafordítójával kisilabizáljam az eseményre készült programfüzetet, egyszer csak az orrom alá dugják a mikrofont, hogy én következem. Köpni-nyelni nem tudok, Mintől kérdezem suttogva, hogy miről beszéljek, azt mondja, akármiről. Erre hosszú fejtegetésbe kezdek a magyar irodalom külföldi recepciójáról, a latin nyelvű középkori irodalomról, a nyelvújításról, meg ami csak az eszembe jut. Még a rovásírásra és a keresztény térítők parancsára elégetett ősi könyvekre, A Szent Gellért-legendára, a malomdalra és a kódexkötészeti technikákra is kitérek, hogy érzékeltessem vendéglátóinkkal, az első magyar szövegek milyen sanyarú és kalandos sorsban részesültek. Azt sem tudom, mennyit kell beszélnem, ez most csak egy vitaindító-e, vagy úgy egyáltalán micsoda. Tíz perc múlva abbahagyom, megtapsolnak. Ahogy felnézek zavarodottságomból, látom, hogy a társaink szélsebesen jegyzetelnek. Kínai vendéglátóink alighanem szándékosan teremtettek számunkra egy efféle vizsgahelyzetet, hogy lássák, hogyan találjuk fel magunkat egy váratlan szituban. Aztán mindenki derekasan vizsgázik. Évuka is kivágja a rezet, kedvenc versfordításairól beszél, és nagy sikert arat a Tóth Árpád-féle Chanson d’automne-fordítással. Fél egykor állunk fel az asztaloktól, meglehetősen elgémberedve. Gyorsan megebédelünk, aztán kettőre átmegyünk az Idegennyelvi Egyetemre, ahol Yu Zemin tanít, és rögtön meg is invitál minket az előadására. Ez a kettes számú idegennyelvi egyetem, az egyes számún már jártam nyáron, ahhoz az egyetemhez tartozik a Foreign Language Teaching Press, ők rövidesen képviseletet nyitnak Magyarországon. Ahhoz az egyetemhez is tartozik magyar tanszék, ott is tanulnak vagy húszan. Ez, a kettes számú, hatalmas egyetem, oktatnak vagy hatvan nyelvet majd tízezer diáknak. Magyarra több mint húsz hallgató jár évfolyamonként, ez az előadás, amire beülünk, az első két évfolyamnak szól. Előadásában Min az Ómagyar Mária-siralomtól a kortárs szerzőkig száguld végig a magyar irodalmon, fókuszban a Szabadság! Szerelem! és a Nemzeti dal tucatnyi kínai fordításával. Lu Xun, aki meghatározó hatással van a mai Kína kulturális életére is, Petőfit tartotta a világ legnagyobb költőjének, ezért aztán Kínában minden gyerek megtanulja az iskolában tisztelni Petőfit. Kína-szerte számos Petőfi-szobor áll, ami a magyar irodalomnak a világban játszott szerepénél lényegesen nagyobb tekintélyt kölcsönöz a kínaiak szemében. Nem kérdés, hogy végső soron a mi itt-tartózkodásunk és Yu Zemin magyar irodalmi missziója is sokat köszönhet Lu Xunnak és végső soron magának Petőfi Sándornak.
A projektoron sorra tűnnek fel a nyelvemlékek kópiái, aztán kínai fordításuk. A Google translatorral vadászom és próbálom memorizálni a kivetítőn feltűnő jeleket. Ez egészen pontosan úgy néz ki, hogy az ember a mobilja kameráját a lefordítani kívánt szövegre irányítja. A translatorban van egy beépített kameraopció, ami felismeri a kínai karaktereket, és magán a képernyőn feltünteti a fordítást. Tehát a tárgyon, papíron, monitoron, amire a kamerát fordítjuk, a kamera képén angol felirat fog látszani, azzal a furcsasággal, hogy sok jelnek nem csak egyetlen fordítása lehetséges, ezért aztán ezek a különböző fordítási lehetőségek gyors egymásutánban tűnnek fel, és sokszor – mint a nevem fordítása esetében is – egészen mulatságos és bizarr félrefordításokat is tudnak eredményezni. Nézem tehát a mobilom fordítókamerájával az Ómagyar Mária-siralom kínai fordítását angolul, amiben azért van valami lélegzetelállító borgesi csavar. Ilyen távolságból, ilyen méret- és fejlettségkülönbség felől szédítő visszapillantani szeretett, aprócska kultúrámra. Kazinczy is felbukkan, Berzsenyi, Arany és így tovább, a fontosabb szerzők egészen Krasznahorkaiig, Kertészig, aztán a Kitömött barbár borítója is feltűnik.
Előadás után kifaggatjuk a hallgatókat, miért tanulnak magyarul – van, aki a diplomáciában akar elhelyezkedni, van, aki az üzleti életre alapozná a jövőjét, van, aki műfordító akar lenni. Yu Zemin azt meséli, itt főleg a szülőkre vár a feladat, hogy eldöntsék, mit tanuljon a gyerekük – remélem, ezek a családok (ami azért nem kevés, öt évfolyamon az már száz hallgatót jelent) jól döntöttek.
Előadás után az egyetem előtt tuctucba vágjuk magunkat, és a csúcsforgalomban szlalomozva elszáguldunk döcögve-tülkölve a következő metrómegállóig, mert késésben vagyunk a vacsoráról. A másik idegen nyelvi egyetem kiadójának, a Foreign Language Teaching Pressnek a szerkesztőivel és igazgatójával van találkozónk, akikkel már nyáron, a Pekingi Könyvvásáron megismerkedtem. A terítéken a főfogás pekingi kacsa. A karamellel ropogósra sütött bőrt és a mellehúsát szeletelve szolgálják fel hasábokra vágott zöldségek és szószok társaságában, egy tál leheletvékony, tenyérnyi palacsintácskával, ebbe a tésztába kell a mártásokban megforgatott falatkákat helyezni, összetekerni, majd így elfogyasztani. Én bénázok a pálcikával, de Éva már profin forgatja – nem értem, hogy tanulta meg ilyen gyorsan, amikor nyáron én már két héten át gyakoroltam –, úgyhogy végül megadom magam, és megkérem, hogy készítse el nekem a falatokat ő, mielőtt én mindent leeszek magam körül. Közben kínai pálinkát iszogatunk liliputi pohárkákból, de szaporán, minden pohárkához mondunk kölcsönösen az igazgatóval egy-egy köszöntőt.
Kínai sütemények is érkeznek, a mi szájunknak íztelen, alig-alig édes, rizslisztből, babból, csicseriborsólisztből készült kis valamik. A kínai konyhából alapvetően hiányzik az édesség, a sütemény, az édes tészták, és a megszokott, európai logika, hogy az étkezést valami édessel illik zárni. Az ételek számomra megfejthetetlen logika szerint következnek egymás után, a leves jellemzően a legvégén. Ez a sütemény az elején érkezik, közvetlenül a chilihegyben úszó tengeri hal és a vastag, édes szószban sütött omlós oldalasdarabkák között. Aztán érkezik rengeteg zöldség az aranyszöggombától a babon és bambuszon át a bak csojig, és az elmaradhatatlan gyümölcsök.
Éva rendkívüli hatással van a szerkesztőlányokra, a végén odajön az egyik, édes-kapatosan, és elmondja, mennyire irigyel minket, hogy így együtt vagyunk, mert neki még nincs párja. Megnyugtatjuk, hogy bizonyára hamar elérkezik számára is a nagy ő. Aztán megölelgeti Évát, olyan gyönyörű a szemed, és a ruhádat is imádom, és egyáltalán! Elérzékenyült ölelgetés. Este még küldünk neki egy ölelős animált emojit a Wechaten.
Este Lu Xunt olvasok angolul, The True Story of Ah-Q, és fél szemmel a CGTN-en nézem Mugabe bukását. Nem meglepő a hír, hogy mielőtt a zimbabwei katonák megszállták volna Hararét, a katonai vezetők gyors látogatást tettek Pekingben. Az öreg diktátor zöld mintás sárga zakóban handabandázik, és minden puccsistát halállal fenyeget.
November 14.
Hajnal öttől fent vagyok, próbálom Messengeren lerendezni az összes gyerek összes kínját, pedig azért keltem itt is korán, hogy naplót írjak. Erre Gergely is kicsoszog hat körül, hogy ő is naplót fog most írni, mert reggeli után nem lesz időnk. Utánoz ezzel a naplóírással, de ráhagyom, amikor azt mondja, hogy milyen jó, hogy kitalálta, hogy írjunk az élményeinkről.
Sietnünk kell, mert meeting lesz a konferenciateremben. Kicsit duzzogok, hogy menjen odébb, mert én nem tudok kényelmesen írni, ha itt van (ez nem igaz, csak a kora reggeli idők nekem olyan jók egyedül), de aztán kapok tőle kávét, és ezzel el van boronálva minden.
Ugyanabba a terembe megyünk, ahol a megnyitó volt. Ahogy kiszállunk a liftből, most is meglep, hogy milyen sokan vannak. Elindulok a terem felé. Gergő megáll beszélgetni valakivel, előttem pedig bemegy az ajtón egy kisebb kínai diákcsapat. Rosszulesik, hogy nem engednek előre.
Na, itt megállok egy pillanatra. Több megfigyelésem is van. A metrón (ez a fő megfigyelési pontom, de erről majd egy következő bejegyzésben írok) már észrevettem, hogy egyáltalán nem engedik előre a nőket, nem adják át a helyet még akkor sem, ha gyerekkel van. Most, hogy itt állok a konferenciaterem ajtajában, és benyomul előttem vagy tíz fiatal férfi, kicsit szíven üt a dolog. Nem történelmet akarok boncolgatni, nem a kutatások szerint nyilatkozni, nem érdekel a kínai feminista történelem ebben a pillanatban. Csak a saját érzéseimre vagyok kíváncsi. Mert gondolkodnom kell, hogy vajon miért esik rosszul. Ennyire beidegződött nálam, hogy nőként elvárom, hogy előreengedjenek? Vajon miért? Hiszen az európai fehér férfi egyes vélemények szerint (ezzel nem teljesen értek egyet, mert szerintem a beidegződés igencsak kétoldalú) csupán azért enged előre, hogy éreztesse, te gyenge vagy, te másodrendű vagy, ezért teszek egy gesztust, és előreengedlek. Miért esik hát rosszul egy olyan társadalmat látni, ahol ez nem így működik? El tudom-e fogadni ezt a kultúrát, meg tudom-e érteni az ő egyenlőségüket, látom-e benne anyáink kommunista időkben átélt egyenlőségét? Helyesnek találom-e azokat az otthonról hozott elveket, amik egészen biztosan még a szocializmusban keletkeztek, onnan kapta nagyanyámtól anyám, majd anyámtól én? Miszerint a nő erős, a nő egyenlő, a nőnek joga van megvalósítania magát. Aztán egyszer csak jött a rendszerváltás, ahol ez az elv úgy látszott, hogy még nagyobb teret kap, hogy mi nők politizálhatunk, szabadon véleményt mondhatunk, és igenis egyenlők vagyunk. De aztán ez elkorcsosult. Nagyobb dicsőség lett egyes férfiak szemében, ha szófogadó feleségként működik a nőjük, ha a nőiességét a család összetartásában éli meg, ha a tradicionális szerepet választja. Nekem ez ócskának tűnik. Ócska, mert szakmai riválisait így az európai fehér férfi azonnal a felére csökkentheti – nem lehet, hogy csupán ez vezérli az álkonzervatív, álszent férfiak nagy részét?
Figyelem magamat. Kérdezem, hogy vajon megérné-e kommunista társadalomban élni (nekem, aki liberális vagyok, és mint ilyen, igenis azt vallom, hogy egyenlők vagyunk, hogy nem lehet azért senki jobb vagy rosszabb a a másik embernél, mert feketének, romának, melegnek vagy nőnek születik), mindössze azért, mert legalábbis látszatra egy ilyen társadalomban egyenlőség van?
Nem tudom a választ. Nem látok a mélyére, nem tudom, hogy valóban csak látszat-e, vagy politikai rafinéria, hogy itt, mármint Kínában, hiszen innen írok naplót éppen, ne kalandozzunk most más országok felé, egyenlőség van férfiak és nők között.
Csakis a saját érzéseim számítanak most, nem akarok tudni arról, hogy a kínai kultúra mennyire volt ilyen a szocializmus előtt. Kizárólag magamat figyelem, csak az érzéseimet. Vajon mennyire érzem fájónak, és mennyire aláz meg az a mindennapos (a jelenlegi magyarországi hatalomtól erőre kapó), undorító macsó szöveg, miszerint az asszonynak itt-meg ott van a helye, és ez és az a dolga (elsősorban persze a szülés). Olyan erővel tör ez most felszínre néhány (és nem kevés) férfiban, mintha ez az ideológia eddig fedő alatt forrt volna, de a hímsoviniszták addig-addig főttek a levükben, amíg – a kormányzati macsó útmutatástól felbugyogva – végre le bírták dobni a fedőt, és most boldogan kiálthatják bele a világba, hogy aki nőnek született, az eleve másodrendű, annak majd ők megmondják, hol is van a helye, annak majd ők utat mutatnak, hogy mikor és mennyit szüljön. (Mondjuk, maguknak is utat mutathatnának, basszus, hogy hogyan kell felelősséget vállalni azokért a gyerekekért, akiket a nők megszülnek.)
Itt megálltam a morfondírozásban, megállapítottam, hogy igenis rosszulesik, ha nem udvarias egy férfi, és azt is megállapítottam, hogy még az én fejemben sincs rend ezekkel a dolgokkal összefüggésben. Talán akkor leszek igazán egyenlőségpárti, ha nemcsak hogy elfogadom, de el is várom, hogy ne engedjen maga elé egyetlen férfi sem. De ezt most még nem mondom el Gergelynek, aki mostanra lehuppan mellém.
A terem, mint mondtam, ugyanaz, mint a megnyitón, de az asztalok most másképpen vannak elhelyezve, látszik, hogy gondos kezek készítettek elő mindent. Friss zöldtea az asztalon, amire fél óránként friss forró vizet öntenek. HB-s ceruza, papír és prospektus rólunk, mármint a külföldi vendég írókról. A délelőtt részletes leírását természetesen Gergelynél lehet olvasni, legyen elég tőlem annyi, hogy hosszan, talán túl hosszan (már mindenki majd bepisil) beszélgetünk a hazai (kínai) írókkal a fordítás nehézségeiről. Nem csak a magyar fordító, Yu Zemin van itt, többen is vannak a társaságban, mindannyian lelkesen mesélnek a nehézségekről. Egyvalamiben mindenki egyetért, csakis az tud igazán irodalmi művet lefordítani, aki maga is író vagy költő. Mert ha az érzést, a hangzást nem tudja átadni, akkor csak egy üres szöveg marad a lefordított anyag.
A beszélgetés után gyors ebéd az akadémián, ahol már szinte kollégistaként éljük a mindennapjainkat, majd Yu Zeminnel elindulunk az egyetemre taxival, ahol órát tart magyarul, magyar irodalomból. A taxi kicsit ugyan eltéved, de még így is pontosan megérkezünk.
Az egyetemen megismerjük Istvánt. Magyar nyelvet oktat, kínai tanárként kiválóan beszéli a nyelvünket. Az órára eleinte csak páran ülnek be, de kiderül, hogy valahol éppen elhúzódott egy másik óra, és kis késéssel ugyan, de kis idő múlva szép számban gyűlnek a hallgatók. A kivetítőn egymás mellett látjuk nagy költőink verseit magyarul és kínaiul. Egészen felemelő. A diákok az előadás után odajönnek bemutatkozni, ki kevésbé, ki jobban használva a magyar nyelvet.
Az óra végére megérkezik Ilona, aki hosszú évek óta tanít itt. Szobrász férjével lakik egy nagyon helyes kis tanárlakásban. Ezt onnan tudom, hogy meghív minket egy kávéra, mi sietnénk, de nem lehet visszautasítani. Plusz meglengeti, hogy Unicumuk is van, amire Gergely szeme felcsillan, és tudom, hogy bármennyire sietünk is, fel fogunk menni hozzájuk kávézni. A tanárlakásokba nem lehet csak úgy bejutni, hiába Ilonával együtt érkezünk, a portán elkérik az útlevelünket, ott kell hagynunk arra az időre, amíg vendégeskedünk. Kicsit izgulok, hogy kifelé menet nehogy ott felejtsük, de Gergely megnyugtat, hogy nincs olyan mennyiségű Unicum, hogy ő elfelejtse elkérni kifelé menet az okmányainkat. Természetesen megnyugszom (szmájli), de kifelé menet örömmel tapasztalom, hogy kijutni sem lehetne anélkül, hogy az okmányainkat újból ne ellenőriznék, tehát lehetetlen lenne itt hagyni.
Sietnünk azért kell, mert vacsorázni megyünk, Minnel és Verával. Riksára kapunk hát, hogy elvigyen minket az egyetemi tanárlakásoktól a metrómegállóig. Kemény nyolc jüanért (320 forint) el is visz, öt perc alatt odaérünk. A metrón kikérdezem Yu Zemint, hogy sokan szeretnének-e magyarul tanulni Pekingben, és meglepődve hallom, hogy három egyetemen is van magyar tanszék. Vera, akivel nemsokára megismerkedhetek, például a legnagyobb pekingi egyetem magyar tanszékének vezetője. Kicsit most is eltévedünk, de Vera végül megtalál minket, és elvezet egy nagyon hangulatos, pekingikacsa-specialitásáról híres étterembe. A vacsorán ott van még két aranyos lány és két jópofa férfi (ez mondjuk itt nem meglepetés, mert itt mindenki kedves), akik úgy mutatkoznak be, hogy ők itt a magyar szekció. A FLTRP Press kiadónál dolgoznak, és ők hívtak meg minket erre a vacsorára.
Kínai irodalmat és egyéb sikerkönyveket szeretnének Magyarországon kiadni.
És hát igen, ismét elérkeztünk az étkezéshez. Rájöttem, hogy alapjában én kínai vagyok (fogom is kérvényezni a szavazati jogomat). Mert ahogyan Réka barátnőm szokta mondani, egyszerűen felháborítóan összevissza eszem. Mert mindig többfélét rendelek, és két kanál leves után beleeszem a desszertbe, majd a húst simán bekapom a sütemény után, és képes vagyok a leves maradékát az étkezés végén megenni. Hát kérem szépen, innen üzenem Rékának, hogy nem, én nem szörnyű vagyok, hanem kínai. Ez tiszta sor. Úgyhogy Réka, legközelebb is úgy rendelj nekem ebédet, ahogyan szoktál, mindenből egy kicsit, mert ez teljesen normális dolog. Itt.
A nagy, forgó asztalon minden elképzelhető finomság, mi egy kistányérba szedegetünk belőle, és falatozunk. Sok zöldség van, leves, halak és húsok. Nem akarok gasztrobloggá válni, ezért itt az ételek minőségét és a ízek csodálatos összhangját mellőzöm leírni, ezt egyrészt egyszer már megtettem, másrészt Gergely úgyis megteszi a saját naplójában (legalábbis ezek után remélem). Innen üzenem az én édes páromnak, hogy amennyiben a pekingi kacsa leírását mellőzni meri, akkor nagy bajban lesz.
November 15.
Reggelinél Jaroslaw savanyú képpel biceg be, elütötte tegnap egy autó. Nem nagyon, de azért el. Javasoljuk neki, hogy pereljen, de nem nagyon ízlik neki a tréfa. Tizenegyre megyek a Jiamao plázába a Costa Caféba. Éva otthon marad, mert nem érzi jól magát. Minnel van találkozóm, és egy kínai hölggyel, aki a Pekingi Rádió magyar adásában dolgozik. Ez a szocialista ősmúltba visszatekintő intézmény itt él és virul, több mint tízen dolgoznak benne. A pláza impozáns építmény, szelfiztem is persze egyet rögtön előtte. A reggeli odaút másik vizuális zsákmánya a fehér mészkőfal előtt üldögélő-kvaterkázó katonai – vagy rendőri, vagy fene tudja, milyen testülethez tartozó – szakasz, amelyet nem mertem nyíltan lefényképezni – lám, mit tesz egy kelet-európai szocializáció –, ezért csak stikában kaptam le őket a szelfikamerával. A Costa Cafét rögtön megtalálom, kérek is egy kávét, üldögélek, telik az idő, már negyedórát késnek barátaim. Kinézek, biztos, ami biztos, és látom, ahogy türelmetlenül nézegetik az órájukat a bejárat előtt. Nem láttam őket egy faltól, pedig direkt a bejárattal szemben ültem le. Még alig emésztettem meg a tegnapi vacsorát, de máris megint egy étteremben találom magam, a pláza legfelső emeletén. A vendéglő specialitása a csípős kaja, a pincérek chilijelmezben rohangálnak, az asztalon álló tabletről lehet rendelni. Min és Anna – ez a rádiós hölgy magyar beceneve – nyomkodnak, mint az őrült, meg is jelenik a pincér hamarosan nyolc-tíz tállal. Kínában, úgy látszik, ez megúszhatatlan. Min elégedetten kacarászik rajtam, amikor a homlokomon megjelennek az első, gyöngyöző verejtékcseppek: itt aztán tényleg minden kurva csípős, viszont többnyire szecsuáni borstól, ami rövidet és nagyot csíp, vagy inkább zsibbaszt az elején a nyelv közepén és a szájpadláson, de aztán elereszti az embert. A halleves és a garnéla és a tofu és a bak csoj és az isten tudja még micsoda pompás, szédelegve tántorgom ki az utcára két órácska elteltével. Elbúcsúzunk Annától, akinek megígérem, hogy bemegyünk majd a magyar szerkesztőségbe, és adunk interjút. Minnel a következő célpontunk Lu Xun pekingi háza, amely egy kegyelemből meghagyott hutong közepén fekszik. Min kikeresgeti a Wechaten a térképen, de nem nagyon látja a napfényen képernyőt, nem lehet világosítani, mert a gyerekei a múltkor a fürdőkádba ejtették a telefonját. Így nagyjából találomra indulunk el. Min ezen a környéken született – nálam két évvel idősebb –, és ’89-ben eljött Magyarországra. Azt mondja, rá sem ismer a környékre, a régi Peking, amelyben a gyerekkorát töltötte, teljesen megsemmisült, csak itt-ott maradt belőle egy-egy apró hutongsziget. Mutatja, merre állt a városfal, amely olyan széles volt, hogy birkanyájak legeltek a tetején, mesél a földszintes kis házról, ahová született, és amelynek az egykori helyét is csak körülbelül tudja megmutatni a toronyházak között. Közben kiderül, hogy a homályos képernyőjű telefonját is fordítva tartotta, így irányt váltunk, és végül tényleg feltűnnek a hutong házacskái.
Hirtelen megváltozik körülöttünk a világ, öregek álldogálnak a házak előtt görbe botokra támaszkodva, korcs kis kutyák szaladnak elő, az udvarokban limlom, száradó ruhák, cserepes virágok, és valami archaikus, zsibbadt rendetlenség. A hutong és a palota, ez a kettő volt a régi Peking. Ha az ember gondolatban kiterjeszti ezt a földszintes, szürke, íves tetőkkel fedett városrészt az egész Pekingre, és a látómezőből kitörli a toronyházakat, akkor nincs más, mint ebből a szürke tengerből színpompásan kiemelkedő paloták és tornyok ellentéte, középen a tiltott város mögött emelkedő dombbal, amelyből a császár és környezete végigtekinthetett a fővároson. Ez a tekintet most a toronyházak tetején partizó üzleti és pártelit privilégiuma.
A hutongban az a másik meglepő, hogy ezek a házacskák külsőleg nagyjából egyformák. Az utcára nyíló bejáratok aprócska kertbe vezetnek, ahol egy fácska és pár négyzetméter zöldségeskert, ha elfér. A házak egytől egyig ugyanabból a szürke téglából épültek, a teteje mindegyiknek ugyanazzal a szürke kúpcseréppel van fedve. Ha úgy tetszik, ez is lakótelep, csak nem felfelé terjeszkedik. A különbségek, még ha a maguk idejében döntően meghatározták is a lakók életét, első pillantásra alig észrevehetőek. Min mutatja, figyeljem meg a házak küszöbét: a családok a társadalmi rangjuknak megfelelően emelhettek küszöböt, az egészen szegényeknél szinte nincs is, csak egy földbe süllyesztett deszka, a módosabbaknál már emelni kell a lábat, hogy átlépd, a gazdag házak díszes bejáratainál, amelyek különálló kis pagodák, meg már rendes tornamutatványt kell végezni, hogy bejusson az ember, és itt még egy kis emelvény is jár a küszöbhöz, amelyről a gazdag ház gazdag vendége egyből lova hátára pattanhatott.
A hutong utcáit a párt új irányvonalának megfelelően buzdító vörös plakátok borítják – „Gyűrjük fel az ingünk ujját, és fogjunk munkához!” De ez az itt élőket minden jel szerint nem különösebben érdekli.
Lu Xun háza, amelyet az író maga tervezett, e negyed közepén áll, és ma nagy tiszteletben álló múzeum. Sárga egyenruhás iskoláscsoport lohol előttünk, tanárnőjük hangosbeszélőbe harsogja az utasításokat. A ház kertjében egy Petőfi-szobor, mellette bronztábla, mely arról tudósít, hogy a szobrot Medgyessy Péter avatta 2003-ban. A tárlókban végignézzük, hogyan nevelkedett és hogyan élt a mester, akinek az egész attitűdje, kultúrafelfogása a kelet-európai értelmiségi számára igencsak ismerős és otthonos: egész élete azzal telik, hogy a nyugati irodalmat és kultúrát megpróbálja átplántálni Kínába. Szekérderéknyi irodalmat fordít, számos nyugati írót lát vendégül, meghonosít művészeti ágakat, irodalmi köröket, folyóiratokat szervez, fiatalokat támogat, üldöztetést szenved, majd szenvedélyes dohányoshoz méltó módon elviszi a tüdőrák. A Mao-korszakban kommunista írót faragnak belőle, több ezer fős pártkongresszusokon emlékeznek meg róla, a kilencvenes évekre elfelejtik, és csak most kezdik újra felfedezni. A legkedvesebb tárgyam a kiállításon a német nyelvű Petőfi, amelyben Yin Fu, a költő saját kezével firkantotta bele a Szabadság, Szerelem… azóta is felülmúlhatatlannak tekintett kínai fordítását, egy évvel azelőtt, hogy a Kuomintang a Baloldali Írók Szövetségének négy másik tagjával együtt 1931-ben, 22 évesen kivégezte volna. Miközben a tengernyi fénykép, könyv, tárgy és milliónyi kínai írásjel előtt ácsorgok, és végignézem Lu Xun műveinek tucatnyi összkiadását – amelyből koronként hol ezt, hol azt hagytak, cenzúráztak és delfinizáltak ki –, nem tudok elvonatkoztatni a magyar párhuzamoktól, és ettől az egésztől valahogy rossz kedvem lesz. Rossz dolog halott írónak lenni. A múzeumlátogatás végén szelfit állunk Minnel az éles, novemberi napfényen.
Este bevásárolni indulunk Évukával, aki időközben kipihente magát, és tele van lendülettel. Nagyon büszke magára, mert írt ötezer karaktert, de most már kikívánkozik. A múltkor futás közben látott hipermarketbe gyalogolunk. Összevásároljuk, ami kell, aztán az út túloldalán indulunk vissza, és útközben egy hívogatóan elegáns üzletházba botlunk, legott be is megyünk. Gigászi tengeri áruházba futunk bele, nagy akváriumokban kalimpál, kaparászik, csapkod, vonaglik vagy csak várakozik megadóan a tenger mindenféle élőlénye a méregdrága homároktól a filléres kagylókig; szájtátva és irigykedve mászkálok, mint egy múzeumban. Nyilván nem veszünk semmit, nincs konyhánk, de elhatározom, hogy ide még visszatérek, és kihörpintek legalább egy-két osztrigát.
[1] A kötet az idén a Könyvfesztiválra jelenik meg a Kalligram kiadó gondozásában.
