Úgy tűnik, a pizzafutár Tozo, egyben hivatásos tüntető, a magyarországi viszonyokkal való ismerkedését azzal kezdte, hogy magyar nyelvtanfolyamra iratkozott be. Ha lerakja a nyelvvizsgát, mérlegelte, akkor felveszi a magyar állampolgárságot, magyar útlevélhez jutva német pincér lesz belőle. Ha viszont nem rakja le egyből, akkor is hasznát veszi a magyar nyelvtudásának, mert a nyáron a Balatonra készül, ahol nagy hiánycikk a pincér, és a gazdák szívesen alkalmaznak akár szerbeket is. Csakhogy ehhez tudni kell egy kicsit magyarul is, máskülönben csak mosogatólegény lehet belőle egy balatoni szállodában, ezért nem érdemes külföldre távozni. Akkor inkább Budvában vagy Tivatban vállal idénymunkát. Az Adria mégis többet ér, mint a Balaton. Az angolt már Szerbiában elsajátította, a némettel is kijön valahogy, tehát versenyképes pincér lesz. Hiába, a rendszerváltás poliglott embereket teremt. Ma már a szakképzett kőműves és ács is tudja, hogy meg kell tanulni angolul vagy németül, attól függően, hogy merre vezet az útja.

Miután előadta tervét, tapintatosan afelől érdeklődött, hogy Magyarországon vannak-e nagy választási demonstrációk. Csakis a kormánypárti demonstrációk érdeklik, mert az ellenzékkel nem tárgyal. Jó tudni, mert szeretne Budapesten is tüntetni. Nem olyan rossz szakma, még Milošević idejében művelte, 18. életévének betöltése után Milošević kormánypártja mellett demonstrált.

Azok voltak a szép napok! Nemcsak jó kaját kaptak, hanem tisztességes zsebpénzt is biztosított a párt. Igaz, voltak kellemetlen pillanatok, egyszer Belgrádban, ahova autóbuszokkal szállították őket, a helybeli polgárok mosogatóvizet öntöttek a nyakukba, és azt kiabálták, hogy menjenek haza. Arra nem gondoltak, hogy neki semmi köze a politikához, ő csak egy lelkiismeretes profi, aki végzi a munkáját. Megesik az ilyesmi, viszont megéri: tisztességes jövedelemre tett szert. Így lett belőle hivatásos tüntető, hol az egyik, hol a másik városban tüntetett, s jobban megismerte a hazáját, mint az iskolai kirándulásokon.

A válság Milošević bukása után jelentkezett. Hol az egyik párt került hatalomra, hol a másik, és ő nem tudta, hogy melyik csapathoz csatlakozzon. A hivatásos tüntetők részére ez valóságos katasztrófa. A legjobb, ha egy párt uralkodik időtlen időkig, a többi csak a többpártrendszer statisztája. A gordiuszi csomót úgy vágta el, hogy több pártba is beiratkozott, és eközben komoly politikai tapasztalatra tett szert, ugyanis rájött, hogy csak az a párt tud tartósan hatalmon maradni, amelyik jól megfizeti a hivatásos tüntetőket. A fösvények gyorsan megbuknak. Ezért évről évre városról városra tüntet a kormánypárt mellett.

Tárgyalt az ellenzékiekkel is, de azoknak nincs pénzük, szegények, mint a templom egerei. Szerinte ezek soha sem jutnak hatalomra. Egyszóval arra volt kíváncsi, hogyan jusson el Budapestre tüntetni, s tudnék-e számára valami kapcsolatot teremteni. Hol és kinél jelentkezzen? Természetesen csakis kedvező feltételek mellett vállalná a munkát, elsősorban az érdekli, hogy milyen a kaja, és mekkora a zsebpénz. Nagyon szívesen megismerkedne Budapesttel, meg egyúttal a magyar nyelvtudását is tökéletesítené, mert Újvidéken nemigen van erre alkalma. Hat hónapig dolgozott együtt N. Zsolt kollégájával, tőle megtanult néhány magyar szót, de amint a kolléga megszerezte a magyar útlevelet, rögvest elszelelt, meg se állt Svédországig, ahol most egy előkelő kávézóban takarít, és alig várja, hogy megtanuljon svédül, aminek köszönhetően pincér lehet. E-mailen tartják a kapcsolatot, de úgy látja, Zsoltnak eszébe se jut, hogy őt magyarra tanítsa. Nem érdekli az anyanyelve, csak a svéd szavakat magolja.

Sajnos, nem tudtam neki tanácsot adni, csak annyit mondtam, hogy nincs tudomásom szervezett budapesti kirándulásról, de az interneten olvastam, hogy az erdélyieket ingyen utaztatják a nagy budapesti békemenetre, a vajdaságiak tervéről nem tudok semmit. Rosszallóan csóválta a fejét. Mindig tudta, mondta, hogy a vajdasági magyarok puhány fickók, miért engedik, hogy az erdélyieket kiváltságban részesítsék, s őket kihagyják. Ez ellen fel kell lépni, kardoskodott.

A főnöke szakította meg a társalgást, mert az asztalunkhoz lépett, és kiadta a parancsot, hogy azonnal üljön az autóba, és szállítsa ki Milutinović úrnak a pizzát, de szedje a lábát, mert Milutinović úr csak melegen szereti fogyasztani a pizzát. Ezek után kedvetlenül vett búcsút tőlem, de figyelmeztetett, hogy ne feledkezzek meg róla.

Nem maradt időm, hogy legalább részben megvigasztaljam. Az újságokban fellelhető hivatalos adatok szerint a Vajdaságban 180 ezer kettős állampolgár él. Mi lesz akkor, ha ebből nem szavaz fele, vagyis legalább 90 ezer a jelenlegi kormánypártra? Az alacsony kimenetel bizonyára kedvezőtlen színben tünteti fel a helyi kisebbségi vezetőket. Meg aztán ha ilyen ütemben folyik a vajdasági magyarok elvándorlása, akkor a békemenetre sem lesz elég jelentkező, és szerbekkel kell pótolni a hiányt. Vigasztalhattam volna azzal, hogy ne veszítse el a reményt, megtörténhet, hogy rövidesen magyar lobogót lengetve, a magyar parlament előtt tüntetve, azt kiabálja majd, hogy „Le a bolsikkal!”, „Le a libsikkel!”, „Védjük meg a magyar identitást!”, „Nem engedjük meg az etnikai tarkaságot!”

Groteszk jelenet lenne, de van egy ennél kellemetlenebb változat is, mely szerint Tozo, a hivatásos tüntető Újvidék főterén tüntet azzal a felirattal, hogy védjük meg a szerb identitást, és ne engedjük meg az etnikai tarkaságot. Miért ne? Lehetséges az egyik is, a másik is. A profik mindenre hajlamosak. Eszembe jutott, hogy 1989 táján Újvidék főterén azt harsogták a szónokok, hogy a magyarok is migránsok, mivel 1956-ban jöttek a Vajdaságba. A szónokokat tapsvihar fogadta. Ez a jelszó vezetett aztán az ötlethez, hogy a magyarok kapjanak egy-egy szendvicset, és menjenek vissza oda, ahonnan „migráltak”. A szlovákoknak kettőt ígértek, mert hosszabb utat kell megtenniük.

A történet végül is a történelem ravaszságáról szól. Vagy a bumerángjáról.

Az anyaországi hivatalos narratíva választási kampányban erős ellenszenvvel viseltetik az etnikai tarkasággal, a mássággal szemben. Nyilvánvaló, hogy a muszlim migránsokra gondolnak, de ezúttal nem erről van szó. Távolról sem gondolom, hogy a jelenlegi tektonikus demográfiai mozgalmak nem okoznak gondot, ellenkezőleg, hiszem, hogy a problémák tömegét vetik fel, amire nem találtak megfelelő választ sem a „héják”, sem a „galambok”. Ezúttal inkább arról van szó, hogy a muszlimellenesség általános idegenellenességet generál. Egy kutatóintézet felmérése szerint a Vajdaságban a fiatalok között növekszik az etnikai distancia. Fennáll a veszély, hogy a muzulmánellenes retorika mindennemű másság elleni retorikává fajul, az etnikai homogenitás divatos szólamának áldozatai a nemzeti kisebbségek lesznek, ezek száma a rendszerváltás után, tehát demokratikus környezetben rohamosan csökken, mint ahogyan ezt egy komoly német történész, a térség legjobb szakértőjének számító Holm Sundhaussen kimutatta.

Kiderül tehát, hogy ugyanazok a mondatok másként hangzanak Budapesten, és másképpen Újvidéken. Hogyan legyen itt fehér, ami ott fekete? El tudom képzelni a megrettent vajdasági kisebbségi polgárt, aki Budapesten hangosan tüntet az etnikai színesség ellen, hazajövet pedig keményen kardoskodik mellette. Ami az egyik helyen érték, az a másikon veszély. Erre az ellentmondásra legfeljebb a profi politikusok tudnak magyarázatot adni.