„Ismert szabályszerűség, hogy minél nagyobb az irracionalizmus nyomatéka valamely nacionalizmus közegében, az ideologikus súlypont annál mélyebbre süllyed az eredetmítosz szférájába. E szerkezet jellemzője még, hogy imaginárius tengelyét az éppen vallott őstörténeti téveszmék és a nemzeti önbecsülés közt erőszakkal meghúzott, ám annál axiomatikusabb érvényűnek feltüntetett képzeletbeli egyenes alkotja. További szabályszerűség, hogy minél hatékonyabban ingatja meg a tudomány magát e hamis statikát, annál hevesebb agresszivitással jelentkeznek kísérletek a visszabillentésre, éspedig paradox szükségszerűséggel annál makacsabb mesterkedésekkel, hogy úgy tűnjék, e művelet a tudomány műhelyéből kölcsönzött eszközökkel történik.” A hun–magyar rokonsággal összefonódó, újabban különösen virulens „szubhistoriográfiai pamfletkultúra” (Szűcs Jenő) idézett bírálatát 1975-ben vetette papírra a neves középkortörténész; miután azonban a kézirat közel három évtizeddel később került elő Litván György íróasztalából, akkor látott napvilágot, amikor a benne tollhegyre tűzött mű, az amatőr történész Sebestyén László munkája 2000-ben már a könyv negyedik kiadásánál tartott.
Nem először, legbehatóbban nem is ebben, akkor még az asztalfiókban maradt írásában nézett szembe Szűcs Jenő a (magyar) történeti origó ágas-bogas problémájával. A szerzőnek az 1985-ben a Valóság hasábjain megjelent és a pártközpont által cenzúrázott tanulmánya kezdőmondatát idézem. „A nép és az állam eredetével kapcsolatos képzetek szerves alkatelemei voltak már az európai középkor derekán kiformálódó »nemzeti« tudatoknak; mi több, e szerkezeteknek – eltérően a típusosan moderntől – a legfőbb ideologikus pilléreit alkották. Mindazonáltal, ami a néperedetet illeti, maguknak a képzeteknek kevés közük volt a valóságos etnogenezishez. A középkori Európa népei olyan fiktív »ősnépekben« tanultak meg hinni, amelyeket a késő antik történeti, geográfiai és néprajzi ismeretek középkori maradványaiból írástudóik konstruáltak meg számukra; az eredetteóriák aztán annak arányában váltak mítosszá, ahogy a hit meggyökeresedett. Hiteles történeti mag vagy etnikai hagyomány csak kivételesen, s akkor is alárendelten, többnyire jelentését vesztve maradt meg e konstrukciókban, melyek egyszerre szolgálták a saját nép történeti-logikai betagolását az isteni Világtervbe, és a keresztény respublikán belül való elkülönülés, sajátos »funkció« és identitás kiemelését. Mindez áll a franciák trójai eredetétől a magyarok hun eredetéig a középkori Európa szinte valamennyi archaikus »nemzeti« eredetmítoszára.”
E két megállapításnak a felidézésével akár nyomban be is fejezhetnénk írásunkat, mert kielégítő választ kaptunk bennük a címben megfogalmazott kérdésre. E mellett szólhatna még az is, hogy a ma mérvadó akadémiai történetírás sincs nagyon másként ezzel, mint ahogy Szűcs volt annak idején. „A régmúlt időkre és a nyelvre hivatkozó igényeknek […] minden érzelmi csábításuk ellenére sincs történelmi alapjuk: a kora középkori és a jelenkori »népek« azonosítása nem más, mint mítosz” – jelenti ki a korunkbeli neves amerikai középkortörténész. Amihez hozzátehetjük: kivált az újabb kori nacionalizmusok támasztottak átható igényt a modern nemzetállamokká alakuló népek ősi eredetének bizonyítása iránt, ami egyúttal a nemzeti történetek kronológiai kezdetéül is szolgált. Ebben áll a nemzet ún. perennialista felfogása, melynek értelmében az egyes modern európai nemzetállamok etnikai és minden más értelemben vett eredete egyaránt a késő antikvitás koráig nyúlik vissza. Ez a történelmi régmúltba visszavezetett kezdet, a nemzeti múlt így adott mélyideje egyszerre teremti meg a nemzeti vagyis országtörténetek historikus szerzői számára az olyannyira kívánatos szilárd fogalmi alapot és lineáris elbeszélő keretet.
Hogy talán mégsem hiábavaló folytatnunk ezt a gondolatmenetet, azt napjaink újabb fejleményei magyarázzák. A Magyarságkutató Intézet (MKI) 2019-es megalakítása „hivatalossá” tette úgymond a történettudományban a hun–magyar rokonság gondolatának visszaperlését és a tudományos kánon rangjára emelését. Ez mindenképpen új fejlemény, amely elodázhatatlanná teszi, hogy beható vizsgálatnak vessük alá, persze nem a hun–magyar rokonság reáltörténelmét, hanem ennek a kánonteremtő erőfeszítésnek a célját, tudományos eszközeit és eszmei-politikai kontextusát.
A történelempolitikai fordulat
A NER történelempolitikájának intézményi következménye legalább fél tucat, ha nem ennél is több közvetlenül állami fennhatóság alá rendelt új történetkutató intézet létesítése a 2010-es években. Közülük az egyik utolsó képződmény az amatőr történészkedésben nagy kedvét lelő orvos-miniszter közvetlen fennhatósága alá tartozó, 2019-től működő MKI, melynek feladata, hogy szemléletet váltson a magyar történeti gondolkodásban; tűzze tehát napirendjére az eddig elhanyagolt és/vagy meghamisított forró történeti kérdések vizsgálatát, az új eredményeket ismertesse meg a legszélesebb nyilvánossággal. A MKI vezetése ez utóbbiról úgy beszél, mint a történelem társadalmasításáról,8 ezalatt azt érti, hogy a történelemmel való (tudományos) foglalatosságot a public history műfaji követelményeihez kell szabni, hogy a történelmet tömegkultúraként lehessen népszerűsíteni.9 A MKI ezért különös gondot fordít az általa forszírozott történetszemlélet és az intézet állítólagos kutatási eredményeinek kolportálására. Emiatt a napilapok és a köztévé nyújtotta kommunikációs formát részesíti előnyben a tudományban megszokott közlési módokkal szemben (szakfolyóiratok, tudományos könyvek). Ehhez járul újabban a rajzfilm, amely a történeti csata számítógépes harci játék mintájára elképzelt rekonstrukciójával szolgál, mint történik a pozsonyi csatáról szóló film esetében is.10 De nem csupán a már eddig elért eredmények, hanem a várható vagy csak remélt kutatási eredmények idő előtti közismertté tétele is része ennek a kommunikációs stratégiának. Nézzünk ez utóbbira egy beszédes példát.
Az intézet vezető régészével, Makoldi Miklóssal készített interjúból idézek. Az Aba Sámuel ezután feltárandó (tehát még meg sem talált!) abasári sírjának a leletanyagán majdan elvégzendő archeogenetikai vizsgálatok „sok mindenre fényt deríthetnek, és olyan összefüggéseket tárhatnak fel, melyek akár alá is támaszthatják a krónikáinkban foglalt állításokat”, amelyek a hun–magyar rokonság mellett tesznek hitet. Ha a még csak elvileg létező vizsgálat mégsem igazolná az előfeltevéseket, akkor legföljebb nem készül újabb újságinterjú az eredmények ismertetéséről. Az újságolvasó viszont már azt megelőzően arról értesül, hogy egy merőben új tudományos eredmény látszik érlelődni, amely bizonyára az egyedül érvényes és igaz megállapítás is (lesz) egyúttal az adott történeti kérdésben.
A szóban forgó történeti kérdés ezúttal a hun–magyar rokonság ügye, amelyet megtagadva a magyar tudomány félrevezette a magyar népet. Holott, fejtegeti Makoldi napilapcikkek sorában, a magyarság középkori krónikáinkba foglalt és a külföld velünk kapcsolatos valamikori képe egyaránt ezen a hiten és meggyőződésen alapult. Amikor azonban színre lépett az összehasonlító nyelvtudomány, ez a tény érvényét vesztette, miután a tudósok a hun nyelvet (néhány szó alapján) átsorolták az indogermán nyelvcsaládba. „Így a Habsburgok rokonnépei vagyis »ősei« lettek a szkíták és a hunok, akik egykor szintén végighódoltatták Európát – így meg is lett a jogalap (sic!) szinte egész Európa birtoklására (sic!). Viszont a magyaroknak mint [a Habsburg Birodalomban] alávetett népnek nem volt javasolt a hunok ősként való tisztelete. Sőt, mondhatjuk, hogy tiltott volt! Így talán nem csoda, hogy a Habsburgok részéről támogatást és elismerést kapott, a magyarok részéről pedig heves elutasítást váltott ki” a születőben lévő, majd pedig a 19. század során kánonná emelt finnugor nyelvrokonság elmélete.
Ezt a szellemi poggyászt vette át és tartja mindmáig érvényben a „hiperszkepticista” magyar akadémiai régészet, amely mellőzi a hun rokonság mellett szóló archeológiai bizonyítékok feltárását, pedig azok bizonyíthatnák, hogy ennek a népnek igen sok köze van és volt a hunokhoz, „pláne a szkítákhoz”. Majd hozzáteszi: „Ez a hozzáállás igenis a szovjet, illetve a Habsburg-idők elnyomó rendszereinek tudatos, identitásvesztést célzó agymosó tevékenységére emlékeztet, vagy legalábbis azokat a szólamokat viszi tovább.” Makoldi végül leszögezi: „Ezen a hozzáálláson változtatni kellett!”13 Minderre a MKI léte nyújtja az egyedüli garanciát.
A politikai indoktrináció – a mondottak értelmében – állítólag közvetlen módon befolyásolja egy tudományosnak tetsző kérdés eldöntését, legalábbis ez történik a MKI szerint az ellenoldalon. A Habsburg-, majd a szovjet uralom agymosása nyomán megtagadott hun–magyar rokonság gondolatának itt nyilatkozó pártfogója mintha nem látszana tisztában lenni saját különös beszédhelyzetével. Úgy szólal meg egy közvetlen kormányfelügyelet alatt álló, tudományosnak nevezett intézet nevében, azt képviselve, hogy a vitapartnereit politikai befolyás alatt állóként bélyegzi meg, így kívánván hitelteleníteni őket szakmai téren. Úgy tetszik, tudósunkból az önreflexió képességének és az öniróniára való készségnek a minimuma is hiányzik. Vagy talán nagyon is tisztában van a kormányzati kontroll tudományos gondolkodást korlátozó, azt szigorúan szabályozó szerepével, már csupán a saját helyzetét átélve is? Csak éppen másoknál tartja ezt probléma forrásának, ami pedig éppen az ő kezét (tudományos fantáziáját) köti ezúttal szorosan gúzsba?
Néhány szó a hun–magyar rokonság történeti fogalmáról
Nem tisztünk részletesen beszámolni arról, hogy miért nem osztja történettudományunk és vele együtt a régészet és a nyelvtudomány a magyarok hunoktól való származtatásának elgondolását. Ez az írás ugyanis nem a hun–magyar rokonság vitatémájához szól hozzá, amit a szerző ezzel kapcsolatos szakértelmének a hiánya eleve reménytelen vállalkozásnak tüntetne fel. Írásom témája csupán annyi, hogy rámutasson: milyen megismerési eszközök birtokában és mely célból erőlteti a mai állami történelempolitika a hun–magyar rokonság tételének bebizonyítását és kifogástalan tudományos tanításként való elfogadtatását. Mindezek még előttünk vannak ugyan, de máris nagy elánnal folyik az e célok eléréséért folyó harc a nyilvánosság legszélesebb terében (az írott és a vizuális médiában); iskolai tananyagként a kormány már rendszeresítette is a terjesztését.
A mérvadó akadémiai szaktudomány álláspontja jó ideje az, hogy (1) a Kárpát-medencei hun birodalom már közel négy és félszáz évvel azelőtt felbomlott, a népe pedig mérhetetlenül szétszóródott, hogy a magyar honfoglalás bekövetkezett volna; (2) ráadásul a hunok népe (a maga etnikai összetettségében) és a magyarok népe korábban sem érintkeztek egymással közvetlenül, így kizárt, hogy valaha és akár rövid időre szólóan együtt vagy egymás közelében éltek volna; (3) ennek folytán ki sem alakulhatott közöttük bármiféle rokonság; (4) tény viszont, hogy a középkorban elterjedt felfogás szerint az Árpád-házi uralkodók hosszú sora származik Attilától, és valamivel később még az a nézet is meggyökeresedett, hogy a két nép rokonságban áll egymással; (5) ennek megfelelően az Árpád nevéhez kötött honfoglalás akár a hunok második bejövetelének is tekinthető; (6) a hazai írott kútfők sorában első alkalommal Anonymus krónikája hozta szóba 1200 körül ezt a témát, úgy emlékezve meg Attiláról, mint a magyar királyok elődjéről. Nem egészen egy évszázad múlva Kézai Simon dolgozta ki krónikájában a hun–magyar azonosság elgondolását, amely a továbbiakban az egyedüli és a legfőbb forrása lett minden további ezt elfogadó és írásba foglalt elképzelésnek. Az utóbbiak sorában különösen fontos hely illeti meg Werbőczy Hármaskönyvét; (7) minden jel szerint a nyugati elbeszélő források játszottak abban döntő szerepet, hogy egyes magyar középkori krónikaírók, mindenekelőtt Kézai Simon magukévá tették a hun–magyar azonosság képzetét; (8) ha volt is, ami nem zárható ki teljes mértékben, hagyománybeli előélete e rokonság elképzelésének, mivel a honfoglaló magyarok körében élő nyugati törökök, az onogurok táplálhattak magukban ilyen elképzeléseket, rajtuk kívül nem valószínű, hogy létezett volna ilyen hagyománytudat a honfoglalás előtti időkre visszamenő érvénnyel; (9) az pedig, hogy az egy-egy király szolgálatában álló és nekik író klerikus írástudók által megfogalmazott hun–magyar azonossághoz társult-e vajon népi huntudat, nem vizsgálható, mert nincs rá írott forrás; (10) a hun–magyar rokonság képzete kezdettől határozott politikai-eszmei legitimációs funkciót töltött be, Kézaitól kezdve egészen Werbőczyig és tovább, a jezsuita tollforgatókig a kiváltságolt nemesi rétegek kivételes hatalmi helyzetének az eszmei igazolását volt hivatva alátámasztani – kifejezetten történeti érvekkel; (11) a hunok európai (nyugati) képzetköre kezdettől negatív színezetű volt (főleg a frank hódítások nyomán), az Árpád-korban éledező hun–magyar rokonságtudat ennek ellenére is táptalajra lelt hazánkban, mígnem a (nyelv)tudomány fokozatosan a finnugor rokonság irányába terelte az origó képzetét; (12) mindamellett utóbb olykor mégis fel-fellángolt a lelkesedés ez iránt a romantikus eredetmonda iránt, mint történt a 19. század derekán (Arany János eposzaival), és történt újfent Trianon, valamint az 1989/1990-es rendszerváltás után (némi nyolcvanas évekbeli előzményre is támaszkodva), amikor a nemzeti radikalizmus újból zászlajára tűzte a hun–magyar rokonság eszmekörét. Igaz, a történeti szaktudomány ekkor már ritkán állt ki a tan mellett.
Lássuk ezek után, hogy miként gondolják a MKI régészei bizonyítani, hogy az előbbiek dacára mégis érvényes a hun–magyar azonosság ténye?
Az archeogenetika mint a bizonyítás eszköze
Nem véletlen, hogy a „hiperszkepticista” akadémiai régészet álláspontjának hevesen szorgalmazott felülvizsgálata és megelőlegezett elvetése (!) egy orvos-miniszter gyámkodását élvező, valamint egy amatőr történészkedő jogász és államhivatalnok igazgatása alatt álló intézet hatáskörébe került. Így és ezért eshet meg csupán, hogy a hun–magyar azonosság tézisének empirikus alátámasztását a legkevésbé sem nyelvészeti és nem is történetírói (szöveges bizonyítékok vizsgálatán nyugvó) eljárással, de még csak nem is specifikusan régészeti kutatási eljárások (amiről később lesz szó) segítségével, hanem egyes-egyedül az úgynevezett történeti genetika vizsgálati módszereinek az alkalmazásával remélik elérni. Amint azt Neparáczky Endre archeogenetikus, a MKI osztályvezetője kifejti, ha ez irányú erőfeszítéseik eredményeként egyszer elkészül a honfoglaló magyarok genomadatbázisa, azt össze lehet majd vetni a hun kori leletek genomeredményeivel. Ez olyan paradigmaváltással jár majd együtt, ígéri, amely végre tisztázhatja a késő avar kori népesség és a honfoglaló magyarok közötti genetikai kapcsolatot.
Némi gondot okoz ugyan, hogy a Kárpát-medencében viszonylag ritka a hun temetőmaradvány, ezért nyomban felvetődik a hunok eredeti szállásterületének bekapcsolása ebbe a vizsgálatba. Legalábbis erre utalhat az, hogy Makoldi Miklós sürgeti a genomkutatásnak az Urálon túli területre való kiterjesztését, mondván: az ott fellelhető (bár még nem ismert!) hun leletanyag összefüggésbe hozható a honfoglaló magyarság Kárpát-medencei anyagával.17 Más szakértők viszont úgy találják, hogy korántsem felhőtlenül könnyű vállalkozás sajátosan történeti kérdések ilyetén régészeti bizonyítása. Vegyük hát szemügyre az utóbbiak érveit.
Mindenekelőtt a (1) haplotípusoknak és altípusaiknak tértől, időtől független számbavétele és egymással való összehasonlítása nem bizonyító értékű eljárás; (2) a rokonság megállapítása végett hasznosított archeogenetika nem identifikálja az etnikumokat; (3) ettől elválaszthatatlan módon az archeogenetika a nyelvi közösségek azonosításához sem vezet el; (4) az archeogenetika temetők leletanyagát vizsgálja, és a rá jellemző tisztán természettudományi beállítottság semmit sem tárhat fel a temetői forrásanyag sajátosan emberi-történelmi specifikumaiból, mivel „a történeti genetika előtt mindig az egyetlen és konkrét áll: maga a biológiai egyén, az ő egyéni, évezredekre visszanyúló családtörténetével, mégpedig a sokféle szempont alapján szerveződött közösségének kulturális, szociális megnyilvánulásai nélkül”;18 (5) a temetőnek mint kizárólag biológiai (fizikai antropológiai) leletegyüttesnek a kutatásával lehetetlen tiszta genotípusokat meghatározni, tekintve, hogy az akkor együtt élő népek (szemben a ma leginkább jellemző állapotokkal) belülről erősen kevert és folyton változó etnikai összetételt mutattak; (6) a nyelv és a génállomány nem áll egymással oksági kapcsolatban, a nyelvről tehát nem adhat számot a génállomány; az utóbbi egyébként a longue durée, az előbbi viszont a rövidebb időtartam során megy (mehet át) érzékelhető átalakulásokon. „Ezért, ha genetikai eszközökkel két populációról igazolható is, hogy egy több tízezer évvel ezelőtt keletkezett közös ős leszármazottai, nyelvi eredetük tekintetében bajos lenne bármit is mondani róluk.”
Mit mondhatunk tehát a hun–magyar azonosság dolgát egyszer s mindenkorra hitelt érdemlően eldönteni kívánó humángenetikai kutatási módszerről? Ez a megközelítés végtelenül naturalizálja az emberi történelem fogalmát. Ami, ismerjük el, nem a legjobb módja a valamikori emberi életek humán és társadalomtudományi tanulmányozásának.
Az vitathatatlan, hogy ha kellően nagyszámú és reprezentatív leletanyagon végzünk el ilyen vizsgálatokat, akkor holtbiztos ténybeli megállapításokra és kétségtelen eredményekre juthatunk. Kérdés azonban, hogy nem szül-e túlzottan determinisztikus történet- és emberképet a történelem ilyesfajta naturalizálása, olyan képet, amelyben sem a változás, sem a változatosság (a differenciáltság) nem tagolja a térben és időben bekövetkező folyamatokat? Meggyőződésem, hogy itt épp erről van szó. Ami tehát a módszer fő előnyének tűnik, az egyben fő hiányossága is, hiszen az önnön történeti alakulásában nyomon követett és ekként elbeszélt emberi élet nem a fizikai törvényszerűségek szabályszerűségei szerint zajlott a múltban, és nem így zajlik manapság sem. Az archeogenetika egyedüli alkalmazásával megragadni kívánt múlt minden, csak nem történelem, az ugyanis érdemben az emberi cselekvés tere és közege.20 Ez a kutatási metódus önmagában aligha több tehát egy látványos, bár költséges mutatványnál, amelyet egy eddig még nem tisztázott cél elérése végett kezdeményeznek. Kérdem: nem túl nagy szellemi tehertétel a MKI mint szellemi műhely számára, hogy az élőtudomány világából érkezett miniszter közvetlen gyámkodása alatt áll?
A történelem naturalizálásának politikai funkciója
Napnál világosabb, hogy a NER jegyében kreált különféle történeti intézetek fő, sőt egyedüli funkciója a történelempolitika aktuális igényeinek messzemenő kielégítése. S miért éppen az őstörténet, ezen belül többek közt a hun–magyar rokonság foglal el olyannyira kivételes helyet, hogy az illetékesek már a témának szentelt múzeum felállításán is erősen gondolkodnak. A „kik vagyunk és hová tartunk” kérdése, mint a csoportidentitás fókuszpontja, különösen fontossá vált a modernitás körülményei között, amikor az újkori európai nemzetállamok megszerveződtek. Ez a kérdés túl ismert ahhoz, hogy el kellene most benne mélyednünk. Legyen elég annyit megjegyezni vele kapcsolatban, hogy az egyes egyénekre (a belőlük esetlegesen összeálló csoportokra, amilyenek a társadalmi osztályok is) széteső modern európai társadalmak tagjai számára az időben létező, sőt az idő által megteremtett szolidaritási, olykor a rokonság képzetét is magába olvasztó közösségi kapcsolatok különösen jelentőssé válnak. Ez a feszítő belső igény munkált a historizmus szellemi befolyásának a mélyén is, amely így mindennél előbbre valónak tekintette az eredet jelentőségét. Ha a magunk jelenében különbözünk is egymástól, mert hatalommal bírók vagy hatalomnélküliek, gazdagok vagy szegények vagyunk, az idő távlatában szemlélődve egybeforrunk a történelmileg adott egyazon nemzet egyenjogú tagjaiként. Ebben és így foglalható össze a modern kori nacionalizmus példátlan sikerességének magyarázata.
S ezzel valamennyire már ismerjük a kiindulópontnak tulajdonítani szokott kivételesen nagy jelentőség közelebbi okát. Szűcs Jenő plauzibilis okfejtése szerint a modern nemzeti tudat „belső lényegénél fogva azonosságtudat, éspedig az aktuális identitás tudatának olyan formája, amelynek fontos eleme a történeti folytonosság tudata”. Mivel azonban a múlt semmiképp sem folytonos, hanem szakadatlan törések és újrakezdések egymást követő sorozata, a történetírás csak azáltal érvényesítheti narrációjában a történeti folytonosság elvét, ha a múlt tekintetében a „nem azonosságokban” is megkeresi és kimutatja az azonosságot, ezáltal tudatosítva az identitást.21 Úgy és akként teremthető meg – hihető módon – a „nem azonosságokban” kimutatandó azonosság, maga a történeti folytonosság, ha feltételezzük, hogy már az indulás pillanatában eleve adva van a nemzeti közösségi lét valamiféle esszenciája, amely előre kijelöli és könyörtelenül szabályozza, hogy merre lehet és kell tovább haladni a történelem rögös útján. Ebben rejlik tehát a történelmi origó fogalmának eszmei jelentősége és specifikus jelentése, amely kiváltja a mindenkori jelenkorban az őskeresés fokozott buzgalmát.
S mi a helyzet a hunokkal, mint feltételezett vagy nagyon is akart őseinkkel? Bizonyára az kölcsönöz „örökkévalóságot” a hunok emlékének, hogy ez a késő antik kori efemer népcsoport rövid időre „a világ urává lett”, legalábbis az európai kontinens tekintélyes részét behálózó birodalmat hozott létre a hanyatlóban lévő római birodalom ellenében. A hunok irdatlan nagy birodalma Attila „nagykirály” regnálásának mindössze nyolc (!) évében érte el addigi legnagyobb területi kiterjedését, habár szervezettség terén már korábban eljutott a csúcspontra. A hunok, ez az etnikailag felettébb színes konglomerátum, mint keleti nép – Attilával az élén – akkora birodalmat tudtak teremteni maguknak, amilyenről egy szintén keletről érkező másik nép, Árpád (és utódainak a) magyarjai még csak nem is álmodhattak. Nekik kalandozó hadjárataik dacára messze nem jutott ki az a birodalomépítő dicsőség, ami a hunok teljesítményét dicséri. Nem volt, nem lehetett ugyanakkor ismeretlen előttük sem a hunok nevezetes példája, amelyet élénk emlékezetében tartott az európai utókor még több évszázaddal azután is, hogy Attila 453-ban meghalt, és a birodalmát alkotó nép hamarosan felmorzsolódott. A történészek a 7. és 8. századra datálják a hun történelem európai legendásítását, amely Nyugaton meglepően tartós történeti képzeteket honosított meg velük kapcsolatban. Egy biztos, ez a történeti képzet a hunok által megtestesített Nyugat-ellenességnek azt a szimbólumát teremtette és gyökereztette meg, ami a hunoktól való valamikori páni félelem emlékét adta tovább nemzedékről nemzedékre. „Attila már életében olyan emberfeletti hatalomra tett szert […], amelyhez fogható a Római Birodalom határain kívül mindaddig ismeretlen volt. Attila a birodalom maradványain kívül minden akkor ismert európai föld ura s minden fejedelem nagykirálya volt. E roppant hatalom emléke soha nem enyészett el, már csak azért sem, mert forrása volt az utódok jóval kisebb hatalmának.”
Nincs tehát azon semmi csodálkoznivaló, hogy a Kárpát-medencében jóval később tartósan berendezkedő magyarok vezető rétege már az Árpád-korban is jól tudta, hogy ki volt Attila, és kik voltak a hunok, sőt ezenfelül még némi vonzódást is érezhettek (egy idő után) ez iránt a szintén Keletről érkező nomád népcsoport iránt annak páratlan európai hatalmi fensőbbsége miatt. Ez persze még így sem képezett valamely egyszerű és lineáris történetet, de ez a kérdés most egyáltalán nem foglalkoztat bennünket. Ha viszont azt firtatjuk, hogy mikor került elő unos-untalan a hunok mint afféle ősmagyar nép fantazmagóriája, hogy élénk diskurzus váljék belőle bizonyos társadalmi körökben, akkor a hun imádatnak erről az eredeti összetevőjéről sem feledkezhetünk meg.
Nem véletlenül van manapság akkora keletje a hun–magyar azonosság gondolatának, melynek a közvéleménnyel és a szakszerű történetírással való elfogadtatása immár hivatalos történelempolitikai törekvéssé is érett az utóbbi néhány évben. Sok köze van ennek a „keleti nyitás” 2010-es években meghirdetett külpolitikai és egyben külgazdasági programjához, továbbá a Brüsszel, vagyis az EU (Európa) ellen folyó önvédelmi nemzeti harc retorikájának (egy EU-tagország részéről!) való szüntelen sulykolásához. Mindez együtt szinte követeli egy olyan történetkép hivatalossá tételét, amely a Nyugat elleni sikeres keleti offenzíva hunokhoz köthető emlékezetével köt bennünket össze. A MKI történészeit (és régészeit) fűtő, szinte leplezetlen Nyugat-ellenes történeti felfogás propagálásának a szándéka motiválta egyebek közt a pozsonyi csata rajzfilmes fikcionalizálását is; a módfelett dokumentálatlan katonai esemény annak volt szerintük pregnáns megnyilatkozása, hogy a Kárpát-medencébe „betolakodó” magyarok ezzel a hadi sikerrel egyértelművé tették európai jelenlétük legitimitását.
S van itt még valami. Ablonczy Balázs figyelmeztet bennünket arra, hogy az olykor Kelet felé forduló magyar történelmi minta- és őskeresés, konkrétan a turanizmus teljesen más eszmei szerepet tölt be 1918 előtt, mint Trianon után. Amíg a turanizmus a Habsburg birodalmi kereteken belüli sikeres nemzetállam-építés korában, a dualizmus idején „a diadalmas magyar imperializmus ideológiája volt, azé a lehetőségé, hogy a magyar vezető kulturális, politikai és gazdasági szerepet játsszon a Balkán, Kelet-Európa és talán a Közel-Kelet nemzetei között. [Addig az] első világháború [vagy inkább Trianon] után a veszteség és a frusztráció ideológiája lett”.23 Mintha ma megint ezek az idők térnének vissza. A magyar nemzetállam területi és népességbeli megcsonkítása már akkor könnyen kiválthatott és napjainkban is könnyen előidézhet egy ilyen dacreakciót, kivált a gondolatnak mélyen elkötelezett politikai elit körében, amely ma is határozottan vallja, hogy mi nem a Nyugathoz, hanem sokkal inkább a Nyugatot egykor megalázni képes Kelethez tartozunk. Ehhez hozzáadódik még a nacionalizmus szigorúan territorizált államképzete is, amely azt sugallja, hogy valamely (nemzet)államnak elvitathatatlan joga van az általa hosszú időn át elfoglalt, általa benépesített földrajzi térhez: már csupán a történeti első foglalás jogán is megilleti ez a „birtok”. Márpedig a Párizs környéki békékkel újraszabott Közép- és Kelet-Európa egymással szöges ellentétbe került utódállamai mind valamiképpen ezzel a történeti érvvel próbálták eszmeileg igazolni, hogy miért ők lehettek a nyertesek, vagy miért igazságtalan az, hogy mi meg a vesztesek lettünk.
Mármost a magyar honfoglalás az utódállamok szemében egyértelmű bizonyítékul szolgál arra nézve, hogy a Kárpát-medence törzsökös népeiként ők kezdettől és folyamatosan hátrányt szenvedtek a magyar területfoglalás és államberendezkedés ezt követő kizárólagossága folytán. Ez a közelebbi értelme és a kifejezett politikai rendeltetése a dákoromán elmélet hirdetésének vagy a Nagymorva Birodalom valamikori létezésébe vetett erős meggyőződés történeti tanná szilárdításának.
S vajon mit lehet ezzel szembeállítani magyar oldalon? Látszólag semmivel sem ellensúlyozható a valamikori Magyar Királyság kisebbségeinek a „ki volt itt előbb” kérdésében hirdetni szokott álláspontja, mivel a honfoglalás időpontja nem sok teret hagy az érdemi vitára. Hacsak nem mutatjuk fel egy korábbi magyar honfoglalás tényét, amely már vetekedhet mindkét rivális történelmi feltételezéssel; e szerint a magyar honfoglalók nem akkor, hanem már azt megelőzően ide érkeztek, hogy más népekkel kelljen osztozniuk a Kárpát-medencén.
Ilyen hatásos történeti érv lehet(ne) a kettős honfoglalás László Gyula által nagy hévvel hirdetett feltevése is, amely nem kevesebbet állít, mint hogy a magyar néptörzsek két ütemben szállták meg a Kárpát-medencét. A honfoglalásként számontartott bejövetelt megelőzően a késő avar kor itt élő népe is már zömében magyar volt, amely 670 körül, tehát több mint két évszázaddal a magyar honfoglalás előtt foglalt magának teret a Kárpát-medencében.24 A jeles régész szintúgy bőségesen élt a public history akkori eszköztárával, se szeri, se száma a tágabb nagyközönség számára írt feltevését ismertető megszólalásainak.25 Mindamellett a „kettős honfoglalás” gondolati felvetése László Gyula kizárólagos szellemi tulajdona maradt, miután a szakmai közvélemény nem tette magáévá. Amin nem is lehet nagyon csodálkozni. Egy ebben a tárgyban 1978-ban publikált könyvében lépten-nyomon olyan bizonyítatlan feltevésekről olvashatunk, amelyeket az ilyen és hasonló kifejezések ismételt előfordulása nyomatékosít. „Ez a régészeti aprómunka tehát olyan kényszerű feltevésre vezetett, amelynek egyik következménye a »kettős honfoglalás« feltételezése lett.” Vagy: „Ennek az elméletnek [az övének] az a hibája, hogy […]. Mégis jobb híján fenn kell tartanunk […].” Vagy: „Ezek szerint, ha nem is kiáltó módon, de hallgatólag, megengedőleg történeti adatok is felsorakoztathatók” elképzelése mellett. Vagy: „Mindez szépen hangzik [mármint az ő érvelése], de még igen sok munka szükséges ahhoz, hogy bizonyosat tudjunk állítani ezekben a kérdésekben.”26 És így tovább. Könyve többi fejezetében is ezt az olvasót ugyancsak elbizonytalanító nyelvet használja a szerző.
Nemcsak ez problematikus azonban, hanem annak a történeti szemléletmódnak a kritikátlan átvétele is zavart okoz, amely a „régészeti kultúra” terminusát mint történeti fogalmat kívánná érvényesíteni. Márpedig ez nonszensz. Ennek is megvan persze a maga tudományos hagyománya. Amióta a régészet tudományos diszciplínává lett, mindig is erős késztetés munkált az archeológusokban arra, hogy az ásatásaik során feltárt leletanyagot a történelmi közösségek egykori világával azonosítsák. E szemléletmód alapjait a német Gustaf Kossina vetette meg azzal, hogy a késő antik és kora középkori írásos források etnikumokról alkotott képzetvilágát közvetlenül rávetítette az ásatások során feltárt tárgyi leletanyagot hátrahagyó emberi közösségek teljes világára. Ezzel a megoldással egyszeriben megoldhatóvá tette, hogy a régészet eszközeivel etnikai csoportokat lehessen megállapítani. A későbbiekben sem sokat módosítottak ezen a premisszán, akkor sem, amikor Gordon Childe a régészeti kultúra egy valamivel árnyaltabb fogalmát dolgozta ki. Ennek a megkövesedett szemléletnek a jegyében szokás azonosnak venni a nyelvet, az etnikumot és a kultúrát (ami itt pusztán tárgyi kultúra). Ilyenformán olyan homogén, állandó egységnek tekintik az etnikumot, amely területileg jól körülhatárolható, és hosszú időn át változatlan formában létezik. Ha olykor megfigyelhető is a változás a leletanyag által lefedett térségben, akkor az kizárólag vándorlás, kolonizáció és hódítás eredménye lehet. Ma már azonban nem éppen így gondolkodnak a régészek sem.
László Gyula sem tért el ettől a megszokott fogalmi megközelítéstől, és „laza megfigyeléseinek” eredményeként minden további nélkül kijelentette, hogy „a »griffes-indások« [a késő avarok] területe magyar nyelvterület volt a VII. század vége óta”.28 De honnan tudjuk ezt vajon az avar (László szerint avar kori magyar) nyelvi emlékek szinte teljes hiányában? Pusztán csak logikai úton tehető egy ilyen megállapítás, akkor, ha feltesszük, hogy a régészeti kultúra fogalma egy az egyben megfelel valamely nyelvi közösség és ezáltal valamely etnikai csoport tényleges fogalmának. Újabban Szarvason egy avar kori (8. századi) temetőből előkerült ugyan egy 60 betűből álló rovásfelirat, amelynek a megfejtése azonban még hátravan. Annyi bizonyos csupán vele kapcsolatban, hogy „az avar rovásírás »testvére« a kazáriainak és »unokatestvére« a türknek, […egyszóval] a szarvasi felirat készítője a törökség nyugati ágához tartozó nyelven írt”.29 Ebből azonban aligha következtethetünk az avarok magyar nyelvére. Ami a késő avarok (a „griffes-indások”) állítólagos magyar etnikai mibenlétét illeti, mérvadó régészeti értékelés szerint azért sem lehet ezt a vélekedést komolyan venni, mert „az avar anyagi kultúra térbeli és időbeli változásai nem maguktól értetődően etnospecifikusak”. Ennélfogva az ún. késő avar kultúra viszonylagos egyöntetűsége sem támaszthatja alá a „kettős honfoglalás” feltevését, mivel nincs szó egy új népcsoport Kárpát-medencei bevándorlásáról (hiányoznak az erről szóló, a „griffes-indás” leletanyag ilyen értelmezését megerősítő történeti bizonyítékok): „így – szól az érvényes régészeti álláspont – meg kell állapítanunk: ez az új kultúra nem egy új etnikum révén jött létre”.30
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a magyar honfoglalás antedatálását illető elméletével László Gyula kimondatlanul is beszállt a területfoglalási elsőbbség versenyébe, legalábbis hipotézise meghirdetése ilyen következményekkel is együtt járt. Nem merő véletlen, hogy a régészek és őstörténészek egy csoportja épp az ő nevét a zászlajára tűzve alapított külön intézetet néhány éve, amely azonban most már a MKI kebelében ápolja tovább olykor még az avar korit is jócskán megelőző „hun honfoglalás” közkeletű hipotézisét.
Erős aggályok merülnek fel tehát a régészeti kultúra és a nyelvközösség, valamint az ennél is tágabb érvényű etnikai csoport közvetlen fogalmi azonosításával kapcsolatban. Ennél is súlyosabb kifogás emelhető azzal szemben, hogy a genetikai rokonság tisztán fizikai antropológiai (tehát egy természeti attribútum) ismérve alapján gondoljuk el a történelmi csoportok és közösségek emberi világát. Aligha akad olyan humán és társadalomtudós, aki feltétlenül egyetérthetne ezzel a nemcsak bátor, de egyenesen illetéktelen megközelítésmóddal.
S miért annyira fontos, hogy rokonainknak tudjuk a hunokat, akikkel ez ideig még a honfoglaló magyarok genetikai rokonsága sincs bizonyítva (!), nemhogy a mai magyarságé; ráadásul az ily értelmű „bizonyítékok” maguk is, ahogy az MKI régésze fogalmazott, csak mutathatnak a hun származás irányába. Nem másért, hangsúlyozzák az MKI kutatói és vezetői, mert ez úgymond az önbecsülésünk visszaszerzéséért és újbóli megerősítéséért napjainkban folyó harc elengedhetetlen eleme. Ezért is kell szerintük kérlelhetetlen harcot folytatni a „hiperszkeptikus” akadémiai régészet ellen, hogy végre bebizonyosodjék és elfogadtassék, miszerint a magyar sztyeppei nomád nép a kora középkorban sem kizárólag csupán a nyugati kultúrát befogadó nép volt, amely mindenben Bizánc hatása alatt állt; ellenben igen sok köze volt ennek a népnek a Kelethez, a hunokhoz, pláne a szkítákhoz. Mindennek azért van szerintük kivételesen nagy jelentősége, mert az egészséges identitástudat és hazaszeretet érzése állítólag a hun–magyar rokonság tudatában alakulhat ki bennünk.32 Ezt elősegítendő rendezett kiállítást az MKI 2019 októberében a Magyar Természettudományi Múzeumban Attila örökösei – A hunoktól az Árpád-házig címmel. És ugyancsak ezeknek a „fontos nemzetpolitikai kérdéseknek” a megvitatása végett szervezett a MKI konferenciát 2021. február 15-én a következő beszédes címmel: Hun – hungarus – magyar. Identitásunk több ezer éve. A konferencia alcíméből kiviláglik, hogy talán még a hun ősmagyaroknál régebbre is visszanyúlhat a magyar nép valódi etnogenezise.
Mindez vitathatatlanul a múlt nyilvános használatának, a történelem politikai instrumentalizálásának határozott szándékából fakad, amire számtalan nyilvánvaló jel utal. Nem csupán a Brüsszellel szembeni propaganda-hadjárat emlékeztet a hunok Nyugattal szembeni valamikori hadisikereinek a dicsőségére, ami ma újra különös aktualitást nyer: az immár a saját őseinkként elismert hunok eme tette mondhatni kötelez bennünket a példa buzgó követésére. S ahogy arra korábban már mások is utaltak,33 a NER szerint való helyes „tudományos” gondolkodást országunknak a belső-ázsiai Türkmenisztánnal (és több más török nyelvű országgal) 2014 óta kialakult bensőséges politikai és diplomáciai kapcsolatok is ez irányban tereli. Nem is volt rest miniszterelnökünk kifejezésre juttatni nyilvánvaló vonzódását Türkmenisztán népe és kivált az ország vezetője iránt a következő történelmi utalás formájában: a magyar „egy egyedülálló és különös nyelv, amely a türk nyelvekkel áll kapcsolatban”.34 Mi gátolhatja ezek után azt a korántsem „hiperszkeptikus”, hanem hiszékenyen identitásteremtő tudományos búvárkodást, amely biztos és biztonságos jövőt ígér számunkra, magyarok számára a távoli múlt egynémely, eddig tiltott bizonyosságának a magabiztos felmutatásával. (Megjelent a Mozgó Világ 2021 áprilisi számában, a forrásokkal és lábjegyzetekkel jelölt teljes változat a folyóirat papírkiadásában érhető el – nyitókép: aranyosiervin.com)
