A magyar történelem egyetlen eseményéhez sem tapadt annyira szorosan hozzá a „judeobolsevik összeesküvés”[1] képzete, mint a Tanácsköztársaság 1919. március 21-i kikiáltásához. Dacára annak, hogy a mindössze 133 napig fennálló proletárdiktatúrát vezető Forradalmi Kormányzótanács zsidó származású tagjainak (egy ateista és internacionalista politikai mozgalomban tevékenykedve) semmilyen „zsidó” identitásuk nem volt, az 1919 után megszilárduló (szélsőjobboldali) diskurzushagyomány szerint a proletárdiktatúra nem volt más, mint „zsidódiktatúra”.[2] A zsidók nagy aránya a munkásmozgalom résztvevői között azonban nem a „judeobolsevizmus” összeesküvés-elméletével magyarázható,[3] hanem azzal, hogy a megvalósult jogi emancipáció ellenére – az izraelita vallás 1895-ben bevett felekezet lett – a zsidókat továbbra is diszkrimináció érte a mindennapokban.[4] Számukra az internacionalista mozgalomba való belépés lehetőséget adott arra, hogy elhagyják a „zsidóságuk” miatti hátrányt, ami – sokak értelmezésében – a maradéktalan társadalmi beilleszkedésüket akadályozta.[5]
A beilleszkedési nehézségeket, az asszimiláció nehézségével, esetleges lehetetlenségével kapcsolatos, ebből a be nem fogadásból származó, a zsidó önvád-irodalomba[6] torkolló elképzeléseket kiválóan érzékelteti a magyarországi zsidó irodalom egyik legjobb regénye, Komor Andrástól a Fischmann S. utódai 1929-ből.[7] A regényben a Budapesti Egyetemre kerülő legkisebb Fischmann fiú hiába igyekszik beilleszkedni, nem nyer teljes értékű befogadást: meghagyják „félig-asszimiláltnak”, az úri középosztály perspektívájából párbajképtelen, formálisan emancipált, de informálisan mégis csak másodrangúnak tekintett állampolgárnak. Ezért a fiú szükségszerűen indul el a baloldali radikalizálódás felé, hogy az internacionalista-ateista kommunista hit mint szekuláris vallás keretei között végleg kiléphessen tehernek érzett „zsidóságából”. Ahogy Kun Béla expresszíven kifejtette a Tanácsok Országos Gyűlésén: „zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem”.[8] A cionista dr. Schönfeld József (1884–1935), a Zsidó Szemle szerkesztője is a hiábavaló asszimilációs törekvések, a be nem fogadás okozta csalódással magyarázta a baloldali radikálissá vált zsidók nagy számát, és ezért megoldásként az asszimilációs vágyak feladását, az elkülönülés tudatosítását ajánlotta zsidó olvasóinak a Vissza a Gettóba?! című 1919-es röpiratában.[9] Székely Sámuel (1857–1926) újságíró a Felelős-e a zsidóság az ország romlásáért? című, szintén 1919-ben megjelent füzetében pedig amellett érvelt, hogy nem szabad radikális következtetéseket levonni a zsidók nagy számából a Tanácsköztársaság vezetésében, és a „közös haza” további együtt építését ajánlotta.[10]
Ennek ellenére a Tanácsköztársasággal kapcsolatos „judeobolsevik” értelmezések hamar népszerűvé váltak. A zsidók bűnbakká tétele ellen fellépő politikus, Drozdy Győző már 1919 őszén keserűen megállapította: „A nemzeti katasztrófa okául csaknem minden polgári párt a zsidókat tartja.”[11]
Nem sokkal a proletárdiktatúra bukása után jelent meg A zsidók rémuralma Magyarországon 1919. március 21-től augusztus hó 1-ig című, radikálisan antiszemita kiadvány,[12] amely szerint a proletárdiktatúra története abban összegezhető, hogy „Szamuely Tibor és népbiztos társai a világtörténelemben nem látott kegyetlenségek kíséretében pogromozták a keresztényeket”. A „nem zsidók” nevében megszólaló szerző amellett érvelt, hogy miután a „zsidógenerálisok rablott kincsekkel megrakodva” távoztak az országból 1919 augusztusában, a Magyarországon maradt zsidókat – a magyar nép „kegyetlen parazitáit”, „a világszerte megokoltan gyűlölt fajt” – politikailag és társadalmilag „jégre tegye” a magyar nép. Vagyis hogy jogszabályokkal kizárják a magyar politikai és társadalmi életből a „Magyarország katasztrófáját” okozó, „bomlasztó elemet képező” „népfajt”. A röpirat szerzője ugyanis annak tulajdonította a Magyarországnál nagyobb nyugati államok stabilitását és jólétét, hogy „ezt a veszedelmes népfajt féken tudják tartani”. A „zsidó faj” jelentette veszedelmet az aranka nevű gyomnövényhez hasonlította a kiadvány: „mely a hereföldeken tavasszal csak egy-két folt alakjában mutatkozik, őszre pedig már az egész tábla herét megfojtotta”.[13]
A 133 napos „rémuralom” látleletét a röpirat következő emblematikus bekezdése adta: „Aki a magyar bolsevista rémuralom letörése után a budapesti morgueban [halottasházban – Cs. P.] kis körsétát végzett, elhiszi a zsidó rémuralmat átélt magyaroknak, hogy a tatárjárás ártatlan turistakirándulás volt ahhoz a rabló és gyilkos rémuralomhoz képest, amelyet a bolsevista zsidókormány a magyarokon gyakorolt.”[14]
A zsidók rémuralma Magyarországon egyetlen és mindent átható üzenete tehát az volt, hogy a nemzet katasztrófájáért „az egész magyar zsidóság osztatlanul és egyetemlegesen felelős”, „1919-ben Kun Béla, Pogány József és zsidótársai […] a magyar nemzet Nérói voltak”,[15] akiknek visszatérését csak a parazitákhoz hasonlított zsidók kíméletlen szigorúságú megrendszabályozásával lehet megelőzni.
Ezt az értelmezést kanonizálta az 1923-ban megjelentetett fajvédelmi útmutató is, amely a munkások felé irányuló dühöt a zsidók ellen igyekezett kanalizálni:
„Mindenek előtt meg kell állapítanunk, hogy a felforgatást s a kommunizmust a zsidók csinálták, kiknek zűrzavarra, majd terrorra volt szükségük, hogy a háborúban harácsolt vagyonukat s hatalmukat az elkeseredett néptömeg s a frontról hazaözönlő katonaság haragjával szemben biztosítsák. A vérengző magyarüldözés a rémuralom alatt ép úgy igazolja ezt, mint az, hogy alig tudunk zsidót, ki nyíltan vagy titokban ne támogatta volna a zsidó Kun Béláék minden ténykedését. […] A kommunizmust nem is szabad másként neveznünk, mint zsidókommunizmusnak. Ez a kifejezés legyen egyúttal tanítás és megbocsátás munkásfajvéreinkkel szemben, akik csak vak eszközei voltak a zsidóság honfoglaló törekvéseinek, s akiket szidalmazva csak az egyedül bűnös zsidóság vállairól vesszük le a felelősség súlyos terhét.”[16]
A „zsidók” szerepvállalása a proletárdiktatúra működtetésében – a már ismertetett történelmi-szociológiai okok miatt a Forradalmi Kormányzótanács tagjainak több mint hatvan százaléka volt zsidó származású – külföldön is nagy érdeklődést váltott ki. Az élesen antibolsevik Winston Churchill a Magyarországon történtekkel vélte bizonyítottnak az amúgy – ezt már régen tudjuk – a cári titkosszolgálat hamisítványaként legyártott Cion bölcseinek jegyzőkönyvei igazát 1919 őszén,[17] és a Tanácsköztársasággal külön foglalkoztak a Morning Postnak a forradalmak okait bemutató – a feltételezett világ-összeesküvésről nemzetközi sikerkönyvet szerző[18] Nesta Webster elismerését is kiváltó – cikksorozatában, mivel úgy látták, hogy „Magyarországon merészkedett legarcátlanabbul a napvilágra” a judeobolsevik összeesküvés.[19] A Tanácsköztársaság híre magyarországi utazásra bírta a hírhedt Tharaud testvérpárt is, Jérôme és Jean Tharaud 1921-ben jelentették meg Quand Israël est roi (Ha Izrael a király) című beszámolójuk, amit aztán Magyarországon a neves írónő, Tormay Cécile Napkelet folyóirata közölt folytatásokban 1924-ben.[20]
Nem véletlenül: a hírhedt tőrdöféselmélet[21] egyik legérzékletesebb magyarországi megfogalmazása Tormay Cécile (1875–1937) 1920–21-ben megjelent kétkötetes Bujdosó könyve volt.[22] Tormay könyve Szekfű Gyula 1920-as Három nemzedékével és Szabó Dezső 1919-es Az elsodort falujával együtt vált a Horthy-korszaknak az 1918–1919-es forradalmak tagadásából építkező keresztény-nemzeti kurzusának „megalapozó mítoszává”,[23] és fő állításai egyszerre képezték le és erősítették meg a korabeli közvélekedés jobboldali csoportjának nézeteit a „zsidódiktatúrának” tartott Tanácsköztársaságról. Szerzője a kor reprezentatív írónője, a konzervatív nőszervezet, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége alapító elnöke[24] és 1923-tól a Nyugat ellensúlyozására létrehívott Napkelet főszerkesztője volt. Nem volt tehetségtelen írónő, 1936–1937-ben a magyar lobbinak köszönhetően irodalmi Nobel-díjra is jelölték, és még az 1945-ben munkaszolgálatosként agyonvert, zsidó származású író-irodalomtörténész, Szerb Antal is úgy méltatta: Tormay Cécile műveiben van „valami, amit általában hiába keresünk történelmi regényeinkben: atmoszféra, titok, félelem, az elmúlt századok sötét, ködös iszonyata”.[25] És ez maximálisan elmondható a Bujdosó könyvről, amely nagy hatású mű volt a már-már a korabeli német expresszionista filmek rémvilágát[26] idéző képeivel.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a Bujdosó könyv esetében nem naplóról, hanem egy naplóformában megírt, megtörtént eseményeken alapuló horrorregényről van szó, amelynek szerzője, elbeszélője és főszereplője történetesen egyaránt a „Tormay Cécile” névre hallgat.[27] Ám a Horthy-korban „hiteles” tanúságtételként olvasták, és ez egyértelműen kiderül a recenziókból.[28] A Bujdosó könyv nem egyedülálló produktuma volt a kornak: hasonló szélsőjobboldali, a „zsidódiktatúra” alatti szenvedéseket elmesélő álnapló Lányi Ede jezsuita szerzetes Vörös naplóm című 1919-ben megjelent beszámolója. A keresztényszocialista, antiszemita és antikommunista, ideológiai alapállásában Prohászka Ottokárral[29] rokonítható Lányi a Tanácsköztársaságot nem „proletáruralomként” ábrázolta, hanem „zsidógyerekek zsarnokuralmaként”.[30] Lányi előszeretettel élt a zsidó testtel kapcsolatos rasszista toposzok használatával, például kiemelte, hogy a kommunista vezetőknek „hosszú orra” volt.[31] És az antiszemita, a Tanácsköztársaságot „zsidódiktatúraként” leíró álnaplók közül még érdemes kiemelni Domonkos József Rablók barlangjában címmel 1920-ben megjelent könyvét. Ebben a mélyen vallásos szerző zsidó királyhoz, Heródeshez hasonlította a kommunista politikusokat, a „judeobolsevizmus vörös tengeréről” írt, és a vörösterrort keresztényellenes pogromként értelmezte.[32]
Tormay Cécile Bujdosó könyve is azon Horthy-kori „nemzeti-keresztény” közvélekedést fogalmazta meg, miszerint a forradalmak mögött a „zsidók” álltak: ők szúrták hátba a magyarságot, és ezért a „zsidók” felelősek az első világháborús vereségért. Miképp Tormay írta, 1918 januárjára, Oroszország háborúból történő kilépésével „a győzelem reménye magával ragadta a lelkeket”, ám ekkor következett a tőrdöfés. „De ekkor egyszerre, mintha a sötétből egy éles késpengét döftek volna a levegőn át. […] Rövid nyilalló világosság támadt. És a világosságnál, a nemzeti elszánáson friss sebhely látszott. Mi történt? Ki cselekedte?”[33] A kérdés azonban költői: mint kiderül, Tormay számára egyértelmű, hogy „zsidó” merénylők szúrták hátba a nemzetet. A judeobolsevik világ-összeesküvés hazai ágenseit az írónő az ateista-materialista diákegyesület, a Galilei Kör[34] háborúellenes röplapokat készítő tagjaiban találta meg, akik az értelmezésében Lenin és Trockij ügynökei voltak. Tormay a proletárdiktatúra 1919. március 21-i kikiáltását olyan „iszonyú magyar Nagypéntekként” írta le, amely napon a „zsidók” keresztre feszítették a Krisztussal jelölt Magyarországot.[35] Az expresszionista mű Tanácsköztársaságról szóló része tobzódik a rémtettek – valójában többnyire rémhírek – felidézésében, amelyeket a szerző legtöbbször az „állítólag”, a „mesélik” vagy az „azt mondták” kifejezésekkel vezet be. Tormay ugyanis saját osztálya elég zárt köréből szerezte be az „információit” (rengeteg álhírt, rémhírt és valótlan pletykát), ezáltal a Bujdosó könyv nem az 1918–1919-es forradalmak forrása, hanem arról informál, hogy miként látta (vagy a mű erősen fikcionális jellegéből adódóan inkább láthatta) Tormay Cécile és osztálya a forradalmakat, és értelmezte azokat a „judeobolsevik világ-összeesküvés” bizonyítékaként.
A „judeobolsevik összeesküvést” tárgyaló 1919 utáni irodalomból a szerző jelentősége miatt fontos megemlékezni Gömbös Gyula (1886–1936) Egy magyar vezérkari tiszt bíráló feljegyzései a forradalomról és ellenforradalomról című, 1920-ban megjelent visszaemlékezéséről, hiszen az 1932 és 1936 közti magyar miniszterelnökről van szó, akinek kormányzása alatt Magyarország közeledni kezdett a náci Németországhoz.[36]
Az 1919 januárjában a szélsőjobboldali katonatiszti szervezet, a Magyar Országos Véderő Egylet vezetőjévé választott Gömbös az 1918–1919-es magyarországi fejleményeket – egyenlőségjelet téve az internacionalizmus és a szabadkőművesség közé – „a zsidóság internacionalista (szabadkőműves) szervezeteinek” tulajdonította. Az ellenforradalmi mozgalmak szükségszerű antiszemita irányát azzal indokolta, hogy az általa nem felekezeti, hanem etnikai alapon meghatározott zsidók a kommün legfőbb hívei: „Kun Béla uralmának a ledöntése az összes nem-kommunista elemek egyesítését involválta. A második politikai cél azonban ezzel ellentétben bizonyos elemek, különösen a zsidó nemzetiség, háttérbe szorítását követelte.”[37]
Gömbös műve a vélelmezett magyar–zsidó ellentét felől tekintett a Tanácsköztársaság történetére. Úgy vélte, hogy az erősen nemzeti érzésű és konzervatív magyar nép ellenállásán szükségszerűen tört meg „a vörös uralom”. A proletárdiktatúra bukását szerinte csak siettette a kommün vezetőinek és katonai tanácsadóinak alkalmatlansága. A „vörös Napóleonok” gyors bukásukhoz vezető téves helyzetértékeléseit és döntéseit azonban nem egyszerűen felkészületlenségükkel, hanem genetikus okokkal magyarázta Gömbös: „A zsidók nagy dolgokban sokszor hibáznak; ez a bomlasztó fajnak legnagyobb hibája, ezért sohasem fog világuralmi törekvésük célhoz érni.”[38]
Gömbösnek ez a megállapítása azért tanulságos, mert arra a 19–20. század fordulóján széles körben elterjedt antiszemita elképzelésre épített, amely szerint a „zsidók” csak élősködni tudnak, de hatni, alkotni és teremteni nem: ezért az állami létre is képtelenek.[39] Gömbös kiadványa eszmetörténetileg azért jelentős, mivel szerzője a kommün bukását a „zsidók” államalkotó képessége hiányának tudta be, márpedig a „vér” által meghatározottsággal való érveléssel Gömbös 1918–1919-es eseményekről szóló munkája egy olyan beszédmódot és diskurzust előlegezett meg, amely csak az 1930-as években – éppen Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt – bontakozott ki Magyarországon.[40]
A Tanácsköztársaságot értelmező tisztán fajelméleti-eugenikai megközelítésre remek példát szolgáltat a Progrediéus álnevet viselő Szemere Béla (1873–1948) kórházigazgató 1920-ban megjelentetett Az elmefogyatékosok – Gróf Tisza István – A zsidók címet viselő röpiratában.[41] Az 1920-as években Gömbös fajvédő mozgalmához, az 1930-as évek végén pedig a nemzetiszocialistákhoz csatlakozó és 1939-ben a Magyar Nemzeti Szocialista, Földműves és Munkás Párt képviselőjeként mandátumot is szerző főorvos[42] munkája hitet tett az eugenika és általában a természettudományok társadalomtudományi szempontú kamatoztatása mellett, mivel „a társadalom egyedek összetétele”, és ezért az embereket vizsgáló biológusok és gyógyító orvosok nem nézhetik tétlenül a társadalmi bajokat sem.[43] A szerző szerint az 1918–1919-es forradalmak a magyar társadalom „betegségének” tünetei voltak, és abból adódtak, hogy a magyarság a megelőző évtizedekben nem vette figyelembe a „fajegészségtani” szempontokat. Ennek következtében a magyar politikai elitben túlsúlyba kerültek azok az „elmefogyatékosok”, akik katasztrófába vitték az országot.
Szemere Béla Lechner Károly elmegyógyász „elmefogyatékos” fogalmát[44] használta operatív terminus technicusként az 1918–1919-es események értelmezésére. E definíció a csökkent értelmi képességűeken túl azokat is az „elmefogyatékosok” közé sorolta, „akik másokra való tekintet nélkül jogtalan előnyökre, előjogokra, kiváltságokra törekszenek”. Ezeket az „elmefogyatékos” egyéneket a rákos sejtekhez hasonlította, amelyeket a szervezetként felfogott társadalomnak ki kell küszöbölnie.[45]
A szerző gyakorlatilag a 19. század végétől kezdve az egész magyar politikai elitet az „elmefogyatékosok” körébe utalta, mivel a vezető magyar politikusok egymással rivalizálva olyan genetikailag „magyarellenes” erőkkel is szövetséget kötöttek, mint a zsidók vagy a nemzetiségek, és önző politikai céljuk érdekében hagyták, hogy ezek az erők a magyarság fejére nőjenek. Ebben az értelmezésben a Tanácsköztársaság a saját „faji törekvéseit” a kommunizmus eszméjével leplező zsidóság kísérlete volt a magyarországi hegemónia megvalósítására.
Mivel a szerző szerint fölöttébb veszélyes egy nemzet életére, amikor az „elmefogyatékosság” az „idegen irányú érdekeltség aspirációjával” (ezen Szemere Béla a zsidóság mint faj törekvéseit értette) találkozik, a megoldást egy következő proletárdiktatúra elkerülésére az „elmefogyatékos” magyar politikai elit lecserélésében és szigorú fajegészségtani törvények meghozatalában látta, és azt is kifejezésre juttatta, hogy „fajegészségünk, fennmaradásunk nem igényli a zsidókat”.[46] És tudjuk, hogy a korban a rákos daganatokat miként kezelték az orvosok: kimetszették azokat.
A Horthy-korszakban a „zsidódiktatúra” toposza – amely jellemzően a „judeobolsevizmus” képzetének narratíváján belül értelmeződött – erős érveket szolgáltatott az 1919 utáni antiszemita rendelkezéseknek, különösen a „zsidó intellektuelek” visszaszorítását célzó numerus clausus meghozatalának és elfogadtatásának.[47] Székely Sámuel már a Tanácsköztársaság bukása után nem sokkal arra a következtetésre jutott a Felelős-e a zsidóság az ország romlásáért? című röpiratában, hogy a proletárdiktatúra „zsidódiktatúraként” való beállítása a keresztény középosztály részéről csak ürügy arra, hogy a pénzügyi, ipari és kereskedelmi pályákon vagy éppen a kulturális téren állami eszközökkel visszaszoríthassák a „zsidóságot”.[48] Hogy a Tanácsköztársaság vezetőségében a „zsidó” rekrutáció felemlegetése mennyire nem a zsidók 1918–1919-es szerepvállalásából, hanem az 1919 utáni, a társadalmi javak újraelosztását az antiszemita ideológiával legitimálni akaró politikából adódott,[49] az jelzi legtisztábban, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártjának legradikálisabb híveinek számító rokkant katonákkal kapcsolatos Horthy-kori törvényhozási vitákban fel sem merült, hogy az 1918–1919-es pártszimpátiájuk miatt büntetni kéne őket.
És amikor 1944-ben már nemcsak a jogaiktól és a vagyonuktól fosztották meg a zsidó származású magyar állampolgárokat, hanem az életüktől is, a „judeobolsevizmusra” hivatkozva igyekeztek igazolni a magyarországi holokausztot, 1944 júliusában Sztójay Döme miniszterelnök a zsidók 1918–1919-es forradalmakban játszott szerepével indokolta a deportálást: „a fajzsidók általában a destrukció képviselői, amint 1918-ban is ők destruáltak leginkább és voltak a bolsevisták szövetségesei”.[50] A tragikomikus, hogy Sztójay Dömének a „bolsevisták” 1919-es szövetségeseit kutatva elég lett volna csak tükörbe néznie, a német megszállás után kinevezett, nácikollaboráns miniszterelnök a Tanácsköztársaság alatt ugyanis a Vörös Hadsereg titkosszolgálatának vezetője volt.
*
