1. Múltfeltárásból hatalomváltás

2. A Kiss-ügy mint erkölcsi probléma

2016 tavaszán robbant ki az ún. úszóbotrány. Ilyen címmel jelentek meg a lapok, a Facebookon pedig már-már élveboncolás folyt Kiss László úszószövetségi kapitánnyal szemben. Már akkor megindult az általánosítás: a sajtóban ugyanis bőségesen „felfeslett” az uszodák világának megannyi „mocskos titka”, állítólag a magyar sportélet „balkáni paravánja” mögül elemi erővel tört fel a mocsok. A Magyar Nemzetben Gazda Albert a víz alá nyomott múltra hivatkozva azt írta: „Az úszóválogatott lebukott kapitánya néhány nap alatt szimbólummá vált… A férfitársadalom és az úszósport erőszakossága, a feltáratlan múlt, a Kádár-rendszer negyedszázad után is továbbélő zárványa.” A legolvasottabb magyar bulvárnapilap Az élsport sötét oldalai címen többrészes sorozatot indított, amelyben a Kiss Lászlóhoz hasonló „szexragadozóként” felbukkant az amerikai bokszoló, Tyson, illetve a francia futballista Ribéry is. Országgyűlési képviselő hivatkozott az UNICEF 2014-es jelentésére, mely szerint a versenysportoló gyerekek hetvenhárom százaléka szenved „érzelmi bántalmazástól”, harmincnyolc százaléka fizikai bántalmazástól, és harmincegy százalékukat zaklatnak szexuálisan. Folyamatosan napirenden maradt a sportban előforduló pedofília, gyerekek szexuális zaklatása – illusztrálva a Szepesi Niki volt úszónő szexkönyvében szereplő „Kicsi bácsi” sportmasszőrrel, akiről azt is megtudhatjuk, hogy „csirkeláb tört az életére”. Felbukkan egy „édesapa”, akinek lányát az uszodában verték, és doppingra akarták kényszeríteni, ezért disszidált, és Ausztráliáig (mások szerint Kanadáig) menekült a gyermekével, majd ez a közlés már úgy formálódott át az egyik kereskedelmi televízióban, hogy akár Kiss László lehetett ez esetben is a tettes. Úgy mellékesen szó esett az úszószövetség valamikori elnökének homoszexualitásáról (Zemplényi állítólag fiatal bűnözőket hozatott ki magának a börtönből) és gazdasági bűncselekményeiről, valamint erősen kegyeletsértő jelleggel a valamikori világhírű „úszópápa” (Széchy Tamás) brutalitásáról: rugdosta, pofozta, megalázta a keze alá került fiatal versenyzőket, akik közül néhányan ezt követően valahogyan mégiscsak világbajnokok lettek, és ma is hálásak Tamás bácsinak. A vízilabdázóknál egy híres sportcsalád tagja arról filozofált, hogy milyen vicces a vízben letépni valakinek a heréjét. Egyes közírók az úszóbotrány hatására általános jelleggel bélyegzik meg az élsportot, felvetve azt a nagyszerű ötletet, hogy maradjunk távol az olimpiáktól és a világversenyektől, az ezzel kapcsolatos anyagi eszközöket pedig fordítsuk, mondjuk, az oktatásra vagy az egészségügyre (klasszikus demagógia szerintem, ugyanis az élsport devianciái ellen kell fellépni, nem pedig a sport ellen).

Mindez pedig annak apropójára, hogy egy internetes portál valahogy – napjainkra már egyértelműen látszik, hogy jogtalanul – megszerezte és nyilvánosságra hozta Kiss László szövetségi kapitány és társai ötvenöt évvel ezelőtti büntetőügyének iratait. Ezt követően felsorakoztak a táborok. A sajtó zöme Kiss László és ugyancsak teljes névvel nyilvánosságra hozott két – valamikori úszóversenyző – társa teljes körű megbélyegzését szorgalmazta. Kisebbségi ellentábor is kialakult, érdekes módon egy csoportba terelve jobb- és baloldali publicistákat: Bayer Zsolt a Magyar Hírlapban, Csintalan Sándor a Hír TV-ben, Friderikusz Sándor az ATV-ben, Aczél Endre a Népszabadságban állt ki Kiss László mellett, érdemeit hangoztatva, meghurcolását elítélve. Elég gyorsan elhallgattatták őket – Friderikusztól az ATV, Aczéltól a Népszabadság határolódott el villámgyorsan, félve a nézők, olvasók többségének felháborodásától.

Engedtessék meg nekem egy szubjektív felvezetés, mintegy szerzői állásfoglalásként. Minden erőszaktól irtózom, és undorodom a pedofíliától. Messzemenően elítélem az erőszakos nemi közösülést, a nők és a gyerekek elleni, családon belüli erőszakot. Nem helyeslem az ilyen ügyek elbagatellizálását (pl. hogy az erőszakos nemi közösülés „valami túlbeszélt nőügy” lenne), a viktimológiai tanítások félreértésével a sértettek, az áldozatok hibáztatását, az erőszakos tettesek mentegetését. Hibáztatom azokat a ma is előforduló bürokratikus hatósági eljárásokat, amelyek nem lépnek fel kellő hatékonysággal a női és a gyermekjogok védelmében, és az eljárások során nem tanúsítanak kellő tapintatot a sértettekkel szemben – ún. szekunder viktimológia. (Azért megjegyzem: persze olyan eset is előfordulhat, amikor csak – például bosszúból – állítják az erőszakot, azaz a hatóságoknak ezt a lehetőséget is figyelembe kell venniük.) Igaza van Ónody-Molnár Dóra újságírónak: a magyar Országgyűlésnek már régen ratifikálnia kellett volna az erősebb védelmet adó isztambuli nemzetközi egyezményt – az áldozatok valóban nem maradhatnak magukra. Remélhetőleg a készülő új sportstratégiában a gyermekvédelem nagyobb szerepet kap az eddiginél – egyébként jelenleg a sportállamtitkárság vezetője egy volt világhírű úszónő (Szabó Tünde). Ellenszenves számomra a „férfias stílus”, az ebben bujkáló agresszivitás, durvaság, trágárság, a nagyképű, ún. macsózás, amely egyre inkább helyet kap sajnos a magyar politikában, illetve tömegkommunikációban. Amikor módom volt rá, a jégkorongszövetség elnökeként tettem is a sportban a feudális maradványok folytán fennmaradt brutális, ún. beavatási szertartások ellen (amelyek egyébként egyetemi gólyatáborokban is előfordulnak). Helytelenítem az élsport túlzott előtérbe helyezését a szabadidő- és a valódi amatőr sporttal szemben, az élsport különböző devianciáit (pl. doppingolás), az élsport felhasználását politikai manipulációkra, az e körben előforduló pazarlást, presztízsberuházásokat, a sportban tapasztalható korrupciós jelenségekkel való (pl. az ún. TAO-nál) nem kellő hatékonyságú szembeszállást.

Csakhogy mindennek mi köze van Kiss Lászlóhoz? Lényegében semmi, több mint félszázados bűnügyének felújítása pusztán ürügy. Ő Pilátus a krédóban, csakhogy ezáltal erkölcsileg likvidálták, tönkretették a bűncselekmény elkövetése és a büntetés letöltése utáni több évtizedes, igen jelentős életművét. Az eddig agyonünnepelt sztáredzőből pillanatokon belül kitaszított ember lett.

Nézzük a tényeket. 1961-ben három fiatal úszó a margitszigeti uszodában megerőszakolt egy – nem kiskorú – nőt (tehát a sajtóban ezen ügy kapcsán is emlegetett gyermekbántalmazásról szó sem volt). Az ügyben nyomozás indult, amelynek során a három sportoló előzetes letartóztatásba került. A bűncselekményt nem titkolták el, erről a Népszabadság 1961. július 22-i, a Népsort 1961. július 27-i számában beszámolt (persze az akkor szokásos hangnemben), és megjelent az FTC közleménye is, amelyben a három úszót kizárta az egyesületből. Az ügyben megszületett jogerős ítélet elmarasztalta a három sportolót – Kiss László három évet kapott. Mind a három elítélt közkegyelemmel szabadult, Kiss a harminchat hónapból mintegy húsz hónapot ült le, ha nem lett volna közkegyelem (amely 1963-ban nemcsak a politikai bűncselekményekre vonatkozott, mint híresztelik), akkor is feltehetően harmadolták volna a büntetését, azaz néhány hónap múlva mindenképp szabadlábra kerül. Ezt követően – a sportfegyelmi eltiltások leteltével – az elítéltek még (másik klubban) versenyeztek is, majd pedig amikor Kiss a törvénynél fogva mentesült a büntetett előélet hátrányos következményei alól (azaz jogi nyelven rehabilitálták), és erkölcsi bizonyítványt is kapott, az olimpiai bajnok Markovits Kálmán felkérésére (grófi származású, aligha volt a proletárdiktatúra lelkes híve) elkezdte edzői karrierjét, egyik társa pedig élvonalbeli sportújságíró lett.

A média a valamikori áldozatot sem kímélte, akinek először halálhírét keltették, és kegyeleti jogokat sértő állításokat tettek vele kapcsolatban, majd később élő valóságában állították a kamerák elé. Súlyosan sértik ugyanis a sértett személyiségi jogait az olyan felvetések, hogy „szeretett kefélni”, hogy önként feküdt le a sportolókkal, és csak azért jelentette fel őket, mert nem kapta meg az általa kért pénzt. Csapó Gábor („Dudi”) olimpiai bajnok vízilabdázó (egyébként jogi doktor) poharas televíziós ízléstelensége is meglehetősen sértő volt az egykori áldozatra nézve. Másfelől megjelentek az elkövetők volt feleségei is a médiában, akik ismert élsportolók (Kaczander Ágnes és Ducza Anikó), néhány évvel a börtönből való szabadulásuk után mentek hozzá – nyilván tettük ismeretében – az elkövetőkhöz, és a nyilvánosság előtt kiálltak volt férjeik mellett.

Szerintem ebben az ügyben több mint fél évszázad után kizárólag a jogerős bírói ítélet testesítheti meg az igazságot. Egy jogerős ítéletet ennyi év elteltével nem lehet vitatni. A törvény általi mentesítés pedig azt jelenti, hogy a büntetését letöltő bűnösnek a következőkben már nem lehet felróni a bűncselekményét, őt is megilleti a személyiségi jogok védelme és az adatvédelem (aligha szép egy ismert emberi jogi harcostól „kivénhedt vaddisznónak” nevezni Kisst). Félreértés ne essék, a bűncselekmény elkövetése a törvényi rehabilitáció után is változatlanul bűn marad, erkölcstelen marad, de a jog lehetőséget ad az elkövetőnek, hogy bizonyos idő (több év) eltelte után már ne minősüljön bűnözőnek, bűn nélküli és erkölcsös életet éljen. Nem véletlen, hogy a Kiss László ellen elkövetett személyiségi jogi és adatvédelmi szabályok megsértése miatt az adatvédelmi hatóság eljárást indított, és a „további jogsértések megelőzése érdekében” (azaz már voltak jogsértések!) zárolta az 1961-es bűnügy aktáit, sőt a hatóság bírságot is kiszabott a jogtalanul eljáró adatkezelőre (aki viszont a levéltári munka védelmében tiltakozott e szankcióval szemben, és azt a bíróságnál is megtámadta). Egyébként a sajtóban a másik két sportoló teljes neve is megjelent, akik pedig aligha minősíthetők közszereplőnek (ha egyáltalán egy úszószövetségi kapitány kiterjesztő értelmezéssel annak minősíthető). Végképp tragikomikus volt, hogy miközben egy ügyvéd mint televíziós szakértő (Borbély Zoltán) az egyik sportcsatornán épp azt magyarázta, hogy a bírósági akták adatvédelmi zárolása után az abban foglaltakra nem lehet hivatkozni, a beszéde alatt bemutatták a valamikori vádiratot, Kiss nevét kisatírozva, de egyik társa nevét gondosan kiírva. Ebben az ügyben személyiségi jogi, illetve kártérítési perek indultak – egy „jogi szakértő” még azt az abszurd ötletet is felvetette, hogy a három egykori tettes, illetve az egykori sértett tömörüljön pertársaságba, és együttesen lépjenek fel a botrányt keltő bulvársajtó egyes orgánumaival szemben (hiszen így a csoportos erőszakról tudomást szereztek az elkövetők és a sértett gyermekei, unokái).

Szerintem ugyancsak abszurdum a 2010-es évek második felében azon vitatkozni, hogy Kiss László egyáltalán elkövette-e az erőszakos nemi közösülés súlyos bűncselekményét, vagy sem. Elkövette. Ebben az ügyben már az idő múlása miatt sem célszerű perújítást kérni, amit a sajtóban egyesek ugyancsak pedzegettek. Nem volt koncepciós per Kiss Lászlóék ügyében. Kisst nem azért ítélték el, mert a sértett befolyásos családból származott (nem abból származott). Nem azért jött ki a börtönből húsz hónap után, mert ügynöknek (besúgónak) szervezték be, mint ahogy egyesek ezt sejtették. Nem az olimpiai bajnok Székely Éva hozta ki a börtönből Biszku elvtárs segítségével. (Székely Éva mint az erőszakolók pártfogója? – ugye mennyire nevetséges.) Mindenkit automatikusan kiengedtek a börtönből, akire az amnesztiatörvény vonatkozott, nem kellett ehhez Biszku elvtárs (de hát „Béla bácsi” politikai ízű pere éppen akkoriban folyt, és ezzel is lehetett növelni a példányszámot). Semmilyen hiteles adat nincs arra, hogy Kiss László már az 1961-es cselekménye előtt vagy után is elkövetett volna hasonló bűncselekményt, bár állandóan felbukkannak a sajtóban újabb kvázi áldozatok, erről való sejtetések.

A csoportosan elkövetett erőszakos nemi közösülés pedig egyformán súlyos bűncselekmény volt az 1870-es évek Csemegi-kódexében, az 1961-es büntető törvénykönyvben és a jelenleg hatályos büntető törvénykönyvben – a büntetőjogi szemlélet tehát nem változott meg. Kissék viszonylag „csekély” büntetése sem arra vezethető vissza, hogy a hatvanas években enyhébben ítélték meg az ilyen cselekményeket, vagy hogy a tettesek sportolóként „protekciósok” voltak, hanem a bűncselekmény viszonylag kevéssé brutális elkövetési módját értékelte így a bíróság a máig is irányadó bírói gyakorlat szerint. Míg az erőszakos nemi közösülések jó része ma is látens marad, Kissék börtönbe kerültek, hiába voltak élsportolók.

Ha az úszószövetség a hetvenes évek elején nem engedte volna Kiss Lászlót edzőként tevékenykedni, akkor jogellenesen járt volna el. Kissék büntetőügye az uszodában közismert volt, a gyerekeiket Kisshez küldő szülők túlnyomó többsége ezzel feltehetően tisztában volt. És ezek a szülők – ma már egyértelműen látható – helyesen cselekedtek. Negyven év alatt világossá vált, hogy Kiss László rengeteget tett az úszókért, nem erőszakoskodott velük, kifogástalan kapcsolatot ápolt a női úszókkal is, elég többek között Egerszegi Krisztinával vagy Kovács Ágnes olimpiai bajnokkal való bensőséges kapcsolatára hivatkozni. Kissnek jelentős része volt a magyar úszósport kimagasló nemzetközi eredményeiben, számos úszót segített nagy sportsikerekhez. Kiss – mint ahogy erre az ún. halhatatlanok klubja vezetőjeként Kárpáti György többszörös olimpiai bajnok helyesen rámutatott – a magyar sportnak igenis halhatatlan alakja, persze nem mint volt szexuális bűnöző, hanem mint mesteredző, vagy ahogy Csurka Gergely a róla írt könyvében nevezi: edzőfejedelem. Nem igaz, hogy Kiss bűncselekményéről a magyar állami vezetés nem tudott, amikor sportsikereiért magas kitüntetésekben (így az egyik legnagyobb elismerésben, a Magyar Érdemrend Nagykeresztjében) részesítette. Szó sincs a bűn eltitkolásáról, „mismásolásáról”, a nemi erőszak relativizálásáról. Milyen jogszabályi alapon lehetne visszavonni Kiss állami kitüntetéseit – több újságíró ezt követelte –, amelyeket a rehabilitálása után végzett, tisztességes és nemzetközileg kimagasló, közérdekű, az ország hírnevét növelő tevékenységéért kapott? Milyen törvényes alapon lehetne elvonni olimpiai járadékát? Kiss valamikori bűncselekménye változatlanul erkölcstelen, de ez az ember a rehabilitációja (azaz 1970) után már nem az egykori bűnelkövető, hanem – és ez egyáltalán nem az egykori bűn mentegetése és az áldozat megalázása – a magyar úszósport kimagasló nemzetközi sikereiért tisztességesen megdolgozó szakember. A Komjádi uszoda előtt kört alkotó női, emberi jogi aktivisták megalapozottan kiabálták, hogy Kiss cselekménye erkölcsileg nem évül el (persze jogilag nem elévülésről, hanem törvényi rehabilitációról van szó), de szerintem a valamikori elkövető erkölcsi elítélhetősége is – a börtönbüntetés óta eltelt öt évtizedes tisztességes tevékenysége folytán – megszűnt. Hogy „régi” jogi kifejezéseket használjak, ez esetben elválik egymástól az egykori cselekmény társadalomra való veszélyessége és erkölcstelensége (ez megmarad) a valamikori elkövetők személyes társadalmi veszélyességétől (ami viszont – ezt ötven év tisztességes magatartása igazolja – megszűnt).

Látható, hogy a bulvárosodó médiával szemben a jog szakszerű érvényesítésének lehetősége egyre szűkül, hiszen erkölcsi érvekre hivatkozva a büntető törvénykönyvben meghatározott mentesítés intézménye vált most kérdésessé. A személyiségi jogi sérelmeket okozó bulvársajtóval szemben pedig az eddigi jogalkotói-jogalkalmazói fellépés (elégtételadás, helyreigazítás, kártérítés, sérelemdíj) egyelőre nem eléggé hatékony, nem tudja betölteni preventív funkcióját.

2. A Gyárfás-ügy mint hatalmi probléma

Lépjünk azonban tovább. Megalapozottan felvethető, hogy mi vezethet arra egy köztudottan bulvárújságírással (egyesek szerint revolver-újságírással) foglalkozó hírportált, hogy Kiss László több mint fél évszázados bűnügye után kezdjen kutakodni. Vélelmezhető, hogy erre valamilyen megbízás alapján került sor. És akkor szükségképp felmerül a cui prodest kérdése, mármint az, hogy talán nem is Kiss László az igazi célpont, esetleg gazdasági érdekek is közrejátszanak a felszínen emberi jogi kérdésnek látszó ügyben.

A „kinek használ?” kérdésre a választ először a Vasárnapi Hírek 2016. április 10-i számából kapjuk meg. Az újság vezércikkében a valamikor jelentős kormányzati pozíciót betöltő főszerkesztő, Gál J. Zoltán újítja fel Kis János 1987-es Társadalmi Szerződés című röpiratának akkor Kádár Jánosra vonatkozó részét: „Gyárfás Tamásnak… mennie kell.” Az újság címlapján pedig Gyárfás Tamás hatalmas fényképe áll nagybetűs címmel: Megússza? No mármost: mit vétett Gyárfás? Kérdezem: miért és milyen alapon válthatta volna le Gyárfás Tamás, mint az úszószövetség elnöke, a bulvárhír megjelenése után Kiss Lászlót a szövetségi kapitányi tisztségéből? Miért kellett volna Kiss Lászlót az úszóberkekben közismert, fél évszázaddal korábbi bűnének jogtalan megszellőztetése után a magyar úszósportból, így az úszószövetség elnökségéből is, eltávolítani?

Nem sokkal később megérkezett egy most ellenzékben lévő politikai párt, az MSZP is. Ez a párt eddig küzdött – egyébként helyesen – a civilszervezetek ügyeibe való kormányzati beavatkozás ellen, most viszont két női országgyűlési képviselője, olcsó populizmust tanúsítva, látványosan beleszólt egy sportszövetség belügyeibe. Tudniillik Gyárfás ellen sportszövetségi bizalmi szavazást sürgettek, és felmondólevél aláírására szólították fel a versenyuszoda, illetve a televízió képernyője előtt az elnököt (aki persze nem tudott volna felmondani, mert nem munkaviszonyban, hanem társadalmi megbízatásban, ingyen látja el az elnöki tisztet). Kiss ügyét felhasználva tehát megindult a támadás, most már talán az igazi célpont, Gyárfás Tamás ellen, akit lehet szeretni vagy nem szeretni, társadalmi, gazdasági, médiabeli tevékenységét különböző módon értékelni, de az kétségtelen, hogy mind anyagilag, mind világversenyek sorának eredményes megrendezésével jelentősen megerősítette és emelte a magyar úszósport nemzetközi tekintélyét. Elnöksége alatt a magyar úszósport kimagasló sikereket ért el, és az ő nemzetközi úszósportban felépített kapcsolatrendszere nélkül aligha lenne idén nyáron vizes vb az országban, amely a világ egyik legnagyobb sporteseménye.

Megalapozottan feltételezhető tehát, hogy Kiss László megalázása és kényszerítése a lemondásra – amely teljesen szükségtelen volt a nők és gyerekek jogainak, az áldozatok védelméhez, ráadásul az olimpiai után mindenki által tudottan amúgy is átadta volna a helyét Hargitay Andrásnak – az úszószövetség vezetése („összezáró férfiak” – a szövetség főtitkára akkor egyébként nő volt), valójában leginkább az elnök, Gyárfás Tamás ellen összeállt érdekcsoport akciója volt. Ez az érdekcsoport – mintegy Jean d’Arcként és egyben marketingszemélyiségként egy egészen kimagasló képességű, világklasszis sportolónőt tolva előre – kezdett küzdeni az úszószövetség elnöke ellen, azzal az alig titkolt szándékkal, hogy lehetőleg minél hamarabb átvegye a szövetség tényleges szakmai és gazdasági vezetését. Hosszú Katinka – aki a magyar jog szerint formálisan amatőr, de amerikai típusú profiként viselkedik (Iron Lady márka, az Iron Corporation különböző üzleti vállalkozásai) – edző férjével együtt eddig sikeresen vegyítette az amerikai kapitalista mentalitás előnyeit a magyar szocialista örökségből származó privilégiumokkal (mégpedig lehetőleg a hátrányok viselése nélkül). A londoni „bukás” után Rióban három aranyérmet szerző úszónő karrierje önálló feldolgozást kívánna a magyar sportjog oldaláról is, tudniillik jól mutatja sporttörvényünk hiányosságait, nevezetesen azt, hogy bár speciális munkaviszony útján kezelni tudja a profizmust a látványcsapatsportágakban (pl. labdarúgás), de erre egyelőre képtelen az egyéni sportágakban. Hosszú Katinka ugyanis amatőr licenccel rendelkezik, ugyanakkor gazdaságilag-szociológiailag egyértelműen hivatásos sportoló.

Függetlenül a műsorvezető provokatív kérdéseitől láthatóan megzavarodott elnök valóban szerencsétlen kijelentéseitől (ez is érdekes, hiszen Gyárfás régi, rutinos tévészereplő), a botrány kirobbanásakor Gyárfás Tamás nem mentegette az ATV-ben az ötvenöt évvel ezelőtti erőszakot, nem csinált bűnöst az áldozatból. Már akkor felvethető volt persze, hogy az úszószövetségben új vezetésre lenne szükség, és Gyárfás – aki a Nemzetközi Úszószövetségben elfoglalt kulcspozícióját is felhasználva kiharcolta Budapestnek a vizes vébét – lesz talán az a mór, aki a megtett kötelessége után most már mielőbb elmehet, legalábbis egyesek szerint. Az esetleges elnökváltást azonban az úszószövetség tagjainak – ezek pedig nem sportolók, nem versenyzők, hanem az egyesületek – demokratikus döntéshozatala révén lehet (kell) elérni, nem pedig jóindulatú jogvédők megtévesztésén alapuló politikai nyomással, továbbá manipulálással, revolver-újságírással, mint ami ebben az ügyben 2016 tavaszán történt.

Kiss László nem bírta sokáig, lemondott szövetségi kapitányi tisztségéről. Ezt követően Gyárfás igen ügyesen megerősítette pozícióját mind a hazai, mind a nemzetközi szövetségben – a riói olimpia előtt, az úszószövetség közgyűlésén bizalmi szavazást kért maga ellen, és fölényes győzelmet aratott.

A meccsnek azonban nem lett vége, folytatódott az olimpia után is. A miniszterelnök, aki korábban többször nyilatkozott Kiss László és Hosszú Katinkáék összeütközése ügyében, sőt közvetíteni is kívánt a felek között, az augusztusi játékok után beszédesen hallgatott Gyárfásról. Várható volt, hogy Hosszú Katinka kiemelkedő, több aranyérmet érő olimpiai teljesítménye és a többi úszó viszonylag mérsékelt eredményei után az úszószövetség vezetéséért vívott küzdelem folytatódni fog, mégpedig a Gyárfással szemben álló érdekcsoport jelentős megerősödése jegyében. Ami a szakmai részt illeti, aligha vitatható, hogy Hosszú Katinka menedzsmentje sikeresen vezette be – más klasszikus sportágak, a tenisz és az atlétika után – az állandó versenyzéssel való felkészülés technikáját, amellyel jelentős pénzdíjakat nyert el, és erre férjével és edzőjével sikeres üzleti vállalkozást indítottak. Ezt a felkészülési és versenyzési módot azonban nem lehet általánosítani, valamennyi úszóra alkalmazni, tudniillik a magyar úszósportban a hagyományos felkészülési modellel is jelentős eredményeket értek el (pl. Cseh László). A helyzet egyben jogi rendezést is kíván: Hosszú formálisan a Vasas amatőr versenyengedélyével rendelkező sportoló volt az olimpián, aki a szövetségtől kapott rajtengedéllyel indult a különböző pénzdíjas versenyeken. Azt pedig semmilyen szövetségi vezetés sem tűrheti el, hogy egy versenyző egyszerűen ne álljon szóba a szövetségi kapitánnyal (még ha többszörös olimpiai bajnok is), akár Kiss Lászlónak, akár Hargitay Andrásnak hívják a szakmai vezetőt. Az olimpia után a Hosszú–Tusup-vállalkozás saját úszóegyesületet alapított – miért kapja továbbra is a Vasas a Hosszú Katinka után járó állami juttatásokat?

2016 nyarán egyébként a kvázi hollywoodi sztori is tovább dagadt Kiss László ügyében. Százhalombattán megfosztották díszpolgári címétől, és a tévékamerák előtt levakarták Kiss László nevét a valamikor róla elnevezett sportuszoda homlokzatáról, egyben az uszoda előtt a kocsiját is megrongálták. Kisst a róla szóló könyvben nagyszerű embernek nevező százhalombattai polgármester (egyébként PhD tudományos fokozattal rendelkezik) nem állt ki az edző mellett, beleegyezett a százhalombattai detronizálásába. A gyerekmolesztálás vádja ugyanakkor szép lassan – talán a világversenyeken elért fényes sikerek hatására is – az úszókról kezdett átsugározni a kajak-kenusokra is (lásd az állítólag kiskorú lányokat molesztáló híres nagykanizsai edző médiában történt „leleplezését” – az ellene indult büntetőeljárás viszont bűncselekmény hiányában időközben megszűnt, a vádat nem sikerült bizonyítani). A kiváló média-tanácsadók még nagyszerűbb ötletére pedig egy könnyed hepiend is kialakult: a néhány héttel korábban még koncepciós pert és perújítást emlegető Kiss virággal a kezében csókolt kezet az idős sértettnek bocsánatért esedezve, amit lényegében meg is kapott a valamikori áldozatától.

Erre az évre Kiss László ügye lényegében elhomályosult, viszont 2016 végén aktuálissá vált az „élúszók” 2017-es évi pénzügyi támogatásának kérdése. És – talán ezért – az olimpia utáni szélcsend után váratlanul (mert a papírforma szerint ez csak az idei, júliusi vb utánra volt várható) Hosszú Katinka november közepén megírta levelét, amelyben Gyárfást, mint főgonoszt, azonnali lemondásra szólította fel. Gyárfás először felvette a kesztyűt, nem mondott le, mire a Hosszú-stáb hét pontban vázolta a követeléseit, meglehetősen általánosan, konkrétumok nélkül, tulajdonképpen csak az úszószövetségi döntéshozatal demokratizálódását követelve. Ehhez pedig később több élversenyző (Verrasztóék, Gyurtáék, Kapás Boglárka) csatlakozott, bár mérsékelt lendülettel, mellőzve a Gyárfás személye elleni kirohanásokat. Ezután – némileg váratlanul – lépett a kormány is, nem zavartatva magát politikailag attól, hogy egy évvel korábban Gyárfást a baloldal támadta. Bár a miniszterelnök és a sportállamtitkárság először eléggé homályosan nyilatkozott, a Nemzeti Sport újdonsült főszerkesztője (Szöllősi György), aki a felcsúti Puskás Akadémián folyatott tevékenysége folytán meglehetősen erős kormányzati támogatással rendelkezik, igen élesen lépett fel Gyárfással szemben, lényegében ugyancsak azonnali lemondását követelve. Hosszúék a pólójukra kiírva, a kanadai rövid pályás vébén látványos demonstrációt kívántak végrehajtani a magyar szövetség elnöke ellen, ez viszont már Gyárfás nemzetközi tekintélyét is kikezdte volna. Ezért közvetlenül a kanadai vébé előtt Gyárfás meglehetősen nehézkesen, több lépcsőben, de azért lemondott.

A kormányzatnak viszont a budapesti vizes vébé miatt egyelőre még szüksége van Gyárfásra, elsősorban a nemzetközi szövetségben betöltött vezető pozíciója miatt. Ezért a kormány nem minősítette sötét erőnek Gyárfást, mint ahogy Hosszú Katinkáék, és nem is adott a Hosszú-érdekcsoportnak fontos tisztségeket az úszószövetség vezetésében. Orbán Viktor látványosan elismerte Gyárfás érdemeit, Gyárfás pedig bent maradt az úszó-vébé Seszták Miklós vezette szervezőbizottságában (bár már nem társelnökként, hanem valójában tanácsadóként). Ugyanakkor a kormányzat informálisan Bienerth Gusztáv kormánybiztost „jelölte” az úszószövetség új elnökének, amit Gyárfás – akivel a Nap TV egykori székházának megvásárlásával feltehetően jó üzletet kötött Mészáros Lőrinc cégcsoportja, amely az Echo TV-t kívánja ide helyezni – morgolódva ugyan, de tudomásul vett. Nem szervezkedett tovább, bár az úszók közgyűlésén a többség feltehetően még mindig őt támogatta volna valamilyen módon (például a szavazás eredménytelenné tételével). Érdekes módon Tóth Bertalan, az MSZP frakcióvezetője ezután is belekötött Gyárfásba, a Nap TV volt székházának felújítására kapott állami támogatás visszafizetését követelve, holott a jóval korábban kötött szerződés szerint a székház nem az állam részére való elidegenítése esetén ez a támogatás automatikusan amúgy is visszajárt volna.

A 2017. januári úszószövetségi közgyűlés – némileg komikus körülmények között, hiszen a demokraták örömére a Hosszúék által kiharcolt demokratikus és titkos voksoláson a három jelölt közül csak Bienerthre lehetett szavazni, és a szavazólapon csak az igen szó szerepelt) – megválasztotta Bienerth Gusztávot elnöknek, akit Gyárfásnak kellett volna bemutatnia a Nemzetközi, illetve az Európai Úszószövetség vezetőinek. Bienerth nekilátott az úszószövetségi elnökség és az apparátus átalakításához. A főtitkár lemondott, egyes Gyárfáshoz kötődő elnökségi tagok pedig kiváltak (így Kiss László is). Bienerth pedig úgy rendezte el Hosszúék Hargitay Andrással szembeni fellépését, hogy nemcsak Hargitay, hanem a további vízi szakágak szövetségi kapitányainak megbízását is megszüntette. Sós Csaba szakmai alelnök lett, mintegy általános szövetégi kapitány és az edzőbizottság vezetője, a bizottságba pedig Shane Tusup is bekerült (kérdéses, hogy hajlandó-e ott megjelenni). Az elméletileg is kiválóan képzett, egykori sikeres úszó Sós Csaba egyben a Testnevelési Egyetem tanszékvezetője és a TFSE (a Magyar Testnevelési Egyetem Sportegyesülete) elnöke, így feltehető, hogy alelnökként és az edzőbizottság vezetőjeként jórészt formális a kapitányi funkciója, és elsődlegesen koordinálásra, néhány élsportoló, elsősorban a Hosszú-csapat szakmai igényeinek kielégítésére hivatott.

Kérdés, hogy mit hoz a jövő. Az uszodaépítések, -átépítések miatti szűk vízfelülettel kapcsolatos konfliktusok az iszonyatosan felturbózott Dagály (Duna Aréna) úszókomplexum átadásával nyilván csökkennek, az úszásoktatás, illetve az utánpótlás-nevelés körüli, (szürkegazdasággal összekötött) problémák, valamint az élsportolók versenyeztetési kérdései viszont megmaradnak. Gyárfás örökös tiszteletbeli elnökké választása is bizonytalan, jövőbeli időpontra tolódott az úszószövetségben. Nagy kérdés, hogy Bienerth multinacionális cégeknél szerzett kőkemény menedzsertudása érvényesülni tud-e ebben az egyesületi világban: valósággá válik-e a konfliktusok rendezése, vagy csak lufi marad. „Nagy levegő – tiszta víz vagy mocsár?”, tette fel megalapozottan a kérdést az egyik napilap.

Aligha vitatható, hogy a Dagály úszókomplexum beruházása, illetve a több helyszínes, monumentális vizes vb lebonyolítása (úszóversenyek a medencében és a Balaton nyílt vizén, vízilabda, műugrás, szinkronúszás), amely a világ egyik legnagyobb és a televíziók által százmilliókhoz eljuttatott sporteseménye (egyébként ez, mint referencia, eredetileg arra volt hivatott, hogy alátámassza Budapest pályázatát a NOB őszi szavazásán az olimpiai játékok megrendezésére), gazdaságilag is óriási üzlet. Ebből viszont Gyárfás Tamást – Kiss László ügyének felmelegítésével mesterségesen keltett erkölcsi felháborodás nyomán elindult eseménysorozat eredményeként – kiszorították, de feltehetően nem egészen úgy, ahogy ezt Shane Tusup stábja képzelte. Ezért úgy vélem, hogy a gazdasági és szakmai harc a vébé után folytatódni fog az úszószövetségben – az úszásoktatási piac újrafelosztásáért Hosszú Katinkáék már elkezdték a küzdelmet (megindult az összecsapás Darnyi Tamás úszóiskolájával).

1. Fogalomváltozások a politika „elvadulása” jegyében

Orbán Viktor mondta egyik beszédében, hogy a világpolitika elvadult – hasonló jelenségek azonban megfigyelhetők Magyarországon is. A következőkben ezt az elvadulást–radikalizálódást–populizmust (és ennek helytelenségét) szeretném érzékeltetni néhány fogalom átalakulásán. Mint talán látni fogjuk, ezek az átalakulások szervesen összefüggenek egymással.

1. Magyar–magyar ember

Korábban elég világos volt minden. A magyarok Istenére esküdtünk, és a kilencvenes évek végén, az első Orbán-kormány alatt is egyértelmű volt a Berlusconi Forza Italiájából honosított jelszó: „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok!” A miniszterelnök ebben következetes: a 2016-os évértékelő beszédét is így fejezte be.

Ugyanakkor azonban, valamikor 2014 körül, ez a fogalom elhomályosult, már nem annyira a magyarokról, hanem a magyar emberekről beszélnek a politikusok (mégpedig nemcsak a kormányoldalon, hanem az ellenzék képviselői is), ez az új kommunikáció. Mindez persze feléleszti bennem a kisördögöt: ha vannak magyar emberek, akkor vannak magyar állatok is, ezen nemcsak a Magyarországon őshonos állatfajtákat értve. De a kisördög mellett az összeesküvés-elméleteken pallérozott agyamban feléledt az a gyanú is, hogy esetleg a magyar emberek köre csekélyebb lehet a magyar állampolgárok köréhez képest, hiszen egyébként miért kellene eltérni oly sokszor a korábban használt, egyértelmű fogalomtól.

Mostanában sajnálatos módon feléledt a politikában és a kommunikációban az a meglehetősen morbid székely vicc és szólásmondás, amely egyébként mellesleg a magamfajta sörivókra nézve is sértés (a ser nem ital – Sörközi Tamás voltam sokáig), miszerint az asszony nem ember. Az erős férfi az asszony „ura” – és lám, lám, a magyar kormányban nincs is női miniszter, eltérően nemcsak a nyugat-európai, hanem a többi visegrádi ország gyakorlatától (lásd a lengyel miniszterelnököt). Sanda gyanúm szerint további baj lehet, mondjuk, a horvát, a szlovák stb. nemzetiségű honfitársaink magyarságával is, nem beszélve a cigány (körülbelül két évtizede romának nevezett) állampolgártársainkról. Ez pedig súlyos hiba – Magyarországon mindig kevert összetételű volt a lakosság, például Petőfi Sándor költeményeit Szerbiában Aleksandar Petrović verseiként olvassák fel. Az 1949-es aradi vértanú honvéd tábornokok közül többen nem tudtak magyarul, és az aranycsapat játékosai közül többen sváb származásúak voltak, így a világon legismertebb magyar futballistát, Puskás Ferencet Purczeldként anyakönyvezték a születésekor (viszont spanyol állampolgár – Pancho – is volt a halálakor). Félve említem meg Hidegkuti Nándort, akinek eredeti neve Kaltenbrunner volt – ezzel a náci háborús bűnösre emlékeztető névvel viszont valóban nem lehetett élsportoló valaki az ötvenes években. Végül, ha jól tudom, a Magyar Köztársaság jelenlegi vatikáni nagykövetét Habsburg-Lotharingiai Eduárdnak hívják, és állítólag meglehetősen hiányos a magyar nyelvtudása.

Közbevetett történet. Karácsony környékén gyermekeimmel és unokáimmal elmentünk egy igen jó kínai vendéglőbe – sokszor jártam Kínában, szeretem a távol-keleti kosztot. A vendéglő kertjében egy magamfajta európai számára kínainak tűnő kislány játszott, ezért azt mondtam a legkisebb unokámnak, hogy csatlakozzon hozzá játszótársként. Nemsokára odajött hozzám a kislány, és azt mondta: bácsi, kérem, én nem kínai, hanem magyar kislány vagyok. Itt járok magyar iskolába, itt fogok dolgozni. És mondotta mindezt színtiszta, szép magyar nyelven és kiejtéssel. A nemrégen bemutatott Az állampolgár című film Afrikából érkezett színes bőrű főhőse is magyarnak érzi magát.

Szinte minden magyarban van egy kis „idegen” vér. Magyarország lakossága – a százötven éves török hódoltság és a Habsburg Birodalom népeinek keveredése folytán – sosem lehetett és ma sem homogén, bár az kétségtelen, hogy a keveredés alapvetően Európán belüli volt. De az utóbbi évtizedekben letelepedett több tízezres kínai kolóniával – amely előnyöket és hátrányokat egyaránt hozott Magyarországnak: munkát vesz el a hazai kisvállalkozóktól, ugyanakkor olcsó áraival segíti a kiskeresetűek létfenntartását – már az Európán kívüli kultúra is belépett hazánkba. (Némileg több kínai tartózkodik itt állandó jelleggel, mint arab, afgán vagy afrikai „migráns”.) A „törzslakosság” hagyományos európai, keresztény kultúrája mellett – kiegészítőként – már a multikulturalizmus (szerintem megállíthatatlanul) is megjelent.

A következtetés számomra: legyünk csak egyszerűen magyarok. Nincs magyar magyar, örmény magyar, cigány magyar – „ember” (utóbbit egyes, magukat nagyon a nép fiainak érző politikusaink embörnek ejtenek ki). Magyar pedig az – függetlenül elődei származásától –, aki magyar állampolgár, továbbá aki magyarnak érzi magát, aki Magyarországért kíván dolgozni, alkotni. Hogy is mondja Esti hídfő című műsorában, a Lánchíd Rádióban Csintalan Sándor? „Jó estét, magyarok! Magyarul tudók, magyarul értők, magyarul beszélő és érző svábok, görögök, tótok, szerbek, zsidók.”

Legyünk büszkék magyarságunkra, hagyományainkra, gazdag és különleges nyelvünkre, történelmünk arra érdemes pillanataira (ide nem értve sem a Tanácsköztársaságot, sem Szálasi nemzetvezető testvér uralmát). De az egészséges magyar nacionalizmus nem csaphat át sovinizmusba, nem mi vagyunk a bokréta a világ kalapján. A 21. század elején ép elmével már nem lehet magyar kultúrfölényre hivatkozni a Kárpát-medencében – ugyebár Magyarország Alaptörvénye is hivatkozik a józan észre. Árt a magyarságnak az a virtuskodó, kurucos „ősmagyar”, aki Dunaszerdahelyen egy szlovák bajnoki focimeccsen azt ordibálta magából kikelve: „Szlovákok, nincsen nektek hazátok!” Nekik is van, nekünk is van – egyenrangú európai polgárok vagyunk.

A jelenlegi román államfő szász (német) származású – már az is csoda a hagyományos eszmerendszer hívei számára, hogy a „román román” többség egyáltalán megválasztotta köztársasági elnöknek (no de Sárközy Miklós, alias Nicolas Sarkozy is francia elnök lehetett, nem is beszélve az afrikai nagyszülőkkel rendelkező amerikai elnökről, Obamáról). A romániai magyar politikusok is Klaus Johannistól várták Romániában a nemzeti kisebbségek, így a székelyek ügyének felkarolását az elnök származása miatt. Tévedtek, Johannis Románia államfője, és ebben az értelemben románnak bizonyult.

2. Polgári Magyarország, avagy/és a kisemberek, az utca emberének Magyarországa

A Fidesz alapító atyáit a nyolcvanas évek végén még egyetemistaként ismertem meg. Az fogott meg bennük, hogy a bomló szocializmus kádári, nyárspolgári Magyarországa helyett egy nyugatosodó, valóban polgári Magyarország vezetői kívántak lenni. Az első Orbán-kormány kifejezetten a polgári Magyarország jelszavával került hatalomra – más kérdés, hogy szerintem eredeti, „kommunista” múltjuk ellenére a későbbi ún. ballib kormányok, így a Horn- vagy a Medgyessy-kormány is egyértelműen polgári kormányzást folytatott. És a magyar társadalom többsége – elsősorban az értelmiség, leszámítva a népnemzeti irányzat néhány szélsőségesen elfogult képviselőjét – a rendszerváltáskor nemcsak a nyugati bérekhez kívánt felzárkózni, hanem a nyugat-európai civilizációhoz, a szociális piacgazdasághoz és a jóléti államhoz is. Sokan látták már akkor is persze a „Nyugat” – időközben még fel is erősödött – devianciáit, túlhajtásait, dekadens vonásait, de a magyarság e kérdésben egyáltalán gondolkodó többsége alapvetően nyugatias polgári társadalomban kívánt élni.

Sajnálatomra a polgári kormányzás eszméje a 2010-es kétharmados parlamenti többséget eredményező választás óta fokozatosan elkopott. A keményen dolgozó „kisember”, az „utca embere” lett az etalon, őt kell a kormányzatnak képviselnie, az ő akarata a közakarat. Egy, a kormánypárt radikális szárnyához tartozó politológus – aki egyébként igen érdekes és értékes könyvet írt a kormányzás/tudásról – egyenesen politikai terméknek, azaz leegyszerűsítve kommunikációs trükknek minősítette a polgári Magyarország eszméjét (G. Fodor Gábor). Az „átlagember”, a „tömegember” lett a „trendi”, hozzá kíván szólni a politikai kommunikáció uralkodó irányzata.

És valóban: a kommunikációban elhalványult a polgár, előrekerült a „kisember”, aki állítólag keményen dolgozik. A köztelevízió állandóan ezt sugallja: a politikának az utca egyszerű emberének igényeit kell kielégítenie, hiszen ők képezik a „teljesítményképes nemzetrészt” (szörnyű kifejezés). Az emberi jogok tisztelete, a jogállamiság eszméi nem korlátozhatják a népakaratot, amelyet kizárólag a választásokon győztes parlamenti pártok képviselnek.

A szerintem kiváló újságíró, Stumpf András néhány éve készített Kövér Lászlóval egy interjút a Heti Válaszban. Az Országgyűlés elnöke a népszuverenitás elsődlegességét hangsúlyozta, a pozitív értelemben vett populizmus szükségességét a hagyományos polgári hatalommegosztási eszmével, a fékek szükségességével szemben. És az újságíró feltette a kérdést: ha a nép túlnyomó többsége feleslegesnek, költségesnek ítélné meg a négyévente esedékes választást, és, mondjuk, csak húszévente kívánna választáson részt venni, akkor a parlament elfogadna egy ilyen törvényt? A házelnök erre azt felelte, hogy az lehetetlen. Stumpf rákérdezett: miért? A válasz leegyszerűsítve így hangzott: mert mi demokraták vagyunk. Ez az egyébként hihető, szimpatikus, személyes álláspont azonban szerintem kevés: a hatalomkoncentrációval, a hatalommal való visszaélés csábításával szemben intézményes biztosítékok, fékek is szükségesek, akár jogilag az államfő, az Alkotmánybíróság, valamint az igazságszolgáltatás szervezetrendszere, akár informálisan a média, a civilszervezetek, végül akár a nemzetközi kontrollszervek révén.

A vezető személyiséget és az intézményrendszert sem helyes egymással úgy szembeállítani, mint ahogy ezt egyes politikai elemzők teszik. Annyi persze az intézményfétissel szembeni bírálatukban megalapozott, hogy főleg az én idősebb nemzedékem Hitlerrel, Sztálinnal, no meg a csodakopasz, Rákosi pajtással kapcsolatban fel-feltörő emlékei miatt hajlamos irtózni a vezetői tekintélytől, holott igenis szükség van karizmatikus vezetői egyéniségekre a kormányzásban, a gazdaságban, a kultúra és a tudomány területén egyaránt. De az is egyértelmű: a karizmatikus vezető sem léphet túl a polgári társadalom civilizációs intézményrendszerén, azon belül kell tevékenykednie. Nem vezér, hanem vezető állami tisztségviselő.

Nyilván nem helyes az alapjogi fundamentalizmus, valamint az államhatalmi fékek olyasféle eltúlzása (ellenhatalmak), amely lehetetlenné teszi a hatékony és törvényes kormányzást. Nem lehet a jogokat a kötelezettségektől elszakítani, a jogokat rendeltetésszerűen kell gyakorolni, az azokkal való visszaélés tilos. Nem helyes túlhajtani az individualizmust, az emberi önmegvalósítást, a közösségi értékeket, érdekeket is figyelembe kell venni. Piacgazdaságban kell élnünk, tisztességes piaci versenyre van szükség, erős civil gazdaságra és társadalomra. Ugyanakkor a modern állam már nem lehet éjjeliőr-állam, közérdekből szükség van állami beavatkozásra mind a gazdaságban, mind a kultúrában és más humán területeken. Az állam szerepe persze ugyancsak nem lehet túlzott, nem hozhat létre „irányított gazdaságot”, államkapitalizmust, államosított civil társadalmat. A megváltozott társadalmi-gazdasági-világpolitikai viszonyok között, a globalizált turbókapitalizmusban nyilvánvalóan már nem lehet tisztán liberális társadalomszervezési elvek alapján kormányozni, de azért a demokratikus intézményrendszer nem válhat puszta díszletté – ebben az értelemben nem helyeselhető az „illiberális állam” koncepciója. Az alaptörvény is tiltja a hatalomkoncentrációt, elismeri az államhatalmi ágak elkülönülését és a jogállamiságot – ezek pedig liberális kiindulású alapelvek.

Az állam a közjó szolgája, közérdekből cselekszik. No de mi a közérdek? Amit az utca embere éppen gondol? Amilyen az aktuális közhangulat? Aligha hiszem. A kormányzat mindenekelőtt a kezébe kerülő tömegkommunikációs eszközökön keresztül manipulálni tudja az utca emberének akaratát, azon – még akár Joseph Goebbelsig is visszavezethető – eszme jegyében, amely szerint a tömegkommunikáció alapfeladata annak elérése, hogy az „emberek” azt akarják, amit „mi” (azaz a politikai vezérkar) akarunk. És erre – a lakossági hangulat, illetve népakarat befolyásolására – az internet jóval több és hatékonyabb lehetőséget ad, mint a korábbi kommunikációs eszközök. A „digitális édenben” a Facebook jelentős mértékben manipulál, megjelentek a világhálón a kommentszoftverek, a kommentútmutatók, a hírek önkényes és pártos tematizálása, illetve eltüntetése, az álhíreszteléssel való tömegbefolyásolás.

Egyébként is, mint ahogy azt a híres amerikai publicista, Walter Lippmann írta: a közérdek az lenne, amit az emberek akkor választanának, ha csak racionálisan gondolkodnának, és önzetlenül, jóindulatúan cselekednének. Ez pedig nincs így. Egyébként is: a közérdek, a közjó relatív, hiszen más rövid távon és más hosszabb távon. A különböző társadalmi csoportok érdekei is különbözőek, a világnézet, az ideológia is sokrétű, mást és mást tekintenek közjónak az „emberek”. Ferenc pápa számára érthetően az elsődleges közérdek a menekültek, a rászorulók segítése – ugyebár a magyar politika jelenlegi uralkodó irányzata is keresztény Magyarországot akar építeni. Ugyanakkor a nemzeti államok vezetése is közérdeket kíván szolgálni, amikor akár a rossz emlékű kerítéssel (vasfüggöny) is védekezik az ellen, hogy több százezer ember átgyalogoljon az országukon. A humanitárius közérdek tehát ütközhet az állam gazdasági és biztonsági érdekeivel – így a kettő között kell különböző tendenciák összeegyeztetése útján középutat keresni. Helyesen fejtette ki Lévai Anikó: az ő feladata a segélyszervezetben, hogy segítse a rászorulókat, a férjének pedig, hogy biztosítsa az államrendet, az államérdek érvényesítését.

Nyilvánvalóan a kormányzatnak figyelembe kell vennie a közhangulatot, a lakosság vélelmezett többségének véleményét, de nemcsak azt. Egy országban igenis lennie kell egy olyan politikai, tudományos, kulturális elitnek, amelyik kivételes esetekben, a jövő szolgálatában szembe mer menni a lakosság többségének éppen aktuális hangulatával, képes túllépni az eltúlzott populizmuson. Ennek a szemléletnek a kormányzásban kell érvényesülnie, mégpedig akkor is, ha ez népszerűségvesztéssel jár a kormányzó erők számára (általában persze csak átmenetileg). Természetesen az elit nem szakadhat el a „néptől”, nem hanyagolhatja el jelentős társadalmi rétegek érdekeinek a szolgálatát (ebben az értelemben megalapozott és egyben sikeres volt Donald Trump bírálata a washingtoni politikai elit többségével szemben, amely elhanyagolta a lecsúszó fehér középosztály érdekeinek képviseletét). No de, a ló túlsó oldalára sem szabad átesni, így a legprimitívebb, a pillanatnyi többség ösztöneit kielégíteni. (Egyébként is kicsit bornírt, ha milliomosokból, milliárdosokból álló kormányok kívánnak fellépni a „kisemberek” érdekében az elit ellen.)

2. Korrekt–inkorrekt és esetleg akár korrupt?

Egyre erősebb a magyar kormányzati kommunikációban, hogy szakítani kell a politikai korrektséggel. Ehhez tartozik az a politológiai irodalomban is megnyilvánuló felfogás, hogy a kulturált modor, az illem nem politikai kategória, és a politikai erkölcs is más, mint a mindennapi erkölcs, sokkal többet megenged. Így viszont a politika a „népnek” eladható-eladandó demagógia és manipuláció világává válik, amelyben egyáltalán nem kell szégyellni, ha a sikerhez, a győzelemhez ez az út vezet.

Ezt az álláspontot nem tudom elfogadni. Mit jelent ugyanis az, hogy korrekt? A nyelvtani értelmezés szerint megbízható, szavatartó, tisztességes magatartást, amely természetesen egyáltalán nem zárja ki az őszinteséget vagy a határozottságot. Valóban nincs szükség tabukra. Ugyanakkor a határozott álláspontot udvariasan is ki lehet fejezni, a fair play szabályait betartó politikai-kormányzati döntés is lehet hatékony. A politikai beszéd lealacsonyodása, káromkodásba való átesése, valamint az udvariatlan „beszólások”, sértegetések, továbbá az átfogó hazudozás, mint politikai fegyver, az egész társadalom morális állapotát rontják, továbbterjednek a társadalom mélyebb rétegeibe. A nemzetközi kapcsolatokat is rontja a diplomáciai udvariasság otromba mellőzése. Nem helyes, mert félrevezető, ha egy politikus azt állítja magáról, sőt ezt gyakorlattá is teszi, hogy ő igenis inkorrekt. Az amerikai PC álszentségéhez-álliberalizmusához természetesen nem kell igazodni, de a politikai beszéd méltóságát is meg kell őrizni (a gyereket így is nevén lehet nevezni, mint ahogy ezt Trump elnök igényli), a morál politikai elrelativizálásáig pedig semmiképp sem szabad eljutni. A tisztességtelen módszerekkel elért győzelem az eddigi történelmi tapasztalatok szerint hosszabb távon múlandó.

Nem vitás, hogy Amerikában a nyelvhasználatra kialakított politikai korrektség (PC) eszméje számos vadhajtást is tartalmazott – aligha lehet sértő például, ha a hallását elvesztett emberre azt mondom, hogy süket, mert ezzel nem kívánom megsérteni emberi méltóságát; miért kell azt feltételezni, hogy a sükettel egyben a szellemi fogyatékosságra is utalok, ezért muszáj a siket szót használnom helyette? (A legtöbb európai nyelven efféle ü–i típusú betűcserés megoldást nem is lehet véghezvinni.) Vagy miért kell a nemek egyenjogúságának elvezetnie a koedukált vécéhez? A PC rengeteg csacsisággal járt, mesterségesen keresett sérelemokozást, tiszteletlenséget ott, ahol valójában senki sem szándékolta. Nem sértő a magyarországi romákra, ha az évszázados hagyományoknak megfelelően cigányprímásról beszélek, vagy az évtizedek óta az étlapon szereplő cigánypecsenyét rendelem meg az étteremben. Tudniillik ezzel nem sértem meg a cigány állampolgártársaim emberi méltóságát, nem leszek rasszista – a cigányok is cigányzenekarról beszélnek. Ugyanakkor a PC megalapozott bírálata nem vezethet el inkorrekt politikai technológiák elfogadásához, illetve a polgári humanizmus értékeit kifejező, kulturált beszédmódnak a politikai gyakorlatban való elvetéséhez.

Némileg elborzadtam ezért, amikor egy általam sokra becsült társadalomtudós kollégám lényegében és leegyszerűsítetten azt állította, hogy amit egyesek korrupciónak neveznek, az a jelenlegi kormányzás lényege. Ismerem Lánczi Andrást, és tudom, hogy ezzel a mondattal nem azt kívánta mondani, hogy helyesli a büntetőjogi értelemben vett vesztegetést, a csalást, a csúszópénzek rendszerét, a gazdasági kriminalitást. Lényegében a kormányzat új elitátépítési törekvéseit, piacátrendezési akcióit, a Tellér Gyula által harmadik eredeti tőkefelhalmozásnak nevezett, a politikai híveik gazdagodását támogató kormányzati törekvést kívánta magyarázni, elfogadtatni. No de miért kell az emberek többsége számára egyértelműen negatív tartalmú korrupció szót egészen más értelemben használni? Tényleg használ-e ez a politikai gyakorlatnak? Nem vitás, hogy a modern politikához, kormányzáshoz speciális nyelv is tartozik, a beszédmód, a stílus a kormányzati gyakorlat része. De a nyelvet, a kifejezéseket, kategóriákat – az évtizedek óta megszokott köznyelvhez viszonyítva – átalakítani, ellenkező értelemben használni nem helyes a politikában sem.

Az említett harmadik eredeti tőkefelhalmozás – még ha törvényesen történik is, például a piacátrendezést törvényekkel megalapozva – nemcsak morálisan, hanem gazdasági szempontból is igen vitatható, hiszen erőszakos hatalmi beavatkozást jelent a piaci viszonyokba, és így – mint ahogy Chikán Attila többször kifejtette – rontja a verseny gazdaságfejlesztő erejét. A javakat nemcsak megszerezni, hanem rendeltetésszerűen, hatékonyan is kell működtetni – aki közhatalmi-politikai támogatással, érdemtelenül és aránytalanul gazdagodik, erre általában nem képes.

Legyünk igenis korrektek a kormányzásban is. A kormány ne csatlakozzon a neomachiavellista irányzatokhoz, nevezetesen ne fogadja el, hogy a vélt és sokszor kétséges kvázi közérdeket, a kisemberek állítólagos „akaratát” megvalósító cél elérése, az erre való törekvés szentesíti a nemtelen eszközöket. A polgár, ha valóban polgár, ezt nem ismerheti el. A valódi polgárnak tehát el kell utasítania a politika elvadulását, eldurvulását. Ahogy mondják a híres operettben: az „illem és jó modor a fő, engem (minket – S. T.) nem ront meg az idő”.

4. Jogszolgáltatás helyett igazságszolgáltatás?

A politikai kommunikációban – főleg a többségi közvélemény által sérelmezett bírói ítéletek után – állandósultan felmerül, hogy a bíróságok ne jogot, hanem igazságot szolgáltassanak. A juriszticizmus, a jogi konstruktivizmus nem kerülhet a nép akarata fölé, sőt, mint ahogy Shakespeare mondja A velencei kalmárban: „Nagy igazságért egy kis jogtalanság igazán elviselhető.” E felfogás szerint a jogállamiság nem gátolhatja a nép igazságvágyának kormányzati kielégítését. A politika pedig sokszor társadalmi, történeti igazságszolgáltatást vár el a bíróságoktól, bár erre a bírósági jogalkalmazás természeténél fogva nyilvánvalóan alkalmatlan.

Természetesen a jogalkotásnak és a jogalkalmazásnak egyaránt az objektív igazság érvényre juttatására kell törekednie. Igazságot teljes értékűen azonban csak Isten tud szolgáltatni, a bíróság nem. Ennek oka pedig alapvetően a bizonyítási teher. Polgári perben a követelését a felperesnek kell bizonyítania, és ha ez nem sikerül (pl. kölcsönt adott, de ezt a kölcsön felvevője letagadja, tanú nincs, az ügylet szóban történt), hiába van igaza, elveszti a pert. Büntetőügyben a bíróság csak abban és azokkal szemben tud ítélkezni, amit, illetve akiket a vádirat vádlottként megjelöl. Emellett a vádat teljes egészében az ügyésznek kell bizonyítania, és ha ez a védelem cáfolatával szemben nem sikerül, akkor a vádlottat bizony fel kell menteni (holott esetleg tényleg bűnös). A büntetőeljárás nem célozhat politikai-erkölcsi-történeti felelősségre vonást, kizárólag a konkrét bűncselekmény bizonyítása esetén lehet a vádlottat elítélni. A bíró emellett döntési kényszer alatt áll. Mondjuk, ha három komoly szaktekintély szakvéleménye eltér egymástól, akkor nem mondhatja azt, hogy nem tud dönteni. Valamelyik szakvéleményt el kell fogadnia, és lehet, hogy nem az a szakvélemény felel meg az objektív igazságnak. A másodfoknak, illetve kivételes esetekben a legfelsőbb bíróság, a Kúria előtt folyó eljárásoknak éppen az a rendeltetésük, hogy a perben hozott, jogerőssé váló ítélet a legjobban megközelítse az igazságot – viszont ezek az eljárások időigényesek, ekkor viszont az a kifogás, hogy miért nem dönt gyorsabban a bíróság.

Végképp nem helyénvaló a bírói ítélkezést tömegkommunikációs, illetve politikai oldalról befolyásolni. Ezért tartom abszurdnak, hogy egy volt bíró a vörösiszapügyben közvetlenül a másodfokú ítélet előtt televízióban és rádióban az elsőfokú ítélet helybenhagyása mellett „kampányolt”, majd amikor a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezte ezt az ítéletet, számos újságíró, illetve politikus, sőt egy híres bíró is úgy kommentálta a táblabíróság ítéletét, hogy a hatályon kívül helyezés abból a célból történt, hogy az új eljárásban a vádlottakat elítéljék, mert csak ez lehet a helyes ítélet, ezt kívánják a sérelmet szenvedett emberek, illetve a közvélemény. (A másodfokú ítélet egyáltalán nem foglalkozott a vádlottak bűnösségének vagy ártatlanságának kérdésével, az elsőfokú ítélet indoklását kifogásolta.)

Távol-keleti, latin-amerikai diktatórikus rendszerekben szokás tömegszerencsétlenségek esetén, hogy a szerencsétlenségért felelősnek vélt vállalati vezetőket rövid úton letartóztatják, és sommásan néhány hét alatt már el is ítélik, a perek többségében halálra. Tömegszerencsétlenség esetén személyes felelősnek mindenképp kell lennie, és rövid idő alatt igen súlyos büntetéseket kell kiszabni – ezt követeli a „nép” (és tényleg: többször követeli is). Ez azonban a 19. századi francia forradalom után kialakult európai civilizációban, polgári keresztény államokban nem szokás és nem is fogadható el. A balesetért felelős vállalatot objektív alapon elmarasztalja a polgári bíróság, mint veszélyes üzemet (kártérítésre kötelezi), de a büntetőperben csak azok a vállalati vezetők ítélhetők el, akikre nézve konkrétan bizonyítani lehet a büntetőjogi értelemben is fennálló gondatlanságukat. Polgári keresztény államban igenis tisztelni kell az emberi jogokat, a vádlottakét is, nemcsak a sértettekét. Nem lehet eljutni oda, amit gyilkos humorral Szilágyi Ákos vázol fel: „A nép igazságának semmi köze a formális jogon alapuló igazságszolgáltatáshoz. A nép ítélőszéke… nem lacafacázik… nem hagyja futni a bűnösöket. Még akkor sem, ha jogilag ártatlanok. Aki pedig ellenáll az igazságszerető nép bölcsességének, aki nem átall jogi formulákra, az ártatlanság vélelmére, törvényekre, jogrendszerre, demokráciára hivatkozni, hátráltatni a gazság azonnali kiderítését, az magára vessen. Könnyen ő is a vádlottak padján találhatja magát, ott, ahol fakó arccal megsemmisülten a nép ellenségei ülnek.” (A populista mesebeszéd morfológiája I. A történelem ítélőszéke. Élet és Irodalom, 2009. június 24.)

Nyilvánvalóan vannak téves bírói ítéletek, mint ahogy vannak rossz cikkek, illetve téves politikai döntések is. A bűncselekményt elkövetők emberi jogainak a védelmét sem lehet úgy eltúlozni, hogy, mondjuk, az állam köteles a norvég tömeggyilkos, Breivik börtönbeli luxusigényeit kielégíteni. De mindenképp jogállami keretek között kell maradni, és biztosítani a befolyásmentes, független, kizárólag a törvénynek alávetett bírói ítélkezést. Tudniillik e körben nem a népakarat a legitim, hanem a bírói döntés.

Azt, hogy milyen veszélyes dolog a nép állítólagos igazságát a jogilag megállapítható igazsággal szembeállítani, jól bizonyítja Hóman Bálint ügye. A neves történelemtudóst miniszteri-politikai tevékenysége miatt 1945-ben háborús bűnösként bíróság elé állították, és életfogytiglani börtönre ítélték. 2015-ben viszont a perújítás során a Fővárosi Törvényszék felmentette, mert a vádban szereplő háborús bűncselekményeket nem követte el. Ez azonban – bár egyesek az ítéletet így kommentálták – nem Hóman politikai rehabilitációja, hanem csupán azt jelenti, hogy bizonyítható volt, hogy a háborús bűncselekményt nem követte el. Ettől még a történelmi, politikai és erkölcsi felelőssége természetesen megmaradt. Nem történelmi, csak jogi igazságszolgáltatás történt, amelyet annak idején Riesz István mint igazságügy-miniszter azzal az indokkal utasított el, hogy: „A háborús bűnösök ügyének elbírálása nem jogi, hanem elsősorban politikai kérdés… ezek a bűnösök nem várhatnak igazságot, csak megtorlást.” Azt, hogy hová vezethet ez a felfogás, sajnos Riesz is megtapasztalhatta a saját bőrén: törvénytelenül letartóztatták az 1950-es évek elején, megkínozták, majd a börtönben halt meg, mert nem tették lehetővé, hogy hozzájusson a gyógyszeréhez.

Az állami emlőről leválasztott és fokozatosan versenypiaci környezetbe helyezett magyar bankszektor mára újból a kormány kiszolgálójává vált. A kiinduló és a mostani állapot azonban csak látszólag azonos: akkoriban a politikai hatalom által kitűzött tervcéloknak rendelték alá a bankok működését, ma viszont egy szűk, ám a politika legfelsőbb szintjéről irányított csoport gyarapodását kell biztosítania. A bankszektorban véghezvitt erőszakos beavatkozások jól szemléltetik, hogy a „nemzeti tulajdon” szlogenjét a hatalom mai urai leplezetlenül a saját birtok szinonimájaként használják.

Az ártatlanság kora

Nem tudható pontosan, mikor esett kísértésbe a mai hatalom, mikor ébredt rá, hogy a bankszektorban rejlő gazdasági erő nemcsak a nemzet, hanem annak jól behatárolt körei szolgálatába is állítható. Az addigra magánkézbe került Postabank újraállamosítását 1998-ban, az első Orbán-kormány debütálásakor még indokolta a fizetésképtelenség elkerülésének szándéka és a bank jelentősége a lakossági piacon. Némi jóindulattal a takarékszövetkezeti szektor központosítását is ilyen, gazdaságilag észszerű akciónak tekinthettük volna 2013–2014-ben, a második Orbán-kormány idején, ha nem kísérte volna a jogsértések kikerülését formailag biztosító trükkök sora. A nemzetgazdasági racionalitás azonban végképp nem mondható el a tőkeerős tulajdonosokkal megáldott MKB Bank és a Budapest Bank megvásárlásáról.

Mai szemmel leginkább azon lepődhetünk meg, hogy az első Orbán-kormány szinte csak annyira használta fel a bankrendszert a maga hatalmi és üzleti céljaira, amennyire az elődei is.[1] Az Antall-kormány idején az előző rendszerből megörökölt állami bankok voltak bevonhatók a pártfinanszírozásba: az akkori bankvezetők, saját bevallásuk szerint, táskában vitték a pénzt a Lakitelek Alapítványhoz, a Princz-féle Postabank pedig, kellő előrelátással, minden politikai pártnak tett ilyen-olyan szívességet. A Horn-érában, amikor a privatizáció miatt fogytán voltak már az állami pénzintézetek, az előd által megalapított kormánybankot, az „állam az államban” státusú Magyar Fejlesztési Bankot (MFB) lehetett jolly jokerként fölhasználni különféle indíttatású „pénzkivételi” célokra, aminek a lehetőségét aztán a tanulékony Fidesz törvénymódosítással fokozatosan kibővítette.

A Fidesz-kormányoknak annyiban kétségkívül pechjük volt, hogy mire először hatalomra jutottak, a magyar bankszektor 80 százalékot meghaladó része magánkézbe, ráadásul tőkeerős külföldi (esetenként nemzetközi) nagybankok tulajdonába került, ami megnehezítette, hogy direkt befolyást gyakoroljanak fölöttük. Igaz, ölükbe hullott egy lehetőség: a jó ideje a csőd szélén lavírozó Postabank 1998 tavaszára már nehezen leplezhető tőkehiányos állapotba jutott, vagyis szabad prédaként bekebelezhető lett. Csupán arra volt szükség, hogy a kormányfővé avanzsált Orbán Viktor gyorsan elfelejtse egykori barátjának és jótevőjének, Princz Gábornak a neki tett szívességeket, és kőkemény neoliberálisként kiakolbólítsa őt a székéből. Aztán már „csak” 150 milliárd forint közpénzt kellett injektálnia az állami kézbe vett bankba, a rossz követeléseket pedig a kívülről átláthatatlan tevékenységű Reorg Rt.-be kiszerveznie, és máris előállt egy pénzkivételre alkalmas alany. Bizonyítani persze nem lehet, hogy éltek-e ezzel a lehetőséggel, vagy sem. Miként azt sem, hogy valóban túltőkésítették-e a Postabankot, aminek – a bank korábbi auditori jelentéseire alapozott – gyanúja miatt az akkori SZDSZ képviselője, Eörsi Mátyás parlamenti vizsgálóbizottságot állított fel.

A megkísértés

A második Orbán-kormány már a hatalomra jutását megelőzően tanúbizonyságát adta annak, hogy időközben megtanulta a leckét: felismerte a bankok gazdasági hatalmában rejlő lehetőségeket. Rájött arra, hogy kellő kormányzati hátszéllel akkor is nyereségessé tehetők, ha kevéssé rentábilisak a kihelyezéseik: részrehajló szabályozással, állami üzletekkel előteremthető a hiányzó pénz, némi felügyeleti jóindulattal pedig még a szabálysértések is elsimíthatók. A pénz pedig – ez ősi felfedezés – politikai hatalommá konvertálható.

A Fidesz gazdaságpolitikai főguruja, Matolcsy György még a választási küzdelem során, 2010 tavaszán meghirdette, hogy a bankszektornak legalább 50 százalékban nemzeti tulajdonba kell kerülnie, bármit is jelentsen ez. A nagy terv végrehajtását, a bankok „elrablását” azonban megelőzte a válságkezelés ürügyén levezényelt kirablásuk, megsarcolásuk példátlanul nagyra szabott, jogsértő és diszkriminatív módon kivetett különadóval. Az efféle „bankrablásra” az adott lehetőséget, hogy a hazai pénzintézetek zöme külföldi nagybankok tulajdonában volt, és nem szorultak a magyar állam segítségére, viszont még azokban az években is képesek voltak az esetenként több tízmilliárdra rúgó adót befizetni, amikor nem termeltek nyereséget. A kiötlői által is brutálisnak nevezett pénzintézeti különadóval két legyet üthettek egy csapásra: megnövelték a költségvetési bevételeket (így például forrást teremtettek a fő választási ígéretként bedobott egykulcsos szja-nak), és egyúttal olyan terhet róttak az adóval diszkriminált külföldi tulajdonú bankokra, amivel tevékenységük visszafogására késztették őket, és így a piacról való kiszorításukkal párhuzamosan teret nyerhettek a kormány által preferált „nemzeti” tulajdonú pénzintézetek.

Néhány baráti kézbe került kisbankot direkt támogatásokkal is igyekeztek nagyobbra növeszteni. A „nemzeti” tőke megerősítésének ürügyével emelt tőkét a kormány 2013-ban a Demján Sándor érdekeltségében lévő Gránit Bankban és Töröcskei István (azóta csődbe ment) Széchenyi Bankjában. Az így elért 49 százalékos tulajdonrész nem biztosított a kormánynak érdemi beleszólási jogot, ami nyilvánvalóvá tette, hogy az állami tőkeinjekció pusztán baráti segítség volt. A Gránit Bank tőkéjét 2015-ben újból megemelte az állam, hogy lehetőséget nyújtson a pénzintézet példátlanul gyors növekedésére.

A kormányfő és a jegybank neki segédkezet nyújtó (Orbán által a saját jobbkezeként méltatott) vezetője arról is gondoskodott, hogy a „nemzeti” kisbankok gyorsan növeljék részesedésüket a magyar bankpiacon. Szép fejlődést mutatott fel a Matolcsy-rokon Szemerey Tamás érdekeltségében lévő Növekedési Hitel Bank: 2010–2017 között megötszörözte eszközeit, ami a hitelválságot követő ínséges időkben nem mehetett volna végbe erőteljes jegybanki hátszél (az MNB-alapítványok betétei és a jegybank támogatott növekedési hitelei) nélkül. Ez idő alatt még a jó kondícióban lévő OTP is csak 15 százalékkal növelte mérlegfőösszegét, de a legtöbb külföldi tulajdonú bank, köztük az Erste, a K&H, a CIB és a Raiffeisen 10-20 százalékkal zsugorodott, csupán a Matolcsy barátja által vezetett UniCredit tudott jelentős növekedést felmutatni. A leglátványosabb felívelést azonban a Demján Sándor által 2010-ben megvásárolt és saját ingatlancégéről Gránit Bankra átkeresztelt pénzintézet produkálta az időközben résztulajdonossá is vált Hegedűs Éva irányítása alatt: hét év alatt 300 milliárd forinttal, a harmincszorosára növelte a mérlegfőösszegét.

A példátlan növekedés hátterére nem kapunk magyarázatot a bank publikus beszámolóiból: A Gránit Bankról nyilvánosságra hozandó információk címet viselő kiadványaiból keveset tudhatunk meg arról, hogy milyen eszköz- és forrástételek hizlalták föl ilyen gyorsan, arról meg végképp semmit, hogy miből származik a nyeresége. A felügyelet által évente közreadott Aranykönyvből annyi azért kiderül, hogy az óvatos duhaj Gránit Bank a bankrendszer átlagát jóval meghaladó (35 százalékos) arányban tartja eszközeit jegybanki és bankközi betétekben. Feltételezhetően azért, hogy az MNB kínálta swaplehetőségekkel élve a lanyha hitelezés és a költséges digitális technológiák bevezetése ellenére is nyereséges lehessen.

A bank vezetője, Hegedűs Éva amúgy régi jó kapcsolatban van a jegybank elnökével, hiszen az első Orbán-kormány választási aduásznak szánt intézkedését, a lakáskamatok támogatásának nagyvonalú rendszerét még ő hozta tető alá Matolcsy minisztériumában, hogy aztán a konstrukció fő haszonélvezője, az OTP Bank lakossági üzletágvezetőjeként építhesse tovább karrierjét. Hegedűs a Gránit Bankból is segíti Orbán és Matolcsy köreit. Sajtóforrások szerint a kisbank hiteléből fizette ki az MKB privatizálása első lépcsőjében alkalmazott szingapúri stróman a rá eső 17 milliárdos vételárat, emellett 2,2 milliárd forintos kölcsönt nyújtott Habony Árpád grúz-izraeli barátjának egy irodaépület megvásárlásához, és Mészáros Lőrinc gasztrocégét is bő félmilliárddal hitelezte.

Takarékok befogása

A bankszektor bekebelezésének csupán kis része volt a kisbankok felnövesztése. A politikai hatalom számára jóval nagyobb lehetőséget kínált a takarékszövetkezeti szektor. A régóta gyengélkedő, tőkehiányos szövetkezeti hitelintézetek problémájának orvoslását – és ennek gesztusaként a mintegy 100 milliárd forintos tőkejuttatást – már 2010-ben megígérte Orbán Viktor a Takarékszövetkezetek Országos Szövetségét (OTSZ) elnöklő Demján Sándornak. Ezt azonban – feltehetően pénzhiány miatt – elnapolták. Egészen addig, amíg az ügyletben szintén érdekelt szereplő, az FHB bankcsoportot irányító és részben tulajdonló, a Fidesz gazdasági machinátoraival régi kapcsolatot ápoló Spéder Zoltán nem jelentkezett be saját lehengerlő tervével. Motivációja azonban erősen eltért a szövetséget képviselő Demjánétól: nem annyira megmenteni, mint inkább elrabolni kívánta a takarékokat, hogy azok és a nekik szánt állami apanázs bekebelezésével mentse meg saját, a hitelválságban megroggyant bankját, és növelje gazdasági hatalmát. A korábban az OTP második embereként működő Spéder előtt a kormányfőéhez hasonló cél is lebeghetett: méltó versenytársat állítani Csányi Sándornak, illetve az általa irányított, nagy hatalmú OTP Banknak. Orbán a gazdasági hatalom megosztásában, a piacvezető bankon túl kiterjedt agrárérdekeltségekkel is rendelkező Csányi veszélyesre nőtt erőpozíciójának a megtörésében volt érdekelt, míg az FHB csoport mellett jelentős médiahatalommal is bíró Spéder abban, hogy felvehesse a versenyt egykori mesterével.

A 2013-ban gyorsan lezavart, ám láthatóan részletesen kitervelt akcióban kisemmizték a szektor eredeti tulajdonosait, a szövetkezeti tagokat, és az irányítási jogokat egy szűk gazdasági érdekcsoport kezébe játszották át. Első lépésként az állami MFB megvásárolta külföldi tulajdonosától a Takarékbankot, majd a Magyar Postával karöltve, a takarékszövetkezetek rovására növelte tulajdonrészét.[2] Ám pár hónap múlva az állami részvényeket eladták az erre a célra gründolt Magyar Takarék Zrt.-nek, amivel az integráció központi bankjává tett Takarékbank gyakorlatilag az FHB irányítása alá került (a 122 takarékszövetkezetből mindössze 14 vált résztulajdonossá benne). Az aktus révén az FHB a szövetkezeti szektor megerősítésére kapott 136 milliárd forintnyi állami pénzhez is hozzáférést nyert, amiből 30 milliárdot fel is használt saját tőkehiányának pótlására.

Annak érdekében, hogy az ördögi terv ármánykodásairól képet kapjunk, érdemes az ügylet néhány részletét is szemügyre venni.[3] Ezekből kiderül, hogy csak azért volt elkerülhető a folyamatos jogsértések vádja, mert fondorlatos módon, gyors jogalkotással előre megteremtették a kívánt ügyletek lebonyolításához szükséges törvényi hátteret. Először hatástalanítani kellett a bő százezer tag tulajdonában lévő 122 takarékszövetkezet többségét. Erre szolgált a szövetkezeti hitelintézetek integrációjáról szóló törvény, amely amellett, hogy az állami irányítású integrációs szervezethez és a Takarékbankhoz telepítette a szövetkezetek érdemi döntéseinek jogát, egyúttal saját halálos ítéletük aláírására is rákényszerítette őket. Egy ördögi módon kiagyalt rendelkezés szerint ugyanis csak az a szövetkezet tarthatta meg a működési engedélyét, amelynek tagsága megszavazza az akkor még a takarékok többségi tulajdonában álló Takarékbank új, kormányberkekben készített alapszabályát.

A ravaszság határtalan volt: a sorsdöntő dokumentumot az érintettek csak az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség közgyűlését követő napon ismerhették meg, amikor már – kényszerűen engedve a zsarolásnak – döntöttek arról, hogy megszavazzák, bármi lesz is benne. Az integrációs törvény ismeretében arról lehetett fogalmuk, hogy tulajdonosi jogaik egy részéről le kell mondaniuk, ha meg akarják őrizni hitelintézeti státusukat. Arról is értesülhettek, hogy az új alapszabály (kötelező) elfogadásával egyidejűleg a Magyar Posta tőkeemelésére is rá kell bólintaniuk, amellyel az állam – korábbi ígéretét megszegve – többségi tulajdonossá lép elő az addig többségi tulajdont élvező takarékszövetkezetek kárára. Azt viszont gondosan titkolták előlük, hogy az alapszabály elfogadásával megfosztják magukat attól, hogy valaha is visszaszerezzék többségi tulajdonukat.

A takarékszövetkezetek torkán erőszakkal lenyomott új alapszabály látszólag a kistulajdonosok védelmét szem előtt tartva rendelkezett a részvények átruházásáról, ám – egy brutális mértékű kötelező vételi ajánlat előírásával – valójában éppen őket, illetve a takarékok zömét képviselő szervezetet, az OTSZ-t szorította ki az állami tulajdonrész potenciális vásárlói köréből. Az alapszabály fineszes megalkotói betettek egy, az állami MFB-nek és a vevőként kijelölt Magyar Takarék Zrt.-nek különleges jogot biztosító rendelkezést, mely kivonta őket azon kötelezettség alól, hogy ötvenszeres (!) áron kivásárolja a kistulajdonosokat. Hogy ne érhesse szó a ház elejét, néhány takarékot azért bevontak az üzletbe: az egyedüli vételi ajánlatot tevő Magyar Takarék Zrt.-ben a pályázati határidő előtti hetekben többségi tulajdont biztosítottak 14 takarékszövetkezetnek, egy időközben bankká alakult takaréknak, valamint 17 takarék vezetőjének. A legnagyobb tulajdonossá azonban a Spéder irányította FHB bankcsoport vált, amely a stratégiai döntéseket blokkolni képes 25,1 százalékkal rendelkezett. Hogy végképp kizárjanak egy esetleges versenyhatósági vizsgálatot, amely meggátolná, hogy még a 2014. évi tavaszi választások előtt lezárulhasson az ügylet, a kormány február végén rendeletben „közérdekből nemzetstratégiai jelentőségűvé” nyilvánította, hogy a Takarékbankot a jelzett magántulajdonosokból összeállt Magyar Takarék Zrt. vásárolja meg.

Az átalakítás kétségtelenül növelte a takarékszövetkezeti szektor ütésállóságát, bár ez nem az újraszabott (és képlékenynek bizonyuló) tulajdonosi háttérnek köszönhető, hanem az integrációs szervezet rendelkezésére bocsátott állami tőkejuttatásnak, valamint a szigorodó szabályozás hatására is lezajlott összeolvadásoknak. A legnagyobb hasznot azonban a takarékszövetkezeti hálózattal, a Takarékbank irányítási jogával, az integrációhoz csatornázott állami tőkével, valamint a Magyar Postával és a Díjbeszedő Holdinggal megerősített FHB bankcsoport tulajdonosai arathatták le. Ám ezt már nem sokáig élvezhette a hadműveletet a háttérből levezénylő Spéder, mivel az Orbán–Simicska-háború kirobbanását követően elveszítette irányítói és tulajdonosi szerepét. Helyébe a korábban vele együttműködő, a tíz takarékszövetkezet fúziójával létrejött B3 Takarék vezetőjeként ismert Vida József lépett. Bár az osztrák Heinrich Pecina nevéhez köthető VCP Holding megmaradt a legnagyobb tulajdonosnak, képviselője kikerült a bank irányításából. (A tulajdonváltások homályos hátteréről némi információt ad, hogy Pecina segédkezett Mészáros Lőrinchez átjátszani a Népszabadságot megszüntető Mediaworksöt, és hogy a Vida-féle B3 Takarék is hitelezte már Orbán földijét.)

Az, hogy a „hadműveletet” levezénylő Spéder Simicska Lajos kegyvesztése után rögvest kikerült a pikszisből, egyúttal Magyar Bálint maffiaállam-elméletét is jól illusztrálja. A helyét elfoglaló, több szálon is az Orbán-kreatúra Mészáros Lőrinchez kötődő Vida tovább görgette a már addig is nagyra nőtt hólabdát. Az általa irányított (és részben tulajdonolt) Takarékbank az időközben Mészáros érdekeltségébe került MKB-val együttműködve bekebelezte az FHB-t, és átvette a szövetkezetek irányítását. A Takarék csoport így ma már ezermilliárd forintot meghaladó hitelezési potenciállal rendelkezik.

[1] A bankrendszer kilencvenes évekbeli átalakulását bővebben tárgyalom a Bankvilág Magyarországon című könyvemben (Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2002), itt csak néhány momentumot idézek fel.

[2] A magántulajdonok átjátszására a későbbiekben is előszeretettel alkalmazott tranzitállamosítás fogalmát Magyar Bálint vezette be. Vö. Magyar polip, Noran Libro, Budapest, 2013.

[3] A mélyebb részletekről lásd Nemzetstratégiai takarékok című cikkemet (Élet és Irodalom, 2014/11. március 14).

Kép: Kádár Emese

A nyár folyamán (a júniusi számunkban) közöltük a tudós szerzőpáros nagyhatású tanulmányát, amely a morális pánik, a bevándorlás és a járványhelyzetek összefüggéseit járta körül. Most azért döntöttünk az itteni újraközlés mellett, mert a politika és a média ma is professzionális módon köti össze azokat a fogalmakat és tendenciákat, amelyekre a hatalom megtartása miatt feltétlenül szükségük van. Tanulságosak a HIV- és a maláriajárványokkal való összevetések.

A tanulmányt PDF-formátumban (egy korábbi munkacím alatt) ITT LEHET ELÉRNI.

Szerzőinkről a következőket érdemes tudni – a kiséletrajzokat a Mozgó Világ papírkiadásában így szoktuk közölni.

MIHÁLYI PÉTER 1953-ban született Budapesten. Közgazdász, egyetemi tanár. Legutóbbi könyve: A magyar gazdaság útja az adósságválságba, 1945–2013 (2013).

SZELÉNYI IVÁN 1938-ban született Budapesten. Széchenyi-díjas szociológus, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, a Yale Egyetem professzora. Legutóbbi könyve: Hogyan legyünk milliárdosok? (Kolosi Tamással, 2010).

*

Fizessen elő a Mozgó Világra! 2021 januárjától az áruspéldányok 1150 forintért vásárolhatók meg, az éves előfizetői díj 10980 forint lesz. A lap előfizethető valamennyi postán, kézbesítőknél, e-mail-en (hirlapelofizetes@posta.hu), telefonszámon (+361-331-9393), a szerkesztőség címén és e-mail címén is: mozgo@mozgovilag.hu. Köszönjük! (Nyitókép: Getty Images)

Társadalomtudomány három „rendszerben”1

Bevezető megjegyzések a rendszerekről, rendszerváltásról és politikai rezsimekről

Amikor arra kérnek, beszéljek arról, hogy a három rendszerváltást társadalomkutatóként miként éltem meg, bizonyára a Kádár-rendszerre, az 1990–2010 közötti liberális demokratikus rendszerre, végül a 2010-ben kezdődő Orbán-rendszerre gondolnak. Én a rendszer fogalmát óvatosan kezelném. Rendszer alatt egy társadalom társadalmi-gazdasági berendezkedését értem, a szótáramban ez hasonló ahhoz, amit a marxisták termelőmódnak, pontosabban társadalmi formációnak neveznek. Ilyen megfogalmazásban 1990-ben rendszerváltás történt: a szocialista társadalmi rendet piaci kapitalista rendszer váltotta fel. Körössényi András nyomán én is szívesen használom a rezsim kifejezést az egy-egy rendszeren belüli változatokra. Kétezer-tízben ilyen értelmezésben rezsimváltozás történt, az elmúlt nyolc év sajátos Orbán-rezsimet épített ki, amit illiberális demokráciának nevez, megkülönböztetve az előző nyolc év „szoclib” rezsimjétől.

Az Orbán-rezsim teoretikusai továbbá hajlamosak azzal érvelni, hogy 1990-ben nem következett be igazi rendszerváltás – ez a gondolat Csurka Istvánnak a kilencvenes években kialakított álláspontjára rímel, ennek a gondolatnak a fő építőköve az elit reprodukciója volt. Azért nem volt rendszerváltás, mert a kommunista elit átmentette magát, és az első Fidesz- kormánynak nem volt elég ereje ahhoz, hogy ezzel leszámoljon. Bezzeg – állítólag – ennek 2010-ben nekilátott, s ha 2018. április 8-án megint kétharmadot szerez, azt be is fogja fejezni.

E dolgozat előfeltevése, hogy 1990-ben rendszerváltás történt, és nem tulajdonítok nagy elméleti jelentőséget annak, hogy az elit mennyiben reprodukálódott, az új piaci kapitalizmus vezető gazdasági, politikai, kulturális aktorai a rendszerváltás előtt kommunisták vagy kommunista vezetők voltak-e. Az 1998-ban megjelent Kapitalizmus kapitalisták nélkül című könyvemben 1993-ban hat országban végzett kutatás adatai alapján azt próbáltam bizonyítani, hogy a legtöbb posztkommunista országban az elit cirkulációja legalább olyan mérvű volt, mint a reprodukciója. Számomra nem az volt a lényeg, hogy ki van vagy volt döntéshozó pozícióban, hanem az, hogy ott a rendszer logikája alapján mit tesz. Ezért a vállalatát birtokló vagy irányító, ha profitot maximalizál: tőkés. Akkor is, ha korábban MSZMP-párttitkár volt valahol. Tény ugyanakkor, hogy egy-egy társadalmi rendszerben a különböző aktorok szerepei nem túldetermináltak, hanem a politikai rezsim változásával módosulnak. Más volt egy szocialista nagyvállalat vezetőjének lenni 1951-ben, mint 1981-ben, hasonlóképpen változtak a vállalkozói szerepkörök is a 90-es évektől a 2010–2018 közötti időszakra.

Végül egy bevezető megjegyzés a Kádár-rendszerről. Kádár századik születésnapja alkalmából írtam egy dolgozatot, és azzal érveltem, hogy Kádár sokarcú politikus volt. Uralma 1957–63 között hasonló volt, mint az 1949–1956 közötti kommunista uralom (még ha a sztálinista korhoz, 1949–53-hoz képest valamelyest kevésbé volt is despotikus). Az 1963-as „nagy kiegyezés” után viszont a Kádár-rezsim sajátos paternalista uralmat gyakorolt (ami fehér holló az államszocializmus történetében).

A mostani dolgozatban tehát a társadalomtudomány lehetőségeiről és korlátairól szólok. Élettapasztalataimat két rendszerben, az államszocializmusban és egy kialakulóban levő piaci kapitalizmusban, illetve három rezsimben, a kádári paternalizmusban, a rendszerváltást követő kvázi liberális demokráciában (a módosító jelzőt igyekszem részletesebben indokolni) és a 2010 óta kialakulóban lévő – egyelőre még távolról sem konszolidált – illiberális rezsimben szereztem. Elemzésemet ezekre alapoztam.

Társadalomkutatás a kádári paternalista rendszerben

Kemény István nyomán úgy gondolom, hogy az 1963 után új profilt kialakító kádári paternalista rendszer hármas kiegyezésen alapult.

Az amnesztia fontos gesztus volt a kommunista párt részéről az értelmiség felé. Akkoriban gyakran jártam Andorka Rudolfék házibulijaira, ezeken sorra jelentek meg a börtönből frissen szabaduló ötvenhatosok. A másik ilyen nagy házibuli-szervező a már korábban szabadult Eörsi Pista volt. Akkoriban Szecskő Tamással is barátkoztam, többször elhurcoltam magammal Eörsi bulijaira, aki így mutatott be minket: íme, itt vannak a „hófehérkék”. Mi voltunk azok a társaságban, akik nem ültünk. De 1956-ról nem sok szó esett. Elkövetkezett a nagy amnézia korszaka – mintha nem is lett volna forradalom és azt követően ellenforradalmi terror. Idővel az értelmiség előtt fokozatosan megnyíltak az ajtók. El lehetett utazni külföldi konferenciákra, de még rövidebb-hosszabb tanulmányutakra is. Nagyobb lett a publikációs szabadság, egyre kevesebb kézirat maradt az íróasztalfiókban (1989-ben szinte egyetlen fontosabb kézirat se került elő). Javultak a szakértelmiségiek állás- és jövedelmi lehetőségei, nőtt a döntéshozatali pozíciókban azoknak az arányszáma, akik kompetens szakembernek számítottak. Az 1970-es évek végétől még a disszidálás is elfogadottá vált, a különösen rendszerkritikus értelmiségieket – nem voltak túl sokan –kirúgták ugyan az állásukból, de meg tudtak élni valamiféle „második gazdaságban”, esetleg szamizdat kiadók működtetéséből. Időnként bevitték őket a Gyorskocsi utcába, de estére többnyire hazaengedték őket, s azt a nagy kitüntetést, hogy 72 órára benn tartsák őket, csak keveseknek sikerült kivívniuk.

A második kiegyezést a parasztsággal kötötték meg. Bár a kollektivizálást a Kádár-rezsim is végigverte, de Fehér Lajos és Erdei Ferenc bölcsességének köszönhetően ez sajátos „magyar úton” ment végbe. Mese nem volt, a téeszbe be kellett lépni, de azt nem bánták, hogy a férfiak elmenekültek a városi iparba, és az otthon maradt asszonyoknak megadták az egy hold háztáji földet, ott pedig a termelést fokozatosan deregulálták. A szövetkezettel szimbiózisban élő háztájit az akkor kialakult utóparasztság (Márkus István kifejezése) vagy parasztmunkások (Kemény István terminológiájában) igencsak jól tudták hasznosítani. A városi piacokon szabad piaci árak jöttek létre, s ennek nyomán a magyar faluban olyan jólét mutatkozott, amilyen ezer év alatt soha nem volt. Épültek a kockaházak, szaporodtak a tévék és a mélyhűtők, még autóra is tellett (ugyan többnyire csak Trabantra), amire szükség is volt a termékek városba hordásához. A városi piacok megteltek remek gyümölcsökkel, húsokkal. Aki a hatvanas évek végén a Nagycsarnokba ment vásárolni, eszébe sem jutott, hogy itt hiánygazdálkodás van. Na jó, a sertésmáj vagy a bélszín valóban hiánycikk volt.

A rezsim a harmadik kiegyezést az ipari munkásosztállyal kötötte. A mezőgazdasági kiskapitalizmus sikerein felbuzdulva, mintegy importálta a rezsim a háztáji gazdálkodás intézményét az iparba. Ezekből lettek később a vgmk-k, a vállalati gazdasági munkaközösségek. Ahogy a téesz megengedte, hogy a parasztok az egy hold földdel (később féllegálisan az még több is lehetett) többet foglalkozzanak, és többet keressenek, mint a közösben, az iparvállalatok is kitalálták, hogyha nem tudják a tervüket teljesíteni, miért ne engednék meg a munkásoknak, hogy hozzanak létre afféle maszek brigádokat. Maradhassanak benn a munkahelyükön munkaidő után, s mintegy maszekban termeljék meg azt, sokkal magasabb jövedelemért, amit elvileg a vállalatnál a hivatalos munkaidő alatt kellett volna megtenniük. Kis félmagángazdaságok működtek, gyakran virágoztak, megjelent a „gebin” és idővel „magánnak” elismert kis és nem is mindig olyan nagyon kis vállalatok. Így indult útjára Demján Sándor és Széles Gábor.

Ezért a 80-as évek közepére, végére a szocializmus „méhében” – hogy a termelőmódváltás marxi terminológiáját használjam – megszületőben volt az új, már kapitalista rendszer. Ezt követően éles fordulat következett az úgynevezett spontán privatizációval.

Ennek az 1989 előtt embriotikusan megszülető rendszerváltásnak a jele volt, hogy kialakult az értelmiség új élcsapata – amint arról Szalai Erzsébet oly gyakran írt s újabban is megemlékezett. Ezek között voltak demokratikus szocialista reformerek, harmadikutas, a kapitalizmus és szocializmus fogalmát egyaránt tagadók és a kapitalista átalakulás szükségességét, sőt kívánatosságát vállaló teoretikusok vagy ideológusok.

Ezzel el is jutottunk a társadalomtudományoknak a kádári paternalista rezsimben kialakult helyzete elemzéséhez.

Ezerkilencszázhatvanhárom előtt a társadalomtudományok művelőitől elvárták, hogy marxisták legyenek, a marxizmus kritikája vagy akár csak a marxizmus pluralizmusának vállalása eretnekségnek számított. A marxizmus felé legalábbis kalapjukat kellett lengetniük a szerzőknek ahhoz, hogy írásaik megjelenhessenek. Az én szakmám, a szociológia különösen kényes helyzetben volt, hiszen a 60-as évek elejéig a szociológiát „burzsoá áltudomány”-nak minősítették. Szalai Sándor, Szántó Miklós és Hegedűs András voltak a faltörő kosok, akik azt próbálták bizonygatni, hogy lehetséges marxista szociológia is. Azt hiszem, nem az ő érveik, hanem a kialakuló kádárista paternalista rezsim igényei miatt végül 1963-ra a szociológia mint tudomány polgárjogot nyert.

Melyek voltak ezek az igények? Az a reformkommunizmus, amelyet a kádárista paternalizmus is képviselt, elkötelezte magát a társadalomtudományos tervezésre, s ezt lehetett úgy is értelmezni, hogy szükség van a társadalmi tények ismeretére. A szociológiát tehát lehetett úgy prezentálni, hogy ez az a tudomány, amelyiknek megvannak a módszerei – s itt elsősorban az empirikus szociológiára, a kutatás módszerére lehetett gondolni –, amelyekkel objektív módon meg lehet ismerni a társadalmi valóságot. Paradox módon tehát a párt és állami vezetésben a szociológia iránt érdeklődők ezért az amerikai stílusú szociológiára, s nem a marxi kritikai szociológiára gondoltak. Az, hogy az empirikusan megalapozott, objektivitásra törekvő szociológia is lehet társadalomkritikai, a 70-es évek elejéig a párt korifeusainak eszébe se jutott.

Így azután 1963. március 15-én megalakult az MTA Szociológiai Kutató Csoportja, amelynek alapító igazgatója a sztálinista politikusból üzemszociológussá vált Hegedűs András lett. Ez a műhely jórészt Hegedűs rendkívüli emberi és eszmei toleranciája miatt roppant sokszínű intézménnyé lett. Az alapító tagok közt volt a nemrég elhunyt Szesztay András, aki református evangelizációs gyökerekkel rendelkezett, Varga Károly, aki kezdetben katolikus lelkésznek készült (egyikük sem kacérkodott a marxizmussal). Ha nem is az első naptól, de hamarosan a csoport munkatársa lett a Lukács Györgyhöz való hűsége miatt hidegre tett Heller Ágnes, a Szabad Nép lázadó újságírói között fontos szerepet játszó, 1956 után a börtönt is megjárt Lőcsei Pál, a gyanúsan józanul reformista Gyenes Antal (aki begyűjtési miniszterként egyetlen rendeletet hozott: megszüntette a begyűjtést), és a legpolgáribb polgárasszony, Losonczy Ágnes.

Istenem, ha ma fel lehetne állítani egy kutatóintézetet ilyen fantasztikusan különböző s a világnézeti spektrum ennyire széles skáláján elhelyezkedő emberekből! Én egyébként 1963–67 között nem kaptam teljes állást – Hegedűs gyanakodott a pasaréti úrifiúkra –, csak félállású kutató voltam, de aztán 1967-ben teljes állásban felvett a titkárának (jó barátságba is kerültünk, a barátságot a kölcsönös szimpátia erősödése mellett a vörösbor kölcsönös szeretete olajozta meg).

Ennek a rendkívüli sokrétűségnek megvolt az intellektuális hozama is. A Szociológiai Kutató Csoportban élénk viták zajlottak a legfontosabb elméleti kérdésekről, s bár egyikünk sem volt képzett szociológus, a szakmát tanulgattuk, s a születő magyar szociológia számottevő nemzetközi figyelmet is kapott. Ezt persze a magyarországi reformfolyamat is indokolta, Jugoszlávia után és Csehszlovákia vagy Lengyelország előtt, a 60-as évek közepén a kádári reformok rendkívüli figyelmet kaptak. Úgy tűnt, hogy itt egy érdekes társadalmi laboratóriumot lehet megfigyelni, amiből a szimpatizálók azt remélhették, megszülethet az emberarcú szocializmus.

Így bár a Szociológiai Kutató Csoport volt a legizgalmasabb műhely, kitűnő szociológusok indultak útnak ezekben a kritikus években másutt is, főként a KSH-ban. Cseh-Szombathy László, Ferge Zsuzsa, Andorka Rudolf, Kemény István nevét kell említenem. Ferge Zsuzsa 1963-as társadalmi mobilitási kutatása – amihez azután Kemény István és Andorka Rudolf kapcsolódtak – világszínvonalú teljesítmény volt. Talán a legjobb empirikus vizsgálat, amit a magyar szociológia nyújtani tudott. Haraszti Miklós intézményekhez nem kapcsolódó gondolkodó volt, de remekműve, a Darabbér világsiker lett, s a mű, amelyet a magyar hatóságok felfüggesztett börtönbüntetéssel jutalmaztak, a korszak kritikai szociológiai gondolkodására rímel. Meg kell említenem a Lukács-iskola néhány fontos történelemfilozófiai teljesítményét, elsősorban Heller Ágnes A reneszánsz emberét, Vajda Mihály fasizmusról írt könyvecskéjét, illetve Márkus György Marxizmus és antropológia című hosszabb esszéjét. Néhány év alatt a szakmát tanuló, abban szisztematikus képzéssel nem rendelkező magyar szociológusok és hozzájuk kapcsolódó társadalomfilozófusok megjelentek a nagyvilág színpadán. Valamikor a 70-es évek végén – mi már Ausztráliában éltünk – Fehér Ferenc, aki nagy sportrajongó volt, és gyerekként arról álmodozott, hogy olimpiai bajnok lesz, azt mondta: „Ivánkám, benn vagyunk a döntőben” – s ennek olyan „fehérferis” túlzással volt valamelyes valóságtartalma. Ha nem is a döntőben, de az olimpiai válogatóversenyen…

A szociológiának ezt a (rövidre sikerült) virágzását csak azért emelem ki, mert ezt a tudományágat a kádári paternalizmus tette lehetővé, de pezsgett az élet más társadalomtudományokban is, mindenekelőtt a közgazdaságtanban. A korszakot mintegy lezáró világklasszis Kornai János A hiány című remekműve, amely 1980-ban jelent meg, amikor már a Kádár-rezsim eróziója igencsak előrehaladottá vált. De Kornai mellett – aki Fehér Feri szavait idézve valóban „döntős” volt, és meg kellett volna kapnia ezért a könyvért a Nobel-díjat – olyan izgalmas közgazdásztudósok termékenyítették meg a magyar tudományt, mint Jánossy Ferenc, Bródy András – hogy csak jelzésszerűen utaljak néhányukra a legjobbak közül. Izgalmas idők voltak ezek a történelemtudományban is: Hanák Péter, Szűcs Jenő, a Berend–Ránki kettős szintén világszínvonalú történettudományt művelt. Szűcs Vázlat Európa három történeti régiójáról című esszéje rövidebb, mint A hiány, de hasonlóan nélkülözhetetlen a kelet-európai társadalmak megértéséhez.

Ezerkilencszázhatvannyolc volt a magyar gazdasági reform bevezetésének az éve, de hamarosan megindult a reformellenes áramlat, amelyet mi, Konrád Györggyel Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvünkben „a bürokratikus rend ellentámadásaként” jellemeztünk. Ez a folyamat, mely 1972 körül felgyorsult, lefagyasztotta a mosolyt a társadalomtudományi értelmiség arcáról. A szociológusok körében a Konráddal írt, előbb említett közös könyvünk sorsa elvette a kedvet az ilyen típusú, nagy ívű, összehasonlító kritikai társadalomelmélet művelésétől. A legjobbak – mint Kolosi Tamás is – a kvantitatív elemzés elefántcsonttornyába menekültek.

Egyébként Magyarországon – s úgy sejtem, általában a szocialista országokban – a marxizmus nem kimondott vagy akár kimondott elvetésével egy időben általában hanyatlott a nagy elméletek iránti érdeklődés. Ez kevéssé következett be az Egyesült Államokban és Angliában. Franciaországban és Németországban pedig éppenséggel a nagy elméletek virágzásának a kora zajlott, gondoljunk csak Perry Andersonra, Pierre Bourdieu-re, Michel Foucault-ra vagy Jürgen Habermasra. A magyar (s azt hiszem, szocialista) fejlődés oka részben az volt, hogy még a paternalista kádári rezsim is jelezte: ilyen ambíciójú kritikai elemzést nem tűr el. De ez önmagában még nem magyarázza a nagy elméletek halálát. Ez összefüggött azzal is, hogy 1980 után már nemhogy nem volt kötelező marxistának lenni, de egy magára adó társadalomtudósnak még csak utalni is kínos volt Marxra. Amikor 1982-ben először hazaengedtek, s előadást tartottam az MSZMP Társadalomtudományi Intézetében, egy bizonyos mértékig marxizáló elemzést mutattam be, a hallgatóságom meg volt döbbenve. „Iván meg van őrülve, hogy ilyen marhaságokon töri a fejét”, hallottam vissza, miközben ugyanebben az időben az Egyesült Államokban sok sikert arattam a hasonló előadásokkal és publikációkkal.

A 70-es évek végétől egy új generáció jelentkezett. Szalai Erzsébet „a nagy generációnak” nevezi (amihez ő maga is tartozott) a fiatal közgazdászoknak azt a csoportját, amelyik főleg az 1968-ban létrehozott Pénzügykutató Intézet körül egyre radikálisabb reformterveken dolgozott együtt. A Fordulat és reform szerzői között találhatjuk Lengyel Lászlót, Bokros Lajost, Matolcsy Györgyöt, Surányi Györgyöt, akiket aztán a szél 1988–89 után a legkülönbözőbb irányokba vitt el. Akárhogy is, a Fordulat és reform fontos dokumentuma ennek a reform-közgazdaságtannak.

A fiatalok – főleg szociológusok, történészek, filozófusok – egy másik csoportja is radikalizálódott, s kezdte létrehozni a „demokratikus ellenzéket”. Itt említeném Magyar Bálintot vagy Demszky Gábort, illetve a fiatal „disszidensek” fő intellektuális inspirátorait, a „Lukács-unokákat”, Kis Jánost és Bence Györgyöt, akik Marxtól elbúcsúzva idővel a klasszikus liberálisoknak, majd a neoliberálisoknak a hatása alá kerültek.

A 80-as évek radikális ellenzékisége és reform-közgazdaságtana óriási szerepet játszott a Kádár-rezsim és a szocialista rendszer megbukásában. Ehhez persze kellett a gorbacsovi fordulat, de ne becsüljük alá a belső bomlasztó erőket se. Gorbacsovval ellentétben 1987–88-ra a magyar radikális ellenzék és reformközgazdászok már nem azt hitték, hogy megmentik a szocializmust; ők már elkötelezték magukat a rendszerváltásra. Politikai jelentőségük óriási, de a rendszerváltás előkészületének a munkái lefoglalták őket, nagy ívű elméletek megalkotására se kedvük, se idejük nem volt.

Az élőlények evolúciós pályáján az emberhez vezető útról írt nagyszerű művében Charles Darwin, és megállapítja, hogy „az alacsonyabb rendű osztályokba tartozó állatok esetében a két nem gyakran egy egyedben egyesül, és azért a másodlagos nemi bélyegek nem fejlődhetnek ki” (Darwin, 1961. 318.). Darwin műve alapján úgy tűnik, hogy a nemek megjelenése előfeltétele az állatok magasabb osztályba lépésének. Az utódok megszületését eredményező nemzés a magasabb rendbe tartozó állatok esetében már nem egy, hanem két egyed dolga, ami növeli a sikeres utódok megszületésének a valószínűségét, mivel a nemzést megelőzi a nemi szelekció, a nőstény és a hím egymásra találásának egyáltalán nem magától értetődő drámája. A nemi szelekció jelentősen hozzájárul az evolúció sikeréhez, hiszen azoknak az egyedeknek adja meg génjeik továbbörökítésének esélyét, amelyek a legelőnyösebben kerülnek ki a párért folytatott versenyből.

A versenyben a kezdeményezés feladata többnyire a hímekre hárul, amelyeknek meg kell küzdeniük a többi hímmel a nőstény kegyeinek elnyeréséért. Azok a hímek nyernek, amelyek viselkedésük és külsejük okán a leginkább felkeltik a nőstények érdeklődését. A sikeres hímek átörökítik utódaikra a sikeresség jegyeit, hozzájárulva a faj fennmaradásához. A sikertelen hímek génjei átörökítetlenek maradnak. Az evolúcióból természetesen a nőstények sem maradhatnak ki. Az ő sikerük a megtermékenyülés és az utódok világra hozatala.

Az életbe lépő új egyedek kétszereplős létrehozása az evolúciós továbblépés záloga. A két nem léte egyben feladat- és munkamegosztást is jelent, ami fokozza az egyedfejlődés sikerének valószínűségét (Smith, Szathmáry, 2012). A nemi szelekció és a rá épülő munka- és feladatmegosztás a magasabb rendű osztályokba tartozó valamennyi faj esetében kiválóan működik, s nem meglepő, hogy az ember színrelépésével sem változott a helyzet. Ádám és Éva azonban versenyhelyzetben volt, meg kellett küzdeniük egymás figyelméért, s utódaiknak is csak akkor volt esélyük, ha proaktívak voltak.

Egyetlen kérdés marad nyitva. Mi az oka annak, ha a nemi szelekció utat téveszt, s a hímek hímeket, a nőstények nőstényeket választanak? Ez a viselkedés az utódnemzés szempontjából zsákutca, ahonnan a géneknek nincs továbbvezető útjuk a jövőbe. Mégis, azt látjuk, hogy mintegy ezerötszáz olyan magasabbrendű állatfaj él a Földön, melynek egyedei azonos nemű egyedekkel létesítenek rendszeresen szexuális jellegű kapcsolatot. A listán szerepelnek rovarok, halak, kétéltűek, hüllők, madarak, és természetesen bőven találunk példát a homoszexuális viselkedésre az emlősök között is.

Az evolúcióbiológusok szerint ilyen esetekben az utódnemzés elmaradása csak látszólagos hátrány. Egyfelől a homoszexuális viselkedés nem feltétlenül jelenti a nemi szelekciós versenyből való kilépést. Ha kisebb gyakorisággal is, de a homoszexuális aktusokba bocsátkozó hímek és nőstények szintén nemzenek utódokat. A vizsgálatok szerint a homoszexualitásnak a faj szintjén jelentkező társas és genetikai előnyei vannak, s emiatt tér vissza ez a viselkedés az új nemzedékekben újra meg újra (Scheuring, 2014).

Az ember készen kapta evolúciós örökségként a nemi szelekciót, de a nemi szelekció feltételei az állatokhoz képest alaposan megváltoztak. Az állatok szexualitásával ellentében az emberi szexualitás nonstop jellegű. Gyakorlatilag nincsenek időbeli korlátok, amelyek meghatároznák, hogy az egyedek mikor élhetnek nemi életet, s mikor nem. A szexualitás természeti korlátoktól való felszabadulása behozhatatlan evolúciós előnybe hozta a Homo sapiens egyedeit, akik a Föld egy meghatározott helyén megjelenve, bámulatra méltó ütemben sokasodtak, és pár tízezer év alatt a Föld szinte minden pontjára eljutottak. Freud „polimorf perverzitásként” írta le az ember rendkívül változatos hajlandóságát és vágyát a szexuális kielégülésre (Freud, 2015). Ugyancsak emberi sajátosság az egyedfejlődés idejének megnyúlása, a társas-közösségi környezet nélkülözhetetlensége a nemi önazonosság megtalálásában, aminek Scheuring István szerint három összetevője van: a testbe zárt nemi jelleg, a nemi érdeklődés iránya és a nemi identitás.

Az emberek szétszóródása csoportokban történt, ami a nyelvek, normák, szokások megsokszorozódását, a kultúrák sokféleségét hozta magával (Sumner, 1978). Azt már az egyes kultúrák normái határozzák meg, hogy a lehetséges szexuális viselkedések korlátlan repertoárjából az adott kultúra mit fogad el, s mit tilt. A tilalmasnak nyilvánított szexuális gyakorlatok nem tűnnek el, csak kívül kerülnek a láthatóságon, s amennyiben láthatóvá válnak, a tilalmat megszegőknek súlyos szankciókkal kell számolniuk.

Az emberi viselkedés ösztönző erőinek csak egyike a szexualitás. A másik, a nemi szelekcióban kulcsfontosságú erő az agresszivitás, melynek hiányában a férfi esélytelen utód nemzésére. Az emberi lét nem könnyen megoldható feladványa, hogy a szexualitásban és az agresszióban egyszerre meglévő építő és pusztító lehetőségek egyenlege pozitív legyen. Az embernek, éljen bárhol és bármikor, ezzel a feladvánnyal kell szembenéznie.

Heidegger jól látja, hogy a nyugati kultúra embere a közösségi létből a nyelv révén kiemelkedve egyénként szállt szembe a létező egészével, kikérdezve és megragadva azt akként, ami (Heidegger, 1992. 63.). Nietzsche Apollón mértékével határozza meg a népi-törzsi létből kiemelkedő egyént, aki nem titáni és nem barbár, miközben Dionüszosz leküzdhetetlen hatásaként magában hordozza a titáni és a barbár örökséget (Nietzsche, 1986. 43–44.). Az állam szervezetén belül elkülönült család interakciós és kommunikációs közösségében a „principium individuationis” mind a férfi, mind a nő sorsának jegye, akik egymással mint férj és feleség, gyermekeikkel mint apa és anya vannak kapcsolatban (Arisztotelész, 1984. 75.).

Az apollóni és a dionüszoszi kettősség tragikus szorításában születik meg a vérségi rokonok szexuális kapcsolattartásának tilalma, amit Hofstätter a minden emberben lehetőségként eleve ott lévő egyéni sorsképlet kiindulási pontjaként tart számon (Hofstätter, 1969). A vérfertőzés tilalmának alapja lehetett az a racionális felismerés, hogy az elsődleges rokonok szexuális kapcsolataiból származó utódok között feltűnően sokan vannak a veleszületett fogyatékossággal sújtottak (Csányi, 1999). Az Oidipusz-tragédia máig hatóan tette égbekiáltó bűnné az egykor megengedett szexuális kapcsolatot anya és fia között (Szabó, 1985). Az egyiptomi kultúrában az uralkodó családok tagjai között a vérfertőző kapcsolatok megengedettek voltak és maradtak, ami arra példa, hogy a kulturális tilalmakat kénye-keve szerint felülírhatja a hatalom.

Ha uralmi gyakorlat nem is maradt, de máig meglévő kulturális motívum a hatalmasság totalitását a kontroll nélküli szexualitással bemutatni, érzékeltetni. Richard Wagner Ringjének A walkür fejezete elején Siegmund és Sieglinde talákoznak. Nem tudják, hogy testvérek, sőt ikrek. A színtér egy kőrisfa köré épített ház, ahová Siegmund menekül, és a közös tapasztalat, a wälsungbánat hamar összehozza a nőt és a férfit az ellenséges, másnapra párbajra szólító Hunding házában. Siegmund és Sieglinde rögtön egymásba szeretnek, a nő mákonnyal elaltatja férjét, megmutatja Siegmundnak a kőrisfába szúrt kardot. Siegmund rögtön felel: „A sors nékem szánt szépséges nő és lángoló fényű kard!… Menyasszonyát lelte e lányban a bátyja… Húgom és mátkám! Az vagy te nékem, a wälsungvér szent nászra lép” (Wagner, 2003. 211., 221.). Wagner alaptézisében a legigazabb, mindent legyőző szerelem az ikerpárok szerelme: csakis ebből születhet meg Siegfried, a félelmet nem ismerő harcos. Aki aztán elbukik: hiába szerzi meg a félelem érzését, veleszületett ostobasága hibák sorozatába taszítja. Jelenidejűen egy francia író, Jonathan Littell választotta ugyanezen motívumot holokauszt-regénye alapjául. A regény egy fiktív náci bürokrata vallomása, s a főhős, Max Aue karaktere azáltal különbözik a többi névtelen, pusztán a náci paradigma jegyében gyilkolóktól, hogy nem is a zsidók elleni bűnökről, hanem inkább azon vérbűnök sorozatáról számol be, melyeket gyerekkorától kezdve folyamatosan elkövetett, kezdve ikertestvére megtermékenyítésétől anyja megfojtásáig: így a holokauszt egyfajta mögöttes díszletté halványul az összes európai nemi norma és tabu megsértésének vértől tocsogó eseményhalmazában (Littel, 2009).

De mi is az illiberalizmus? Orbán a liberalizmus kritikájából indul ki. A liberalizmus az egyén szabadságáról szól, s nem látja, értékeli a nemzeti érdeket. Az illiberalizmus viszont egy olyan projekt, mely a nemzeti érdeket az egyéni érdekek fölé helyezi. Nos, ez nem ostobaság. Nincs politikai elmélet, amelyik tagadná, hogy van közösségi érdek, amely nem egyszerűen az egyéni érdekek summa summaruma. Ezzel Adam Smith, a „láthatatlan kéz”, a lehető legkövetkezetesebb klasszikus liberalizmus teoretikusa is tisztában volt, amikor Az erkölcsi érzelmek elmélete című könyvében arról írt, hogy az egyének elsősorban az alter szimpátiáját keresik, vagyis az én egoista érdekem, hogy azt követve jót tegyek alternek… Ugyanakkor nincs se politikai elmélet, se politikai gyakorlat, amelyik az önérdek, egyéni szabadság és közösségérdek, szolidaritás ellentmondását sikeresen teljes mértékben feloldaná. Orbánnak nincs válasza arra, hogy amennyiben az egyének nem látják a nemzeti érdekeket, akkor ki látja őket? Rousseau erre azt válaszolta: a hozzá hasonló bölcs és független, direkt politikai hatalommal nem rendelkező értelmiségiek, akik így a törvényadók (nem professzionális politikusok, de még a törvényhozó testületben sem ülnek). Ez a megoldás aligha lenne szimpatikus Orbánnak. Bár nem fejti ki részletesen, de aligha kétséges, azt hiszi, csak az erős végrehajtó hatalom képes a nemzeti érdekeket képviselni. S valóban, Orbán a mostani választási kampányban is azzal érvel, hogy csak egy lehetőleg ismét kétharmadot elérő Fidesz-kormány – s annak élén Orbán Viktor – képes az etnikailag meghatározott nemzetet külső veszélyektől, az iszlámtól, a bevándorlóktól, Soros Györgytől, Brüsszeltől, az ENSZ-től megvédeni. Aki bármelyik ellenzéki pártra szavaz, az Magyarország ellen szavaz, az a bevándorlóországra, iszlamizálódó és bőrszínében színesedő országra adja a voksát. Soros Györgyöt – akinek a terve a Fidesz szerint a fehér, keresztény Európa és a nemzeti szuverenitások felszámolása – az ellenzék valamennyi vezetőjével, a Jobbiktól a DK-ig, összeölelkezve ábrázolja a Fidesz legfontosabb választási reklámja.

Ezek után eléggé világos, hogy az illiberalizmus lényege a végrehajtó hatalom megszabadítása az őt bénító intézményektől. A 2010-es kétharmados győzelem lehetővé tette, hogy megszűnjön a törvényhozó hatalomnak a végrehajtó hatalomtól való függetlensége, a parlament meghozta azokat a törvényeket, amelyeket a végrehajtó hatalom kívánt, méghozzá jóformán mindig kétharmados többséggel, hiszen minden Fidesz-képviselő fegyelmezetten úgy szavazott, ahogy a párt vezetője, Orbán Viktor kívánta.

A következő cél az igazságszolgáltatás függetlenségét a végrehajtó hatalom által a lehető legnagyobb mértékben korlátozni. Az első lépés az alkotmánybíróság és a köztársasági elnök személyének olyan átalakítása volt, hogy azok ne akadályozzák, hanem segítsék a törvényhozás folyamatát. Az új parlament természetesen nem adott második terminust Sólyom Lászlónak, hiszen sok fejfájást okozott a kormányoknak (amíg kormányon volt, az MSZP sem kedvelte, sok borsot tört az orra alá), s bár Sólyom minden tudással és morális kvalitással rendelkezett, amire egy köztársasági elnöknek szüksége lehet, helyette Schmitt Pált választották elnöknek, aki ugyan vívásban olimpiai bajnok volt, de semmi tapasztalata vagy tudása a jogban s különösen az alkotmányjogban nem volt. Schmitt – ahogy ezt elvárták tőle – minden törvényt azon nyomban aláírt, s azt vallotta, nem akadályozni, hanem segíteni kívánja a törvénykezés folyamatát. Ezt is tette. Az őt követő Áder Jánosnak ugyan megvolt a jogi kvalifikációja, de azért ő is engedelmesen szinte minden alkalommal aláírt. Ezt követte az alkotmánybíróság végrehajtó hatalomtól való függetlenségének fokozatos felszámolása. Első lépésben megnövelték a bíróság tagjainak számát, nehogy az előző rendszerből „átöröklött” bírók akadályozzák a végrehajtó hatalmat. Ma már nincs egyetlen alkotmánybíró sem, akit ne a Fidesz-parlament nevezett volna ki, és Stumpf István kivételével a testület szinte minden kérdésben rábólint a parlament által hozott törvényekre.

Az igazságszolgáltatásnak – legfőképpen a bíróságoknak – bizonyos fokú függetlensége még fennmaradt. Bár sok jel mutat arra, hogy az ügyészség, elsősorban a legfőbb ügyész hivatala a végrehajtó hatalom eszköze, inkább indít eljárást a végrehajtó hatalom politikai ellenfelei ellen – idáig lényegileg soha nem politikai érvek, hanem gazdasági korrupció okán vagy ürügyén –, s a végrehajtó hatalom kliensei szinte soha nem kerülnek az ügyészség látókörébe. Ugyanakkor sok bíró a mai napig makacskodik, gyakran hoz olyan ítéleteket, melyeket a végrehajtó hatalom nem kedvel, s ezért időnként még nyilvánosan támadja is ezeket a bírákat, ami nem éppen komilfó egy jogállamban (nem mintha Donald Trump nem tenné ezt nap mint nap, de ki vonja kétségbe az ő illiberális törekvéseit?). Még Biszku Bélát is felmentette első fokon a bíróság, aztán politikai nyomásra a feljebbvitelen jelképes, rövid felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, s hagyták békében, otthonában meghalni. Számos szocialista politikust hosszan tartó eljárás (időnként hosszas előzetes letartóztatás) után a bíróságok felmentettek, gyakran bűncselekmény, máskor bizonyítékok hiánya miatt.

Mindez arra utal, hogy az illiberális állam inkább projekt, mint megvalósult rezsim. Aligha kérdéses, ha a Fidesz április 8-án ismét kétharmadot kap, akkor nagy erővel hozzálát a továbbélő liberális intézmények felszámolásához, és igyekszik annyira megközelíteni az illiberális állam ideáltípusát, amennyire csak lehet (bár ezt elérni, illetve az Európai Unió tagságát és az abból származó, a magyar gazdasági növekedés nagyobb részét adó támogatást megtartani aligha lehet). Mondandóm lényege, hogy annak a három hatalmi ágnak – a végrehajtó, a törvényhozó és az igazságszolgáltató hatalomnak – az összemosása, amelyeknek a szétválasztásáról Montesquieu értekezett, és a „jó” vagy „liberális” kormányzás kritériumának tekintett, mára Magyarországon jelentős mértékben előrehaladt, de egyelőre nem teljesült be.

Szólnék néhány szót a Montesquieu kora óta jelentőségre szert tett negyedik és ötödik hatalmi ágról, nevezetesen a médiáról és az önigazgató, illetve szűkebben értelmezve a civil szervezetekről. Ezek függetlensége az, ami leginkább érinti a társadalomtudományi kutatásokat.

Nos, a média elleni roham zajlik. A közszolgálati televíziót és rádiót sikerült teljes mértékben elfoglalni – ez szegény Antall Józsefnek, mint utaltunk már rá, nem sikerült, pedig ő is nagyon szerette volna. A legnagyobb példányszámban eladott napilapnak, a Népszabadságnak 24 órás puccsal történt megszüntetése azonban jelzésértékű. Igaz, ez sem diktatórikus, hanem illiberális módszerekkel történt, a kormány nem tiltotta be a Népszabadságot, s arról igazán nem tehet, hogy – a kormányhoz közel álló – osztrák tulajdonos úgy határozott, leállítja a lapot, és szélnek ereszti a munkatársait. Ezt inkább szingapúri módszernek nevezném. Ott sincsenek politikai ügyek, csak gazdaságiak.

Magyarországon – mint az jól ismert – a kormányzathoz közel álló üzletemberek felvásárolták szinte az egész vidéki sajtót, s azokból kormánypárti lapokat csináltak. Ugyanakkor itt sem sikerült az illiberalizmust teljes egészében kiépíteni. Van még ellenzéki sajtó, s van, aki megjelentet kormány- és rendszerkritikus cikkeket, könyveket. Ha a Kádár-rezsimben sem maradtak színvonalas kéziratok az íróasztalfiókban, ma még kevésbé maradnak. A magántőke nemcsak szolgálja a végrehajtó hatalmat, hanem még fejfájást is okozhat neki. Jó példa erre a Magyar Nemzet, amelyben Simicska sok borsot tör a barátból ellenséggé vált Orbán Viktor és kliensei orra alá. Összegyűjtött elég pénzt, amíg a hatalom közelében volt, hogy abból most (jobboldali) ellenzéki akciókat finanszírozzon, köztük a Magyar Nemzetet és a Hír TV-t. Hiába illiberális egy állam, minden tőkés rendszerben két kapura megy a játék a tőke és a politika között, csak az a kérdés, merre lejt a pálya, a politika vagy a tőke felé. A liberális államokban inkább a tőke felé, az illiberalizmusban egyértelműen a politika felé.

De folyik a háború az önigazgató és civil szervek ellen is. E dolgozat témájából eredően az önigazgató szervek esetében különösen az oktatási intézmények, azokon belül is leginkább az egyetemek és a Magyar Tudományos Akadémia figyelemre méltók.

Az egyetemi autonómia korlátozása sok fonton történik. Ennek fontos eleme, hogy a végrehajtó hatalom a vezetők kinevezésébe szisztematikusan beleszól, a szenátusok választhatnak ugyan rektort, de rektor az lesz, akit a humánerőforrás-miniszter majd kinevez. De mivel nem szabad túlságosan megbízni még az így kinevezett vezetőkben sem (a többségük azért mégiscsak értelmiségi, s olykor képesek önállóan gondolkodni, sőt még beszélni is), ezért a biztonság kedvéért pénzügyekben kancellárokat helyeznek föléjük, akiknél az akadémiai teljesítmény már igazán nem, de a végrehajtó hatalomhoz való hűség annál inkább számít. Ehhez még hozzájárul, hogy a végrehajtó hatalom igencsak egyenlőtlenül osztja el a forrásokat, létrehozta saját oktatóbázisát, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemet, s azt anyagilag igen jól ellátja. A Magyar Nemzeti Bank pedig saját, igen jól finanszírozott közgazdasági PhD-programokat indít, és kutatásfinanszírozó alapítványokat hoz létre azokból a nyereségeiből, melyek a valutaárfolyamok változásából keletkeztek, ezt a jegybankok – mivel nem feladatuk a profittermelés – be szokták fizetni az állami költségvetésbe. A CEU elleni fellépés egyik oka éppenséggel az, hogy a CEU a leginkább autonómnak nevezhető egyetem ma Magyarországon.

Az Akadémia valamivel sikeresebben védi az autonómiáját, de részben ez is fikció, hiszen költségvetése, de még az akadémikusi tiszteletdíjak is az állami költségvetéstől függnek. Ezért – helyesen – megpróbál kívül maradni a napi politikai vitákon, időnként mégis kompromisszumokra kényszerül. A legriasztóbb ilyen kompromisszum az volt, amikor a Magyar Tudományos Akadémia tekintélyét kockáztatta a közterek elnevezése körüli politikai csatákban, s képes volt olyan „tudományos” tanácsot adni, hogy Lukács Györgyről nem lehet Magyarországon közteret elnevezni. A legsúlyosabb kompromisszumot a Magyar Művészeti Akadémiának a tudományos akadémia rangjára való felemelésekor tették. Ez ellen még az MTA akkori – a Fideszhez közel álló – elnöke is tiltakozott, eredménytelenül. Széchenyi az Akadémiát a magyar nyelv, a tudományok és mindenfajta művészetek ápolására hozta létre; a művészeteket az Akadémiából csak annak szovjetizálásakor zárták ki. Ezt korrigálandó hozták léte a Széchenyi Művészeti Akadémiát, mint az MTA társintézményét, de gyakorlatilag minden költségvetés nélkül. Makovecz Imre hamarosan megalapított egy ezzel versengő intézményt, a Magyar Művészeti Akadémiát, mivel vélhetően a Széchenyi Akadémia tagságának nagyobb része a „másik szekértáborhoz” tartozott, inkább volt ballib, mint nemzeti. Miért ne, lehet akárhány akadémia, ebben semmi kivetnivaló nincs, legfeljebb csak sajnálkozni kell azon, hogy miért nem tudnak művészek, akik a politikáról mást gondolnak, egymással beszélni. Hát nem tudtak. Ők sem. Az azonban már az illiberális állam gesztusa volt, hogy az új alkotmány megalkotásakor meghagyták a Széchenyi Művészeti Akadémiát egy amatőr baráti társaságnak, a MMA-t viszont köztestületté nyilvánították, és sok milliárd forinttal kistafírozták. Ezen túl az MMA tagjainak komoly járadékot utalnak, s az MMA kulcsszerepet játszik a legfontosabb művészeti díjazottak kiválasztásában.

Az egyetemek és az MTA autonómiájának korlátozása azért is feltűnő, mert az illiberális állam hatalmas kultúrharcot folytat. A harc a nemzeti identitás megőrzéséért, a nemzeti kultúra központba állításáért, a nemzeti büszkeség érdekében a történelem átértelmezéséért folyik, s fontos lenne, hogy ebben a liberalizmusra hajló egyetemi tanárok és oktatók ne kerékkötők legyenek.

Az illiberális állam fontos csatatere a civil szervezetek elleni harc. Civil szervezetek könnyen átvehetik azt az ellenőrző szerepet, amelyet a függetlenségükben csorbult hatalmi ágaknak kell egy liberális államban gyakorolniuk. Ennek klasszikus példája a Helsinki Bizottság, mely a jogállamiság védelmében utóvédharcot próbál folytatni. Orbán Viktor megígérte választóinak, ha újra nyernek, „elzavarják Gyuri bácsit”. Abból, hogy megmondta, hozzávetőleg kétezer civil aktivistát tart Soros-ügynöknek, arra is lehet következtetni, hogy ezeket a személyeket a nemzetbiztonsági szervezetek, úgy tűnik, megfigyelés alatt tartják.

Remélem, világos, hogy milyen irányban várható az illiberális állam továbbépülése. Vannak kitűnő követendő példák, mindenekelőtt Putyin Oroszországa, Erdoğan Törökországa vagy a Li Kwan Yu által kifundált szingapúri rendszer. S nem véletlen a Fidesz szimpátiája Trump elnök iránt, aki éppen a húsvétot használta fel arra, hogy azt javasolja, a Washington Postot (amely közölt néhány vele kapcsolatos kritikát) politikai lobbista szervezetként kellene regisztrálni. Láthatóan az amerikai elnök is tanul az oroszoktól, meg a magyaroktól is. Mindkét államban szó van arról, hogy „külföldi ügynökként” regisztrálják azokat a civil szervezeteket, amelyek külföldi támogatást is kapnak, ha azok hatékony módszereket javasolnak a végrehajtó hatalom eredményes működésének akadályozására.

De térjünk vissza ennek a dolgozatnak, legalábbis ennek a fejezetnek az alapkérdéséhez: lehet-e társadalomkutatást és rendszerkritikai társadalomelméletet művelni az illiberális államban? Erre olyan válaszom van, amelynek, gondolom, a liberális vagy baloldali értelmiségi talán örülhet: de még mennyire, most aztán igazán lehet. Csak két példát említenék a közelmúltból. Az egyik Magyar Bálint maffiaállam-elmélete. Lehet vele vitatkozni, de azt nem lehet tőle elvitatni, hogy olyan magvas rendszerkritikai elméletet alkotott, amilyenre a 80-as évek eleje óta talán nem volt példa, vagy hogy óvatosabban fogalmazzak, nem sok példa volt. A másik izgalmas példa a Hegymenet. Ezt a könyvet egy jogász szerkesztette, akiről korábban az volt a vélemény, hogy közel áll a Fideszhez. A kötet Magyar könyveinél óvatosabb, de szisztematikus rendszerkritikát közöl, s nem véletlen, hogy az MTA igyekezett magát távol tartani tőle, illetve a könyv finanszírozásától. Nem kell az oroszlán bajuszát húzogatni. Bölcs mondás. Tényleg nem kell, különösen, ha az oroszlán adja a költségvetésünket. De amikor ez kiderült (lehet, hogy igaz se volt, az MTA tényleg azt hitte, hogy ezek az írások nem elég tudományosak… ez volt az érv a kiadása ellen), egy magánvállalkozó felvállalta a könyv kiadását, s mint annak idején a szamizdatokat, ezt a kötetet is cukorként vitték a vásárlók, busás profitot biztosítva a bátor kiadónak, dicsőséget a szerkesztőnek s a szerzőknek. A történet fő üzenete: amíg van piac, az állami, bürokratikus korlátozás nem mindenható. Ha például 1975-ben megengedték volna egy magánkiadónak, hogy jelentesse meg Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvet, az a gyanúm, kerestünk volna eleget, hogy azt az egy hetet, amit a Gyorskocsi utcában töltöttünk, ne kelljen elvesztegetett időnek tekintenünk. Ne tessék megijedni, nem ötleteket adok az illiberális államnak, csak rossz viccet mondok.

Nem volnék hű önmagamhoz, ha ezt az írást nem egy grimasszal, némi öniróniával fejezném be. Lehet, hogy csak nosztalgiázom? Ezerkilencszázhatvannyolcban lettem harmincéves, fiatal voltam, minden szép volt, még a Gyorskocsi utcai börtönben „felszolgált” (mit csinál a börtönőr, ha ennivalót hoz a rabnak?) grenadírmarsot is élveztem. Lehet, hogy éppen ezért eltúlzom az 1963 és a 80-as évek eleje között született társadalomtudományi teljesítményeket? Jó, túlzok, de azért ugye abban igazam van, hogy A hiány és a Vázlat Európa három történeti régiójáról maradandó remekművek? S talán abban is lehet valami igazság, hogy a hatalom közelébe kerülő (ha nem is osztályhatalomba jutó) értelmiség a következő húsz-harminc évben többet foglalkozott publicisztikával és politikával, mint kritikai társadalomtudománnyal. S ha ez igaz lenne, akkor hadd legyek optimista. Nem kell szeretni az illiberális rezsimet ahhoz, hogy belássuk, mintha pezsdülne a szellemi élet. Ne a nagy öregekre figyeljünk, hanem a fiatalokra, a negyven alattiakra. Nem kevés fiatal kutatóval találkoztam az alatt a három év alatt, amit itthon töltöttem. Nem írnak cikkeket a napilapokba, a hetilapokba, de gondosan olvassák a nemzetközi irodalmat, és törik a fejüket a nagy társadalomelméleti problémákon. Illiberális politikusok, tessék vigyázni: nincs veszélyesebb annál, mint mikor elhallgattatják azokat a másként gondolkodó – mondhatnánk azt is, antipolitikus – fiatalokat, akiket nem lehet szellemi kerítések közé bezárni.

[1] Simicska Lajos április 11-én felfüggesztette a Magyar Nemzet kiadását, a Lánchíd Rádió csak zenét sugároz, és a mágnás a Heti Válasszal együtt értékesíteni óhajtja médiaérdekeltségeit. A Hír TV-nél ugyanettől az időponttól racionalizálást jelentett be. (A szerk.)

Kép forrása: http://www.szaboabel.hu/paintings.html