Az állami emlőről leválasztott és fokozatosan versenypiaci környezetbe helyezett magyar bankszektor mára újból a kormány kiszolgálójává vált. A kiinduló és a mostani állapot azonban csak látszólag azonos: akkoriban a politikai hatalom által kitűzött tervcéloknak rendelték alá a bankok működését, ma viszont egy szűk, ám a politika legfelsőbb szintjéről irányított csoport gyarapodását kell biztosítania. A bankszektorban véghezvitt erőszakos beavatkozások jól szemléltetik, hogy a „nemzeti tulajdon” szlogenjét a hatalom mai urai leplezetlenül a saját birtok szinonimájaként használják.
Az ártatlanság kora
Nem tudható pontosan, mikor esett kísértésbe a mai hatalom, mikor ébredt rá, hogy a bankszektorban rejlő gazdasági erő nemcsak a nemzet, hanem annak jól behatárolt körei szolgálatába is állítható. Az addigra magánkézbe került Postabank újraállamosítását 1998-ban, az első Orbán-kormány debütálásakor még indokolta a fizetésképtelenség elkerülésének szándéka és a bank jelentősége a lakossági piacon. Némi jóindulattal a takarékszövetkezeti szektor központosítását is ilyen, gazdaságilag észszerű akciónak tekinthettük volna 2013–2014-ben, a második Orbán-kormány idején, ha nem kísérte volna a jogsértések kikerülését formailag biztosító trükkök sora. A nemzetgazdasági racionalitás azonban végképp nem mondható el a tőkeerős tulajdonosokkal megáldott MKB Bank és a Budapest Bank megvásárlásáról.
Mai szemmel leginkább azon lepődhetünk meg, hogy az első Orbán-kormány szinte csak annyira használta fel a bankrendszert a maga hatalmi és üzleti céljaira, amennyire az elődei is.[1] Az Antall-kormány idején az előző rendszerből megörökölt állami bankok voltak bevonhatók a pártfinanszírozásba: az akkori bankvezetők, saját bevallásuk szerint, táskában vitték a pénzt a Lakitelek Alapítványhoz, a Princz-féle Postabank pedig, kellő előrelátással, minden politikai pártnak tett ilyen-olyan szívességet. A Horn-érában, amikor a privatizáció miatt fogytán voltak már az állami pénzintézetek, az előd által megalapított kormánybankot, az „állam az államban” státusú Magyar Fejlesztési Bankot (MFB) lehetett jolly jokerként fölhasználni különféle indíttatású „pénzkivételi” célokra, aminek a lehetőségét aztán a tanulékony Fidesz törvénymódosítással fokozatosan kibővítette.
A Fidesz-kormányoknak annyiban kétségkívül pechjük volt, hogy mire először hatalomra jutottak, a magyar bankszektor 80 százalékot meghaladó része magánkézbe, ráadásul tőkeerős külföldi (esetenként nemzetközi) nagybankok tulajdonába került, ami megnehezítette, hogy direkt befolyást gyakoroljanak fölöttük. Igaz, ölükbe hullott egy lehetőség: a jó ideje a csőd szélén lavírozó Postabank 1998 tavaszára már nehezen leplezhető tőkehiányos állapotba jutott, vagyis szabad prédaként bekebelezhető lett. Csupán arra volt szükség, hogy a kormányfővé avanzsált Orbán Viktor gyorsan elfelejtse egykori barátjának és jótevőjének, Princz Gábornak a neki tett szívességeket, és kőkemény neoliberálisként kiakolbólítsa őt a székéből. Aztán már „csak” 150 milliárd forint közpénzt kellett injektálnia az állami kézbe vett bankba, a rossz követeléseket pedig a kívülről átláthatatlan tevékenységű Reorg Rt.-be kiszerveznie, és máris előállt egy pénzkivételre alkalmas alany. Bizonyítani persze nem lehet, hogy éltek-e ezzel a lehetőséggel, vagy sem. Miként azt sem, hogy valóban túltőkésítették-e a Postabankot, aminek – a bank korábbi auditori jelentéseire alapozott – gyanúja miatt az akkori SZDSZ képviselője, Eörsi Mátyás parlamenti vizsgálóbizottságot állított fel.
A megkísértés
A második Orbán-kormány már a hatalomra jutását megelőzően tanúbizonyságát adta annak, hogy időközben megtanulta a leckét: felismerte a bankok gazdasági hatalmában rejlő lehetőségeket. Rájött arra, hogy kellő kormányzati hátszéllel akkor is nyereségessé tehetők, ha kevéssé rentábilisak a kihelyezéseik: részrehajló szabályozással, állami üzletekkel előteremthető a hiányzó pénz, némi felügyeleti jóindulattal pedig még a szabálysértések is elsimíthatók. A pénz pedig – ez ősi felfedezés – politikai hatalommá konvertálható.
A Fidesz gazdaságpolitikai főguruja, Matolcsy György még a választási küzdelem során, 2010 tavaszán meghirdette, hogy a bankszektornak legalább 50 százalékban nemzeti tulajdonba kell kerülnie, bármit is jelentsen ez. A nagy terv végrehajtását, a bankok „elrablását” azonban megelőzte a válságkezelés ürügyén levezényelt kirablásuk, megsarcolásuk példátlanul nagyra szabott, jogsértő és diszkriminatív módon kivetett különadóval. Az efféle „bankrablásra” az adott lehetőséget, hogy a hazai pénzintézetek zöme külföldi nagybankok tulajdonában volt, és nem szorultak a magyar állam segítségére, viszont még azokban az években is képesek voltak az esetenként több tízmilliárdra rúgó adót befizetni, amikor nem termeltek nyereséget. A kiötlői által is brutálisnak nevezett pénzintézeti különadóval két legyet üthettek egy csapásra: megnövelték a költségvetési bevételeket (így például forrást teremtettek a fő választási ígéretként bedobott egykulcsos szja-nak), és egyúttal olyan terhet róttak az adóval diszkriminált külföldi tulajdonú bankokra, amivel tevékenységük visszafogására késztették őket, és így a piacról való kiszorításukkal párhuzamosan teret nyerhettek a kormány által preferált „nemzeti” tulajdonú pénzintézetek.
Néhány baráti kézbe került kisbankot direkt támogatásokkal is igyekeztek nagyobbra növeszteni. A „nemzeti” tőke megerősítésének ürügyével emelt tőkét a kormány 2013-ban a Demján Sándor érdekeltségében lévő Gránit Bankban és Töröcskei István (azóta csődbe ment) Széchenyi Bankjában. Az így elért 49 százalékos tulajdonrész nem biztosított a kormánynak érdemi beleszólási jogot, ami nyilvánvalóvá tette, hogy az állami tőkeinjekció pusztán baráti segítség volt. A Gránit Bank tőkéjét 2015-ben újból megemelte az állam, hogy lehetőséget nyújtson a pénzintézet példátlanul gyors növekedésére.
A kormányfő és a jegybank neki segédkezet nyújtó (Orbán által a saját jobbkezeként méltatott) vezetője arról is gondoskodott, hogy a „nemzeti” kisbankok gyorsan növeljék részesedésüket a magyar bankpiacon. Szép fejlődést mutatott fel a Matolcsy-rokon Szemerey Tamás érdekeltségében lévő Növekedési Hitel Bank: 2010–2017 között megötszörözte eszközeit, ami a hitelválságot követő ínséges időkben nem mehetett volna végbe erőteljes jegybanki hátszél (az MNB-alapítványok betétei és a jegybank támogatott növekedési hitelei) nélkül. Ez idő alatt még a jó kondícióban lévő OTP is csak 15 százalékkal növelte mérlegfőösszegét, de a legtöbb külföldi tulajdonú bank, köztük az Erste, a K&H, a CIB és a Raiffeisen 10-20 százalékkal zsugorodott, csupán a Matolcsy barátja által vezetett UniCredit tudott jelentős növekedést felmutatni. A leglátványosabb felívelést azonban a Demján Sándor által 2010-ben megvásárolt és saját ingatlancégéről Gránit Bankra átkeresztelt pénzintézet produkálta az időközben résztulajdonossá is vált Hegedűs Éva irányítása alatt: hét év alatt 300 milliárd forinttal, a harmincszorosára növelte a mérlegfőösszegét.
A példátlan növekedés hátterére nem kapunk magyarázatot a bank publikus beszámolóiból: A Gránit Bankról nyilvánosságra hozandó információk címet viselő kiadványaiból keveset tudhatunk meg arról, hogy milyen eszköz- és forrástételek hizlalták föl ilyen gyorsan, arról meg végképp semmit, hogy miből származik a nyeresége. A felügyelet által évente közreadott Aranykönyvből annyi azért kiderül, hogy az óvatos duhaj Gránit Bank a bankrendszer átlagát jóval meghaladó (35 százalékos) arányban tartja eszközeit jegybanki és bankközi betétekben. Feltételezhetően azért, hogy az MNB kínálta swaplehetőségekkel élve a lanyha hitelezés és a költséges digitális technológiák bevezetése ellenére is nyereséges lehessen.
A bank vezetője, Hegedűs Éva amúgy régi jó kapcsolatban van a jegybank elnökével, hiszen az első Orbán-kormány választási aduásznak szánt intézkedését, a lakáskamatok támogatásának nagyvonalú rendszerét még ő hozta tető alá Matolcsy minisztériumában, hogy aztán a konstrukció fő haszonélvezője, az OTP Bank lakossági üzletágvezetőjeként építhesse tovább karrierjét. Hegedűs a Gránit Bankból is segíti Orbán és Matolcsy köreit. Sajtóforrások szerint a kisbank hiteléből fizette ki az MKB privatizálása első lépcsőjében alkalmazott szingapúri stróman a rá eső 17 milliárdos vételárat, emellett 2,2 milliárd forintos kölcsönt nyújtott Habony Árpád grúz-izraeli barátjának egy irodaépület megvásárlásához, és Mészáros Lőrinc gasztrocégét is bő félmilliárddal hitelezte.
Takarékok befogása
A bankszektor bekebelezésének csupán kis része volt a kisbankok felnövesztése. A politikai hatalom számára jóval nagyobb lehetőséget kínált a takarékszövetkezeti szektor. A régóta gyengélkedő, tőkehiányos szövetkezeti hitelintézetek problémájának orvoslását – és ennek gesztusaként a mintegy 100 milliárd forintos tőkejuttatást – már 2010-ben megígérte Orbán Viktor a Takarékszövetkezetek Országos Szövetségét (OTSZ) elnöklő Demján Sándornak. Ezt azonban – feltehetően pénzhiány miatt – elnapolták. Egészen addig, amíg az ügyletben szintén érdekelt szereplő, az FHB bankcsoportot irányító és részben tulajdonló, a Fidesz gazdasági machinátoraival régi kapcsolatot ápoló Spéder Zoltán nem jelentkezett be saját lehengerlő tervével. Motivációja azonban erősen eltért a szövetséget képviselő Demjánétól: nem annyira megmenteni, mint inkább elrabolni kívánta a takarékokat, hogy azok és a nekik szánt állami apanázs bekebelezésével mentse meg saját, a hitelválságban megroggyant bankját, és növelje gazdasági hatalmát. A korábban az OTP második embereként működő Spéder előtt a kormányfőéhez hasonló cél is lebeghetett: méltó versenytársat állítani Csányi Sándornak, illetve az általa irányított, nagy hatalmú OTP Banknak. Orbán a gazdasági hatalom megosztásában, a piacvezető bankon túl kiterjedt agrárérdekeltségekkel is rendelkező Csányi veszélyesre nőtt erőpozíciójának a megtörésében volt érdekelt, míg az FHB csoport mellett jelentős médiahatalommal is bíró Spéder abban, hogy felvehesse a versenyt egykori mesterével.
A 2013-ban gyorsan lezavart, ám láthatóan részletesen kitervelt akcióban kisemmizték a szektor eredeti tulajdonosait, a szövetkezeti tagokat, és az irányítási jogokat egy szűk gazdasági érdekcsoport kezébe játszották át. Első lépésként az állami MFB megvásárolta külföldi tulajdonosától a Takarékbankot, majd a Magyar Postával karöltve, a takarékszövetkezetek rovására növelte tulajdonrészét.[2] Ám pár hónap múlva az állami részvényeket eladták az erre a célra gründolt Magyar Takarék Zrt.-nek, amivel az integráció központi bankjává tett Takarékbank gyakorlatilag az FHB irányítása alá került (a 122 takarékszövetkezetből mindössze 14 vált résztulajdonossá benne). Az aktus révén az FHB a szövetkezeti szektor megerősítésére kapott 136 milliárd forintnyi állami pénzhez is hozzáférést nyert, amiből 30 milliárdot fel is használt saját tőkehiányának pótlására.
Annak érdekében, hogy az ördögi terv ármánykodásairól képet kapjunk, érdemes az ügylet néhány részletét is szemügyre venni.[3] Ezekből kiderül, hogy csak azért volt elkerülhető a folyamatos jogsértések vádja, mert fondorlatos módon, gyors jogalkotással előre megteremtették a kívánt ügyletek lebonyolításához szükséges törvényi hátteret. Először hatástalanítani kellett a bő százezer tag tulajdonában lévő 122 takarékszövetkezet többségét. Erre szolgált a szövetkezeti hitelintézetek integrációjáról szóló törvény, amely amellett, hogy az állami irányítású integrációs szervezethez és a Takarékbankhoz telepítette a szövetkezetek érdemi döntéseinek jogát, egyúttal saját halálos ítéletük aláírására is rákényszerítette őket. Egy ördögi módon kiagyalt rendelkezés szerint ugyanis csak az a szövetkezet tarthatta meg a működési engedélyét, amelynek tagsága megszavazza az akkor még a takarékok többségi tulajdonában álló Takarékbank új, kormányberkekben készített alapszabályát.
A ravaszság határtalan volt: a sorsdöntő dokumentumot az érintettek csak az Országos Takarékszövetkezeti Szövetség közgyűlését követő napon ismerhették meg, amikor már – kényszerűen engedve a zsarolásnak – döntöttek arról, hogy megszavazzák, bármi lesz is benne. Az integrációs törvény ismeretében arról lehetett fogalmuk, hogy tulajdonosi jogaik egy részéről le kell mondaniuk, ha meg akarják őrizni hitelintézeti státusukat. Arról is értesülhettek, hogy az új alapszabály (kötelező) elfogadásával egyidejűleg a Magyar Posta tőkeemelésére is rá kell bólintaniuk, amellyel az állam – korábbi ígéretét megszegve – többségi tulajdonossá lép elő az addig többségi tulajdont élvező takarékszövetkezetek kárára. Azt viszont gondosan titkolták előlük, hogy az alapszabály elfogadásával megfosztják magukat attól, hogy valaha is visszaszerezzék többségi tulajdonukat.
A takarékszövetkezetek torkán erőszakkal lenyomott új alapszabály látszólag a kistulajdonosok védelmét szem előtt tartva rendelkezett a részvények átruházásáról, ám – egy brutális mértékű kötelező vételi ajánlat előírásával – valójában éppen őket, illetve a takarékok zömét képviselő szervezetet, az OTSZ-t szorította ki az állami tulajdonrész potenciális vásárlói köréből. Az alapszabály fineszes megalkotói betettek egy, az állami MFB-nek és a vevőként kijelölt Magyar Takarék Zrt.-nek különleges jogot biztosító rendelkezést, mely kivonta őket azon kötelezettség alól, hogy ötvenszeres (!) áron kivásárolja a kistulajdonosokat. Hogy ne érhesse szó a ház elejét, néhány takarékot azért bevontak az üzletbe: az egyedüli vételi ajánlatot tevő Magyar Takarék Zrt.-ben a pályázati határidő előtti hetekben többségi tulajdont biztosítottak 14 takarékszövetkezetnek, egy időközben bankká alakult takaréknak, valamint 17 takarék vezetőjének. A legnagyobb tulajdonossá azonban a Spéder irányította FHB bankcsoport vált, amely a stratégiai döntéseket blokkolni képes 25,1 százalékkal rendelkezett. Hogy végképp kizárjanak egy esetleges versenyhatósági vizsgálatot, amely meggátolná, hogy még a 2014. évi tavaszi választások előtt lezárulhasson az ügylet, a kormány február végén rendeletben „közérdekből nemzetstratégiai jelentőségűvé” nyilvánította, hogy a Takarékbankot a jelzett magántulajdonosokból összeállt Magyar Takarék Zrt. vásárolja meg.
Az átalakítás kétségtelenül növelte a takarékszövetkezeti szektor ütésállóságát, bár ez nem az újraszabott (és képlékenynek bizonyuló) tulajdonosi háttérnek köszönhető, hanem az integrációs szervezet rendelkezésére bocsátott állami tőkejuttatásnak, valamint a szigorodó szabályozás hatására is lezajlott összeolvadásoknak. A legnagyobb hasznot azonban a takarékszövetkezeti hálózattal, a Takarékbank irányítási jogával, az integrációhoz csatornázott állami tőkével, valamint a Magyar Postával és a Díjbeszedő Holdinggal megerősített FHB bankcsoport tulajdonosai arathatták le. Ám ezt már nem sokáig élvezhette a hadműveletet a háttérből levezénylő Spéder, mivel az Orbán–Simicska-háború kirobbanását követően elveszítette irányítói és tulajdonosi szerepét. Helyébe a korábban vele együttműködő, a tíz takarékszövetkezet fúziójával létrejött B3 Takarék vezetőjeként ismert Vida József lépett. Bár az osztrák Heinrich Pecina nevéhez köthető VCP Holding megmaradt a legnagyobb tulajdonosnak, képviselője kikerült a bank irányításából. (A tulajdonváltások homályos hátteréről némi információt ad, hogy Pecina segédkezett Mészáros Lőrinchez átjátszani a Népszabadságot megszüntető Mediaworksöt, és hogy a Vida-féle B3 Takarék is hitelezte már Orbán földijét.)
Az, hogy a „hadműveletet” levezénylő Spéder Simicska Lajos kegyvesztése után rögvest kikerült a pikszisből, egyúttal Magyar Bálint maffiaállam-elméletét is jól illusztrálja. A helyét elfoglaló, több szálon is az Orbán-kreatúra Mészáros Lőrinchez kötődő Vida tovább görgette a már addig is nagyra nőtt hólabdát. Az általa irányított (és részben tulajdonolt) Takarékbank az időközben Mészáros érdekeltségébe került MKB-val együttműködve bekebelezte az FHB-t, és átvette a szövetkezetek irányítását. A Takarék csoport így ma már ezermilliárd forintot meghaladó hitelezési potenciállal rendelkezik.
[1] A bankrendszer kilencvenes évekbeli átalakulását bővebben tárgyalom a Bankvilág Magyarországon című könyvemben (Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2002), itt csak néhány momentumot idézek fel.
[2] A magántulajdonok átjátszására a későbbiekben is előszeretettel alkalmazott tranzitállamosítás fogalmát Magyar Bálint vezette be. Vö. Magyar polip, Noran Libro, Budapest, 2013.
[3] A mélyebb részletekről lásd Nemzetstratégiai takarékok című cikkemet (Élet és Irodalom, 2014/11. március 14).
Kép: Kádár Emese
