Szelényi Iván: Társadalomtudomány három „rendszerben” (részlet a júniusi számból)

Társadalomtudomány három „rendszerben”1

Bevezető megjegyzések a rendszerekről, rendszerváltásról és politikai rezsimekről

Amikor arra kérnek, beszéljek arról, hogy a három rendszerváltást társadalomkutatóként miként éltem meg, bizonyára a Kádár-rendszerre, az 1990–2010 közötti liberális demokratikus rendszerre, végül a 2010-ben kezdődő Orbán-rendszerre gondolnak. Én a rendszer fogalmát óvatosan kezelném. Rendszer alatt egy társadalom társadalmi-gazdasági berendezkedését értem, a szótáramban ez hasonló ahhoz, amit a marxisták termelőmódnak, pontosabban társadalmi formációnak neveznek. Ilyen megfogalmazásban 1990-ben rendszerváltás történt: a szocialista társadalmi rendet piaci kapitalista rendszer váltotta fel. Körössényi András nyomán én is szívesen használom a rezsim kifejezést az egy-egy rendszeren belüli változatokra. Kétezer-tízben ilyen értelmezésben rezsimváltozás történt, az elmúlt nyolc év sajátos Orbán-rezsimet épített ki, amit illiberális demokráciának nevez, megkülönböztetve az előző nyolc év „szoclib” rezsimjétől.

Az Orbán-rezsim teoretikusai továbbá hajlamosak azzal érvelni, hogy 1990-ben nem következett be igazi rendszerváltás – ez a gondolat Csurka Istvánnak a kilencvenes években kialakított álláspontjára rímel, ennek a gondolatnak a fő építőköve az elit reprodukciója volt. Azért nem volt rendszerváltás, mert a kommunista elit átmentette magát, és az első Fidesz- kormánynak nem volt elég ereje ahhoz, hogy ezzel leszámoljon. Bezzeg – állítólag – ennek 2010-ben nekilátott, s ha 2018. április 8-án megint kétharmadot szerez, azt be is fogja fejezni.

E dolgozat előfeltevése, hogy 1990-ben rendszerváltás történt, és nem tulajdonítok nagy elméleti jelentőséget annak, hogy az elit mennyiben reprodukálódott, az új piaci kapitalizmus vezető gazdasági, politikai, kulturális aktorai a rendszerváltás előtt kommunisták vagy kommunista vezetők voltak-e. Az 1998-ban megjelent Kapitalizmus kapitalisták nélkül című könyvemben 1993-ban hat országban végzett kutatás adatai alapján azt próbáltam bizonyítani, hogy a legtöbb posztkommunista országban az elit cirkulációja legalább olyan mérvű volt, mint a reprodukciója. Számomra nem az volt a lényeg, hogy ki van vagy volt döntéshozó pozícióban, hanem az, hogy ott a rendszer logikája alapján mit tesz. Ezért a vállalatát birtokló vagy irányító, ha profitot maximalizál: tőkés. Akkor is, ha korábban MSZMP-párttitkár volt valahol. Tény ugyanakkor, hogy egy-egy társadalmi rendszerben a különböző aktorok szerepei nem túldetermináltak, hanem a politikai rezsim változásával módosulnak. Más volt egy szocialista nagyvállalat vezetőjének lenni 1951-ben, mint 1981-ben, hasonlóképpen változtak a vállalkozói szerepkörök is a 90-es évektől a 2010–2018 közötti időszakra.

Végül egy bevezető megjegyzés a Kádár-rendszerről. Kádár századik születésnapja alkalmából írtam egy dolgozatot, és azzal érveltem, hogy Kádár sokarcú politikus volt. Uralma 1957–63 között hasonló volt, mint az 1949–1956 közötti kommunista uralom (még ha a sztálinista korhoz, 1949–53-hoz képest valamelyest kevésbé volt is despotikus). Az 1963-as „nagy kiegyezés” után viszont a Kádár-rezsim sajátos paternalista uralmat gyakorolt (ami fehér holló az államszocializmus történetében).

A mostani dolgozatban tehát a társadalomtudomány lehetőségeiről és korlátairól szólok. Élettapasztalataimat két rendszerben, az államszocializmusban és egy kialakulóban levő piaci kapitalizmusban, illetve három rezsimben, a kádári paternalizmusban, a rendszerváltást követő kvázi liberális demokráciában (a módosító jelzőt igyekszem részletesebben indokolni) és a 2010 óta kialakulóban lévő – egyelőre még távolról sem konszolidált – illiberális rezsimben szereztem. Elemzésemet ezekre alapoztam.

Társadalomkutatás a kádári paternalista rendszerben

Kemény István nyomán úgy gondolom, hogy az 1963 után új profilt kialakító kádári paternalista rendszer hármas kiegyezésen alapult.

Az amnesztia fontos gesztus volt a kommunista párt részéről az értelmiség felé. Akkoriban gyakran jártam Andorka Rudolfék házibulijaira, ezeken sorra jelentek meg a börtönből frissen szabaduló ötvenhatosok. A másik ilyen nagy házibuli-szervező a már korábban szabadult Eörsi Pista volt. Akkoriban Szecskő Tamással is barátkoztam, többször elhurcoltam magammal Eörsi bulijaira, aki így mutatott be minket: íme, itt vannak a „hófehérkék”. Mi voltunk azok a társaságban, akik nem ültünk. De 1956-ról nem sok szó esett. Elkövetkezett a nagy amnézia korszaka – mintha nem is lett volna forradalom és azt követően ellenforradalmi terror. Idővel az értelmiség előtt fokozatosan megnyíltak az ajtók. El lehetett utazni külföldi konferenciákra, de még rövidebb-hosszabb tanulmányutakra is. Nagyobb lett a publikációs szabadság, egyre kevesebb kézirat maradt az íróasztalfiókban (1989-ben szinte egyetlen fontosabb kézirat se került elő). Javultak a szakértelmiségiek állás- és jövedelmi lehetőségei, nőtt a döntéshozatali pozíciókban azoknak az arányszáma, akik kompetens szakembernek számítottak. Az 1970-es évek végétől még a disszidálás is elfogadottá vált, a különösen rendszerkritikus értelmiségieket – nem voltak túl sokan –kirúgták ugyan az állásukból, de meg tudtak élni valamiféle „második gazdaságban”, esetleg szamizdat kiadók működtetéséből. Időnként bevitték őket a Gyorskocsi utcába, de estére többnyire hazaengedték őket, s azt a nagy kitüntetést, hogy 72 órára benn tartsák őket, csak keveseknek sikerült kivívniuk.

A második kiegyezést a parasztsággal kötötték meg. Bár a kollektivizálást a Kádár-rezsim is végigverte, de Fehér Lajos és Erdei Ferenc bölcsességének köszönhetően ez sajátos „magyar úton” ment végbe. Mese nem volt, a téeszbe be kellett lépni, de azt nem bánták, hogy a férfiak elmenekültek a városi iparba, és az otthon maradt asszonyoknak megadták az egy hold háztáji földet, ott pedig a termelést fokozatosan deregulálták. A szövetkezettel szimbiózisban élő háztájit az akkor kialakult utóparasztság (Márkus István kifejezése) vagy parasztmunkások (Kemény István terminológiájában) igencsak jól tudták hasznosítani. A városi piacokon szabad piaci árak jöttek létre, s ennek nyomán a magyar faluban olyan jólét mutatkozott, amilyen ezer év alatt soha nem volt. Épültek a kockaházak, szaporodtak a tévék és a mélyhűtők, még autóra is tellett (ugyan többnyire csak Trabantra), amire szükség is volt a termékek városba hordásához. A városi piacok megteltek remek gyümölcsökkel, húsokkal. Aki a hatvanas évek végén a Nagycsarnokba ment vásárolni, eszébe sem jutott, hogy itt hiánygazdálkodás van. Na jó, a sertésmáj vagy a bélszín valóban hiánycikk volt.

A rezsim a harmadik kiegyezést az ipari munkásosztállyal kötötte. A mezőgazdasági kiskapitalizmus sikerein felbuzdulva, mintegy importálta a rezsim a háztáji gazdálkodás intézményét az iparba. Ezekből lettek később a vgmk-k, a vállalati gazdasági munkaközösségek. Ahogy a téesz megengedte, hogy a parasztok az egy hold földdel (később féllegálisan az még több is lehetett) többet foglalkozzanak, és többet keressenek, mint a közösben, az iparvállalatok is kitalálták, hogyha nem tudják a tervüket teljesíteni, miért ne engednék meg a munkásoknak, hogy hozzanak létre afféle maszek brigádokat. Maradhassanak benn a munkahelyükön munkaidő után, s mintegy maszekban termeljék meg azt, sokkal magasabb jövedelemért, amit elvileg a vállalatnál a hivatalos munkaidő alatt kellett volna megtenniük. Kis félmagángazdaságok működtek, gyakran virágoztak, megjelent a „gebin” és idővel „magánnak” elismert kis és nem is mindig olyan nagyon kis vállalatok. Így indult útjára Demján Sándor és Széles Gábor.

Ezért a 80-as évek közepére, végére a szocializmus „méhében” – hogy a termelőmódváltás marxi terminológiáját használjam – megszületőben volt az új, már kapitalista rendszer. Ezt követően éles fordulat következett az úgynevezett spontán privatizációval.

Ennek az 1989 előtt embriotikusan megszülető rendszerváltásnak a jele volt, hogy kialakult az értelmiség új élcsapata – amint arról Szalai Erzsébet oly gyakran írt s újabban is megemlékezett. Ezek között voltak demokratikus szocialista reformerek, harmadikutas, a kapitalizmus és szocializmus fogalmát egyaránt tagadók és a kapitalista átalakulás szükségességét, sőt kívánatosságát vállaló teoretikusok vagy ideológusok.

Ezzel el is jutottunk a társadalomtudományoknak a kádári paternalista rezsimben kialakult helyzete elemzéséhez.

Ezerkilencszázhatvanhárom előtt a társadalomtudományok művelőitől elvárták, hogy marxisták legyenek, a marxizmus kritikája vagy akár csak a marxizmus pluralizmusának vállalása eretnekségnek számított. A marxizmus felé legalábbis kalapjukat kellett lengetniük a szerzőknek ahhoz, hogy írásaik megjelenhessenek. Az én szakmám, a szociológia különösen kényes helyzetben volt, hiszen a 60-as évek elejéig a szociológiát „burzsoá áltudomány”-nak minősítették. Szalai Sándor, Szántó Miklós és Hegedűs András voltak a faltörő kosok, akik azt próbálták bizonygatni, hogy lehetséges marxista szociológia is. Azt hiszem, nem az ő érveik, hanem a kialakuló kádárista paternalista rezsim igényei miatt végül 1963-ra a szociológia mint tudomány polgárjogot nyert.

Melyek voltak ezek az igények? Az a reformkommunizmus, amelyet a kádárista paternalizmus is képviselt, elkötelezte magát a társadalomtudományos tervezésre, s ezt lehetett úgy is értelmezni, hogy szükség van a társadalmi tények ismeretére. A szociológiát tehát lehetett úgy prezentálni, hogy ez az a tudomány, amelyiknek megvannak a módszerei – s itt elsősorban az empirikus szociológiára, a kutatás módszerére lehetett gondolni –, amelyekkel objektív módon meg lehet ismerni a társadalmi valóságot. Paradox módon tehát a párt és állami vezetésben a szociológia iránt érdeklődők ezért az amerikai stílusú szociológiára, s nem a marxi kritikai szociológiára gondoltak. Az, hogy az empirikusan megalapozott, objektivitásra törekvő szociológia is lehet társadalomkritikai, a 70-es évek elejéig a párt korifeusainak eszébe se jutott.

Így azután 1963. március 15-én megalakult az MTA Szociológiai Kutató Csoportja, amelynek alapító igazgatója a sztálinista politikusból üzemszociológussá vált Hegedűs András lett. Ez a műhely jórészt Hegedűs rendkívüli emberi és eszmei toleranciája miatt roppant sokszínű intézménnyé lett. Az alapító tagok közt volt a nemrég elhunyt Szesztay András, aki református evangelizációs gyökerekkel rendelkezett, Varga Károly, aki kezdetben katolikus lelkésznek készült (egyikük sem kacérkodott a marxizmussal). Ha nem is az első naptól, de hamarosan a csoport munkatársa lett a Lukács Györgyhöz való hűsége miatt hidegre tett Heller Ágnes, a Szabad Nép lázadó újságírói között fontos szerepet játszó, 1956 után a börtönt is megjárt Lőcsei Pál, a gyanúsan józanul reformista Gyenes Antal (aki begyűjtési miniszterként egyetlen rendeletet hozott: megszüntette a begyűjtést), és a legpolgáribb polgárasszony, Losonczy Ágnes.

Istenem, ha ma fel lehetne állítani egy kutatóintézetet ilyen fantasztikusan különböző s a világnézeti spektrum ennyire széles skáláján elhelyezkedő emberekből! Én egyébként 1963–67 között nem kaptam teljes állást – Hegedűs gyanakodott a pasaréti úrifiúkra –, csak félállású kutató voltam, de aztán 1967-ben teljes állásban felvett a titkárának (jó barátságba is kerültünk, a barátságot a kölcsönös szimpátia erősödése mellett a vörösbor kölcsönös szeretete olajozta meg).

Ennek a rendkívüli sokrétűségnek megvolt az intellektuális hozama is. A Szociológiai Kutató Csoportban élénk viták zajlottak a legfontosabb elméleti kérdésekről, s bár egyikünk sem volt képzett szociológus, a szakmát tanulgattuk, s a születő magyar szociológia számottevő nemzetközi figyelmet is kapott. Ezt persze a magyarországi reformfolyamat is indokolta, Jugoszlávia után és Csehszlovákia vagy Lengyelország előtt, a 60-as évek közepén a kádári reformok rendkívüli figyelmet kaptak. Úgy tűnt, hogy itt egy érdekes társadalmi laboratóriumot lehet megfigyelni, amiből a szimpatizálók azt remélhették, megszülethet az emberarcú szocializmus.

Így bár a Szociológiai Kutató Csoport volt a legizgalmasabb műhely, kitűnő szociológusok indultak útnak ezekben a kritikus években másutt is, főként a KSH-ban. Cseh-Szombathy László, Ferge Zsuzsa, Andorka Rudolf, Kemény István nevét kell említenem. Ferge Zsuzsa 1963-as társadalmi mobilitási kutatása – amihez azután Kemény István és Andorka Rudolf kapcsolódtak – világszínvonalú teljesítmény volt. Talán a legjobb empirikus vizsgálat, amit a magyar szociológia nyújtani tudott. Haraszti Miklós intézményekhez nem kapcsolódó gondolkodó volt, de remekműve, a Darabbér világsiker lett, s a mű, amelyet a magyar hatóságok felfüggesztett börtönbüntetéssel jutalmaztak, a korszak kritikai szociológiai gondolkodására rímel. Meg kell említenem a Lukács-iskola néhány fontos történelemfilozófiai teljesítményét, elsősorban Heller Ágnes A reneszánsz emberét, Vajda Mihály fasizmusról írt könyvecskéjét, illetve Márkus György Marxizmus és antropológia című hosszabb esszéjét. Néhány év alatt a szakmát tanuló, abban szisztematikus képzéssel nem rendelkező magyar szociológusok és hozzájuk kapcsolódó társadalomfilozófusok megjelentek a nagyvilág színpadán. Valamikor a 70-es évek végén – mi már Ausztráliában éltünk – Fehér Ferenc, aki nagy sportrajongó volt, és gyerekként arról álmodozott, hogy olimpiai bajnok lesz, azt mondta: „Ivánkám, benn vagyunk a döntőben” – s ennek olyan „fehérferis” túlzással volt valamelyes valóságtartalma. Ha nem is a döntőben, de az olimpiai válogatóversenyen…

A szociológiának ezt a (rövidre sikerült) virágzását csak azért emelem ki, mert ezt a tudományágat a kádári paternalizmus tette lehetővé, de pezsgett az élet más társadalomtudományokban is, mindenekelőtt a közgazdaságtanban. A korszakot mintegy lezáró világklasszis Kornai János A hiány című remekműve, amely 1980-ban jelent meg, amikor már a Kádár-rezsim eróziója igencsak előrehaladottá vált. De Kornai mellett – aki Fehér Feri szavait idézve valóban „döntős” volt, és meg kellett volna kapnia ezért a könyvért a Nobel-díjat – olyan izgalmas közgazdásztudósok termékenyítették meg a magyar tudományt, mint Jánossy Ferenc, Bródy András – hogy csak jelzésszerűen utaljak néhányukra a legjobbak közül. Izgalmas idők voltak ezek a történelemtudományban is: Hanák Péter, Szűcs Jenő, a Berend–Ránki kettős szintén világszínvonalú történettudományt művelt. Szűcs Vázlat Európa három történeti régiójáról című esszéje rövidebb, mint A hiány, de hasonlóan nélkülözhetetlen a kelet-európai társadalmak megértéséhez.

Ezerkilencszázhatvannyolc volt a magyar gazdasági reform bevezetésének az éve, de hamarosan megindult a reformellenes áramlat, amelyet mi, Konrád Györggyel Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című könyvünkben „a bürokratikus rend ellentámadásaként” jellemeztünk. Ez a folyamat, mely 1972 körül felgyorsult, lefagyasztotta a mosolyt a társadalomtudományi értelmiség arcáról. A szociológusok körében a Konráddal írt, előbb említett közös könyvünk sorsa elvette a kedvet az ilyen típusú, nagy ívű, összehasonlító kritikai társadalomelmélet művelésétől. A legjobbak – mint Kolosi Tamás is – a kvantitatív elemzés elefántcsonttornyába menekültek.

Egyébként Magyarországon – s úgy sejtem, általában a szocialista országokban – a marxizmus nem kimondott vagy akár kimondott elvetésével egy időben általában hanyatlott a nagy elméletek iránti érdeklődés. Ez kevéssé következett be az Egyesült Államokban és Angliában. Franciaországban és Németországban pedig éppenséggel a nagy elméletek virágzásának a kora zajlott, gondoljunk csak Perry Andersonra, Pierre Bourdieu-re, Michel Foucault-ra vagy Jürgen Habermasra. A magyar (s azt hiszem, szocialista) fejlődés oka részben az volt, hogy még a paternalista kádári rezsim is jelezte: ilyen ambíciójú kritikai elemzést nem tűr el. De ez önmagában még nem magyarázza a nagy elméletek halálát. Ez összefüggött azzal is, hogy 1980 után már nemhogy nem volt kötelező marxistának lenni, de egy magára adó társadalomtudósnak még csak utalni is kínos volt Marxra. Amikor 1982-ben először hazaengedtek, s előadást tartottam az MSZMP Társadalomtudományi Intézetében, egy bizonyos mértékig marxizáló elemzést mutattam be, a hallgatóságom meg volt döbbenve. „Iván meg van őrülve, hogy ilyen marhaságokon töri a fejét”, hallottam vissza, miközben ugyanebben az időben az Egyesült Államokban sok sikert arattam a hasonló előadásokkal és publikációkkal.

A 70-es évek végétől egy új generáció jelentkezett. Szalai Erzsébet „a nagy generációnak” nevezi (amihez ő maga is tartozott) a fiatal közgazdászoknak azt a csoportját, amelyik főleg az 1968-ban létrehozott Pénzügykutató Intézet körül egyre radikálisabb reformterveken dolgozott együtt. A Fordulat és reform szerzői között találhatjuk Lengyel Lászlót, Bokros Lajost, Matolcsy Györgyöt, Surányi Györgyöt, akiket aztán a szél 1988–89 után a legkülönbözőbb irányokba vitt el. Akárhogy is, a Fordulat és reform fontos dokumentuma ennek a reform-közgazdaságtannak.

A fiatalok – főleg szociológusok, történészek, filozófusok – egy másik csoportja is radikalizálódott, s kezdte létrehozni a „demokratikus ellenzéket”. Itt említeném Magyar Bálintot vagy Demszky Gábort, illetve a fiatal „disszidensek” fő intellektuális inspirátorait, a „Lukács-unokákat”, Kis Jánost és Bence Györgyöt, akik Marxtól elbúcsúzva idővel a klasszikus liberálisoknak, majd a neoliberálisoknak a hatása alá kerültek.

A 80-as évek radikális ellenzékisége és reform-közgazdaságtana óriási szerepet játszott a Kádár-rezsim és a szocialista rendszer megbukásában. Ehhez persze kellett a gorbacsovi fordulat, de ne becsüljük alá a belső bomlasztó erőket se. Gorbacsovval ellentétben 1987–88-ra a magyar radikális ellenzék és reformközgazdászok már nem azt hitték, hogy megmentik a szocializmust; ők már elkötelezték magukat a rendszerváltásra. Politikai jelentőségük óriási, de a rendszerváltás előkészületének a munkái lefoglalták őket, nagy ívű elméletek megalkotására se kedvük, se idejük nem volt.