A kevesebb unalmas
(Robert Venturi)
Ha hihetünk Charles Jencksnek, a modern építészet 1972. július 15-én, 15:32 perckor ért véget, amikor felrobbantották a St. Louis-i Pruitt–Igoe-lakótelep épületeit. A modernitás purizmusát, funkcióorientáltságát és tűzön-vízen áttörő, avantgárd felelősségtudattól hajtott társadalomjobbító küldetését felváltotta a posztmodern kétkedése és iróniája. Fogadjuk el most – hiszen jelen esetben nem célunk ezt vitatni –, hogy az esztétikum és a ráció együtt sem tudta megváltani a világot, és a rá-tudás, a záró- és idézőjelek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy a világról, művészetről, történelemről, sőt, igazából bármiről megfelelő állításokat tehessünk. Mit kezdjünk ebben az esetben a modernizmus építészetével? Nemcsak a nagyok, mint Walter Gropius, Ludwig Mies van der Rohe és Le Corbusier (a sor tetszőlegesen folytatható) műveivel, hanem a teljes épített, városi léptékű környezettel, amit ránk hagytak?
Csizik Balázs művei nem adnak egyértelmű választ a kérdésre, inkább körüljárják a problémát, új és új adalékokkal szolgálnak, részleteket villantanak fel és árnyalnak. Annyi biztosan megállapítható azonban, hogy a szuprematizmust és a dekonstrukciót két olyan eszköznek tekintik, amelyek segítségével közelebb kerülhetünk a megoldáshoz. Mi is a szuprematizmus? A Kazimir Malevics fémjelezte orosz absztrakt geometrikus festészeti irányzat, amely az alapvető elemek (négyszög, kör, kereszt) és a telített, tiszta színek elsőbbségét hirdette, hogy a formai alapfogalmakat tisztázhassa. Csizik fényképein és montázsain jól felismerhetők ezek az elemek, mint építészeti részletek, funkcionális felfestések képei. Malevics számára azonban a geometria többet jelentett egyszerű formatannál: a formák maguknak a mögöttes ideáknak a képei, egy másik, magasabb rendű valóságot mutatnak meg, ahogy az ikonok is. Csizik képein ez a transzcendenciára irányuló vágy jelenik meg újra, már az épületek részleteire vetítve. Ezzel mintha láthatóvá tenné a modernizmus elveszett pátoszát; ahol mi már csak elszlömösödött, leromlott állagú épületeket látunk, újra felsejlik az idea, a mögöttes gondolat értéke.
Ezzel az úttal éppen ellentétes a dekonstrukció. Ezeken a képeken az épületeket részleteikre bontja, majd újra felépíti az alkotó, de az új szerkezetek már nem épületek, hanem az épületrészeket vizsgáló tanulmányok. Lakótelepi hasábok lyukakkal az épülettestben? Ereszcsatornákon álló raktár? A végtelenbe nyúló, lebegő épületszárnyak vagy éppen hatalmas gömbök mint absztrakt épületszobrászati elemek? Minden lehetséges – papíron. Az álmok nem állják ki a valóság próbáját.
