Pár héttel az áprilisi választás után sok tízezer budapesti tüntetőnek jó volt hallania, amikor a tömeg azt skandálta, hogy „mi vagyunk a többség”. Ez azonban egy percig sem volt igaz, sem a választás napján, sem hat héttel előtte vagy utána.

Köztudott, hogy az országgyűlési választás matematikája nem lineáris. Egyfelől, a hatályos választási törvény úgy lett megkonstruálva, hogy alapesetben a Fidesz 40 százalékos támogatottsággal is kétharmados többséget tud szerezni. Végeredményben Orbán pártjára a listán 2,8 millió szavazat érkezett – ez 49 százalék, közel félmillió szavazattal több, mint 2014-ben. Ehhez még hozzá kell számolni a Jobbikra leadott több mint egymillió listás szavazatot – merthogy véleményem szerint a Jobbik az első pillanattól fogva mindig is a Fidesz tartalékserege volt. (A továbbiakban ezért a Jobbikkal ebben az írásban egyáltalán nem is foglalkozom. Már csak azért sem, mert úgy tűnik, hogy amióta Orbánnak nincs szüksége a Jobbikra, igyekszik szét is verni ezt a tartalékseregét.)

Másfelől viszont most áprilisban úgy alakult, hogy amennyiben Budapesten kettővel több egyéni helyet nyer az ellenzék, akkor nincs kétharmad, és így nagyon más lett volna a végeredmény hazai és külföldi percepciója. Ha nincs kétharmad, akkor sem lenne alapvetően más a hatalmi helyzet (a Jobbik miatt), de nem alakult volna ki a balliberális oldalon a totális vereség érzülete. Ebből a szempontból – de csakis ebből a szempontból – tekintve, az LMP utolsó heti szerencsétlenkedése fatális pech volt az ellenzék egésze számára, de a párt számára is. Az LMP lett a bűnbak, mert sokak szerint legalább két-három mandátum sorsa rajta múlott.

Amikor ezeket a sorokat írom, a budapesti közhangulatból úgy érződik, hogy az ellenzéki szavazók többsége már a választás előtt is, utána pedig még inkább saját pártjait okolta a rossz szereplés miatt. Nincs igazuk. Osztom Bauer Tamás Facebookon közzétett értékelését, miszerint sok rosszat el lehet mondani az ellenzéki pártokról: tehetségtelenek, ötlettelenek, mindennél fontosabb számukra a költségvetési támogatás stb. De az biztos, hogy ezek a pártok nem verték szét a demokratikus jogállamot, nem tették napi kormányzati gyakorlattá a rasszista uszítást, az idegenellenességet és az euroszkepticizmust. Akik közülük kormányon voltak, azok biztosan nem tettek ilyesmit, akik még nem voltak kormányon, azokról ez – programjaik, nyilatkozataik alapján – okkal feltételezhető. Súlyos tárgyi tévedés és nagy méltánytalanság bármilyen sarkító logika nevében egy kalap alá venni a Fideszt és az ellenzéket (minden párt lop, minden politikus korrupt, takarodjon Orbán is, Gyurcsány is, stb.). Márpedig mostanában szinte mindenki ezt gondolja, még azok is, akik alapjában véve nagyon dühösek a Fideszre.

*

Az alábbiakban megpróbálom nyolc pontban kifejteni, hogy miképpen szerzett a Fidesz többséget 2010-ben, és miért tudta ezt megtartani 2014 után 2018-ban is. A magyarázó tényezőket fontossági sorrendbe rendeztem. Ami a lista elejére került, az a legfontosabb. Akinek kevés türelme van a hosszú cikkek olvasásához, elég, ha csak első négy pontot tanulmányozza.

1. 1945–49 között a tradicionális magyar jobboldal (az arisztokrácia, az egyházak, a zsidó és a német nagytőke, a kispolgárság, a nagygazdák stb.) olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy máig nem tudott felépülni. Ebbe a történelmi vákuumba nyomult be Orbán és pártja, majd pedig három kormányzati ciklus során a Horthy-korszak néhány fontos építőkockáját újrahasznosítva saját intézményrendszert épített fel a magának.

Az így kialakult politikai játszótéren Orbán sikerének az a talpköve, hogy a Fideszen belül 1993 óta kíméletlen, egyszemélyi diktatúrát tart fenn. Egy városi legenda szerint Pető Iván valamikor 1994 táján meg is kérdezte Orbán Viktort, hogy miképpen tudja garantálni a frakciófegyelmet. „Nagyon egyszerű – mondta Orbán –, én fizetem őket.” Ezt a mintát a demokratikus pártok és mozgalmak nem tudják követni, mert ezekben a belső versengés miatt pszichopata személyiségjegyekkel nem lehet tartósan fennmaradni a csúcson. Ebből következik az, hogy a „normális” pártokban mindig vannak egymással nyilvánosan vitatkozó csoportok, kiemelkedő személyiségek, ezért van „a kibeszélés”, a „a kiszivárogtatás”, „az önmagukkal való foglalkozás”. Mindez a liberális demokráciákban, az Egyesült Államokban vagy Angliában teljesen megszokott, de a hazai választók számára szokatlan és megemészthetetlen.

Orbán 2008 óta tudatosan és nyíltan vállalt módon szembemegy azzal a bibói jelmondattal, hogy „a politikát nem lehet hazugságra építeni”. Szerinte lehet, sőt ez a normális. Orbán abból indul ki, hogy mire egy hazugságról bebizonyosodik, hogy hazugság vagy szabályszegés (pl. EU-ügyekben), addig két-három év is eltelik. Ha hinni lehet a városi legendának, akkor Kövér László már 1999-ben (!) megmondta a parlament folyosóján Keleti Györgynek: „Ugráljatok csak, majd egyenként levadászunk benneteket.” Ez a taktika alkalmasnak bizonyult az ellenzék vezetőinek és szervezeteinek lejáratására: a vádaknak bedőlt a közvélemény, sokszor az érintett pártok szavazói is. Mire a kiszemelt áldozatok az összes pert megnyerték, és felmentették őket a koholt vádak alól, addigra már az ügyek senkit sem érdekeltek. Egy demokratikus párt ezt a harcmodort sem tudja követni, bármennyire is követeli a baloldalon sok szimpatizáns, hogy „vegyük át Orbán-módszereit”: a pártelit meg a holdudvar is pillanatok alatt fellázadna az efféle vezetés ellen.

Végül is: ez volt a cél. Minden színházi előadás célja, hogy ott üljek a nézőtéren (általános alany: ott üljön a néző a széken), és önvizsgálatot tartsak. Ki vagyok, mi vagyok, hol tartok.

Nem, nem Odüsszeusz, minden jó szándék ellenére. Maximum Antinoosz, a legpimaszabb kérő, akire keserű nyíllal céloz a hazatért tulajdonos, aztán nem is csak céloz, hagyja elröppenni a nyílvesszőt, miközben épp a potyaborból akartam inni, így a nyíl hegye egyszerre veri át a serleget és a torkot, elönt a vér. Legközelebb tisztességes leszek.

Még Antinoosz sem, bár a kedvenc jelenetem nincs benne az előadásban: Irosz, a dagadt koldus verekedni hívja ki az új koldust, a házba érkező öreget, és mielőtt megadják a jelet, Odüsszeusz elgondolkodik: úgy üsse meg, hogy rögtön meghaljon a hájpacni, vagy csak törje be az orrát, nehogy gyanút fogjanak a kérők. Végül az utóbbi megoldás mellett dönt. Reccsenés, vér, ájulás, és Irosz elmondhatja: én is ott voltam, és élve megúsztam.

Nem születtünk hősnek, de nem is baj, csak nehogy kiderüljön rólunk valahogy. Vagy nehogy kiderüljön, hogy mégiscsak hősök vagyunk. Hadd nézzük őket, ahogy élnek, ölnek, ki se mondom, hogy ölelnek, meglátogatják az alvilágot, és visszajönnek, félelem nélkül, de nem épp pozitív tapasztalatokkal gazdagon.

Azt szeretném csak mondani, hogy elvben ezt az előadást nekem készítették, az én hőseim mocorognak bennem, az én kedves asszonyaim törik magukat Odüsszeuszért, de mégsem nekem készítették, és jó volna tudni, ki a hibás. Túlságosan ragaszkodom valakikhez, vagy ők nem értik, miről is van szó.

Odüsszeusz asszonyairól van szó, akik szépen fölsorakoznak a kéken csillogó díszletben, és együtt éneklik a This Boots Are Made For Walking című dalt. Nagy pech, hogy most épp folyton ezt hallani egy cipőkereskedés reklámjaként, így nem olyan meglepő az egésznek a jelenléte. Mindenesetre kijelölik, miről is van szó, a sok nő (nem is olyan nagyon sok, Pénelopé, Kirké, Kalüpszó, Nauszikaá, Antikleia (a drága mama), Pallasz Athéné, és két vendégművész, a küklópsz (akinek egyébként nem ez a neve, mint a színpadi események alapján hihetnénk) és egy szirén, aki majd később az Európa Kiadótól énekli sziréndalát.

Nem is az a baj, hogy tetszhetne, hanem hogy kifejezetten tetszenie kellene. Ezek az enyémek, általános iskolás koromtól velem vannak, eszembe jutnak, izgatnak, újragondolom, újraolvasom, elfelejtem a nevüket, ki is az, aki leesik a háztetőről részegen, amíg Odüsszeusz a Hádészban kóborol? Megnézem. Elpénór. Tetszenie kellene, mert azt kapom, és mégis mást, hős helyett a hős asszonyait, akik nem kisebb hősök, de nem szorulnak bele saját hősiességükbe, hanem szépen viszik tovább az életet, akár a férfi mellett, akár a férfi nélkül. Minden nagy ember mögött egy nagy nő áll? Emögött a legszigorúbban számolva is öten vannak, de nyilván téves az a következtetés, hogy minél többen vannak mögötte, annál nagyobb hős.

Vagy nem is tudom. Nagy Ervin, mint Odüsszeusz, igazán logikus következtetés, ha a Katona színészei közül kell választani. Befeszül az első jelenetben, mikor föl kell ajzania saját íját, és röpíteni a vesszőt tizenkét balta fokán át. (Tizenkettő? Ez is jelent valamit? Minden hős mögött tizenkét baltafok áll?) Süsü hős, de el tudom fogadni, hogy minden hős süsü, hogy a faló csele nem akkora találmány, mint amennyit dicsekszik vele, hogy nem akkora ötlet Senkinek neveznie magát, előre tudva, hogy ha majd azt feleli a megvakított óriás arra a kérdésre, hogy ki bánt, Senki, az nagyon jól fog jönni. Ez is Odüsszeusz, afféle antik médiasztár, a dolgokat hol irányítja, hol csak elszenvedi, hiszen ki tudna az istenek döntéseibe beleszólni, de ő mindenesetre minden jót magának tulajdonít. Leleményes, harcos, sportember, szexisten, filozófus, minden.

Elviselem, ha kiderül, hogy nem teljesen így van. De hogy van? Kapunk egy kék díszletvarázst, a mindenhonnét lelógó rojtokat ventilátor zizegteti a színpad mögött, pódium és forgó, jön Pallasz Athéné, épp Mészáros Blanka alakját öltve magára, és igencsak mozgékony, előreszaltó, hátra flip-flop, és mondja a szöveget. A szöveg nyilván a legfontosabb eleme az előadásnak, sok van belőle, és alapvetően az a funkciója, hogy közel hozza a történetet a nézőhöz. Így aztán folyton kiszólnak belőle, friss szavakat, friss érzéseket közölnek, nem pont ezt, de körülbelül: szájon váglak szárnyas öklömmel, hogy elharapod a nyelved fogaid kerítésével.

Ha egyszer csinálnák, azt mondanám, oké. Ha ötször, akkor azt mondanám, nem oké, de megértem, szórakoztatni kell a közönséget, vigyázni, hogy ébren maradjanak, hogy érdekelje őket a dolog. A hatvanötödiknél valahogy mégis azt érzem, hogy ideje volna valami új poént kitalálni, mert ez már volt. Épp hatvannégyszer. Még mindig akad, aki felnevet, de egyre kevesebben vannak. Aztán el is fogynak, tényleg nem vicces.

Pedig ez a humor-szövegkönyv alapja, nevetgéljünk, és szeressük azokat, akik megnevettetnek. Kit szeressek? Akik nem nevettetnek meg? Közben a díszlet is egyre inkább funkciótlanná válik, éjszakai mesevilág, egyszerre talmi és varázs, csak mégsem alkalmas mindenre. Mondjuk a lótuszevők szigetét gyönyörűen idézi föl, de akkor a Hádészt már kevésbé. Vagy Kirkét még kevésbé.

Nem savanykodom Balázs Juli munkájával tovább, mert nem ez a baj. Mintha az eszme nem akarna funkcionálni. Számomra a legjobb és legsúlyosabb pillanat, amikor Kirké disznózik, beszél a rokonállatról, belekezd egy receptbe, vagy receptnek látszó valamibe, végy két disznópofát, nyelvvel, sózd meg, fokhagymázd. Sűrűsödhetne a levegő, mert végre kiszálltunk a kiszólások világából, és az evés meg a szexualitás vidékén járunk, röfögések, horkantások között. Csakhogy hiába hiszek a jelenetben, ha épp a színészek nem hisznek benne, ha Ónodi Eszter nem hozza a fülledtséget, hanem valami pacuha, pongyolás boszorkányt képes csak megidézni, a boszorkány helyett egy jósnőt a kertévé délelőtti műsorából.

Itt van a baj, a közelben. Ahogy a szövegkönyvnél is azt érzem, hogy nem elég. Nem érdemes kicserélni a hexametereket a homéroszi Odüsszeiából ezekre a tréfabombákra, mert nem jobbak. Mondjuk megtanulhatnák a ritmust a színészek, csak a kezdeteknél maradva: nem „és tengeren”, hanem „s tengeren”, nem „menteni vágyván”, hanem „menteni vágyva”, de érzem, hogy ez kicsinyeskedés, és ha nem kellett volna az első gimnáziumban megtanulni az első hat sort, talán nem is zavarna. (Egyébként is elbizonytalanodtam, a „s tengeren” kezdetű sor nem pont úgy maradt meg bennem, ahogy a Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható. De a ritmusa attól még ugyanaz.) Nem segít a betoldott rész Az ember tragédiájából sem, ami Odüsszeusz utazásait mintegy vertikálisan is kiterjeszti, fölfelé is vezet út. Akárhogyan is: egy jó szöveget rosszabbra cserélni nem éri meg. Akkor sem, ha az új változat színpadra valóbb, kegyetlenebb, józanabb, igazabbnak hat. Ugyanezt érzem az egész előadásról. Odüsszeusz hazatér, leöl, átmegy a próbán, tudja, hogy nem lehet az ágyat kivinni a szobából. Pénelopé meg csak nevetgél, jól van, te vagy az, puszilgatja a zavarban lévő hőst, okosabb nála, erősebb, nagyobb. Kibírom. De valamiről mégis szólnia kellene a történetnek. Hazatalálásról, otthonról, szerelemről. Végül is: Odüsszeusz tényleg hazamegy, otthagyja Kirkét, és otthagyja Kalüpszót, pedig halhatatlanok és szépek, és megy a halandó ráncosodóhoz, mert őt szereti. Mert ők tartoznak össze. Mert csakis értük fogja vissza a hajnal a szekerét, hogy hosszabb legyen az éjszakájuk.

Nem muszáj ebben hinni. De akkor minek megírni, átírni, megrendezni?

Ithaka. Homérosz Odüsszeia c. eposza alapján, Szövegkönyv: Závada Péter, Szabó-Székely Ármin, rendezte: Székely Kriszta, szereplők: Nagy Ervin, Mészáros Blanka, Rezes Judit, Fullajtár Andrea, Rujder Vivien, Kiss Eszter, Ónodi Eszter, Bodnár Erika, Jordán Adél. Katona József Színház, Budapest.

Kép forrása: http://art7.hu/szinhaz/odusszeusz-csajok-es-odusszeusz/

Csintalan Sándor

A politika kétségkívül komoly, olykor egyenesen vérre menő dolog, ám a politikai élet – dacára ennek, vagy tán éppen ezért – mégsem nélkülözheti a szórakoztató, a komikus, sőt még az egyenesen nevetséges figurákat sem. A magyar politikatörténet Beöthy Algernontól Torgyán Józsefig vagy Göndöcs Benedektől Dobi Istvánig szép számmal kínál ilyen alakokat, s már e pár elegyes név említése igazolhatja egyszersmind azt a tényt is, hogy a komikum átütő jelenléte nem jár együtt okvetlenül a megnyugtató veszélytelenség állapotával.

Alapvetően humortalan, méghozzá kínosan és tragikusan humortalan korunkban a politikai mulattatók egyik legérdekesebbike feltétlenül Csintalan Sándor. Igaz, az ő személye egy másfajta, bár rokon jellegű, történelmi névsorhoz is hozzákapcsolható: a politikai szélkakasok még több tételből álló listájához. Csintalan ugyanis valóban minden volt már, éppen csak akasztott ember nem: volt már az MSZMP, az MSZDP, az MSZP és a Fidesz tagja, a szocialisták egykori ügyvezető alelnöke és a néhai Lánchíd Rádió műsorvezetője, aki legutóbb azzal a bejelentésével szerzett roppant csekély meglepetést a közvélemény számára, hogy fölfedezte magában a Jobbik-szavazót.

Csintalan Sándor persze ma már hivatalosan nem politikus, hanem tévés: e cikk megírásának napjaiban épp a viharos sebességgel átrendeződő-leépülő Simicska-sajtóbirodalom egyik legismertebb arca. Aki már ott szolgált a Hír TV hőskorában is, a nagy fordulat pillanatában is együtt tudott mozdulni munkáltatójával. Ez a – piknikus testalkatára rácáfoló – rugalmasság akár már önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy Csintalan nélkülözhetetlen munkatárssá és egyúttal emblematikus alakká váljon e csatornánál, ám igen súlyosan tévednénk, ha az elvtelenséget azonosítanánk a műsorvezető és megmondóember legfontosabb képernyős és képernyőn kívüli erényeivel.

Ül a stúdióban Csintalan Sándor, legtöbbször egymagában, és a betelefonálókkal cseveg. A műsor címe változó és voltaképpen közömbös (hacsak a legutóbbi, erősen önironikus 180 fokon nem akarunk futtában mosolyogni egy széleset), viszont a tartalom lenyűgözően állandó. Jó estét, magyarok! – rikkantja el fesztelen beköszönését a műsorvezető, hogy aztán egymás után, szinte megszakítatlan sorban kiossza, sőt olykor egyenesen lecsessze betelefonálóit. Fényévnyi távolságban Bolgár úr finom modorától, s szintúgy messze Somos András hosszútűrő közönyétől, Csintalan láthatóan jól érzi magát a kamerák előtt – és ami ennél sokkal fontosabb: legalább ilyen látványosan nem bízik az „utca emberének” bölcsességében meg a mindenre oly könnyen megoldást találó „józan paraszti észben”. Függetlenül az éppen aktuális politikai rokon- és ellenszenveitől – vagy helyesebb tán így fogalmazni, kötöttségeitől és tétjeitől –, valósággal sugározza magából a szkepszist.

Az élet másmilyen – fogalmazta meg hajdanán az örök igazságot a pesti ügetőn Kellér Andor, és úgy tűnik, minden szájtépés közepette, ezt Csintalan is tudja és megéli. Körkörös cinizmus és körkörös megvetés jellemzi immár hosszú évek óta képernyős működését, és ez leginkább azokban a pillanatokban válik szembeötlővé, amikor egy-egy betelefonáló hízelgő szándékkal elzengené a műsorvezető dicséretét. „Én annak idején is, amikor másképp gondolkodott, azt mondtam, hogy le a kalappal” – mondja például egyikük, és a merőben kétes bókot nyugtázó Csintalan arcán nemcsak az elégedettség, valamint a szándékolatlan célzás elértése látszik, de valami olyasforma alapérzület is, melyet megbocsáthatatlan bárdolatlansággal, ám amúgy magyarán így lehetne körülírni: leszarom.

Más ez, mint Havas Henrik tanár úr túljátszott önelégültsége és fillérekből kigazdálkodott intellektuális fölénye, csakis neveletlenségében hiteles arroganciája. Csintalan nem akar imponálni, sem ismereteket terjeszteni vagy népnevelőt játszani: ő pénzt keresni jár a tévébe. Félő, hogy e cinizmus körülírásakor szégyenszemre magunk is a cinizmus látszatába keveredünk, ezért sietve szögezzük le, voltaképp mit is vélünk üdítőnek e létezésmódban. Mármint túl azon, hogy ezt a kiegyensúlyozott, pocakból és kettős tokából nyomott lenézést sajnálatos, de jellemző módon már a „valamilyenség” ismertetőjegye is megemeli: napjaink televíziózásában az ilyesmi már emelt szintként értékelendő. Csintalan ugyanis, akarva-akaratlanul, valami fontosat közvetít a nézőknek, újra csak túl az aktuális politikai üzenetek kötelességtudó továbbításán. Egy velejéig hamis közegben, ahol a „mindenki véleménye számít” mantráját szentírásként szokás körbetisztelni, nem árt az őszinte szó és a még őszintébb arckifejezés. Ann mert Csintalan, rácáfolva gyakori savanyú modorára, mindezt alapvetően kedélyesen és mintegy önszorgalomból végzi el.

Savanyúságot említettünk, ám a csintalani alapmódusz döntően mégis a kedély, a bohócszerep és a megélhetési üzemmód derűs felvállalása. Ez még nyilvánvalóbbá válik olyankor, midőn Csintalan a Szabadfogás című közéleti iszapbirkózás matadorai között tűnik fel. Kár volna túl sok szót vesztegetnünk a Hír TV e műsorára, amely a malomalji bölcselkedést és a blöffértelmiségi hőzöngést tekinti a legbiztosabb időkitöltőnek, s ahol az egymás szavába belekiabáló férfiemberek a világ összes létező problémájára tudják a megoldást, leszámítva az elemi udvariasság és higiénia körül kimutatható gondokat. Csintalan itt, szemben a legtöbbek által fáradhatatlanul és szünet nélkül gyakorolt önfelmutatás aktusával, rendszerint derült nyugalommal beéri azzal, hogy időnként beszúrjon egy-egy evidenciát, vagy épp fölcsattanjon: „Tessék olvasni!” S miközben ettől a „szellemi” pankráció heti parádéja nem szűnik agyzsibbasztó program gyanánt figurálni, legalább pillanatokra felvillan a helyzet fonák komikuma, amelyet, lám, legalább a résztvevők egyike hozzánk hasonlóan észlel.

Persze azért ne essünk át a ló túlsó oldalára (vagy épp a ló hasa alatt), azt tódítván, hogy Csintalan Sándor akár a jelenkori televíziózás valamely szegmensében professzionális csúcsteljesítményekre volna képes. A képernyős rutin meglétén és a jellegzetes svádán túl ugyanis kevés forma szerinti tévés adottságot tudnánk vele kapcsolatban elősorolni. Bizony, még a fentebb méltatott szkepszis is könnyen átcsúszik a szimpla unottság regiszterébe, amelybe azután már vajmi nehéz belelátni azt a különös, világrendet közvetítő üzenetet, melyről az imént szóltunk. Mert van, hogy az unalom egyszerűen csak unalom.

De amikor Csintalan unottságát átszínezi a másokra, országos politikusokra vagy egyszerű betelefonálókra méltán kimért, csöndesen derűs szkepszis, sőt a kedélyes megvetés, olyankor egy valóságos magyar történelmi típus képviselőjének tetszik a korpulens televíziós. No nem magát Mikszáth Kálmánt vagy Móricz Zsigmondot juttatja az eszünkbe, de olyan alakokat, akik szép számmal előfordulnak e két zseni írásaiban, aminthogy hasonló bő számban előfordultak Mikszáth, majd Móricz környezetében is. A réges-rég dezilluzionált kis- és nagyokosokat idézi elénk Csintalan Sándor, a praktikus mindentudókat, a komótosan emésztgető hétköznapi bölcseket, akik jól tudják, hogy miképpen is működik a világ. Mármint mifelénk, ahol még a szokottnál is jobban elkél a vastag bőr, a gyenge orr meg az erős gyomor.

Hajdanán minden jobb volt, különb, derekabb és nagyobb emberek éltek a föld színén. Mióta csak világ a világ, széles körben elterjedt a tovatűnt aranykor képzete, amelynek mélységes jelenidejű pesszimizmusát jól ellensúlyozza az a tény, hogy ezt a sablont az operaéneklés hanyatlásától a régi jó ízek visszasírásáig jószerint minden aktuális panaszra rá lehet húzni. Sajnos éppen csak a magyar tévétörténet búvárlója számára nem kézenfekvő ez az értelmezési keret, dacára a jelen masszívan vigasztalan állapotainak. Elvégre nyugodt lelkiismerettel nemigen lehetne azt állítani, hogy például Vitár Róbert jobb sportkommentátor lett volna a maiaknál, hogy Rózsa György kevésbé hatott volna irritatív képernyős szereplőnek, mint Sebestyén Balázs, vagy hogy Árkus József televíziós humora elementárisabban hatott volna, mint Fábry Sándoré. A kontraszelekció évezredes turáni átkától mindenkor különösen keményen sújtott magyar televíziózás évtizedről évtizedre kitermelte a maga értelmezhetetlen, helyesebben a háttérinformációk pontos ismerete nélkül értelmezhetetlen karriertörténeteit, és ez – amúgy bármennyire szeretnénk is – lehetetlenné teszi, hogy legalább a múlt valamely szakaszában igazi tévés aranykort véljünk felfedezni.

Azért a múltban mégiscsak akadt néhány olyan műsorkészítő, aki sikeresen valódi televíziós személyiséggé nőtte ki magát az évek során. Döntően az általános gyakorlat logikája ellenében, hiszen ahogyan azt 1984-ben egy, a kérdésben jócskán érintett tévés megfogalmazta: „Vajon van-e Magyarországon látható, tapasztalható, érezhető és érvényesülő igény az úgynevezett televíziós személyiségre? Én sokszor úgy érzem, hogy általában – nincs.” Baló Györgytől való ez az idézet, akiről tényleg elmondható, hogy „úgynevezett televíziós személyiség”-gé vált a nyolcvanas években. Pályafutása utóbbi három évtizedében pedig többszörösen is megtapasztalhatta, hogy a fentebb citált kérdése és az arra adott, sommásan negatívba hajló felelete legalábbis lényeglátónak tekinthető.

Ma már minek tagadnánk, Baló György külső adottságai, kezdetben és első pillantásra, maguk is a kontraszelekció papírformáját látszottak igazolni. Merthogy sem a fiatal Baló arcvonásainak együttese, sem pedig hálásan parodizálható orgánuma és hanghordozása nem jelzett helyből igazi, ideális képernyős alkatot. Ám ő mégis, mondhatni az első benyomások ellenében, meglepően hamar elfogadtatta magát a közeggel és a tévénézőkkel egyaránt. Igaz, működése eredendően és jól érezhetően intellektuálisabb volt a korabeli képernyős átlagnál és a legtömegesebb közönségigénynél, s ez jószerint az előbb említettekhez mérhető hendikep. Csakhogy Baló sosem hatott öncélúan „túl okosnak” a tévében. Nem egyszerűen megbocsátatta a nézőkkel a maga intellektusát, és nem is próbálta előzékenyen hétköznapiasítani – Vitray Tamás módjára –, hanem magától értetődőnek fogadtatta el az elmélyült közelítést, az elemző, sőt az elméleti érdeklődést. Mert a néző egy idő után némiképp meglepve azt tapasztalta, hogy a bölcsészkíváncsiság a szigorúan vett kulturális műsorok rezervátumán kívül is legitim, sőt mi több, hasznos lehet.

Ezt az elemző, a napi gyakorlatra mindig éberen rákérdező metódust jól érzékelteti az a passzus, amelyben Baló épp a kérdezői szerep buktatóit firtatta, ugyancsak a nyolcvanas évek közepén: „Kell-e képviselnünk? Melyik nézőt kell képviselnünk? Egyértelműen ezt nem tudom eldönteni. Röviden azt mondanám rá: van, amikor igen, van, amikor nem. Lehet úgy is kérdezni: azokat a kérdéseket kell-e megkérdezni, amelyeket a néző vagy a hallgató megkérdezne a helyünkben, amelyek a legtöbb embert érdeklik? Erre talán azt mondanám, módjával, mert talán elképzelhető, hogy eszembe jut valami, amire kíváncsi vagyok, amire a nézők többsége önkéntelenül is azt mondja magában: »ezt minek megkérdezni« – de a válaszból kiderülhet, hogy érdemes volt. De sokszor vagyok olyan helyzetben is, amikor tudom, hogy ami a nézőt vagy a hallgatót talán legjobban érdekli, azt nem fogom megkérdezni.”

Talán nem tévedünk, ha leírjuk, Baló György esetében a képernyős jelenlétet, majd az ahhoz társuló vezetői szerepek sorát egyfajta markáns modernizátori-technokrata ethosz is átlengte. Ez a rendszerreformáló, majd rendszerváltoztató irályú indíttatás korszerűbb és nyitott szellemű, nyugatiasabb Magyarországot és benne modernebb és profibb magyar televíziózást vágyott megteremteni. Összeszedettsége és mindig példás felkészültsége mellett ez az elkötelezettség avatta Balót a rendszerváltás éveinek emblematikus televíziósává. A megújuló, már jó előre piaci versengésre hangolt 2-es csatorna, a közéleti témákat tabutörő nyíltsággal vitára bocsátó késő esti Napzárta műsora, majd a választási esték-éjszakák rezzenetlen nyugalmú levezénylése a nyugati szellemű televíziózás valóságos kultúrhéroszának mutatta Balót.

Aztán ahogy a rendszerváltással kapcsolatos álomforgatókönyveket ledarálta a hazai közeg, úgy rekedt meg Baló György pályafutása is. Tévéelnökjelölti és csatorna-vezérigazgatói kudarcait egyszerre magyarázta a politikai erők mindent átható és körkörös bizalmatlansága meg a technokrata ethoszt (és mindenféle emeltebb szempontot) pillanatok alatt legyűrő, egyre csak lejjebb és lejjebb licitáló médiapiac- és profitéhség. Így aztán Baló visszaállt képernyős műsorkészítőnek, és ezen a poszton próbálta meghonosítani az e tájékon olyannyira idegen gyakorlatot: a szavak, a kijelentések komolyan vételét, a témák indulatmentes, elemző vizsgálatát, és nem mellesleg a felelősségteljes közszereplés szellemiségét. Ennek a tiszteletre méltó vállalkozásnak a kudarcát, mely nyilvánvalóan inkább volt egész hazánk, mint Baló György személyes veresége, drámai érzékletességgel bizonyította az MTV-székház 2006-os ostroma, ahol éppenséggel Baló autóját is lángba borította a csőcselék.

A 2010-es választások után munkáltatója, a köztévé talonba tette Balót, aki egészen 2015-ig teljesen eltűnt a képernyőről. 2015 legelején azután a közértelmesség szintjének lesüllyesztésében túlbecsülhetetlenül gyászos szerepet játszó, ám ekkor látványos politikai gesztusokat gyakorló RTL Klub műsorral kínálta meg a tévést. Ez lett a Magyarul Balóval, amely kezdetben és rögtön jelzésértékűen a Való Világ késő esti összefoglalói után került adásba, ma pedig rendszerint éjfél és fél egy között kezdődik – hajnali fél ötös ismétléssel! Merthogy ma ez a helye, méghozzá a nagyvonalú gesztus gyanánt kijelölt helye a (kereskedelmi) televíziózásban annak az indulatmentes értelemre és tartott hangú közvitára alapozó műsorkészítésnek, amelyet Balónál még mindig senki nem tud jobban csinálni ebben az országban.

Így a hetvenesztendős Baló György mostanság is ott ül estéről estére az RTL Klub stúdiójában: mindig felkészülten, nyugodt fegyelmezettséggel – eleven és megható anakronizmusnak beillően. Ezekben a hetekben éppenséggel választási vitákat profin levezényelve, az egybites üzenetek meghaladását derűs csökönyösséggel kikényszerítve a résztvevőkből, mintha csak egy közepesen normális európai országban élnénk. (Igaz, a kormánypártok következetes távolmaradása a vitáktól még ezekben az éji órákban is az álomszerű hangulat ellen dolgozik.) Baló György, még ha rendre érződik is a megszólalásain az irónia és az önirónia, váltig halálosan komolyan veszi a maga munkáját. Mert ő ma is az, ami negyven éve volt: elkötelezett televíziós újságíró, aki felteszi a kérdéseit, hogy tisztábban lássunk általuk. Még véletlenül se gondolja senki, hogy Baló hibája lenne, amiért ez a tevékenység ma Magyarországon olyan reménytelenül korszerűtlennek hat.

Alföldi Róbert olyan jó színész, hogy még azt is el tudja játszani, hogy rendező.

Nem tudom, hogy szellemes-e, mindenesetre annak szántam, mikor mondogattam, de közben elbizonytalanodtam. Mi van, ha nem is annyira jó színész? Mi van, ha csak annyit tud, mint az Egy, kettő, háromban az Átriumban, úgy fölidézi Márkust, de annak szíve vagy a sikerben kivirágzó lelkülete nélkül? Mi van, ha ez csak olyan színházi közmegegyezés, épp annyi alapja van, mint a rendezőségének, masszív és tartja magát, hogy a Robi jó színész, de nem állja a valóság próbáját. Nem mintha ez olyan sokat számítana, a színház nem feltétlenül a valósággal dolgozik, legfeljebb a néző érzi magát az igazság bajnokának.

Csak azért mondjam, hogy éreztessem: van tétje a III. Richárdnak. Itt vagyunk ezzel a bonyodalmas darabbal, ahol olyan igazán senki sem tuja, ki kicsoda, ki ez a Stanley és pontosan kit is temet el az a nő, akit aztán a temetési menetből rángat ki Richárd, hogy az ujjára húzza gyűrűjét. És csak azért, mert azt mondja neki, hogy szép a melle? Meg kellene próbálkozni ezzel, hogy működik-e. Ki ez a Margit, aki most éppen László Zsolt, égimeszelő nő, mindenkit megátkoz, ahogy az egy kisemmizett előző generációstól elvárható, te egy senki vagy, te is egy senki vagy, de dögöljetek meg.

A lényeg az, hogy mindegy. Nem a mi történelmünk, és ha már a sajátunkat sem tudjuk követni, ha nem tudjuk azt eldönteni, hogy Koppány vagy István, akkor milyen alapon várná el tőlünk bárki is, hogy a piros vagy fehér rózsa között választani tudjunk.

Nem is kell választanunk. A III. Richárd egyszereplős darab a közgondolkodásban, minden azon múlik, hogy kapunk-e egy kéjes torzszülöttet, akinek nem tudunk ellenállni, mert annyira torz, annyira kéjes, annyira okos. Az volna a darab lényege, jön valaki, aki átlátja, aki felfogja, józan ésszel fölméri, milyen lapokat is osztott neki a sorsa, és azzal játszik, amije van. Nem képzeleg, nem reménykedik, de mégis elmegy a határig, ráhúzza a gyűrűt az áldozatné ujjára, de azért ő is csodálkozik, hogy bejön ez a húzás.

A III. Richárd együtt jár néhány kötelező szellemi gyakorlattal, kicsit rúgni kell a mindenkori hatalom felé, ha ez túl bonyolult, akkor inkább a múltbéli hatalom felé, mint a filmváltozatban, ahol jól beolvastak Hitlernek és a náciknak. De ez két mondat, hogy örüljön a közönség, hogy azt érezze, van politikai színház, és mi a vagányok oldalán állunk, ahol beszólnak a nagyembereknek. A maximum az, amit ez az előadás is megcéloz: egy adott pillanatban kijön maga Shakespeare (ő is László Zsolt), és biztatja a közönséget, hogy lázadjon. Úgysem fog, nem is tudom, mihez kezdene a színház, ha tényleg kivonulna a közönség a miniszterelnök háza elé. Jaj, azt azért nem akartuk?

Nincs is kockázat, a címszereplő utána szól még szülőatyjának: jobb darabot kellett volna írni.

Dehogy kellett volna. Ez színház, nem parlament, színészek vannak benne, akik parádézni akarnak. Ez néhány csodálatos monológ, leginkább a rossz választásáról, annak lenyűgöző voltáról, egy messzehangzó kiáltás, hogy országomat egy lóért, a világi javak relativitásáról, hogy a közönség megnyugodjon. Országunk nincs, de lovunk még van. Ha nem is ló, de bicikli, odakötöttem Radnóti szobrához.

Bocsánat, térjünk oda vissza, hogy ez színház, monológok és párbeszédek sora. Úgy is kezdődik. Sárga-fekete díszlet, középen egy plexi emelvény, hogy ne mondjam, ambó, mikrofon, mindjárt jön Alföldi, hogy belemondja a nyitómonológot rosszkedvünk teléről. Még épp annyi időnk van, hogy átfusson a fejünkben, az ilyen jellegű önvallomást nem kellene pont mikrofonba mondani, amikor kiderül, hogy nem is mondja. Másikat mond, de aztán elmondja a rosszkedvünk telét is, és hogy G betű öli meg a király fiait.

Mit kezdjünk most ezzel? Nem a G betűvel, azt tudjuk, szegény Clarence-t zárják érte börtönbe, mert az ő neve igaziból George, és Richárd megússza, pedig az ő neve Gloster (Gloucester). Mit kezdjünk ezzel az egésszel? A mikrofonokkal, amelyeket mindenki megkap, ki a kezébe, ki valamelyik ruhadarabjára rögzítve. Mindenesetre senki sem onnét szól vagy nem csak onnét, ahol van, hanem mint valami nagy hangkép egésze, néha Bach szól hozzá, néha csak csatt és bumm. Richárd-Alföldi meg, mint az igazi, profi mikrofonbűvészek, az állcsontjához szorítja a kézi változatot, attól lesz olyan közeli, behízelgő, bizalmas a hangja.

Mit kezdjünk az egésszel, ezzel a szépen szervezett előadással, a profi szerepkettőzésekkel, ahogy ebből az lesz, és ha nem értenénk, parókát kap, ha még így sem értenénk, akkor egyik szerepében raccsol, a másikban nem. Ez volna Porogi Ádám. Meg ott van Schneider Zoltán, a szegény ember Csuja Imréje, vaskos és vaskos hangú, ügyesen fulladozik, tudja, mitől döglik az öreg király. Kováts Adél, irigylésre méltó kondícióban, egy kicsit folyton a szerep mellett játszva, de pont úgy, hogy el sem tudom dönteni, most ez hiba vagy nem hiba, illetve van egy pillanat, amikor e tudom dönteni, hogy na, most viszont ennek épp így kell lennie. Épp ez az, amiről az átkozódó Margit beszélt, nem vagy te királyi özvegy, csak neked is megölték a férjed, de nem tudsz úgy szenvedni, gyászolni, ahogy a nagy léleknek kellene. Rendben van, mondja a Kováts Adél-féle özvegy, nem gyászolok úgy, de túlélek.

Az egész közepén meg ott van Alföldi Róbert, és pompásan uralja a színpadot. Minden róla szól, mindenki azért fontos, mert vele van kapcsolatban, parádézik, de nem üresen parádézik. Megint ott vagyunk a kiindulásnál: ez egy színdarab. Szerepek vannak benne, monológok és dialógok, és akkor érdemes műsorra tűzni, amikor van hozzá megfelelő színészünk, aki megérteti velünk, mitől olyan borzalmasan vonzó egy féreg, mitől olyan csodálatos a bűn, miért logikus ez az ölni és ölni és ölni, amíg nem jön meg végre valaki, aki engem öl meg. Nem ez történik a világban, de miért volna fontosabb a színházon kívüli igazság, mint a színházon belüli?

Ezen túllépve pedig mégiscsak van egy jelenet, amikor a kettő szépen összesodródik. Összegyűlik a tanács, és várják Gloucestert, aki késik, aztán belép, jaj, szörnyen elaludta, valami ilyesmit mond, és tényleg ez történhetett, hiszen mikiegeres pizsamában üldögél a kiöltözöttek között. Ez azonban nem feszélyezi, nyafog, követel, parancsol, rendelkezik, epret hozat magának a püspök úrral, minden körülötte forog, és csak azt nem tudom eldönteni, amíg nézem, hogy ez most igaz vagy színház. Nyilván nem tudom, hogy Alföldi Róbert az életben is mikiegeres pizsamát visel-e, és remélem, hogy nem ennyire kibírhatatlan egyébként, de most annyira zavarba ejtően hiteles, amit látok, hogy ezekre a pillanatokra lejövünk arról, hogy ez egy feladat, amit csillagos ötösre kell megoldani, azt sem tudom, miről beszélnek, hogy kit kell eltávolítani a hatalomból vagy arról, ki hol jön be és mikor távozik. Kikerekedik tőle az előadás, és mint valami neonfényű felirat írja ki a színpad fölé: Alföldi Róbert olyan jó színész, hogy el tudja játszani III. Richárdot.

Ez most nekem éppen elég.

Shakespeare: III. Richárd

Rendezte: Andrej Serban

Alföldi Róbert, Kováts Adél, Sodró ELizaPorogi Ádám, Schneider Zoltán

Radnóti Színház

Kép forrása: http://radnotiszinhaz.hu

Belebakizik a marha, belebakizik. Nem hiszem el, de tényleg.

Bocsánat, tudom, hogy nem marha, színész szegény, kiszolgáltatva az agysejtjeinek, idegeinek, hangszálainak, tüdejének, a pillanatnak, ráadásul Király Dániel Pierre Bezuhov szerepében meggyőzőbb, mint eddig bármiben, amiben láttam. Mégis csalódás a pillanat, egyszerűen azért, mert az olyan nagy méretű regények alatt is mondatokból vannak a cölöpök, és ha ezek a cölöpök kidőlnek, akkor egy pillanatra megrogy a mindenség. Arra gondolok, hogy megyek velük, Pierre és Natasa Rosztova beszélget, és nekem emelkedik a pulzusszámom, gyorsul a lélegzetvételem, és várom, hogy mondja már, mondja ki azt, amire körülbelül úgy emlékszem, hogy „ha én nem én lennék, hanem a világ legokosabb, legszebb és legderekabb embere, és szabad lennék, akkor most térden állva kérném a kezét és a szerelmét”. Tudom, hogy nem pontos, ami bennem van, ezért azt is várom, hogy újra elmondják, és ezentúl jobban emlékezzek rá, bár ez egy kicsit bonyolult, hiszen nem Tolsztojt játszanak, hanem Helen Edmundsont, ő készítette el a kétrészes színházi változatot, ezt fordította le Morcsányi Géza, nyilván figyelembe véve az eredeti szöveget, de semmi sem kötelező. Bármi lehet az új mondatcölöp, csak az nem, hogy ha én nem én lennék, hanem ööö…

Más előadáson majd menni fog.

Amúgy pedig jó ez a változat, tényleg jó, egyáltalán nem hittem volna, hogy így össze lehet rántani, belátható időn belülre, figyelemvesztés nélkül. Az ember csak a második felvonásra veszíti el a türelmét, akkor is inkább az a baja, hogy miért ez marad ki, miért nem amaz, miért nehéz tisztelni Tolsztoj dolgait. Rendben van, szemérmesen elhallgatják, hogy a végén Pierre és Natasa Rosztova összeházasodnak, lehet, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, ha igazán undorítóan dagadt lesz Pierre (ahogy Tolsztoj írja, szinte torz), nem fog hozzámenni ez a fekete szemű szépség. De Platon Karatajevvel ennél többet kellene kezdeni. Vagy ennyit sem. Pierre és Tolsztoj számára kulcsszereplő, aki megvilágosodást hoz, akiben a primitív bölcsesség pislákol, és nemcsak pislákol, de gyújtani is tud, a megfelelő emberhez érve fellobban, fényt és meleget ad. Erre egyáltalán nem megoldás Karácsonyi Zoltán, aki álnépies hangsúlyokkal hülyeségeket beszél. Maradt volna ki az egész történetből úgy, ahogy van. Végül is az ő figurája is túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Mindennek ellenére: nem vagyok csalódott. Az ember nehézkességre és lassú sorvadásra számít, amikor beül, és ehhez képest se nem lassú, se nem embert próbáló Alekszandr Bargman rendezése. Nagyon összevissza kezdődik, ami eleve biztatóvá teszi a helyzetet. Tágas a tér, zaj van, fény van, porszívóznak, kiabálnak, mulatnak, isznak, hejehujáznak, és nem tudja az ember, hogyan lesz ebből bármi is. De a háború leegyszerűsíti az életet. Fekete lesz, és fehér, barát és ellenség, férfi és nő. Ebbe menekül Andrej herceg is a szorongattatásból: nem boldog, és a felesége sem boldog. És mindjárt megszületik a gyerekük. Ő megy a harctérre, az asszony vidékre. Az élet hasonló mértékig, bár más okból, bonyolult Rosztovéknál is, nekik is egyszerűbb, ha nincs más dolguk, mint a hadba ment Nyikolajért aggódni. Rosztov grófot egyébként Seress Zoltán játssza, nem tudom, miért ragadt rá ez a rendes, csöndes férfiúi szerepkör, amit a Csak szex és más semmiben osztottak rá, de lassan ki kellene bújnia ebből a ruhából, mert így marad, csöndesen pislákolva a hamu alatt.

Az első rész harsány, gyors, megrázó, de már akkor is zavaró, hogy nem áll rendelkezésre személyi állomány, mintha módszeresen leépítették volna a Vígszínház gárdáját. Nem kell nagyon körülnézni a bemutató estéjén, hogy lássam: ezerszer jobb színészek ülnek a nézőtéren, mint akik a színpadon téblábolnak. És nem egyszerűen arról van szó, hogy Eszenyi Enikő eltakarította volna riválisokat, nem maradt tehetséges színésznő. Erről is szó van, a legtöbbre hivatott Bach Kata, akinek Natasa Rosztovává kellene válnia, és megértetnie a férfi nézőkkel: vannak ilyen lények is a világban, akik a puszta létükkel, tisztaságukkal, hangjukkal, lélegzésükkel hatnak, eleinte kifejezetten idegesítő karaktert kever ki, utána meg egyszerűen érdektelenné válik. Lehet, persze, ez is rendezői koncepció, Natasa nincs is, nem is volt, nem is lesz, csak a körülötte lévő férfiak teremtik meg őt. Nem épp korszerű gondolat, de attól még lehetne érvényes is.

Ami nem lehet érvényes, az Hélene szerepében Kopek Janka, akire viszonylag biztosan tudom mondani, hogy ennyire rossz színésznőt én még nem láttam a Vígszínház színpadán. Egyszerűen reménytelen, reménytelen a mozgása, a dögösnek képzelt járása, az ügyetlen hangsúlyai, az üres színpadi létezése. Mindez azért alapjaiban támadja meg a történetet, Hélene-hez kellene valami ösztönös nőiesség, valami otromba vonzerő, valami, ami ellen lehetne küzdeni, ami ellenében el lehetne bukni, hogy értsük a hősünket. Már ha Pierre Bezuhov a hősünk, és nem Andrej herceg.

Andrej herceget sem nagyon értem, hogy miért kell újra Wunderlich Józsefet a Mészáros Márta-film, az Aurora borealis után másodszor is fiatal arisztokratának látnom, de lehet, hogy bennem van a hiba, túlságosan ragaszkodom az arisztokratákhoz fűződő közhelyekhez. Talán mindegy is, nem rajta múlik az élmény.

Az, hogy mégis ez a színészhiány vagy az előadás során végig érzékelhető színészvárás nem valami magánkedélytelenség, akkor válik egyértelművé, amikor igazi színész kezdi el kevergetni a lapokat. Nem, sajnos nem Hevér Gáborra gondolok, akinek az öreg Bolkonszkij herceget kell játszania. Nyilván nem elég öreg hozzá, megőszített hajjal nem nagyon tud mást csinálni, mint zsémbelődik, morog és pattogósan beszél. Ha ez volna a vizsgaelőadása, azt mondanám, rendben, ötös, csak hát ott voltam a vizsgaelőadásán, még csak nem is ebben az évezredben volt, ha azóta mégis ennyire futotta, akkor elégséges.

Az igazi, kedvvel és örömmel játszó színész ifjabb Vidnyánszky Attila, aki leginkább Napóleont játssza, de Napóleon itt afféle játékmester is, ahogy a történetben is az. Mert hiába tagadja Tolsztoj az egyén történelemformáló erejét, hiába bizonygatja, hogy a nagy háború csak afféle fordított irányú népvándorlás lett volna, nyugatról keletre, majd vissza, azért ebben az előadás nem hisz. Inkább azt látjuk, hogy jön egy mitugrász figura, nagy, háromszegletű kalappal a fején, és nemcsak a világot állítja fejtetőre, de az emberek sorsát is összezavarja. Egyeseket összehoz, másokat elválaszt, úgy viselkedik, mint egy szórakozott bon Dieu, aki most egy pillanatra nem tudja, ki van kivel. Az ifjabb Vidnyánszky pedig csodálatosan otthonos ebben a Puck-változatában, szaladgál, elváltoztatott hangon beszél, jelen van, eltűnik, felesel, kinyilatkoztat, hadat vezet, nyer, veszít, hódít, menekül. Volna még hat ilyen színész a társulatban, bérletet vennék. Nem a színházba, csak erre az egy előadásra, hogy lássam, átéljem, hogy ők legyenek a második családom, aggódjak értük, és meggyászoljam őket, és végre megtanuljam azt a mondatot is, hogy ha én nem én lennék, hanem… öööö…

Lev Tolsztoj: Háború és béke. Vígszínház, Budapest. Rendezte: Alekszandr Bargman. Szereplők: Király Dániel, Seress Zoltán, Hegyi Barbara, Szántó Balázs e. h., Csiby Gergely.

Kép forrása: www.vigszinhaz.hu

Nem tudom, hány embernek tűnt föl a Munkavégzés közben nem biztonságos című darabot nézve, hogy voltaképpen meg van jelölve benne az ellenség. Az a világ, ami ellen harcolni kell, ha nem is kivont karddal, de a szellem, a valóságos érzelmek és a tisztesség nevében. Az ellenség neve pedig Carrie Bradshaw és a többiek. Úgy értem, a Szex és New York című sorozat világa. A nevek mind onnét valók, nem csak Carrie Bradshaw-é, aki nem is szerepel a darabban. Ő csak egy meztelen lány, akit kitesznek a falra, mint a sok száz önként jelentkező pucér címlaplány egyikét. A probléma az (legalábbis az első felvonásban), hogy a lány nem önként jelentkezett, hanem az elhagyott pasija küldte be róla a képet. A további probléma az, hogy az elhagyott pasi tizenöt éves, a lány pedig tizennégy.

Kit hogyan érint a dolog. A tiszta lelkű újságíró-gyakornokot földúlja, hogy mit követett el, és hogy miért. Lehetséges, hogy pedofil volna? A főszerkesztőnek túl kell élnie a tévedést, meggyőzni a lány apját, hogy ne tegyen följelentést, és ne szaladjon a többi újsághoz, ahol nyilván várják már, hogy csattanhassanak a fogsorok.

Ez egy színdarab? De hát hogyan? Ki fog összekülönbözni kivel? Ami adja magát, hogy Mr. Bradshaw a lánya védelmében meggebed, belepusztul, és nyilván majd veszít, ez kissé ingatag konfliktus. Már csak azért is, mert amikor a nagyjelenetben megy az okos adok-kapok, kérdezek-felelj, akkor a főszerkesztő (szintén Sex and the City-név, Aidan) igen helyesen mutat rá, hogy végeredményben Mr. Bradshaw is megvette az újságot. És nem azért, hogy lássa a pucér kislányát, hanem hogy más pucér kislányát lássa. Nem olyan sok az a négy év, ami elválasztja a gyereklányt a nagykorú, önmagáról felelősen dönteni képes, kifejlett nősténytől. Mr. Bradshaw amúgy is régen elhagyta már a családját, és a New Scientistben megjelent egy tanulmány arról, hogy az apa nélkül felnövő leányok hamarabb kezdenek el menstruálni, koraérettek, nyilván azért, hogy a koraéréssel szerezzenek új hímet a családba.

Mindegy, végül is mindegy, csak lenne jó. Mármint a darab. De az első felvonás, szépen elhúzódva és voltaképpen igen nagy szaktudással elkészítve, sem azt a kérdést teszi föl, hogy mi a helyes, vagy kivel legyünk, vagy hogyan alakítsunk ki magunkban egy harmadik álláspontot, amely már tényleg a tisztességes emberek viszonyulása egy ilyen történethez, hanem hogy miért pont ezt. Miért pont ezt nézzük, miért ezt választotta a Katona József Színház, Gogol meg Shakespeare mellé. Mi ebben a jó? Mi ebben a Katona? Valamilyen privát fölismerés, hogy lehet éppenséggel szidni a színházak pillanatnyi állapotát, de akik szidják, sokkal rosszabb szellemi és erkölcsi állapotban vannak, mint a szidalmazottak? Az volna a tanulság, hogy ha a közül kell választani, hogy színház vagy Cosmopolitan, Blikk, Bors, HOT! Magazin vagy Mozgó Világ, akkor még mindig a színház a kisebbik rossz?

Ha kell, ezt is el tudnám fogadni, de akkor tessék olyan színházat csinálni. Mert itt az ember csak pislog az unalomtól, és csak azért nem merül mély álomba a mélységesen leleplező párbeszédeket hallva, mert mindig fölriad, hogy mennyire harmatosak a színészi teljesítmények. Takátsy Pétert úgy, ahogy van, nem értem, vagy nem akarom érteni, mintha Az ügynök halála ököritófülpösi adaptációjáról érkezett volna, mint szorgalmas műkedvelő. Behúzza a nyakát, alázatos a tartása, halk a beszéde, minden olyan, amilyennek a nagykönyvben meg van írva: a túlerő által megalázott és megszomorított, aki mégsem hagyja magát. Vagy mégis, mert attól túlerő a túlerő, hogy el kelljen buknia a szembefordulónak. A többiek közül Tasnádi Bence a legfájdalmasabb, valószínűleg utasításba kellene adni neki, hogy most már ne emelje föl a hangját, mert különben is nagyon egysíkú, és olyan, mint akinél be lehet kapcsolni a színész feliratú gombot, és akkor a természetestől eltérő hangszínen kezd el beszélni, de egyébként nem hajlandó szellemi munkát végezni egy szerep érdekében. Ha fölemeli a hangját, akkor ez az egy sík még fakóbbá és üresebbé válik, mert nemcsak a figura, hanem az indulat mögött sincs semmi vagy senki. Rajtuk kívül még Kocsis Gergely, Rujder Vivien és Dér Zsolt van a színen, hajlandó lennék bármelyikükért rajongani, ha csak egészen kicsi indokot vagy ürügyet szolgáltatnának rá, de ez nem az a darab, ahol ki lehetne jönni a sztereotípiákból. Hiszen éppen arról szól, hogy ezek a pózok határozzák meg az embereket, az egyik csinos, nyilván azért van ott, a másik ravasz és elbizakodott, nyilván ő meg azért. A harmadik az ártatlan, de hát ő nem is marad ott, valakinek el kell vinni a balhét, ahogyan ezt a Kék fényben mondogatták a nyolcvanas évek elején.

Szóval: mit akarnak ettől a darabtól? Leleplezni valamit, amit úgyis tud mindenki? Ennél sokkal nagyvonalúbb vállalkozás volna bemutatni, hogy a bulvár- és egyéb médiában dolgoznak azért tisztességes emberek is. Létrehozni olyan színpadi helyzetet, amikor az ember nem tud egyik oldalnak sem drukkolni. Az egyik ostoba, a másik dörzsölt. Mi meg egyik sem vagyunk. Egyáltalán: valóságos probléma még ez a „mellekkel mindent el lehet adni” koncepció? Nem lépett már rég túl ezen a nyomtatott sajtó, belátva, hogy ebben sem tud versenyezni az internettel?

Mire vége az első felvonásnak, és bizonyossá válik, hogy lesz második is, azt hiszem, mindannyian ugyanannak a tévedésnek vagyunk az áldozatai. A darabot választók talán kimentek Londonba, láttak ott egy lendületes előadást, jól képzett angol színészekkel, akiknek a lendülete magával ragadta a kinti közönséget, és azt gondolták: ezt itt is meg lehet csinálni. Színészek vannak, darab lesz, lefordíttatjuk (benne hagyunk néhány bénuska mondatot, kiabáló anglicizmust), és menni fog. Aztán nem megy.

A második felvonás sokkal jobb. Lazán kapcsolódik az elsőhöz, a férfimagazin helyett egy nőiben vagyunk, az onnét kirúgott fiatal újságíró ül az állásinterjún. Látszik, hogy ebből sem lesz semmi, de nem is piszkálják föl a nézői igényeket. Viszont hajlamos vagyok azt képzelni, hogy valami ilyesmi lehetett az eredeti előadás is. Mert Pelsőczy Réka parádézik az elaggás felé indult főszerkesztőnő, Miranda (ez is Szex és New York) szerepében. A jelenet maga parádésan van felépítve, ahogy egyre abszurdabbá válik, ahogy a még hihetőből szinte észrevétlenül megy át tébolydába, és Pelsőczy csak beszél, beszél, közben hidratál, feszesít, jógázik, narancsbőrtelenít, nyelvet öltöget, arctornát végez, miközben beszél és beszél. Bepróbálkozik a fiúnál, aztán jelzi, hogy ez csak játék, hát megeszlek, és még csak nem is reggelire. És még a túlzást sem érezni, hiszen itthon vagyunk, Magyarországon, ahol egy női magazin főszerkesztőjéről a televízióban derült ki, hogy a puszta olvasás is nehezére esik.

Imponáló az egész, amíg el nem kezd ez is nyúlni, míg rá nem jön az ember, hogy ez tényleg csak ennyi, nem jön fordulat, mert nincs, aki megfordulhatna, maradunk a sablonfigurák között, jól beolvastunk nekik, nem lennék egyik bulvármagazin munkatársa sem. De – ahogy a nézők elsöprő többsége – nem is vagyok.

Azért köszi, érdekes volt.

Lucy Kirkwood: Munkavégzés közben nem biztonságos. Katona József Színház, Kamra, Budapest. Fordította: Varga Bálint. Rendezte: Máté Gábor. Szereplők: Tasnádi Bence, Rujder Vivien, Dér Zsolt, Kocsis Gergely.

Kép forrása: http://katonajozsefszinhaz.hu

„– Nem mehetek el – rázta a fejét Gordon. – Látnom kell, hogy mi lesz itt. (…) – De hiszen maga szokta mondani, hogy már mindent látott. – Gordon elmosolyodott. – Tudom. De ilyet még nem. Akármi is fog történni – futtatta körbe a tekintetét –, látnom kell. Nekem most Budapesten a helyem.” Nagyjából itt fejeződik be Gordon Zsigmond bűnügyi tudósító története Kondor Vilmos öt- (plusz egy-egy előzmény- és novellás-) kötetes Bűnös Budapest-ciklusában. 1956 novemberében, egy történelmi milliszekundummal a forradalom eltiprása előtt. És ott kezdődik, ahol a Budapest Noir indít: 1936-ban, Gömbös Gyula halálával és egy ismeretlen prostituált meggyilkolásával a Nagydiófa utcában. Köztük, néhány lóugrással a regények időrendjében, húsz súlyos év telik el, titkos béketárgyalásokkal és kiugrási kísérlettel, utcán masírozó nyilasokkal, rommá lőtt fővárossal, brutális kommunistákkal és megannyi kisstílű bűnnel, bűnözővel. Önáltató pestiekkel, budaiakkal, akik úgy tesznek, mintha mi sem történne, mintha nem az ő bőrükre menne a játék, mintha egyedül a túlélés lenne a kérdés annak módja és ára nélkül: „aljas mantra volt ez, és Gordon nemegyszer lett figyelmes arra, hogy őt is elkábítja ez a sajátos valóságértelmezés”, fogalmaz a talán legsikerültebb harmadik kötet, A budapesti kém narrátora.

Amikor Gordon Zsigmond először tűnik fel törzshelye, az Abbázia kávéház asztalánál, ez a kérdés még nem merül fel. Hősünk, ha nem is naiv – hiszen hat évvel korábban nem azért tért haza Philadelphiából, ahol szintén mások bűneiből élt, hogy Az Est szerkesztőségében örökké kattogó írógépek egyhangú békéjét élvezze –, de legalább bizakodó: mi bajunk lehet, „ez Budapest, nem Chicago”, itt nincsenek vérszomjas gengszterek és fényes nappal rosszkor rossz helyen flangáló civileket letaroló forgótáras gépfegyverek. Feltűnnek ugyan az első jelek, hogy az ország a vesztébe rohan, ha a revízió szekerét a némethűséghez köti, hogy egy korlátozott demokráciához mérten is egyre több a másodrendű állampolgár, s hogy a korrupt politikusoknak, rendőröknek mind több közük van a törvénytelen ügyletekhez. De aki nem jár a kétes lebujok környékén éjjel, és kerüli a külvárosi nyomortanyákat nappal, titkolja zsidó felmenőit, és kiegyezik a laza magán- és közéleti erkölcsökkel, az akár még jól is érezheti magát a tiszta, világos kávéházak, a hívogató kabarék, a Jávor Pállal és Muráti Lilivel csábító filmszínházak, a rátarti nagypolgári miliő és a kivagyi kispolgári elégedettség Budáján és Pestjén, és a Bauhaus-villától a bérkaszárnyáig tartó villamosozás közben ámulhat a nyüzsgő városon.

Kondor Vilmos 2008-ban, amikor a Budapest Noir megjelent, egy nem létező magyar műfajt, a húszas–ötvenes évek amerikai stílusú, hardboiled detektívregényét honosította meg – visszamenőleg. A sorozattá nőtt regény belülről tudta megmutatni egy halódó, egyre cinikusabbá, önzőbbé váló, de még ereje teljében lévő óvilág fény- és árnyoldalát, összhangban e világ megszemélyesített alakmásával, Gordon Zsigmonddal. S ahogy a hardboiled kötetek Philip Marlowe-jai, Sam Spade-jei megtermékenyítették a német expresszionizmustól, a francia lírai realizmustól és az amerikai gengszterfilmektől, tragikus hollywoodi románcoktól ihletett és formai elemeket átmentő, a film noir egységes főneve alá bújtatott stílussal vagy műfajjal (a meghatározás máig vita tárgya) jellemezhető mozgóképeket, úgy a Kondor-kötetek is mintegy felkínálkoztak neo-noirnak. Ehhez illeszkedett az alkotók, az elsősorban hollywoodi vágóként ismert Gárdos Éva és az ő önéletrajzi elemekből építkező legjelentősebb rendezői munkáját, az Amerikai rapszódiát (2001) is jegyző Ragályi Elemér operatőr szándéka. Ám hiába vette meg azonnal Los Angelesben (a Raymond Chandler-regények ikonikus helyszínén) a Budapest Noir angol fordítását, és olvasta el egy nap alatt, hiába került a hatása alá Gárdos, úgyszintén hiába próbálta Ragályi Elemér, illetve alkotótársa és fia, Ragályi Márton a kliséket elkerülve megidézni a noirok szellemét, láthatóan kudarcot vallottak. A Budapest Noir a címében kötődik legszorosabban a fekete szériához – minden egyéb esetleges elem, amely a rokonságot erősítené, inkább az 1940–41-től, a Stranger on the Third Floortól és A máltai sólyomtól nagyjából 1958-ig, A gonosz érintéséig futó klasszikus és a hatvanas évektől egészen napjainkig búvópatakként csordogáló neo-noirtól kínos kartávolságra taszítja a 2017-es magyar filmet.

Bár hatásos és helyénvaló az expozíció, melyben a vonatfüsttől elbódított kamera a Münchenben elhunyt magyar miniszterelnök pályaudvarra befutó koporsójára szegezi a néző tekintetét, s így korban és a haláltematikában is közel helyezi őt a film történetéhez, a következő snitt napfényes Budapestje és gondtalannak látszó Gordon Zsigmondja, a noirokban (szinte) elmaradhatatlan dzsesszfutamokkal, már megadja az alaphangot a későbbiekhez. Ettől fogva egyre csak távolodunk a regény szellemétől és a sötét jellemekhez, cselekedetekhez illő noir-érzékenységtől. Ennek nincs semmi köze ahhoz, hogy a Török Ferenc 1945-jét is fényképező és a feszültségsűrítésben erős, a bűnfogalom relativitását és a kor atmoszféráját kiválóan szemléltető Török-filmet fekete-fehérben komponáló Ragályi Elemér a rendezővel egyetértve itt színesben gondolkozott – hiszen a bűn- és köztük a noirfilmekben is gyakori a színkavalkád. Ahhoz azonban már jóval több, hogy harmincöt évvel a máig egyik legtartósabb magyar bűnügyi film, a Dögkeselyű után az ott elkapott klausztrofóbiás hangulatnak, dokumentarista mentalitásnak és a magára utalt áldozathős kiúttalanságának legfeljebb az árnyéka maradt, holott e két film operatőre is azonos. Noirban elengedhetetlen, hogy direktor és fényképmestere egy húron pendüljenek – Kondor Vilmos szociokrimije és politikai drámája azonban nem érhető tetten a Budapest Noir filmváltozatában. Kicsi, de nem elég erős kísérletet tesz a stáb arra, hogyan is kellene kinéznie, hangzania és hatást gyakorolnia a magyar noirnak.

Pedig van benne három, majdnem négy végzet asszonya is, ahogy azt a legtöbb noirfilmben megszokhattuk, akik a bukás és az önfelismerés macskaköves útjára húzzák a nem túl hősies főszereplőt. Egyikük, a luxuskéjnő (Törőcsik Franciska) nem sokkal az alkalmi ismeretség után gyilkosság áldozata lesz, a másik, Krisztina (Tenki Réka) Berlinből tér haza egyetlen pengő nélkül, és fotósként a bűnügyi tudósító munkáját segíti. A harmadik (Dobó Kata) madámként ejt el morzsákat, amelyek megfelelő irányba terelik Gordon nyomozását a gyilkosság megrendelője és elkövetője után, a negyedik (Kováts Adél) elnyomott és fonnyadó úrinőként veszi kezébe az igazságszolgáltatást. Sem az ő elnagyolt szerepük – különösen a szokatlanul aktív főhős (Kolovratnik Krisztián) mellett tébláboló, az emancipált és független nőtípust a filmben megjeleníteni nem akaró élettársáé, Krisztináé –, sem az irracionalitás és véletlenszerűség hálójának hiánya, amelybe az önelvesztésig belegabalyodhatna az alkalmi detektív, sem az egyes szám első személyű, tőmondatos narráció, sem az egy-két visszatekintő snitt, sem a reménytelenségbe és fatalitásba fulladó hangulat mellőzése nem győz meg arról, hogy komoly erőfeszítést fordítottak a noir-hangnem megidézésére vagy megújítására. Az alsó gépállásból, sokszor takarásból fényképezett, hátulról megvilágított, árnyékolt, cigaretta- és gőzmozdonyfüst burkolta, éjjeli utcákon kószáló alakok, a labirintusszerű városi felvételek és a Humphrey Bogart-os végjátékokra hangolt búcsújelenet megannyi sablon: szép, sejtelmes film akar lenni a Budapest Noir, de talán túlzottan erőlködik, hogy a klasszikusokra, és ne valamilyen Polanski-, Frears- vagy Tarantino-féle neo-noirra hasonlítson, így elbukik félúton.

Mint regényadaptáció, szintén sok sebből vérzik. Kondor Vilmos szándékosan távol tartotta magát a szövegkönyvtől, a munkát a 2016-ban elhunyt Szekér András végezte el, a kondenzálás azonban megfosztotta néhány ízétől-zamatától a nyersanyagot. Szükségtelen még egy gyilkosság beerőltetése a cselekménybe – Skublics (Thuróczy Szabolcs), a politikusok luxusbordélyában forgatható katalógusba pornográf fényképeket gyártó kommunista fotós megölése az egyszerű „eltűnés” helyett –, ahogy a leszámolási jelenet (Kulka János és Kováts Adél duettje) is nélkülözi a regény nagyvonalú eleganciáját. Legfőképpen azonban Budapest hiányzik az álnoirból. A 950 millió forintból forgatott filmben különös műgonddal készítették elő a korhű tárgyi környezetet (az Abbáziának álcázott Centrálban, Gordon lakásában és a hullaházban), Pater Sparrow látványvilága Frank Zoltán berendező és Flesch Andrea jelmeztervező kezében olykor tényleg életre kelt: jó példa erre Krisztina extravagáns kosztümje és Skublics ragyogóan kitalált műterme. Ám a nagytotálok, a nappali külterek, utcák, kisvendéglők, sürgő-forgó emberek, a várost elevenné tévő szegletek és epizódok a filmszövetből és a látványból is kimaradtak. A Budapest Noir rövidebb, sűrűbb, pattogósabbra vágott, kilúgozottabb a kelleténél.

Az utóbbi évek bűnfilmjei – a többi mellett a televíziós Félvilág és az Aranyélet-széria, a Víkend, A martfűi rém, a Tiszta szívvel, a Kút, a Halj már meg! és A Viszkis – mellé újabb társ csatlakozott. Stílusukban, problémafelvetésükben, képi megfogalmazásukban mind különböznek, ám egyaránt igaz rájuk a Gordon Zsigmond-közhely a halálnak a bűnelkövetés módjától független elkerülhetetlenségéről: „a lehetőségek végtelenek, ugyanakkor nyomasztóan egyformák, hiszen a vége mindig ugyanaz”.

Budapest Noir. Magyar krimi-dráma, 95 perc, 2017. Rendező Gárdos Éva; forgatókönyvíró Szekér András; író Kondor Vilmos; operatőr Ragályi Elemér, Ragályi Márton; szereplők Kolovratnik Krisztián, Tenki Réka, Kulka János, Törőcsik Franciska, Anger Zsolt, Kováts Adél, Dobó Kata, Mucsi Zoltán, Thuróczy Szabolcs.

Kép forrása: www.imdb.com

Amerikában a művelt középosztály számára az impresszionizmus a még „érthető” modernizmus végpontja, ezen belül pedig Monet az isten, az ő személye foglalja össze az egész impresszionista áramlatot. Amikor kint dolgoztam, Bostonban rendeztek egy monstre kiállítást, hát persze, hogy Monet volt a termek ura. Pedig ott volt mellette Manet, Degas, Renoir – nem, mondták a kiállítás látogatói, nekünk csak Monet kell, benne minden ott van, sőt a későbbi avantgarde valaminő csírája is fellelhető a vásznain. Így aztán lányommal hiába vettük meg a belépőt két hónappal előre, a sorban állásra ráment egy egész nap: tömegek őrjöngtek a művészetéért. Persze jogosan. Csak hát a többiek – gondoltam magamban. Hihetetlen volt. Most meg itt van nekem a Monet és barátai című 2004-es monstre kiállítás (és katalógus) segítségként-támaszként.
King Ross szinte a lehetetlenre vállalkozik, az idős, már-már vak mester kb. kétszázötven liliomos képének históriáját rekonstruálja. Imént azt mondtam, hogy a későbbi avantgarde csírája is az ecsetjében volt – hát igen, a szerialitást, bár japán hatásra, mégiscsak ő vezette be az európai piktúrába: ugyanazt ezernyi változatban, mindig ugyanúgy és mindig másképp. Csodakertjében – amit maga ásott fel, ültetett be – a víz és a liliomok vad táncba kezdtek, és ő bár mindenről lemondott, újra palettát fogott a kezébe, hogy a liliomok ezernyi rezdülésének, színváltásának nyomába eredjen. Ugyanazt, ám mindig másképp. Később, jóval később Andy Warhol ismételte meg a trükköt, amikor a Campbell-féle leves konzervdobozáról festett egy sorozatot, aztán Marilyn Monroe-ról ugyanígy egy másik, ezernyi formában idézett sorozatot – mondanám: szeriális identitásparafrázist. Na jó, nála Monroe, mint ikon, a valóságban is ezernyi arccal (testtel) szerepelt, de a lényeget tekintve mindig ugyanúgy. A róla készült sorozat voltaképp képszatírának is felfogható, bár csak posztmodern játék volt. Monet mást csinált, lehet, hogy ő indította el a szerialitás festéstechnikáját – én így gondolom. Már a rouen-i székesegyház számtalan megvilágításának (a fény sugárzásának) megragadásával, és most a liliomokkal. De nála a „mindig másképp” volt a fontos, szegény Andy Warholnál mindez leegyszerűsítve, a mindig ugyanúgy szimpla sorozatává szegényedett. De hagyom is ezt a késői történetet a csudába: itt most – King Ross kapcsán – Claude Monet rulez, és kész.
Ross az öreg Mester tragikus hangulatával kezd. Elveszti családja kedvenc tagjait, szeme romlik, vakság fenyegeti, a dadaista kritika veszettül támadja, mint korszerűtlen, a jelenből már rég kibukott irányzat utolsó képviselőjét. Cézanne, akit minden avantgarde „frakció” tisztelt, 1906-ban elhunyt, halálával véget is ért az impresszionista fesztivál, elment Monet utolsó védelmezője. Nem csoda, hogy Monet elvesztette életkedvét, egy művészt csak az alkotás és a publikummal való dialógus permanens folyamata tartja életben.
Ám ekkor, 1914-ben meglátogatja Givernyben lévő birtokán a „Tigris”, vagyis Georges Clemenceau, a háborús Franciaország miniszterelnöke. A politikus, akit Magyarhonban a trianoni lefejezés végrehajtójaként mi igencsak utálunk. De itt most másról van szó, a hadúr ezen a „csúcstalálkozón” megkísérli a lehetetlent: rábeszélni a magába süppedt öreget, hogy vegye újra kezébe a palettát, hisz olyan gyönyörteli virágokat festett korábban is, és itt, a háza óriási kertjében, a japán hidakkal, vizekkel és természeti csodákkal körülvéve, miért ne tenné képcsodákká őket? A félvak festő előbb kéreti magát, aztán belelkesedik, és nekiáll a kedvenceiből képeket varázsolni. Annyira, hogy pár év múltán Párizsban már negyvennyolc liliomos képet tárt a publikum elé. Menekülés is volt ez a saját depressziója, no meg a háború rémséges hírei elől, elrejtőzés a kultúra utolsó védvonala mögött, abban, amit még tud: „másképp festeni”.
King Ross az újrakezdés történetét bőséges kutatási anyaggal, levelekkel, újságkivágásokkal, kortársak drukkolásával/szidalmazásával dokumentálja, érdekesen, olvasmányosan. Voltaképp nem is újrakezdésről van szó. Az első lépése – egészsége teljében –, amikor a givernyi birtokán dolgozva (kb. 1893-ban) átvezeti a telkén az Epte folyó egyik ágát, hogy kertjében óriási tavat létesítsen kedvenc vízirózsáinak, fűzfáinak. Még utolsó nekifutással befejezi a különböző napszakokban bemutatott rouen-i székesegyház zseniális sorozatát, de már valami egészen más, egy vadonatúj festészeti világlátás izgatja: a liliomokra koncentráló, voltaképp a valóságos tárgyi világtól szinte teljesen elszakadó képek lehetősége vonzza. Már nem érdekli a megvilágítás, a napszak látványformáló dinamikája – a számos virág, a zöld, szinte fenyegető növényalap és a mély víz sötétje maga világít a képein.
Hosszú bürokratikus veszekedések után végre elkészül a tó, benne a növényi csodákkal, és 1898-ban indul a második újrakezdés, a kísérletezés: meddig lehet absztrahálni a tárgyi világ kimetszett darabját, hogy festőileg izgalmas, vibráló hatást tudjon elérni. Ebből a sorozatból tizenkét vásznat állít ki, és hatalmas sikere lesz: mégsem halott az impresszionizmus, illetve akkor nem halott, ha jön egy Monet nevű öreg zseni, és mindent felborít.
A rouen-i sorozat és az íriszek szériája között történt valami. Monet radikális redukciónak vetette alá a „látványt”, nem akart a változó megvilágítás rögzítésével bajlódni, egyre szűkebbre vette a kiválasztott képtárgy látványhatárát – előbb a fákat, majd egyéb növényeket hagyott el –, hogy maradjon hely és folthatás a liliomoknak/íriszeknek, mert a csillogó, villódzó színes foltok dinamikája érdekelte. Ezért fordított hátat a rouen-i tapasztalatnak, pláne a Kert Sainte-Adresse-ben című tengerparti látkép szinte fotóval versengő tájvilágának.
Ekkor lép közbe – ha jól olvasom – Monet betegsége, szemének romlása. És a depresszió, amelyből szinte az utolsó pillanatban rángatja ki a Tigris. Monet újra nekifeszül a harmadik újrakezdésnek, de ez maga lesz a győzelem. Ehhez persze új, tágas műtermet tervez magának, ahol kiélheti a szenvedélyét, és minden korábbi művészi kötöttségen túllépve a látványpillanat és színdinamika redukciójára koncentrálhat. 1922-ig tizenkilenc festményt választ ki, és önző módon, az igaz, de ezt a gyűjteményt az államnak adományozza, egy későbbi Monet-múzeum számára.
A test gyengeségének legyőzése és a földműves-, paraszti munka együtt adják a keretet a korábbi festőiségtől való részbeni vagy talán teljes elszakadáshoz. Itt-ott egy kis japán híd vagy benyúló fűzfa még akad a sorozat képein, de aztán, ahogy haladunk előre az időben, egyre kevesebb tárgyi elem úszik be a színek autonóm játékába. A redukció egyre teljesebb, és a kék- sárga-sötétbarna virágfoltok egyre szuggesztívebben hatolnak be a néző belső látványvilágába.
Gyanítom, hogy ebben a hihetetlen erejű művészi fordulatban a romló látása is „segítette”: a folthatásokkal, kivehetetlen részletekkel dolgozó képek a „körülbelüli” vizuális élmény rögzítésére szolgáltak, s ezzel váltak forradalmian újjá a késői impresszionizmus történetében. Spätwerk – mondják a németek az öregkorban születő alkotásokra, kicsit lenézően, kicsit felmentően. Ha valakire, akkor Monet-ra nem igaz ez a legyintő jelző: ekkor készült óriási vásznain valóságos festői forradalmat láthatunk, nincs helye az öregkori teljesítményt „megbocsátó” interpretációnak.
Monet ezekben az években igazi festői revolúcióba fut bele. Némi egyszerűsítéssel azt mondanám, hogy szinte a tárgyiatlanságig feszíti az íriszek és vízbeli tükröződésük dialektikáját. A virágfoltok zöldben úszó ágyon villannak meg, s közben a tó a maga sötétkék áramlatdinamikájával szinte mozgatja az egész látványegyüttest. Itt szinte csak tárgyiatlan látvány dolgozik, hogy ne az absztrakció felé tett bátortalan lépésekről beszéljek. Lehet, hogy a háború alatti újrakezdést Clemenceau noszogatása indította el, ahogy azt Ross King elénk tárja, de hogy mi lett belőle, az csak Monet zsenialitásán (és betegségén) múlott.
Esztétikai problémákról írogatok itt, és Monet-nak a festészetben kivívott forradalmáról, miközben a háttérben és a festő életében fura dolgok történtek. Egyfelől anyagi nehézségekbe ütközött, másfelől a háború után az amerikai vevők elárasztották Givernyt, és óriási pénzeket ajánlottak a képeiért, különösen az államnak felajánlott liliomos sorozat darabjaiért. Monet azonban megmakacsolta magát, több millió dollárért sem adta el a képeit, pedig már a nagy műteremben sem fértek el a festmények – gondolj bele, a sorozat 580 négyzetméternyi vászonból állt… Ugyanakkor a francia közvélemény elfordult mind az impresszionizmustól, mind Monet-tól: „rendet akartak” az impresszionizmus „rendetlenségével szemben”. Vagyis hazai, nagypénzű vásárlóra nem számíthatott. De Monet-nak ekkor is az járt a fejében, hogy ha egyszer az államnak ígérte a Grande Décoration-t (ahogy a liliomos sorozatot nevezték akkoriban), akkor ragaszkodnia kell ahhoz, hogy a képek ne kerüljenek külföldi tulajdonba.
Furán alakult körülötte a műtárgypiac: az amcsi újgazdag milliomosoknak volt pénzük és volt ízlésük, olyannyira, hogy külön múzeumot is építettek volna, ha megkapják a liliomos sorozat pár tucatnyi darabját; a franciák viszont húzták az időt, kelletlenül álltak az „avult” mester művei mellé, amit persze Monet is érzett. (Pláne hogy Clemenceau 1919-ben lemondott, vagyis nem tudott már befolyást gyakorolni az állami képvásárlásra…) Mellékesen az amerikaiak lelkesedése Monet művészetéért – amin e cikk írása elején úgy csodálkoztam – százötven éve tart, máig hűségesek maradtak a választott európai nagyságukhoz.
Végül mégiscsak megoldódott a kínos helyzet. Ahogy Ross King írja, Paul Léon személyében új főfelügyelője lett a művészeti ügyeknek, aki azonnal tárgyalni kezdett Monet-val. Eredmény: tizenkét kép kerül állami kiállítóterembe – ez lesz az Hôtel Biron, ahol addig Rodin mutathatta be a műveit. Monet kikötötte, hogy az új kiállítótermet az általa kiválasztott építész dolgozza át, és csak akkor mehetnek a képek, ha mindent rendben talál. Nem részletezem: a történet hepienddel fejeződik be. A húszas években a francia állam két ovális termet hozott létre a párizsi Orangerie Múzeumban, ahol a vízililiomok legszebb darabjai kaptak helyet.
Fura helyzet alakult ki a Nagy Háború végére. A győztes franciák, legalábbis az ún. „közvélemény” révén, megtagadták avantgarde mozgalmaikat, ahogy idéztem, „rendet akartak” a dada, a Fauves és a többi izmus után, vagyis visszasüppedtek valaminő konzervatív, polgári szellemi közegbe. Ross könyvéből értettem meg, hogy a háború után miért Németország, vagy tágabban fogalmazva: az északi félteke lett Európa vezető művészeti nagyhatalma, miért ott alakult ki az expresszionizmus olyan festőóriásokkal, mint George Grosz, Ernst Kirchner, Otto Dix vagy Edvard Munch, akit az osztrák zsenivel, Egon Schielével együtt ugyancsak e kultúrkör elitcsapatához számítok. És még ha az irodalmat is ideveszem: a Mann testvéreket, Hermann Hessét, Alfred Döblint és a Brecht–Kurt Weill párost, akkor a németek valóban kulturális nagyhatalommá váltak. Háborút vesztettek, a művészetekben viszont nyertek – a sors néha nem tudja, mit akar…
Igaz, ez a virágkor nem tartott sokáig, 1933-mal véget is ért: a nácik az „elfajzott művészet” címkéjével bélyegezték meg legjobbjaikat, tiltott művészet lett a képeikből, így az alkotásokkal a feketepiac gazdagodott. Okos műkereskedők ugyanis felvásárolták a tiltólistától rettegő művészek alkotásait, és mindmáig tart az illegális üzletelés e művekkel. Legutóbb, 2012-ben Cornelius Gurlitt műkereskedő müncheni lakásának falai mögött talált a vámhatóság ezernégyszáz (!) vásznat. Feltételezhető, hogy Gurlitt azon művészektől vásárolta fel a műkincseket, akik a náci tisztogatás elől akarták menekíteni a képeiket.
Mindegy, a lényeg: a húszas évekre megváltozott a felállás. Párizs részben elvesztette azt a szerepét, hogy vezető művészeti centrum legyen, a megvert németek viszont legalább tíz évre Európa képzőművészeti (irodalmi és zenei) központjává léptek elő.
Ross King jól választott, csodás főművet járt körül, a többszöri nekifutást, a test legyőzését. Igaz, filológusi precizitása olykor az idegeimre ment (pl. felkutatta, hogy milyen ruhája volt a pincérnek azon a vacsorán, amikor az állami megbízott jött fixálni a képek átvételét). Semmi baj: felfedezésértékű monográfiája terra incognitára csábítja az olvasót.

Ross King: Dühödt ámulat – Claude Monet és a Vízililiomok. Fordította: Makovecz Benjamin. Budapest, 2017, Park Könyvkiadó. 458 oldal, 4990 forint.

Kép forrása: https://sweetphk.files.wordpress.com/2013/09/lily-2.jpg?w=610&h=453

Feleségek luxuskivitelben

Miről álmodik a lány? – erre az égető kérdésre időtlen idők óta keresik a választ a szórakoztatóipar mesteremberei és kontárjai egyaránt. Helyesebben fogalmazva nem is keresik olyan nagyon. Hanem inkább csak ismételgetik vagy legfeljebb variálgatják a réges-régen formulázott választ, amely szerint a lányok-asszonyok az alábbiakra vágynak: egy darab királyfira hófehér paripán, de legalábbis gazdag férjre, aki tenyerén hordja a nőt, valamint gyémántokra (lásd még: Diamonds Are a Girl’s Best Friend), mesés kastélyra, szőrmebundákra, Gucci táskákra és Manolo Blahnik cipellőkre – nem feltétlenül ebben a sorrendben. A nők időközben szavazati joghoz jutottak, nemük jeles képviselői országokat kormányoznak, Nobel-díjakat vesznek át, vagy éppen jobbszéli konzervatív hírmagyarázónak állnak a FOX csatornán, de az említett lista érdemben mégsem változott. A szórakoztatóipar fáradságot nem ismerő robotosai, a közhelyek hétpróbásai ragaszkodnak a bevált recepthez, s így aztán – üvegplafon elleni küzdelem ide, „Ribanc séta” oda! – a legszélesebb közönség mindmáig ezzel a már-már antik modellel találkozik nap mint nap, ha kikapcsolódni vágyik.
Elnézve például és kiválólag a kereskedelmi televíziók műsorait, azokban rendszerint csupán a női jogoknak az az újdonsága hat igazán modernnek, hogy immár a nők is megsérthetik a jólneveltség összes, még így-úgy létező szabályát. Ettől eltekintve a közvetített női vágyak és ábrándok általánosságban olyan archaikusak, hogy az legfeljebb a közkeletű magyar nemzeti önkép históriai folytonosságához mérhető. (Ez utóbbiról, tán meglepő módon, gyakorta a sörreklámok adnak mostanában leltárértékű bizonyságot.)
Ebből, és csakis ebből a fent elővezetett szempontból érdemes szorosabb figyelmünkre a Viasat 3 csatornán nemrégiben megkezdett álreality, a Feleségek luxuskivitelben. Mert a műsor hétköznapi hazugságai, bántóan fals hangjai és ágaskodó talmiságai bizonyosan nem igényelnek komolyabb elemzést, mi több, jószerint tán szót sem érdemelnének. Azokról bőségesen elegendő e helyütt mindössze annyit leírnunk, hogy a műsor nagyjából az Éjjel-Nappal Budapest hitelességi szintjén idéz a nézők elé kisujjból szopott – vagy másként: à la Móricka típusú – élethelyzeteket és életkörülményeket: legyen szó akár a papírról felmondott „spontán” megszólalásokról, akár a luxusszintű habzsi-dőzsi vizuális érzékeltetéséről.
„Képzelj el egy életet” – hangzik el a kulcsmondat mindjárt a műsor reklámjaiban, hogy aztán adásról adásra megerősítést nyerjen az avítt vélelem arról, mi is kell a nőnek. Nos, pénz, kényeztetés, csillogás, valamint lábon kihordott, krónikus boltkór kell, vagyis egy szóval: glamour. Sekély a mélység tehát, és persze ahogy az ilyenkor szokás, a reality egyszerre azonosul testestől-lelkestől a felmutatott sablonléttel – és kínálja fel alsó szólamban mindennek, részben irigység-, részben lenézésalapú kritikáját. Ez utóbbi mozzanatot rendesen botorság lenne túlértékelnünk, s ebben az esetben is mindössze csak azért bír némi fontossággal, mivel itt még a műsor fonákja is olyan előítéletekre erősít rá, amelyeket nőpártinak nemigen lehetne nevezni. Így az úgynevezett „szőke nős” előítélet-csokor csakúgy megerősítést nyer, mint a „trófeafeleség” mintázata: szépészeti műtétektől az öltözékkiegészítő gyanánt funkcionáló ölebekig meg az „ezerrel pörgök és nevetek” önfeledt bornírtságáig. (Habár az is igaz, hogy a műsor több részt vevő hölgye valójában nem is feleség, Rubint Réka pedig a saját jogán sikeres vállalkozó asszonynak tekintetik – amit talán nem teljesen elrugaszkodott okoskodás a gúny kissé rafináltabb, ha tetszik, kódolt szintjének ítélnünk.)
Egyrészt kiábrándító lehet, másrészt éppenséggel árulkodó, sőt valósággal leleplező, hogy a műsorfolyam egy törökországi epizóddal és epizódban jut el saját sablonosságának valóságos apoteózisáig. Kiábrándító, mert igazi, pipiskedés nélküli luxus jószerint csak itt jelenik meg a műsorban, és leleplező, mert a török közeg és annak folytatólagos megtárgyalása az abszurditásig fölerősíti az álreality nő- és világképének anakronizmusát és átütő hamisságát.
Kezdjük azon, hogy a „luxusfeleségek” egyike, a korábban szépségkirálynőként és filmszínésznőként szerepeltetett Csősz Boglárka egy török milliárdos nagyvállalkozó hitvese. Így ő tényleg egy igazi palotában vendégelheti meg hozzá képest mezítlábas kollegináit. A házat szinte beborítja egy hatalmas török zászló, s a férjről szépséges neje büszkén meséli el, hogy hatalmas állami megrendelések kivitelezője, repterek és autópályák építtetője. Itt még nagyszámú személyzet is sürög a gondos háziasszonyként kommandírozó vendéglátó szavait lesve: szolgák, mondja róluk rögvest az egyik szőkeség, hogy aztán ebből mindjárt egy kis álérzékenységi-empatikus kitérő támadhasson.
„Törökországban nagyon sok nő hord gyémántot” – állítja a félig már török honos milliárdosfeleség, és a kellően naiv magyar néző akár már kezdheti is irigyelni az odavalósi hölgyeket. Törökfürdő és törökméz, valódi szőrmebundák és hamis briliánsok, a Boszporusz mint szelfiháttér, no és Gucci termékek mértéken felül: ezt kínálja a török paradicsom (mármint természetesen nem a padlizsán, hanem az édenszerűség) a kellően szerencsés nőknek.
Arra, hogy a török világ a női kiteljesedés látványos, sőt szemet gyönyörködtető terepének tetszik az isztambuli kiszálláson lévő luxusfeleségek számára, a Szultána című szappanopera-sorozatra, illetve az ennek nyomán elképzelt históriai szultánákra való többszöri nyílt utalás adhat bizonyságot. Tényleg, mi is tűnhetne csábítóbb mintának egy ambiciózus mai nő szemében, mint a férfiakat behálózó és leigázó, a hárem rejtekéből egy egész birodalmat kormányzó szultáni feleségek példája?
Már persze ahogyan azt egy szappanoperából elképzelhetni! Vagyis sok csecsebecsével, rikító színekkel, statiszták tömegével, jól-rosszul felmondott szövegekkel – és épp nem utolsósorban: intrikával. Merthogy a luxusfeleségek természetesen az archaikus nőképzetek talán legkártékonyabb főelemét is készségszinten hozzák: a viszály és az intrika – realityben oly nélkülözhetetlen – dinamikája ebben a műsorban a „nők kikészítik egymást” vásott előítéletét járatja csúcsra, hatalmas fordulatszámon. „Nem kell attól félned, hogy hátba szúrlak, szemből jövök, édesem” – mondja az egyik főszereplő rögtön a bemutatkozó, minden adásban elismételt szlogenjében, és utóbb aztán annyiban tényleg a szavának áll, hogy szemből is jön. Öt-hat nő (merthogy Rubint Réka gyakran igazoltan hiányzik közülük) nem képes, mégoly rövid időre sem, békén meglenni egymással: ezt közvetíti a nézőknek a valóságshow, ahol hátból, szemből és mandinerből (vagyis „csak” a kamerának, mintegy félre kiszólva) egyaránt sűrűn röpködnek a nyilak, hogy szinte vágni lehetne a levegőben a szeretetet és a női szolidaritást.
A Feleségek luxuskivitelben létrehozóinak, nevesített közreműködői csapatának nagyjából a fele (így többek közt a műsor kreatív producere, felelős szerkesztője és vezető operatőre is) nő, akárha megvalósulni látnánk a totális egyenjogúságot a médiában. Éppen csak a bemutatott produktum mond mindenestől ellent mindannak, ami egy idejétmúlt és mélyen kártékony nőkép meghaladását célozná.
Nem kétséges, a Feleségek luxuskivitelben inkább a női közönség figyelmére számít, amikor gondosan eléjük göngyölíti a legkönnyebben kézre eső, agyonhasznált vagy éppenséggel megkövesedett előítéleteket és bulvárközhelyeket. Eddig még egyetlen tévécsatorna sem bukott bele abba, hogy túlságosan lebecsülte a közönségét – hangzik a szakma egyik alaptézise és önbizalom-erősítő nagy mantrája. Alighanem ennek a műsornak is gyűl a közönsége, sőt tábora ezekben a hetekben. Nők is szép számmal akadnak majd közöttük. Ők aztán készséggel el fognak képzelni egy életet: önmaguknak, a lányaiknak, az unokáiknak.

Kép forrása: https://www.viasat3.hu