Csintalan Sándor
A politika kétségkívül komoly, olykor egyenesen vérre menő dolog, ám a politikai élet – dacára ennek, vagy tán éppen ezért – mégsem nélkülözheti a szórakoztató, a komikus, sőt még az egyenesen nevetséges figurákat sem. A magyar politikatörténet Beöthy Algernontól Torgyán Józsefig vagy Göndöcs Benedektől Dobi Istvánig szép számmal kínál ilyen alakokat, s már e pár elegyes név említése igazolhatja egyszersmind azt a tényt is, hogy a komikum átütő jelenléte nem jár együtt okvetlenül a megnyugtató veszélytelenség állapotával.
Alapvetően humortalan, méghozzá kínosan és tragikusan humortalan korunkban a politikai mulattatók egyik legérdekesebbike feltétlenül Csintalan Sándor. Igaz, az ő személye egy másfajta, bár rokon jellegű, történelmi névsorhoz is hozzákapcsolható: a politikai szélkakasok még több tételből álló listájához. Csintalan ugyanis valóban minden volt már, éppen csak akasztott ember nem: volt már az MSZMP, az MSZDP, az MSZP és a Fidesz tagja, a szocialisták egykori ügyvezető alelnöke és a néhai Lánchíd Rádió műsorvezetője, aki legutóbb azzal a bejelentésével szerzett roppant csekély meglepetést a közvélemény számára, hogy fölfedezte magában a Jobbik-szavazót.
Csintalan Sándor persze ma már hivatalosan nem politikus, hanem tévés: e cikk megírásának napjaiban épp a viharos sebességgel átrendeződő-leépülő Simicska-sajtóbirodalom egyik legismertebb arca. Aki már ott szolgált a Hír TV hőskorában is, a nagy fordulat pillanatában is együtt tudott mozdulni munkáltatójával. Ez a – piknikus testalkatára rácáfoló – rugalmasság akár már önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy Csintalan nélkülözhetetlen munkatárssá és egyúttal emblematikus alakká váljon e csatornánál, ám igen súlyosan tévednénk, ha az elvtelenséget azonosítanánk a műsorvezető és megmondóember legfontosabb képernyős és képernyőn kívüli erényeivel.
Ül a stúdióban Csintalan Sándor, legtöbbször egymagában, és a betelefonálókkal cseveg. A műsor címe változó és voltaképpen közömbös (hacsak a legutóbbi, erősen önironikus 180 fokon nem akarunk futtában mosolyogni egy széleset), viszont a tartalom lenyűgözően állandó. Jó estét, magyarok! – rikkantja el fesztelen beköszönését a műsorvezető, hogy aztán egymás után, szinte megszakítatlan sorban kiossza, sőt olykor egyenesen lecsessze betelefonálóit. Fényévnyi távolságban Bolgár úr finom modorától, s szintúgy messze Somos András hosszútűrő közönyétől, Csintalan láthatóan jól érzi magát a kamerák előtt – és ami ennél sokkal fontosabb: legalább ilyen látványosan nem bízik az „utca emberének” bölcsességében meg a mindenre oly könnyen megoldást találó „józan paraszti észben”. Függetlenül az éppen aktuális politikai rokon- és ellenszenveitől – vagy helyesebb tán így fogalmazni, kötöttségeitől és tétjeitől –, valósággal sugározza magából a szkepszist.
Az élet másmilyen – fogalmazta meg hajdanán az örök igazságot a pesti ügetőn Kellér Andor, és úgy tűnik, minden szájtépés közepette, ezt Csintalan is tudja és megéli. Körkörös cinizmus és körkörös megvetés jellemzi immár hosszú évek óta képernyős működését, és ez leginkább azokban a pillanatokban válik szembeötlővé, amikor egy-egy betelefonáló hízelgő szándékkal elzengené a műsorvezető dicséretét. „Én annak idején is, amikor másképp gondolkodott, azt mondtam, hogy le a kalappal” – mondja például egyikük, és a merőben kétes bókot nyugtázó Csintalan arcán nemcsak az elégedettség, valamint a szándékolatlan célzás elértése látszik, de valami olyasforma alapérzület is, melyet megbocsáthatatlan bárdolatlansággal, ám amúgy magyarán így lehetne körülírni: leszarom.
Más ez, mint Havas Henrik tanár úr túljátszott önelégültsége és fillérekből kigazdálkodott intellektuális fölénye, csakis neveletlenségében hiteles arroganciája. Csintalan nem akar imponálni, sem ismereteket terjeszteni vagy népnevelőt játszani: ő pénzt keresni jár a tévébe. Félő, hogy e cinizmus körülírásakor szégyenszemre magunk is a cinizmus látszatába keveredünk, ezért sietve szögezzük le, voltaképp mit is vélünk üdítőnek e létezésmódban. Mármint túl azon, hogy ezt a kiegyensúlyozott, pocakból és kettős tokából nyomott lenézést sajnálatos, de jellemző módon már a „valamilyenség” ismertetőjegye is megemeli: napjaink televíziózásában az ilyesmi már emelt szintként értékelendő. Csintalan ugyanis, akarva-akaratlanul, valami fontosat közvetít a nézőknek, újra csak túl az aktuális politikai üzenetek kötelességtudó továbbításán. Egy velejéig hamis közegben, ahol a „mindenki véleménye számít” mantráját szentírásként szokás körbetisztelni, nem árt az őszinte szó és a még őszintébb arckifejezés. Ann mert Csintalan, rácáfolva gyakori savanyú modorára, mindezt alapvetően kedélyesen és mintegy önszorgalomból végzi el.
Savanyúságot említettünk, ám a csintalani alapmódusz döntően mégis a kedély, a bohócszerep és a megélhetési üzemmód derűs felvállalása. Ez még nyilvánvalóbbá válik olyankor, midőn Csintalan a Szabadfogás című közéleti iszapbirkózás matadorai között tűnik fel. Kár volna túl sok szót vesztegetnünk a Hír TV e műsorára, amely a malomalji bölcselkedést és a blöffértelmiségi hőzöngést tekinti a legbiztosabb időkitöltőnek, s ahol az egymás szavába belekiabáló férfiemberek a világ összes létező problémájára tudják a megoldást, leszámítva az elemi udvariasság és higiénia körül kimutatható gondokat. Csintalan itt, szemben a legtöbbek által fáradhatatlanul és szünet nélkül gyakorolt önfelmutatás aktusával, rendszerint derült nyugalommal beéri azzal, hogy időnként beszúrjon egy-egy evidenciát, vagy épp fölcsattanjon: „Tessék olvasni!” S miközben ettől a „szellemi” pankráció heti parádéja nem szűnik agyzsibbasztó program gyanánt figurálni, legalább pillanatokra felvillan a helyzet fonák komikuma, amelyet, lám, legalább a résztvevők egyike hozzánk hasonlóan észlel.
Persze azért ne essünk át a ló túlsó oldalára (vagy épp a ló hasa alatt), azt tódítván, hogy Csintalan Sándor akár a jelenkori televíziózás valamely szegmensében professzionális csúcsteljesítményekre volna képes. A képernyős rutin meglétén és a jellegzetes svádán túl ugyanis kevés forma szerinti tévés adottságot tudnánk vele kapcsolatban elősorolni. Bizony, még a fentebb méltatott szkepszis is könnyen átcsúszik a szimpla unottság regiszterébe, amelybe azután már vajmi nehéz belelátni azt a különös, világrendet közvetítő üzenetet, melyről az imént szóltunk. Mert van, hogy az unalom egyszerűen csak unalom.
De amikor Csintalan unottságát átszínezi a másokra, országos politikusokra vagy egyszerű betelefonálókra méltán kimért, csöndesen derűs szkepszis, sőt a kedélyes megvetés, olyankor egy valóságos magyar történelmi típus képviselőjének tetszik a korpulens televíziós. No nem magát Mikszáth Kálmánt vagy Móricz Zsigmondot juttatja az eszünkbe, de olyan alakokat, akik szép számmal előfordulnak e két zseni írásaiban, aminthogy hasonló bő számban előfordultak Mikszáth, majd Móricz környezetében is. A réges-rég dezilluzionált kis- és nagyokosokat idézi elénk Csintalan Sándor, a praktikus mindentudókat, a komótosan emésztgető hétköznapi bölcseket, akik jól tudják, hogy miképpen is működik a világ. Mármint mifelénk, ahol még a szokottnál is jobban elkél a vastag bőr, a gyenge orr meg az erős gyomor.
