Nem azt mondom, hogy most már tilos bármihez hozzábiggyeszteni a 2.0 kiegészítést – de, azt mondom. Aki nem érzi, hogy ez nem cím, csak további elcsépelés, az ne fogjon könnyelműen a húrok pengetésihez. Vagy ne olyan húrokat pengessen, mint a Rozsdatemető.

Rosszul indulunk, attól tartok, és ennél már csak az a rosszabb, ahová érkezünk. Kapunk egy kétfelvonásos darabot, amelyben sehogy sem akar illeszkedni a szünet előtti és utáni rész, rá lehet fogni a második felvonásra, hogy „Tasnádi István továbbírta Fejes Endre művét”, csak hát nem írta tovább. Nem tudom, hogy egyáltalán tovább lehetett volna-e írni, talán rájövök, mire véget ér ez a cikk, de az, amit adnak, nem a folytatás. Akkor sem az, ha véletlen névazonosságok állnak fenn, van Hábetler János, ifjabb Hábetler János, továbbá Gizike meg Hajnalka ebben a darabban is. Nem azok az életek mennek tovább, amelyek elkezdődtek, nem azok szülnek, akiket pofoztak az első részben, és nem az az ifjabb Hábetler szabadul ki, akit bebörtönöztek. Ez önmagában még nem volna se jó, se rossz, a Tasnádi-darab is élvezhető lehet, vannak benne, főleg eleinte, egészen jó poénok, csak ezek más poénok, harsányabbak, más világ, laposabb és közhelyesebb, más élet, nyilván azért is más, mert ismerősebb. Kóválygunk a rendszerváltás, devizahitelek, tévészékház és Túró Rudi vidékén, az élet a Blikk és Bors cikkei körül zajlik. Ha ez kritika a világgal szemben, jogos kritika. De nem Fejes Endre fogalmazta meg. Ő úgy kritizált, hogy letette a tollat, mert nem volt mondanivalója arról, ami körülvette. Nem lehet (azt hiszem, nem lehet) egy könnyed mozdulattal beülni az ő íróasztalának a székébe, és azt mondani, hogy ha mondott volna valamit, akkor ezt mondta volna. Nem mondta. És Tasnádi István darabjának szereplőin irtózatosan nagy ruháknak bizonyulnak a nevek. Nem azok vagytok, akiknek játsszátok magatokat.

Kézenfekvőnek látszik a megoldás, hogy tessék fogni egy szabóollót, és egyetlen mozdulattal le kell nyesni az egész második felvonást, elnézést kérünk, ez nincs is, nincs itt, majd valamikor előadjuk a Kamrában, ha valaki erre kíváncsi.

De akkor mi a darab? Miért nézzük a Rozsdatemetőt, ezek szerint az egypontnullás változatot 2019 márciusában?

Az egyik lehetséges ok, hogy vannak benne szerepek. Van benne egy Pék Mária, ami ajándék minden színháznak, amely mákos hajú színésznőket alkalmaz. Nekik általában nem írnak szerepet, leszámítva Örkényt, és most föl lett fedezve egy Örkény-kortárs, és egy Orbánnéhoz hasonlóan nagy nő, akin minden látszik elsőre, csak az nem, hogy nagy nő. Minden erőmmel azon vagyok, hogy elhiggyem Szirtes Áginak, hogy ő a nagy nő, nem sikerül egészen, de az az érzésem, ez valami személyes szerencsétlenkedés. Valahogy ezt az ordibálós színművészetet érzékelem csak, és nem az erőt az ordibálásban, bár el tudom képzelni, hogy másnak meg elég ennyi is. Kicsit ott lett felejtve rendezőileg a szereplő, és nem tudom, miért. Mert ebben most ennyi van, vagy hogy jövök én ahhoz (mondja Máté Gábor), hogy egy Szirtes Áginak magyarázzak a belső erőkről és a hamu alatti parázsról. Nem látok bele az alkotói fejekbe, megpróbálom hát nézőként elvégezni a hiányzó munkát, úgy segíteni magamon. Nem az, amit látni szeretnék, de kis jóindulattal meg egy sörrel elmegy.

Bezerédi Zoltán közelebb van a célhoz, úgy értem, hogy ő nem színészkedik, csak egy kicsit mellélő. Túl kicsi és túl buta, amire lehet mondani, hogy egy idősebb Hábetler nem lehet elég buta, ő a legbutább az egész VIII. kerületben, csak nem jó, ha ez nagyon hamar kiderül róla. Nem jó, ha ez a butaság már a feledik percben is túlságosan nyilvánvaló. Nem jó, ha ez a fő és egyetlen tulajdonság, és mellékessé válik a butasággal együtt járó szilárdság. Buta, de nem mint a föld, hanem mint a kockakő. Elhatározza, hogy ha túléli az olasz géppuskasorozatot, akkor tisztességes emberré válik, és túléli. És tisztességes. Szánalmasan és ostobán tisztességes, de ez már Fejes Endre eszméje. Van itt, kérem, egy egész társadalmi osztály, övé a hatalom, állítólag, aztán másra sem telik tőle, mint ártatlanságra. Káin-ártatlanságra vagy Ábel-ártatlanságra, ölnek, vagy őket ölik meg, és ez majdnem mindegy, mert mindenképpen ők az áldozatok.

Hiszen épp ez az, ami miatt folytathatatlannak tűnik a Rozsdatemető. Hová lett a munkásosztály? Hová az ártatlanság?

Legalább azt tudom, miért érdemes nézni ma a darabot. Mert az elmúlt harminc évről nem lehet olyan történetet írni, amelyben ártatlanok is szerepelnek. Ahhoz vissza kell botorkálni a hatvanas évekig.

Persze, tudom, már a darab szó is kétséges, hiszen rengeteg olyan fontos elem van a Rozsdatemetőben, amit nem lehet színre vinni. Például az ifjabb Hábetler János szeme. Ami viszonylag tisztázatlan színű, sárgán villan a fontos pillanatokban, pedig egyébként kék. Vagy zöld. Mindenesetre alapállapotában nem sárga, csak színváltós. Vagy itt van a regény szerkezete, ami színpadra átmenthetetlen. Megtudjuk, mi a rozsdatemető, megtudjuk, miért fontos a helyszín számunkra. Mert Hábetler János itt vert agyon egy segédmunkást. Nem tudjuk, kit vert agyon, és miért, de ha tudni akarjuk, akkor vissza kell mennünk ötven évet az időben, és talán megértjük.

Mindez színpadon valószínűleg nem állna meg. Egyszerűen el kell kezdeni az egészet elölről, és eljutni az ütésig. Ha valaki nagy, történelmi tablót szeretne, két világháborúval, bevonuló németekkel, érkező felszabadítókkal, fehér lóval és duruzsoló tankokkal, az, sajnos, rossz helyen jár. Épp az a lényeg, hogy nincs rálátásunk, nem érzékeljük a folyamatokat, csak élünk a Hábetlerekkel, egyik napról a másikra. Élünk és meghalunk, házasodunk, és gyerekeink lesznek, és Pék Mária minden ünnepi alkalomra halat ránt és túrós csuszát készít. A baj az, hogy színházi értelemben mégis valahogy tablósodunk, sok a szereplő, sok a két óra egy felvonásra. Úgy nem tabló, hogy tabló, vagy úgy tabló, hogy nem tabló, és jönnek ezek az illetlen érzetek, hogy Fullajtár Andreát úgy, ahogy van, ki lehetne felejteni a darabból. Ő sem érzi valami jól magát, folyton kabinetalakítja a részeget, nem jó látni.

Másfelől meg tablótlanul mi vagyunk az ifjabb Hábetler. Annyit már látunk, hogy el van rontva az egész, meg hogy apuka buta, anyuka pedig ottfelejti Reich Julit a csillagos házban, gyerekestül. A mi gyerekünkkel. Felejti, na persze. Annyit tudunk, hogy egyszer ez ellen tenni kell valamit. Hogy mi a valami, arra soha nem jövünk rá. Egy ütésre futja, egy halottra. Mehetünk a börtönbe.

Ezzel meg lehet békülni. Mármint a mi képviselőnkkel, ifjabb Hábetlerrel, meg az ifjabb Hábetlert képviselő Vizi Dáviddal. Mulya is, meg félelmetes is, erős, mint a marha, és keresi, hol van a szekér, ami elé befoghatná magát. De hát éppen ez a baj. Nincs szekér, nincs cél, nincs út, csak ez leprás élet. Amíg el nem múlik.

Fejes Endre – Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0, Katona József Színház. Rendezte: Máté Gábor.

Kép forrása: port.hu

Kárász Róbert

Ha jobban belegondolunk, egészen elszomorító, hogy az elmúlt évtizedek során mi mindennek nem sikerült iskolát teremteni a magyar televíziózásban. Ígéretes vagy legalábbis rokonszenves kísérletek után így nem tudott meghonosodni nálunk a valódi képernyős oknyomozás, a személyesség jegyét magán viselő, de mégis tartott hangú kommentár, valamint a bizalmasan tájékozott, ám mégsem belterjes vagy gejl hangvételű művészinterjú zsánere. No és persze ilyesformán nem tudott meggyökeresedni ezen a tájékon úgy istenigazából a vígjátéksorozat meg a krimiszéria műfaja sem. Ehhez képest néhány, emezeknél jóval kevésbé üdvös jelenségnek valósággal lakályos otthonává lett a hazai televíziózás. Ez történt például a legelsőként a Tanár Úr, vagyis Havas Henrik által a képernyőn megjelenített nagyképűen bunkó férfiarrogancia riporteri attitűdjével is, amely mára immár minimum a harmadik tévés generációban lel újabb és újabb önérzetes képviselőkre. Ám ha mégannyira gazdag is a fölhozatal e roppant tenyérbemászó típusból (Hajdú Pétertől Berki Krisztiánig és tovább), a horda reprezentánsának azért mégiscsak Kárász Róbertet tekinthetjük, alkalmasint szemernyi kétség nélkül.

A tévés, aki „az ATV-ben, illetve korábban a TV2-ben nyújtott magas színvonalú szerkesztői, műsorvezetői munkájáért” az idén Csengery Antal-díjat vehetett át Tarlós Istvántól, sokfelé megfordult már eddigi pályafutása során, azonban a létezésére a szélesebb közvélemény alighanem a Mokkában csodálkozhatott rá először. Ott tűnhetett fel legelső ízben a kétely árnyékát sem ismerő bájgúnári magabiztosság meg az önfeledt szexizmus, mely ellenszenves személyiségjegyek így, párban Kárász Róbert képernyős működésének leglényegét, hogy ne mondjuk, kvintesszenciáját alkotják. Számos emlékezetes TV2-s reggeli pillanat idézhető fel szilárd vélelmünk igazolására. Mondjuk, amikor kolléganői, azaz főleg Demcsák Zsuzsa és Tatár Csilla testére vonatkozóan tett ilyen-olyan, hol nyálcsorgató, hol pedig szellemesen csipkelődőnek szánt megjegyzéseket. „Önök ezt nem láthatják, de nagyon jó teste van” – mondta egy ízben Demcsákról, míg Tatár Csillát legalább egyszer le is tapizta élő adásban, miközben éppen azt fejtegette, hogy műsorvezető társa túlságosan széles csípőben.

A Tatár Csillával való „évődés” idővel aztán túlhaladt a kedélyes férfibunkóság pállott szagú regiszterén, különösen miután Tatár megkezdte felmondási idejét a TV2-n. A beszólogatások immár a csatornahűség deklarálását is szolgálhatták, még ha élő adásban olyan magánjellegű irányt vettek is, mint amilyen a távozóban lévő kollegina állítólagos új szerelmének felemlegetése volt. „Várom, hogy soha többet ne dolgozzak veled” – fakadt ki az egyik ilyen pillanatban az amúgy fegyelmezetten mosolygó Tatár, aligha csak az utolsó napok kóstolgatásaira reagálva. A szexizmus és a csatorna(tulajdonos) iránti lojalitás mindazonáltal pozitívnak szánt megjegyzésekre is könnyen ragadták ekkortájt Kárászt, hiszen a 2015-ös szépségkirálynő-választás táján a tévés egyenesen megbírálta a kompetíciót vezérlő Vajna Tímeát – amiért nem indult ő maga is ezen a nemes versengésen!

Idézzünk azonban néhány olyan esetet is ezekből az évekből, amikor a műsorvezetői bunkóság férfiakat talált meg. Például amikor annyi ordas magánéleti megjegyzés bajnoka nettó félreértésből, illetve személyes érintettsége okán váratlanul magára vette Moldova György egyik megjegyzését az első feleségek fiatalabbakra cserélésének gyakorlatáról. A dühösködő felháborodásra („az én magánéletemnek mi köze ehhez”) Moldova őszinte és jogos csodálkozással jegyezhette meg: „De hát ki beszélt önről?” Vagy amikor szigorúbb fegyelmezést követelt az óvodákban egy olyan téma kapcsán, amelynek felcíme ez volt: „Meg lehet kötözni a gyereket?” „Maga meg egy picit gondolkozzon, Keszei úr” – vágott közbe e beszélgetés során, amikor szakértő interjúalanya botor módon a szeretetteljes, elfogadó környezet fontosságát merészelte hangsúlyozni, s Kárász még azzal is megtoldotta az összes létező szakmai szabályt megsértő közbeszólását: „De ezt nem rosszindulatból mondom.”

Akár a csatornahűség fenti példáit, akár ez utóbbi bornírtságot vesszük, Kárásznak nyugdíjas állása lehetett volna a TV2-nél – 2016 tavaszán mégis távoznia kellett Andy Vajnáéktól. Hogy azután 2017 elején az ATV-nél kapott műsorvezetői szerződést, az még azzal együtt is meglepőnek tűnt a figyelmes szemlélő számára, hogy Németh Sándor csatornájának ellenzékiségét már akkor inkább csak közkeletű fikciónak, illetve megrögzött félreértésnek lehetett tartani. Kárász Róbert ugyanis még csak szimulálni sem képes a kormánykritikus beállítódást, és ez a tény lépten-nyomon közegidegenné és egyszersmind leleplezővé teszi ATV-s működését.

Új állomáshelyén Kárász mindmáig hol arról győzködi az ellenzéki képviselőket, hogy szó sincs kormánypárti médiatúlsúlyról, hol meg hitet tesz a kormány menekültügyi álláspontjának helyessége mellett. Számára a nemzeti konzultációs kérdések érdemiek, az oktatáspolitika pedig remekül teljesít, hiszen máskülönben nem jutott volna ki több mint száz magyar diák Oxfordba. Az utóbbi téma idén márciusi felvetésekor egyébként az óvodákban bevezetendő tornaórákról is mély értelmű felvetéseket vehetett észbe a Kárászt már amúgy is méltán óvodaügyi szakértőnek tekintő tévénéző: „Jó, hát azért óvodába nem kell építeni tornatermet, olyan picik azok a gyerekek, hogy ott a csoportokba[n] is tudnak táncolni. Táncolni… haha, tornázni!”

Persze nem minden a politika, és hogy egészen őszinték legyünk, Kárász képernyős jelenlétében témától függetlenül igazándiból amúgy is a stílus az, ami irritáló. Még ha a forma és a tartalom dialektikus egységét nem is feledhetjük. A havasi őstípusra jobbadán még jellemző önreflexivitás itt már csupán torzult nyomaiban lelhető fel: az öndédelgető témázgatás kóros túlburjánzásában. Vagyis a tévés minden pillanatban saját magánál és szerteágazó személyes élményeinél köt ki, méghozzá sokkal inkább előbb, mint utóbb. Ott van aztán az a nyers, sőt bárdolatlan, belülről alighanem felettébb tökösnek vélt sváda, amely sem mások vélelmezhető érzékenységére, sem udvariassági vagy pláne píszí formulákra nincs tekintettel. Ennek állandó kísérője, pontosabban egyszerre alapfeltétele és következménye a tévedhetetlenség hite, amely egyetlen kérdésben sem képes egyrészt-másrészt, vagyis nem abszolút ítéletet megfogalmazni.

(Hogy a tévében megjelenített stílus Kárász esetében mennyire önazonos, azt jól bizonyította a tejesdobozokon szerepeltetett csellengők esete. Tavaly nyáron ugyanis a Magyar Narancs kiderítette, hogy a tévés vezette kampányban olyan fiatalok fotói kerültek tejesdobozokra, akik valójában nem eltűnt személyek. Amikor e blamázsról saját csatornáján, védett közegben megszólaltatták, sokadik nekifutásra is csupán ilyen nyögvenyelősen és negatív formában sikerült „elnézést kérnie” a perceken át dühöngő Kárásznak: „Kedves Bálint és kedves… hogy hívják a másikat?… Kedves Bálint és kedves Márk, elnézést kérünk öntől, hogy mi jogkövető módon a Police.hu-n körözés alatt feltüntetett képei alapján – amelyiket felraktunk a tejesdobozra – utólagosan kiderült, hogy önök mégsem tűntek el, egyébként jogszerűen önök eltűntnek voltak nyilvánítva.”)

Mondjuk ki, mindezen fentebb taglalt ismertetőjegyek révén Kárász nagyon is naprakész jelenségnek tekinthető, akit ugyan nyilvánvalóan éktelen túlzás volna Donald Trumphoz mérni (elvégre a formátumkülönbségek még e kisszerű nemben is láttamozandók), a főbb stílusjegyek mégis azonosak: egy széltében sebesen terjedő férfiúi és közszereplői arroganciamodell stabil alapelemei. Piszlicsáré kivitelben ez a képlet persze inkább csak taszító, de azért ártalmatlannak még ebben a kárászi léptékben sem neveznénk.

Kép forrása: femina.hu

Bochkor és a #Bochkor

Saját, önálló tévéműsort az kaphat, aki kaphat saját, önálló tévéműsort. Ennél az elkendőzhetetlenül szimpla tautológiánál nemigen tudnánk árnyaltabb leírását adni annak a kiválasztási gyakorlatnak, amely a mai magyar televíziózásban műsorvezetői szerephez juttatja a szerencséseket. Annál részletesebben sorolhatnánk ellenben mindazokat a készségeket és adottságokat (ép artikulációs bázis, humorérzék, személyiség stb.), amelyek – a végeredményből visszakövetkeztetve – nem nélkülözhetetlen előfeltételei az ilyesféle, sokak által áhított megbízatásoknak.

Vegyük például Bochkor Gábort! Nos, őt időről időre s a megelőző tapasztalatoktól függetlenül újabb és újabb képernyős lehetőségek találják meg, pedig hát a televíziós múltjából olyan emlékezetes szégyenek és egyszersmind bukások kollektív emléke rémlik, mint amilyen a 2005 és 2006 fordulóján elindított, majd kínosan kiszenvedett TV2-s Buzera volt. A fénylő orcájú Bochkor ott is, akárcsak mindahány más műsorában és minőségében mindössze tán egyetlen „erényt” képes vitán felül fölmutatni, mégpedig azt, hogy hajlandó, sőt egyenesen hajlamos bárminő gátlás, jóérzés és önreflexió nélkül folyamatosan szövegelni. Hazánkban az ilyesmi a kereskedelmi rádiók reggeli műsorsávjának nélkülözhetetlen főeleme, és innen talán a tévesen vélelmezett műfaji rokonság, talán az ilyen-olyan összefonódások sora rendszerint a tévéműsorokba is átlendíti a képernyőn azután túlnyomórészt kevéssé meggyőzően muzsikáló szövegládákat.

Bochkor legújabban, immár épp rádió híján, az ATV-ben tartja főhadiszállását, amit akár papírforma szerinti fejleménynek is ítélhetünk, elvégre ez a csatorna jelenleg bulvárszanatóriumnak és celebelfekvő gyanánt egyaránt jól beillik. A stúdióközeg ugyan szegényesebb, a tapsoló-hahotázó-nyerítő statisztavatta működése pedig átlátszóbb, mint a két nagy csatornánál, de amíg nem jön jobb lehetőség, bizton ki lehet itt is bekkelni egy-két szezont.

„Bocsi! Még mindig jól nézel ki! Üdv, Ági [nevető arc]” – az animációs főcímben az autója volánjánál helyet foglaló Bochkor Gáborhoz elsőként ez a szöveges üzenet érkezik, mielőtt megkezdődne a #Bochkor soros vasárnap esti adása – jeléül annak, hogy a kettős kereszttel büszkélkedő műsor nemcsak időutazásra invitálja nézőit (vissza a hashtag fénykorába, 2010-be), de egyúttal kalandtúrára is, mélyen be a narcizmus dzsungelébe. „Szórakoztató beszélgetés az ország legjobb arcaival – ahol kiderül, ők hogyan látják a világot.” Ez a műsor promószövege, habár a produktum láttán hamar kiderülhet, hogy a „hogyan?” átütő zavarossága mellett fontosabbnak bizonyul a „honnan?” kérdése. Nos hát, intellektuális békaperspektívából.

A február 10-i adásban „az ország legjobb arcai” – vagyis Risztov Éva, Wossala Rozina, Dombóvári István (Dombi), Kabát Péter, valamint az ötvenes örökifjú Bochkor – a nyitó körcikizés elharapott vagy épp üresbe kifutó viháncos mondatait követően egy halálhír tárgyalásához láttak hozzá. Az egykori futballcsatár sliccén elhelyezett halálfejfityegő körbeviccelése után ugyanis Bochkor akaratlanul önreflexív látszatú, de valójában inkább csak suta átvezetése („kellemetlenül folyatom”) az idős besurranó tolvaj, vagyis Repülős Gizi elhalálozásának témájához kanyarította az ötök eszmesúrlódását. Tudhatott-e egy 92 éves tolvaj besurranni? – egy darabig e hangutánzó kifejezés szómagyarázata körül vonszolódott a beszélgetés, olyan időtlen szellemességek kicsengetésével, mint például: „Ha mást nem, a járókeret kopogását hallani.”

De mivel a folytatólagos viccelődés korántsem az egyedüli ambíciója e műsornak, így mindenki megkockáztatott valamiféle magvas gondolatmenetet is ebben a témában. A tárgyalt adás relatív legjobbja, vagyis a standupos Dombi ráadásul olyan komolyan vette ezt a feladatot, hogy a nemzetkarakterológia és a népisme amúgy is oly bizonytalan terepére átmerészkedve megeresztette a jelenkori magyar televíziózás egyik legbutább kijelentését. Tudom, erős a verseny, és érthető az olvasói kétkedés, tehát álljon itt a betűhív bizonyság: „…ha jogkövető állampolgárnak tartjuk magunkat, akkor elméletileg nem lehetne a szemünkbe’ kisebb bűn egy lopás, mint mondjuk egy Whiskys rablás… De valahogy mégis úgy vagyunk vele, hogy ha valaki csak lenyúlt valamit, az nem olyan, mint ha pénzt rabolt volna, fegyvert szegezve valakire.”

„Van a kleptomán, és van a tolvaj” – ez a leszögezésre érdemes tételmondat is a műsornak ebben a szegmensében hangzott el, ahogyan természetesen az is, miszerint Repülős Gizi sztárrá avatása „a média hibája” volt. Igaz, a „fejbe csapod, vagy autogramot kérsz tőle?” hipotetikus kérdésére, megnyugtató módon, mégiscsak az utóbbi opciót választották ezek a nagyszerű arcok.

A műsor általánosságban is majdnem annyira forszírozza a komoly témákat és az azok kapcsán nagy büszkén kivágott, végletesen közhelyes megállapításokat, mint amennyire erőlteti a laza látszatcsipkelődéseket. Az optimális edzés jobb, mint a túledzés, esik le például a húszfilléres Dzsudzsák Balázs (másként Dzsudzsi) új szerződése kapcsán, hogy kevéssel utóbb már egy ilyen elevenbe vágó kérdést kockáztasson meg a humortalanság első számú stúdióbeli képviselője, vagyis a műsorvezető: „A fociban van rasszizmus?” Majd aztán egy újabb ma született kíváncsiskodás: „A közönség hogyan fejezi ki a rasszizmusát?”

A forró aktualitások sorában szóba került még Liam Neeson vihart kavaróan buta nyilatkozata, amelynek kapcsán megtudhattuk, hogy a metoo-őrület óta Dombóvári nem ad az ilyen sajtóhisztikre, mely elővigyázatosság indokoltságát Wossala Rozina szavai is alátámasztották, hiszen őt meg a bulvársajtó alaptalanul vegetáriánusnak híresztelte… Bőven jutott idő Puskás Peti legújabb Instagram-posztjának körülmókázására is, amelynek kaotikusan vánszorgó, mindazonáltal viharos nyerítésrohamokkal kísért perceiben elhangzott a letöltendő börtönbüntetést érdemlő humusz-Hamasz, illetve humusz-posztumusz szóvicc is.

Az utolsó témával azután már szó szerint az emberi létezés nagy kérdésénél kötött ki a végső titkokat ernyedetlen buzgalommal kutató Bochkor Gábor. A saját szüleit a megkérdezése nélküli világra jötte miatt állítólag bíróság elé idéző mumbai férfiú apropóján ugyanis a műsorvezető mind a négy beszélgetőtársának nekiszegezte a kérdést: vajon a megszületést választaná-e, „ha te most bent lennél a zacsiban?” Bármilyen meglepő, mind a négyen az életet választották, és ilyeténképpen a február 10-i adás valósággal életigenlő hangulatban zárulhatott. Bár a műsor kettős keresztjét cipelő néző is ilyennyire csorbítatlanul megőrizhette volna az életkedvét a megelőző óra során!

Kép forrása: blikk.hu

Talán önöknek is feltűnt már, hogy a mai magyar televíziózásban szinte lehetetlenné vált racionálisan megbecsülni egy-egy műsor élettartamát. A nézői érdeklődéstől makacsul és szűziesen érintetlen köztévés sorozatok hipp-hopp a sokadik évaduknál járnak, már régen kiüresedett formátumok lankadatlanul ott virítanak a bulvártévék programjában, no és persze időről időre akadnak méltán elhantolt műsorok, melyeket valamilyen megfoghatatlan okból exhumálnak és új életre paskolnak az illetékesek. A magyarázatok természetesen változatosak és szerteágazók (s részben nyilván föltárhatatlanok), ám az egyik alapindok okvetlenül az ötlettelenség, a „győztes/vesztes csapaton ne változtass” kockázatkerülő elve. Egészen hasonlóan a bevezetett képernyős arcok örök káderkeringőjéhez, amely akár évtizedes, immár bízvást stabil ismertetőjegynek ítélhető, magas érdektelenségfaktor és állandó személyiségdeficit megléte esetén is újabb és újabb lehetőségekhez juttatja azt a boldog szerencsést, aki egyszer bekerült a tojásba. (Hogy ez a tény milyen abszurd anomáliákhoz vezethet, annak érzékeltetésére legyen elég Ábel Anita tavalyi rekordját megemlítenünk: a képernyő nikotex-Liptai Claudiája 2018-ban összesen 7, azaz hét különböző csatornán volt műsorkészítő és arc.)

A TV2-n nemrégiben újraindított Legyen Ön is milliomos! szinte már a lexikonillusztráció alaposságával mutatja meg az emlegetett ötlettelenség működését, méghozzá mind a műsor, mind a műsorvezető kiválasztásának szintjén. Az ezredfordulón az RTL Klub által megvásárolt és Vágó Istvánnal hazai útjára bocsátott vetélkedőnek kétségkívül volt egy igen erős bő fél évtizede, hála a játékmester széles körben elfogadott kvízprofesszori hitelének meg annak az újszerű elegynek, amely a műveltségi kérdéseket feszültségteli dramaturgiával vegyítette. 2007-re azonban félreismerhetetlenül kifáradt a formátum, korántsem függetlenül attól a trendtől, amely leértékelte és a „lexikális tudás” megbélyegző gyűjtőfogalma alá sorolta mindazt, amit korábban általános műveltség gyanánt volt szokás emlegetni. A kertévék természetesen e trend élbolyát alkották, ami a mondott vetélkedő működésében egyrészt a játék „felpörgetésével”, másrészt a kérdésekkel lefedett területek drasztikus átrendeződésével, harmadrészt Vágó leértékelődése révén vált érzékletessé. A kvízprofesszor azután 2008-ban kikerült a műsorvezetői forgószékből, előbb Fábry Sándor, majd Friderikusz Sándor számára átengedve azt, s a vetélkedő is el-eltűnt, hol hónapokra, hol meg évekre a képernyőről.

2013 tavaszán az RTL-csatornacsalád végleg ejtette a műsort, még ha korlátlanul ismételhető töltelék gyanánt számoltak is vele a mellékcsatornák programján. A formátum nem várt feltámadására azután több mint öt év elteltével a TV2-n került sor, immár a televíziós vetélkedők legújabb kori fejedelmének, Gundel Takács Gábornak a vezetésével.

A tévés személyiség, aki tavaly ilyenkor még az Áll az alku!, néhány hónapja pedig a mindössze pár hétig egzisztáló, viasatos KérdezŐ játékmestere volt, valósággal e zsáner Jolly Jokerének számít: nem minden alap nélkül, de azért nem is minden félreértés híján. A sportkommentátor, akire legelőször még a kilencvenes években, a Játék határok nélkül derűsen kajabáló hoppmestereként figyelt a tévés vetélkedők törzsközönsége, valóban megtestesített egyfajta új szellemet, illetve gyakorlatot ebben a közegben. A (műveltségi) vetélkedő, a televíziózás beteg embere ugyanis elsősorban az általa vezetett műsorokban támolygott oda a dráma és a kabaré kettős csapására. Ő kezdett soha véget nem érő telefonbeszélgetésekbe képzeletbeli bankigazgatókkal (Áll az alku) és nála zuhantak a mélybe a rossz választ adó játékosok (Maradj talpon!). No és persze a kötelezően előadandó vicces bemutatkozások, majd a jószerint szűnni nem akaró poénkodások is elsősorban általa nyertek polgárjogot a hazai tévés vetélkedőkben.

Gundel Takács mindezt imponálóan lendületes svádával és nem mellesleg szolid kiegyensúlyozottsággal vitte végbe, s ez a két erény okvetlenül fontos egy napi rendszerességűnek eltervezett műsor vezetője számára. Merthogy a Legyen Ön is milliomos! 2019 második napján ezzel az ambícióval indult újra: hétköznap esténként egy-egy bő órát kitöltve az oly drága műsoridőből. Szemre mintha semmi vagy szinte semmi sem változott volna a kora kétezres évekhez képest, mindössze a felkért telefonos segítők immár fotográfián is megszemlélhetőkké váltak. Picit alaposabban odafigyelve azonban kiábrándítóan nagy a változás a Vágó-korszakhoz képest, mondhatni, minden vonatkozásban.

Kezdjük a legkevésbé látványos, de máskülönben oly árulkodó mozzanattal: a kérdésszerkesztéssel. A vetélkedőben, ahol a célzatosság büszke felvállalásával immár az áfacsökkentés mértékére kérdeznek rá, teljes tudásterületek váltak passzévá. Így például három egymást követő adásban sem szerepelt történelmi tematikájú kérdés – leszámítva természetesen a sporttörténelmet, s majdnem ennyire háttérbe szorult az irodalom is. Annál több a magára a tévére vonatkozó kérdés, no és persze fokozott általánosságban a popkultúra képviselete. A hagyományos témakörök közül leginkább talán még a földrajz és a helyismeret őrizte meg korábbi pozícióját, hiszen ide sorolhatjuk az ilyesforma kérdéseket: „Hol csodálhatjuk meg a Párisi udvart?” (A „jelenleg sehol” nem szerepelt a válaszlehetőségek között.)

Habár a játék milliókat, fődíj gyanánt pedig nem kevesebb, mint 50 millió forintot ígér, egyelőre szembeötlően gyér a játékosfelhozatal is: számban és színvonalban egyaránt. Így aztán a bekerülésért versengő jelöltek székeiben jószerint egy teljes héten át ugyanazokat az aspiránsokat láthatjuk, s ez tagadhatatlanul kölcsönöz egyfajta kivárásos-kihalásos jelleget a műsornak. Azután amint a „big chance” közvetlen közelségébe jutnak a játékosok, érzékletessé válik a színvonalbeli esettség is, amit legegyszerűbben talán annak az egyetemi oktatónak a példájával tudnánk körvonalazni, aki az Arany János Őszikékjének lelőhelyére vonatkozó opciók közül a „naptárfüzet”-et választotta ki, közvetlenül a „kapcsos könyv” mellől.

Igaz, a játékosok potenciális teljesítményének alighanem jócskán megárthat az a folytonos mókakényszer, amelynek immár hosszú évek óta Gundel Takács Gábor a hazai vezérképviselője. Itt kérem mulatva és mulattatva lesz – mintha ezzel az elszánással dűlne neki mindannyiszor az aktuális kérdéssornak Gundel Takács, aki a magát abszurd drámák fordítójaként bemutató fiatalembernek például ezt a szellemes kérdést szegezte neki: „Az öregebbek már nem fordítanak abszurdot?” Viccel a bácsi, és ilyenkor a játékos természetesen rögvest veszi a lapot, hogy maga is elménckedjen egy sort. S jóllehet tudhatólag a mufurc alakok is igencsak bosszantóvá válhatnak a képernyőn, azért az ilyen muszáj-kabarettistáknál kevés hervasztóbbat lehet látni még a mai bulvártévés kínálatban is. Mindazonáltal a legrosszabbak mégiscsak azok, akik ezt a mókamesteri szerepet és maszkot már készen hozzák, tudván, hogy ez nagyobb és parancsolóbb elvárás ezen a tájékon, mint a széles körű tájékozottság.

Mi tagadás, saját személyében Gundel Takács is épp ezt az elvárást látszik megtestesíteni. Akár még a derűs antiintellektualitás nem túlságosan hízelgő látszatát is felvállalva, a műsorvezető mókázik és mórikál, inaszakadtáig. Nem minden önelégültség nélkül, s ami éppily szembeötlő: ezzel is váltig mellérendeltnek mutatva a vetélkedő olyannyira elbizonytalanodott státuszú műveltségi vonulatát. Ha ehhez egyszer-egyszer még némi tódított drámát és steril stúdiófeszültséget is sikerül majd megteremtenie, úgy alkalmasint tökéletesen be fogja tölteni a leszállított értékű tisztet, melyre szerződtették. Akkor akár még újabb éveket húzhat majd le a hétköznap esti főműsoridőben a Legyen Ön is milliomos! – vagy éppenséggel megszűnhet egy-két kurta hónap után. Merthogy a honi tévézésnek van egy olyan vonása, ami még a fentebb korholt ötlettelenségnél is erősebb, s ez a teljes következetlenség.

Kép forrása: www.hvg.hu

Amikor azt mondják a Kálmán-nap című előadásban, hogy holnapra méteres havat jósolnak, azt hiszem, hogy ez a nem klasszikus darabok előnye. A szöveg nincs kőbe vésve, egy kicsit bele lehet kavarni a pillanatot, mindez ma történik. Vagy tegnap. A méteres hó épp tegnapelőtt esett, és ki tudja, lehet, hogy holnapra újabb métert jósolnak, én nem figyelem annyira az időjárást, úgyis kiderül.

De a méteres hóról már Tarján Tamás is írt a bemutató körüli kritikájában, 2017 márciusában. Akkor ez állandó elem, szent szöveg. Hát mikor van az a Kálmán-nap? Megnéztem a naptárban: október 13. Akkor azért nem szokott havazni még a meg nem nevezett, de talán mégis inkább vidéki magyar városokban sem. Jelent akkor ez valamit? És hogy jelent, ha jelent? A darabra vonatkozóan, hogy ez itt most egy magyar Csehov, úgy tessék nézni, vagy a darab cselekményére vonatkozóan, valami olyasmit, amit Cseh Tamás és Másik János így énekelt: „Éppen most tél, szokásos évszak.”

Mondjuk, hogy Csehov. Van hozzá Olga is, meg Liza is, igaz, a többieket meg úgy hívják, hogy Kálmán, Levente és Ernő. Ennyi a szereplő, nem lesz könnyű. De már eleve nem könnyű, egy Sütő utcai lakásban vagyunk, még nem tudja az ember, hogy vendégségben vagy szeánszon, de talán inkább az előbbi. Kapucsengőt kell nyomni, a beavatottsághoz elég a jegy vagy a megfelelő név bemondása, aztán várni kell, könyveket nézni, a Látóhatár néhány száma a hetvenes évekből. Por mindenütt, nem fájdalmasan, csak amennyire a gondolkodó emberhez illik. Állunk talán harmincan, aztán kinyílik az ajtó, be lehet nyomulni a játéktérbe (vagy nézőtérre), de ott is ül már egy ember az íróasztal mögött. Nem játssza, hogy ott ül, tényleg ott van, a számítógépén néz valamit. Nem vesz részt az előadásban, csak mint néző van ott. Akkor az ő vendégei vagyunk? Ez valami szilveszteri buli, összejönnek, ismeretleneknek is kinyílik az ajtó, összejövünk, vagyunk, szétszéledünk?

Nem vagyunk, nem mi vagyunk, mi csak nézzük, hogy ők vannak. Ők viszont úgy vannak, ahogy mi. Úgy is kezdődik az előadás, hogy szinte fölszisszen rá az ember: megszólal egy mobiltelefon. Cseng és cseng, aztán fölveszi valaki. Ja, hogy ők már benne vannak a szerepben. Liza hívja Olgát, Liza beszél, Olga unja. Ott vagy még? Ott van, de unja. Nem figyel, pedig elég határozottan utalgat Liza arra, hogy be kellene jelenteni a kisfiát meg a férjét arra a környékre, a beiskolázás meg a körzet miatt. Jó, ha nem ért az utalásból, talán ért a szóból: hozzátok is be lehetne jelenteni? Nem tudom, Kálmán dönt, de szerintem nem probléma.

Egy kicsit bepánikolok. Ez lesz az előadás? Eseménytelen életünket hosszú és üres beszélgetésekkel fogják kifejezni? Kibírom, ha ki kell bírni, de minek? Ismerem már. Élem már. Még a trükköt is ismerem: nézőként mégis rálátunk, ha nem is a saját, de a szereplők életére. Úgy értem, mi már tudjuk, hogy Liza azért beszél ennyit, hátha leesik Olgának a tantusz, és amikor nem esik le, és meg kell kérdeznie, hogy na, hozzátok be lehet jelentkezni, akkor kicsit nevetünk. Okosabbak vagyunk nálatok, drámai szendék.

Voltaképpen egy dolgot kell még kicselezni, de az édes teher: az Olgát játszó Török-Illyés Orsolya túl szép. Ez nem a szép emberek története, hanem a miénk, átlagosan rondáké, akik ott ülünk, és nézzük őket. Közénk állhat a báj, elválaszthat minket egymástól, még akkor is, ha ez a szépség bele van komponálva a történetbe, Kálmán szenved tőle, mert kívánja a feleségét, aki nem kívánja őt viszont. Nincs szex, mondják ezt mindközönségesen, és tudjuk, hogy ennek nem szokott jó vége lenni, van egy-egy lekötetlen vegyérték vagy micsoda, amit a természet nem szeret.

Tudjuk is, ki hozza a bajt, emlegetik Ernőt, aki ezermester, megszerel és megbarkácsol mindent, megbízható, és Olga túlságosan is kedves vele. Ernő föl van vezetve, és már csenget is, közeledik, föl vagyunk készülve a csábítóra. A csábító helyett előbb egy szál virág érkezik, nem is tudom, mikor kaptam ennyire szép virágot, mondja Olga, jól van, jöjjön már az az Ernő, ez a Lady Chatterley szeretője, mindannyiunk közös ellensége.

Rendben, bevallom, hogy számítottam a poénra. Kicsit Woody Allen-es, csak tudnám, melyik filmben van, amikor Diane Keaton arról beszél, hogy micsoda szexuális függésben tartotta őt egy szuper férfi, és akkor összefutnak vele, kicsi, kopasz, kövér és idétlen. De hát erről beszéltél? Miért, neked nem vonzó? Számítottam a poénra, de nem számítottam Gelányi Imrére, aki úgy, ahogy van, fenomenális. Kicsi, kopott, bajuszos, ha nem látja senki, akkor előkapja a zsebéből a fésűt, és megigazítja a haját, ha még mindig nem látja senki, akkor suttyomban tölt a pálinkából, két pohárkával. Vegyes vagy birs, ez is egy kérdés, egy megválaszolatlan kérdés.

Jaj, azért nagyon röhögünk. Mint egy Woody Allen-filmen, és hát tudjuk, hogy az sokszor tényleg nincsen messze Csehovtól, csak jobbakat mondanak benne, úgy értem, viccesebbeket, de hát ilyenekké váltunk a Csehov óta eltelt időben: szívesen magunkra ismerünk, csak lehessen nevetni egy kicsit. Hát magunkra ismerünk most is, mi vagyunk odafent, vagy legalábbis valakinek a sorsával közös a sorsunk. Vagy csalunk, vagy minket csalnak, vagy ha egyik sem, akkor jön ez a tompaság, életközepinek mondjuk, mert azt reméljük, hogy ez még csak az élet közepe, még vár ránk negyven boldogtalan év, az is jobb, mint a halál. Nem azt mondjuk, hogy nem ezt érdemeltük, mert erre már készen van a válaszunk: mindenki azt kapja, amit megérdemel. Csak ez a finom kárpótlás marad, a ráismerés.

Persze, ez is rögtön visszavisz a darabba. Mi ráismerünk a magunk bánatára a szereplők bánatában, de ráismerünk a magunk vigaszára is a szereplők vigaszában. Hiszen Kálmán és Olga egyszer tud csak igazán nevetni a történetben, amikor a másik házaspár hirtelen nem tud viselkedni. Liza elmondja, hogy Levente festi a szakállát, ő ezt tagadja, szó szót követ, végül abban maradnak, hogy „szard össze magad ott, ahol vagy”. És ettől persze a másik pár nevet, elfojtaná, de nem tudja, nevetnek. Min is? Hogy nem ilyenek vagyunk. Vagy azon, hogy ilyenek vagyunk.

Mi is nevetünk. Csak azt nem tudom, hogy ilyenek vagyunk, vagy nem ilyenek.

Hajdu Szabolcs: Kálmán-nap – Látókép Ensemble. Rendezte: Hajdu Szabolcs. Szereplők: Földeáki Nóra, Török-Illyés Orsolya, Gelányi Imre, Hajdu Szabolcs, Szabó Domokos. KuglerArt Galéria, Budapest.

Kép forrása: szinhaz.org

A Bagi Nacsa Show

Kevés szomorúbb és vigasztalanabb jelensége van a magyar kulturális életnek, és egyszersmind a teljes hazai nyilvánosságnak, mint a rég megrekedt hajdani ígéretek, a már soha ki nem bontakozó féltehetségek rendíthetetlen jelenléte és megrögzött ajnározása. Színészek, rendezők, írók vagy éppenséggel politikusok egész sorát nevezhetnénk meg ennek bizonyságául, miközben elmerenghetnénk a feszélyező kérdésen: vajon ha tényleg olyan tehetséges nemzet vagyunk, mint hírlik, miért is találunk annyi féltalentumot és negyedkapacitást a spiccre kiugratva? Hogyan fér össze egymással a vélt bőség meg a nagyon is valós hiánygazdálkodás ezen a téren?

Mi tagadás, ezt a különös helyzetet illusztrálja Bagi Iván és Nacsa Olivér parodisták közös pályafutása is. A kilencvenes évek második felében, még jócskán tinédzserkorukban tűntek fel a Rádiókabaréban, no meg Sas József Mikroszkóp Színpadán, 1998-ban pedig megnyerték a 4. Humorfesztivált. A két fiatalember szorgalmasan és nem is teljesen ügyetlenül utánozta Friderikusz Sándor, Göncz Árpád vagy éppen Juszt László hangját és beszédmodorát, s elsőre ez bőségesen elegendőnek bizonyult a sikerhez és az országos népszerűséghez. Ahogyan hajdanán Szuhay Balázs, Angyal János, Kern vagy Gálvölgyi esetében, úgy a közönség Nacsáék ifjonti produkcióját is kitüntető és zajos, nagyrészt értelemszerűen megelőlegezett rokonszenvvel jutalmazta. Ha úgy tetszik, ez elmond valamit a kilencvenes évek lapályos humoráról is (Éles István, Bach Szilvia, Maksa Zoltán, Ayala és Brindisi stb.), hisz voltaképpen már a duó beugrója körvonalazta a majdani tartós alapproblémákat. Például azt, hogy Nacsa első blikkre telitalálatnak tetsző Friderikusz-imitációja nem is annyira imitáció, lévén a parodista személyes megszólalásai döntően mindmáig a letűnt showman lágéját és beszédhibáját idézik. Vagy azt, hogy Bagi színpadi görcsössége és paródiáinak homogén alaphangzása olyan korlát, amely döntően utóbb is áthághatatlannak bizonyul. No és persze azt a kezdetben jóhiszeműen átmenetinek sejthető fogyatékot, hogy az így-úgy megjelenített figurákhoz nemigen társult találó és valóban szellemes szöveg.

„Ügyesek voltak, csak iskolázatlanok. Elhitték, hogy tudják a szakmát. […] A Bagi–Nacsa-show nem volt jó. Eleinte még benne volt a remény, később viszont már az sem.” Keresetlen őszinteséggel imigyen sommázta 2006-ban a Magyar Nemzet egyik kritikusa az akkor már évtizedes múltra visszatekintő páros működését, s ez a megállapítás két szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt azért, mert jól jelzi, hogy néhány év elteltével már viszonylag közkeletű volt a felismerés, miszerint Nacsáék a biztató indulás után megragadtak, és belemerevedtek a féltehetség státuszába. Másrészt mivel ez a kritika a jobb-, vagyis úgymond a polgári oldalról érkezett, ahol ekkor még mintha senkinek se lett volna tudomása arról, hogy a duó konzervatív, jobboldali elkötelezettségű, még akár politikai, sőt pártpolitikai értelemben is.

Akárhogy is, az új évezred első éveiben Bagi és Nacsa kettőse látványosan befutott, mindenekelőtt a kereskedelmi televíziózásnak hála, ami kevéssé meglepő, elvégre arrafelé hagyományosan lecsapnak a csontig lehasználható néhai ígéretekre. Velük is épp ez történt: előbb a TV2-s Banánhéj, majd a Médiacápa adásaiban adták el újra meg újra ugyanazt a keveset. S mert az önismétlés kivétel nélkül mindig alacsonyabb szint, így a páros show-műsoraiban egyre inkább a maszkmesterek és a fodrászok kényszerültek elhordani a paródiák főterhét, tékozló bőkezűséggel mért töltelékbeszélgetésektől és Maksa-híradókat idéző poénoktól körülölelve. Mindössze két olyan mozzanat akadt a duó működésében a 2000-es évek során, amely a jelenből visszatekintve említést érdemel. Az egyik a Korda György-paródia ihletett pillanata volt, amely egyszerre négy ember pályafutásának és médiajelenlétének adott új lendületet (Nacsa, Bagi, Korda, Balázs Klári), ez azóta végső adu és mentőöv gyanánt kismilliószor lett újrajátszva. A másik a politikai irány markánsabb megjelenése volt, amelynek legemlékezetesebb momentuma Medgyessy Péter személyes szereplése volt Nacsáéknál (kevéssel a bukása előtt, mint előzékeny körítésű, ám kétségbeesett PR-mentőakció), legtartósabb vonulata pedig a Szomszéd kertje-szegmens a jobb- és a baloldal első emberének visszatérő paródia-párjelenetével. Eredendően ez is afféle légynek sem ártó, fékezett habzású szekvencia volt azonban, nagyjából a néhai Uborka politikai humorfelfogásának falmelléki szellemében.

2011-ben azután a páros átköltözött a köztévére, s miközben politikai hangütés terén műsoruk nagyot és látványosat fordult, egyebekben most minden ugyanúgy van, mint korábban. Az előbbit a legegyszerűbb talán Nacsa Olivér közelmúltbéli nyilatkozatával illusztrálni: „Ha olyan, egyébként általam művészileg nagyra becsült kollégák – hogy csak ennél a műfajnál maradjunk –, mint Hajós András vagy Bödőcs Tibor a liberális oldalnak lettek a szószólói, akkor úgy gondolom, hogy a konzervatív oldalnak ugyanúgy »jár« ez a lehetőség, hogy ismert művészek kiálljanak az értékrendje mellett. És ha most én vagyok, aki ezt a vállamra vehetem, én lehetek ennek a zászlóvivője, akkor én ezt örömmel megteszem.” Bizony, Nacsa és a költői-írói babérokra is törő Bagi idővel fölfedezte magában a konzervatív polgárt, és egyszersmind a „józan észt”. Így aztán a Szálka, avagy Bagi és Nacsa megakad a torkán, majd még inkább A Bagi Nacsa Show adásaiban lakályos otthonra talált a kormányoldal megannyi napi üzenete, mint például a sorosozás vagy a migránskártya. A zászlóvivésben nem ismerik a tréfát.

S mégis, a Bagi Nacsa Show legnagyobb problémája korántsem az önszorgalmú propagandistaszerep. Hanem a majdnem teljes kiüresedettség, a rutinná patinásodott semmi. Elég akár egyetlen adást, mondjuk a december 13-i epizódot megtekinteni ahhoz, hogy erről érzékletesen megbizonyosodjunk. Azt akár futtában át is ugorhatjuk, hogy „Orbán Viktor miniszterelnök úr” utánzása a hiperlojalitás jegyében fogant, hiszen – minden ellenkező híreszteléssel szemben – valójában akár a lojálisan kormánypárti humoristákon is lehet nevetni. (Hofi Géza sem volt éppenséggel örök ellenzéki.) Mi több, innen nézve en passant még akár az is említendőbbnek tűnhet, hogy Andy Vajna és neje a jobbos humoristák számára ma olyasféle szerepet tölt be, mint egykoron a Patyolat vagy a BKV: e házaspárra egész évben vadászati tilalom nélkül ellőhető egy-egy patron. Ilyesformán tehát a Nacsa által megjelenített luxusfeleség kockázat nélkül elnyávoghatja, hogy Losziba vitte kezeltetni a macskáját. (A „tűéles logikájú” Nógrádi György utánzása pedig egyenesen a műsor legsikerültebb pillanatát jelentette, igaz, leginkább csak a maszkosoknak meg a biztonságpolitikai mindentudó kézreeső modorosságainak hála.)

A főgond sokkal inkább az, hogy a büdös életben nem jönnénk rá, hogy Nacsa éppen Vajna Tímeát utánozza, ha nem hangozna el a férj neve, és nem esnék említés a macskás sztoriról meg a fánkokról. És ez a legkevésbé sem egyedi eset: az adásban kétszer is fölbukkanó celebtúlélős szegmens szereplői nagyobbára felismerhetetlenek. A többséget végül így-úgy persze be lehet azonosítani, de inkább csak a szövegnek köszönhetően, s nem a hang vagy a figura gunyoros megidézése révén. Persze okkal fölmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajha Rubint Réka vagy az említett Vajnáné személyiségét miként is lehetne parodizálni – parodizálható személyiség híján? Ahogyan kérdés az is, hogy vajon tényleg égető szükségünk van-e egy igazán jó Pintér Tibor- vagy Fodor Zsóka-paródiára? Csakhogy ha már egyszer Nacsáék kiválasztották ezeket a médiaszereplőket, akkor bizony kutya kötelességük lenne fel is mutatni ezeket az alakokat, s nem beérni a smink- és fodrászrészleg ernyedetlen fáradozásaival, miközben ők maguk jószerint mindahány figurához ugyanazokat a megavasodott szabványgesztusokat pakolgatják. Méghozzá mindössze csupán azzal a különbséggel, hogy Nacsa nyúlósabban, Bagi ellenben fújtatva artikulál.

Az említett celebimitációkon túl mindössze két színészinterjú alkotja a pertraktált adást, mindkétszer Nacsa által levezetve, s mindkétszer a kínos regiszter valamely határszélén billegve. Kamarás Iván sztoriztatása az enyhébbik eset, itt leginkább csak a kérdező szinte már sértő túlzásai („a magyar film- és színháztörténelembe mélyen bevéste magát”) válnak zavaróvá, valamint együttérzéssel szörnyülködhetünk a beszélgetőtársak közé beállított biodíszlet, vagyis egy néma mosolygásra kényszerített hölgy lehetetlen szerepén. No de aztán a műsor utolsó harmadában megkapjuk a nyolcvan fölött is stramm, ám jócskán kontrollvesztett állapotú Koncz Gábort. A helyenként szórakoztató, túlnyomórészt azonban zagyva és követhetetlen, olykor pedig, mi tagadás, egészen kiábrándító szövegáradat alkalmasint egy profi riportert is nehéz próba elé állítana. Hát még Nacsát! Ő mindössze csak arra képes, hogy időnként feladjon egy-egy szemérmetlenül mesterkélt álkérdést, nagyjából a „volt neked egy eseted Sajóládon” modorában. Így aztán a show meglepetésünkre épp itt csap át valódi paródiába, igaz, teljességgel önkéntelenül. Egy cukros mosolyú kérdezővel, aki váltig Friderikusz Sándor hangján édeleg, és a parttalanul locsogó idős színésszel, aki a saját legendáját rombolja, miközben egy pécsi fogatlan kurvás sztori tőszomszédságában azért azt is hűen megvallja, hogy „hál’ istennek nagyon jól elvagyok a hatalommal”.

Kép forrása: baginacsa.hu

A zsenik. Hogy miért állnak felettünk, köznapi emberek vagy épp tudósok felett? Hogyan lehet leírni azt a többletet, ami adatott nekik? Égi szikra vagy inkább örökégő láng? Mindig is érdekelt az a titok, ami a zsenikben rejtőzik. Érdekelt és egyben félelmet is keltett bennem ez a többlet. Wisinger István dokuregényének elején, a fiatal Neumann észjárásának epizódjaiban megjeleníti ezt a titokzatos-félelmetes többletet. Pólya Györgyöt, egy másik zseniális magyar tudóst idézi, aki emlékezésében írja le azt a szinte ide nem illő kifejezést, hogy „féltem tőle”. Neumann a tanítványa volt, és egyik óráján egy tétel ismertetésébe belefűzi, hogy a tézisnek még nincs bizonyítéka, és soká fog tartani, amíg ez valakinek sikerülni fog. Neumann egy darabig vacakol a papírjaival, majd kimegy a táblához, felír egy képletsort, és azt mondja: így kell levezetni. Ennyi. Pólya sem volt akárki – a heurisztika kidolgozója, A gondolkodás iskolája című klasszikus műve magyarul is megjelent –, de bele se tudott rúgni ebbe a labdába. Erre kijön a táblához egy alig húszéves nyikhaj, és zsebből megfejti a lehetetlent. Ismerem ezt az érzést, és ettől lesz számomra a zsenialitás csodálatos és egyben démonikus.

Neumann matematikai tudása messze túlnyúlik szakmája határán: munkásságához tartozik a kvantummechanika szabályainak átírása, aztán a mai számítógépek alapja, a kettes számrendszer és a beépített memória kidolgozása (laptopjainkon ma is ezzel dolgozunk). Övé az elsőség a játékelmélet közgazdasági hasznosítását illetően, az atombomba működési alapjainak matematizálása terén, nélküle nem született volna meg a szerkezet. Amihez nyúlt, ott csodák születtek.

Wisinger utánamegy e zseni beindulásának. Kezdetben annyit lehetett tudni róla, hogy a Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt, és személyesen Rácz tanár úr volt mentora, tanára. A Marx György által marsbélieknek nevezett világhírt elérő matekosok és fizikusok keltető laboratóriuma. Rácz László már gimnazista korában felkereste a Neumann szülőket, hogy itt egy zseni van kibontakozóban, ő mindent megtesz a pluszképzésért, de a szülők is így járjanak el. Így történt: Neumannék biztosították a különórákat (a gimnáziumban műegyetemi profok foglalkoztak a gyerekkel), négy vagy öt nyelvre tanították, sorra nyíltak meg előtte a külföldi egyetemek kapui. Wisinger azt tudja bemutatni, hogy nem magától lesz valaki zseni, többféle „háttér” összehangolása kell a „fellövéséhez”. Mondanám, hogy könyvének legizgalmasabb – legregényesebb – része az ifjú Neumann neveltetése. Dokuregénye valóban nagy kaland: egy filosz vállalkozik arra, hogy egy matematikus–fizikus géniusz élettörténetét, no és munkásságát mutassa be, ráadásul olvasmányos módon. Sikerült neki.

Amerikai meghívás 1930-ban a Princetoni Egyetemre. Ketten, illetve hárman mennek: Wigner Jenő és a frissen házasodott Neumann a feleségével. A meghívást természetesen számos külföldi tudományos publikációja, annak híre készítette elő. Jól érezte magát új környezetében, Wisinger szerint nem vette át az akkor már divatos lezser öltözködési stílust, partikon és hivatalos megbeszéléseken, egyetemi órákon és hétköznapi sétáin ugyanabban a háromrészes, nyakkendős szerelésben volt látható, ez volt a különös ismertetőjegye. Európai maradt, miközben szívvel-lélekkel amerikai lett, mint ilyet hívták meg az amerikai tüzérség kísérleti telepére, hogy ballisztikai számításokat végezzen, valamint a gyorsan fejlődő ágyúk lövedékeinek és egyéb projektek fizikai újszerűségét tökéletesítse. Innen már csak egy ugrás volt, hogy némi angol közjáték után – 1943-tól – bekapcsolódjon a Manhattan-terv munkálataiba, az atombomba-tervezés és -kivitelezés szigorúan titkos műveleteibe.

Már itt, nagyjából a könyv felénél erősödött meg bennem a hiányérzet, hogy egyfelől Neumann életének köznapjairól szinte minden apróságot megtudtam, tudományos munkájáról, matematikai (szakmai) felfedezéséiről igen keveset. A szerző megemlíti, hogy egyik pártfogója topológus – de miért nem tudhatom meg, mi az a topológia, és miért fontos? Neumann kezdetben halmazelmélettel foglalkozott. De azon belül pontosan mivel? A halmazelmélet kiterjedt matematikai birodalom, amelyben Neumann bizonyára tett fontos felfedezéseket. A számítógép-konstrukció születésénél is ott volt, jó volna tudni, mi a bináris számrendszer, miért volt mérföldkő ennek bevezetése, hogyan működik a csak 0-val és 1-es számmal történő számítások rendszere. Miért volt fontos felfedezés a memória és a program összevonása a komputerarchitektúrában? A meteorológiai előrejelzés matematikai megoldáskísérlete – úgy tudom –, megelőzte a káoszkutatást és a vele járó elméleti forradalmat. A játékelmélet persze szerepel a könyvben; de az, hogy milyen elméleti háttere van, miben áll Neumann újítása (közgazdasági alkalmazása), nem. Tudom, hogy egy olvasmányos, életrajzra fókuszáló könyvben nem ildomos bonyolult matematikai képletekkel traktálni az olvasót, de könyörgöm, Neumann-nak ez volt a szakmája. Valamivel többet is el lehetne árulni abból, hogy mivel bíbelődött, amikor a fejében állandóan pörgött egy-egy probléma megoldásának a motorja. Vagyis erősen kifogásolom, hogy a könyv nem kísérli meg köznapi formában ismertetni azt az iszonyúan bonyolult problémahalmazt, a tudomány legkülönbözőbb területeinek újításait, felfedezéseit, máig ható technikai megoldásait, amelyeket Neumann-nak köszönhet a világ. Digitális társadalomban élünk, nélküle nem tartanánk itt. De melyek voltak a kezdeti lépések forradalmian új megoldásai? – kérdezném. Értem én, Wisinger Neumann-életrajza azért olvasmányos, mert az emberre figyel, azt mutatja be különböző hivatásszegmensekben, konfliktusokban, magánéleti válságokban. Ettől sikeres a könyv. A tudós, pontosabban a zseni munkájának akárcsak távlati képzete is hiányzik e sikerkönyvből. Persze, túlzok, két fejezet is foglalkozik a számítógéppel való munka bonyodalmaival. De e könyv szakmai részleteiből hiányzik az a közérthető, ám mégis tudományos alapvetés, ami nagyobb betekintést nyújtana Neumann zsenialitásába.

Azért persze Wisinger bemutatja, hogy dolgozik Neumann: feje-agya szinte huszonnégy órás üzemmódban zakatol, állandóan van egy vagy több probléma, amelynek a megoldása nem hagyja nyugodni, és csak úgy tud dolgozni, ha békében hagyják, elvonul egy sarokba gondolkodni, olykor felír magának ezt-azt, aztán ha sikerül eredményre jutnia, megkönnyebbül. De addig elviselhetetlen is tud lenni: hagyják magára, az agya csak úgy tud működni.

Elméleti matematikus volt, de fantasztikus technikai készségekkel. Az első számítógépek tervezését, összerakását, működésbe hozását neki köszönhetjük: mekkora kézügyesség, technikai skill kellett ahhoz, hogy ezt a konyhaszekrény nagyságú monstrumot (rádiócsövekkel működött!) életre lehessen kelteni. Sokoldalúsága révén neki sikerült.

A Manhattan-tervben való szerepvállalásáról szóló beszámoló némileg kárpótol az imént említett hiányérzetemért. Részletes és tudománytörténetileg fontos bevezetőt kaphat az olvasó a bomba előtörténetéről, a német fejlesztések gyors haladásáról, ami – ma már nem kell hangsúlyozni – halálos fenyegetést jelentett a világháború kimenetele és egyáltalán a demokratikus világ számára. Versenyfutás indult jóval azelőtt, hogy a világ észbe kapott volna e munkálatok tétjéről. És itt a magyar tudósok (Szilárd Leó, Wigner Jenő, Teller Ede és a többiek) fantasztikus eredményekkel járultak hozzá a német veszedelem elhárításához. Wisinger egy kevésbé ismert mellékkörülményt ismertet: Szilárd látta, hogy a németek rá akarják tenni a kezüket a belga gyarmaton (Kongóban) található óriási uránvagyonra, a bombagyártás alapanyagára, ami halálos veszedelmet jelentett volna e verseny amerikai résztvevői számára. Jót derültem, amikor könyvében az atombizottság alakulásának és finanszírozásának kezdeti históriáját olvastam: a katonák akadékoskodtak, képtelenek voltak felfogni a Szilárd előterjesztésében kifejtett tézist, miszerint itt nem egy nagyobb bombáról, hanem a háborúzás új korszakának nyitányáról, hihetetlen erejű robbanóenergia felszabadításáról és bevetéséről van szó. A katonai észjárás fiatalkorom kedvenc vicctémája volt, de itt életveszélyes kekeckedést jelentett. Pearl Harbor (1941 decembere) után Roosevelt minden állami, tudományos és titkos forrást biztosított a projekt gyors haladásához. Wisinger a mexikói sivatagban lévő Los Alamos-i kísérleti-tudományos állomás kiépítését, tudósok begyűjtését, a titkos nyelv használatát, Oppenheimer CIA-megfigyelését (kommunista kapcsolatai voltak) krimiszerű izgalommal tálalja. Különösen izgalmas a bomba bevetése körüli viták ismertetése: nem mindenki volt a robbantás (tömegpusztítás) mellett (pl. Szilárd Leó, aki Einsteinnel az egész atomprogramot elindította, ekkor már ellene volt). Neumann egyértelműen a bomba bevetésére biztatta Truman elnököt. Sőt, talán csak városi legenda, de Moszkva elpusztítását is helyeselte volna. Ha ez így volt, meg tudom érteni, s Neumann tudományos zsenialitása nem lesz kisebb a szememben. Bár némileg fura szájízzel veszem tudomásul az ilyen irányú meggyőződését. Az amerikai vezetés sürgetését – a könyvből tudtam meg – az indokolta, hogy Truman és csapata egy lehetséges japán–szovjet békétől félt, ami halálos csapást jelentett volna a demokratikus világra.

A könyv egyik érdekes kérdése: miért a kelet-európai menekült tudósok vitték sikerre a Manhattan-tervet, az atombomba megvalósítását? Az amerikai tudományos és politikai közvélemény miért nem reagált a német fenyegetésre? Azért, mondja Wisinger, mert e tudósok a saját bőrükön tapasztalták a náci rezsim halálos fenyegetését, amit Amerikában nem lehetett közvetlenül érzékelni. És, tenném hozzá, exportálták azt az európai tudáskészletet, amit az addigi kutatásokból nyertek, részben titkosan, nagyrészt nyilvánosan. És megszületik a két bomba – a Kövér Ember és a Kisfiú. A többit ismerjük, bár hatása nem egyszerű. Hirosima máig viták témája, hiába több százezer amerikai katona életének megmentése, de az atomháborúk veszélyével azóta élünk együtt, és az is igaz, hogy miután a Szovjetunió is megalkotta atom- és hidrogénbombáját, az atomegyensúly biztosította a hosszú békét. A bomba árnyéka azonban máig kísért. Lelkiismeret-furdalást okozott létrehozóinak is. Az Enola Gay, a bombát ledobó gép hajózó tisztje, Claude Eatherly élete végéig küzdött a depressziójával (be is zárták a pszichiátriára egy időre). Érdekes viszont, hogy amikor Neumannt jelölték a japán célpontok meghatározására, Tokió mellett kardoskodott. Fel sem merült benne a Hirosimánál sokszor nagyobb emberáldozatot követelő pusztítás morális kérdése.

Már jóval a háború után, 1955-ben, a számítógép fejlesztésén dolgozva üt be a mennykő. Neumann válla fájni kezd: csontrákot diagnosztizálnak nála. Hihetetlen tragédia: miután szinte az összes létező matematikai problémát megoldja, és a technológiai akadályokat is elhárítja, a sors megvonja tőle jogosítványát az életre. (Ötvenhárom évesen ment el.) A rövid élet az ára a zsenialitásnak? Mozartnak is csak harmincöt év adatott – orbitális igazságtalanság.

Wisinger könyve hatalmas forrásanyaggal dolgozik, dokumentumok százainak megy utána, aminek az az eredménye, hogy egy magyar tudós-zseni arcképe, korszakos nagysága és felfoghatatlan gondolkodóképessége végre közkinccsé válik. Munkája méltó párja korábbi, Szent-Györgyi Albertet bemutató monográfiájának (A Nobel-díjas kém, 2017).

Wisinger István: Egy elme az örökkévalóságnak. Neumann János regényes élete. Budapest, 2018, Athenaeum Könyvkiadó. 422. oldal, 3999 forint.

Kép: omikk.bme.hu

A műkereskedelem – aukcióktól a magánjellegű adásvételig – igencsak besűrűsödött, köszönhetően az alacsony kamathozamoknak. A jónép azt látja, hogy egy kép öt éve még negyvenötmillióért kelt el, ma száztízmillióért ütötték le. (Fiktív példával élek…) Egy ilyen jellegű befektetéssel legfeljebb a lakásvásárlás tud konkurálni. (Ha sok pénzed van az induláshoz…)

Martos Gábor előző könyve is ezt a „dzsungelt” kutatta, közgazdasági mutatókat és a jelenkori művészettörténeti dimenziókat összekapcsolva, de inkább a nemzetközi műtárgypiac furcsaságait bemutatva. Akkori könyvének alcíme is ezt az ironikus, jóllehet halálkomoly összefüggést célozta: Egy cápa ára. Damien Hirst hírhedt óriáshalának piaci történetét mesélte el: vett egy halat hatvan dollárért, aztán a dögöt formalinba áztatva pleximedencében mutogatta, majd kiállítások sora után Charles Saatchi galériás, műgyűjtő, milliárdos tizenkétmilliót fizetett érte. Martos akkori könyvében a nemzetközi műtárgy- és pénzpiac összefonódása volt a vezérmotívum. Mostani dolgozata viszont bevezetőt kínál kezdő képnézegetőknek az absztraktok világába. Erre utal a címben idézett, sokak által ismert-ismételt sóhaj: Ilyet én is tudok. (Rajzolni, festeni stb. – amennyiben a képen egy sogenannte krikszkrasz látható…)

Alapkérdést feszeget, még a profikban is felmerül ez a gondolat: hol a határ a műpiaci szélhámosság és a valóságos műalkotás között? (Nincs határ, tenném mindjárt hozzá. Épp ez mozgatja a piacot.) Martos azzal kezdi, hogy egy gyerekrajzot, valamint Jean-Michel Basquiat képét állítja egymás mellé: ilyen neoprimitív papírlapra mondja a naiv (járatlan, nem iskolázott, vagy éppen túliskolázott) néző a fenti mondatot. És hozzáteszi: ki az a marha, aki egy ilyen krikszkraszért milliókat képes fizetni egy aukción? Martos szépen levezeti, hogy a képen ugyan pár vonal látható csupán, de a sápítozó néző képtelen volna ugyanilyen vonalat ugyanilyen papírra rárajzolni. Továbbá: ahhoz, hogy egy ilyen pár vonalból álló papírkép milliókat érjen egy aukción, név is kell. Vagyis a művészt, aki a vonalat húzza, előbb „meg kell csinálni”.

Mit jelent az, hogy „megcsinálni”? Azt, hogy a galériatulaj, képkereskedő „belenyúljon” a művész életébe, kiemelje, és egy gesztussal híressé tegye. Arra gondolok, hogy a galériás rendez egy kiállítást, ahol a „kiválasztott” (megcsinálni kiválasztott) művész képe is látható. Megágyaz a műkritikával, netán egy váratlan tévébotránnyal, hogy ti. itt valami érdekesség lesz látható, érdemes kutatni-nézelődni a képek között. Majd a meghívott high society tagjai ellátogatnak a tárlatra, és mit tesz isten, ez előtt a kép előtt állnak meg a legtöbben. (Mert a képnek, a többivel szemben van valami kvalitástöbblete. És persze az sem mindegy, hová akasztod a festményt…) Aztán jön egy gazdag műgyűjtő, és rámutat egy képre, megvenné. A galériás mond egy csillagászati összeget (mondjuk: tizenkétmillió dollár). A gyűjtő csóválja a fejét: „Annyit nem –mormogja –, de tízet adok érte.” A festő pedig szépen mondva „meg van csinálva”. A hír berobban a piacra: tízmilliót kapott egy kiállításon, miközben a többi képért tíz-húszezret fizettek. És terjedni kezd a hír: X-et már tízmillióra jegyzik! A következő kiállításon ez az induló ár, és onnan már megy magától felfelé. Mire aukcióra megy a kép, egy újabb nullát hozzá lehet csapni az összeghez. A „meg kell csinálni a művészt” a mai képkereskedelem egyik fontos manipulációja. (Sokféle trükkje van, nagyrészt titkos machinációk…)

A munka következő fejezetei bevezetést nyújtanak az absztrakt festészet történetébe Cézanne-tól Basquiat-ig. Hangsúllyal a legfrissebb termésre, ami ma forog a New York-i, bázeli, dubaji verniszázson. (Ez utóbbin egyúttal magánrepülőgép-vásár is van, ki kell szolgálni az úri közönséget…) A világpiac eme kiemelt cserehelyein történt a legnagyobb változás. Ahogy Martos fogalmaz, elsősorban a hidegháború utáni vagy éppen a tegnapi generáció művei foglalkoztatják a nagy vásárlókat, mert a piac már betelt a Monet–Malevics–Mondrian-féle ősmodernekkel, magyarán a közönség szép lassan hozzászokott a rendkívüli, bosszantó, felfoghatatlan művek megemésztéséhez (vásárlásához), és rámentek a legújabb generációra. A vásárlók élcsapata is fiatalabb lett, jöttek az újgazdagok, meg akik örököltek apukától – az ő ízlésük lett a minden háborún túli jelenérték. Az imént említett Jean-Michel Basquiat pl. 1960-ban született, és 1988-ban már el is távozott. (A pesti folklór szerint a művész korai halála megdobja hírnevét: középszerű, míg élt, de ha harminc alatt meghal, netán öngyilkos lesz, ezerszeresre ugrik műveinek árnívója… Cinikus beszólás, de van benne igazság: Basquiat műveit ma már a százmilliós kategóriában jegyzik.)

Ez azért komoly gazdasági-művészettörténeti felfedezés. Nem is oly régen, midőn New Yorkban voltam, még őrjöngtek az impresszionistákért, aztán hipp-hopp, fordult a kocka (amire Martos lecsapott), és jöttek az egészen újak, a „még név nélküliek”. Befektetői szempontból ez a racionális: ma bevásárolok a legújabb, húsz-harminc éves generációból egy tucatot, aztán várok, majd négy-öt év múlva e tucatból kettő befut, aminek az árából megtérül a „tömegáru-befektetésem”, és ha minden jól megy, még én leszek a piacvezető kereskedő. Még egy tanulságuk van a listáknak: nagyjából ugyanaz a harminc-negyven nagymenő forog az aukciókon, a komoly művészek viszont kimaradnak a percepcióból. (Például az orosz új hullámból nemigen találok műveket, bár mondjuk találomra Olga Sagina megugraná ezt a magasságot, netán az Új Lipcsei Iskolából is volna egy-két piacképes tehetség. Nem, a befektető biztosra akar menni, ami már szerepelt itt-ott, be van árazva, az az érvényes vételi lehetőség. Vagyis azt veszi, ami már több tulaj kezén átmenve érte el a harmincas-százas limitet.

A könyv középső hányada az absztrakt festészet történetét ecseteli. Hát nem voltam tőle elragadtatva: Duchamp Forrásától, Cy Twomblyn át Andy Warholig vagy Gerhard Richterig és így tovább. Hegyi Lóránd (akinek munkáit egyébként Martos többször idézi) mélyebbre ásott, l. az Új szenzibilitást vagy az Élmény és fikció – Modernizmus, avantgárd, transzavantgárd (1991) elemzéseit, azóta többen is végigfutottak ezen az ösvényen. A könyvnek ez a része iskolás vagy mondjuk „kézikönyvszerű” művészettörténet. Tanulságos is, mint kézikönyv nagyon is élő: olyan képanyagot tudott nagyrészt fekete-fehérben közölni, amely eligazítja a kezdőt, a középhaladót, a szöveg rá tud épülni a képanyagra. Irigylésre méltó megoldás. Van azonban egy nagy tapasztalatról-tudásról árulkodó mondata: Maleviccsel kapcsolatban mondja, hogy a fehéren-fekete négyzet isteni felfedezés volt, hatása felmérhetetlen – de másnak ezt a művészi megoldást már nem volt szabad ismételnie, nem lehetett belőle stílus, mert csak utánzat maradt volna. Így van ez a többiekkel is, Rothkóval vagy Pollockkal, bár sokan próbálták utánozni, ment is egy darabig, aztán eltűntek a futottak még soraiban. Martosnak ez a mondata az absztrakt expresszionizmus irányzatának kritikájaként is felfogható. Legalábbis az én előítélet-rendszeremben.

Martos írásának célja, hogy azokról a művekről beszélhessen, melyekkel szemben állva a néző azt mormolja magában, hogy mint fönt jeleztem, „ilyet én is tudok”. De igazságtalan vagyok, mert például a Megértéskísérletek című fejezet mottója mindennél többet mond az absztrakciót belülről vezérlő szlogenről, amikor Frank Stellát idézi: „Amit látsz, az az, amit látsz.” Frappáns, paradox magyarázat a továbbiakhoz: nem kell elméleteket gyártani arról, hogy mi van a képen, mert a képen nincs semmi, ami a világra (valóságra) vonatkoztatható. Ha megszokod, ha azt látod, amit látsz – érted.

Számomra a könyv végén, a Függelékben közölt árlisták jelentették e dolgozat igazi izgalmát. (Martos 2017. decemberi állapotokat rögzített, hiszen hétről hétre változnak a tételek-árak, árverési csúcsok.) Négy tanulságos listát közöl. Az elsőben azok vannak, akiknek a művei harmincmillió dollár felett keltek el a világon. A másodikban a magyar származású művészek külföldön legdrágábban elkelt munkái találhatók, a harmadik csoportban a magyarországi árveréseken harmincmillió forintnál magasabb áron elkelt műtárgyakat ismerteti, a negyedikben pedig az élő művészek magyarországi árveréseken ötmillió forintnál magasabb áron elkelt alkotásait.

A világpiaci élmezőnyt persze az ősklasszikusok (Leonardo, Rembrandt) vezetik, de már bérelt helye van Willem de Kooning-nak (300 millió dollár!) és Francis Baconnek (neki most épp a Nemzeti Galériában láthatod műveit, a könyv végén lévő színes válogatásban több alkotásával is szerepel), de itt van a nemrég elhunyt Lucian Freud is, fura módon: életközeli, figuratív műveivel sokáig vezette az árlistákat. Persze megtalálod itt a már említett Damien Hirstöt is, a média imádja a bohóckodásait, így itt is előkelő helyezést kapott: 101 millió dollárral megugrotta a százas limitet. Érdekes, hogy megjelentek a kínaiak. Elsősorban persze a klasszikusok – Csen Zsung (Chen Rong) kalligrafikus tekercse a 13. századból 48 millió dollárért kelt el. De az új nemzedék is betört, igaz, épphogy átlépte a küszöböt: Pan Tianshou képét 2015-ből 43 millió dollárért adták el. (Érdekesség: helyezését jóval az általam sokra tartott Egon Schiele elé pozicionálta a piac…) Aztán megint kínaiak: Csang Ta-csien 1982-es képe 35 millió dollárért talált gazdát, de láthatsz a listán Mao Ce Tung-os képet is, Fu Pao-Si művét 36.5 millió dollárért adták el. Van miből guberálni: a kínai választék a 900-as évektől (!) 1990-ig tart. Fel lettek fedezve.

A magyar származású művészek legdrágábban eladott képeinek listáját Moholy-Nagy László EMI Telefonbild c. képe vezeti hatmillió dollárral (csupán három-négymillióra becsülték, remélem, lesz még drágább is, őt is mostanában kezdik újra felfedezni). Sokszor beugrik immár jó ismerősünk: Hantai Simon, mellette viszont Amrita Sher-Gil indiai, ám magyar származású festőnő, akinek egyik művét 2,7 millióra taksálták az egyik liciten.

A magyar árveréseket természetesen Csontváry és Munkácsy vezeti, de hatodikként már ott van Bortnyik Sándor, akinek Lámpagyújtogató című festménye (1921) 170 millió forintért kelt el. Ennek közelében van Gulácsy, Rippl-Rónai és Boromisza Tibor, utóbbi 87 milliós festőnek tekinthető. Kondor Béla csak a lista egyszázötvenötödikjeként szerepel (A mű-tücsök felbocsátása, 36 millió forint). A hazai festészet piacképessége lassan változik. Az Élő művészek ötmillió feletti leütött képeinek listáját Reigl Judit és Lakner László vezeti. Valami történik. Reigl divatjára rosszmájúan azt mondanám, hogy ma már – igaz, későn, de jó árazással – felvették a kereskedői listákra.

Végül egy tréfa: Banksy (a világhírű, ám bujkáló graffitis) is szerepel már a nagy árverőházak kínálatában (Martos listájára még nem került fel). Legutóbb csinált egy kis ramazurit. Egyik méltán híres munkáját – Lány léggömbbel – papírváltozatban kínálták eladásra New Yorkban (egymillióért kelt el). De miután leütötték, Banksy működésbe hozta a kép mögötti (rejtett) iratmegsemmisítőt, ami félig ledarálta a képet. A vásárló kétségbeesett, aztán mégis fizetett. Mert kiderült: ez a papírcsíkokból álló darált változat, mint performance-maradvány, dupláját éri a leütött (látható) képnek. Martos is felhívja a figyelmet arra, hogy az árlista és a művészeti-esztétikai értéklista (ha van ilyen) nem azonos, olykor egymással szembe is fordul. Például Jeff Koons, aki Cicciolinával bombasztikus nevet szerzett, előkelő helyen szerepel a nemzetközi milliós klub nevei, árai között, persze nem régebbi, pornógyanús műveivel…

Martos árlistái hatalmas kutatási munka eredményét összegzik. Kuriózumként meg befektetőket tájékoztató kalauzként segíthetik azokat, akik bemerészkednek az árverésekre.

Martos Gábor: Ilyet én is tudok. Sokmilliós művek kalapács alatt. Budapest, 2018, Typotex. 235 oldal, 4200 forint.

Kép forrása: https://www.typotex.hu

Majka egykor és ma

Az ismétlés tudvalevően a televíziózás nélkülözhetetlen és alapvető működési mechanizmusa. Mégis evidens, hogy van azért néhány műsortípus, amely a szó legszorosabb értelmében: megismételhetetlen. Így például nem szokás megismételni a választási műsorokat, a március 15-i közvetítéseket, de még a híradókat sem – habár ez utóbbira már akad az észszerűséggel meg az állítólag gyilkos hírversennyel dacoló példa. Józan fővel és minimális szeméremérzet birtokában nem gondolhatnánk megismételhetőnek a bentlakásos valóságshow-k sok évvel korábbi évadait sem, ám az RTL Klub (ugyan ki más?) most erre a vélelmünkre is rácáfolt. A cég egyik oldalcsatornáján, az RTL+-on ugyanis nemrég elkezdték a Való Világ legelső szériájának ismétlését – 2002-ből! Az élmény fölöttébb bizarr: egyrészt arcbamászó cáfolata a műsor azóta is kolportált szlogenjének (Itt a lét a tét), másrészt a szép sorban ismételt napi adások hamis jelenideje olyan, mintha a tíz évvel ezelőtti lottósorsolásokon kellene izgulnia a nézőnek. A csatorna húzása persze érthető, elvégre ritkán nyílik mód az ingyen elhasználható ismétlésdömping és a közeli jövő felé tekintő előreklámozás ily gazdaságos összekapcsolására. És ha egészen őszinték akarunk lenni, hát a történeti érdeklődéssel megáldott-megvert tévénéző számára sem mindenestől érdektelen ez az alpári kásahegy.

Merthogy a VV1-et szemlélve egészen magakelletően kínálkozik az összevetés lehetősége, az onnantól idáig fölmérésének vigasztalan aktusa. No nem, igazi morális hanyatlásról azért nemigen beszélhetünk, lévén a kangörcsös VV Okihoz, lám, már az első szezonban kiközvetítettek egy rosszéletű luvnyát hétvégi főműsoridőben, ágyastársi vizitre. Annál inkább látványos a megtett út romboló hatása, mondjuk, Stohl András arcán, amely 2002-ben a harsányan tódító kiabálás rövid szüneteiben még olykor-olykor kifejezett némi halvány tartózkodást. (Hogy tizenhat esztendeje az emberi hamvasság utolsó maradékai is látszottak még ezen az ábrázaton, az talán szubjektív képzelgés.) S persze lemérhető a műfaj magyarországi alakulástörténetének tartós fantáziadeficitje, akárcsak az is, hogy a 2002-es műsorfolyam semmit, de tényleg semmit nem árult el a „villán” kívüli 2002-es valóságról.

Mégis van azonban egy, egyetlenegy mozzanat, amely miatt iróniamentes, majdhogynem pozitív értelemben megérheti bele-belenézni a Való Világ első szériájába és ez – Majoros Péter, vagyis Majka szereplése. 2002-ben ugyanis – ma már tudjuk, szigorúan egyszeri alkalommal – az RTL Klub illetékes tótumfaktumainak sikerült egy valódi potenciális képernyős személyiséget is beválogatniuk a villalakók regimentjébe. Valakit, aki tényleg képernyőre termett, s aki az azóta eltelt bő másfél évtizedben sem cáfolt rá arra a tömeges első vélelemre, amely őt a VV1 idején a bulvármédia csiszolatlan őstehetsége gyanánt azonosította.

Mi látszik ebből most, újranézve a Való Világ első évadát? Mindenekelőtt az akkor is, ma is ritka képernyős tünemény: a gógyival jól összeférő őszinteség egyéni színezetű fenoménje. Az ózdi fiatalembert hajdanán rövid úton egyfajta – persze hőstettek nélküli – népi hősnek kiáltották ki a műsorkészítők, a nézők meg az egyszerű hétköznapi médiaesztéták, s dacára ennek az óvatosságra késztető ritka összhangnak, ebben tényleg volt is valami. Majoros Péter ugyanis valósággal sugározta magáról, hogy outsider, a körön kívülről érkezett, ám rögtön érződött az is, hogy ez a tény nem határolhatja be az ambícióit. A kitörni vágyás elszántsága az ő esetében azzal a nem mindennapi intelligenciával párosult, amely ezeregy más reality celebtől eltérően – túlemelte őt az időszakos médiatöltelék státusán.

Vallási műsorokról nem szokás tévékritikát írni, és igazán könnyű megérteni, hogy miért nem. A személyes meggyőződések és diszpozíciók közül ugyanis mindmáig a vallásos hitet, a társadalmi intézmények közül pedig az egyházakat védi a legerősebben a részben őszinte, részben viszont meg- és túljátszott kollektív tapintat. (Hogy e felfokozott mértékű tapintat létezik, arra bizonyság a római katolikus világegyház átlábalása a gyermekmolesztálási ügyek ezrein, melyeknek nyilvánvalóan az elenyésző töredéke is elegendő lehetne ahhoz, hogy akár egy multinacionális vállalatóriást, akár egy hollywoodi filmstúdiót, akár egy kormányt eltöröljön a föld színéről.) Meg aztán a vallási műsorok rendesen olyan közösséget, szótárt és liturgikus cselekményeket tárnak a tévénéző elé, amelyek belülről szentnek és érinthetetlennek, kívülről szemlélve ellenben könnyen érthetetlennek, komikusnak, vagy ami még ezeknél is rosszabb: érdektelennek tűnhetnek. Pedig hát a vallási műsoroknak is kijárna a figyelem, részint a műsorkészítés színvonalát, részint az adott felekezet által közvetíteni kívánt köz- és világképet megvizsgálandó, még akkor is, ha az utóbbi szempontrendszer érvényesítése már könnyen a hagyományos kritikai műfaj határainak átlépésére késztetheti a szemlézőt.

Nos, ha vallási műsorra gondolunk a magyar televíziózásban, akkor elsőre jószerint bizonyosan a Vidám vasárnap juthat az eszünkbe. Az alapvetően majd mindig megúszós jellegű, menthetetlenül régimódi és a televíziós médiumban rejlő lehetőségeket kihasználatlanul hagyó más vallási műsorokkal ellentétben ugyanis a Hit Gyülekezete hamisítatlan tévés brandet épített fel a 2001 decembere óta (!) lényegében megszakítás nélkül, heti rendszerességgel sorjázó ATV-s adásokkal. A Vidám vasárnap ilyesformán a bő másfél évtizedes képernyős jelenlétével meg az adásonként is igen kiadós, több mint kétórás műsorideje révén éppúgy a zsáner magyarországi vezérképviselőjének ítélhető. S ha ehhez még hozzátesszük a Németh Sándor vezette kisegyház és a műsorfolyamot közvetítő tévécsatorna – eufemisztikusan szólva – szoros kapcsolatát, akkor aztán már végképp megtárgyalásra érdemes jelenség gyanánt kell tekintenünk a felekezeti televíziózás e kiemelkedő produktumára.

Telt ház – a megvallottan agnosztikus és szkeptikus néző elsőre okvetlenül ezzel a ténnyel szembesül minden vasárnap, amint megkezdődik a Hit Parkból közvetített istentisztelet. Feltűnően jól öltözött, nagyrészt öltönyös-kiskosztümös hívek rendezett tömegét látjuk hétről hétre, akik az első pillanattól az utolsóig derűs elragadtatással vesznek részt a szertartáson, amelynek emberemlékezet óta mindig azonos a menetrendje. Bő félórányi zenés-énekes felvezetéssel indul mindahány Vidám vasárnap-adás, s a felekezet életébe kívülről betekintő néző alighanem ekkor hökkenhet meg először. Mert a hitigazságok elfogadása vagy elutasítása lehet ugyan a személyes megvilágosodás függvénye, ám a megszólaltatott zeneszámokra s egyáltalán a felvezetés zenei világára adott kollektív helyszíni reakció okvetlenül és csakis aránytalan túlzásként észlelhető. A magyar könnyűzene félmúltjának jobb-rosszabb, régről könnyen felismerhető vagy éppenséggel mára nagyon is megváltozott külsejű képviselői ugyanis többnyire meglehetősen jelentéktelen számokat adnak elő – tömeges rajongás és kollektív közönségrészvétel kíséretében. A könnyű megjegyezhetőség erényével ugyan kétségkívül ékesek ezek a sablonos dalok, azonban a visszatérően sérülékeny prozódia (pl. a következetesen kiénekelhetetlen hosszú í hangok sora vagy a kényszerűségből rövid ö-vel ejtett kőszikla) meg a dalszövegek formai-tartalmi lapossága nemigen adhat magyarázatot arra, miért is végeznek helyben szökdécselő gyakorlatokat e számok hallatán az egyház elegáns kiválasztottjai.

„Mennyi lehet még az útig / Mondani és tenni kell még” – éneklik például fent a pódiumon, és lent a hívek soraiban a zeneileg talán legsikerültebb dalt, ám az rejtély marad, hogy mit is kell még „mondani”. Ráadásul a szöveg ezzel a talányos és ellentmondásos kijelentéssel folytatódik: „Eljön a nap úgyis, / felrepít a szél / kárpótol ez mindenért.” Kell-e még mondani és tenni bármit, ha valami úgyis eljön? És vajon mi mindenért kell kárpótlást kapni? S csupán még egy példa a zavarba ejtően enigmatikus szófűzésre: „Legyen a hangunk örömének / Egeken áthatoló üzenet / Ahova tartunk, örök élet / Vigye bennünk tüzedet”…

A hangulati felvezetés feladatát mindenesetre betölti a félórás közös dalolás, habár igaz, a lelkesedést már helyből, az első pillanattól fogva roppant emelt szintűnek találjuk. A Hit Gyülekezetének vezető lelkészét, Németh Sándort tehát alighanem zene nélkül is a karizmatikus egyházi méltóságnak kijáró egyöntetű elkötelezettség jelei fogadnák. Az összhang a vezető és a vezetettek között rögtön teljesnek mutatkozik, midőn bevezető imája után a lelkész „vidám áldott összövetelt (!)” kíván követőinek. „Nagyon jól néztek ki, egyre jobban… Az Úr jelenléte szépít is” – mondja Németh Sándor, majd e derűs összekacsintást követően megkezdődik a voltaképpeni igehirdetés, illetve a Biblia egyes passzusainak elemzése, június 10-én éppenséggel A Szent Szellem az evangéliumban és a korai egyházban témakörét vizsgálván.

Ezen a ponton az eddigieknél is kényesebb terepre merészkedünk, amikor az igehirdetői teljesítményt, profánul fogalmazva, Németh Sándor előadói svádáját vesszük közelebbről is szemügyre. Nos, az őzés az utóbbi években talán már kevésbé zavaró mértékű, mint a 2000-es évek elején volt, de az artikuláció henyesége mindmáig sok ponton tetten érhető a vezető lelkész megszólalásaiban: mondjuk akkor, amikor a mert szócska rendszerint mer’ gyanánt, az ezért pedig ezér’ hangalakban hagyja el az igehirdető ajkát. A pongyolaság mindazonáltal nemcsak az egyes szavak ejtésében, de a mondandó tartalmában is fel-felbukkan, olykor igencsak meghökkentővé téve a felekezet első számú vezetőjének teológiai témájú fordulatait. „Még Sault is ide tudnám sorolni természetesen” – veszi be például Sault „Izrael szent királyainak” sorába, majd Mária teherbe esésével kapcsolatban ezt az elsőre frivolnak ható, de inkább csak mélyen suta kiszólást is hallhatjuk tőle: „hogy Mária mit tapasztalt, az egy dolog”. Ez a bizalmaskodó, vicceskedő hangnem egyebekben is kitartóan jellemzi az igehirdető működését, rendszerint a „főnök viccel” jól ismert képletét felnagyítottan mutatva.

Németh Sándor alig néhány évvel ezelőtt így nyilatkozott a maga igehirdetői munkájáról: „Soha nem intellektuálisan választom ki a témákat, hanem figyelek az intuitív képességeimmel, hogy mely üzeneteknek van aktualitásuk”, merthogy „a beszéd-szolgálat titka ezen alapul”. Hogy a június 10-re választott téma általában mennyire volt aktuális felekezetének tagjai számára, azt ildomtalanság lenne kívülről firtatni. Egy-két idézet idemásolását azonban mégis megkockáztathatjuk, inkább csak olyan szakaszokból, amikor Németh olyan, valóban örök aktualitású témát taglal, mint például a szexualitás. Ami szerinte „szent dolog házasságon belül, piszkos dolog házasságon kívül”, a „normalitását” pedig meg kell őrizni. Vagy amikor a prédikátor komor megelégedettséggel kijelenti, hogy „kopik a világ. Nemcsak kopik: romlik. Esik széjjel.” Ilyenkor aztán már nem mosolyog többé a hitetlen néző (mint amikor még az igehirdető Jézust „nagyon izmos fiatalember” gyanánt emlegette, akinek „nem volt büdös a munka”), hanem sokkal inkább elszomorodik ezen a vidámnak ígért vasárnapon. Mert a Hit Park modern és a tévéközvetítés még modernebb közegéből végeredményben mégiscsak a sötét középkor hangja szól hozzá. Hiába az öltöny, a nyakkendő meg a gitárszóló.

Vidám vasárnap. ATV, június 10.