Nem emlékszem már, melyikünk nevezte el Rózinak. Azt sem tudom, miért vettük meg. Talán unalomból. Vagy talán mert jól nézett ki; kecses alakú, mégis tekintélyes szerkezetnek mutatkozott, ahogy ártatlan rózsaszín lényként árválkodott a kis coffee shop kirakatában.

Három hete éltem akkor Hollandiában, egy izlandi és egy cseh lány volt a két szobatársam. Eredetileg egyikünk sem oda készült az Erasmus-félévére, mégis gyorsan sorsszerűnek kezdtük érezni, hogy összekavarított bennünket az élet. Én Helsinkit néztem ki magamnak, vágytam oda nagyon, biztos jó is lett volna, de nem fértem be, túl sokan jelentkeztek. B verzióként merült fel Hollandia, azon belül egy Ede-Wageningen nevű hely, ami számomra a mai napig értelmezhetetlen: ez volt a hivatalos cím, ilyen település viszont a térképek szerint mintha nem létezne. Van Ede, ott volt az egyetem, és van Wageningen is, ami meg egy faluszerű képződmény, persze csak holland értelemben faluszerű, de így, egyben, hogy Ede-Wageningen, hát nem tudom. Nem is derült ki. Utána kellene néznem.

Egressy Zoltán (forrás: 24.hu)

Kollégiumban laktunk, a földszinten. Nem kértük egymást, nem is tehettük ismeretlenül, egyszerűen összeosztottak bennünket. Mindhárman nagyon egyedül voltunk, ez sokat segített a kommunikáció beindulásában, ilyenkor az ember kapaszkodik, akibe tud, meg akibe lehet, és beléjük lehetett. Jenka, az ostravai lány volt a legkeményebb csaj közülünk, igazi súlyos, bányászvárosi gyerekkorral. Százhatvan centi energia, közvetlenség, szűk distanciabuborék. Herpa teljesen más alkat volt, más természettel. Egy darabig tartotta tőlünk a távolságot, már-már közönyösnek tűnt, aztán kiderült, hogy csak zárkózott. És jött egy pillanat, amikor elengedte magát, mint egy olvadásnak induló mirelit termék – ő szívta félájultra magát először a vízipipából. Majdnem belefulladt a gőzbe, amit kifújt.

Szégyen, de nem tudom pontosan, milyen szakra jártak. Biztos szóba került, de nem volt jelentősége. Érzéketlenségnek tűnhet, mentségemre szolgáljon, hogy a saját céljaimmal se voltam akkoriban tisztában. Illetve magammal, úgy-ahogy voltam. Rossz időszakom volt előtte itthon, nem jött sehogy a szerelem, amit annyira vártam pedig. Ilyenkor kézenfekvő egy Erasmus-félév, sokan tanácsolták, húzzak el, mindegy, hová, csak bulizzak felelőtlenül, és ha lehet, féktelenül, majd csak lesz valami. Itthon kommunikáció szakos voltam, vérbeli alibiszaknak éreztem, azt hiszem, azért is jelentkeztem rá. Aztán megszerettem. Viszont nem akartam semmi konkrétat az élettől. Helsinkiben kinéztem magamnak viszonylag érdekes tantárgyakat, azt gondoltam, a finn közeg és pár jópofa óra tökéletes lesz az Erasmus-bulifélévemre. Aztán amikor nem jött össze, szétment az addig se túl erős koncentrációm. Jó, akkor Hollandia. Mi van ott? Sztereotípiák jutottak eszembe. Tulipán, fű, biciklizés. Oké, jó lesz.

Összezavarodtam a kreditekkel kapcsolatban, felvettem mindenfélét, ha kellett, ha nem. Később kettőt ha sikerült elismertetnem.

Megpróbáltam nemrég összeszedni, mire emlékszem a pipaszívásokon kívül. Nem sok mindenre.

Leginkább a hülyeségek maradtak meg.

Amikor Herpa órákra bezáródott egy kávézó vécéjébe, és alig tudták kiszabadítani. Feszítővas kellett hozzá. Miután kiszabadult, öt percig csak pislogott.

Vagy amikor Jenka felszedett egy fura liverpooli srácot. Ültünk vele valami kenderboltban, és azt ecsetelte, mennyire nem szereti a Liverpool focistáit. Van a városban egy másik csapat, az Everton, ő annak szurkol. Volt egy története ennek okáról, miszerint a Beatles egyik tagjának valamelyik rokona az Everton stadionjának a pályamunkása volt, vagy mi. Talán Lennont mondta, de nem biztos. És hogy annyira szereti a Beatlest, hogy emiatt Everton-szurkoló lett. Jó, de ez kit érdekelt? Egyikünket se izgatta, se a téma, se ő. Annyit levettem a testbeszédéből, hogy tetszem neki, aztán mégis Jenkával ment el sétálni. Vagy nem tudom, hova. Egyáltalán nem bántam.

Az is megvan, amikor egyszer rettenetes időjárási körülmények között, sűrű esőfüggönyön keresztül átbicikliztünk Bennekomon. Az egy város. Vagy egy városrész, már nem tudom, csak a névre emlékszem, hogy Bennekom. Valami képeslapbolt előtt van ott egy szobor, bajszos öregember álldogál sapkában, zakóban, hátratett kezekkel, mellette tábla Wageningen felirattal, az öreg balra néz, mintha vonatot várna. Sikerült nekiütköznöm. Elestem. Még a földről, ösztönösen bocsánatot kértem tőle angolul. Herpa ezt túlzott udvariasságnak minősítette, és Jenka is úgy vélte, az öregnek ki kellett volna térnie előlem. Szétáztunk, és röhögtünk, mint a vaddisznók.

Hát, ezek. Az egyetemről szinte semmi nem maradt meg. Illetve de, Pietro, az olasz vendégtanár.
Meglepő basszushangja volt, és csekély tudása. Mindenféléről szövegelt, aminek nem sok köze volt a tantárgyához. Nem számított, mit mond, csak beszéljen. Lehunyt szemmel hallgattam én is. Itt zsong bennem a hangja. Ahogy áll a katedrán, és olyanokat mond, hogy when people see a feathered animal flying through the air, they categorize it as a “bird” and not a “fish”. És volt, aki jegyzetelt. Egyszer elmondta, hogy szeret mindent megreformálni. Például létezik egy általános csoportosítás, minden szakember használja, amely szerint a fogyasztókban kognitív, érzelmi és magatartásbeli folyamatok és reakciók mennek végbe. Ezzel szemben ő, most figyeljünk, kognitív, érzelmi és pszichológiai csoportokat különített el. Magatartásbeli helyett pszichológiait. Büszke volt rá, hogy szembemegy a sztenderddel.
A hangja miatt alkalmazhatták. Ami egyébként sehogy nem jött össze a fejével. De a lányok oda voltak érte, kicsit én is. Meséltem a koleszban róla, Herpa erősen érdeklődött, így hát elvittem magammal az egyik órájára. Utána azt mondta, nem érti a nőket, ő nem lát semmi különöset Pietróban.
Esténként körülültük Rózit. Megbeszéltük, kivel mi történt reggel óta, általában semmi, a napok azzal érték el a céljukat, hogy elteltek. Másfelől akkor kezdődtek el igazán, amikor megkezdtük az esti szeánszot. Kétcsövű pipa volt, könnyen bedugult, a rendeltetésszerű üzemeléshez szépen össze kellett dolgoznuk, komoly együttműködést igényelt a dolog. Ha valamelyikünk szívta az egyik csövet, a másikat valaki másnak be kellett fogni. És néha muszáj volt átfújni, hogy kitisztuljon. Jenka azt az egy szót tanulta meg magyarul, hogy fujni, fujni, így biztatott mindig, rövid u-val. A blow valahogy nem ment a fejébe.

Egy este, nem is este, éjfél volt már, belépett a szobánkba egy srác. Nulla kopogás. Egyszer csak ott állt. Előtte három viszonylag jó nő, kettő szájában vízipipacső, a harmadik vigyorog. Az voltam én. Állt szegény szőke fejjel, és úgy bámulta Herpát, mint akit megbabonáztak. Jaroslav, mondta. Hogy ő egy Jaroslav, Plzeňből. Azt mondták neki, van ebben a szobában egy cseh csaj, jött megismerkedni. Láttam, mennyire szerette volna, ha Herpa az, de nem volt szerencséje, Jenka vette ki a szájából a pipát, és mutatkozott be neki.

A liverpooli srácnak én tetszettem, a plzeňinek Herpa, logikus, hogy mindketten Jenkával keveredtek össze.

Egyszer meglátogattak a szüleim. Szereztem nekik egy kis szobát három emelettel fölöttünk, két éjszakára. Teljesen szabálytalanul, de ez senkit nem érdekelt. Nem is annyira lepattant ez a kollégium, mondta az apám. Nem tudom, mire számított. Nem tudtak sokat aludni, minden éjjel mentek a bulik. Napközben mutogattam nekik a helyeket, nevezetesség kevés volt, de hangulat azért igen. Elmentünk biciklizni, beültem velük coffee shopba, apám kicsit szégyenkezve még szívott is valamit. Végig úgy éreztem, neheztel rám. Végül kibökte, miért: nem tudta feldolgozni, hogy amikor elutaztam, a reptéren kiderült, hogy túlsúlyos a bőröndöm. Persze már akkor, amikor be volt fóliázva, utána mérték le. Ezért haragudott. Merthogy megmondta ezt előre előző este, amikor pakoltam. Igaza lett, az utolsó pillanatban minden szarságot betettem, a cuccok felére nem volt szükségem. Három plüssálatot vittem például magammal, egy dromedárt, egy kengurut és egy flamingót. Végül aztán ki se szedtem őket a bőröndből. És igaza lett abban is, hogy az extrapénz, a büntetés, amit a túlsúly miatt fizetni kellett, többe került, mint a jegy. Márpedig ő állta a költségeket.

Ott szentségelt a reptéren, mindenki előtt. Nagyon kínos volt. És ez még nem volt elég, a csekkolásnál megkérdezte egy kurva jófej alkalmazott, van-e a csomagomban szúróeszköz, öngyújtó, esetleg bármi más tiltott dolog. Az öngyújtónál elbizonytalanodtam. Ennyi elég volt, hogy ez a jófej kicsomagoltassa a bőröndöt. Fóliáztathattam be újra. Aztán megint a sorban állás. Mikor odaértem, azt mondja a srác, egyszerűbb lett volna, ha azt mondom az előbb, nincs benne öngyújtó. Mondtam, hogy ne mosolyogjon, nem mondtam azt se, hogy van. Itt van előttem az a mosolygó arc. Ne röhögj, bunkó voltál. Ráadásul nem volt öngyújtó a bőröndben.

Apám Edében még mindig ezen puffogott. A túlsúlyon. Meg rajtad. Hogy milyen pofátlan volt a csávó a pultnál. Mondjuk, ha nem kérdezed meg, biztos nem ismertelek volna fel, amikor két hónapja találkoztunk. Nem érdekes, hogy akkor az eindhoveni géphez voltál beosztva, most meg a reykjavíkihez?
Eindhovenben is meggyűlt a bajom a csomaggal, amennyiben alig tudtam felcihelődni vele az Edébe induló vonatra. És a leszállás! Durvákat káromkodva érkeztem meg a kedves kis protestáns helyre. Most, hogy visszagondolok rá, elfog a nosztalgia. Még az érkezéssel kapcsolatban is.

Mikor letelt a félévünk, elhatároztuk, hogy tartjuk majd egymással a kapcsolatot. Kitaláltuk, hogy ennek Rózi lesz a szimbóluma. Kisorsoltuk, ki vigye magával. Az a megállapodás, hogy akinél van, az kábé egy év múlva meglátogat valakit, és egy évre nála hagyja a pipát. Utána majd ő viszi tovább. Gyorsan rájöttünk, hogy ez így egyirányú dolog lesz, hiszen csak hárman vagyunk. Ha én viszem Herpának, Herpa Jenkának, Jenka pedig nekem, akkor nekem megint Herpához kéne mennem, és így tovább. Ezért felhatalmaztuk magunkat, hogy változtathatunk, és ezen senki nem sértődhet meg. Adott esetben akár évekig mehet egy Herpa–Jenka–Herpa–Jenka látogatássorozat, simán kihagyhatnak, de hát miért tennék, nem teszik, igyekszünk tartani az arányt. Én ugyanolyan szívesen megyek Reykjavíkba, mint Ostravába. És nekik is mindegy.

Úgy alakult, hogy amikor elbúcsúztunk egymástól, nálam maradt Rózi. Gyufákat húztunk, én vettem el a rövidet. Egy évvel később az első utam Jenkához vezetett. Előtte leleveleztünk mindent, kicsit meglepett, hogy Jaroslavval úgy döntöttek, Ostravában fognak élni. Tudom, szerinted már csak a sör miatt is Plzeňbe kellett volna költözniük. Én se értettem, Plzeň szép és jó, Ostraváról pedig azt mondják – ezt Jenkától tudom –, bányára épült az egész város, bármikor beomolhat. Ez biztos túlzás, de hát ő tudja. Szóval olyan lehet ez, hogy na, hol éljünk, szerelmem, a mennyországban vagy a pokolban? A pokolban! Volt egy pasim, egyszer megkérdezte egy sörözőben – még lehetett sok helyen cigit kapni –, hogy van-e dohánytermékük. A pincér mondta neki, hogy van, piros Marlboro és sárga Multi, melyik legyen? A pasim röhögött, hogy milyen sárga Multi, hát az hegyi levegő. Olyan, mintha azt mondanád, van egy Iniestátok meg egy Torghellétek, mi a kérdés? Mindketten nevettek, ez azt jelentette, hogy Marlborót kér. Ezek focisták, ugye? Gondoltam.

Szóval a lényeg, hogy Jaroslav el akart menni Plzeňből, nem szerette valamiért, ezért Ostravába költöztek. Szép lakásuk van. Jenka terhes volt. Három napot töltöttem náluk, érdekes módon nem annyira az emlékeket idézgettük, inkább beszélgettünk mindenféléről. Nem nagyon értik, mi történik mostanában Magyarországon. Mondtam, hogy én sem. A megállapodásnak megfelelően ott hagytam Rózit. Jenka egy évvel később elvitte Reykjavíkba. Aztán Herpa jött ide hozzám, és én utána máris azt gondoltam, megfordítom a sorrendet, Ostravában voltam már, Izlandon nem. Tehát egy évvel később odautaztam. Gondoltam, Jenka úgyis a babájával van elfoglalva, de azért írtam neki, nehogy megbántódjon. Miközben megbeszéltük, hogy azt nem lehet.

Izlandon egy kis meglepetés várt. Nem Herpa jött ajtót nyitni. Messziről felismertem az összetéveszthetetlen basszus angot. Kiderült, hogy Ede után Herpa addig levelezett Pietróval, míg össze nem jöttek. Pontosabban már Edében is e-mailezgettek, csak azt akkor nem árulta el nekünk. Na de e-mailen nincs hang, akkor tehát nem az orgánum az ok. Majdnem rákérdeztem ott, náluk, vízipipázás közben, hogy ha nem a hangjába szeretett bele a barátnőm, akkor vajon mibe, de szerencsére aztán mégse bizonyultam ekkora parasztnak. Elmesélték a történetüket. Én meg elmondtam nekik, hogy találkoztam veled a reptéren. Szaroztál a vízipipa miatt, hogy az lehet kézipoggyász, vagy sem.
És most itt van, és most már azt is tudod, hogy Rózi a neve. Délután hozta Jenka és Jaroslav, épp csak letették, aztán mentek a hotelbe, este jönnek majd vissza. Jenka mesélte, hogy egy éve Herpa Pietróval együtt utazott el hozzá. Jaroslav összebarátkozott Pietróval. Tovább maradtak a tervezettnél. Herpa nemrég írta meg neki, hogy januárban elutaztak Olaszországba, Pietro ragaszkodott hozzá, hogy megmutassa Jenkának, hol nőtt fel. Bejárták gyerekkorának minden fontos helyszínét. Már indultak volna vissza Izlandra, amikor rosszul lett. Addig is köhögött, de nem vették komolyan, nem tudták, hogy koronavírusos. Három hét múlva halt meg egy olasz kórházban. Ugyanabban a városban, ahol született. Ugyanabban az épületben.

Cseresznyés ízűt fogunk szívni este, Jenka olyat hozott, mindig azt szerette a legjobban. Arra gondoltam, most, hogy ez történt, mindannyian meglátogathatnánk Herpát. Együtt mehetnénk. Jenka, Jaroslav, te meg én. Persze csak ha ma szimpatikusak lesztek egymásnak. Óvatosan vedd ki a hűtőből az Unicumot, nehogy összetörd a spárgát, holnap abból lesz az ebéd, és vigyázz Rózira, nehogy leverd, azt az egyet soha nem tudnám megbocsátani neked. (nyitókép: kadarka.net)

*

Megjelent a Mozgó Világ 2020/7-8 nyári dupla számában. A folyóirat a Relay üzleteiben, a Libriben és Budapesten a Láng Téka könyvesboltban megvásárolható.